SZEMÉLYEK
Oedipus
Pap
Kreon
Thébai Aggok Kara
Tiresias
Iokasté
Hírnök
Pásztor
Hírmondó
Bemutatták a Kr. e. 420-as évek elején
Történik thébában, a királyi palota előtt Oedipus, a Dagadtlábú, a Szfinx napjaiban érkezett Thébába. Kadmos városát a "kemény dalnok", az oroszlántestű "szárnyas csodalány" tizedelte. A Szfinx a Talány szörnye volt: s csak az válthatta meg tőle a várost, aki talányát meg tudta fejteni. Oedipus megoldta a talányt, s jutalmul kapta a királyságot s Iokasté királynő kezét, aki az utolsó Labdakida-király özvegye volt. Sokáig békében uralkodtak. Ekkor jött a Dögvész: a nép az esdeklést jelképező olajágakkal megjelenik a király színe előtt.
Oedipus
Gyermekeim, ős Kadmos friss hajtásai,
mit ültök így körém e lépcső fokain
a bús esdeklők lombjaival lombosan?
A város tömjén illatával árad és
szent ének s hangos jajgatások öntik el.
Nem hírnököktől, gyermekeim, én magam
láttam méltónak s jöttem ime hallani,
én, mindenütt hiresnek mondott Oedipus.
(A paphoz)
Szólj hát, öreg, mert téged illet többijök
előtt beszélni, mily lélekkel jöttetek:
féltek vagy kértek? Mindenekben rajtatok
segíteni kivánok, mert keményszivű
lennék, ha meg nem hatna, ahogy ültök itt.
Pap
Igen, hazám uralkodója, Oedipus,
itt látsz bennünket, minden korból, itt ülünk
oltáraidnál: olyan is, ki zsenge még
nagy útra, vagy kit öreg évek súlya nyom;
én, Zeusz papja, és ezek mind, ifjaink
virága; és a többi nép is lombosan
ül a tereken. Pallas kettős temploma
előtt, s Isménos jósló hamvai körül.
A város, amint magad is látod, nagyon
megingott, és nem tudja fölemelni már
fejét a véres zavarok poklaiból,
pusztulva földje gyümölcsös bimbóiban,
pusztulva a legelő gulyákban s a nők
meddő szüléseiben; rajt ütött gyülölt
lázzal a gyújtó isten, a vad döghalál,
és Kadmos háza megürül, s a fekete
Hádés sirással, jajgatással gazdagul.
Nem istenek párjának nézlek én, s akik
tűzhelyedhez ültünk, e gyermekek, hanem
emberek elsejének, az élet gonosz
csapásai közt, s engesztelni az eget:
kijöttél és föloldtad Kadmos városát
a kemény dalnok harácsától; és pedig
mi nem vezettünk, nem mutattunk módokat,
csupán az isten oktatott megváltani
életünket — így mondják, és így hisszük is.
Most hát, óh, mindnyájunk királya, Oedipus,
mindnyájan im hozzád fordulva kérlelünk,
találj valami segítséget, istenek
sugallják bár, vagy ember adja ötletét.
Mert úgy látom, hogy a tapasztalt emberek
tanácsa hajt leginkább eleven sikert.
Kelj, halandók legjobbja, fogd föl városunk,
kelj, vedd gondodba! mert e föld még máig is
megmentőnek hív régi nagy jótettedért.
Ne emlékezzünk majdan kormányodra úgy,
hogy álltunk előbb és elestünk azután:
de biztonságba vinni fogd föl városunk!
Mert akkor is szerencsés madár vezetett
szerencsét hozni nékünk: légy a régi most!
Ha már úr vagy e földön, ami vagy ma: szebb
embereken, mint pusztaságon, lenni úr!
Mivel semmi a torony, semmi a hajó
a benne-népes emberektől özvegyen.
Oedipus
Tudom, óh, hogyne tudnám, szegény fiaim,
mily epedéssel jöttök. Jól látom, hogyan
szenvedtek mind; de bár szenvedtek, senki sincs
köztetek, aki úgy szenvedne, ahogy én.
Mert mindenik gyötrelme csak egyé, csak az
övé magáé, senki másé; de az én
szivem egyként nyög rajtam, rajtad, s a hazán.
Nem is álomból ébreszt engem hangotok,
mert tudjátok meg, már sok könnyet sírtam én,
sok útat róttam gondok útvesztői közt.
S mit jól keresve, leltem, az egyetlen írt
nem mulasztván, Menoikeus fiát, Kreont,
Phoebus pythói jóshelyére küldtem el,
sógoromat, megtudakolni, mit tegyünk?
Milyen szót mondjunk? hogy megmentsük városunk.
És már a nap, ha összemérem az időt,
aggaszt: hol késik? minthogy túl a várhatón
elmarad és a megbeszéltnél is tovább.
Ha megjön, akkor... hitvány lennék, hogy ha nem
tennék meg mindent, amit az isten kiván.
Pap
Ép jókor szólasz: most jelentik itt ezek
Kreont nekem, hogy közelegve erre tart.
(Balról jön Kreon)
Oedipus
Urunk, Apolló, add, hogy mentő jóslatot
hozzon útjából! Vígan csillog a szeme!
Pap
Ugy látszik, jót hoz: másképp nem így jönne tán
bogyós babérral koszorúzva homlokát.
Oedipus
Mindjárt megtudjuk: már hallhatja szavamat.
Uram és sógorom, Menoikeus fia,
micsoda hírt hoztál az istentől nekünk?
Kreon
Jót, mert azt mondom: balsorsból könnyen lehet
szerencse még; minden jó, hogyha vége jó.
Oedipus
Mi hát a jóslat? mert nem bízom el magam
szavadban, de előre meg se rémülök.
Kreon
Itt rögtön kívánsz hallani a nép előtt?
Vagy bemenjünk a palotába? Kész vagyok...
Oedipus
Mindannyiunk előtt szólj! E népért nagyobb
gond üli vállam, mint a saját lelkemért.
Kreon
Halld hát, amit az istentől hallottam én:
világos szókkal arra intett Phoebus úr
fertőzetet táplál magában ez a föld:
vessük ki, ne növeljük orvosságtalan!
Oedipus
Mily tisztulással? És minő fertőzet az?
Kreon
Száműzni kell valakit, vagy vérrel a vért
lemosni. A városra vér hozott vihart.
Oedipus
Ki az, akinek véres sorsát értheti?
Kreon
Uram, e föld régi vezére Láios
volt, mielőtt eljöttél kormányára te.
Oedipus
Tudom, hallottam... Látni sohse láttam őt.
Kreon
Nyilván hát ennek haláláról a parancs:
gyilkosait hogy bosszuló kéz érje el.
Oedipus
De hát hol vannak? Hol lehet föllelni ma
a régi bűnnek elmosódott nyomait?
Kreon
Úgy mondta, itt, miköztünk. Ki mit jól keres,
rájön — de elszalasztja, mire gondja nincs.
Oedipus
Itthon, vagy a mezőkön lett, vagy idegen
földön, gyilkos kéz áldozata Láios?
Kreon
Azt mondta, jóslatért megy idegenbe és
elment, de haza többet meg nem érkezett.
Oedipus
S nem látott semmit hírmondó vagy útitárs,
s mit megtudva biztos fonalunk lehet?
Kreon
Mind odaveszett, csak egy nem, aki elfutott
rémülten, s egy dologra emlékszik csupán.
Oedipus
Mi az? Egy dolog soknak a nyomára visz,
csak kis csücskénél foghassuk meg a reményt.
Kreon
Útonállók estek rá, mondja, és nem egy
kéz ölte meg, hanem többeknek ereje.
Oedipus
Útonállók? De hogyha föl nem bérelik
innen, ki adta volna erre a fejét?
Kreon
Mi is gondoltuk ezt, de halva Láios,
nem akadt bosszulója sok bajunk között.
Oedipus
S milyen baj gátolhatta, mikor a király
ilyen módon pusztult, az illő nyomozást?
Kreon
A színesdalu Szfinx vitt rá, hogy lábaink
elé nézzünk csak s ne kutassunk tünteket.
Oedipus
De én kutatni fogom őket újra most!
Méltán kivánja Pheobus és méltán te is,
hogy a halottért ezt a gondot fölvegyük.
S méltó, hogy ebben én is társatok legyek,
bosszút vevén e földért és az istenért.
Mert nem valami messzebb barátok miatt:
magam miatt irtom ki innen ezt a bűnt.
Akárki volt gyilkosa, könnyen meglehet,
hogy holnap engem öl meg ugyanaz a kéz.
Nekem használ, ha emlékéért harcolok.
Hát menjetek most, gyermekeim innen a
lépcsőkről, és vigyétek szét a lombokat,
egyőtök gyűjtse Kadmos népét majd ide:
mindent megteszek, és isten hírével itt
válik el, hogy győzünk-e majd, vagy elbukunk?
Pap
Oh, gyermekek, keljünk föl: hisz csupán azért
jöttünk ide, amit most íme megigér
Phoebus, mert ő küldötte ezt a jóslatot,
legyen megmentőnk és bajunkat oszlató!
(Valamennyien eltávoznak. A kar bevonul)
Kar
Óh, Zeus édes igéje, mi jót hozol a sok arannyal
tündöklő kincses Delphiből
Thébának? Remegek, szivem elszorul, elfagy a vérem:
légy orvosa, délosi Paean!
Félve lesem szavadat, ha mi most vagy a
forgatag éveken át később sorakozva beteljesül:
zengj csak, aranyragyogású Remény fia, isteni Szentszó!
Kezdve veled ma imánk, Zeus égi leánya, Athéna!
S földünk védője, Artemis,
égi hug! ó, aki ülsz a kerek piac ősmüvü trónján,
s te messzelövő nagy Apolló!
Hárman a végzetet oldani jöjjetek,
mint ahogy egykor eloltottátok a régi csapást, mikor
égve a városon át lobogott tüze — jertek el újra!
Jaj nekem!
ezer átok terhe nyom!
Küszködöm...
egész népem beteg...
S szabadítani nincsen az észnek
fegyvere. Meg se növelheti sarjait
e dús-hirü föld, s az anyák ki nem állják
a gyötrelmes
vajudásokat és belehalnak.
Egymás után
szállnak el ők, lobogóbban a lángnál,
mint röpülő madarak raja, szállnak el
az Estnek istenéhez.
Így veszik
ezerenként városunk.
Így hever
a földön szerteszét
a ragályszagu hulla siratlan.
Hitvesek, őszbe borult bus anyák nyögik
oltár körül itt is, amott is a szörnyü
borzalmakat,
könyörögve keserves imákkal.
Himnusz fakad
s zord fuvolák ütemes zokogása...
Ments meg azért, jere, nyájas erőd, Zeus
arany leánya, küldd el!
Arést a rettenetest,
ki most nem öltött ércruhát,
s mégis jajok közt közeledve éget,
bird rá, háttal fordulni, s visszafutni, vagy
a névtelen
Thrákia
sivatag égzajának
harcába, vagy Amphitritének
óriás ágyába.
Mert amit meghagyott az éj,
azt a nappal öli meg.
Jer, lángos mennykövek
szent hatalmát forgató
Zeusz atya!
jere tisztitó tüzeddel!
Apolló, farkasölő!
segítsd, hozd védő íjadat,
melynek sodrott aranyfonál a húrja,
szakíthatatlan; s hozd fáklyáid, Artemis,
melyekkel ős
Lykia
hegyei közt barangolsz!
Te is jer aranysüvegeddel,
borszin bőrű Bacchus,
földünk szülötte, hagyjad el
evoés menádjaid!
Kezedben lángoló
szál fenyővel, úgy rohanj
az istenek
iszonyúját messzeűzni!
(Az utolsó sorok alatt Oedipus kijön a palotából)
Oedipus
Imádkozol: és amiért imádkozol,
csak szavamat s az orvosságot elfogadd,
az erőt és a könnyebbűlést megkapod.
Igérem... Bár csak még a vak hírt ismerem
és nem a valóságot... Egymagam nem is
lelek nyomot, ha nem vezérel némi jel.
S mert én csak később lettem polgár köztetek,
Kadmos egész népéhez szólok, halljatok:
akármelyikőtök tudna róla: ki keze
gyilkolta meg Láiost, Labdakos fiát,
parancsolom, hogy mindent mondjon el nekem!
S ha félni volna tán oka, előzze meg
maga a vádat: nem lesz akkor baja más,
csupán a várost hagyja el, bántatlanul.
Ha meg talán idegen földről ismeri
a gyilkost: ne hallgassa el; mert én fogom
jutalmát mérni, s hálám lesz a ráadás.
De ha nem szóltok, s egyik-másik, maga vagy
barátja bőrét féltve, megvetné szavam,
mit teszek avval, azt is meg kell tudnotok.
Kitiltom őt, akárki is, hogy földemen
melynek erejét vallom és székét ülöm,
valaki befogadja vagy szóljon vele
vagy az imákban és az áldozatban őt
társul válassza, s szentelt vízzel hintse meg.
Mindenki űzze el házából, mint e föld
fertőzetét, ahogyan Pytho isteni
jósdájából kaptuk imént a szörnyű szót.
Így leszek én a jóistennek és a rég
halott királynak harcos szövetségese.
Ezt meghagyom hát híven teljesíteni,
mert ezt kivánjuk: én, az isten és a föld,
mely isten nélkül senyved és gyümölcstelen.
Ha nem is jönne égiektől a parancs,
mosatlan tűrni mégsem illenék a bűnt,
hogy így veszett a legjobb ember és király!
Ki kell nyomozni! És mivel ma az enyém
a kormány, mely az ő kezében volt előbb,
enyém az ágya, asszonyom lett asszonya,
és gyermekével testvér lenne gyermekem,
ha nemzetségét nem szakítja meg a sors:
most, hogy a véres végzet a fejére hullt,
megvívom érte ezt a harcot, mint saját
atyámért vívnám, meg nem állít semmi sem,
míg nem tudom, ki ölte meg nagy Labdakos