FANTASIA POETICA
1.
TITIRUS:
Az vadász elnyugszik,
Ha az nap lemégyen;
Az juhász lefekszik,
Hogyha haza megyen;
Szántó vigan észik,
Dolga végben megyen:
Én penig, mint bolond, mint esti denevér,
Járom az erdőket, mert az nagy bánat vér.
2.
Mint szarvasgém vagyok,
Mely fiát elveszté;
Üvöltök, kiáltok,
Mert búm megemészte;
Violámért fagyok,
Az ki engem veszte.
De ahon szép Violám diófa alatt,
Nyugszik az én halálom zöld árnyék alatt!
3.
Kelj fel, édes Violám, diófa alól!
Nem tudod-é, itt nyugszol mely ártalmasul?
Minket bölcs Meliboeus tanitott arrul:
Juhok sem legelnek; kelj fel ily árnyékbul!
4.
Mit bánkódol mostan az szép kikeletben?
Nézd, mint nőnek virágok az szép üdőben.
Eolus meglágyitotta haragját,
Boreas szereti szép Oritiát,
Szent Gergely meghozta nagy orru gólyát,
Gilice megtalálta kedves társát,
Hallottál már bömbölő bölömbikát,
Mennyei kecskét, tarka babutákat,
Láttál már rózsákat,
Csuszó kigyókat,
Mint gyönyörködnek,
Szerelmeskednek.
Csak te vagy egyedül,
Élsz kegyetlenül,
O, te szép virágszál!
5.
VIOLA:
O, ne legyen néked soha szép kikelet!
Ne adjon Isten soha meleg szelet;
Vad konkoly teremjen fejér buzád helyett;
Semmitül ne vehess vigasztaló kedvet.
6.
Igéző szem lássa bárányocskáidat,
Az métély megfojtsa minden juhaidat,
Találj menta helyett mérges cicutákat,
Hallj tengelic helyett keserves baglyokat.
7.
Mert szerencsétlennek ily kivánságok jók,
Az melynek az szép violák nem szagossak,
Feketének tetszenek az liliumok;
Magamnak is magam jobbat nem kivánok.
8.
Eredj, távozzál el, Titire, én tűlem,
Mert te verseidet mostan én gyülölöm.
Azt tudod-é talán, nem vettem eszemben,
Hogy harmatos Hajnallal vagy szerelemben?
9.
TITIRUS:
Ne fogd, kérlek, énrám azt, édes Violám,
Hogy mást kivülötted kerestem s találtam.
Vertumnusnak engedtem Hajnalt, s nem talán;
Csak te gyönyörüségem vagy, szép Violám!
10.
VIOLA:
Fuss tűlem, verseid mért nekem éles tőr,
Dér virágnak,
Kű buzának,
Horog halnak,
Lép madárnak,
Háló vadnak,
Métély juhnak,
Nyil szüvemnek,
Bus kedvemnek,
Mirigy életemnek.
11.
TITIRUS:
Ne szólj ollyant nékem, édes Violám,
Miért haragszol most ártatlanul reám?
Vagy hogy talán tréfálsz, tudni kivánnám.
Ne üzz el magadtul, szerelmes Violám!
12.
VIOLA:
Fuss, mondók, éntülem,
Eredj Hajnalodhoz.
Nem kellesz énnékem,
Mert nékem csak bút hozsz.
Mert te szerelmedben
Engem soha nem hozsz,
Noha te meggyőzöd Amfiont és Pánt,
Orfeus kezében sem szól igy az lant.
13.
TITIRUS:
Ha Isten akarná, bizony nem tréfálnál,
Lágyabb szűvel is verseimre hallgatnál,
Alázatos versemre nem haragudnál,
Nem nevetnél, neveznél és nem csúfolnál.
14.
Nem vagyok Amfion, nem Pán, nem Orfeus.
Mert szerencsétlenebb azoknál Titirus:
Pán meglágyitotta Diánát, Amfius
Az hideg halakat, vadakat Orfeus.
15.
Meggyőzhetném, elhiggyed, Licaon sipját,
Ha az volnék, te kedves szüved hajlékát.
VIOLA:
Ugy van, igen szeretem; mit akarsz tahát?
Szeretem Licaont s az ő musikáját.
16.
TITIRUS:
Kegyetlen, mit mondasz?
Engem versz beszéddel,
Szépet ruttá csinálsz,
Rutat irsz föstékkel;
Engem azért ocsálsz,
Hogy esmérjem evel:
Mennyivel oroszlány haragosb báránynál,
Annyival kegyetlenebb te oroszlánynál.
17.
De mennyire ismég
Rozmarin az csalánt,
Mennyire győzi meg
Viola tulipánt,
És mennyi külömbség
Váltja eztet s Hajnalt:
Annyira győzöm én az rút csipás ebet,
Te biróságodban is tedd le rosz kedvedet!
18.
Berleba mert nékem
Sokszor koszorukat
Küldött szerettében,
És ajándékokat,
De én nem kedveltem,
Ő noha átkozott:
Elszaggattam koszoruját, s azt mondottam:
Nem kell nékem Berleba, csak szép Violám.
19.
De te én előttem,
Mint Daphne második,
Elfutsz, s nem szólsz velem,
Kin szüvem aggodik.
Aspissal szegődtem
S az siketebb alig;
Mert ennyi szép verssel csillagokat égbül,
Elhoznám Euridicét Pluto kezébül.
20.
VIOLA:
Farkas bárányokkal
Előbb fog járkálni,
Nyulat agarakkal
Előbb is fogsz látni,
Engem Titirussal
Hogysem hallani.
Nem kell te szépséged, sem sipod, sem versed,
Velem szintén magadat elgyülöltetted.
21.
TITIRUS:
Látom, de nem tudom, Licaon tégedet
Miért szidogatott, mégis te szereted:
Engem penig gyülölsz, ki vagyok melletted,
Mint az ragadozó borostyán töly mellett?
22.
VIOLA:
Itten én teneked bánatomnak okát
Megbeszéllem, szüvemnek nagy nyavalyáját:
Az minap egy reggel ezen az hegyen föl
Gondolkodva jártam, harmaton sétáltam,
Szép eperjet szedtem, kerékben kötöttem;
Licaonnak szántam, és adni akartam,
Azonban ugyanő, goromba, mint a’ kű,
Meglátá kezemben eperjet kötésben,
Kikapá kezembűl ő nagy kegyetlenül,
És szemem láttára töré pozdorjára:
Még az ki nehezebb s nékem keservessebb,
Monda: szeretődnek másnak ezt kötötted,
Ezen nagy bánatom, erős boszuságom,
Azért ez hegyekre és kemény küvekre
Jüttem lakni immár, ahol juhász nem jár,
S nem is szól az madár, nem szánt itt az szántó,
Nem jár az vadászó; csak keserves Echo
Lesz szüvem boszontó.
23.
TITIRUS:
Ne kegyetlenkedjél, édes Violám:
Engedd meg, hogy lakjam veled az pusztán.
Licaont hadd el már,
Gyülöljön téged bár,
Én lészek teveled,
Társod és remetéd.
Szebb vagyok nálánál,
Okossabb nálánál,
Bátrabb is nálánál,
Erősb is nálánál,
Jobban is szeretlek,
Lám ugyan is égek.
24.
VIOLA:
Ugy légyen, édes szüvem, az mint akarod,
Mert engemet az te szép versed meghajtott.
Immáron ezután lészek te szolgálód,
Társod és szeretőd, és te szép virágod.
[A VADÁSZ ÉS ECHO]
1.
Te, ki gyönyörködöl az én nyavalyámban,
Töredözött szókban, megrekedett hangban,
Felejts bánatodat, szólj ebben barlangban:
Ég-e miattam Julia lángban? (Echo) Abban.
2.
Vajha az ugy volna, s velem nem játszanál!
Csufot énbelőlem nem csinálnál! (Echo) Annál.
Hát ha annál nékem kegyelmet találnál,
Vigasztalnálak egy szép nótával. (Echo) Aval.
3.
Volt egy kis méhecském,
Gyönyörüségecském,
Kin megnyugodt volt szüvem.
Mézes harmatokkal,
Kerti illatokkal
Az ő szája teli volt,
Engemet táplált is
Csak látatjával is,
Meddig kertemben lakott.
4.
Sokszor szép két lábát,
Melynél nap nem láthat
Szöbbet, valamerre jár:
Hercules oszlopa,
Az hol non plus ultra,
Higgyed, lenni gondoltam.
Kivántam, dülne rám
Szép márvány palotám,
Miként rádült Sámsonra.
5.
De mit mondok néked,
Ha nem lesz ellened:
Méh megunta az rózsát,
Jaj! Szállott rút nádra,
Undok békanyálra;
Soha nem lesz enyim már.
Sirj hát te is velem,
Nymfa, keservessen;
Ma holtnak kell lennem. (Echo) Nem.
6.
Engem szomoritó hamis választokkal – (Echo) Okkal.
Nem okkal, s nem jókkal, hanem nagy boszukkal,
Választod csufbul áll, és rakva játékkal. (Echo) Áll.
Állj hát és ne tréfálj, eressz jó választtal. (Echo) Osztán.
7.
Miért vagy szép Echo, oly igen boszontó? (Echo) Ontó.
Te vagy az vér-ontó, én könyvem hullató. (Echo) Tó.
Te bizony sirásom, te penig forditó,
Keserves, panaszos versem hamisitó. (Echo) O.
8.
O, Ciparissusnak húga, te szöbb Echo! (Echo) Békó.
Békót, láncot viselek nyakamon, mint tacskó.
Nem tagadom bizony, de te légy mególdó,
És követségemet méhecskémnek adó. (Echo) Adom.
[9.]
Ha kérdi: élek-é, mondjad, hogy én égek;
Ha kérdi: kicsoda, mondjad, hogy van oda,
Az te rózsavirágod,
Kirül te harmatot,
Gyönge illatokot
Gyönyörködve szedtél,
Benne gyönyörködtél,
Mostan elárultad,
Mert talán nem tudtad:
Az nád töredéken,
Noha nevedéken,
Hogy megunod mindjárt;
Mert rá nézni is árt.
Nézd hináros szemét,
Csoportos üstökét,
Széltül hajtott nyakát,
Nem álló derekát,
Nézd az ő gyökerét,
Meglátod erejét,
Mert nincs az őbenne,
Ki néked kellene.
Hadd, el én méhecském,
Édes szép képecském,
Megtalálod nálam,
Ki bizony nem álom.
Mely fris az rózsaszál,
Noha tüskében áll,
Nem szur meg tégedet,
Nem sérti szemedet.
Az virágja vörös,
Az gyökere erős,
Maga szép illatos,
Hozzád hasomlatos.
Lám, sokan szeretik,
Szépségnek viselik.
Csak te jüj és szállj rá,
Kivánod másszorra
Ő állandóságát,
Rothatatlanságát.
Igy izene néked,
Az ki szeret téged.
[EURIDICÉT IGY SIRATTA ORFEUS]
Orfeus az szép Euridice után futván,
Euridicét egy vipera megcsípte, az mely mérges
sebben megholt Euridice.
Igy siratta Orfeus.
1.
Nyisd meg én torkomat keserves sirásra,
Apollo, mert im jutottam árvaságra,
Kiért, mint gilice nem száll az zöld ágra,
Ugy szüvem nem kiván jutni vigaságra.
2.
Nyisd meg Biblis két szemeimnek forrását,
Hadd neveljem, bővitsem szüvem sirását.
Echo, sürüsits meg lölköm sohajtását;
Gyönyörüségemnek gyászoljam fogyását!
3.
Euridice oly volt, mint egy szép virágszál,
Mint legszebbik csillag, mely sokak között áll.
Ezt elvitte az irigy s kegyetlen halál,
És ezért nyugodalmat szüvem nem talál.
4.
De te büneimért ha verni akartál,
Miért kegyetlenségben igy elfajzottál,
Jupiter, s inkább énrám nem haragudtál,
S haragos menyküveddel el nem rontottál?
5.
Vaj ha ily szépséget szenvedni nem tudtál,
Miért engemet is be nem buritottál,
Miként Enceladust az nehéz Aetnával?
Vagy mint Prometeust el nem szaggattattál?
6.
Nem ezt ő szépsége, szép piros orcája
Érdemlette, szépen szólló kláris szája,
Két fekete szeme, aranyas szép haja,
Alabastrum mellye és márvány ajaka:
7.
Hogy mérges vipera miát ő meghaljon,
És ő ártatlan lelke pokolra szálljon.
Kár rózsának, mikor virágjában vagyon,
Szerencsétlenség miát hogy meghervadjon.
8.
Megholt Euridice, az én szép virágom,
Eltávozott tülem az én vigaságom.
De én mégis élek ezen az világon,
Világtalan világon; veszett világon.
9.
De ha abban vagyon lelkem, kit szeretek,
Nincs tahát énbennem az éltető lélek,
Nem vagyok én Orfeus, én nem is élek,
Hanem mély pokolbul jütt vándorló lélek.
10.
Szabad lesz Plutohoz poklokban énnékem
Szerelmes Euridicém után elmennem.
Ha nem szabad élőnek, mert nem eleven
Vagyok, mert lölköm ott van, az hol szerelmem.
11.
Ó, szerencsétlen én! Imé törött kobzom,
Bizonyítja igyemet romlott miszkálom,
Vadaimat veletek öszve nem hivom;
Soha virágimat is nem vigasztalom.
12.
De ha én tinéktek sokszor jól szolgáltam,
Hangos kobzommal tikteket vigasztaltam,
Szelégy és vad közt békeséget csináltam;
Ha ti nálatok valaha kedves voltam:
13.
Sirjatok énvelem ti is, o, szép Musák,
Eggyütt sirassátok az én nyavalyámnak
Sulyát, kedves Driadesek, szép Napeák,
Ékes Naadesek, szép termetü Nymphák!
14.
Sirj te is, gyors Dráva, erős bizonságom,
Ki voltál égő szüvemnek orvosságom!
Téged sokszor megnevelt én könyhullásom,
Sokszor te oltottad az én gyuladt lángom.
15.
Ne gondoljad immár, hogy meggyógyulhatnék
Mint szalma, mint kénkű mert az én szüvem ég,
Kit meg nem oltana egész tengermélység.
16.
Csak te gyógyithatnál, o, Fátum kegyetlen!
Hogyha szörnyü kinnal megölnél hirtelen,
Vagy Késmárkot nyakamban vetnéd véletlen,
Szakadnának egek ha rám kéménletlen.
17.
Hon vagy te, Gorgonis, iszonyu orcáddal?
Hon kegyetlen Busiris, fene lovaddal?
Hon ampopofrágusok, véres torkokkal
Vagytok? Scilla, Caribdis, több Furiákkal?
18.
Hon vagytok Hárpiák és kegyetlen Párkák?
Mondjátok meg nékem: életem fonalát,
Kik lehetnek azok, az kik hosszabbitják?
Miért életemmel eggyütt el nem rontják?
19.
Euridice! Euridice! Én szerelmem!
Hova hagytál világon árvájul engem?
Miért ugy futottál, mint egy vad, előttem?
Talán az te halálod volt az én vétkem?
20.
Bizony megkereslek sötét Acheronban;
Engedelmet találok talán Plutóban.
De ha reménségem elvész Phlegetonban,
Euridice mellett maradok poklokban.
21.
Euridice! Eszemben ha jün szép szájad,
Két fekete szemed, aranyos szép hajad,
Két domboru mellyed és szép márvány állad,
Fejér sima hasad, két szép gyönge lábad:
22.
Az szerelem nékem szép paradicsomnak
Tetszik, örvendetes mennyei országnak,
Nagy gyönyörüségnek és Elisiumnak,
Tündöklő napfénynek és szép csillagoknak.
23.
Viszont égő szüvemet ha megtekintem,
Mint lángozik, kinoz és mint gyötör engem,
Az szerelem tetszik Abissusnak nékem,
Styxnek és ördögnek, hogy igy bánik velem.
24.
Poklokban vagyok, hát nem kell oda mennem;
De még sem elég ez is; meg kell keresnem
Kegyetlen Plutót is; talán van kegyelem
Abban, kegyelmesség, ki nem tud, mi légyen.
25.
De ki vagyon oly, kit szerelem nem győzhet?
Nem él, ki szerelem tüzét nem esmérhet.
Lám szép Proserpináért ő is gyötrődött;
Lám, jég-hideg szüve, mint szalma, ugy égett.
Ezután követközik, miként könyörgött pokolban
Plutónak, hogy Euridicét kiadja, meg is nyerte, de oly privilegiummal,
hogy vissza ne nézzen: de ű, mikor vitte volna, meg nem türhette, hogy
rá ne tekintett volna, azért ismeg eltünt előtte Euridice.
[26.]
O, nagy Abissusnak,
Sötét Acheronnak
Rettenetes istene,
O, te nagy monárcha,
Te Flegeton átka
S örökös fejedelme,
Te Styxnek nagy ura,
Lölköknek ostora,
Te, kinek nincs kegyelme!
[27.]
Jüttem országodban,
Te birodalmadban,
Nem bolond kényeségért;
Az szerelem hozott,
Mert gyöplün hordozott,
Nem kérkedés kedvéjért.
Mert itt ember nem jár,
Nem is szól az madár,
Csak gyönyörüségéjért.
[28.]
Nem jüttem csudálni
S erődet próbálni,
Mint az Jupiter fia;
Légyen veszteg az Sfinx,
Folyjon békével Styx,
Nékem nem kell Furia,
Sem sárkány, sem Hydra,
Százfejü Chimera,
Nékem nem kell Harpia.
[29.]
Az én szép mátkámat,
Én nyugodalmamat
Elvitte irigy halál;
Mely ott fönn elválik,
Lélek testtül alig,
Jól tudom, hogy alá száll.
Tudom, birtokodban
És te hatalmadban
Euridice mostan áll;
[30.]
Hogy az elvennek
Vagy élő embernek
Nem szabad ide jünni:
Szabad lesz hát ennek,
Az kiben nincs lélek,
Poklokban is eljünni.
FESZÜLETRE
1.
Sirtál már eleget lám Ariannáért,
Fogyattad könyvedet csak egy Violáért,
Csak meg nem változtál, mint Biblis, semmiért,
Édes Musám, füért és rothandó eszközért.
2.
Hidd ki most magadbul könyvedet nagy okért,
Árrassz cataractát szemedbül méltóért;
Azért, ki körösztfán függött büneidért,
Az ki Istened volt, megholt váltságodért.
3.
Hogy nézhetsz emberre, ember teremtője?
Igy téged megcsufolt ő hitetlensége,
Annyi sok vett jókért, mint tenger fövenye,
Mint latrot, mint tolvajt, feszite körösztre.
4.
Onnan is mutattad, igaz juhász voltál,
Veszett nyájod után magasrul vigyáztál,
Atyádnak vétkekért sokat imádkoztál,
És elfelejtkezni vétkünkrül akartál.
5.
Virágzott tested is halálos sebektül,
Ázott az szemed is igen bőv könyvektül,
Szájad megkeserűlt az mérges ecettül,
Bajt vittál, harcoltál halállal vitézül.
6.
Vitézek Istene, te függsz az körösztfán,
Ki győzedelmes vagy, s ezer sereged van.
Hun karod, fegyvered, hun vitézséged van?
Hun van angyali kar, hun istenséged van?
7.
Hej, mert te ezeket mind fottig letetted,
Égi hatalmadat, nagy istenségedet;
Az emberi testet magadra fölvetted,
Azért hogy hullathasd érettünk véredet.
8.
Azért hogy poklokban, láttad, merültünk volt.
Azért hogy mi lölkünk örökségre megholt,
Szállottál le égbül, az hun lakásod volt,
Függöttél körösztfán, az kin tested megholt.
9.
O te nagy Jehova, kegyelem forrása,
Kegyelmes Eloim nagy Istennek fia,
Seregek Istene, zsidóknak királyja,
Alfa és Omega, és jók bizodalma!
10.
Látod, mi érdemünk, mint küvön hangyanyom,
Sok bününk peniglen, mint levél az fákon,
Mint örvény tengeren, és fövény az parton,
És mennyi madár jár levegőben szárnyon.
11.
De mind ezeknél is nagyobb te kegyelmed,
Annak vége nincsen, s azért bizunk benned.
Mi hasznod féreggel neked törvényközned,
Hatalmot mutatnod, és ránk fegyverkezned?
12.
Száraz polyva ellen, az kit szél elhordoz,
Mutatod erődet, ha ránk haragot hozsz,
Nem illik az harag, Uram, irgalmadhoz,
Nagyobb dücsőséget bennek kegyelem hoz.
13.
Uram, nem miértünk, sem mi érdemünkért,
Hanem kegyelmezz meg magad irgalmáért;
Ne legyen heában, hogy fiad ontott vért
Körösztfán miértünk, az mi váltságunkért.
PERORATIO
(BEREKESZTÉS)
Véghöz vittem immár nagyhirü munkámat,
Melyet irigy üdő, sem tűz el nem bonthat,
Sem az ég haragja, sem vas el nem ronthat,
Sem az nagy ellenség, irigység nem árthat.
És mikor az a’ nap eljün, melly testemen
Csak uralkodhatik, fogyjon el éltemen
Hatalma: magamnak ugyan nagyobb részem
Hordoztatik széllel az magas egeken.
S honnan Scitiábul kijütt magyar vitéz,
Merre vitézségét látta világ nagy rész,
Azokrul helyekrül minden szem reám néz,
Hirrel, böcsülettel, valamig világ lesz.
De hiremet nemcsak keresem pennámmal,
Hanem rettenetes bajvivó szablyámmal:
Míg élek, harcolok az ottoman hóddal,
Vigan burittatom hazám hamujával.
[ELÉGIA]
1.
Elég volt Istennél Ábrahám jó kedve,
Fiának halála mert meg volt engedve:
Másképpen vagyok én Istentől büntetve,
Avagy talán inkább Istentől szeretve.
2.
Meglátá kis Izsákot és megszereté,
Kar-angyalok köziben el is viteté,
Ezt az áldozatot menyben helyhezteté,
Paradicsom kertiben űtet teteté.
3.
Tudom, miért köllött most szintén az Urnak
Paradicsom kertiben kis virág Izsák,
Tavasszal ugyanis virágot plántálják,
Ütet is most ültetik kisded angyalkák.
4.
Virágjában megmarad mindenkor ottan,
Itt penig az földön lett volna hervadtan,
Ottan örök öröme neki az Urban,
Itt búbánat űtet verné világban.
5.
Ebben csak egy ok van,
Az kit én szüvem bán,
Hogy nem élem gyümölcsét;
Urának, hazának
És nagy Jehovának
Had talált volna kedvét.
Mint pálmafa termett,
Ugy ő neki köllött
Elröndölni menését.
6.
De heában sirok,
Utánna ohajtok,
Fatum irigy énnekem;
Hogy ha ember korban
Ő gyuthatott volna,
Azt bizonnyal elhittem,
Ő Zriny jó névvel,
Vitéz magyar kézzel
Kedvet tett volna nékem.
7.
Igy akarta Isten,
Az ember mit tegyen?
Vele nem pörölhetni.
Az mi dolgunk nem más,
Csak mint pironkodás,
Mindent el kell szenvedni;
Mind jóért, körösztért,
És bal szöröncséjért
Az Istent köll áldani.
8.
Im mast ifiadik megvénűlt esztendő,
Tavaszra fordula téli kemény üdő,
Ujul föld, frissül víz, vigadik az erdő,
Teli szép madarakkal magas levegő.
9.
Az szép fülemile sirással ugy tetszik,
Régi bánatjáért hogy panaszolkodik,
De nem, hanem még inkább ű vigadozik,
Hálát Istennek ad, néz fel, imádkozik.
10.
Ah, az én tavaszomat irigy elrontá
Szerencse, sőt még inkább télre forditá;
Derűlt szemeimet essőnek bocsátá,
Jéggel én szüvemet s buval beburitá.
11.
Gyönyörü madárkám, kicsin fülemilém,
Ah, igen hirtelen elröpüle tülem,
Az énnékem vala minden reménségem;
De mint könnyű árnyék, elkele előlem.
12.
Igy számlálom vala az én jövendőmet,
Hogy sok üdő mulván ez megvált engemet,
Hogy követi, meg is haladja versemet,
És szegény hazánkért igyekezetemet.
13.
S zengőbb trombitával magyar vitézséget,
Fogja énekleni erős kar erejét.
És hogy ű is osztán érdemeljen illyet,
Kinek énekelhessék cselekedetét.
14.
Ah, szép fülemilét az irigy halál
Lecsapá kebelemben szörnyü kaszával,
Izsákot, mely vala mint egy szép virágszál,
Kertek szépségére mely oly gyönyörün áll.
EPIGRAMMATA
(EPIGRAMMÁK)
ATILLA
1.
Isten haragjának én szelleti voltam,
Mikor ez világot fegyverrel nyargaltam,
Vércataractákat karddal árosztottam,
És mint egy villámás, földet megfutottam.
2.
Én vagyok magyarnak legelső királyja,
Utolsó világrészrül én kihozója!
Én lehetek tehát magyarnak példája,
Hirét s birodalmát hogy nyujtsa szablyája.
BUDA
Mely rosszul alkhatnak egy királyi székben
Méltóság és egy esz, az mely engedetlen,
Rólam és Remusrul példát vehet minden
Vesztő, mert nem fértem az bátyám székiben.
SZIGETI ZRINI MIKLÓS
Mint Hector Troiának,
Ugy én Szigetvárnak
Erős őrzője voltam;
Mutattam pogánynak,
Hogy nagy Jehovának
Kedves szolgája voltam,
És előbb éltemet,
Hogysem hüvségemet,
Testembül kibocsáttam.
DELI VID SARKOVICS
Én is nem keveset
Tettem, hogy elesett
Világrontó pogány eb;
Nagy csorbát csináltam
Az ottoman holdban:
Nem lesz immár serényebb;
Uramért, hazámért,
Nagy Isten fiáért
Életem volt legkissebb.
RADIVOJ ÉS JURANICS VAJDÁK
Mi boldogok voltunk,
Eggyütt éltünk, holtunk,
Most Istennél van lelkünk;
Az nagy Zrini mellett
Hirünk kerekedett,
Érte halált szenvedtünk:
De nem volt heába,
Mert jó unokája
Örökössé tett bennünk.
FARKASICS PÉTER
Csak alig mutatott,
S mindjárt visszarántott
Kegyetlen fátum engem;
Jó uram siratott,
S fia rólam irt jót,
Helyén vagyon hát hirem:
Nem adatott minden
Mindennek éltében;
Isten kedve ugy légyen.
A “VITÉZ HADNAGY” KÉZIRATÁBAN FENNMARADT VERSEK
BEFED EZ A KÉK ÉG…
(Az első változat)
Tartozunk őrizni életünket, valameddig lehet tisztességgel, arra nézve, hogy hazánknak többet szolgálhassunk. De viszont a dicsősségnek törvénye az, hogy kévánjuk a halált, mikor életünk tovább tisztességes nem lehet. Azt mondja a török: Ja deulet basuma ia güzgün desüme, azaz: Avagy holló hasamra avagy tisztesség fejemre. Azért ne irtozzunk se a haláltul, se annak formájától. Es temetésünkről is mihaszna sopánkodnunk? Sok vitéz embereknek holló gyomra volt koporsója, annál inkább fenmaradt a nevek. Coelo tegitur qui non habet urnam, et undique and Superos tantundem est via.
Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,
Tisztességes legyen csak órám utolsó.
Akár farkas, akár emészszen meg holló,
Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.
Nem mondhatni egy országot boldogtalannak, az ki sok időkön által és sokáig hervadhatatlanul állott virágjában, és már alább kezdett szállani, mert ez a vége az világi dolgoknak; és nem mondhatjuk boldogtalanságnak azt, hogy ennek ez világi törvénynek alája vettetett, holott minden más is ugy vagyon: hanem boldogtalannak mondhatjuk azt az embert, a ki a maga országának leszállásában és esetiben születtetik és nem virágjában. Azért ehez is szerencse kell.