Hírnök
Mert én őriztem ott a hegyi nyájakat.
Oedipus
Pásztor voltál hát? aki bérbe kódorog?
Hírnök
De megmentőd is, fiam, kínjaid között.
Oedipus
S micsoda kínok közt találtál engemet?
Hírnök
Lábad csuklói megmondhatják néked azt.
Oedipus
Óh, jaj, mért említed régi bajomat?
Hírnök
Én oldtam meg átfűzött bokád kötelékét.
Oedipus
Jaj, szörnyű szégyen! Ilyen pólyám volt nekem?
Hírnök
És erről kaptad Dagadtlábú nevedet!
Oedipus
S anyám vagy apám tette ezt velem? Beszélj!
Hírnök
Azt jobban tudja az, akitől kaptalak.
Oedipus
Hát nem magad találtál? Más adott neked?
Hírnök
Nem... Egy másik pásztortól vettelek csak át.
Oedipus
Ki volt az? Nem tudnád-e megnevezni őt?
Hírnök
A Láios házanépéhez tartozott.
Oedipus
Aki e földnek volt királya azelőtt?
Hírnök
Igen, ugyanaz: annak volt ő pásztora.
Oedipus
És él még ez az ember, hogy láthassam őt?
Hírnök
(A kar felé)
Ti idevalók, jobban tudhatjátok ezt.
Oedipus
(A karhoz)
Ti, kik itt álltok, ráismer-e köztetek
valaki a pásztorra, kiről ez beszél,
hallott-e róla itt vagy künn a földeken?
Szóljatok! Mindennek ki kell derülni most.
Kar
Úgy hiszem, senki más az, mint kit épp előbb
kivántál ide a mezőkről: ezt csak a
királynő tudná igazán megmondani.
Oedipus
Iokasté, tudsz-e róla, hogy kit az imént
hivattunk, s kiről szól a hírnök, egy személy?
Iokasté
Mi az? Kiről szólt? Mit törődsz te vele? Jobb,
ne is végy számba ilyen üres fecsegést.
Oedipus
Szó sem lehet, hogy ily nyomokra jutva már
föl ne derítsem származásom titkait.
Iokasté
Az istenekre, hogyha kedves életed
ezt ne kutassad! — Elég kín ez énnekem!
Oedipus
Ne félj! Legyek bár dédanyámig vér szerint
háromszorosan rabszolga: rád nem szégyen az!
Iokasté
Mégis fogadj szót, kérlek, ne kutass tovább!
Oedipus
Hogy fogadjak szót? Nekem látni s tudni kell.
Iokasté
Én jót mondok... Én a legjobbat akarom...
Oedipus
Már ez a jó régóta gyötri lelkemet.
Iokasté
Boldogtalan, bár sohse tudnád meg, ki vagy!
Oedipus
Menjen valaki, hozza a pásztort elém! —
s csak védje rangos családját a női gőg.
Iokasté
Jaj, szerencsétlen! ez az egyetlen neved:
csak így hívhatlak, soha máshogy ezután.
(Berohan a palotába)
Kar
Miért rohant el a királynő, Oedipus,
ilyen vad fájdalommal? Félek, ebből a
különös némaságból nagy baj tör ki még.
Oedipus
Jöjjön, aminek jönnie kell! Meg akarom
ismerni származásomat, ha koldus is!
Iokasté tán, mert minden asszony nagyranéz,
szégyellni fogja alacsony származásomat.
De én a Sors fiának vallom magamat,
ki minden jót ad, és pirulni nem fogok.
Az én anyám a Sors volt, és testvéreim
a hónapok, akikkel nőttem s fogytam én.
Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek
más: mért féljek hát fölfödözni, ki vagyok?
Kar
Már a jövőt
látom én és Olymposra jósolom:
újra se tellik a hold még, óh, Kithaeron
völgye s téged fogunk énekelni,
mert a te gyermeked
Oedipus király,
anyja és dajkája voltál:
tánccal ünnepelünk,
ki országunk fejedelme iránt jó voltál,
nyájas, voltál;
jó orvos, Apolló
ünnepünkre
adj áldást!
Nimfaleány
szült, óh, melyik halhatatlan tündér szült?
Kedvese a csucsokon bolyongó Pánnak,
vagy Apolló volt az ölelője?
Vad hegyi réteken
ő is ott tanyáz.
Tán a kyllénéi isten,
vagy tán Bacchus volt apád a fényszemű erdei lányok közt
a legszebbiktől,
akikkel örökké
együtt játszik,
együtt jár.
Oedipus
Ahogy én nézem, öregek — habár soha
nem láttam őt -, az a pásztor jön, úgy hiszem,
akit oly rég kerestünk; mert agg élete
a hírnök életével egykorú lehet,
s azokban, akik vezetik, fölismerem
szolgáimat. De jobban tudhatjátok ezt,
mint én: nektek bizonnyal régről ismerős.
Kar
Csakugyan ismerős is, mert ha valaki
ő az: a Láios hűséges pásztora.
Oedipus
Te szólsz először, korinthosi idegen:
erről beszéltél?
Hírnök
Erről, akit jönni látsz.
(Jobbról belép Láios öreg szolgája; Oedipus emberei kísérik)
Oedipus
(A szolgához)
Hé, öreg, jer hát, nézz szemembe és felelj
kérdéseimre. Láiost szolgáltad-é?
Pásztor
Nála születtem; vásált szolga nem vagyok.
Oedipus
S mi volt a munkád, milyen volt az életed?
Pásztor
Nyája mellett bolygtam le éveim javát.
Oedipus
S melyik vidéken volt karámod többnyire?
Pásztor
Kithaeron bércén tanyáztam, vagy akkörül.
Oedipus
Hát ezt az embert láttad-e valaha ott?
Pásztor
Mit csinált ott ez? Vagy hát kiről is beszélsz?
Oedipus
Itt — aki itt áll. Volt-e dolgod már vele?
Pásztor
Nem: ahogy hamarjába visszagondolok.
Hírnök
Nem is lehet csodálni ezt, király. De én
tisztán eszébe juttatom. Mert arra még
tudom, emlékszik, hogy Kithaeron oldalán
hogy volt, mikor két nyájjal ő, és eggyel én,
szomszédban kóborogtunk három éven át
tavasztól őszig hat-hat hosszú hónapot?
S a tél jöttével én saját tanyám felé,
ő Láios aklába hajtá nyájait.
Úgy volt-e minden, ahogy mondom, vagy nem úgy?
Pásztor
Igazat mondasz, noha bizony rég esett.
Hírnök
Most emlékezz rá, nékem ott egy kisfiút
adtál, hogy fölneveljem, mint a magamét.
Pásztor
Mit akarsz evvel? Miért kérded tőlem ezt?
Hírnök
Itt áll, barátom, ez volt az a kisfiú.
Pásztor
Vesztedre indulsz? Nem hallgatsz el iziben?
Oedipus
Lassan, öreg, mit bántod őt? Hiszen a te
beszéded inkább érdemelne korholást.
Pásztor
De, kegyelmes királyom, mit vétettem én?
Oedipus
Mért nem szólsz a kisfiúról, ha kérdenek?
Pásztor
Nem tud ez semmit, csak beszél! Mit ér vele?
Oedipus
Ha jószántadból nem felelsz, majd sírva szólsz!
Pásztor
Az Istenekre! vén ember vagyok: ne bánts!
Oedipus
Hamar valaki kösse hátra a kezét!
Pásztor
Óh, jaj, miért? Mit kívánsz tőlem hallani?
Oedipus
Te adtad ennek a fiút, kiről beszél?
Pásztor
Én adtam. Bár meghaltam volna aznapon.
Oedipus
Ma fogsz meghalni, ha nem vallasz igazat!
Pásztor
Jaj, ha vallok, még biztosabban meghalok.
Oedipus
Ez az ember, úgy látszik, kibúvót keres.
Pásztor
Nem én, hisz mondom: tőlem kapta a fiút.
Oedipus
S te hol vetted? Másé volt, vagy a magadé?
Pásztor
Nem az enyém — én is kaptam valakitől.
Oedipus
A városból? Ki volt az? S mily ház gyermeke?
Pásztor
A nagy égre! ne kérdezz többet, óh, király!
Oedipus
Meghalsz, ha még másodszor kell ezt kérdenem.
Pásztor
A Láios házából volt a kisfiú.
Oedipus
Szolgaporonty? Vagy rokonságából való?
Pásztor
Jaj, jaj! most kell a szörnyűséget mondani!
Oedipus
S nekem hallani! Mindegy: meg kell hallanom.
Pásztor
Azt mondják, hogy saját fia: de hogy van ez,
csak a királynő mondhatná meg odabenn.
Oedipus
Tán a fiút ő adta néked?
Pásztor
Ő, király!
Oedipus
S mit kívánt tőled?
Pásztor
Hogy veszítsem el szegényt.
Oedipus
A saját anyja! Szörnyű!
Pásztor
Baljóslat miatt.
Oedipus
Mi volt az?
Pásztor
Hogy meg fogja ölni szüleit.
Oedipus
És miért adtad ennek az öregnek át?
Pásztor
Megszántam, és azt hittem, ő majd elviszi
idegen földre, ahol ő lakik... De csak
nagyobb bajra mentette meg. Ha te vagy az,
mint ettől hallom: szörnyüségre szült a sors.
Oedipus
Óh, jaj, jaj! Minden tisztán napvilágra jő.
Óh napvilág! ma utoljára látlak én.
Ott születtem, hol nem kellett; azt vettem el,
kit nem lehet; s megöltem, akit nem szabad!
(Oedipus a palotába rohan. A korinthosi hírnök balra, Láios szolgája jobbra el)
Kar
Jaj, emberek! emberek!
Milyen semmibe veszlek én
múló életetekkel!
Kinek lehet itt nagyobb
boldogsága a földön, mint
amit adhat a látszat, mely
látszik, s látszva enyészik?
Gyász példád van előttem, gyász
sorsod démona, Oedipus!
És boldognak az ég alatt
senkit se dicsérek.
Fölhágtál az orom felé,
íjad célba feszült, a dús
boldogságot elérted!
Ég adta lebírtad a
horgaskörmü dalos leányt;
vészben szomorú városunk
élén mint torony álltál!
És azóta te vagy király
országunkban, a legnagyobb
tisztesség a tiéd, a nagy
Thébában uralkodsz.
De most tenálad
nyomorultabb ki van?
Ki él jobban a vad
végzettel egy
fedél alatt? óh, változás!
Oh, jaj!
Oedipus dicső feje!
Ugyanaz a rév
nyílt meg, ugyanegy
asszony öle nyílt
apának és fiunak!
Jaj, nyomorult, hogy türhetett
eddig is ős hazád röge?
Apai föld
hogy viselt a hátán?
Nyomodba ért a
mindent látó Idő,
törvényt tart a sötét
szerelmeken
a szülött és szülő között.
Óh, jaj!
Láios szegény fia!
Bár ne láttalak
volna sohase!
Hangosan sirok:
senkiért se sírtam így,
mint ma teérted, mert te adtad
vissza belém a lelket hajdan
s bús szemeink
álmát is visszahoztad.
(A palotából kijön a hírmondó)
Hírmondó
Ó, városunknak mindig tisztelt nagyjai:
mit kell most hallanotok, mit kell látnotok,
mily fájdalmat kell éreznetek, hogyha még
előttetek Labdakos ősi háza szent!
Mert sem az Ister sem a Phásis árjai
nem moshatják tisztára ezt a házat, oly
iszonyt rejt, s tár elétek majd, nem kényszerű,
hanem önkényes fátumot: de nincs csapás
szörnyűbb, mint amit ember önmagára mér.
Kar
Amit eddig tudunk már, semmi borzalom
nem hiányzik abból se: mit mondhatsz te még?
Hírmondó
A felséges Iokasté meghalt! Ennyi az,
mit első szóval mondhatok, hogy rögtön értsd.
Kar
Óh, szerencsétlen asszony! és mi ölte meg?
Hírmondó
Maga magát. De ami legkeservesebb,
nem tudhatod: csak aki látta, tudja azt.
Mégis, ahogy emlékem egyre festi még,
hallgasd meg a szegények szenvedéseit.
Mint bánatától megzavart, rohant a nagy
csarnokon át, be egyenest a hitvesi
ágyhoz, tíz ujjal tépve bomlott fürteit.
Mihelyt beért, magára csapta ajtaját,
a régi halottat, kiáltozva, Láiost,
régi szerelmét, és a baljós foganást,
amely megölte, őt magát pedig saját
fiára hagyta, annak szülni szörnyü fajt.
Ágyát is, melyben szülte, kétszer átkozott
férjétől férjét, s gyermekétől gyermekét.
Hogy azután mi módon halt meg, nem tudom:
mert Oedipus üvöltve tört be, s így nem is
láttuk többé királynénk vergődéseit.
Csak őt bámultuk, hogy rohan föl és alá.
Rohant és tőlünk kardot kért, majd asszonyát
kérdezte, ki nem asszonya volt, mert neki
s gyermekeinek egyformán az anyja volt.
Addig őrjöngött, mígnem hozzá vitte egy
isten — mert ember nem vezette senki ott.
Szörnyet hördülve, mintegy titkos jel nyomán
ment a szárnyas ajtónak, kiemelte azt
sarkaiból és a szobába beesett.
S megláttuk a királynőt. Ott függött szegény,
nyaka körül egy kötél hurka. Ahogy őt
észrevette, rettentőt jajdult a király,
úgy oldta meg a hurkot. És mikor a holt
földön hevert iszonyú látvány várt reánk.
Mert letépvén az aranyból vert kapcsokat,
melyek fölfogták a királynő köntösét,
fölkapta s szeme golyójába szúrta, így
kiáltva: "Nem láttátok, miben éltem én,
nem láttátok, mily rémségeket tettem én,
ne lássátok, most, kiket oly jó látnotok,
s kiket legjobb lett volna sohse látnotok!"
Így nyögve és pilláit fölemelve szúrt
és újra szúrt. Vérrel festette arcait,
kifolyt szemének vére, és nem csöppeket
csurgatott rajta végig: zápor volt a vér
az ő arcán, fekete zápor és vihar.
Ó, szörnyüség! ketten okoztak ott halált,
férfi és asszony, s ketten szenvedtek halált.
Máig igaz szó volt, s régi szó e ház
felől, hogy "áldott"; mától fogva rajta már