KERESIK ÉS NEM TALÁLJÁK
Ugyan pusztán maradt a Magyar utcai kis lak; a jó öreg házigazda egész nap el jár-kel a hátulsó szobában, ahol a költő lakott. Semmit meg nem szabad abban mozdítani a helyéről. Ott hever a toll az asztalon; ott vannak elszórva az ecsetek a festőtábla mellett. Nem szabad senkinek hozzájuk nyúlni.
És idestova nem is lesz senki, akinek tiltani kell, hogy hozzájuk nyúljon.
A temetés utáni napon eljött faluról a Miska gyereknek a mostohaapja; azt mondta, hogy hazaviszi a fiát. Rossz kölyök ugyan, vásott gonosz csont, s otthon csak tehernek van; de már mégis ilyen veszedelmes halálos időben csak nem hagyhatja itt ebben a városban, ha mostohája is.
Nehány nap múlva meg a vén cselédnek még vénebb nénje jött be faluról szamaras kordéval; szegény koldusasszony, kinek magának is alig van mit enni, s kis putriban lakik valami falu végén. De ott csendes a világ; nem halnak az emberek, hát csak elviszi magával a testvérét ebből a fertőzött városból.
Tseresnyés uram tehát maga maradt a háznál, s egyedül beszélgetett a pókkal, ki a szegletben szemfödeleket sző, s fogoly legyeket énekeltet, a halálórabogárral, ki páratlan számokat ver az ágydeszkák között, s a szúval, ki a keményfában perceg.
„Látjátok. A vásott rossz fiúért eljött a mostohaapja, elvitte magával. A vén cselédért eljött a nénje, a koldusasszony, s elvitte magával. Csak ahhoz, aki egyetlen volt az egész országban, nem tudott eljönni se szülő, se szerető asszony. Pedig ez olyan dicső volt! Pedig ők olyan nagy urak!”
A pók, a szú, a halálórabogár elhallgattak, ha ezt meggondolták.
Csak őhozzá nem jöttek el azok!
Naphosszant elüldögél e szobában Tseresnyés mester, s újra meg újra elolvassa Kálmán költeményeit, s úgy beléjük merül, hogy azt sem tudja, e világon van-e.
Azt sem veszi észre, hogy valaki rányitja az ajtót, s egy gyászba öltözött öreg asszonyság jő be, és leül vele szemközt a pamlagra. Az asszonyság előkelő úrhölgy, s ha a lelki gyötrelem úgy meg nem változtatta volna arcát, talán mindjárt rá is ismerne a mester. Azonban bámulva, mint az álmából ébredő, intézi hozzá ezt a kérdést:
– Mi tetszik itt, asszonyom?
A nagyasszony még mindig büszke úrnő: még mindig restellné, ha gyöngeséget árulna el a közrendű ember előtt, tud hangjának parancsolni.
– Hol van Kálmán fiam?
– Az égbe van, nagyasszonyom.
– Hiszem Isten irgalmától, hogy ott van – szólt tompán, elfojtott bánattal az úrhölgy. – Most sírját keresem. Vezessen ön el hozzá.
Erre a szóra egészen fölébredt a mester. Odament az úrhölgy elé, s keményen arcába nézve monda neki:
– Nem vezetem el önt oda, asszonyom.
– Nem? – kérdezé rábámulva Jenőyné.
– Nem.
Az úrhölgy még mindig büszke volt, felkerekedett helyéről, azt mondta, hogy „majd megkérdezem tehát mástól” – s azzal azt sem mondta fia ápolójának, hogy „Isten áldjon”; hanem eltávozott.
Ment a lelkészi hivatalba tudakozódni.
A protestáns lelkész ugyan már felgyógyult; de Jenőy Kálmán temetéséről nem tudott semmit. Talán katolikus szertartással temették el.
Az öreg asszony végigtudakozta a város minden parókiáját. Jenőy Kálmán neve nem fordult elő semmi halotti anyakönyvben.
Ekkor egy gyönge reménysugara támadt, hátha nem is halt meg Kálmán, hanem valahova falura menekült. S halálhíre csak hírlapi vaklárma, ami annyi embert halottnak kürtölt már, akik aztán még késő vénséget értek.
Elment oda, ahol a gyászszertartásokat rendezik. Ott azután megtudott annyit, hogy azon ifjú, aki Tseresnyésnél lakott, valóban el lett temetve; de hogy hová, arról már nem tudnak neki számot adni, mert azok az emberek, kik akkor a gyászhintóval voltak, maguk is meghaltak már. Hiszen nagy idő az! Van már két hete is!
Most sorba vette a temetőket. A sírásóknál tudakozódott. Azok nem tudták nyomra vezetni. Ki tudná, a lezajlott országos zűrzavarban ki hova jutott a frissen kaszált rendben, ha a sírkövek és keresztek meg nem mondják a nevét.
Azok pedig nem mondták meg.
És Tseresnyés mester keserű gyönyörűséggel mondogatá odahaza a kis szobában a póknak, a szúnak, a halálóraverőcnek:
„Keresi most!… Csak hadd keresse… Ott nem talál rá… Majd visszajön, és sírni fog itten!…”
E napokban egy finom levelet is kapott Tseresnyés mester, melynek szélén gyászkerete volt kívül-belül.
Ezt a levelet Dorothea grófné írta a kézművesnek: „Kedves jó úr”-nak címezve őt, szépen s könyörögve előtte nagy alázatosan, hogy ha az elhunyt Jenőy Kálmánnak hagyatéka között megtalálható volna egy elefántcsontra festett női arckép, azt ő drága kincsek árán megváltaná tőle.
„Keresi ő is!” – mondá a mester a néma laktársaknak. Csak hadd keresse.
Írt aztán megnyugtató választ a grófnénak. Ne aggódjék az elefántcsontra festett arckép miatt. Ott nyugszik az az eltemetettnek keblén. Hat láb mélyen a föld alatt: és vele együtt azok a száraz nefelejcsek, mik egy kis fehér szalaggal voltak összekötve; és az a levél, amin utolsó tekintete megtört. Mind együtt feküsznek a költő szívén, s együtt alusznak vele boldogan. Legyen a grófnő megnyugodva.
De hogy hol nyugosznak, azt vele sem tudatta.
És nemsokára megjött ismét a nagyasszony.
Most már nem dölyfösen, hanem alázatosan könyörögve jött.
– Kedves jó uram. Kérem, könyörgök: vezessen el szeretett Kálmánom sírjához engem.
– Nem vezetem el önt oda, asszonyom.
– Uram. Nincs rettenetesebb fájdalom, mint mikor az ember nem tud sírni. Nekem nincsen könnyem. Látja, én nem tudok sírni. De a szívem akar megszakadni.
– Tudom. Jól van úgy.
– Ön iszonyú kegyetlenséget követ el velem.
– Tudom. Úgy akarom. Én láttam, mit szenvedett ő éveken át, most ő már nyugszik; már most szenvedjen ön. Én láttam, hogy küzdött ő az élettel, most küzdjön ön már az ő halála emlékével. Itt e négy fal között vérzett el cseppenkint a rettenetes munkában, hogy nemzetét felébressze. Süketeknek és némáknak beszélt. Következzék el az idő, hogy az egész nép keresse őtet, és legyen az ő sírja is olyan süket és olyan néma. Én nem vezetem el az ő sírjához sem önt, sem a most élő ivadékból senkit; hogy ne állíthassanak fel hamvai fölé kőre vésett hazugságokat. Majd egy jövő ivadék, mely érdemes lesz hozzá, fel fogja őt találni – gondoskodva van arról —, s megdicsőíti hamvait. De én nem mondom meg senkinek soha, hogy hová van eltemetve. Ne háborgasson többé, asszonyom.
Azzal bevonult hálókamrájába a mester, s magára zárta az ajtót, otthagyva egyedül a nagyanyát.
Jenőyné azért nem utoljára tett nála kísérletet. Időközönkint meg-megjelent nála: azt hitte, egyszer tán jobb kedvében találja. Megkísértett nála mindent. Ígért neki sok pénzt, haragjával fenyegette, még sírni is megtanult előtte. Mind hasztalan fáradság volt: azt se pénz, se harag, se könny nem változtatta meg.
Aközben pedig mindent megkísértett az öreg asszony, hogy megtudja, amit keres. Felhívta hírlapok útján mindazokat, akik tudnak felőle valamit, nagy jutalom ígérete mellett. Hiába volt: a vén cseléd s az inasfiú nem olvasnak hírlapot, nem is jöttek vissza Pestre. Talán el is haltak. Olyan olcsón adták azt akkor.
És azután maga mindennap végtül végig járta a temetőket, sorban elolvasva a legkisebb sírkeresztnek feliratát is. Egy sem beszélt az ő Kálmánjáról.
Pedig tízszer is elment mellette.
Tízszer is elolvasá a márványkocka felső lapjára írt három szót: „Volt. Nincs. Lesz.” – és nem tudott meg belőle semmit.
És e bolyongásaiban többször találkozott össze egy másik gyászruhás hölggyel, aki még fiatal volt; de akinek madonnaarcán a szenvedés sietteté az idők rombolásit. Az is keresett egy sírt, melyen nincsen név.
Mikor egymást meglátták, félretértek, hogy ne találkozzanak.
Az is sorba olvasta a kőemlékeket, a kis fakereszteket; az is sokszor elment a márványkocka mellett, az is elolvasá sokszor a sejtelmes három igét: „Volt. Nincs. Lesz.” De annak megsúgott annyit a szíve, hogy valahányszor a sír mellett elhaladt – szépen bezöldült az már! —, mindannyiszor leszakítson egyet azokból a sírhalmokon otthon lakó sárga virágokból, amik tán a halottak nefelejcsei, s egy percig elgondolkozott rajta, vajon ki lehet az a boldog, akiről azt mondja a kő, hogy „Volt.” – „Nincs.” és „Lesz.”
A HARC VÉGE
Tizenharmadik évre keletkezése után, tehát még három évvel meghaladva a trójai háború tartamát, csakugyan eldűlt a Csollánék pere.
Bölcs, minden oldalra kielégítő, salamoni ítéletet hozott az areopág.
A felek között nem lévén bebizonyítva az engesztelhetlen gyűlölet, sem a hűtelenség, sem semmi impedimentum matrimonii nem forogván fenn, a házasság felbontatlan marad, a nő tartozik férjéhez visszamenni, a férj pedig tartozik őt visszafogadni; még pedig az ítélet világos kifejezése szerint: a férj tartozik nejét minden rangjához illő és uraságától kitelő dísszel és fénnyel hazavinni – s azon túl béke legyen a hívek között.
Tehát Menelaosz csakugyan visszakapta a maga Helenáját tizenhárom esztendő múlva.
Csollánné maga sem bánta ezt már.
Van egy rettentő nemezis a szép asszonyokra nézve, akik semmi más címet nem igyekeztek megérdemelni, mint azt, hogy „szép asszony”. Ez a nemezis pedig az, hogy jön egy idő, amikor csak a cím marad meg. Némely szép asszony olyan hirtelen el tud változni; elég egy év rá, hogy bámulói azt kérdezzék tőle: „talán beteg volt?” Vonásai félremennek, ami báj volt az arcon, az formátlansággá ferdül el; a kacér kacsintás ideges vidrángássá örökül meg; szépítőszerek, kecspótlékok honosulnak meg a pipereasztalon, a tükör nem akar többé hazudni, míg végre egy hűtlenné lett imádó egészen fölébreszti álmából a szépasszonyt.
Katinkát Bálvándy kíméletlen tréfája költé fel e szomorú ébrenlétre.
Ekkor vette észre, hogy kezd a szépsége kimenni a divatból.
Nagy kegyetlenségnek tartják, mikor egy bosszúálló férfi a szeretett hölgyet meglövi pisztollyal, legyilkolja tőrrel, pedig ez még mindig szerelem. Az a minden gyilkolásnál nagyobb kegyetlenség, midőn úgy hagyja ott, hogy mindenki nevet rajta.
Arra pedig számíthatott Csollánné, hogy ami két oly kíméletlen ember kezébe jutott, mint Bálvándy és Aszályi, az rongyokra tépve kerül közforgalomba.
Tapasztalá, hogy a halálvész elmúlta után is kerülik a háza táját. A nevetségessé lett asszonyt jobban kerülik, mint a rossz hírű nőt.
Most már maga sem bánta, hogy ha a válóperében hozott ítéletet a legfőbb törvényszék is megerősíti. Városunott lett. Vágyott a birkabégetés után!
Csupán az iránt kívánta magát biztosíttatni, hogy Csollán úr megszokott komfortját falun se nélkülöztesse vele. Ez az ítéletben körül is volt írva, s egy bizottság kinevezve, mely a nő és férj vagyonát külön szabályozza.
Csollán úr a törvények iránti legmélyebb tisztelettel s a szépnem iránti legbuzgóbb hódolattal veté magát alája az ítéletnek.
Mint kötelességévé volt téve, személyesen jött fel Pestre az asszonyságot hazaszállítani, nagyszámú társzekerekkel, mik a delnő bútorait voltak a Tiszántúlra elcepelendők. Itt Pesten vásárolt számára ezüstfogantyús, tükörablakos nagy utazóbatárt, amibe három lépcsőn kellett felszállni; abba két legszebb lovat fogatott a saját méneséből, s mi legelegánsabb frakkot talált a zsibvásáron, azt vásárolta meg saját magának, és a frakk fölé a legfinomabb felsőkabátot vette meg ugyanott a Kohlmarkton; amely öltöny alig volt még viselve, s vagy egy púpos törpéé lehetett valaha, vagy egy őrültekházába került szabólegény fuserozhatta el, mert a szárnyai oly rövidek voltak, hogy a frakk vége hosszan kilógott alóla, míg az ujjai Bertinek a körme hegyéig értek, úgyhogy mikor ebédhez ült, fel kellett azokat gyűrnie, hogy a kést, villát fel ne szedje velük. Cilinderkalapot pedig a legmagasabbat választá ki, szintén a zsidópiacon: az volt az ő bazárja.
És mikor így teljes parádéban, megpomádézott hajjal, kiviaszkolt bajusszal, kesztyűs kézzel jelent meg Csollán Berti, még sokkal piszkosabbnak tűnt föl, mint mikor nem volt megmosdva és megfésülködve.
Ily készülettel hajtatott hitestársa háza elé Berti. A lovakat fehér parókás kocsis hajtotta háromszegletű kalapban, s hátul a bakon szerecsen inas kapaszkodott a szíjba, veres frakkban. Alapos gyanú van rá, hogy az a fehér paróka juhászkutya szőréből telt ki, s hogy ez a szerecsen kisuvikszolt képű cigánygyerek.
A tizenhárom év utáni törvény parancsolta találkozás méltó volt a tisztes párhoz.
Csollánné asszony ügyvédje, Korcza úr jelenlétében fogadá el érte jövő férjét, aminek az a világos célja volt, hogy Csollán Bertire felügyelet gyakoroltassék az ítélet által rászabott dísz és pompa kifejtése körül.
Nem lehetett ellene kifogás.
Csollán Berti a legilledelmesebb kapriolokkal üdvözlé az asszonyságot, oly dróton rángatott udvariassággal, mintha bakakáplártól tanulta volna a menüett-táncot.
Viszont Katinka nagysám oly szenvelgő édeskedéssel fogadta a megtérő férjet, mint egy fejedelemnő, ki népe javáért elhatározza magát – egy barbár hospodárnak nyújtani kezét.
És Csollán Berti megmutatta, hogy ő kezet is tud csókolni.
S minthogy fejébe vette, hogy ily elegáns úri asszonysággal, akit a törvény neki ítélt, az ítélet megsértése nélkül nem illik másképpen beszélni, mint németül, ez a tudomány pedig őnála igen kevés szóból állt, annálfogva a beköszöntés nemigen ment e többször ismételt szavakon túl: „Kisstihand” – mi az ünnepélyes találkozást kissé nehézkessé tette eleinte, míg közbe nem jött Katinka ölebecskéje, a kis kövér, túlhízott mopszli, mely minden előkészületet megtett, hogy Csollán Bertit megugassa; de nem volt már hozzá hangja, csak pantomimikával mutatta, hogy ugat – melyre aztán Csollán Berti, segítségül véve egész Adelungot, ezt a helyes megjegyzést hallatá:
– Ist die hund fett!
Amin aztán Katinka akkorát nevetett, hogy minden betanult érzelgése kárba veszett bele; s azután arra kérte Bertit, hogy csak beszéljen vele magyarul.
Berti a szabadsággal élve megérteté az asszonysággal, hogy íme, eljött érte, hogy őt ősi kastélyába minden rangjához illő s uraságától kitelő pompával elszállítsa; mely után Korcza úr megmagyarázva neki az ítélet értelmét, s lelkére kötve sok szép erkölcsi tanácsot, átadá egymásnak a hitestársakat. – Ó, milyen boldogok voltak, hogy végtére egymáséi lehettek!
Csollán Berti egy spanyol hidalgó grandezzájával vezeté le a lépcsőkön a nagyságos asszonyt: a hidalgóból csak egy hiányzott: a kalap a fejéről; azt világért föl nem tette volna, hanem vitte a hóna alatt, öblével kifelé fordítva.
Mikor Katinka meglátta a pompás hintót, fehér parókás kocsist és a bakon álló szerecsent, egy kissé megdúzta az orrát. Ez már túlzása a kötelességnek, s egészen tüntetésnek látszik. – Nem vagyunk Bécsben, itt Pesten nagyon megnézik az embert emiatt. Aztán minek a lovak nyakára a csengő?
Azonban ellenvetését egy másik észrevétel alá burkolta.
– Nem ragadnak el bennünket ezek a paripák? – kérdé húzódozva a félelmetes bárkától.
– Kiszti hand, madám, Kutser hüt dich schén, néger pasz auf, nachher brrr!
Berti mindent elmondott, amit a vizslatanítás műszavaiból elprofitírozott, s így rávette az asszonyságot, hogy beüljön a hintóba, aminek az ajtaját ha egyszer betette valaki magára, akkor aztán ki nem tudott belőle jőni, míg valaki más onnan kívülről a fogantyú nyakát ki nem tekerte valahogy. Berti odaült melléje, cilinderét térde közé fogva, mert azt a bárkában föl nem tehette.
A jármű szerencsésen eljutott a Vörös Ökörig, anélkül hogy a vadlovak elragadták volna; ott megállt. Az asszonyság kinézett az ablakon, hogy mi lesz még.
Hát a Vörös Ökör udvarából kihozott egy béres két szép csákós szarvú ökröt, kolomp volt a nyakukban; pompás két tulok volt. Azokat odaakasztotta a lovak elé.
– Mi ez, uram? – kiálta Katinka.
– Still! Komm noch etwas! – csitítá a szerető férj.
S azzal megint egy oláh legény kihozott két derék fekete bivalyt, azoknak meg csörgő volt a nyakukban; ezeket meg az ökrök elé csatolták.
– Ah, uram, hisz ez csúfság! – kiáltott fel a delnő, s ki akart ugrani a kocsiból; de nem lehetett, mert nem bírta az ajtót felnyitni.
– Nix csúfság. Énnekem az ítéletben van meghagyva, hogy minden uraságomtól kitelő pompával szállítsam haza a feleségemet. Én ezzel mind a bírói ítéletnél fogva tartozom. Tudom én, hogy mi az én kötelességem.
E kötelesség betöltésére aztán legvégül még két szép szürke csacsit hozott elő egy cigánygyerek, azokat meg a bivalyok elé kötötték.
Katinka sírt, dühöngött, mérgében kijött minden asszonyi formájából (nincs eszményibb rút, mint egy dühöngő asszony); de menekvésre nem volt mód, s Csollán Berti mindenre csak azt felelte változatlan hidegvérrel, hogy azt őneki a törvény parancsolta ekképp, s ő tudja, hogy mi a kötelessége.
És azzal megindult a csodálatos nyolcasfogat, még pedig neki a Hatvani utcának, végig az Úri utcán, úgy fel a Váci utcára, onnan ki a Kúria elé, s így a kecskeméti kapun át az országútra; a paripák csengettyűje, az ökrök kolompja, a bivalyok csörgője megtette a maga hatását; a béres közbekongatott a két kézre való ostorral, az oláh legény tilinkózott, s az első csacsira felkapott cigánygyerek a postamarsot fújta. Soha ehhez hasonló parádét sem azelőtt, sem azóta ehelyütt publikum nem látott.
Katinka a hintó mélyébe vonta magát, s fátyolát háromszorosan vonta arca elé; de mégis hallania kellett azt a vidám hujjahót, mely kísérte, fogadta minden utcán végig; egy-egy csodakiáltásban hajdani udvarlói valamelyikének szavára vélt ismerni, s lehetetlen volt a nagy zsivajon keresztül föl nem ismernie Aszályi éles rikács hangját, ki mindenütt a kocsihágcsó mellett haladva kísérte a díszmenetet, s röhögve kiáltozott be hozzá. „Alászolgája, drága nagysád! Szerencsés utat kívánok! Alászolgája, alászolgája!”
Katinka minden csepp vérével megérzé a költő átkát:
„Éljen ön addig, amíg nevetségessé fog lenni; ó, be rossz szíve van önnek, asszonyom!”
A KÖLTŐ ÁLMA
Negyven év múlt.
Ahogy a költő megálmodá: minden emelkedik az ég felé: házak, népek, szellemek.
Hol a homoksivatag volt, ott most új város terül; a rongyos vityillókban, mik a város közepén itt-ott elmaradtak, nem ismer őseire az újdonszületett palotasor. A Duna tükrében a világ legszebb panorámája bámulja magát. Állóhidak kötik össze a két ifjú várost, ércből, gránitból: rajtuk a világkereskedelem jár keresztül, és alattuk gőzhajók serege hord mulató népet, üzért, utazót, s vontatja a rakott kikötőkbe szállító hajóit. A szigetek kis paradicsomok. A Rákos homokját népkertek, mulatóvirányok árnyékozzák be; a puszta térnek négyszögöle annyit ér most, mint hajdan egy egész hold, s egy hold belőle egy kis uradalom. Mint a szív erei, futnak össze a főváros óriási indóházaiban a világ minden részéből megtérő vasútvonalak. És élet pezsg kívül és belül. Nem koldusbot többé a tudomány és művészet; nem mártírium többé a honszeretet, nem összeesküvés többé a szabadelvűség; nem lázadás többé a népjog; nem barbarizmus többé a nemzetiség. Emelt homlokkal találkozik egymással minden ember, nincs rangkülönbség: mindenki polgár, mindenki nemes, mindenki dolgozik; s minden munka gyarapít.
Négy-öt palotája van már a fővárosban a hazai színművészetnek, s mindannyi versenyez egymással külső-belső ragyogásban.
A szellem bajnokainak száma nem csapat már, hanem tábor – s amit beszélnek, Európa fővárosai visszhangozzák. Nem halott már az eltemetett nemzet; hanem élő, növekedő óriás, ki évek alatt századok mulasztását siet helyrepótolni.
Nem ellenség már a koronás fő, hanem a testhez hozzánőtt agy, ki vele együtt érez, együtt él.
Nem idegen többé a honfi honában: saját nyelvét hallja az ország a trónon, a törvényhozó testületben, a kormányzatban; s a tudósok ünnepe, kik azt mívelik, országos ünnep. A nép s a tudós egymáshoz közeledtek, s megértik egymást.
Felébredt már minden nemzet, s az ébren levők versenyeznek egymással, nem karddal, nem üszökkel: hanem iskolákkal, gyárakkal, szellemi vetélkedéssel.
Harmincnégy nyomda működik a fővárosban, s naponkint százezer hírlapot küld szét a sajtó az ország népeinek minden nyelvén.
Szabad a vallás; nincs többé páriája a lelkiismeretnek.
Gyors az igazságszolgáltatás keze, s a rendet maga a nép közérzülete védi.
A katona is honpolgár, s minden honpolgár jó katona; a nemzeti hadsereg táborozási kísérleteit a hadászok tapsai fogadják.
Nem vakszerencse és istenkísértés többé a földmívelés, hanem tudomány és finomított ipar.
A gyáripar, a képzőművészet a világtárlatokban méltó helyet foglal el az ország számára.
Külföldi tőkepénznek van bizalma elhelyezkedni e hazában, bátor vállalatok termékeny aranykort idéznek elő e földön és e föld alól.
Idegen ha jő fővárosaiba, meglátja múzeumaiban a nép múltját – tanodáiban jövőjét.
Megtízszereződött a főváros lakossága, s emelkedésével nem süllyedtek alá a megyék székvárosai: együtt emelkedtek vele.
Az a vasember ott a József tér közepén bámulva nézi most, hogy mi történik körülötte.
Eppur si muove! – A hazátlan koldusok, a költők, a művészek, a tudósok, a szellem előharcosainak jelszava megy teljesedésbe.
És azokra az előharcosokra nem emlékeznék-e meg a boldogabb kor?
Ó, igen! A boldog nép háládatos. A művelt nép ismeri a kegyeletet.
Panteont építenek, szobrokat emelnek, amikben megdicsőítsék azokat, kik előrementek, s kiknek vezető nyomai után indultak el a milliók – jobb hazát keresni – idehaza.
Hogyne hangzanék azok között Jenőy Kálmán neve?
Az utókor igazságos. Irigység, gyűlölet, megvetés, részvétlenség, bosszúvágy, kevélység – kik éltében üldözői voltak, rég a porban alusznak már; a még élő kortársak is agg emberek már; de az ő alakja örökké ifjú maradt, s a remekműhöz, mely korát megelőzve született, hozzánőtt az új nemzedék, mely elég nagy már, hogy azt megértse, hogy azt bámulni tudja.
Hová lett az a dicső szellem hamva, aki a nagy harcot megkezdé, aki a nagy diadalt megnyerte? Szobrot emeljetek e sír fölé!
De hol van e sír?
De ki tud arra rávezetni?
Rég halva az egyetlen honpolgár, ki őt eltemette, s sírjának titkát magával vitte a sírba. A holtig hű kézműves keserűen elutasított mindenkit, aki titkáért esengett előtte. Azt mondá, hogy nem jó barát, ki barátja temetésére el nem tudott jönni. Ha azzal menték magukat, hogy nem jöhettek a halálvész, a vesztegzár miatt, azt felelé nekik, hogy volt egy ember, kit nem tartott vissza sem halálvész, sem vesztegzár, sem nagy távolság, hogy eljöjjön: de annak a nevét sem mondta meg senkinek. Majd ha eljön az a kor, melyet a költő megálmodott, midőn a sírokat is beépítik palotákkal, akkor majd megtalálják a felfordított kövön a rég keresett nevet. A vén iparos kétszer látott már a város terjedése alatt így beépülni régi temetőket új városrész utcáival: a mostani háromnak is az lesz a sorsa. E hittel temette titkát a sírba.
Csakhogy csalódott.
A későbbi kor jobban kegyeli ősei temetőjét, s az épülő utcák kikerülik a sírkerteket, a költő sírját nem háborgatja senki.
És a hírlapokban nagy értekezés foly afelett: hol lehetnek e drága hamvak eltemetve?
Azokat a nemzeti kegyelet fel akarja venni a por közül, s elszállítani panteonába; a költőjét ércszoborban akarja feltámasztani, s jajszóval kiáltja, hol vagy.
És a halottak oly makacsok, nem felelnek, hagyják magukat keresni.
Ekkor érkezik a Tudományos Akadémiához egy levél Kelet-Ázsia belsejéből, a Himalája hegylánc alól, egy vén tudóstól, kiről már azt hitte mindenki, hogy meghalt.
Barkó Pál még élt, és tudatta, amit olyan nagyon kerestek.
„Menjetek el a ferencvárosi temetőbe: a kőkereszttől a dombon menjetek száztíz singet Kelet-Kelet-Éjszaki irányban; ott találtok egy négyszögű követ, azon e három szó: »Volt. Nincs. Lesz.« E követ emeljétek fel; talapján megtaláljátok, amit kerestek.”
Haj! Milyen üdvriadal volt az, mikor a keresett név napfényre került! Haj! Milyen nemzeti pompa volt az, mikor a drága hamvakat aranyozott érckoporsóba áttéve elszállíták pór és por tanyájából a fényes üdvleldébe! Mi hullámzik oly feketén végig e palotasor között? Népár. Mi emelkedik ki oly fényesen abból? Ravatal. Mi lobog körül? Gyásszal bevont diadalzászlók. Mi hull oly melegen az útra? Zápor? Nem. Könny.
Ah, ha e pompát toll le tudná írni.
Minő úri néptömeg! Minő lelkesült szónoklatok!
És midőn a szobrot leleplezik, s az ércalak megjelen az isteni derült ég alatt, egy szabad téren, melyet egy fiatal város épületei fognak keretbe – kezében a lant és az írás, mely örökké él, és arcán a művésztől megörökített fennkölt mosoly: haj milyen üdvkiáltás az! Hogy hangzik az végig utcáról utcára terjedve. A város kiált! Az ország zeng, és szava elhallik az égi szférákig.
Késő alkonyig hullámzik körüle a nép, még mikor a hold feljön is, felváltani a nappalt, s ezüst fényt von a költő alakjára, akkor is tömegek járnak őt megnézni. Csak lassan oszlanak el; mindig kevesebben maradnak ott: az éj nyugalomra int – csend lesz. De mikor már mindenki eltávozott, még egy alak marad ott: egy gyászruhás úrhölgy, agg már és megtörött. Haja hófehér, és vonásaiban hajdani madonnaszépség romjain élő hosszú szenvedés.
Az úrhölgy odatapadva két összekulcsolt kezével a szobor talapzatához, néma bámulattal tekint fel az ércalak fennkölt arcára. Talán virradatig is ott fogja nézni…
… Decséry Dorothea! Te összetörtél; ő pedig örökké ifjú maradt!…
Hát a többiekkel mi történt?
Hová lettek az első szellemi harc többi bajnokai?
A tudósok, a költők, a művészek, kik azon töviseket szedték Jenőy Kálmánnal?
Ki tudja azt?
Talán elhaltak mind.
Talán még van most is, aki él közülök. Talán van tudós, ki most is éjjel-nappal folytatja a munkát, mely nemzetének életet, neki csak szenvedést, nélkülözést ád, amíg él?
Talán még most is lézeng egy-egy hírhedett művész és művésznő közülök, itt-ott, elfeledve, elnyomorodva. Talán azon megtört alakú nő, kit az utcán kopott ruhájáért lenézesz: a hajdani Cilike, s talán az a tántorgó alak, kit utadból félrelöksz: a hajdani Bányaváry – talán azok pályatársaik titkolt jótékonyságából élnek? Talán azt is büszkék elfogadni? Talán el is vesznek egymás után szótalan, nyomorban; mert panaszaikkal nemzetüket megszégyeníteni még most is fájna nekik.
No de minden jó lesz. Ha meghaltak, pompásan eltemetjük őket, s mindegyiknek szobrot emeltetünk.
A föld pedig, melyet ők megmozdítottak, csendesen fordul előre tovább.