Midőn pedig legjobban pipáznék Béni bácsi, s semmi egyéb baja nem volna, mint az, hogy ha az a dohány innen a zacskóból ma elfogy, holnap megint másikat kell vágni: lát maga elé jönni egy alakot, akiről úgy tetszik neki, mintha ismerné. Ez az! – De bizony nem az! – Bizony csak az.
Kálmán öccse közeledett felé.
Hát biz az kissé meg volt viselve a hosszú gyaloglástól, aztán másképp is el volt változva az arca – de azért csak mégis ráismert Béni bácsi, s jólesett az ábrázatjának, hogy valami oka van nyájasan mosolyogni, midőn úröccsét megismeri; fel is kel a padról, elébe megy; s pipáját kivéve szájából, jobbról-balról szolgál neki egy-egy kapadohány illatú csókkal.
– Hozta Isten. Kedves uramöcsém. Hát már megint ünnepek vannak?
Béni bácsi nem gondolt egyebet, mint hogy a római pápa az ő kedvéért most még egy sátoros ünnepet állított be az esztendőbe. – Annak is azért örült olyan nagyon, mert a mama egy új redingote-ot csináltatott neki, s azt ígérte, hogy azt a legelső ünnepnapon felveheti, de hamarább nem. Szörnyen örült pedig, hogy ő is kap már egyszer ilyen módi francia ruhát, ami a sarkát veri.
– Nincsenek biz itt semmiféle ünnepek, édes urambátyám – mondta Kálmán —, hanem hazajöttem, mert kitiltottak az iskolából.
Béni bácsi megrettent nagyon. Hol nevetésre, hol komolyságra nyúlt az arca.
Ah, maga tréfál. Ne tréfáljon, no! Hallja, no. Ugye nem igaz?
– Nagyon igaz biz az, kedves Béni bácsi; különben nem volnék most itthon.
– De hát ez iszonyú szörnyűség! Hát hogyan lehetett az?
– Majd elmondom egyszer. Most csak arra kérem, édes Béni bácsi, menjen be a nagymamához, és készítse elő erre a fátumra, ami velem történt, hogy aztán a szeme eleibe kerülhessek.
Béni bácsinak úgy tátva maradt a szája, hogy az állát szinte a mellének támasztotta.
– Már hogy én – menjek be a nagymamához, aztán készítsem elő erre az esetre? Majd mindjárt, kedves öcsémuram; csak egy kicsit hátramegyek.
El is ment aztán olyan nagyon hátra, hogy elő nem került egy hosszú óráig, hanem bevette magát a félszerbe, ahol a leányok gerebeneztek, s nagy stúdiumot fordított annak a kitanulására, hogyan lehet az, hogy a Zsuzsi azzal az ökölre fogott kenderrel egyszer se vágja bele a kezét a gereben hegyes szegeibe.
Dejszen Béni bácsit szép mézeskalács volna, amivel be lehetne csalogatni a nagymama elé, amikor az meg fogja tudni, hogy a Kálmánt kicsapták az iskolából. Az Isten legyen irgalmas-kegyelmes minden élő léleknek ennél a háznál, amilyen patália lesz abból! Dejszen a kedves uramöcsém ugyan jól kiválasztotta, hogy kit küldjön maga előtt avantgardának! Ugyan támaszkodhatik őmiatta a folyosó oszlopához, amíg ő visszakerül.
Hanem hát Kálmánnak nem sokáig kellett odatámaszkodnia, mert amint nyílt a konyhaajtó, egyszer csak a nyakába borult valaki; átölelte, összecsókolta – és az nem esett neki rosszul.
Aki pedig ezt a merényletet követte el vele, az egy tizenhat esztendős leányka volt, vidám, fürge, tűzrőlpattant teremtés; bogárszemű, fekete hajú; csupa elevenség az egész.
Hát te megjöttél? – kérdi a bohó gyermek, két tenyere közé fogva Kálmán arcát, hogy jobban megnézhesse.
Kálmán visszacsókolta a leánykát. Gyöngédségükben valami testvéries volt.
– Nem jókedvemből jöttem – súgá Kálmán. – Kitiltottak a kollégiumból.
A leány erre fürge szemeivel széttekintett: nem hallja-e valaki? Pszt! Szája elé tette mutatóujját, azzal bevonta Kálmánt a konyhába, ott nem volt rajta kívül senki. Onnan betuszkolta Kálmánt egy kis oldalbenyílóba, ennek is becsukta az ajtaját, s ott is halkan suttogá:
– Ezt majd én tudatom elébb a nagynénivel, addig maradj itt.
A lyánkának nagynénje az, aki a fiúnak nagyanyja. Cilike árva gyerek, messzi rokonoktól fogadta örökbe Jenőyné. Kedvence az öregasszonynak.
– Majd én beszélek vele elébb.
– De mit fogsz neki mondani?
– Bizonyosan a más hibája miatt szenvedsz: tudom jól.
– Akkor nem fogsz neki igazat mondani. A magam hibájáért lakolok.
– Hol az írásod, amelyben kitiltanak? Valami okát csak megírták.
– Itt van, olvasd el.
A leány nagy bölcs képpel olvasta végig a kitiltó ítéletet. Egy percig homlokára tette az ujját nagy okosan.
– No látod, már tudom, hogy mit mondok. Csak azt, ami igaz, ami itt van. Meglátod, hogy semmi baj sem lesz. Mármost csak várj addig itten, míg én visszajövök.
– Ó, milyen jó kisleány vagy te, Cilike.
– No, hát csókolj meg szépen.
A lyánka ellebbent a kis oldalszobából, s halkan, óvatosan benyitott a konyháról nyíló ajtón a nagymamához.
Jenőyné éppen ruhatára fölött tartott szemlét.
Ó, nem a piperéhez valót válogatta, hanem gyönyörűségét kereste a maga alkotta múzeumban.
Egy valóságos múzeum volt az ő ruhatára. A régi, ötven év előtti divatok, s amik azután jöttek; a legelső nemzeti ébredéstől kezdve a legutolsó elszunnyadásig. Mert vannak egyes korszakok a népéletben, amikről az öltözetek beszélnek. S ezek a selyemre hímzett krónikák nála osztályozva voltak mind. Arany skófiummal varrott, virágokkal kihímzett, sujtásos, prémes mindenféle: szoknyák, mik vékony aranyozott sodronyból vannak egészen szőve, csipkék, halhéjas vállak, főkötők tarajjal, rezgőkkel, nyilakkal – mindezeket nem viseli már senki.
Azután ott vannak egész fiókok tele gyönyörű vászonneműekkel, mikhez a kendert, a lent maga tiloltatta, gerebeneztette, fonatta, szövette, fehéríttette. Gyönyörű sávolyos abroszok: erős, elviselhetetlen s mégis selyemsima, finom szövetek, minőket boltban sohasem lehetne kapni. Ez is évről évre szaporodik, és sohasem fogy. Hat leányt ki lehetne vele házasítani. Mindennek egy részét Cilike kapja, a másikat Kálmán felesége, ha megházasodik.
Ezekben aztán nagy gyönyörűsége van az öreg asszonyságnak. Előszedegeti, újra osztályozza. Elmagyarázza Cilikének, milyen világ volt akkor, mikor ezt a ruhát viselték. Nem olyan foszlány ám ez, mint a mostaniak.
– Aztán ha ruha, hát legyen ruha. A ruha nem arra való, hogy mutogassa, hanem hogy betakarja a termetet. A régi vállfűző úgy illett a derékra, mint egy páncél. Aztán minden ránca a ruhának elállt a testtől, mintha mondaná: ne nyúlj hozzám! Kötény nélkül semmi ruhát sem viseltek. Még a királyné is felveszi a kötényt, mikor magyarba öltözik. Úgy illik ez. Micsoda viseletek ezek a mostaniak, minden feszes, minden nyitva; aztán rongy minden. Cifra szegénység. Egy bálra fölveszik, reggel a zsibárusnak adják.
– Egyrészt a férfiak ennek okai – jegyzé meg mély bölcsességgel Cilike. – Lássa, nénikém, ők mennek minden divatban rossz példával előre.
– Igazad van – mondá Jenőyné. – Igazán igazad van. Ők hozzák be a legfertelmesebb módikat. Már micsoda utálatos hábitus ez a redengó megint. Redengo. Marengo! Kalikó! Pulider! Kalamajka! Pogány nevek. Egyik bolondabb, mint a másik. Redengo! A gallérja a füleig mered, a két szárnya meg a bokáját veri az embernek. S ez a Béni gyerek nem hagyott addig békét, addig csivelgett a nyakamon, míg nem csináltattam neki egyet. Egész maskara lesz benne.
– No, de ezt hát így viselik mások – magyarázá Cilike a dolgot, csomagonként adogatva kezébe nagynénjének az asztalra kirakott vászonneműeket. – De hát az már micsoda gondolat volt a professzoroktól, hogy még a diákokkal is levettették a dolmányt, s aztán találtak ki a számukra egy soha nem dívott idegen viseletet. Hosszú szoknya egy férfin, aztán hátul a nyakából egy sarkig lógó lebernyeg, s még a fejére egy háromszögletű kalap. Uram bocsá. Mikor a minap a legátus itt járt, s aztán eszembe jutott szegény Kálmánkánk, majd elfakadtam ríva.
– Az ám. De csúnya szerzet volt. Meg is írtam Kálmánnak, hogy haza ne hozd nekem azt a csuhát, amiben olyanok vagytok, mint egy ágrólszakadt jezsuita novicius. A professzorainak meg megírtam, hogy engedjék meg az én Kálmánomnak, hogy legalább mikor kijár a városba, olyankor emberi öltözetet viselhessen.
Cilike itt aztán nagyot sóhajta.
– Hja bizony, kedves nénikém, de nagy baj lett ám abból. Éppen most tudtam meg, hogy Debrecenből sok diákot kicsaptak azért, mert a tógát levetették.
– Ahhá! Szófia beszéd! Majd azért csapnak ki valakit. Bizonyosan valami nagy vétket követtek el, s a professzoraik nem akarják az igazi bűnüket rájok róni.
Ez az asszonyság veszedelmes nagy pszichológ!
– Nem, nem, nagynéni! Bizonyosan nem valami aljas vétségért tiltották ki őket, ha egyszer a mi Kálmánunk is közöttük van.
– Micsoda? – kiáltá Jenőyné, egyszerre az egész halmaz szalvétát a földre dobva, ami a kezében volt. – Kálmán! Az én unokám!
– Közöttük van – mondta Cilike.
– Ki mondta ezt neked?
– Olvastam az ítéletüket. Itt van nálam.
És odaadta a Kálmántól átvett ítéletet nagynénjének.
Az szemüveg nélkül tudott még olvasni, dacára hatvanhatodik esztendejének, s arca elszederjesült, mikor végigfutott szemeivel a kezében reszkető papiroson.
– Ki hozta ezt neked?
– Maga Kálmán.
– Hát megjött? Hát csakugyan való? Hol van? Hadd tépem össze.
Kálmán belépett az ajtón.
– Itt vagyok, kedves anyám. Tépjen össze.
A nagyanya indulatosan odarohant hozzá, s mikor aztán odaért, akkor keblére ölelte görcsös erőszakkal, összecsókolta fejét, arcát, homlokát, sírt, érthetetlen szavakat fuldokolt: „Dehogy téged! Nem téged! Azokat! De valakit összetépek.”
Csitt! Valaki kopogtat az ajtón!
Cilike sietett a belépőt megelőzni. Csak a postás volt. Francia ember volt. „Très humble serviteurt” mondott, s kilenc krajcárt kért egy most érkezett levélért, azután „je vous souhaite bien le bon jour”-ral odább ment.
– A levél a néninek szól Pestről – mondta Cilike. – Ismerem az írást. Korcza fiskálistól jön.
– Add ide! – szólt Jenőyné, s felszakítá a levelet. Szemei még jobban égtek, mikor elolvasta.
– Ez is azt mondja. Ez is igazat ad benne. De hisz ez rettenetes dolog! Hiszen varrták volna őket bele inkább abba a lefordított zsákba, ha olyan nagyon hozzátartozik a jó erkölcshöz a férfiszoknya; csukták volna be, verték volna meg; de ne tették volna egész életükre szerencsétlenné ilyen semmiségért. Ó, azért meg fogok nekik fizetni!
Kedves anyám – szólt közbe Kálmán. – Ne nehezteljen bíráinkra. Mi nagyot hibáztunk.
– Most eredj előlem. Nem kérdem tőled, hogy mit csináljak.
Cilike igyekezett Kálmánt kituszkolni a nagymama szobájából, onnan be az oldalszobácskába, még azt is rázárta. Félt, hogy Kálmán ismert egyeneslelkűségéből még valamit talál magára vallani, hogy nagyanyja haragját tanárairól elvonja, s megint magát áztassa el. Most nem szabad neki addig kijönni, míg az első zivatar el nem múlik.
Héj, pedig ugyan megindult!
Az öreg asszonyság kirohant a folyosóra, s elkezdett Béni bácsi után kiabálni.
– Béni, te! Béni! Gyere be mindjárt. Béni! Héj, Béni!
Hallotta ezt Béni bácsi; de olyan jól eltette magát a méhesben, hogy élve nem lehetett kézhez kapni. A szolgálók pedig kitagadták magukat belőle, hogy látták volna mai nap. Szegénynek olyan nagyon pártját fogták a cselédek a nagyasszony ellenében, mikor valami háború volt.
Béni bizony csak nem került elő. Hanem ott fülelt, míg a kiabálás el nem csillapult.
Csak amidőn a delet harangozták, akkor került elő a biztos menedékből; azon erős meggyőződése levén, hogyha tálaláskor ott nem tartja a fejét a terített asztalnál, bizony ebéd nélkül marad. Ennél tovább nem állta ki a blokádot.
Az ebédlőbe felsompolyogván, csakugyan ott találta már édesanyját, Kálmánt és Cilikét. A leves is ki volt merve.
Béni bácsi olyan semmiről sem tudó képet csinált beléptekor, mintha most jönne a szomszéd faluból.
– Ugyan hol a félpokolban jársz már, mikor annyit kereslek!
– Kereszett, édesz asszonyanyám? (Mikor az anyjával beszélt, olyankor selypített is Béni bácsi; olyan jól illett neki.) Ott voltam a méheszben.
– Hát nem hallottad, hogy kiabáltalak?
– A méhek nagyon dönögtek.
– Mit? Te? Az én hangomat nem hallottad a méhdöngésen keresztül? Aranyba foglalni való ritka fülek! No hát üljetek le, egyetek.
Béni bácsi, szokás szerint, elébb elmondá az asztaláldást, két kezét a szék támláján összetéve: „Jövel, Jézus, légy vendégünk, amit adtál, áldd meg, kérünk!”, de alig fogott hozzá fennhangon, midőn a nagyasszony haragosan az asztalra ütött a tenyerével, s rárivallt:
– Imádkozzál magadban!
Már ez mégis nagy pogányság, valakit az imádsága közepett félbeszakítani!
Béni bácsi aztán szépen behunyta a szemeit, mert úgy szükség az, ha az ember magában imádkozik, s így tett eleget a kegyes megszokásnak.
Azzal mindenki helyet foglalt, s nagy templomi csendességgel hozzákezdtek az evéshez – hárman. A nagyasszony hozzá sem nyúlt az ételhez.
Béni bácsi gyermeteg szerény törleszkedéssel kérdezé:
– Asszonyanyám nem eszik?
– Már én jóllaktam.
Kis idő múlva megint nem állhatá, hogy meg ne kérdezze.
– Valami baja van?
– Van.
A csuszpájznál ismét megkísérlé tisztába hozni a feszült helyzetet.
– Haragszik asszonyanyám?
– Haragszom hát!
– Kire haragszik asszonyanyám?
– Minden emberre!
No ez mégis egy kis vigasztalás volt. Így abból őrá kevés jut.
Rettenetes dolog az: egy asszony mellett ebédelni, aki semmiből nem eszik, és nem szól semmit.
Béni bácsi olyan arcot mélázott, mint aki el nem bírja találni, mi baja lehet asszonyanyjának.
Talányos is volt a helyzet.
A főbűnös, Kálmán uramöcsém ott ül mellette túlfelől: nem látszik az arcán semmi levertség, nem lehet kivenni a képéből, hogy ő úszott volna keresztül azon a viharon, melynek Béni bácsi még csak látója, hallója is rettegett lenni. Sőt még az is megtörténik, hogy poszpásznak barátfület hoznak fel (amit csörögének, herőcének, forgácsfánknak, borkorcsolyának s nem tudom, még mi mindenfélének is neveznek szerteszét az országban), ami napkeleti virágnyelven azt jelenti, hogy szívesen látott vendég van a háznál. Ezt a tésztaneműt mindenki fölöttébb szeretvén. Szerette azt Béni bácsi is nagyon; s mikor az első tányérral bepakolt belőle: nagyon nagy ösztöne lett volna megkérdeni asszonyanyjátul, hogy „szabad még egyszer ebből vennem?” – de mikor rátekintett, elment tőle minden bátorsága, inkább nem kért barátfülét. Sőt inkább nagyon igyekezett mentül hamarább megtörülni a száját, kedves egészségére kívánni sorba mindenkinek s megköszönni a mamának a vacsorát. (Ezt rendesen összetéveszté, ebédnél vacsorát, vacsoránál ebédet köszöntött.) Majd odakinn elmondja az asztaláldást. S azzal tolta hátrafelé a székét, s iparkodott kiosonni.
De el lett vágva visszavonulási útja.
– Ti, többiek, menjetek ki! – parancsolá a nagyasszony. – Te, Béni, jössz velem az írószobába.
Hej, rosszul érezte Béni bácsi e szóra magát nagyon.
Gyerekkorától fogva ki nem állhatta ezt a fertelmes szót, hogy írószoba!
Megfoghatatlan dolog is az, hogy vannak emberek, akik még akkor is, mikor már nem járnak iskolába, mikor már nem kényszerű kötelesség a körmüket koptatni, még akkor is tartanak tintát és kalamust a háznál, s ha valami eszükbe jut, azt leírják! Milyen jó dolga van az olyan ember öt körmének, akinek semmi sem jut az eszébe!
Az írószobába érve, a nagyasszony odahúzta a széket az asztalhoz Béni fia számára, ahol az íróeszközök álltak.
– Ülj le és írj.
Jaj, de sehogy sem vette a nyaka Béni bácsinak ezt a mulatságot.
– Mit írjak, édesz mama?
– Levelet tiszteletes tudós Járai Ézsaiás uramnak Debrecenbe.
– Levelet? – sóhajta keservesen Béni bácsi. – Hosszút?
– Elég rövid lesz. Megírod a tisztes úrnak, hogy minekutána Kálmán unokámat olyan irgalom nélkül kitaszították a kollégiumból, én is jónak látom a kollégium javára tett hatvanezer forintnyi alapítványomat megvonni és áthelyezni a pataki kollégium számára.
De ettől meg éppen borsózott a háta Béni bácsinak. Arra gondolt, hogy amint azt a levelet elolvassa az a főtisztes professzor, rögtön felgyűri az övébe a reverendája szárnyát, idefut, kapja a léniát, s olyan „körmöst” ád az írójának az öt körmére, amilyent csak valaha kalligráfiáért osztogattak.
Bátorkodott alázatosan remonstrálni.
– Nem írhatná meg ezt inkább a Kálmán öcéckém?
– Ugyan legyen eszed! Neki ezt nem lehet írni. Sőt nem is szabad neki erről semmit megtudni. Érted-e már?
– Értem, igenisz. (Nem értette biz azt.) Hát azt írjam ugye Járai Jeremiász…
– Ézsaiás!
– Ezsaiász uramnak, hogy vagy adjanak jó testimoniumot a Kálmán öcémnek, vagy elveszi tőlük asszonyanyám a fundatiot!
– Írod a mennydörgős mennykőt! Nem mondtam én, hogy alkudjál vele. Az alapítványt visszaveszem. Punktum!
– De hátha még helyrehozzák a tiszteletes professzor urak a hibájukat.
– Én nem hozom helyre a magamét. Deliberatum est! Akinek nem kell a barátságom, ne kelljen. Sohasem imádkoztam ember előtt.
(„Az bizony nagy hiba!” – gondolá magában Béni bácsi.)
Azonban csak mindenképpen szerette volna kikerülni az írásbeli kínszenvedést. Arra a gondolatra vetemedett, hogy kiengesztelje asszonyanyját.
– Ne haragudjék, édesz asszonyanyám. Tudja, hogy mit mond a kisz káté: „ne menjen le a nap a te haragoddal”.
– Azt ugyan nem a kis káté mondja. Azután mindjárt nem haragszom én, csak ez a levél egyszer a posta kezében legyen. Te légy rajta, hogy naplement előtt nyélbe süssed.
– De ne haragudjék, no, édes asszonyanyám, olyan jó emberek ám azok a professzor urak.
– Jók, jók, hanem azért nem eszel belőlük. Én sem bántom őket. Mehet ki jobbra, ki balra. Én itthon maradok.
– De ne haragudjék, édesz asszonyanyám, a konzisztórium megbánhatja még, amit cselekedett. Hiszen látja: a ló isz megbotlik.
– Ló! Ló! De egy egész istálló! – kiálta most már egészen kihozva sodrából a nagyasszony. – Ne tarts engem itten példabeszédekkel, hanem ülj le és írj.
Béni bácsi erre megszeppenve kuporodott le a székre, s beleütötte a tollat a kalamárisba, amitől a három ujja mindjárt tintás lett; azt beletörülte a sárga nanking pantallójába; akkor az is tintás lett; azt azután letörülte a fehér zsebkendőjével, mitől az is tintás lett; végre megtörülte a zsebkendőjével az orrát, s az orra is tintás lett. Akkor aztán nézte a papirost maga előtt, hogy hát azt hogy tintázza be.
– Hát mit írjak, édesz asszonyanyám?
– Legelőször is fogd az ollót, s nyírd körül a papirost; az úgy illik, mikor levelet ír az ember.
Az pedig nagy munka volt; az az ügyetlen olló mindig félremegy, s utoljára is görbére nyiszálja a papiros szélét.
– Tehát mit írjak?
– Majd én diktálom. „Tiszteletes tudós rektor professzor úr!”
Béni bácsi első dolga volt egy akkora disznót cseppenteni a papirosra, mint egy régi poltura.
– Jól van. Ezt már most kerítsd körül, s írd alá, hogy P. H. Pecsét helye. Ez a te címered.
De bizony csak felnyalta azt onnan Béni bácsi. Most aztán a nyelve is tintás lett.
Elkezdte aztán írni a mondottakat, ragasztva egymáshoz az engedetlen betűket, s úgy felment a kezdősorral, hogy a vége majd a diagonális szegletet érte.
– Ugyan ne menj fel már azzal a sorral oda a padlásra, no.
Béni bácsi aztán másféleképpen fordította a papirosát, s akkor meg az egyensúly kedvéért szépen lelépkedtek a betűi a pincébe. A nagyasszony mondta a tolla alá a szavakat. „Ne ragaszd egymáshoz a két szót! Ne szakítsd meg azt a szót a közepén! Annak a g-nek csinálj farkat, senki sem ismer rá, hogy micsoda állat. Nagybetűvel írd az Ézsaiást! Most vége van. Tégy felkiáltójelt az utolsó szó után. Most jön a dátum. Most add ide a tollat, hadd írom alá a nevemet.”
Hanem elébb még tanácsos volt végigolvasni az egészet, mert itt is kimaradt egy betű, ott is kimaradt egy syllaba; komma, kolon sehol sem volt; azt mind bele kellett foltozni.
Akkor aztán a nagyasszony aláírta a nevét. Ő is görbe betűket formált nagyon, hanem hát ő csak asszony; nem tartozott nagyon szépen írni. Másban excellált.
Akkor még kópertát kellett csinálni hozzá.
Jaj! Ez ám még a nagy tudomány. Nem árulták akkor azt százszámra a papirosboltban. Elébb az ívpapirost keresztben kellett meglineázni, azután, ahol a két vonal találkozott, olló hegyével keresztülszúrni, azután az ollóval a vonal mentében végignyírni; megint szétvenni, megint vágni rajta, megint összehajtani. Ez nem egy embernek való munka.
Végre annyira haladt a terhes mű, hogy csak le kellett pecsételni. Gyufa nem volt még akkor, kénfonallal gyújtották meg a jó kecskefaggyú gyertyát, amit Erdélyből rendeltek meg.
Akkor aztán Béni bácsi fogta a spanyolviaszkot, meggyújtotta a gyertyánál, először végigcseppentette a gyertyán, másodszor belecseppentette a bal keze tenyerébe; harmadszor aztán a levélborítékra, melyre hatalmas pecsétet mázolt el belőle. Azután megfordítván a levelet, ráírta a címet, diktálás után. Megvan! Azzal fogta a tollat, s az asztalhoz verte: amitől aztán a nagyasszony fehér köténye is csupa tinta lett, az is hadd emlegesse meg, hogy itt járt!
Hanem aztán mikor fel akarta venni a levelet, az oda volt ragadva a forró spanyolviaszknál fogva a másik papiroshoz. Nosza megfordítá, hogy lehámozza a pecsétről az odaszegődött papirost. Azalatt meg odaragadt a levél a harmadik papiroshoz a címirat tintájánál fogva. Úgy, hogy mikor azt a nagyasszony végre készen megkapta, nem állhatá meg, hogy ki ne mondja felőle igaz véleményét.
– No még ennél disznó formább paksaméta nem utazott K-ból Debrecenbe.
Nem is volt azután a nagyasszony haragos többé, amint az a levél fel volt a postára adva.
Mindenkivel úgy tudta éreztetni szeretetét, mikor jókedve volt. Cseléd, családtag melegedett, derült arca napsütésénél. Még a háziállatok is megérezték, hogy most jókedve van, a kutya lábaihoz feküdt, a macska ölébe ült, a bejáró koca visítva kísérte végig az udvaron, s köténye szélét rángatta, ha szóba állt vele.
Ilyenkor aztán Béni bácsi is boldog gyermeknek érezte magát. Nem hallott egy pörölő szót a mamától; és alhatott késő reggelig, ameddig tetszett neki, amire Kálmán hazajövetele óta kettős oka volt neki: „Az öcsémuram olyan sokat studéroz! Egész éjfélig fenn ül és tanul.” (Egy szobában háltak, s Béni bácsi azt állította, hogy nem tud aludni, míg a gyertya süt. De nem volt igaz.)
„Csak hadd tanuljon – mondta a nagyasszony —, neki magánvizsgára kell készülnie. S mentül hamarább leteheti, annál jobb rá nézve. Különben ő csendesen tanul, s ha a mi lármánktól tudtál eddig aludni, az is eltart éjfélig.”
Hja, egészen más zaj az! Attul tud Béni bácsi aludni.
Este vacsora után, mikor a konyhai takarításnak vége, begyűlnek a leánycselédek a nagyasszonyhoz: a szakácsné, a tehenesné, a béresné, a két szolgáló; mindenik hozza a maga kerekes rokkáját; hatodik Cilike, hetedik maga a nagyasszony: s kezdődik a rokkakoncert. A szerepek mindenkinek tehetségéhez mérten vannak kiosztva. A legfinomabb fonalat a nagyasszony és Cilike eregetik selyemsima lenből; a kendert a törülközőhöz való vászonnak a cselédek kötik fel a guzsalyra, a durva csepü kócot a lusta Böske rágja zsákvászonnak való fonallá a kuckóban, s mindig bizonyoz, hogy nem alszik ő, csak a szemeit hunyja be.
A hét rokka rokonszenves durmolása közben egyik jó mesélő leánycseléd elkezd valami kedélyes népmondát regélni, arra úgy figyelnek a többiek; néha a nagyasszony maga is mond egy mesét; neki jól illik a tréfa is; a leányok dévaj nevetéssel fogadják, ha csintalan kimenetele van az adomának. A szomszéd szobában nagyon jól alhatik a jó lelkiismeretű ember ezen harmonikus rokkapörgés, mesemondás alatt. Egyszer-egyszer a nagyasszony felhívására Cilike a maga ezüstcsengésű hangjával elénekli az ő kedvenc nótáját.
Ha a nap végső sugárinál
A fák közt gyepágyad megett
Egy mosolygó arc elődbe áll,
S feléd nyájasan integet,
Nem más az hű barátodnál,
Ki békés örömmel kínál.
Ez a dal úgy hangzik a szunnyadozónak, mint az álmok tündérországából jövő hangzat, mely még jobban ott marasztja e paradicsomban.
Olyan esték is vannak, mikor maga a nagyasszony is dalol a cselédei társaságában. Valami régi szövegű, régi dallamú népéneket; úgy illik az a szájába rokkakíséret mellett.
Azt mondják, hogy nem illik
A tánc a magyarnak;
Nem, ha neki harisnyát
S fél nadrágot varrnak,
Illik gyöngyös pártához,
Kócsagtollas főhöz.
Illik sarkantyús csizmához,
Pillangós cipőhöz.
Ilyenkor meg éppen úgy érzi magát az alvó, mintha gyermek volna, bölcsőben feküdnék, s édesanyja ringatná a bölcsőt, s dúdolná fölötte az édes altatódalt.
Mikor aztán a fonók elálmosodnak, mikor már Böske még arra is csak a fél szemét tudja felnyitni, ha „cucát” eregetnek fel az orra előtt; (tudniillik, hogy „cucának” nevezik azt az apró kendergombolyagot, mit a lyányok a hulladékból összegömbölygetnek, a tenyerükön meggyújtanak, ha lángolva elszáll a tenyérből, utána kiáltanak „cu-cu-cu!” – amerre a cuca elszáll, arra viszik el a leányt férjhez a jövő farsangon) – hát akkor aztán nem erőtetik tovább a dolgot; veszi ki-ki a rokkáját, kezet csókolnak a nagyasszonynak, jójcakát kívánnak a kisasszonynak; mennek aludni, végignézve konyhát, kamrát; letakarva a parazsat lábassal, hogy a macska bele ne feküdjék. A bakter nemhiába kiáltja odakinn: „Tűzre, vízre vigyázzatok!”
Reggel öt órakor már megint idebenn vannak a rokkáikkal, s fonnak együtt, nagyasszony és cselédek, míg megvirrad. De reggel nem mesélnek, hanem a kisasszony olvas fel az „áhítatosság óráiból”.
Emiatt is alhatik Béni bácsi bizony békével.
Két hétre azután, hogy amaz emlékezetes levelet elküldé Jenőyné a nagytiszteletű úrnak, meg is kapta rá a választ. Este későn jött vele a trezőmbl-szervitőrös posta; de azért a félhomályban is el tudta azt olvasni a nagyasszony.
Ez a levél nagyon borongóssá tette tekintetét.
Járai uram megfelelt a nagyasszonynak. Nem találta rendkívüli esetnek, hogy Jenőyné Kálmán kitiltatása után alapítványát a főiskolától visszavonta. Azt is helyeslé, hogy azt a pataki kollégiumnak kívánta általadni. Tanácsban sem volt szűk, hogy Kálmán úrfi ott tegye majd le a vizsgákat. Ő is sajnálta az ifjút. Hanem egyúttal felvilágosítá a nagyasszonyt a kitiltás igazi okai felől, s kérte nagyon, hogy őrizze meg az unokáját e veszélyes ösvényre való visszatévedéstől.
Hajh, ez a levél nagyon felháborította Jenőyné kedélyét.
Hanem föltette magában, hogy ma nem szól róla senkinek.
Aludni fog rá egyet.
Tegnap este egy mesét kezdett el a fonó lyányoknak, aminek a végére ma este kíváncsiak lesznek. Azt el kell nekik mondani. Senki se sejtse, hogy őneki ma milyen rossz kedve van. Majd holnap.
Rettenetes erő kell ahhoz, hogy így a nehéz indulatait el tudja valaki tenni holnapra!
Az est tehát megint csak olyan kedélyesen folyt le, mint máskor. Ha a mesemondás folytán valami szerelmes história kezdett előfordulni, az öregasszony közbevágott: „Cilike, Julis te! Valami zörög odakinn a konyhában, nézzétek meg, mi az. „ – A többiek tapasztalt fehérnép voltak már, azok meghallhatták.
Kárpótlásul aztán megtanította ő maga Cilikét egy bohókás szerelmi dalra, ami az öregasszonynak is meg a kisleánynak is olyan jól illett.
Azt szokták szememre vetni,
Kicsiny vagyok még szeretni.
De tudom őket nevetni!
Hiszen a kis csupor
Még hamarább felforr,
Nem csoda hát,
Ha a kis lányt
Szintúgy tüzeli Ámor!
Hiszen nevetni való tréfa volt az csak.
Azután szokás szerint aludni mentek. Hanem a nagyasszony a szemeit sem hunyta le az éjjel. Az a végzetes levél ott feküdt a vánkosa alatt. És őneki úgy tetszett, mintha a keblén feküdnék nehéz hegy súlyával.
A reggeli munka is a maga rendén lefolyt; a reggeli után benn marasztá magánál unokáját a nagyasszony.
– Ide hallgass, édes fiam, mondok neked valamit. Tegnap kaptam Járai uramtól választ azon levelemre, melyben felmondtam a kollégiumnak alapítványomat. Miattad történt. Azt hittem, hogy igazságtalanság történt veled. A nagytiszteletű úr felvilágosított az igazi okokról, amiért te és társaid az iskolából kitiltattatok. Ne szólj közbe! Tudom, te nem hazudtál egy szóval sem előttem. Ítéletedben más ok volt adva, s Cilike volt az, ki mindig megakadályozott, hogy előtte az igazi okot elmondd. Örökre háladatos légy ez iránt a gyermek iránt, mert amit ez tett érted azóta, hogy itthon vagy, ahogy állt közöttem és közötted, azt még az őrizőangyalod sem lett volna képes helyetted tenni. El ne felejtsd, hogy ez a leány mindennap hazudott nekem; először életében hazudott: és temiattad tette! Én, meglehet, hogy azért nem fogom őt többé szeretni. De te el ne felejtsd neki soha, hogy teérted veszítette el a hozzá való szeretetemet. Ha azt tudom, amit most tudok, nem fogadtalak volna úgy, ahogy fogadtalak. Én tudom azt, hogy mi az a te vétséged: én! Nagyapád, szegény, boldogult kedvesem, éppen ilyen délceg, büszke eszes ifjú volt, mint te, mikor megismerkedtünk. Rajongása belevitte egy olyan munkába, amilyenbe te keveredtél most. Azon elátkozott könyvben az ő írására is ráismerhettél volna, ha írását később el nem változtatta volna: hátrafelé döntve a betűket, hogy rá ne ismerjenek. Mert eljöttek az üldözés napjai, és a kínzó hosszú idő alatt nagyapádból, a bátor, délceg férfiból lett egy reszkető nyomorék, egy világkerülő szerencsétlen. Nézd meg Béni bátyádat, ez annak a szerencsétlen kornak a szülötte. Te is ilyen fogsz lenni, ha továbbmégy ezen az úton. Most még senkid sincs, még egyedül vagy; de ha egyszer lesz, akit szeretsz, nyomorékká bénulsz az alatt az éjjeli-nappali kínzó tudat alatt, hogy üldözve vagy, hogy fejed, vagyonod egy hajszálon áll csak; hogy csak bele kell botlani valakinek egy általad leírt sorba, és el vagy veszve. Ezt a kínt csak asszony bírja kiállni megháborodás nélkül, Férfi nem. Én nem adok neked tanácsot, hogy mit tégy. Te tudod azt magad legjobban. Fényes pálya áll még előtted: az lehetsz, ami akarsz. Utánam gazdag fogsz lenni. Ősi vagyonomat megtízszereztem. De amilyen bizonyos vagyok arról, hogy te semmi kényszerítésnek nem engedsz, olyan bizonyos légy te afelől, hogy én semmi szülői gyöngeségnek nem fogok engedni irányodban, ha te a neked szánt pályáról letérsz. Én nem akarom, hogy ország bolondja légy, egy csavargó Csokonai, egy kigúnyolt Kölcsey, egy ábrándozó Kazinczy. Én azt akarom, hogy okos és tekintélyes ember légy, aki családjának becsületére válik. Mentül magasabbra fogsz hágni, annál magasabbra foglak segíteni. Van hozzá erőm, tehetségem, vagyonom. Ha pedig leszállsz a porba: otthagylak, s egy ujjamat sem nyújtom a felemelésedre. – Most tedd, amit akarsz, de rá emlékezzél, amit mondtam.
Kálmán úgy érzé a lecke után magát, mint aki a földhöz hozzá van szegezve. Az álló, mozdulatlan földhöz.
„Eppur si muove!”
És mégis megmozdul ez a föld!