A TEÁTRISTÁK
Őszi megyegyűlésekre szállingóztak be a székvárosba a tekintetes rendek, s erre az utcák kezdtek megelevenülni. Béni bácsi is felkötötte az ezüstös kardját, kiviaszkolta a bajuszát, s örült neki, hogy a cselédek kezet csókolnak őtáblabíróságának, mikor végigmegy a konyhán. Ilyenkor nagy úr is volt, mert két-három óráig tartván a gyűlések, amik nála nélkül meg nem történhettek volna, csak akkor ült ebédhez. A család ugyan nem várt rá idáig, hanem félretették számára az ebédet, s ehetett egyedül egymagában. Ezt tartotta Béni bácsi a legnagyobb uraságnak a világon. „Ha valaha nagy úr leszek, mindig egyedül fogok ebédelni!”
Hát egyszer nagy csörömpölve jön haza Béni bácsi, még mikor a többiek is az asztalnál ültek; szinte keresztülesett a lába alatt kalimpázó ezüstös kardjában. Mi történhetett vele? Ritka eset volt az, hogy őt valaki sietni látta. Mikor már ő a szokott csámpás őgyelgését szaladásra fogta, nagy dolognak kellett akkor történni.
– Itt vannak! Megjöttek! – kiálta izzadságtól ragyogó arccal.
– Kik vannak itt? – kérdé a nagyasszony.
– A teátristák! Megérkeztek a teátristák! Most osztották ki a cédulát a generális gyűlésben. Az aztán a direktor! Jaj, de szép ember. Akár egy vicispán. Kardosan, mentésen jött fel a gyűlésbe, s ott publikáltatta a nemesi levelét. Igazi nemes ember! Én is olvastam az armalisát. Aztán cédulát is kaptam. Itt van ni: „Ma felsőbbek engedelmével adatik Béla futása, énekes vitézi színjáték 5 felvonásban; írta Kocze Bue, fordította Napkeleti, muzsikáját szerzette Ruzsicska.”
És addig még a kardját sem tette le az oldaláról Béni bácsi, míg végig nem olvasta a cédulát, minden személyzetével együtt, egész a „vége tíz óra után”-ig.
Kálmán figyelemmel hallgatott oda mindaddig, míg a személyzet neveit olvasá; de miután a sok – „úr” – „ifjasszony” – „leányasszony” sorozata leteltével nem hallotta azt a nevet, amelyet várt, nem ügyelt az egészre tovább. Borcsay nevét leste csupán. Az nem volt köztük.
Béni bácsi letette a nagyasszony elé a színlapot, s aztán könyörgésre fogta a dolgot.
– Ugye, kedvesz, édesz, jó mamáckám, elmegyünk a teátrumba? Menjünk el a teátrumba! Bizony csak elmenjünk a teátrumba!
Olyan furcsa volt ez a nagy gyerek, azzal a nagy széles karddal az oldalán, amint ilyen kunyorálásba esett át.
– Jól van no. Elmegyünk. Ha szomorújáték van, azt én is szeretem.
Béni bácsi nagyot ugrott örömében.
– Ugye a Cilike isz eljön?
– Bizony nem is hagyjuk ám magában itthon.
– Ugye a Kálmán öcém isz eljön?
– Én nem megyek. Tanulnom kell – válaszolt Kálmán.
– Aj, de kár. Pedig milyen szép darab! Abban isz van egy Kálmán, mégpedig herceg. Az magának druszája.
– No ne búsulj! – mondá az anyja. – Majd eljátsszák egyszer a te kedvedért a te druszádat is: „Lengyelországi Benjámin vagy a kétgarasos atyafi”.
– Jaj, mamáckám! Ugye, abba is elmegyünk?
– Mindenbe elmegyünk, amíg csak itt lesznek; abonnírozunk három zártszéket.
– Miért nem négyet? Kálmán öcémnek is.
– Ő még fiatal, neki nem kell ülőhely. Mikor neki tetszik, ő is elmehet.
– Nemigen fogok ráérni az idén – mondá Kálmán. Azzal föl is kelt az asztaltól, s ment a szobájába tanulni; otthagyva az örömében enni sem tudó Béni bácsit az asztalnál, kinek egymás után visszahordták a már kivitt tálakat. Azt sem tudta most, hogy mit eszik.
S hogy az öröme tökéletes legyen a nagy gyereknek, még azt is megengedte neki a nagyasszony, hogy az új redingote-ot fölvehesse, mikor elkíséri őket a színházba.
De alig is várhatta, hogy azt a hetet harangozzák.
Milyen pompásan illett rá ez az új tobákszínű redingote, azokkal a fényes sárga rézgombokkal!
Még az utolsó percben is volt benne annyi rokoni szeretet, hogy Kálmánt meginvitálja az együttmenetelre; de az csak otthon maradt.
Igen jó alkalom volt neki az általános elcsendesülés a háznál a tanulásra.
Késő fél tizenegy óra vetette haza a színházlátogatókat.
Milyen zajjal jöttek! Micsoda triumfussal rontott be Béni bácsi. Ez volt aztán az előadás! Ezek aztán a színészek. Micsoda előadás! Sohasem látott többet ilyet, de nem is fog látni soha K* városa. Milyen pompás öltözetek! Milyen királyok, milyen hercegek!
Béni bácsi egzaltálva volt! Le sem akarta vetni azt a sárga gombos redingote-ot.
De még a nagyasszony is meg volt elégedve.
– Becsületes darabot adtak. Az ilyen darabot szeretem, amiből az ember épül valamit. Nemcsak röhögni megy oda. Aztán igen jeles aktoraik vannak, azt már meg kell adni.
– Kivált az a Bányaváry! Aki Kálmán herceget adta. Az tetszett nekem legjobban – heveskedék Béni bácsi.
– De az igazgató a legjobb színész – mondta a nagyasszony.
– Nekem a primadonnájuk tetszett legjobban – szólt Cilike.
Az ugyan Béni bácsinak is legjobban tetszett, de nem merte elárulni.
A színház persze zsúfolva volt (az Aranysas táncterméből átalakítva).
– Ha mindig így fog nekik menni, roppant ájnámokat csinálnak – ez volt Béni bácsi approximatív kalkulusa. – Kár, hogy Kálmán öcsém nem volt ottan.
Kálmán öcsémnek aztán egész a lefekvésig volt mit hallgatni Béni bácsitól; mi volt a darab tartalma, hogyan kezdődött, mi lett a vége! Milyen dalok jőnek benne elő? Hogy sírt a közönség, mikor rázendíté azt a szomorú nótát, hogy
Hunnia nyög letiporva, Sírnak a bús magyarok!
Meg is kísérté Béni bácsi, hogy a maga kappanhangjával elénekelje a nagyon megszeretett dalt, mely valósággal igen szép ária; de az a maleficiuma van, hogy harmadfél oktáván jár fel s alá; minélfogva Béni bácsi, ha fönn kezdte, ott, hogy „Betellett már a magyarnak Búval töltött pohara”: csak a szemöldöke rángatásával bírta jelezni, hogy még ott is van valami hangjegy; ha pedig aztán alant fogta, akkor meg ott, hogy „Puszta a Béla udvara!”, csak a legörbített nyakával kereste az elérhetetlen mély hangokat. És végtől végig kiállhatatlan hamis volt minden hangja.
Kálmán nem bírt magának nyugalmat szerezni tőle, pedig az ő feje éppen tele volt a „zálogperek” mindenféle tekervényeivel, amiknek semmi közük az előadó-művészethez.
Szerencséjére Béni bácsi levetkőzéskor azt a gyászos felfedezést tette, hogy a redingote-ján hátul végigcsepegett a faggyúgyertya; mert éppen kikereste azt a helyet, ahova senki más nem akart állni. Ez aztán nagyon elvette a kedvét. Az újdonatúj redingote!
Kálmán ugyan megvigasztalta, hogy majd reggel kiveszi ő azt mindenféle kémiai szerekkel, hogy meg sem látszik; de csak mégis elmetszette ez az eset Béni bácsi kedvének húrjait, s nagyon lenyomott kedélyben dűlt a párnái közé, s sokáig nem tudott elaludni. Az, hogy „Hunnia nyög letiporva”, még magában igen szép dolog, hanem hogy az ő redingote-ja is faggyúcseppet kapott, ezt a véletlent csakugyan elengedhette volna már a balsors Hunniának.
Legalább békét hagyott Kálmánnak reggelig; amidőn öcsémuram nagy hajnalban fölkelvén, amíg Béni bácsi aludt, szépen kitisztította a foltot a gallérjából úgy, hogy a fölébredő, kinek első dolga volt a redingote-hoz kapni, azt hivé, hogy csak álmodta azt a rettenetes álmot, arról a faggyúcseppről a hátán.
A teátristák első föllépésükkel meghódították az egész közönséget. A vármegyegyűlésen nem beszéltek annyit a gravaminákról, a rossz utakról és jogtalan katonai túlkapásokról, mint Varsay színtársulatáról. A társaság kitűnő tagjait egyik előkelő ház a másik kezéből ragadozta ki ebédre, társas mulatságra, s mindezen alkalmakkal kitűnt, hogy a teátristák nem valami szedett-vedett csőcselék, hanem literátus, jól mívelt emberek. A direktorral nem is lehet másról beszélni, mint asztronómiáról vagy históriáról. Azokban úgy otthon van, akár egy professzor. Neje, az első hősszerelmesnő, egész tiszteletet parancsoló alak; s viszont a költői irodalomban jártas; a naivistáné csupa szemérmetesség, s csak az a kár, hogy idegen szavakat szeret beszédébe elegyíteni, amiknek az értelmével nincsen egészen tisztában; a komikus lumpácik személyesítője a legkomolyabb férfiú a világon; bámulja az ember, hogy tudja magát úgy elváltoztatni a színpadon, hogy mindenkit megnevettet; a gonosz vén intrikus a legbecsületesebb fiú, aminőt csak kívánni lehet; sőt még maga a cédulahordó is, a törpe, nagy fejű, széles szájú kis Rák bácsi, egy respektábilis perszóna, ki, mint tudva van, maga is háziúr Miskolcon, s csak a művészet iránti szeretetből jár együtt a truppal, s egyúttal a társaság szabója; de már másodnap minden embert ismer és nevén szólít az utcán, s előre elmondja, mi lesz a mai darabban.
Ami végül a fiatal primo amorozót, Bányaváryt illeti, az egy tökéletes gavallér, s akárhogy elváltoztatta a nevét és alakját; mindenki tudja felőle, hogy ez egy alispánnak a fia vagy Sárosból, vagy Szepesből, vagy Sopronból; de bizonyosan alispánfi!
Játékrendjük is kitűnő: előadják a Tolvajokat vagy Moor Károlyt Schillertől, a Fösvény és a Botcsinálta doktort Moliére-től, Rómeó és Júliát Shakespeare-től, Kotzebue Bak-őzét, Zűrzavarát, Benyovszky Móricát, Körner Zrínyijét, Goethe Faustját színre alkalmazva, operákból Béla futását, Zampát (ó, milyen Zampa Bányaváry!) az Arany időt, a Harisnyatakács és uszkárnyírót. Sőt néha annyira megy a nemes buzgalom, hogy eredeti magyar darabot is kerítenek (írja azt valaki; de nem teszi ki a nevét), mint például Bocskai István és Cserni Gyurka. (Ez utóbbiak természetesen a kockáztatott vállalatok közé tartoznak – szerző kegyes elnézésért esedezik.) – Súgó pedig nem hallatszik ám az előadás alatt.
Tömve is van mindig a nézőhely. A sedriák alatt sok vidéki uraság van idefenn; kiket a késő estig ülésező törvényszékek sem tartanak vissza, hogy a színházba el ne menjenek.
Hódítás volt az, minden hazafiúi frázis nélkül. Vitte a közönséget – nem gallérjánál fogva – a „hazafiság a nemzetiségnek” —, hanem az, hogy gyönyörűségét találta benne.
Csak Kálmánt nem ragadta magával az általános lelkesedés és kíváncsiság; pedig nagymama és Cilike mindennap elmentek a teátrumba, s vacsoránál a nagyasszony végig elmondott mindent, hogy mi volt a darabban; össze is pörölt ítéletében sokszor Béni bácsival, akinek az otromba komikum tetszett legjobban, amit a nagyasszony ki nem állhatott. Béni bácsi azt szerette volna, hogy bár csak egyszer „Kakambukifornihorgyeminomen herceget” adnák.
„Az már csak pajtába való!” – volt rá a nagyasszony véleménye (ti. olyan színésztársasághoz méltó, mely pajtában üti fel Thalia oltárát).
Kálmánnak pedig minderre semmi gondja sem volt.
Juristai utótanulmányát oly szorgalommal folytatta, hogy már az ötödik hónapban készen állt a magánvizsga letételére, s így félévet megnyert életpályáján; ez volt most minden gondja: mentül hamarabb szabadulhatni az édes otthonból és megkezdhetni a küzdelmet a nagy ellenséggel: a világgal.
Azért neki kisebb gondja is nagyobb volt a színházba menetelnél.
Egy este pedig, már a hétórai harangszó után jócskán, szalad haza nagy sietve Béni bácsi; csak most eresztették el a törvényszékből, hol nagy kriminális eset tárgyalásában volt szükség a votumára, Béni bácsi aztán, amint szabadulhatott, szaladt, a kardját hóna alá kapva; azt hitte volna az ember, hogy megy most valakit levágni.
De bizony az volt a baja, hogy elkésett már a teátrumból; s aztán amíg átöltözött magyarból civilbe, mind azon aggódott, hogy senki sem talál már lenni a kasszánál, akitől bilétet váltson, hogy megy be bilét nélkül?
– Nem jön el ma sem, kedves Kálmán öcsém, a teátrumba?
Azt hitte, Kálmán majd csak beviszi őtet is valahogy.
– Nem, bátyám, tanulnom kell.
– Ejnye, minek tanul olyan sokat? Még csont nő tőle a fejében. Én ismertem már egy olyan urat, akinek az agyvelejében csont nőtt a sok tanulástól.
De Kálmánt csak ez a fenyegetés sem bírta rá, hogy vele menjen. Utóbb is csak egyedül kellett vállalkoznia.
S csakugyan nem volt már a kasszánál senki. Béni bácsi hiába tébett-lábott alá s fel, hogy valakit elfogjon bilétért, utoljára is rászánta magát, hogy bevetemedik fizetetlenül a nézőhelyre, mert odabenn nagy volt már a nevetés. Sganarellát adták.
Hát csak befurakodott; gondolta, a bilétszedőnének majd megmagyarázza e betörés indokait, de az sem volt ott; az is elment már a karzatra a darabot nézni.
Béni bácsi aztán a bűntudat lelki mardosásával húzódott egy oszlop mögé, hogy ő most fizetetlenül lopta be ide magát. Minden pillanatban attól remegett, hogy valaki megfogja a karját, s azt kérdi, hát maga hogy jött ide. Ha valaki ránézett, azt hitte, most mindjárt elő fogja kérni a bilétet. A színpadról Sganarella ha felé fordult, azt várta, hogy rá fog kiáltani: „Nini! Ott egy ember áll, aki nem fizetett be.”
De föltette magában, hogy ez állapoton segíteni fog, s amint az első felvonás után leeresztették a kurtinát, keresztülfurakodott az embertömegen, a redingote-szárnyak merész kockáztatásával egész a proszcéniumlámpákig, s azalatt, míg a cigányok gyantázták a vonót, kivette az ezüsthúszast a zsebéből, s elkezdett vele a súgó félkupoláján bekocogtatni.
– Súgó úr! Súgó úr! Kérem! Húzassa fel egy kicsit megint azt a kurtinát.
A súgó azt hitte, valami megtiszteltetés vár valakire, s jelt adott a függöny felhúzására.
Amint az egy kicsit meglebbent, Béni bácsi nem látva mást a színpadon, mint a történetesen ott álló primadonnát, egyenesen hozzá intézé szavait.
– Ifjasszony. Kérem! Igazgatóné ifjasszony! Jöjjön ide. Kérem alássan. Nézze, nem találtam a kasszánál senkit, hát itt adom meg az ántrét.
S azzal lábaihoz helyezte a húszast, mit az igazgatóné kecses pukkedlivel fel is emelt.
No, hanem támadt erre boltozathámlító kacagás az egész teremben.
Béni bácsi hátrafordult, s el nem tudta gondolni, hogy mit nevetnek. Hiszen ő igen ildomosan cselekedett.
– Áh! Ez nagyszerű! Mányifik! – kiálta egy mindenen túlcsengő férfihang a nézők seregéből, mely hang urát mindenki báró Bálvándy név alatt ismeré. – Mányifik! Ez még nem volt soha! Ez túltesz Sganarellán! Ezt kérjük ismételtetni!
Hanem elébb érdemes lesz ennek a báró Bálvándy személyének egy fejezetet kerekítenünk.
BÁLVÁNDY
Ez volt amaz emlékzetes úr, akihez a kicsapott diáknak ajánlólevelet adott Csollán Berti, mint „vándorló komédiás direktor”-hoz.
Érdemes lesz őt közelebbről körülnéznünk.
Ez Csollán Bertinek tökéletes ellentéte s mégis kiegészítő része.
Elválhatatlanok!
Mindig van valami plánumuk egymás ellen, amivel a régebben kapott tromfot visszafizessék, amivel egymást kegyetlenül feltréfálják. Az ilyen terv néha évekig szövetik, fonatik, míg egyszer kapóra jön a foganatbavétel, amikor aztán tökéletes a mulatság.
Csakhogy ami Csollán Bertinél sordidus, mocskos tréfa, az Bálvándynál raffinírozott, elegáns patvarkodás. Négy vármegye vidám cimborasága bele van vonva e komikus guelf— és ghibellin-harcba, s segít hol az egyiknek, hol a másiknak, s nevet mind a kettő rovására.
Bálvándy harminc évet meghaladt férfi, kinek olyan szerencsés arcvonásai vannak, hogy sohasem vénülnek. Barnapiros arcszín, erős római orr, szénfekete sűrű fürtök, bajusz, pofaszakáll és szemöldök; eleven tüzes szemek s mosolyra álló ajkak. Termete középmagas, izmos, kifejlett.
Örökké vidám arc, derült kedély. Az ilyen emberek sohasem vénülnek.
Valami keveréke ez a megcsodálni való jó és rossz tulajdonságainknak, mikről nem tehetünk, mert nemzeti típus; akiben egyesítve van a ragyogó magyar mágnás s a kóbor betyár, a mecénás és a kéjenc; a kalandor és az örökös főúr; a hős és a bohóc.
Ha szegény vagy, ha kérni mégy hozzá, odatartja zsebét, nyúlj bele, végy ki annyit, amennyivel megenyhülhet a bajod; hanem ha tartozik neked valamivel, s azt akarod tőle megkapni, pörre ereszt, s brachiummal se veszed meg rajta, s azt is visszaveri.
Bejárta a külföldet, mindenütt ismerik fényes kalandjáról, mikkel a magyar sajátságokat ismeretesekké tette; hanem valami komoly vállalatról, melynek élére úr kellene, nem beszélhetsz vele.
Ha jó barátja vagy, tűzbe rohan, megverekszik érted, aláírja a váltódat, s kifizeti, ha te elmulasztod; hanem szeretődet, fiatal szép nődet elcsábítja tőled; ha leülsz vele kártyázni, mulatva elnyeri a gyermekeid csizmájára való utolsó forintodat is, s ha összeveszesz vele, hidegvérrel agyonlő, s kifizeti a temetési költségeidet.
Jeges vízárból saját élte kockáztatásával kihozza a szegény asszony bölcsőstül elragadott csecsemőjét; hanem ha történetesen az a gyermek az övé volt, s a szegény asszony kétségbeestében maga dobta a vízbe, veszni hagyja, s fütyülve odábbmegy.
A színészek, az az ő szenvedélye. Ha egy jó színtársaságot megtud, azt messze földről elhozatja lakvárosába; s messze földre elkíséri őket vándorlásaikban. Udvarol minden viganónak; ott lakik a színpadon; oktatja a talentumos ifjakat, elviszi őket magával Bécsbe, hogy lássanak az udvari színháznál művészi tanulmány mintaképeket; bedobolja számukra a közönséget, s költ a kiállítás pompájára egész szenvedéllyel.
Ezért aztán meg is vannak az ő előjogai. Bizonyos magaslaton áll a többi fakó publikum fölött. Neki szabadalma van belejátszani a játékba és a közönségbe.
Az előadás alatt a szereplőkkel egész familiariter bánik. Bizonyos helye nincsen, mindenütt jár. Ha elkésett úrhölgy érkezett, kinek már zártszék nem jutott, kerít számára szalmaszéket, s leülteti.
Helyeslését nyilvánítja fennhangon: „Bravó! Nagyon jól van! Remekül volt! Nézzék ezt az alakot! Milyen pompásan van ma öltözve a mi primadonnánk! Ezt a Drurylane-ben sem adták különben.”
Ha pedig ellenkezőre van indokolt napirendje, akkor meg éppen fékezhetetlen.
Jön valami szomorújátékban egy rossz színész, ki mindig részeg, s elkezdi: „most jövök” – nem jut eszébe, honnan; – „a kocsmából” – kiált fel rá Bálvándy – s menten vígjáték lesz a szomorújátékból.
Megkorrigálja a naivistánét, mikor az betű szerint kimondja magyarán, hogy „Rikkheli-e-u” – „Riseljő! Kisasszony, az isten áldja meg!”
Odakopogtat a lovagostora gombjával a súgó házikójára: „Súgj már annak a huncfutnak jobban, mert mindjárt belereked!”
Meginti a kezdő debutírozót: „Tüzesebben, öcsém! Nagyobb energiával! El ne aludjál.”
Azután figyelmezteti a közönséget, hogy no, most odafüleljen minden ember; most jön egy szép jelenet!
Ráförmed a rendezőre, hogy ezt meg amazt minek hagyták ki a darabból.
Mikor pedig operát adnak, a kedvenc áriát együtt énekli a szereplővel, s a szólóból duót, a kvartettből kvintettet improvizál.
Felvonások közben gyakran kiveszi a cigány zenekarmester (az ő teremtménye és zsoldosa) kezéből a hegedűt, s a közönség mulattatására valódi virtuozitással csodaszép nemzeti ábrándokat hegedül.
És amellett folyvást udvarol minden szép hölgyarcnak a parterre-en.
És mindez olyan jól illik neki.
Mindez nagy impertinencia; de Bálvándynál szeretetreméltó még az impertinencia is.
Egy nap pedig éppen mit cselekedett? Bocskai Istvánt adták először, az igazgató jutalomjátékául, melyre megjelent maga a főispán is, ki rendesen Bécsben lakott, s igen jó előadásokhoz volt szokva, hát ez pedig kivételképpen igen rossz előadás volt. Nagyon gyarló darab névtelen szerzőtől, ki azóta sem jött magát felfedezni. Aztán senki sem tudta szerepét. Csupa hosszú monológokból állt a história. Akire a sor következett, odaplántálta magát a súgólyuk elé, s onnan el nem mozdult, míg a maga mondókáját ki nem ásta abból a lyukból. Ásított szörnyen a publikum, s a főispán egyre nézegette az óráját meg a nyílást, amelyen meg lehetne innen szökni. A színészek maguk is sültek-főttek zavarukban; Bányaváry úr belehúzta magát a keményített gallérjába (ő német vitézt játszott), hogy szinte elveszett benne. Mikor aztán csak nem akart vége lenni az első felvonásnak, elvégre belekiált Bálvándy:
– Ugyan, édes direktor úr, hagyják abba azt az unalmas darabot. Nem látják, hogy a főispán úrnak még ma útra kell készülni? Inkább énekeljék el szépen Cserni Gyurkát, aztán eresszenek bennünket haza!
Ez bizony általános tetszéssel találkozott, a közönség tapsolt az indítványnak, a színészeknek is megjött a kedvük, félrelökték Bocskai Istvánt, elővették Cserni Gyurkát, az már kedvence volt a közönségnek, s jól mulatott minden ember.
Hanem hát az ilyen tréfa csak Bálvándynak volt megengedve. Még ennél is nagyobb merényletet követett el aztán másszor.
Egy este a mi Kálmán barátunk már azon vette észre magát, hogy fél tizenkettőt vernek az órák a háznál, s az ő családjának színházlátogató ifjai, vénei még most sem jöttek hazai. Aggódva a nők miatt, utánuk küldé a tehenesnét, hogy nézze meg, hol vesztek; ámbár kíséretükre velük volt nemcsak Béni bácsi, hanem Böske is, aki többet számít:
A tehenésné azzal jött vissza, hogy még mindig játszanak odabenn.
Elmúlt éjfél is; a tűz elaludt, a szakácsné is elaludt a konyhában, az egész vacsora korommá égett azalatt, s nagy későn, egy óra felé került haza a színházlátogató nép.
Hát az történt a színházban, hogy új darabot adtak, melyet még Bálvándy sem ismert a próbákról, őt is meglepték vele. A közönség pompásan mulatott mindvégig.
Mikor vége volt az előadásnak, s az igazgató szokás szerint előlépett, megköszönni a közönség szíves pártfogását, Bálvándy a közönség nevében felszólalt hozzá.
– No, direktor úr, ez igazán pompás játék volt; ilyet még nem láttam többet. Ezt önöknek el kell még ma egyszer játszani újra!
No, még ez nem történt meg, amióta a színházat feltalálták, hogy egy egész színművet elismételtessen a publikum. Az igazgató remonstrált is, hogy a társaság ki van fáradva, a publikum megkapta az egyszeri belépti díjért, ami egy estére illetménye volt; de bevágta a visszavonulás útját Bálvándy azzal, hogy „nem oda Buda: még egyszer befizetjük az entrée-t, s nekünk játsszák el a darabot még egyszer”.
S azzal nekiindult, a kalapjába összeszedni a másodszori beléptidíjat a tisztelt publikumtól. Ellentmondani senki sem mert neki. Ki örömest, ki kénytelenül még egyszer fizetett, s akkor aztán a színészeknek sem volt más választásuk, mint elejétől végig eljátszani megint az iménti darabot. Ez aztán eltartott éjfél után egy óráig.
Hej, hogy szidták az asszonyságok odahaza a bárót, akiknek a vacsorájuk mind kárba ment ezalatt.
Hanem abban a szidalomban is a bámulat adója volt leróva.
A nagyasszony azzal kárpótolta Kálmánt az otthonmaradásért, hogy rendesen vacsora felett elmondta neki a darab tartalmát.
Hanem egy este elmaradt a szokott referáda; a nagymama rosszkedvvel jött haza. Hallgatott az egész vacsora alatt.
Kálmán még a philosophiae professorától hallotta ezt a hármas aranymondást: „1. soha töltött puska csövébe bele ne nézz; 2. ló háta mögött el ne menj; 3. hallgató asszonyt, mikor haragszik, beszédre ne bírj.”
Tartotta magát hozzá.
Ilyenkor még Cilike is csak úgy némán tett-vett az asztalnál; még ő is remegett, ha a nagyasszonyra nézett, ki csak egy-egy hangos, „sicc innen!” kiáltással jelzé haragját, mely az alkalmatlankodó macskához volt intézve.
Annál furcsább kedélyállapotban volt pedig Béni bácsi. Azt meg valami állkapcagörcs látszott bántani evés közben, melyet hasztalan iparkodott azáltal leküzdeni, hogy minden falatot olyan keményen megrágott, mintha csontot ropogtatna; mégiscsak ki-kitört belőle az elfojthatatlan jó kedv. Egyszer-egyszer nagyot pukkantott a markába a kitörő nevetéstől.
– Hát te mit röhögsz! – rivallt rá a nagyasszony.
Béni bácsi képe már akkor komoly volt.
– Nem én, édesz mama, nem nevetek, cak a köhögész jött rám.
De meg-meg elővette valami titkos csiklandás. Majd a szeme dülledt ki a visszafojtott mulatságtól.
– Mit nevetsz megint?
– Nem én, édesz mama, cak a pecenyét fújom.
– Hiszen most is hideg!
Utoljára a nagyasszony felkelt az asztaltól, s otthagyta a vacsorát, azt mondta, lefekszik. Cilike ment vele a szobájába őt levetkőztetni.
Béni bácsinak ez egy kis lelkifurdalást okozott. Ő is sietett nagy hamar az ebédlőből eltűnni, s míg Kálmán leült az asztalhoz, a Tripartitumot forgatni, addig ő sebten levetkőzött, s letette magát az ágyba.
De alig foghatott hozzá a dolgához Kálmán, amint egyszer felugrik az ágyból Béni bácsi, s a kitörő szenvedély frenetikus dühével rákezdett torkaszakadtából kacagni. Úgy kacagott, hogy az ágy reszketett alatta; a szemei elbújtak a fejében, s a könnyei csorogtak végig az orcáján, az oldalait fogta a tenyereivel.
Kálmán már csak végigvárta, hogy hadd mosolyogja hát ki magát kedvére, míg belefárad, s elkezdi az inge ujjával törülni a szemeit.
– Ugyan, Béni bácsi, mi volt az a jó, amitől olyan derült kedve szottyant?
Béni bácsi kisóhajtotta magát a nevetési fáradságból.
– Jaj, kedves uramöcsém, nagyon mulatságos eset volt az, kár, hogy maga is ott nem volt. Ó, az a Bálvándy! Az a báró Bálvándy, de bolondos egy ember az! Igazán bolondos egy ember. Hát ma, hiszen tudja, Lucrezia Borgiát adták, azt a híres méregkeverőnét. Aztán mikor jönnek egyenkint az olasz lovagok, s elmondják neki, hogy kit kinek hínak; az egyik azt mondja: én vagyok Maffio Orsini, a másik azt mondja, én vagyok Holoferno Vitelezzo, hanem rosszul hallotta a súgótul, aztán igen furcsát mondott: amire aztán a báró felkiáltott rá, hogy „mi vagy te? Lityipátyi Vityilló?” Uhhahaha! Bruhehehe. Ühühühühü! Jaj de nevetett minden ember! Én még most is nevetek. Még aztán sok furcsát mondott az a báró, mindig megnevettette a publikumot. Hanem a mamának nagyon rossz kedve volt. Én nem tudom, a mama nem szereti, ha a teátrumban az emberek nevetnek. Pedig hát’sz a teátrum arra való. Egyszer aztán a mama rákiáltott a báróra; de fennhangon ám, mint ahogy én most kiáltok. S azt mondta neki: „Hallja az úr! Maradjon veszteg, üljön le a helyére, s ne lármázzon a darabba; mert mi nem azért jöttünk ide, hogy az urat hallgassuk, hanem hogy az előadást hallgassuk.”
– Nos? És Bálvándy?
– Hát, a báró Bálvándy erre odament a mamához, szépen kezet csókolt neki, s aztán, hogy megmutassa, hogy milyen szófogadó, engedelmes ember, elkérte a bilétszedőnétől a kis zsámolyát, azt kitette oda a középre, arra lekutyorodott, s onnan nézte a darabot csendesen. A publikum meg röhögött még jobban.
– Hát Béni bátyám mit csinált?
– Én? Hát én is nevettem nagyon.
– Nevetett! – kiálta Kálmán, nagyot ütve öklével a Tripartitumra.
Béni bácsi eltátotta a száját nagyon.
– Hát mit csináltam volna?
– Hát azt csinálta volna, hogy odamegy ahhoz az úrhoz, megfogja a gallérját, s azt mondja neki: „Ott az úrnak a helye, ahol a zártszéke van, menjen innen, s az én anyámat ne tegye köznevetség tárgyává.”
– Gallérját? – hebegé Béni bácsi. (Ez maradt meg leginkább a fejében.) Nem is nevetett aztán egy garas árát sem többet, hanem lebújt az ágyába, fejére rántotta a dunnáját, bedugta mind a két fülét, s erőhatalommal elaludt; ami különben is nagyon könnyen ment nála.
Másnap Hamletet adták.
Régen híresztelt darab, amire nagy előkészületek tétettek. Bányaváry a címszerepben. Egyúttal az ő jutalomjátéka. Ebédnél Kálmán kifejezé azon óhajtását, hogy ma ő is elmegy a színházba.
A nagymama és Cilike nagyon örültek rajta. Úgyis nagyon sokat töri már magát a tanulással. Csak Béni bácsit bántották homályos sejtelmek, hogy ebből a rögtöni elhatározásból valami rossz lesz még.
S Béni bácsi emberismerete csalhatatlan volt. Ezt a Kálmánt nagyon háborította az, hogy valamiféle teremtés az ő nagyanyját nevetség tárgyává tette. Ha nagyúr, annál rosszabb rá nézve. A nagyurak gondolják meg azt, hogy már az első megjelenésüknél valami indokolt gyanút hoznak magukkal, amiért a nem nagyurak őket rossz elővéleménnyel kísérik, s folyvást policialis felügyelet alatt állanak.
Béni bácsi gonosz dolgokat sejtett.
Ebéd után szokatlan dobogást hallott abban a szobában, ahol Kálmán öcsémet hagyta a Werbőczi mellett. Ilyen dobajjal törvényt tanulni nem szokás.
Odalopózott az udvar felőli ablakhoz, s bekukucskált a függönynyílás alatt: vajon mit mível Kálmán öcsém?
Az bizony eléggé félelmes dolgot mívelt.
A szobában volt egy vaskályha, embermagasságnyi, annak a tetején volt egy vasurna, mintha egy emberfej volna. Kálmán öcsém arra az urnára feltette Béni bácsi egyik taplósipkáját (volt neki nyolc), s aztán kezébe véve a kivont ezüstös fringiát, végigpróbálta rajta a vívóiskola vágásait, egymás után, alsó-felső, külső-belső vágásokat, a fintákat, a cselcsapásokat. Olyan tűzzel dolgozott egymagában a kályha ellen, hogy rettenetes volt elnézni. Most az orrát! Most a fülét! Most a nyakát! Volt mit szenvedni a taplósipkának! Persze, a vaskályha nem védelmezte magát.
Itt nagy veszedelem készül – gondolá magában Béni bácsi. S nem szólt senkinek semmit. Csak mikor a hetet harangozták, lepte meg a színházba készülőket azzal a nyilatkozattal, hogy „én ma nem megyek! „
– Hát mért nem jössz? – kérdé a nagyasszony.
– Nagyon megfájdult a fejem.
– A te fejed? Hol?
– Itten hátul.
– Hát talán nem is vacsorálsz ma?
– De addig talán elmúlik.
Dehogy ment volna el ezen az estén a színházba! Ha mindjárt Kakambukifornihorgyeminomen herceget adták volna is!
Kálmán valósággal gyűlölte ezt a Bálvándyt. Sokszor látta őt már városukban megfordulni, s a gyűlölet alapja volt az irigykedés. A gyermek irigysége a férfira.
„Miért hogy az már férfi, én pedig még csak suhanc? Az mindenütt benn van, én mindenütt kívül maradok. Az szórja a pénzt; én kéztül várok minden garast. Az délceg, hős, izmos termetű, én nyurga, nyápic és kákabélű. Az bejárta az egész világot, én még nem ismerek belőle semmit. Az előcsahos a gyűlésteremben, előtáncos a vigalomban, ahova engem még nem is eresztenek. A szép leányhoz én verset írok, s míg azon töprengek, hogy juttassam azt kezébe, azalatt ez régen el is csábította, ott is hagyta a szép leányt. „
S hozzájárul még a szőke és gesztenyeszín hajú férfi gyűlölete a fekete hajú ellen. Ó, ez a gyűlölet nagyon régi! Talán a francia-német háború elkeseredése is e kútforrásra vezethető vissza. Ez valóságos nemzetiségi gyűlölet!
Kálmán azzal a föltett szándékkal vezette nagyanyját és unokahúgát a színházba, hogy ma ennek az embernek valahogyan, még nem tudja, hogyan, de meg fogja mutatni, hogy van nálánál derekabb ember is a világon.
E kemény elhatározással váltott magának állóhelyi jegyet a pénztárnál, míg a hölgyek rá vártak, hogy majd az ácsorgó publikumon keresztül utat tör nekik a zártszékekig.
De mindjárt az első szándékánál felsült kegyetlenül; mert amint jegyet váltott, azalatt Bálvándy, ki mindig ott ténfereg a bejáratnál, meglátva a vele jött két hölgyet, nagy zajjal kiálta a férfiakra: „helyet, uraim, a hölgyeknek!” – s kiáltására, mint Mózes előtt a Veres-tenger, nyílt széjjel a láb alatt lézengő csoport, úgyhogy mire Kálmán visszakerült, a hölgyeket rég zártszékeikhez vezette Bálvándy, a legvilágiasabb udvariassággal hajtva meg magát előttük; s azután egy öreg úrnak Iátszott valamit súgni, ki éppen a Jenőyné széke mellett ült. Kálmán ráismert ez öreg úrban a főispánra.