A Becsület Siralma

Harmadik fejezet

Thor Királyudvarhely külső részének poros földjein vágtatott át nyomában Krohnnal, oldalán Reece-szel, O'Connorral, Eldennel és az ikrekkel. Kendrick, Kolk, Brom, rengetegen a légióból és az Ezüstcsapatból is velük lovagoltak. A hatalmas sereg a McCloudok felé tartott. Egy emberként lovagoltak, arra készültek, hogy felszabadítják a várost. A lovak patáinak zaja fülsiketítő volt, dübörgő, akár a mennydörgés. Egész nap lovagoltak, és bizony már a második nap is magasan járt az égen. Thor alig tudta elhinni, hogy ezekkel a nagyszerű harcosokkal lovagol éppen első igazi katonai bevetésére. Úgy érezte, valóban maguk közé fogadták. Sőt, az egész légiót behívták tartaléknak, így az összes bajtársa itt lovagolt körülötte. A légió tagjai eltörpültek a több ezer tagú királyi hadsereg mellett, és Thornak életében először olyan érzése támadt, hogy valami nagyszerű dolognak a részese.

Thort céltudatosság is vezérelte. Úgy érezte, szükség van rá. A várost ostrom alá vették a McCloudok, és erre a hadseregre várt, hogy felszabadítsa, megmentse népét szörnyű sorsától. Tetteik fontossága olyan erővel nehezedett rá, hogy szinte megelevenedett – ettől érezte, hogy él.

Thor biztonságban érezte magát ezeknek az embereknek a jelenlétében, ugyanakkor aggódott is: ez a hadsereg igazi férfiakból állt, de ez azt is jelentette, hogy hamarosan egy hasonlóan erős férfiakból álló sereggel kell szembe néznie. Igazi, kemény katonákkal. Ez most élet-halál harc lesz, és sokkal több minden forgott kockán, mint valaha. Ahogy lovagolt, időnként ösztönösen ellenőrizte a fegyvereit, megnyugtatóan hatott rá jó öreg parittyája és új kardja. Azon tűnődött, a nap végére vajon vérfoltosak lesznek-e. Vagy inkább ő fog megsebesülni?

A sereg hirtelen óriási csatakiáltást hallatott, még a lovak patadobogásánál is hangosabbat, ahogy egy kanyar után először bukkant fel az ostromlott várost a horizonton. Nagy, fekete füstfelhők szálltak fel a városból, és a MacGil hadsereg megsarkantyúzta a lovait, hogy sebesebben vágtassanak. Thor is sarkával döfködve ösztökélte lovát gyorsabb haladásra, hogy lépést tarthasson a többiekkel. Közben mindannyian kardot rántottak, felemelték a fegyvereiket, és halálos szándékkal tartottak a város felé.

A hatalmas hadsereget kisebb csoportokra osztották. Thor csoportjába tíz katona, légiós, a barátai és még néhány ismeretlen ember került. Élükön lovagolt a király seregének egyik magas rangú parancsnoka, egy katona, akit a többiek Forgnak neveztek. Magas, vékony, ám szívós és izmos férfi volt, bőre ragyás, rövid haja ősz, szeme sötét és mélyen ülő. A hadsereg tehát kisebb csoportokra vált szét, amelyek különböző irányokban indultak el.

Csapat, utánam! – utasította Thort és a többieket lándzsáját meglendítve, hogy kövessék.

Thor csoportja követte a parancsot, és felsorakozott Forg mögött, kiválva a főseregből. Thor

hátranézett, és észrevette, hogy messzebb állnak, mint a többiek, a hadsereg egyre távolabbinak tűnt, és ahogy Thor azon tanakodott, vajon hová vezetik őket, Forg azt kiáltotta:

A McCloud sereg szárnyánál vesszük fel a pozíciót!

Thor és a többiek ideges és izgatott pillantást váltottak, miközben felsorakoztak, és addig

masíroztak, amíg a fősereg el nem tűnt a szemük elől.

Hamarosan új terepre értek, és a város teljesen kikerült a látókörükből. Thor résen volt, de

semmi jele nem volt a McCloud hadsereg érkezésének.

Végül Forg egy domb előtt, egy kis berekben megállította a lovát. A többiek is így tettek mögötte.

Mindenki csodálkozva meredt Forgra, miért állt meg.

Ideértünk, ez a küldetésünk – magyarázta Forg – Ti még ifjú harcosok vagytok, ezért

meg akarunk kímélni titeket a valódi csata hevétől. Ezt a pozíciót tartjátok, miközben a fő hadsereg átsöpör a városon, és szembeszáll a McCloudokkal. Nem valószínű, hogy McCloud katonák jönnek errefelé, többnyire biztonságban lesztek itt. Vegyétek fel az állást, és maradjatok itt, amíg másképp nem rendelkezünk. Most pedig mozgás!

Forg megsarkantyúzta a lovát és felkaptatott a hegyen; Thor és társai ugyanezt tették, mentek

utána. A kis csoport átlovagolt a poros síkságon, felverték a port, amennyire Thor látta, senki nem volt a láthatáron. Csalódottnak érezte magát, amiért kimarad a fő eseményekből; miért akarták őket ennyire védeni?

Minél tovább lovagoltak, egyre furcsább érzése támadt. Nem tudta, miért, de a hatodik érzéke azt súgta, hogy valami nem stimmel.

Ahogy közeledtek a dombtetőhöz, amelynek tetején apró, ódon vártorony állt – magas, vékony, elhagyatottnak tűnő torony – valami azt súgta Thornak, nézzen a háta mögé. Amikor ezt megtette, észrevette Forgot. Meglepetten látta, hogy Forg fokozatosan a csapat háta mögé került, a köztük lévő távolság nőttön nőtt, és miközben a fiú figyelte, Forg megfordult, ösztökélte a lovát, és figyelmeztetés nélkül elnyargalt a másik irányba.

Thor nem értette, mi történik. Miért hagyta itt őket ilyen hirtelen? Mellette Khron szűkölni kezdett.

Mire Thor feldolgozta volna a látottakat, felértek a dombtetőre az öreg toronyhoz. Azt hitték, kopár, lakatlan földeken kívül semmit sem fognak látni.

A légió tagjainak kis csoportja azonban hirtelen meghőkölt. Mindannyian megdermedtek az eléjük táruló látványtól.

Velük szemben várakozott az egész McCloud hadsereg.

Belesétáltak egy csapda kellős közepébe.

Negyedik fejezet

Gwendolyn utat tört magának a tömegben Királyudvarhely kanyargós utcáin, nyomában a Godfrey-t cipelő Akorth-tal és Fultonnel. Elhatározta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, odaérnek a gyógyítóhoz. Godfrey nem halhat meg, azok után nem, amin együtt keresztülmentek, így meg végképp nem. Szinte látta maga előtt Gareth önelégült mosolyát, amikor megkapja Godfrey halálhírét – és eltökélt szándéka volt ezen változtatni. Bárcsak előbb talált volna rá a testvérére!

Ahogy Gwen befordult egy sarkon és a térre ért, a tömeg egyre sűrűbb lett. Felnézett, és meglátta Firth-t. Teste még mindig az akasztófán lógott, a hurok szorosan nyaka körül, himbálózása mindenki figyelmét megragadta. A lány ösztönösen elfordult. Szörnyű látvány volt, emlékeztető bátyja aljasságára. Akármerre fordult, mindenütt látta. Furcsa volt belegondolni, hogy egy nappal korábban még beszélt Firth-szel – most meg itt himbálódzik a teste. Egyszerűen úgy érezte, a halál körülzárja – és érte is eljön.

Gwen bármennyire is szeretett volna megfordulni és másik útvonalat választani, tudta, hogy a téren át vezet a leggyorsabb út a gyógyítóhoz, és nem az a fajta volt, akit a félelmei irányítanak; kényszerítette magát, hogy átvonuljon a gerenda alatt, mindjárt a lógó test alatt. Meglepetten vette észre a királyi hóhért fekete köpenyében, amint elállja az útját.

Először azt hitte, ő is meg akarja ölni – de aztán meghajolt előtte.

- Hölgyem – szólította meg alázatosan, fejét tiszteletteljesen lehajtva – Még nem kaptam királyi utasítást, mit csináljak a holttesttel. Nem tudom, hogy megfelelő temetés jár-e neki, vagy egyszerűen csak dobjam tömegsírba.

Gwen megállt, bosszantotta, hogy a döntés súlya az ő vállára nehezedik; Akorth és Fulton megállt mellette. Felnézett, hunyorgott a napsütésben, a test alig egy méterre a feje fölött himbálódzott. Már majdnem úgy döntött, hogy továbbhalad és figyelmen kívül hagyja a kérdést, de valami eszébe jutott. Igazságot akart szolgáltatni az apjának.

Vesd tömegsírba! – válaszolta – Jelöletlenül. Ne legyen rendes szertartás! Azt akarom, hogy örökre kitörlődjön az emlékezetből a neve.

A férfi bólintott, jelezve, hogy megértette a parancsot. Gwen végre egy kis elégtételt érzett.

Elvégre tulajdonképpen ez az ember gyilkolta meg az apját. Bár gyűlölte az erőszakot, egyetlen könnycseppet sem ejtett Firth-ért. Érezte, hogy apja szelleme vele van ebben a pillanatban, erősebb, mint valaha, és talán békét is lelt.

És még valami – tette hozzá megállítva a hóhért – Vágd le a kötélről!

Most azonnal, hölgyem? – tudakolta a hóhér – De a király azt az utasítást adta, hogy maradjon kint, amíg még van belőle valami.

Gwen megrázta a fejét.

Most – ismételte el – Ez a király új parancsa – hazudta.

A hóhér meghajolt és elsietett, hogy levágja a holttestet.

Gwen ismét érzett egy kis elégtételt. Nem volt kétsége afelől, hogy Gareth időnként kitekinget az ablakán Firth testére – annak eltűnése feldühíti majd, hiszen emlékeztetőként szolgál arról, hogy a dolgok nem mindig úgy mennek, ahogy eltervezte.

Gwen már épp indulni készült, amikor meghallotta a semmihez sem hasonlítható sivítást; megállt és megfordult, és a magasban Estopheles, a sólyom gubbasztott a fán. Felemelte a kezét, hogy eltakarja a napfényt és megbizonyosodjon róla, hogy nem csal a szeme. Estopheles újra felrikoltott, kitárta, majd összezárta szárnyait.

Gwen érezte, hogy a madárban lakozik az apja szelleme. A lelke, amely olyan nyugtalan volt, talán most egy lépéssel közelebb került a békéhez.

Gwennek hirtelen támadt egy ötlete; füttyentett és kinyújtotta egyik karját, és Estopheles felröppent és leszállt Gwen csuklójára. A madár nehéz volt, és karmait a lány bőrébe vájta.

- Repülj Thorhoz! – suttogta a madárnak – Találd meg a harcmezőn! Védd meg! INDULJ! – kiáltotta felemelve a karját.

Nézte, ahogy Estopheles csapkod a szárnyaival, felszáll, majd egyre magasabbra emelkedik.

Imádkozott, hogy működjön a terve. Volt valami rejtélyes ebben a madárban, különösen a Thorhoz fűződő kapcsolatában, és Gwen tudta, bármi lehetséges.

Folytatta útját a kanyargós utcákon a gyógyító háza felé. Több boltíves kapu alatt haladtak át, miközben elhagyták a várost. Olyan gyorsan mozgott, amilyen gyorsan csak tudott, és magában imádkozott, hogy Godfrey kitartson addig, amíg segítséget nem kap.

A második nap már lejjebb ereszkedett az égen, mire felértek egy dombra Királyudvarhely külső részén, és megpillantották a gyógyító kunyhóját. Egyszerű, egyszobás házikó volt fehér agyagfalakkal. Minden oldalán volt egy ablak, elöl pedig egy kis, boltíves tölgyfaajtó. A tetőről különböző színű és fajtájú növények csüngtek le, keretezve a házat. Körülötte burjánzó gyógynövénykert és virágok minden elképzelhető színben és méretben. Ez olyan hatást keltett, mintha a házikót lepottyantották volna egy üvegház kellős közepére.

Gwen az ajtóhoz rohant, megragadta a kopogtatót, és többször is megütötte vele az ajtót, amely kinyílt, és megjelent benne a gyógyító döbbent arca.

Illepra. Egész életében a királyi család gyógyítójaként működött, része volt Gwen életének, mióta megtanult járni. És mégis, Illeprának sikerült fiatalnak tűnnie – sőt, alig nézett ki idősebbnek, mint Gwen. Bőre szinte izzott, sugárzott, körülölelve kedves, zöld szemét, és ettől úgy tűnt, aligha több, mint 18 éves. Gwen tisztában volt vele, hogy ennél jóval idősebb, tudta, hogy megjelenése megtévesztő, és azt is, hogy Illepra az egyik legokosabb és legtehetségesebb ember, akivel valaha találkozott.

Illepra tekintete Godfrey-ra vetődött, és rögtön megértette, miért jöttek. Amint felismerte, hogy sürgősen cselekedni kell, nem is udvariaskodott, szeme tágra nyílt az aggodalomtól. Elsuhant Gwen mellett, és Godfrey-hoz sietett, tenyerét a homlokára tette. Összevonta a szemöldökét.

Hozzátok be – parancsolta kapkodva a két férfinak – méghozzá gyorsan!

Illepra visszament a házba, szélesebbre tárta az ajtót, a fiúk is besiettek utána a házba.

Gwen követte őket, bebújt az alacsony bejárati ajtón, és becsukta maga mögött.

Bent félhomály uralkodott, kellett egy kis idő, míg hozzászokott a szeme. Miután ez

megtörtént, pont olyannak találta a kunyhót, mint amilyenre kislánykorából emlékezett: kicsi, fényes, tiszta, és telis-tele van növényekkel, gyógyfüvekkel és különféle bájitalokkal.

Tegyétek le ide! – utasította a férfiakat Illepra; Gwen még sosem hallotta ilyen komolynak a hangját – Arra az ágyra a sarokban. Vegyétek le az ingjét és a cipőjét! Aztán hagyjatok itt vele!

Akorth és Fulton úgy tettek, ahogy kívánta. Miközben kisiettek az ajtón, Gwen megragadta

Akorth karját.

Álljatok őrt az ajtó előtt! – parancsolta – Akárki is akart Godfrey életére törni, talán megint megpróbálja. Vagy az enyémre.

Akorth bólintott, majd Fultonnel együtt kimentek, és becsukták maguk mögött az ajtót.

Mióta van ilyen állapotban? – kérdezte Illepra sietősen, rá se pillantva Gwenre, mivel azzal volt elfoglalva, hogy megvizsgálja Godfrey-t: végigtapogatta a csuklóját, a hasát, a torkát.

Tegnap éjjel óta – válaszolta Gwen.

Tegnap éjjel óta! – visszhangozta Illepra, miközben nyugtalanul ingatta a fejét.

Hosszú ideig csendben vizsgálta, az arca egyre inkább elsötétült.

Ez nagyon nem jó – szólalt meg végül.

Megint a fiú homlokára helyezte a tenyerét. Ezúttal behunyta a szemét, és nagy levegőket

vett. Sűrű csend ült a szobán, Gwen kezdte elveszíteni az időérzékét.

Méreg – suttogta végül Illepra, szeme még mindig csukva, mintha ozmózison keresztül olvasta volna ki az állapotát.

Gwen mindig csodálta a képességeit; még sosem tévedett, élete folyamán egyszer sem. Több

életet mentett meg, mint amennyit a hadsereg elragadott. Gwen kíváncsi volt, úgy sajátította-e el a tudást, vagy örökölte; Illepra édesanyja is gyógyító volt, és az ő anyja is. Mindezek ellenére Illepra minden ébren töltött percét bájitalok és a gyógyítás művészetének tanulmányozásával töltötte.

Rendkívül erős méreg – tette hozzá Illepra határozottabban – Olyasmi, amivel ritkán találkozom. Nagyon drága. Akárki is akarta megölni, tudta, mit csinál. Szinte hihetetlen, hogy nem halt bele. A testvéred jóval erősebb, mint hinnénk.

Az apámtól örökölte – mondta Gwen – Bivalyerős volt. Ahogy az összes MacGil király.

Illepra átsétált a szobán, és különböző gyógynövényeket kevert össze és kezdett el felaprítani,

majd megőrölni, közben valami folyadékot is hozzáadott. Amikor elkészült, sűrű, zöld balzsamot kapott, amellyel megtöltötte a tenyerét, és visszasietett Godfrey-hoz. Bekente vele a torkát, a hóna alatt és a homlokán. Amikor befejezte, újra átvágott a szobán, megfogott egy üveget, és több folyadékot öntött bele: pirosat, barnát és lilát. Miközben elegyítette őket, a főzet sistergett és bugyogott. Hosszú fakanállal kavargatta, majd visszasietett Godfrey-hoz, és az ajkához emelte az elixírt.

Godfrey nem mozdult; Illepra felemelte a fejét, és valahogy a szájába erőltette a bájitalt. Nagy része végigfolyt az arcán, de néhány csepp azért így is lement a torkán.

Illepra letörölte a folyadékot a szájáról és az álláról, majd hátradőlt és felsóhajtott.

Túl fogja élni? – tudakolta Gwen kétségbeesetten.

Talán – válaszolta gondterhelten – Én mindent megtettem, de ez nem elég. A sors kezében van az élete.

Mit tehetek? – kérdezte Gwen.

Megfordult, és Gwenre bámult.

Imádkozz érte! Hosszú lesz az éjszaka.

Ötödik fejezet

Kendrick még sosem tapasztalta meg, mi is az a szabadság – az igazi szabadság – eddig a napig. A börtönben bezárva töltött idő megváltoztatta az életről alkotott elképzelését. Most már minden apróságot értékelt – a nap melegét, a hajába kapó szelet, azt, hogy a szabadban lehet. Az, hogy lóháton ülhetett, és érezte, ahogy sebesen halad előre, hogy visszakapta a fegyverzetét és bajtársai oldalán harcolhatott, olyan érzéssel töltötte el, mintha ágyúból lőtték volna ki. Olyan vakmerőnek érezte magát, mint még soha.

Kendrick kissé előrehajolva vágtatott, jó barátja, Atme oldalán. Rendkívül hálás volt, hogy ő is harcba szállhat testvéreivel együtt, nem kell kihagynia ezt a csatát, és már alig várta, hogy felszabadíthassa szülővárosát a McCloudok uralma alól – és hogy azok megfizessenek a bitorlásért. Késztetést érzett a vérontásra, de tudta, hogy haragjának igazi célpontja nem a McCloud sereg, hanem tulajdon öccse, Gareth. Soha nem bocsátja meg neki, hogy börtönbe vetette, megvádolta az apja meggyilkolásával, társai szeme láttára vitette el – és megpróbálta kivégeztetni. Kendrick bosszút akart állni Gareth-en, de mivel erre nem nyílt lehetősége, legalábbis ma nem, a McCloudokon akarta kitölteni a haragját.

Ha azonban visszatér Királyudvarhelyre, elrendezi a dolgokat. Mindent meg fog tenni, hogy öccsét letaszítsa a trónról, és elérje, hogy húga, Gwendolyn legyen az új uralkodó.

A kifosztott város közelébe értek. Hatalmas, gomolygó fekete füstfelhők úsztak feléjük, maró füsttel töltötték meg Kendrick orrát. Fájdalmas volt így látni egy MacGil várost. Ha az apja még élne, ez soha nem történhetett volna meg; sőt még akkor sem, ha Gareth nem állítja őt félre. Gyalázatos volt ez az egész, a MacGilek és az Ezüstcsapat szégyenfoltja. Kendrick imádkozott, hogy ne legyen túl késő ahhoz, hogy megmentse ezeket az embereket. Remélte, hogy a McCloudok nem töltöttek itt túl sok időt, nem sebesítettek vagy öltek meg túl sok embert.

Megsarkantyúzta a lovát és a többiek elé lovagolt. A csapat akár egy méhraj zúdult a város kitárt kapui felé. Ahogy berontottak a városba, Kendrick előrántotta a kardját, várta a találkozást az ellenséges McCloud sereggel. Nagyot kiáltott, akárcsak a többi férfi körülötte, megsokszorozva erejét az ütközetre.

Ahogy azonban áthaladt a kapun, a város poros terére érve letaglózta a látvány: a nagy semmi. Mindenütt a megszállás-rombolás árulkodó jelei: tüzek, feldúlt otthonok, holttestek egymás hegyén-hátán, nők a földön csúszva. Leölt állatok, vér a falakon. Itt mészárlás volt. A McCloudok halomra ölték ezeket az ártatlan embereket. Kendrick már a gondolattól is undorodott. Gyáva népség!

Az is megdöbbentette Kendricket menet közben, hogy a McCloudok nem voltak sehol. Egyszerűen nem fért a fejébe. Olyan volt, mintha az egész hadsereg szándékosan hagyta volna el a helyet, mintha tudták volna, hogy jönnek. A tüzek még mindig égtek, így egyértelmű volt, hogy okkal gyújtották őket.

Kezdett egyértelművé válni Kendrick számára, hogy ez az egész csak egy csali. Hogy a McCloudok csak ide akarták csábítani a MacGil hadsereget.

De vajon miért?

Kendrick hirtelen megpördült, körülnézett, kétségbeesetten kutatott tekintetével, hogy hiányzik-e valaki a csapatból, akit esetleg egy másik helyszínre csalogathattak. Furcsa megérzése támadt: talán mindez előre el volt rendezve csak azért, hogy a csapat egy részét elválassza tőlük, és csapdába csalja őket. Végigpásztázta a sereget azon tűnődve, vajon ki hiányzik.

És akkor beugrott neki. Egy ember hiányzott. A fegyverhordozója.

Thor.

Hatodik fejezet

Thor a hegy tetején ült a lován, mellette a légió tagjainak egy csoportja és Krohn. Az elé táruló elképesztő látványt szemlélte: ameddig a szem ellát, McCloud csapatok lóháton, rettentő hadsereg, és csak rájuk vártak. Átvágták őket. Forg szándékosan vezette őket ide, elárulta őket. De miért?

Thor nyelt egyet, lenézett arra, ami úgy tűnt, a biztos halált jelenti számára.

Hatalmas csatakiáltás hangzott fel, ahogy a McCloud sereg hirtelen támadásba lendült. Még néhány száz méterrel odébb voltak, de gyorsan haladtak. Thor hátranézett a válla fölött, de nem látott erősítést. Teljesen egyedül voltak.

Tudta, hogy nincs más választásuk, mint utoljára szembenézni az ellenséggel ezen a kis dombon, az elhagyott torony mellett. Elképesztően rosszak voltak az esélyeik, egyszerűen nem nyerhettek. De ha legyőzik is, bátran, férfi módjára fog szembenézni velük. A légió sokszor megtanította erre. A meghátrálás nem jöhetett szóba; Thor felkészült, hogy szembenézzen a halállal.

Thor megfordult és a barátai arcára nézett, és észrevette, hogy ők is halálsápadtak a félelemtől; látta a szemükben a halált. De mindezek ellenére bátrak maradtak. Egyikük sem rezzent össze vagy fordult meg és menekült el, pedig a lovaik ijedten ágaskodtak. A légió egység volt. Nem pusztán barátok voltak: a százpróba testvérekké kovácsolta őket. Egyikük sem hagyná itt a többit. Mindnyájan fogadalmat tettek, és most a becsületük volt a tét. És a légió tagjainak a becsület szentebb volt, mint a vér.

Uraim, azt hiszem, vár ránk egy ütközet – jelentette be lassan Reece, ahogy előrehajolt és kivonta a kardját.

Thor lehajolt és előkapta a parittyáját, hogy minél több embert megölhessen, még mielőtt

odaérnek hozzájuk. O'Connor előhúzta a rövid lándzsát, miközben Elden felemelte a dárdáját; Conval egy dobókalapácsot, Conven pedig egy dobócsákányt. A többi fiú a légióból, akiket Thor nem ismert, kardot rántott, és felemelte a pajzsát. Thor érezte a félelmet a levegőben, ahogy a lódobogás hangja erősödött, és a McCloudok kiáltásai elérték az eget. Olyan volt, mint egy irtózatos erejű vihar, amely lecsapni készül rájuk. Thor tudta, hogy stratégiára volna szükségük, de nem tudta, milyenre.

Thor lábánál Krohn vicsorgott. Thor erőt merített Krohn bátorságából: egyszer sem kezdett el szűkölni, vagy nézett vissza. Valójában a szőrszálak felálltak a hátán, és lassan elindult előre, mintha az egész hadsereggel egyedül akarna szembeszállni. Thor tudta, hogy Krohnban igazi harcostársra lelt.

Szerintetek a többiek jönni fognak segíteni? – kérdezte O'Connor.

Igen, de úgysem érnek ide időben – válaszolta Elden – Forg tőrbe csalt minket.

De miért? – kérdezte Reece.

Nem tudom – felelte Thor előrecsúszva a lován – de van egy olyan érzésem, hogy valami köze lehet hozzám. Azt hiszem, valaki meg akar ölni.

Thor érezte, hogy a többiek felé fordulnak, és minden szempár rá szegeződik.

Miért? – kérdezte Reece.

Thor vállat vont. Pontosan nem tudta, de az volt a sejtése, hogy köze lehet a királyudvarhelyi cselszövésekhez, a MacGil elleni merénylethez. Több mint valószínű, Gareth-ről van szó. Talán fenyegetésnek tartotta Thort.

Thor szörnyen érezte magát, amiért veszélybe sodorta a bajtársait, de semmit sem tehetett. Kivéve, hogy megpróbálja megvédeni őket.

Thor besokallt. Felüvöltött és ösztökélni kezdte a lovát, majd előrevágtatott, mindenkit megelőzve. Nem akarta tétlenül várni, hogy a sereg és vele együtt a szinte biztos halál ideérjen. Hadd kapja ő az első ütéseket, talán eltereli a figyelmet a bajtársairól, és esélyt ad nekik a menekülésre, ha úgy döntenének. Ha már szembe kell néznie a halállal, akkor azt félelem nélkül, becsülettel tegye.

Bár belül remegett, nem mutatta ki félelmét, csak egyre távolabb és távolabb nyargalt a többiektől. Levágtatott a dombról, egyenesen az előrenyomuló hadsereg felé. Mellette Krohn rohant kitartóan, egy percre sem állt meg.

Thor csatakiáltást hallott a háta mögött, a társai próbálták utolérni. Alig húsz méterre lehettek, és mint utána vágtattak, egyre hangosabban üvöltve. Thor elöl maradt, de még így is jó érzés volt a támogatásukat tudni maga mögött.

Thor előtt egy csapat harcos vált ki a McCloud seregből, és mind felé vágtattak, talán ötvenen lehettek. Olyan száz méter messze lehettek, de gyorsan közeledtek. Thor követ helyezett a parittyájába, célzott, majd elhajította. A vezető harcost vette célba, egy hatalmas termetű embert ezüst mellvértben, és célzása tökéletesnek bizonyult. A torkánál, a páncél lemezei között találta el a férfit, aki kiesett a nyeregből és a földre zuhant a társai elé.

Ahogy lezuhant, a ló is összerogyott vele együtt, ettől tucatnyi ló megtorpant mögötte, és a rajtuk ülő katonák a hirtelen megállástól előrerepültek, arccal a földre.

Mielőtt még észhez tértek volna, Thor egy újabb követ tett a parittyába, és kilőtte. Megint telitalálat volt, halántékon találta az egyik vezető harcost, egy sisakból kilógó részen. Kiütötte a nyeregből, és ahogy lezuhant, sok társát magával sodort, úgy dőltek, mint a dominó.

Ahogy Thor vágtatott, egy dárda repült el a feje mellett, majd egy lándzsa, dobókalapács és egy dobócsáklya. Tudta, hogy a légió mind támogatják. Ők is célba találtak, fegyvereik halálos pontossággal találták el a McCloud katonákat. Többen is leestek a lovukról, beleütközve harcostársaikba, akik velük zuhantak.

Thor boldogan látta, hogy máris sikerült több tucat McCloud katonát leteríteniük, egy részüket közvetlen találattal, a többit az összeroskadó lovakban felbukva. Az ötven emberből álló előőrs a földre került, és nagy halom porban feküdt.

A McCloud hadsereg azonban erős volt, és most rajtuk volt a sor, hogy visszavágjanak. Ahogy Thor olyan harminc méterre megközelítette őket, néhányan fegyvereket hajítottak felé. Egy dobókalapács pont az arca felé tartott, és Thor az utolsó pillanatban hajolt el előle, a vas elsüvített a füle mellett, épp csak egy arasszal vétették el a dobást. Aztán egy lándzsa repült felé ugyanolyan sebesen, és most a másik irányba bukott le. A hegye súrolta a páncélját, szerencsére elhibázták a dobást. Most a dobócsákány tartott az arca felé, Thor felemelte a pajzsot, és kivédte a támadást. Az beleállt a pajzsába, Thor odanyúlt, kihúzta, és visszadobta támadójára. Megint célba talált, a férfi mellkasába fúródott, átszúrta a páncélingjét; a férfi felordított, és holtan hullott le a lováról.

Thor csak nyomult előre. A sereg sűrűjébe rontott, katonák sokaságába, és felkészült a halálra. Felordított, és felemelte a kardját, csatakiáltást hallatott; bajtársai mögötte ugyanígy tettek.

A válasz nagy fegyvercsörgéssel érkezett. Egy jól megtermett harcos közeledett Thor felé kétkezes baltával, és a feje felé suhintott. Thor lebukott, a penge átlendült a feje felett, és belehasított a katona gyomrába, miközben továbblovagolt; a férfi felüvöltött és lepottyant a lováról. Zuhanás közben elejtette a fejszét, az megpördült, és beleállt egy McCloud ló hátába. Az állat felnyerített, ágaskodott és ledobta magáról lovasát, aki bajtársai közé repült.

Thor nyomult előre, egyenesen a McCloud sereg sűrűjébe, utat törve magának a több száz harcos között. Egyik a másik után suhintott felé karddal, fejszével, buzogánnyal, ő pedig kivédte a támadásokat pajzsával, vagy kitért előlük, visszavágva, lebukva és kígyózva, áttörve a tömegen. Túl gyors, túl fürge volt nekik, erre nem számítottak. Hatalmas hadseregként képtelenek voltak elég gyorsan manőverezni ahhoz, hogy megállítsák a fiút.

Nagy fémcsörgés volt körülötte, ahogy minden irányból támadták. Egymás után visszaverte őket pajzsával és kardjával. De mindet nem tudta megállítani. Egy kard súrolta a vállát, és felkiáltott a fájdalomtól, miközben kibuggyant a vére. Szerencsére a seb nem volt túl mély, így nem akadályozta meg abban, hogy tovább harcoljon. Folytatta a küzdelmet.

Mindkét kezét használta, McCloud harcosok vették körül, hamarosan azonban a támadások gyengültek, mivel a légió tagjai is becsatlakoztak. A fegyvercsörgés hangja egyre erősebb lett, ahogy a McCloud férfiak harcoltak a légió fiúi ellen: kardok ütődtek pajzsoknak, lándzsák szúródtak a lovakba, dárdák álltak a páncélokba, férfiak küzdöttek minden lehetséges módon. Csatakiáltások hangzottak fel mindkét oldalról.

A légió előnye volt, hogy kis és fürge harci erő voltak, tízen egy hatalmas és lassan mozgó hadsereg közepén. Összetorlódtak, így egyszerre csak néhány McCloud harcos tudta elérni őket; Thor azon kapta magát, hogy egy időben csak két vagy három férfival harcol, nem többel. A bajtársai a háta mögött pedig megvédték attól, hogy hátulról támadják.

Amikor egy harcos figyelmetlenségen kapta Thort, és a feje felé lendítette buzogányát, Krohn vicsorgott és lecsapott rá. A magasba ugrott, és bilincsként szorította a férfi csuklóját; majd letépte, a vér mindent beborított. A katona így irányt változtatott, még mielőtt a buzogány elérhette volna Thor koponyáját.

Szinte összemosódtak a dolgok Thor szeme előtt, miközben harcolt, kaszabolt és hárította a támadásokat minden irányban. Minden ügyességét össze kellett szednie, hogy védekezzen, támadjon, figyeljen a bajtársai és a saját épségére. Ösztönösen eszébe jutottak a kiképzés végtelennek tűnő napjai, amikor minden irányból, minden helyzetben támadták. Bizonyos szempontból úgy érezte, ez az egész természetes. Jól kiképezték, ezért úgy érezte, képes kezelni ezt. A félelme nem múlt el, de úgy érezte, képes irányítani.

Ahogy Thor folytatta a küzdelmet, karja egyre nehezebbé, válla egyre fáradtabbá vált, és Kolk szavai csengtek a fülébe:

Az ellenség sohasem a ti szabályaitok szerint küzd. A saját szabályait követi. Nektek valami mást jelent a háború, mint neki.

Thor észrevett egy alacsony, széles vállú harcost, amint egy tüskés láncot emel fel mindkét kezével, és Reece tarkója felé lendíti. Reece nem látta; egy pillanat, és halott lesz.

Thor leugrott lováról, a levegőbe emelkedett, és leterítette a harcost épp, mielőtt az elengedte volna a láncot. Mindketten lerepültek a lovaikról, és keményen a földre vágódtak nagy porfelhő kíséretében. Thor gurult a földön, nem kapott levegőt, körülötte lovak patái. Birkózott a harcossal a földön, és ahogy a férfi felemelte a hüvelykujját, hogy kitolja Thor szemét, Thor hirtelen vijjogásra lett figyelmes – és látta, ahogy Estopheles lecsap, és kivájja a férfi szemét még mielőtt az bántani tudná Thort. A férfi felüvöltött, kezét szorosan a szemére tapasztotta, közben Thor keményen oldalba könyökölte, és lerúgta magáról.

Mielőtt Thor kiélvezhette volna a győzelmét, érezte, hogy jó erősen gyomron rúgják, és ettől a hátára esik. Felnézett, és látta, hogy egy harcos kétkezes harci kalapácsot tart a kezében, és a mellkasa felé közelít vele.

Thor félrehengeredett, és a kalapács elsüvített mellette, tövig a földbe süllyedt. Belegondolt, hogy ez akár halálra is zúzhatta volna.

Krohn lecsapott a férfira, rávetette magát és fogait a férfi könyökébe mélyesztette; a katona lenyúlt, és többször is megütötte Krohnt, a párduc azonban nem eresztette el, vicsorgott, majd végül kitépte a férfi karját. A katona felordított, és a földre zuhant.

Egy másik katona előrelépett, és Krohn felé lendítette a kardját; de Thor odagurult, és pajzsával hárította a csapást. Egész teste beleremegett az ütés erejébe, Krohn életének megmentésébe. Ahogy azonban ott térdelt, kiszolgáltatott volt, és egy másik harcos közeledett felé a lován, rátaposva, arccal a földre kényszerítve. Úgy érezte, a ló patái teste minden csontját összezúzzák.