A főispán bajusztalan, simára borotvált öreg úr volt; bécsi mintakép: fehér, de göndörített hajjal.
Kálmánnak úgy tetszék, mintha nagyanyja, a főispán és Bálvándy szót váltanának, s aztán mind a hárman őfelé fordítanák arcaikat.
Bálvándy, amint meglátta Kálmánt, egyenesen hozzá sietett.
– Jó estét, Kálmán barátom – mondta neki, mintha legrégibb jó pajtások volnának. – Csak hogy egyszer már látjuk. Jöjjön csak velem. Főispán úr őkegyelmessége akarja önt látni.
S ezzel Kálmán csak azon vette észre magát, hogy a félelmes ellenség őt rohammal elfoglalja, lefegyverzi, rabságba ejti, kezét hóna alá szorítja, s viszi magával, ahová akarja.
Hanem hát az nagyon szép megtiszteltetés volt egy fiatal juristára, akit az iskolából kitettek, hogy a főispán úr akarja látni. Vajon mit akar rajta látni?
Bálvándy odavezette őt az öreg úr elé, mire az öreg úr elővette aranyfoglalványos szemüvegét, s elkezdte tetőtől talpig végignézni az előtte álló fiatal legényt, aki meg volt győződve róla, hogy őtet most nemcsak a főispán, hanem az összes publikum bámulja, s aztán nem tudta hirtelenében kitalálni, hogy hát ő mármost ennyi bámulással szemben mit csináljon.
A főispán pedig csak nézte a szemüveggel, s nem szólt hozzá semmit, hanem az arca valami feszes mosolyra vonult el.
Végre mégis megszólalt őkegyelmessége; de akkor sem őhozzá szólt, hanem a nagyanyjához; rossz, tört magyarsággal.
– Hát ez a híres krónikaíró gyerek?
A nagyasszony ijedtében azt mondta:
– Kérem alássan.
Hanem erre a szóra Kálmánnak nagyot dobbant a szíve.
„Eppur si muove!”
– Igenis, én vagyok az! – felelt merészen, s rákvörösre gyulladt arcát fölemelte vakmerően.
– Áh! – hallatá a főispán, s aztán letette a szemüvegét, úgy nézte végig még egyszer az ifjút.
Akkor aztán ismét odafordult a nagyasszonyhoz, s annak mondá:
– No, majd ha a gyerek elvégezte a patvariát, odaveszem hozzám jurátusnak, s aztán majd előbbre fog menni a gyerek.
S azzal inte a fejével, hogy elmehet a gyerek.
Bálvándy ismét karon fogta Kálmánt, s vitte magával egy szegletbe.
Kálmán meg volt főve.
– De honnan tudhatja a főispán ezt a dolgot? – kérdé zavarodottan Bálvándytól.
– A palatinustól.
– Hát a palatinus honnan tudja?
– A Pest megyei gyűlésen előfordult ez az ügy, s valaki nagyon befűtött érte a kormányférfiaknak, kik a vaskalaposokra nyomást gyakoroltak.
– Ki hozhatta azt elő?
– Azt biz én tettem.
– Hát ön honnan tudja?
– Hja, én mindent tudok. De most legyünk csendesen, kezdődik a darab, s Hamletet nem szabad megzavarni.
Kálmán csodálatos érzések között találta magát. Megalázva is, felmagasztalva is érezte magát; a közönség előtt egyszerre jó és rossz fénybe lett állítva, biztatást is, fenyegetést is kapott, ellenséget keresett s patrónust talált benne, s ezáltal még jobban érezte, hogy nekik ellenségeknek kell lenniök.
Nem is ügyelt a darabra, saját komédiájával volt elfoglalva; nagyobb kérdés volt most őrá nézve a „to be, or not to be”, mint Hamletre.
A közönség tapsolt a kilépő Hamletnek; ő bizony rá sem igen nézett. Király, királyné összevissza beszéltek, rájuk sem hallgatott. Csak akkor, mikor Hamlet elkezdé azt a monológját, amelyben így szól: „hiúság, asszony a neved!” – akkor kezdett meglepetve odafigyelni. Mentül tovább szónokolt Hamlet, annál jobban bámult reá. Arca önkénytelen mosolyogni kezdett. S midőn a jelenet végén a közönség riadó tapssal vegyíté a „fóra Bányaváry!” megtisztelő kiáltást, Kálmán akadozó találékonysággal kockáztatá ezt az észrevételt Bálvándyhoz fordulva:
– Hiszen ez – Borcsay!
– Hát ön ezt még nem tudta? – mondá Bálvándy. – Talán még nem is beszélt barátjával, amióta ez színésszé lett? Még nem látta eddig?
– Ha tudtam volna, hogy ő van ez álnév alatt.
– Nohát majd felviszem önt hozzá, amint vége lesz a felvonásnak. Ámbár baráti találkozóra az ilyen pillanatok a legalkalmatlanabbak. A színész olyankor, mikor nehéz szerepet játszik, fel van izgatva, s senkit sem fogad szívesen; kivált a fiatal, heves művész, ki először mérkőzik meg egy mesterszereppel. Egy király nem büszkébb, mikor audienciát ad, s egy fejfájós hölgy nem kapriciózabb.
Amint az első felvonás végződött, Bálvándy karon ölté Kálmánt, hogy felvezeti a színpadra. Oda bizony kalauz nélkül menni nem lehet.
Mikor a publikumon keresztülfurakodtak, a nagymama előtt is el kellett menni, aki természetesen megkérdezé a bárótól, hogy hová viszi a kisfiát.
Kálmán felvilágosítá felőle, hogy Hamletben régi jó pajtására ismert; ahhoz megy fel a színpadra.
– No, aztán bele ne szeress valamelyik szép színésznőbe!
Ez utasítással bocsátá el Jenőyné unokáját.
Bálvándy ismerte már a szűk ajtócskát, melyen keresztül a nézőtérről a színpadra fel lehetett menni, s bátran bevezeté Kálmánt. Ő már otthon volt a színpadon.
Ott nagyhamar bemutatta a királynak és a királynénak, úgymint az igazgatónak és nejének, kik magas leereszkedéssel fogadák az országukat meglátogatót a dán földön. Azután elindultak keresni Hamletet, akire nem volt nehéz rátalálni, mert éppen pogányul szitkozódott.
Szidta a lelket!
Tudniillik az apjának a lelkét! Hamlet apjának a lelkét.
„A marha! Három bekezdéssel hamarabb elkezdi ordítani, hogy »esküdjetek!«, mint kellett volna! Az egész jelenetemet elrontotta.”
A lélek, ki ezalatt nagy flegmával és egy rongyos törülközővel igyekezett a fehér festéket letörülni ábrázatjáról, valódi túlvilági megboldogult szellemhez illő nyugalommal figyelmezteté a dühöngőt, hogy őneki nem lehet a padlón keresztüllátni; ő a színpad alatt ordít, mikor a súgó jelt ad. A súgó a hibás, minek adott korábban jelt a lábával.
– Megölöm akkor azt a súgót! Megölöm! – ordíta Hamlet, és valószínűleg meg is tette volna, amit mond, Shakespeare darabjának egészen új fordulatot adva ezáltal, ha először is a kardja már arra a célra nem lett volna preparálva, hogy azzal se szúrni, se vágni ne lehessen, és másodszor, ha a súgónak annyi esze nem lett volna, hogy a föld alatt maradjon. Így aztán csak beérte Hamlet egy cserépkantának földre leverésével.
Hanem azért még akkor is dühös volt, mikor Kálmán odalépett eléje barátságos üdvözletével.
No persze, lehet is barátságos üdvözleteket visszaadni, mikor az ember Hamlet! Kivált mikor először Hamlet életében, aztán a marha „lélek” elrontja a legszebb jelenetét! A kerek nyakfodor sem engedi, hogy az ember összeölelkezzék, a ragasztott bajusz miatt nem lehet összecsókolózni, s a kesztyű nem engedi a kézszorítást.
És aztán, a patvarba is! Az ember királyfi! És művész, s azt sem tudja, hogy a dán király siralmas halálán szomorkodjék-e, vagy a publikumtól kapott koszorúknak örüljön jobban.
Pedig Kálmán nagyon örült, hogy barátját feltalálhatá.
– Szervusz! Szervusz! – fogadá őt Hamlet magas leereszkedéssel, amibe nagy adag izgatottság vegyült. – Szervusz, Kálmán. Valahára te is eljöttél.
– Nem tudtam, hogy te vagy az álnév alatt – menté magát Kálmán.
– Nem tudtad? – (Ez egy kis gyönge sértés. Hogy lehet ilyesmit nem tudni?) – Rák! Hol van a Rák! Igazítsa meg a köpönyegemet! Nem látja, hogy kifelé fordult a szalagja! Hol a púderesdöböz!
Rák bácsi szaladt a hajporos katulyával. Bányaváry ott hagyta állni a látogatóit, s maga egy falitükörnek fordult, s elkezdte az arcát befehéríteni.
Bálvándy azt az észrevételt bátorkodott tenni, hogy ne fehérítse már be jobban az arcát, mert úgy fog kinézni, mint egy gipszfigura.
– Eh! Mit ért az úr ahhoz!
Ezzel fizeté ki röviden a bárót a művész; pedig az neki nagy pártolója volt; hanem hát szerep közben ne tegyen senki megjegyzéseket a színésznek, ha az élete kedves.
– No majd játék után, barátom. Most sietek. Agyiő!
Azzal kapta a fövegét Hamlet, s otthagyva barátait, indult sebes léptekkel, ha jól tudom, Angolországba.
Bálvándy nagyot nevetett magában, s még ezután egypár obligát bókot vetve a naiv Opheliának, vitte vissza a nézőhelyre fiatal Telemachját.
– Ejnye, de hamar visszakerültek – mondá az öreg asszonyság —, mintha csak lekergették volna a színpadról.
Egészen úgy van – mondá Bálvándy. – A dán királyfi, mielőtt azt a sok embert, ki most a színpadon van, mind sorba leölte volna, senkit sem fogad el. Örültünk, hogy rajtunk nem kezdte el.
– Ah, olyan büszke? – monda a nagyasszony. – A teátrista.
– Éppen azért, mert teátrista – védelmezé őt Bálvándy.
– Ó az nagy úr, az a kóbor teátrista! Maga teszi magát azzá, ami lenni akar. Ostrommal foglalja el az országát, s övé az, amíg másikat nem foglal helyette. Nem esedezik diplomáért semmi doctorum collegiumnak. Ott a diploma a szívében, a lelkében, a hangjában. Adófizetője az egész világ, s még akkor is adósa marad, mikor már fizetett neki. Ahányan látják, annyian szerelmesek belé. És ő azt tudja jól. Dicsőséggel él és örök reménnyel. Aranyat eszik! Nem tartozik senkinek barátsággal, még a publikumnak sem. Ha egy helyen nem jól fogadták, odább megy, keres mást. A kritikus nem jár nyomában, mint az udvari színházak művészeinek; neki csak bámulói vannak. Nincs gondja a vagyonszerzéssel, nincs félelme a veszteség miatt. Ünnepelt ember, aki amellett boldog. És megérdemli, hogy az legyen. Olyan munkát végez, amit mindennap nyomban meg kell fizetni a sorsnak; mert utólagos jutalma nincsen. Elhagyja otthonát, nyugalmas pályakörét, hogy egyik városból a másikba menjen hirdetni az igét. És mit hirdet? Érzést, költői igazságtételt, nemes szenvedélyeket; megszeretteti a hazai nyelvet a nagyurakkal, megismerteti a hazai történelmet a köznéppel. Ó, az a vándorkomédiás többet tesz egymaga, mint a pap, rektor, bíró, vármegye és a Tudós Társaság együtt. Azért én bolondja vagyok a vándorkomédiásnak, s nagyon meguralom, ahol találkozom vele.
Ez a téma szokta lelkesíteni a bárót; nem is vette észre, hogy beszédével mily ragyogást gerjesztett két hallgatója szemében: az egyik Kálmán volt, a másik – Cilike.
Hanem a nagyasszony annál inkább sietett e hatást lehűteni azzal az észrevételével, hogy „az igaz, hogy elég nagy úr a vándorszínész, amíg fiatal és szeretik – de hát mikor megvénül?”
– De hát nem vénül meg.
– Hát mit csinál, hogy meg ne vénüljön?
– Segít magán. Mikor veszi észre, hogy ereje fogy, s bajai nehezednek, segítségül hí valakit, aki terheit segítsen emelni, s az a valaki a bor. Iszik, ha baja van; ha még több baja van, még többet iszik; míg utoljára annyit iszik, hogy minden bajának vége lesz, s meghal. De megvénülni nem engedi magát. Akkor aztán szépen elmarad valahol, s senki sem alkalmatlankodik neki többé még csak emlékkő állítással sem, mint más híres embernek, hanem békében hagyják aludni.
Már e szavaknál ismét a tréfás bohó volt Bálvándy, kinek nehéz a komoly szavát a gúnyos közül kiválogatni, s dúdolva fordult a cigány felé, ki a háta mögött állt, hogy kivegye kezéből a hegedűt, s a főispán kedvéért megtegye azt a juxot, hogy az O du lieber Augustin dallamának tizenhatféle variációját eljátssza rajta, nem törődve azzal, hogy csak egy festett ponyva választja el attól az országtól, melyben most Hamlet köszörüli a kardot, mellyel Poloniust meg fogja gyilkolni, és szidja erősen – most már nem a dán király lelkét, hanem Bálvándy lelkét, hogy mit cincog annyit a felvonás alatt bolond nótákat, mikor ide valami kísérteties szimfónia kellene.
Két arc pedig oly merengve néz maga elé. Kálmán és Cilike.
– Vajon miről gondolkoznak?
A SÁRGA VIOLÁK
E naptól fogva mindennapos vendég lett Bányaváry Jenőyék házánál. (Már csak hagyjuk meg azt a nevet, amit maga választott magának. Abban az időben a társadalmi illem azt hozta magával, hogy aki ily kockáztatott pályára adta magát, idegen nevet vegyen fel; nehogy családját megszégyenítse.)
Az öreg asszonyság őszinte szívességgel fogadta unokája hajdani iskolatársát. Aztán Bányaváry igazán mulatságos fiú volt. Ha ott maraszták ebédre vagy vacsorára, annyi tréfás adomát tudott felhordani, hogy Béni bácsi ki nem jött a nevetésből; még a nagyasszonyt is gyakran megnevetteté. Aztán mennyi szép verset tudott elszavalni! S milyen szépen énekelt gitár mellett! Egész öröm volt vele lenni. Ha pedig komolyan beszélt, s előadta a nehéz küzdelmeket, miket diadalmasan legyőzött pályája kezdetén; s utána a rögtöni szédítő sikert: hogyan lett egyszerre a közönség kegyencévé; mint törpültek el mellette versenytársai! Hogy húzták meg tiszteletére a harangokat Vásárhelyen, s hogy ágyúztak eléje Szegeden! Hogy fogadták egész szekérsorral meg bandériummal, mikor Miskolcra ment; hogy lett egy nap pertu tizenkét mágnással; már annak ha fele igaz volt is, sok volt.
A nagyasszony a szívesen látott vendég kedveért nehányszor az egész színésztársaságot meginvitálta asztalához; sőt egyszer szó volt arról is Béni bácsi részéről, hogy báró Bálvándyt is meghívják velük együtt, mivel olyan nagyon szereti a színészeket; de ez az indítvány mégis a nagyasszony skrupulusai miatt elvettetett.
Jenőyné e három osztályból nem fogadott el senkit a házánál: katonatiszt, pap és mágnás.
Azt tartotta, hogy egy köznemesi házban, ahol eladó leány van, csak olyan embernek lehet bejárása, akiről fel lehet tenni, hogy házasodni akar.
Hát a színész?
No, az egészen más! Az csak eltűrt nemzetiség. Afelől mindenki tudja, hogy csak gráciából fogadtatik el, s maga is érzi a megközelíthetlen magasságot. Az csak olyan, mint a klavírmester. Nem jön férfiszámba.
Pedig Cilike számára csakugyan érdemes lett volna zongora és énektanítót járatni a házhoz, mert olyan szép hangja volt, hogy ritkította párját. De hát minek az? Az ő férje nem lesz orgonista.
Egyszer, mikor éppen a színésztársaság ott volt ebéden, Béni bácsi kiszalasztván a szót a száján, hogy Cilike milyen szépen énekel, a vendég asszonyságok addig könyörögtek neki, míg rávették, hogy énekeljen el egyet azokból a szép nótákból, amiket tud.
A lyánka irult-pirult, vonakodott: „de hát melyiket?”
Béni bácsi olyan jó volt, hogy választott neki.
– Azt, hogy: Von der Alpe tönt das Horn.
– Azt én nem tudom.
– Dehogynem. Bányaváry úrral a múltkor énekelte. Majd kísérni fogja Bányaváry úr.
Bányaváry aztán vette a gitárt, s elkezdé a német dalt; Cilike is csak belejött aztán, s amint egyszer nekibátorodott, oly gyönyörűen, annyi érzéssel, annyi bájjal énekelt, hogy az egész társaság tapsokban tört ki a dal után.
– Kisasszony – monda az igazgató —, nem merek szólani, mert olyan nagy magasztalást találnék mondani, hogy megbántanám vele.
A nagyasszony pedig büszke volt e sikerre.
– Ugyebár, mink is tudunk valamit, aminek még önök is tapsolhatnak?!
Hanem hát, szép Cilike, azért nem kell olyan nagyon elszomorodni, hogy „a havasról szól a kürt!”
… Egyszer aztán eljött az idő, hogy a színtársulat bevégezte játékkörét, s készült az ország másik szögletébe, új hódításokat tenni.
Az utolsó előadás volt hirdetve; az igazgatóné jutalomjátéka.
Legjobban sóhajtozott ennek Béni bácsi, ki a szép igazgatóné iránt plátói ábrándokat érzett. Mármost ő azt sohasem fogja többé látni.
S csak legalább nyár volna, hogy a kertből valami szép virágcsokrot lehetne szedni, mellyel jutalom— és búcsúelőadásán legalább virágnyelven kifejezhetné szíve alluviális rétegeiben elrejtett hódolatát; de íme, tél van.
Voltak azonban a nagyasszonynak hírhedett szép sárga violái, mikért az egész város irigykedett rá. Gyönyörű szép teljes sárga violák, rózsaszínű szegéllyel, mik éppen ez időben nyíltak legjavában; tele volt velök minden ablak, az ott járók bámulatára és irigyletére. Mert a nagyasszony soha senkinek, semmi barátságért, semmi könyörgésre nem adott azokból a féltett violákból; egyedül neki volt szabad azokkal tündökölni az egész városban.
Béni bácsi arra a vakmerő gondolatra vetemedett, hogy e sérthetetlen családi klenódiumot fogja megrabolni, abból köt bukétot, azt ajándékozza az igazgatónénak.
Ki is főzte az egész házbetöréssel járó tervet. Mikor a színházba fognak menni együtt, Béni bácsi akkor fogja észrevenni, hogy otthon feledte a zsebkendőjét, anélkül pedig ő szerencsétlenné van téve; a mama tehát oda fogja adni a szobakulcsot, amit magával vitt; ő visszatér, a sok sárga viola közül mindegyikről lecsippent egy-egy virágot. A csonkított részt az utca felé fordítja, a mama nem fogja észrevehetni a kárt. Azzal aztán egyenesen a színpadra megy. A bukétot átadja, s csak így tér vissza a mamához.
Ez így volt kicsinálva.
Aznap pedig még egy búcsúebédre voltak a színészek előbbkelő tagjai a nagyasszonyhoz híva.
A direktor magas pátosszal köszöné meg mindnyájuk nevében a szíves vendéglátást, mire a nagyasszony biztosítá őket, hogy bármikor jöjjenek is, a házát mindenkor úgy tekintsék, mint otthonukat.
Cilike is olyan jó volt, hogy búcsúdalt énekelt nekik: Isten hozzád, te csendes ház!
A dal végén mindenkinek a szeme könnyes volt. Cilike úgy énekelt, mintha ő érezné azt legjobban, amiről az a dal emlékezik.
Azután búcsút vettek és elmentek.
Kálmán egész lakásáig kísérte barátját, Bányaváryt, s Cilike és a nagyasszony az utcaajtóból utánuk néztek, amíg láthatták őket. Béni bácsi pedig egy tükröt tett az ablakba, abból leskelődött a távozók után.
És azután minden úgy történt, ahogy ő kicsinálta.
A zsebkendő-otthonfeledés, az orozva hazatérés, az orgyilkos viráglevagdalás, a bűnnyomok eltakarása s a rablott virágcsokor orgazdai elhelyezése az imádat tárgyánál, ki azt forró szavakban köszönte meg, s egy meleg kézszorítással jutalmazá.
Jaj, de még ha csak a forró szavaknál és a meleg kézszorításnál maradt volna!
De annál többet is tett. Amit már Béni bácsi sem kívánt tőle.
Azt tette, hogy mikor a színpadra kilépett, a szép sárga violacsokor oda volt tűzve a keblére.
„Hüh, lelkem ifjasszony! – mondá magában Béni bácsi. – Mit csinált! Nem azért adtam én magának a sárga violabukétot, hogy kihozza ide a pikétre! A mama meglátja, s menten ráismer, hogy az az ő violáiból való, mert másnak az egész városban nincs olyan. Már szemügyre vette! Jaj, csak közel ne lépne a lámpáshoz, hogy észre ne vehetné! Bárcsak letenné már azt a bukétot.”
Hanem az bizony végigjátszotta a sárga violabukéttal az egész felvonást. Nem is értett abból a felvonásból semmit Béni bácsi; mert mind a nagy veszedelmen járt az esze, mely most mindjárt ki fog tudódni, s hogy miként vágja ki abból magát.
Aminthogy az első felvonás után oda is furakodott a mamája mellé kémlelődni, hogy sejt-e az valamit; s miután mindenki elmondaná a maga észrevételeit az eddig tapasztaltak felől, ő is közrebocsátá a magáét:
– De milyen természetes formájú csinált virágbukétokat viselnek ezek a színésznők!
S nagy szíve könnyebbségére szolgált látnia az elbámulást mamája arcán, ki sehogy sem bírta felfogni, hogy ilyen kritikát is lehessen mondani egy új darabról.
Nem vett észre a mama semmit!
Az utolsó felvonás is véget ért azonban, mely után az összes színtársulat dalkart képezve eléneklé búcsúdal gyanánt a Jer, vidám csónakost, ami a közönségnek olyan kedvenc dala volt már, hogy a vége felé az egész publikum együtt éneklé velük a „Fidelim, Lillám!” refrénjét. Végül pedig az igazgató, teljes magyar vitézi ornátusban, tartott egy beszédet a távozni készülő közönséghez, melyben megköszöné az eddigi szíves pártolást, szívébe eltemetni vállalkozott minden jelenlevőt, s mely kétségtelenül igen szép beszéd volt, csakhogy kissé hosszú volt; úgyhogy a közönség szépen hazatakarodott, s a szónok még mindig beszélt; a színészek is Ievetkőztek már, az igazgató egyedül maradt a színpadon, de az epilógnak mégsem volt vége; míg a művészi önkívületből Rák bácsinak ily prózai szava nem rántá le a földre: „Aztán direktor úr, ha elvégezte, itt lesz a kulcs, zárja be a szálát; mert már én is hazamegyek.”
Ily fényes diadallal végződött a játékkör K* városában abbonnement suspenduvel.
Az utcán minden ember „Fidelim, Lillám”-at énekelte. Béni bácsi olyan furcsát érzett a szíve körül. Boldog volt! Az ő bukétja a végdalnál ismét szerepelt, s a mama nem látszott ráismerni a violákra; „Fidelim, Lillám!” – csengett a fülébe az egész vacsora alatt. Még a szolgálók is azt énekelték odakinn a konyhában. Sőt mikor már lefeküdt, akkor is felébreszté egy-egy kocsmából hazatérő polgártárs éneke: „Fidelim, Lillám!” Már azt várta, hogy a bakter is azt fogja az éneke végén a „dicsértessék a Jézus Krisztus!” helyett fohászkodni, hogy „Fidelim, Lillám!” S aztán igen szépeket álmodott. És igen későre ébredett fel.
Még tán akkor sem ébredt volna fel, ha a nagyasszony hangját nem hallotta volna.
Hanem ez már nem a „Fidelim, Lillám”-at énekelte! De nem ám.
– Isten átkozta nyomorult komédiásai! Veszett volna el a mélységes poklokra az egész rongyhad!
No! Most rájöttek a sárgaviola-tolvajlásra. Gondolá Béni bácsi, s bebújt dunnája alá, mint valami erősségbe.
A nagyasszony jött nagy fúriával a szobába, messze kicsapva maga előtt az ajtót.
De nagy meglepetéssel vevé észre Béni bácsi, hogy a félelmesen dobogó léptek nem az ő ágyához közelítenek, hanem Kálmán öcsém íróasztalához, ki ott már reggel óta studérozik, kockáztatva, hogy csont nő az agyvelejében.
S amint aztán Béni bácsi félve kikukkantott az ágyfő felett, úgy látta, hogy a mama nem egy virágcserepet tart a kezében, hanem egy felbontott levelet. A nagyasszony arca, mely rendesen piros volt, most szederjes színt váltott a haragtól.
– Olvasd! Olvasd ezt! – rivallt Kálmánra, eléje vetve a nyitott levelet.
Kálmán elolvasta azt, s szomorúan csüggeszté le fejét.
Búcsúlevél volt az – Cilikétől.
A kedvenc leány elment a teátristákkal, színpadi princesznek, színész mátkájának, művészet mártírjának, családja száműzöttének. Azt írta meg nagynénjének abban a levélben.
Senkinek sem szólt. Semmit sem vitt el magával, mint a rajta való ruháját, úgy szökött el a háztól.
Ha utánagondolt a nagyasszony, lehetetlen volt, hogy sírva ne fakadjon, hogy zokogva ne vesse magát a bőrpamlagra.
– Meg vagyok gyalázva! Világ csúfjává téve. Meg vagyok ölve, el vagyok temetve!
Béni bácsi erre megijedt nagyon; felugrott az ágyból, hosszú fehér alsóruhában, mint egy napvilágra kiszorult kísértet, odarohant mamájához.
– Mama! Édesz mama! Az isztenért. Ne haljon meg! Cilike! Hozza frisszen az opodeldokot!
– Eredj a gutába az opodeldokoddal! – kiált rá a nagyasszony, a nagy sírásból még nagyobb méregbe hozva. – Ne ordíts a Cili után. Nem tudod még, hogy megszökött a komédiásokkal.
Ettől a szótól megint úgy megijedt aztán Béni bácsi, hogy rögtön elkezdett öltözködni, s mindent visszájáról szedett fel magára.
Kálmán elmélázott mélyen. Olyan nagyon fájt neki valami, még maga sem tudta, mi. Az-e, hogy az a leány, ki gyermekjátszótársa volt, kit úgy szeretett látni, ily szótlanul itt hagyta a házat? Az-e, hogy a jó barát csábította őt el? Az-e, hogy minő viharteljes élet fog várni a leányra most? Vagy talán az, hogy amire bátorsága volt a gyönge teremtésnek: odavetni magát a nemzeti művészet első égő áldozatai közé; ahhoz neki, a költőnek még elég szíve nincsen? Az már választott; ő pedig még habozik, és készül magas állású úrnak!
A nagyasszony ráütött kezével az asztalon kiterített törvénykönyvre.
– Hallod-e te! Van-e ebben a könyvben valami paragrafus, mely az ilyen megsértésért bosszút áll, igazságot szolgáltat?
– Nincs – felelt Kálmán.
– No, hát a mennydörgő mennykő csapjon az ilyen törvénykönyvbe.
S minthogy a mennydörgő mennykő nem volt elég serény e feladat teljesítésében, felkapá a nagyasszony maga azt a könyvet, s úgy vágta a földhöz, hogy a fenn tisztelt magas úr sem tette volna különben.
Kálmán lehajolt a földre, hogy széthullott könyve leveleit összeszedegesse.
Erre a nagyasszony odarohant Béni bácsihoz, kinek ma a csizma éppen nagyon nehezen akart fölmenni a lábára.
– Te! Te már ember vagy. Vármegye tisztviselője vagy. Ott ülsz a törvényszéknél. Neked kötelességed utánuk menni és visszahozni őket!
– Nekem! – hebegé Béni bácsi, s aztán csak hogy megkaphatta a taplósipkáját, a félig felhúzott csizmával kotródott menten kifelé a hátulsó ajtón a szobából.
A rémületet arc még soha jobban ki nem fejezte.
A nagyasszony elkezdett kacagni rajta. Két öklét összeszorítva fenyegetőzött és kacagott; majd a szíve szakadt meg, úgy kacagott.
Azután elült a pamlagra, s elcsendesíté magát. Hallgatott sokáig, és bámult maga elé mereven.
Kálmán azzal foglalkozott, hogy a széthullott könyv lapjait ismét rendbe szedegesse. Nagyanyja félretekintett rá nehányszor.
– Összeszedted már a könyvedet? – kérdé aztán egyszer.
– Igen.
– Soká kell még készülnöd belőle?
– Már készen vagyok.
– Mikor indulsz a vizsgát letenni?
– Holnap, ha akarod.
– Jól van. Ezt szeretem. Ne légy már itthon. Ha a vizsgát letetted, elmégy patvariára Korczához, ha azt elvégezted, jurátusnak a főispánhoz. Azután leteszed az ügyvédi vizsgát, s Pesten maradsz. Haza nem szükség jönnöd többé. Ha én látni akarlak, majd fölkereslek. Azután választhatsz pályát magadnak, amilyet akarsz. Lehetsz úr, lehetsz lump. Adok pénzt az egyikhez úgy, mint a másikhoz. Csak kettő nem lehetsz az én akaratommal: komédiás vagy poéta. Nem beszélek róluk többet: sem a leányról, sem csábítójáról. El vannak nálam felejtve. Ha a neveiket hallom, azt mondom rá: ki volt az? Nem hallottam hírét! Nekem semmi közöm hozzájuk többé. Élhetnek, halhatnak miattam. De neked megtiltom, hogy velük, akár a hímével, akár a nőstényével valaha szóba állj. Pedig koldulni fognak egykor. De ha én megtudom, hogy te valamelyiket, mikor az éhhalállal kínlódik, attól egy alamizsna falattal megváltottad, vagy egy beteg porontyát megszántad a bölcsőben, vagy egy elejtett szóval védelmére keltél, ahol gyalázni hallottad, ki vagy tiltva a házamból örökre. Nézz szét. Amim van, kilenctized részét magam kerestem. Uraság, gazdagság, amit rád hagyok. Szegény ügyefogyott Béni bátyádnak nem adsz belőle egyebet, mint holtig való ellátást. Ha tekintélyes, világra való ember leszesz, éltemben kezedre adom minden vagyonomat, s ha korhely leszesz, ha elprédálod öröködet, hagyom azt tenni; bírói zár alá nem tétetlek; hanem ha lealázod magadat azokhoz az emberekhez valaha, eltaszítlak és el hagylak veszni, ha éhen, hát éhen! Én adott szavadat, fogadásodat nem kérem, én nem esküdtetlek. De te tudod jól, hogy amit én fogadok, azt megtartom. Erre emlékezzél!
Kálmán odament nagyanyjához, annak kezét ajkához emelé s megcsókolá, s azután e szókat suttogá:
– Még ma elmegyek…