TIZENEGYEDIK FEJEZET
Kyra úgy rohant előre a havas tájon, hogy a sárkány sírása még mindig a fülében visszhangzott. Félrehajtotta az útjába kerülő ágakat, amíg ki nem ért egy tisztásra. Hirtelen megtorpant, mert semmiféle előérzett nem készíthette fel arra, ami a szeme elé tárult.
Elállt a lélegzete – na, nem a varázslattól, a hidegtől, vagy a széltől – hanem a látványtól, amihez foghatót még nem tapasztalt. Számtalan ősi legendát és mesét hallott már a sárkányokról de ezidáig nem tudta mennyi a valóságtartalmuk. Sok álmatlan éjszakát töltött el azzal, hogy megpróbálja felidézni maga előtt, miképp is festhet egy ilyen bestia. A képzelgések ideje azonban lejárt…
Egy élő sárkánnyal nézett szembe, aki tőle húszlépésnyire, egy buckán feküdt a hóban, az oldalára fordulva, képtelenül a mozgásra. Egyszerre volt ijesztő és csodálatos. Rikácsoló hangot hallatott, egyik szárnyával csapkodott, míg a másik töröttnek látszott. Hatalmas termetéhez képest a lány eltörpült. Kyra észrevette a tucatnyi letarolt fát, ami bizonyította, hogy a sárkány az égből hullott alá, zuhanás közben egy tisztást teremtve a sűrű erdőben.
Miközben szájtátva figyelte, megpróbálta feldolgozni a látványt. Egy sárkány. Itt, Escalonban. Volisban. A Tövis Erdőben. Lehetetlennek tűnt... A sárkányok tudomása szerint a világ másik felén éltek (már ha igazat mondanak a legendák), de egyet sem láttak még az ő éltében, vagy az apja idejében, vagy annak az apjának az idejében Escalon földjén, főleg nem ennyire közel Volishoz. Nem volt semmi értelme.
Számtalanszor pislogott és dörzsölte a szemét a látvány mégse változott.
Ott feküdt előtte, megint rikoltott egyet, karmát a hóba vájta és pirosra festette a vérével. Nagyon megsérült…
Kyra tudta, hogy sarkon kellene fordulnia majd elfutni, és egy része valóban erre készült, hisz a sárkány jó eséllyel egy szempillantás alatt meg tudná ölni a karmaival. Azonban valami visszatartotta. Hallott már történeteket sárkányok okozta sebesülésekről, az emberek iránt táplált gyűlöletükről. Egy szempillantás alatt képesek voltak darabokra tépni bárkit, vagy el tudnak söpörni egy egész falut tüzes leheletükkel.
Mégse mozdult. Nem tudta eldönteni, hogy ez bátorság, vagy őrültség volt inkább a részéről, netán valami más. Ahogy figyelte, úgy érezte valamiféle kapcsolat van közöttük, amit nem érett.
A sárkány lassan Kyrára pillantott és ugyan olyan meglepettnek tűnt. Hatalmas, izzó sárga szemei voltak, vad, ősi lélekkel telve. Teljesen libabőrös lett, amikor felismerte, hogy ugyan azokat a szemek néznek rá, amelyeket az Álmok Taván látott sajátja tükörképeként.
Kyra dermedten állt, várva a halált – de a sárkány nem fújt tüzet. Csak bámulta tovább. Erősen vérzett, a vér lefutott a folyópartra, vörösre festve mindent. Szinte érezte a fájdalmát és kötelességének érezte, hogy tegyen valamit.
A királyságban minden klán tett egy fogadalmat, amit sosem szegtek meg… Ők azt vallották, hogy nem ölnek sebesült állatokat, sőt ez a jelmondat visszaköszönt házuk jelképében is: egy lovag, aki egy farkast tart. Kötelességüknek érezték, hogy segítsenek bármely sérült állaton, ami az útjukba került.
Kyra figyelte az egyre nehezebben lélegző sárkányt, és felidéződött benne család jelmondata. Tudta, ha hátat fordít neki, akkor szörnyű átkot hoz a fejükre, így elhatározta, hogy megpróbálja a lehető legtöbbet megtenni, bármilyen kockázatos is legyen.
Még mindig egy helyben áll mikor rájött, hogy mi a másik ok, amiért nem tud elmenni. Sokkal erősebb kötődést érzett a sárkány felé, mint amit valaha is tapasztalt. Még annál is erőteljesebbnek tűnt, mint ami Leohoz kötötte. Úgy érezte magát, mint aki egy régi baráttal találkozik újra. A világ hirtelen sokkal nagyobbnak tűnt, mintha minden a helyére billent volna.
Ahogy Kyra a tisztás szélén állt, tűnődve mitévő legyen, ágak csapódására és nevetésre – egy gonosz ember nevetésére – lett figyelmes. Megdöbbenve figyelte a felbukkanó katonát, aki a Kormányzó bíbor páncélját viselte, ahogy becsörtet a tisztásra, lándzsával a kezében és megáll a sárkány fölött.
A sárkány fájdalmasan felsikoltott, mikor a katona a bordái közé ütött. Kyra is összerándult, úgy érezte, mintha őt ütötték volna meg. A katona fölényben volt a sérült állattal szemben, és úgy tűnt előbb megkínozza, és csak utána öli meg.
- A fejszémet, fiú - kiáltotta a katona.
A fiú, ki felbukkant a fák közül, tizenhárom éves körüli lehetett. Egy lovat vezetett. Igen rémültnek látszott, ahogy közeledett, gyanakvón szemlélve a sárkányt. A nyeregből előhúzott egy nagy fejszét és odaadta a mesterének, ahogy az parancsolta.
Kyra rettegve nézte, ahogy a katona közelebb megy, és a penge megcsillan a holdfényben.
- Ez egy gyönyörű trófea lesz - mondta magára igencsak büszkén. - Generációkon át énekelnek majd rólam, mint minden idők legnagyobb vadászáról.
- De nem te ölted meg - mondta a fiú. - Sebesülten találtál rá.
A katona megfordult és a pengét a fiú torkának szegezte.
- Én öltem meg, fiú, értetted?
Csak nyelt egyet, majd biccentett.
A katona visszafordult és felemelte a pengéjét, hogy keressen a sárkány nyakán egy jó pontot az ütésre. A sárkány megpróbált elmenekülni, felemelkedett, de hasztalan.
A sárkány hirtelen megfordult és Kyrára meredt, emlékeztetve őt, szinte kérlelve lángoló szemeivel.
Kyra nem bírta tovább.
- Megállj!
Gondolkodás nélkül berohant a tisztásra, le a lejtőn, meg-megcsúszva a havon, Leoval szorosan a nyomában. Nem állt meg, hogy átgondolja, a Kormányzó emberével való harc halálbüntetéssel járhat, egyedül a sárkány életének megmentésére tudott koncentrálni.
Ahogy szaladt előre, ösztönösen levette a válláról az íjat, behelyezett egy nyílvesszőt és célba vette a katonát, aki teljesen ledermedt a látványától. A semmi közepén egy lány, nyíllal a kezében, amint éppen őt nézi ki célpontnak… Megállt, kezében a fejszével félúton, majd lassan leeresztette és a lány felé fordult.
Kyra keze megremegett, miközben a katona mellére célozott, hiszen nem akart lőni, csak ha már nem marad más választása. Még soha sem ölt embert…
- Engedd le a fejszét - parancsolta, próbálva elővenni a legbátrabb hangját. Azt kívánta, bárcsak neki is olyan mély és parancsoló hangja lenne, mint az apjának.
- Ki mondja ezt nekem? - kérdezett vissza a katona, kissé kötekedő hangon némi csodálkozással a hangjában.
- Kyra vagyok – mutatkozott be a lány dacosan. - Volis parancsnokának, Duncannak a lánya - tette hozzá, remélve, hogy megriaszthatja vele a másikat.
De csak szélesebb vigyort kapott.
- Az csak egy üres cím - felelte. - Te Pandesia szolgája vagy, ahogy Escalonban mindenki, és a Kormányzónak tartozol engedelmességgel.
Végigmérte a lányt tetőtől talpig, majd száját megnyalva egy fenyegető lépést tett felé. Egyáltalán nem tűnt rémültnek.
- Tudod, hogy milyen büntetés jár azért, ha fegyvert emelsz a Kormányzó emberére, te lány? Börtönbe zárathatlak, mint ahogy az egész családodat is.
A sárkány hirtelen egy nagy levegőt vett, majd zihált, ami arra késztette a katonát, hogy megforduljon. A sárkány megpróbált tüzet okádni, de nem tudott.
A katona újra Kyra felé fordult.
- Van még elintézni valóm! - vetette oda türelmetlenül. - Ez a te szerencséd. Fuss, vissza az apádhoz, és légy hálás, hogy életben hagytalak. Most pedig tűnj el!
Hátat fordított a lánynak, teljesen figyelmen kívül hagyva őt. Nem hitte, hogy árthatna neki. Újra felemelte a fejszéjét, előrelépett és a sárkány torka fölé tartotta.
Kyrát újra elöntötte a düh.
- Nem figyelmeztetlek még egyszer! - kiáltotta, most erélyesebb hangon, mint az előbb, ezzel még saját magát is meglepte.
Újra megfeszítette az íjat, miközben a katona visszafordult. Ezúttal már nem mosolygott. Valamit nézett Kyra a válla fölött, mintha lenne mögötte valami. A lány épp akkor vette észre a mozgást a szeme sarkából, de már elkésett.
Oldalról érte az ütés, elrepült, kiejtve kezéből az íjat. Az értékes nyílvessző ártalmatlanul hullt a földre. Egy nehéz test esett rá, teljesen lenyomva a földre, és a mély hótól alig kapott levegőt.
A lány megpróbált a felszínre jutni, amikor rájött, hogy egy katona fekszik rajta, a földhöz szegezve őt. Négy másikat is látott maga körül, és még jó pár árny mozgását vette észre az erdőben. Milyen buta is volt, hogy azt gondolta, csak egyedül az az egy a katona van itt! Gondolatban magát szidta. Ezért volt olyan bátor az első katona…
Ketten durván megragadták és talpra rántották, miközben a másik kettő is hozzá lépett. Kegyetlen kinézetű emberek tűntek elő, ormótlan vonásokkal, borotválatlanul, vérszomjas tekintettel. Az egyik kikapcsolta az övét.
- Egy lány egy kis íjjal – kezdte kötekedve.
- Otthon kellett volna maradnod apád erődjében!
A férfi alig fejezte be a mondatot, Leo elrugaszkodott és vad vicsorgás közepette leterítette.
Egy másik belerúgott a farkasba, de az odakapott, megragadta a bokáját és a katona elzúgott a méteres hóban. Leo visszatért a másik két katonához és közéjük ugorva, morogva, harapva támadt rájuk. Megpróbálták megrúgni, de nem igazán jártak sikerrel.
Az a kettő, aki Kyrát tartotta lassan kezdett pánikolni, míg Kyra nyugodtan állt közöttük, és egyedül a sárkány miatt aggódott. A szeme sarkából látta, hogy az első katona újból felemeli a fejszéjét és a bestia felé közeledik. Tudta, ha nem lép valamit gyorsan a sárkány rövidesen holtan fogja végezni.
Kyra ösztönösen cselekedett. Amint az egyik katona egy pillanatra elengedte a karját, egy gyors mozdulattal lekapta a botját a hátáról. Az egyiket gyorsan gyomron vágta vele, amitől az rögtön elterült, még mielőtt igazán felfoghatta volna mi történik.
Visszahúzta a botot, felcsúsztatta a markát, hogy közeli célpontra is tudjon ütni, majd orrnyergen vágta a másik katonát. Az felkiáltott, vér spriccelt az orrából, majd térdre esett.
Kyra tudta, hogy ez a legjobb esély, hogy végezzen velük. Fegyvertelenek voltak, a másik kettőt pedig Leo szegezte a földhöz.
De a szíve még mindig a sárkányhoz húzta – csak rá tudott gondolni – és már nem maradt sok ideje. Odaszaladt az íjhoz, felkapta majd célzott. Tudta, hogy csak egy lövése van, és annak találnia kell. Ez lesz az első lövése, amit igazi akció keretében enged el, a sötétben, vakító hóesésben és szélben, fák és ágak között, mintegy húsz lépésről. Ez lesz az első lövése, amelynek komoly tétje van.
Kyra összegyűjtötte minden emlékét, minden napját és éjszakáját, amikor a lövéseket gyakorolta, és megpróbált fókuszálni. Kényszerítette magát, hogy eggyé váljon a fegyverével.
Megfeszítette, majd elengedte az íjat, miközben az idő szinte megállt. Hallotta az süvítést és nem volt biztos benne, hogy eltalálja a célt. Túl sok lehetőséget kellett számba vennie… A süvítő szél, az ágak, a félig fagyott ujjai, a katona mozgása… Mind-mind nehezítő körülmény. Hallotta a nyíl puffanását, és a katona üvöltését. Látta az arcán a holdfényben, amint elönti a fájdalom és a fejsze ártalmatlanul hullik ki a kezéből. Hamarosan holtan esett össze.
A sárkány Kyrára pillantott és találkozott a tekintetük. A nagy sárga izzó szemei mutatták, hogy tudja mit tett érte a lány. Megmentette és ezzel egy életre szóló kapcsolatot köttetett közöttük.
Kyra alig hitte el, mit tett az előbb. Tényleg megölt egy embert? És nem is akárkit – a Kormányzó emberét! Megszegte Escalon szent törvényét. Olyat tett, ahonnan nem volt visszaút – amely háborút hoz az emberekre. Mit tettem?
Valahogy nem érzett megbánást, nem volt kétsége, afelől, hogy helyesen cselekedett. Úgy érezte, a sors akarta így.
Hirtelen erős fájdalmat érzett az állkapcsában, majd egy széles bokszert a bőrén. Hirtelen mindenhol fájdalmat érzett, és hanyatt esett a hóban, miközben csillagokat látott és forgott vele a világ. Mielőtt összeszedhette volna magát, újabb rúgást érzett a bordái között, majd egy másik katona arccal előre belenyomta a hóba.
Kyra levegő után kapkodott, amikor térdre rántották. Ott térdelt a két ember előtt, akiket élve hagyott. Leo morgott, de a másik két katona teljesen lekötötte. Egyik katona az orrán, még a másik a halántékán vérzett, és a lány megállapította, hogy meg kellett volna ölnie őket, amikor még esélye volt rá. Megpróbált kiszabadulni a szorításból, de eredménytelenül. A halálát látta a szemükben.
Egyikük hátrapillantott a halott parancsnokra, majd közel hajolt hozzá.
- Gratulálok – sziszegte. – Reggelre mindenki halott lesz a népedből, a drága erődötöket pedig a földdel tesszük egyenlővé! - Visszakézből adott a lánynak egy pofont, akinek az arca rögtön sajogni kezdett.
A másik katona megragadta és a tőrt és a torkának szorította, miközben a másik az övcsatjához nyúlt.
- Mielőtt meghalnál, emlékezetessé tesszük neked ezt a kis időt – röhögött. - Ez lesz rövid életed utolsó emléke.
Kyra valami suhogást hallott. Ahogy felnézett a válla felett meglátta Leot, ahogy megragadja az egyik katonát. Először összerezzent, mert azt hitte, hogy Leo őt kapja majd meg, de a farkas tétovázás nélkül a katona csuklójába mart.
A lány annak ellenére, hogy egy pengét szorítottak a torkához bátorságot érzett. Tudta, hogy csak magára számíthat és ettől felszabadult. Érezte, amint a régóta visszafojtott harag, amit a Kormányzó és katonái iránt érzett, szétárad benne. A haragjának pedig tökéletes célpontot talált az őt szorongató katonában.
Az utolsó pillanatig kivárt a cselekvéssel. Amint a katona közelebb lépett és megragadta a ruháját, Kyra áthelyezte a súlypontját a bal lábára, majd a jobbal teljes erejéből megrúgta a katonát.
Érezte, hogy a rúgás célba talált, és a férfi felüvöltött, és elejtette a tőrt, hogy sebesült lábával foglalkozhasson. Ugyanebben a pillanatban Leo is lerázta a katonát, akivel eddig viaskodott és a földön fekvő emberre vetette magát, hogy átharapja a torkát.
A lány közben visszafordult az utolsó megmaradt katonához, aki már kivont karddal várta. Kyra felemelte a botját a hóból és szembehelyezkedett vele, miközben amaz nevetésben tört ki.
- Bottal kard ellen – gúnyosan felnevetett. – Jobb, ha feladod, és megígérem nem lesz annyira fájdalmas halálod.
Rögtön támadott és lesújtott a karddal, mialatt Kyra az ösztönei által vezetve, újra a gyakorlótérre képzelte magát. Amint a katona suhintott, ő balra, vagy jobbra lépett ki, kihasználva fürgeségét. A katona nagy volt és erős, nehéz karddal felszerelkezve – míg ő könnyű és tehermentes. Amint a katona megpróbálta egy erőteljes csapással kettévágni, egyszerűen csak oldalt lépett, kibillentve ezzel az egyensúlyából a férfit. A botot pörgetve a csuklójára csapott, amitől amaz kiejtette a kardot a kezéből, bele a mély hóba.
A katona meglepetten pislantott, majd puszta kézzel rontott neki, hogy lebirkózza. Kyra várt az utolsó pillanatig, összekuporodott és a bot végével egyenesen állon csapta őt. Az ütés visszahajlította a nyakát és az erejétől a hátára zuhant, majd nem mozdult többet. Leo morogva ráugrott fogait belemélyesztette a torkába, hogy biztosan ne kelhessen fel többet.
Kyra, miután meggyőződött róla, hogy minden támadója halott, egy hangra lett figyelmes maga mögött. Amint megfordult a Leo két áldozata közül az egyiket pillantotta meg, amint éppen talpra kecmergett és egy kardot próbál kihúzni lova nyergéből. Majd, amint sikerrel járt a farkas után vetette magát, ami még mindig a társa torkát marcangolta.
A lány szíve egyre hevesebben vert, túl messze tőle, hogy idejében odaérhessen.
- Leo! – kiáltotta figyelmeztetően, de a farkas túlságosan belemerült áldozatába, nem figyelt a lány hangjára.
Kyra tudta, hogy drasztikus megoldást kell találnia, különben Leot a szeme láttára fogják megölni. Az íj még mindig a hóban hevert, de túl messze tőle. Gyorsan döntött. Felemelte a botját majd kettétörte a térdén, majd az élesebb szélűt megfogta és mintha csak egy lándzsával tenné, a katona irányába hajította. A fa keresztülsüvített a levegőn és átszúrta a katona torkát, mielőtt az elérhette volna a farkast. Az ember holtan terült el Leo lábainál.
A beállt csöndben, kapkodva vette a levegőt, látva maga körül a holttesteket, a Kormányzó öt emberét kiterülve a hóban, amint vérükkel vörösre festik a fehérséget. Alig hitte el, hogy mindez az ő műve… Mielőtt még végezhetett volna a dolgok számbavételével, mozgást látott a szeme sarkából. Odafordult az apródhoz, aki a lova felé igyekezett.
- Várj! – kiáltott rá. Tudta, hogy meg kell állítani a fiút. Ha visszajut a Kormányzóhoz, beszámol az itt történtekről. Tudni fogják, hogy mit tett és ezzel veszélybe kerül az apja és az egész népe.
Gyorsan felkapta az íját, célzott és várt az alkalmas pillanatra. Végül tiszta rálátása nyílt a fiúra, a felhők eltűntek és felbukkant a hold.
De mégsem nem tudott lőni. A fiú eddig nem csinált semmit, és képtelen volt rá, hogy megöljön egy ártatlan embert.
Kyra leengedte az íját, megcsóválva a fejét. Tétlenül nézte, ahogy a fiú ellovagol. Tudta, hogy ezzel a halálos ítéletüket írta alá. Emiatt fog elkezdődni a háború.
Kevés idejük maradt. Tudta, hogy vissza kell rohannia az apjához az erődbe, hogy értesítse a történtekről. Időre volt szükségük, hogy felkészülhessenek a harcra, megerősítsék a várat, vagy mentsék az életüket. Borzasztóan bűnösnek érezte magát…
Mégsem mozdult. Csak állt ott és figyelte a sárkányt, ahogy a jó szárnyát mozgatta. Úgy érezte, hogy vele kell maradnia…
A lány lement a folyóhoz, egészen a rohanó jeges vízig, a sárkány elé. Az felemelte a fejét és őt nézte, kifürkészhetetlen tekintettel.
Kyra közelebb lépett, Leo mellette halkan morgott, hogy figyelmeztesse őt. Néhány lépésnyire ált meg a sárkánytól és elakadó lélegzettel figyelte a természet csodálatos teremtményét. Tudta, hogy a sárkány egy szempillantás alatt végezhet vele, mégsem visszakozott.
Lassan felemelte a kezét, és bár a sárkány komoran nézte, valamint a szíve is tele volt félelemmel, mégis megérintette a pikkelyeit. Durva volt a bőre, vastag és ősi – olyan, mintha megérintette volna az idők kezdetét. A keze nem a hidegtől remegett mikor végigsimította.
A sárkány misztikus jelenléte egyszerre milliónyi kérdés ötlött fel benne.
- Mi sebesített meg? - kérdezte a pikkelyeket simogatva. - Mit csináltál a világnak ezen a felén?
A sárkány morgó hangot adott ki, mire Kyra félve visszahúzta a kezét. Nem tudott olvasni a gondolataiban, és habár most mentette meg az életét, hirtelen úgy érezte, hogy nem volt túl jó ötlet ilyen közel jönnie.
A sárkány a lányra nézett és lassan felemelte a hegyes karmát, megérintve vele Kyra torkát. A lány dermedten állt. Valami átsuhant a ragyogó szemeken és úgy tűnt meggondolta magát. Visszahúzta a karmát, majd egy gyors mozdulattal lesújtott.
Kyra érezte a szétáradó fájdalmat az arcán, ahogy a karom megsértette, kiserkent a vér. Tudta, hogy csak egy karcolás, de a helye örökre a bőrén marad majd. Megérintette a sebet, látta a vért a kezén. Csalódottságot érzett, és úgy érezte a sárkány elárulta a bizalmát. Belenézett az izzó szemekbe. Ezúttal immár dacosan. Meg akarta fejteni a lényt. Vajon utálja? Hibát követett el, hogy megmentette az életét? De miért csak megkarcolta, amikor meg is ölhette volna?
- Ki vagy te? - kérdezte lágyan, mégis félve.
Egy hangot hallott, amiről hallatszott milyen öreg. A hang mintha a lelkében szólt volna.
~ Theos ~ érkezett a felelet. Megdöbbent, mert biztos volt benne, hogy a sárkányt hallotta.
Kyra arra várt, hogy talán többet is mond – majd mindenféle figyelmeztetés nélkül Theos üvöltése törte meg a csendet, megpróbálva elmenekülni a lánytól. Megpördült, megpróbálva felemelkedni.
Kyra nem értette, mi ütött belé.
- Várj – kérlelte. - Megsérültél! Hadd segítsek!
Fájdalommal töltötte el, ahogy nézte a kapálózást. A sebeiből folyt a vér és egyik szárnyát nem tudta használni. Olyan nagy volt, hogy minden egyes szárnycsapással egy nagy adag havat kavart fel, megrázkódtatva a földet, felverve az éjszaka csendjét. Hiába próbált felemelkedni, nem tudott.
- Hova akarsz menni? - kérdezte a lány.
Theos megpróbált felszállni ismét, de csak megpördül és magatehetetlenül lebucskázott egyenesen a folyó partjára.
Kyra elszörnyedve nézte, hogy a sárkány belecsapódik a vízbe.
- NE! - kiáltotta, miközben előre szaladt.
De nem tehetett semmit. A zúgók elkapták Theost és magukkal ragadták és sodorták lefelé a folyón, még el nem tűnt a szeme elől a kanyarban.
Kyra nézte, amíg el nem tűnt és a szíve szép lassan meghasadt. Mindent feláldozott, az életét, a népét, hogy megmentse ezt a lényt – és erre eltűnik. Mire volt ez jó? Igaz volt egyáltalán?
Kyra körbenézett, újra megpillantva az öt halottat, ahogy a hóban feküdtek. Mellette Leo sérülten ácsorgott és érezte, hogy vér folyik végig az arcán. Megtörtént. Túlélte a sárkánnyal való találkozást. És megölt a Kormányzó emberei közül ötöt.
Tudta, hogy mától semmi sem lesz már ugyanolyan.
Észrevette a lovak patáinak a nyomát és eszébe jutott a fiú, aki elszökött, hogy figyelmeztesse az övéit. A Kormányzó emberei hamarosan eljönnek érte.
Kyra megfordult és eliramodott az erdő felé. Leoval az oldalán, sebesen nyargalt Volis felé, hogy figyelmeztethesse az apját. Amíg nem késő…