– No, az az én dolgom.
– Hahaha! – kacagott Korcza úr, szegődöttje sánta lábaira tekintve.
– No, csak az az én dolgom.
– És végezetre tudatandó, hogy mikor csengetek, az a hajdúnak szól, mikor pedig füttyentek, az audiatnak szól, s akkor egyszerre ugorni és szaladni hozzám!
– Megértettem.
– És most, hogy mindjárt beleállítsam a funkcióba, itt van ez a megintő levél, vigye el ezt tekintetes Balhásy fiskális úrhoz.
– Hol lakik? – kérdé Biróczy.
– Pesten – felelt rá a principális, s engedte Biróczyt nekiindulni, hogy keressen fel valakit, akinek a lakása feltalálható Pesten.
Jenőy két nappal későbben érkezett meg Pestre, mint Biróczy. Ismét itt a mese a tekenősbékáról és a nyúlról.
Azt elfeledte hozzátenni Phaedrus a meséhez, hogy a „testudo” kocsin jött a célhoz, a „lepus” pedig gyalog.
Kálmán megtalálta ugyan zsebében a Sándortul odalopott pénzt; de nem vette hasznát. Tudta, honnan jön, s vissza akarta azt neki küldeni. Az az ember volt, aki tud ebédelni a vadkörtefa alatt; de az ingyent csakis a vadkörtefától fogadja el.
Amint beszállt a „Két Kecskéhez” (az volt akkor a vidékiek leglátogatottabb és legolcsóbb vendéglője, s még most is megvan az akkori bokharai állapotban; eltemetve azóta épült paloták árnyékában), azonnal sietett az úti portól megtisztakodni; szerencsére egyetlen finom ingét még a Tarnában kimosta, volt mivel felváltania Csollán Berti rézingét, amivel elégett ruháiért kárpótolta.
Hanem hát a fiatal termeten minden ruha nyalkán áll, még ha meg van is viselve.
Kapott ajánlólevelére pontosan fel volt írva az asszonyság lakása, akinek pártfogására építette legközelebbi jövendőjét; a címzettnél fogva sok kérdezősködés nélkül rátalált a házra.
Amint belépett a címzett lakásba, rögtön feltűnt előtte a nagy ellentét eközött, meg amit Gödénylakon látott.
Ott piszkos szolgáló fogadja, ha fogadja a vendéget, meg emberlehúzó komondor; de már az bizonyosan fogadja; itt vállzsinóros inas nyitja az ajtót, sárga frakkban, piros puliderben; ott dögbőrrel van végigterítve a tornác, sáros csizmanyomok és mezítlábnyomok a soha nem sikált pallón, pókháló minden szegletben, vaskályhák csövei a papirossal beragasztott ablakon keresztüldugva, avas brinzadöböz az asztalon, legyektől belepve, pipafüsttől keserű s penésztől savanyú minden szoba, a falakról négyrét hámlik a mész; a bőrszékekből kitolakodik a tehénszőr, s a ragadós kilincshez félelem hozzányúlni – itt pedig Gobelin-szőnyegek, damasztfüggönyök, márványkandallók; drága vázák egzotikus virágokkal, aranyozott bútorok a reneszánsz divat szerint, s minden szobán végigvonul a magas régiók bűbájos illata. – Jenőy kezdett érteni valamit belőle, hogy férj és nő nem laknak együtt!
Még jobban is megértette azt néhány perc múlva.
A komornyik megértve, hogy az ifjú a „nagyságos úr”-tól jön, levéllel, melyet maga akar átadni a nagyságos asszonynak, sietett be úrasszonyához bejelenteni a jövevényt, miután jól végignézte annak öltözetét. Pesten nemigen volt már akkor bonton ez a szabás.
Nemsokára visszajött a komornyik, s inte Kálmánnak, hogy beléphet az úrnő szobájába.
Ha lett volna ideje Kálmánnak körülnézni abban a belső szobában, még jobban meglepte volna az abban uralgó választékos pompa; hanem a meglepetés más oldalról várt rá.
Előtte állt a jó tisztes öreg asszonyság helyett, akit Csollán Berti „az én öregem”-ként emlegetett előtte, egy tizenkilenc éves delnő.
Szép, deli, hódító alak.
Akkori idők divatja szerint szűk, testhez feszülő selyemruhában, mely a csodálatosan szép idomokat szobrász mintájává alakitá, s melynek alsó fodra, egy rózsafüzérből képezve, bokáin felül láttatá piciny lábait. Karcsú dereka széles szalagövvel átkötve, melyet nagy zománcozott csat szorított össze, felső öltönyének duzzadt dudorai szabadon hagyták gömbölyű karjait s bámulásra méltó fehér nyakát és keblét. – És aztán ez az igéző arc, az ifjúság hamvával! Kissé hosszúkás szája volt, felfelé hajló szegletekkel, de ez is oly igézővé tette, s mosolyra vonultában szerelemgödröcskéket támasztott orcáin; dúsgazdag gesztenyeszín haja … la giraffe magas fésűre tűzve, még emelte hódító igézetét, s a hajat körülfonó vékony aranylánc egy gyémánt csillagot tartott homlokára szorítva.
De mit gyémántcsillag e két szem közelében! Ki láthat meg ezeknek fényétől akármi gyémántot?
Aki ezekbe a szemekbe néz, rögtön megérti belőlük, miért szól a Biblia a vétkező szemekről.
E vétkező szép szemek első tekintetére megtudta Kálmán azt, hogy ő kicsoda. – Férfi.
Ó, az a furfangos csínytevő ott a vakolatlan házban nagyon számított arra a megzavarodásra, amibe ez a diákgyerek fog keveredni, mikor ezek elé a szemek elé lép; de rosszul számított.
Kálmán nem volt az az éretlen kedély, mely elveszti gondolatai uralmát, mikor egy tisztes öreg asszonyság helyett, kinél pártfogást keres, egy hódító divatnőt lát maga előtt; s ilyenkor az nyomja le leginkább, hogy öltözete kopottas.
Kálmán azt érezte, hogy szíve egészen új, s lelkiereje gazdag. – Hanem azt vette már észre, hogy valami hamis helyzetbe jutott.
– Én nagyságod férjétől jövök – sietett küldetését előadni.
– Férjemtől? – kérdé félig bámulat, félig nevetés hangján a delnő, s oly kíváncsi tekintettel nézte végig a fiatalembert.
– Egy levelet hoztam tőle nagyságodnak.
– Nekem? Vajon mit írhat?
– Úgy tudom, hogy az én csekély érdekemben: amiért előre is bocsánatot kérek.
Kálmán átadta a hölgynek a hozott levelet.
Az sietve bontá azt fel, s látszott finom ujjain, mennyire óvakodnak be nem szennyezni magukat a tintás tartalommal.
Amíg a delnő végigolvasá a levelet, szép arca a harag sötétveres estpírjától kezdett lángolni egyszerre.
A nő olvasott a levélből, az ifjú olvasott a nő arcából, s most már ő is tudta, hogy mi van abban a levélben. S most már őrajta volt a sor elpirulni és szemeit lesütni.
Amint a hölgy végigolvasta a levelet, szikrázó szemekkel tekinte annak átadójára. Hanem a harag villámai elpihentek e sötét szemekben, amint az ifjút elpirulva, lesütött szemmel látta maga előtt.
Egy ifjú, aki elpirul, és lesüti szemeit egy szép hölgy tekintetétől!
Midőn Kálmán ismét föltekintett, már nem látta a hölgy arcán a haragpírt, szemeiben a neheztelést. Ismét a szép vétkező szemek voltak azok; amik előtt színt változtat a csillag, és bűbájtól reszket. Kivált ha az a csillag a szívben van.
– Jól van – monda a hölgy, összehajtva a levelet. – Kérem, üljön ön le.
Azzal maga a szófára ült le, s mutatta Kálmánnak, hogy foglaljon vele szemközt a karszékben helyet.
– Férjem ajánlja önt a levélben mint tehetséges ifjút, hogy sorsáról gondoskodjam. Levelét nem olvasta fel önnek?
– Nem.
– Haha! Különös. Én nem tudom kitalálni, hogy mi úton gondoskodhassam én az ön sorsáról.
– Én sem.
– De valamit mégis gondolt ön, mikor férjem ajánlatát fogadta.
– Azt gondoltam, hogy nagyságodnak vannak becses összeköttetései, akiknél egy dolgozni kész fiatalembert valami alkalmazásra ajánlhatna.
Már eltagadta azt, hogy éppen nála akart magántitkári állomást szerezni.
– Teszem föl egy magántitkári állomást? – mondta a delnő.
Az ifjú némán inte fejével.
– S elfogadná ön azt bárminő körülmények mellett?
Már erre nem felelt.
– Várjon ön – szólt a hölgy —, egy jó gondolatom van. Írok ügyvédemnek, s ön szíves lesz a levelemmel hozzá fáradni.
Azzal íróasztalához lebbent, s leült háttal Kálmán felé, s elkezdett levelet írni. Sokszor kinézett a levélírásból, s Kálmán úgy vette észre az átelleni tükörből, hogy azok a szép szemek olyankor mindig az ő arcán függnek.
Végre elkészült a levél, a delnő egy borítékba tette azt a férjétől kapott levéllel, s valami finom kis hártyaostyával leragasztá a borítékot.
– Itt van, fogja ön – szólt Kálmánhoz. – Ügyvédem majd meg fogja önnek mondani, hogy mit tegyen.
A levélborítékot rosszul ragasztá le a hártyapecsét, egészen felvált róla. Kálmán a papírhoz szorítá azt hüvelykével, hogy jobban leragadjon. Ha akarta, elolvashatta volna. Talán azért is volt olyan könnyen lezárva, hogy olvashassa el.
Sietett távozni a szép szemek fényköréből.
– Viszontlátásig – mondá a delnő, s szívélyesen nyújtá neki kezét az eltávozáskor.
E delejes, e bűbájos melegű szorítás e bársonypuha kéztől többet elmondott az ifjúnak, mint amennyit írott sorokból meg lehetne tudni. A szép hölgy neki valóban nagy jóakarója.
Egy percig úgy jött Kálmánnak, hogy ennyi jóakaratért talán illendő is volna megcsókolni azt a jóltevő szép fehér kezet; hanem azután csak azt mondta magában: „Majd csak mégis inkább a nagyanyám kezét csókolom meg, aki elébb arcul fog ütni!”
Kálmán semmi különös dolgot nem talált benne, hogy a delnő által írt levél címzetén Korcza fiskális úr nevét olvasta. Ugyanahhoz kapott Sándor pajtása is ajánlólevelet Csollán Bertitől. Azt mondta, hogy az neki családi ügyvédje, akkor természetes, hogy a nőnek is ugyanaz az ügyvédje. Azután a levél hártyapecsétjéről olvasta le a nevet, mely aranybetűkkel volt odanyomtatva. Ez a név „Katinka”. – Biz ezt eddig is tudhatta, ha akarta. Csollán Berti levelének a címzetén is ott állt a „Katalin”.
Csakhogy a „Katalin” és a „Katinka” most már két különböző fogalom!
Véletlenül esett, hogy midőn Korcza fiskális urat felkereste Kálmán, Biróczyt éppen útban találta. Annak a kúrián kellett valami után leskelődni. Az ajtóban találkozók közt rövid volt a szóváltás. Sándor tudatta Kálmánnal, hogy őt a fiskális elfogadta joggyakornokának, s neki tetszik ez az ember: azzal bevezette principálisához, s egyedül hagyta Korcza úrral.
Kálmán kissé el volt még fogulva, mikor a levelet átadta az ügyésznek. Ilyenkor legerősebb divináló tehetsége van a gyanúnak. Kálmánban pedig egyébkor is erős keveréke volt a képzelemnek és éberségnek.
Aztán meg Korcza úrnak az ábrázatja egészen arra való volt, hogy aki meg akarja tudni, hogy mi van most a fejében, azt szépen leolvashassa a vonásairól. Azok egy eleven telegráf mozdonyai voltak.
Amint a férj levele kiesett az asszony leveléből, az első percben az az ijedség látszott a képén, amit elképzelhet mindenki, ha egy ügyvédnek azt mondják, hogy két gazdag pörlekedő kliense egyszerre kibékült egymással. Hanem azután ráncba szedte a képét, s maga elé tette mind a két levelet, lesimítva róluk a porzót. Az egyik persze kőporral volt behintve, a másik aranyporzóval.
A dátum szerint a férj levele volt első, azt olvasta elébb végig.
Mikor belekezdett, csúnyául félrehúzta a száját, mintha nem tetszenék neki a dolog, s minden sor elolvasása után félretekintett az előtte álló ifjúra, végigméregette szemével, mégpedig úgy, hogy az egyik szemét behunyta, mint ahogy műértők szokták egy kép perspektíváját megítélni. Egyszer az orrához is kapott, s alig tudta a markába eltakarni a nevetés vágyát; majd meg felhúzta a két vállát egész a füléig, mintha el akarna bújni saját háta mögé. S mikor végére ért, nagyokat csóvált a fején, sokáig úgy felejtette a száját, hogy az alsó ajkával befogta a felsőt; mintha azon tanakodnék, hogy mi lesz ebből. Azután felvette a delnő levelét, s amint azt olvasni kezdte, mind a tíz ujja szétmeredt.
Most már mind a két ajkát behúzta a fogai közé, szemeit a lehetségig kimeresztve, s utoljára, mikor készen volt a levéllel, úgy feltolta az összecsücsörített ajkát az orráig, mintha azt a fél bajuszát okvetetlen fel akarná színi. Mindezek után pedig nagyot kuncogott az orrán keresztül, s olyan nyájas képet csinált Kálmán felé, mint egy erdei manó.
– No, öcsém uram, hát magát csak ideküldték, mi? Hát mért küldték, mi? Hát mért küldték ide? – szólt meghúzogatva az orrát, s a száját nyitva hagyva, mintha már a nyelvén volna a további mondás.
– Hogy miért küldtek ide, azt nem tudom; hogy mért jöttem ide, azt tudom.
– Én megmondom. Magának szép szerencséje akadt. Egy szép asszonynak szekretárius kell. A férj küld neki egyet, s az asszonyság elfogadta az ajánlottat, s elküldi a fiskálisához, hogy a sallárium felett egyezkedjék vele. Magának szép tehetségei vannak e hivatalhoz, he?
– Nincsenek, uram – felelt Kálmán, s most már nem pirult, hanem sápadt. – Nem azért jöttem, uram, önhöz. Nekem balesetem volt, mely miatt el kellett az iskolát hagynom. Enhibám, nem szépítem. Hasonló sors érte egy barátomat is, s talán éppen annak is én vagyok az oka. Ez a barátom most önnél joggyakornok.
– Ah, a Biróczy! Hát conscolárisok?
– Voltunk, míg ki nem csaptak. Én többet tanultam, mint ő, azért ő mégis mindig többet tudott, mint én. Tudta az életet. Tőle tanultam meg, hogy balsorsunk nem helyrehozhatatlan. Az iskolából ki vagyunk tiltva; de ha magántanulmány útján elvégezzük a félbeszakított jogi tudományokat, s ha a tanári magyarázatot pótoljuk a gyakorlati év útmutatásaival, magánúton is tehetünk le vizsgát, s azután járulhatunk cenzúrához. Ezt tőle tanultam meg; s követni akarom. Azért jöttem önhöz, hogy megkérjem, midőn Sándor barátom gyakornoki éve lejár, s ő a királyi táblai jegyzőségbe lép át, kegyeskedjék engemet idefogadni őutána joggyakornoknak.
– Hehej, öcsém! Énhozzám akar maga jönni patvaristának? Tudja-e, hogy az nagyon rossz mulatság? Az én patvaristám nem bálból ki, bálba be! Nem biliárdozni napestig a Hét választónál; nem nyulászni, kacsázni, nem cifra szalüppök után szaladgálni; hanem körmölni, tollat rágni! Azután az én természetem kiállhatatlan természet. Nálam az úrfit, mikor legjobban mulathatnék, akkor fogom be a legnagyobb dologba; mikor legcifrábban felöltözött, akkor küldöm a legnagyobb sárba; én agyonbosszantom az úrfiakat, s fát vágatok velük, mikor unják magukat.
– Mind tudom én azt – szólt szelíd mosolygással Kálmán. – Híre van fiskális úr tréfáinak messze földön; hanem annak is híre van, hogy keze alól kerülnek ki a legjobb prókátorok, hogy itt lehet legtöbbet tanulni. Én ide akarok jönni, ha ön elfogad.
– Áh! S nem akar maga beállni magántitkárnak egy szép asszonyhoz? No jó. Nem szóltam semmit. Hát most mit akar tenni?
– Hazamegyek elébb a nagyanyámhoz, s megkísértem őt kiengesztelni. Nehéz lesz, mert ő igen szigorú asszony.
– Hagyja el, tudom, ismerem a nagyasszonyt. Én ne ismernék valakit Magyarországon, akinek valaha pöre volt a királyi táblán? Pedig a nagyasszonynak sok pöre volt. Ő is ismer engem jól. No, majd írok én egypár sort a nagyanyjának. Ne hőköljön vissza. Nem vagyok én Csollán Berti. Majd olyan dolgot írok neki, amitől kiengesztelődik. Hát csak nem fogadja el, amit ajánlottak? Nem? Ez különös, nagyon különös: de hát jól van. Hát csak jöjjön vissza hozzám egy esztendő múlva. Addig pedig tanuljon sokat. Különösen koplalni megtanuljon; mert énnálam nagyon rosszul él a patvarista.
De már azt a kézszorítást férfiasan visszaadta Kálmán, ami e szavakat kísérte.
– Még egy kis elintéznivalóm van – mondta. – Ez az én bohó barátom, Sándor, mikor legutoljára együtt háltunk, a pénzét megosztva, álmomban, tudtomon kívül a zsebembe csempészte. Visszahoztam azt. Idáig nem költöttem el belőle semmit, magamnak is volt, azt ő nem tudta, s egy nap alatt már otthon leszek. Kérem önt, szíveskedjék ezt majd neki általadni: ne most, ne úgy, hogy ő azt megtudja, hogy én azt visszahoztam; ridegségnek venné részemről.
– Ahám! Értem. Majd úgy apródonkint adogatom ki neki. Mikor egyszer-egyszer elfogy a fráternek a pénze. De hát vallja meg, miért hagyja maga ezt a pénzt nálam.
Kálmán húzódozott a felelettől.
– Kitaláljam? Ez abból a pénzből való, ugye, amit az a nagy kópé Csollán Bertitől nyert kártyán?
– Abból.
– S magának, öcsém, nem volt még olyan pénz a zsebében, amit kártyán nyert, s nem akar olyat magával hordani? Furcsa gyerek. De furcsa egy gyerek.
A fiskális sokáig elógott-mógott rajta, hogy már minek jönnek ilyen csodabogarak is a világra, aztán megveregette a vállát Kálmánnak.
– No, csak menjen hát haza, öcsém, a nagymámihoz; mire hazaér, az én levelem is ott lesz. Aztán egy esztendő múlva szívesen látom, ha ugyan mind a ketten élünk. Én ugyan élek, azt tudom; én száz esztendeig élek, hanem az ilyen fiatal vér hamar elpusztul: egy tánc, egy lóról leesés, egy párbaj, egy szerelmi história, s vége van. No, hát vigyázzon magára. Mégiscsak szeretném tudni, hogy mi lesz időjártával az ilyen fiatal csontból, aki egy nap kétszer utasítja vissza a „Herz-Dáma” szerencsekegyét.
Ezt az utóbbit már akkor mondta el Korcza úr, mikor Kálmán a két ajtó között volt, s még azután is motyogott magában, a füle mellé dugott tollat a szájába fogva keresztül, s fel s alá járkálva a szobában, egyik kezébe fogta az egyik levelet, a másikba a másikat, s tanácskozott a szájába fogott tollal.
Mármost én ezzel az egyik levéllel agyonüthetem az egyik félt, a másik levéllel a másik félt… Vajon melyiket üssem agyon?
AZ ÉDES OTTHON
Ifjú barátom, ki e sorokat olvasod, hidd el nekem, hogy sohasem fogsz olyan nagy úr lenni, mint amilyen most vagy.
Mikor hazamégy az édes otthonba, őszi tanév dicséretes bevégezte után.
Otthon úgy várnak, mint egy királyt.
Az egész év munkájából, fáradalmaiból, nélkülözéseiből te semmi részt nem vettél, csak a szüretre jössz. Szőlőtő, gyümölcsfa rakott áldással vár reád, pedig nem ápoltad.
Húgaid, öcséid már a kapuból várják jöttödet: ölelnek, csókolnak, beléd csimpajkoznak, mikor megérkezel; apád, anyád zokogva szorítanak karjaik közé. Pedig nem hoztál nekik semmit, csak magadat.
De milyen nagy darab kincs vagy te magad otthon!
Elbámulnak rajtad, mekkorát nőttél! Már a szakállad is ütközik, egész férfi lett belőled.
Az egész ház a tied!
Minden ebédnél ott találod kedvenc ételeidet az asztalon; nem felejtették még el, hogy mit szerettél olyan nagyon.
Ruhádról, fehérneműdről más gondoskodik; akarják, hogy deli légy.
Apád komolyan beszél hozzád, mint rangbeli férfihoz, s megajándékoz ősi pecsétnyomó gyűrűjével; most már érdemes vagy, hogy rád bízassék e klenódium; anyád sír, ha rád néz, s mosolya ragyog könnyein keresztül; testvéreid bámulnak.
A cseléd, ki még elmeneteledkor neveden szólított, most már ifjú úrnak címez.
Kutya, macska fölkeres, hozzád törleszkedik, kezedet nyalja.
Egész nap kedvedet keresik; kívánságaidat ellesik, mire kigondoltad, már teljesítve van.
Mikor alunni akarsz, csizmádat lehúzzák; azután lábujjhegyen járnak a háznál, mukkanni sem szabad senkinek, míg te alszol, míg a szomszéd szobából áttörő kávéillat föl nem ébreszt.
S ez így megy mindennap.
Tied az egész ház. – Mit? Ház? Az egész város.
Mikor kimégy az utcára, most már karodba fogóznak családod tagjai, te vezeted őket. Fennhordod fejedet. A szemközt jövők nyájasan és irigykedve köszöntenek. Egy-egy ablakot lopva kinyitnak, s utánad kandikálnak fiatal gömbölyű leányarcok zöld levelű virágcserepek közül. Tekintélyes férfiak az utca túlsó végéről átkiáltják hozzád az alászolgáját. Régi tanáraid találkoznak veled, s elszörnyednek, ha veled egy óráig beszéltek, mennyi tudományt felszedtél azóta! Magasról tekintesz le szegény jámbor öreg urakra, milyen messze lenn maradtak alattad!
Hát még az élet rózsái, a leányok! Mindnek meg van engedve, hogy szerelmes legyen beléd. Hívott vendég vagy minden lyányos háznál, s az évek előtti gyermek játszótársnét látod előtted elpirulni, mikor vele találkozol. Nem esik meg mulatság nálad nélkül; minden asszonynak lehetséges fia, minden kisasszonyságnak nem lehetlen vőlegénye vagy; cotillonban előtáncos vagy, fülig szerelmes vagy; reggelig táncolsz, belebetegszel: a város minden orvosa siet a náthádból kigyógyítani; kimégy az utcára, minden ember örül, hogy meggyógyultál; a pap tudatja veled, hogy hétfőn reggel imádkozott szerencsés meggyógyulásodért az egész gyülekezettel egyben. Megint csak elmégy mulatni; most már gyöngéden figyelmeztet valamennyi szép táncosnéd, hogy ne rontsd meg magadat, s azért mégiscsak táncol veled. Régi gavallérok sárgulnak az irigységtől hódításaid miatt: az ifjabbak bálványoznak. Élcet mondasz: mindenki kacag rajta. Csak egy nem, akinek a rovására kacagnak. Azzal természetesen párbajt vívsz; természetesen mind a ketten kaptok egy sebet. Lefektetnek, ápolnak, ajtód kilincsét egyik látogató a másik kezébe adja, minden úrnő tudakozódtat hogyléted felől. Apád fejét csóválja; „Ménykű gyerek vagy!” Ő is ilyen volt ifjú legény korában. Anyád feddi érte, hogy mondhat ilyet: hátha megöltek volna? Mit? Tégedet? Dejszen az nem megy olyan könnyen. Harmadnapra fölkelsz. Karod fekete selyemkendőbe kötve. Úgy mégy ki az utcára. Mindenki gratulál, s bal kézzel szorítsz kezet, mert a jobbal nem lehet. De még ellenfeled most is fekszik. Hah, az kapott egyet! A város hőse vagy. Mindenki bámul, imád, szeret.
És senki sem kér még tőled semmit!
Barátom, ifjú legény, örülj ez interregnum napjainak; mert ilyen nagy úr nem fogsz lenni azontúl soha.
Hanem mindez persze megfordítva van, ha úgy kerülsz haza, hogy az iskolából kicsaptak.
Hja persze, az egészen más találkozás.
Mindenki szájában eláll a szó a rémülettől, mikor belépsz az apai házhoz. Mogorva képedről olvassák, mi hozott haza. Héj, korbács, héj, nádpálca! Ugyan emlegetnek szaporán. Anyád sírva fakad, s kezeit tördeli, apád fenyeget, hogy csak madársörétre ne volna töltve a puskája, mindjárt meglőne vele.
Azt sem tudod, melyik szögletében a háznak húzd meg magad, mégis mindenki szid. Ruhád szakad, inged szennyes, senkit sem mersz kérni, hogy segítsen rajtad; senki sem tartozik vele.
Apád, ha megszólít: a neved „szamár”. Mindenki „te”-nek nevez, s oly megvetőleg tudja azt kimondani. Az asztalhoz nem hív senki; szégyenszemmel sompolyogsz oda, s elnyeled a keserűséget, ha egy ételből neked már nem marad. Utolsó vagy, a kis öcséd után következel.
Kérdezgetik tőled, hogy csizmadia akarsz-é lenni vagy lakatos? Akárhová állsz, ott útban vagy valakinek. A tányérváltást sem bízzák rád, mert azt is eltöröd.
Ha köhögsz, ha beteg vagy, az is a te bűnöd. „Rossz pénz nem vész el.” Ez a diagnózis meg az orvosság, amitől meg kell gyógyulnod.
Az utcán a falhoz lapulva sompolyogsz, s kikerülöd, ha ismerőst látsz; úgysem fogadná a köszöntésed. Szép lányok, ifjú játszótársak nem látnak meg, ha melletted ellebbennek; szolgálóiknak sem mersz legyeskedni, mert félsz, hogy a vargalegény, ki elébb járt ott, rajtakap s megdögönyöz, s az is a tied lesz.
Még a házi kutya is megugat.
Még a gyümölcsfa sem kínál meg. Az is tudja, hogy téged kicsaptak, s nem bolond, hogy teneked ingyen körtét teremjen.
Ez utóbbihoz hasonló kedélyállapotban közelgett az ősi ház felé Kálmán.
Az ősi ház egy kisvárosban feküdt, mely nem kereskedelmi hely, hanem inkább gazdasági nagy tanya: nevezzük K…-nak. Sok ilyen betűvel kezdődő városunk van.
A Jenőy-ház egy hosszú földszinti épület, formára építve, az udvar szárnyát a cselédség lakja.
Az öreg Jenőyné igen tüzes gazdasszony, pedig már a hatvan éven felül jár; a haja már fehéredik, de az arca még most is piros. Soha orvosra, gyógyszerre a maga bajáért nem költött.
Hatalmas, férfias egy asszony. Már boldogult férjét is oly kordában tartotta, hogy az öreg úrnak mindent kéztől kellett várnia, s soha egy márjásnál többet nem kapott a zsebébe, mikor kiment. Halála után pedig egészen az özvegy vitte a gazdaságot, a pöröket, s félelme volt minden lusta cselédnek, minden pörhúzó prókátornak és az egész dicasteriumnak.
Két fia maradt. Az egyik: Lőrinc, anyja kívánsága szerint a katonasághoz adatott, ott ember lett belőle; megházasodott a külföldön, el is esett a külföldön; a neje is utánahalt, ezeknek a fiuk volt Kálmán.
A másik fia Benjámin, vagy ahogy az egész világ hívja: Béni bácsi.
Ez a legártatlanabb teremtése a világnak.
Jenőyné, hogy nagyobbik fiáért kárpótolja anyai szívét, kit oly messze eleresztett, s kit oly ritkán látott, ezt a kisebbiket aztán egészen otthon tartotta, otthon nevelte a saját szárnyai alatt, s Béni bácsi már Isten jóvoltából 47 esztendős, s még a városból sem volt ki az anyja nélkül, s még minden estve elmondja az imádságban, ahogy gyermekkorában tanulta: a „szegény bűnös fiacskádat”, s hozzá teszi: „szerencsés jó éjszakát kívánok kedves édes anyácskámnak, kedves édes apácskámnak!”, holott ez utóbbinak már húsz év óta meg van adva az ő legcsendesebb éjszakája; de már Béni bácsinak rájár a szája, s új imádságot tanulni nagy dolog volna.
Béni bácsinak nagyon nehéz feje van. Gyermekkora tizedik éveig nem engedte az anyja, hogy valami betűismerkedéssel háborítsa testi növekedését: igaz, hogy nagyon nehezen is akart nőni. Akkor aztán nevelőt hoztak a házhoz; aki nagy nehezen rávette, hogy higgye el neki, milyen nagy különbség van az A meg a B között. Szép idő került bele, míg azután abba is beleoktatta, hogy ha az ember a három ujja közé fog egy fekete lébe mártott végű lúdtollat, s azt egy fehér papírlapon hol fel, hol le taszigálja, utoljára csak jön ki belőle valami, amiről más ember kitalálja, hogy az nem macskanyom. Sőt nagykamasz korára annyira vitte a jó instruktor, hogy még magánvizsgára is meg merték invitálni a helybeli conrector urat, ki is, hogy az algebrából alaposan megegzaminálja az úrficskát, azon mnemotechnikai feladványt tűzte ki eléje, hogy „hányszor van meg az egy a kettőben?” – Amire Béni úrfi nagyon hűlt képet csinált. „No, hát hány lába van magának?” – jött egy másik kérdéssel segélyére a conrector. „Kettő!” – felelt örvendő találékonysággal Bénike. „S hány lábam van nekem?” – feszegeté tovább a conrector. „Négy!” A conrector úr aztán nem is volt kíváncsi többet megtudni az examinandustól, hanem megette az örömebédet, felvette a két tallért, s kiadta a Bénikének a bizonyítványt classis primával, mehet vele a felsőbb humaniorum cursusba.
Innentul mindig válogatott magántanítói voltak, kiket prefektusoknak címeztek. Otthon tanítottak neki mindent. Jól megtanították mindenre. A magánvizsgán pompás ebéd, busás honorárium várta a vizsgáló deputációt, s Béni bácsi mindenünnen szerencsésen meghozta a classis primae bizonyítványt. Még az ügyvédi cenzúrán is átesett, s ha lehet hitelt adni a rágalmazóknak, ővele történt az meg, hogy mikor a királyi személynök kérdezte tőle, mit tud a „Nota Rákóczianá”-ról?, azt felelte neki, hogy „a szövegét nemigen tudom, de elfütyülöm, ha tetszik”.
„No, hát fütyülje el” – s kapott sufficienst.
(Az anyja akkor is fenn volt vele Pesten, mert anélkül a kardját is bizonyosan a jobb oldalára kötötte volna fel.)
A diplomával együtt aztán a jó asszonyság ismét bepakolta a fiacskáját flanell közé, s vitte haza, ügyelve rá, hogy meg ne fagyjon az úton.
Odahaza pedig, egyszer meglévén a diploma, kijárta az asszonyság a főispánnál, hogy Bénikéjét a legközelebbi generális gyűlésen nevezze ki assessornak. Ezzel aztán egész emberré lett téve. Nem is volt oly szorgalmatos látogatója a sedriáknak és kongregációknak több, mint Béni bácsi, kit gyermeki örömmel töltött el az a büszkeség, hogy ősapja ezüstös kardját olyankor felkötheti, s úgy mehet végig az utcán, magamagát jobban megbámulva, mint mások. Tartá pedig magát a zöldasztalnál az arany hallgatás jelmondata mellett.
Vette azt észre a jó öreg asszonyság, hogy milyen nagyszerűen ütött ki a dédelgető nevelés a kisebbik fián; de már nem segíthetett rajta. A biz az ő hibája volt. Hozzászoktatta, hogy semmit ne tegyen mást, mint amit az anyja parancsol, amit az megenged, s nem volt annyi önmagától születő gondolat benne, hogy egy levelet írt volna valakinek, hacsak nem diktálta valaki.
Ezt a hibát helyre akarta hozni az unokájában Jenőyné asszony. Annak a neveléséhez egészen ellenkező rendszert szabott. Utalva is volt a természettől, mely a Kálmán gyereknek nagyon sok önfejűséget adományozott. Ebben már a nagyanyja vére uralkodott. Ez nem tűrte, hogy mondják neki, mit tegyen; megtette magától is, ami az ő dolga volt, ha nem mondták, hogy tegye; de ha mondták, nem tette meg. Lángesze volt, de amihez nem volt kedve, azt, ha elöl-hátul „szamarat” akasztottak is a nyakába, mégsem tanulta meg. Ezt a fiút úgy nevelé nagyanyja, hogy szokjék az élethez. Leküldé Debrecenbe a főiskolába, járjon együtt a többi szegény fiúkkal; tanulja meg, mi a diákélet. Hadd járjon legációkba, prédikáljon, tanulja meg, hogy kell emberekkel bánni; tanulja meg, mit tesz keservesen kenyeret keresni. Hadd utazza be az országot gyalog; hadd lesse el másoktól, mint kell bajos állapotokból kivágni magát az embernek. Pénzt csak annyit adott neki, amennyi szükséges volt. Tudtára adta, hogy amíg ő él, addig nem kap semmit. Ő pedig soká fog élni, az ő halálára ne számítson. Törjön magának pályát az életben. Majd azután, ha nagy ember lesz, ha állást foglal a világban, akkor megkapja nagyanyja gazdag birtokát, s lesz igazi úr. Hanem elébb szolgáljon rá.
S nem volt ez rossz rendszer; sok derék ember vált e világban ezen az úton; aki életrevaló volt, annak nem ártott az, ha minél messzebbre elküldik a rokonok közül.
Csak ez a végzetes baleset ezzel az iskolai botránnyal ne kuszálta volna össze az egész jól indult tervet.
Béni bácsi éppen kinn pipázik a folyosó alatt egy falócán heverészve, nem azért odakinn, mintha föltette volna magában, hogy a tüzes taplóval felgyújtsa a kendert, amit most az udvaron a leányok tilolnak és gerebenyeznek, ami könnyen megtörténhetik; hanem azért, mert a mama odabenn a szobában nem tűrheti a pipafüstöt. Aki pipázni akar, annak „ott kinn tágasabb!”
Béni bácsi termete nem magas, különösen kurták a lábai. Hanem amit termetben megvont tőle a természet, ugyan kiadta neki fejben. Az nagy, hosszú és széles. Abban bizony, ami a lokalitást illeti, elférne sok tudomány. Nagy kopasz homloka egész a tarkójáig tart már, de azért védve van jól, télen nyáron jó meleg taplósipkával, ami sohasem szakad le a fejéből, csupáncsakhogy a szobában, az édes mama vagy a vendégek iránti tiszteletből, hátrafelé fordított ellenzővel teszi a fejére. Arca valamivel vénebbet mutat, mint amilyen, kicsiny, összehunyorított szemekkel, növésnek indult orral s a fejétől messze elálló hall-életműszerekkel; széles szája örök mosolygását elősegíti a harcsabajusz, egész szája mentében rövidre nyírva s a végein hosszúra eresztve, s mindezekhez járul kiegészítésül egy hosszú, izmos áll, mely olyan hosszú, hogy mikor a nyakravalóját felkötik, fel kell tartania a fejét az ég felé, hogy az állát oda ne kössék. Mert még most is a mama köti fel a nyakravalóját; amit egyébiránt indokol azon kor divatja, mely azt követelte, hogy kilenc rőf hosszú legyen a nyakravaló, aminek felkötéséhez aztán vagy baráti segítség kellett, vagy aki egyedül volt, az ajtókilincshez kötötte a nyakkendő egyik végét, s aztán messziről nekikezdve úgy forgatta bele a nyakát ebbe a pólyába; aztán a két végét hátul a nyaka csigolyáján kötötték csombókba. Tehát azért ne tessék senkit megítélni.