ALKONYSUGARAK
Kálmán pedig egyedül feküdt kórágyán. Egyedül a népefogyott fővárosban, ismeretlen szűk tanyáján betegen.
Betegsége nem az uralkodó mirigy volt. Ez a rút, arctorzító ragály elkerüli azokat, akikre már egy szelídebb nemtő szárnyai vetnek betakaró árnyat.
Kálmán mellbeteg volt. Ez a költők és művészek és szeretők kiváltságos betegsége. Az a sápadt arcú nemtő, aki elébb barátságot köt áldozatával, lassan, szelíden készíti el a túlvilágra; ha látja, hogy fél a sírtól, halasztást enged neki, még egy tavaszt; azalatt megbarátkoztatja a zöld fűvel, mely alatt olyan édes az álom; engedi reményleni az utolsó óráig; minden érzékét felfokozza, lelkét megszépíti; gondolatainak erőt ád, tollának varázst, ecsetjének teremtő ihletet, szerelme fájdalmainak boldog édességet; és aztán szépen, csendesen, mosolygó arccal elaltatja.
Ez a költők, művészek és szeretők kiváltságos halála; kik meghalnak, mert alkottak, mert szerettek..
A mellbetegek nem félnek az egyedülléttől.
Lelkük távolbalátó: meg tudják látni azokat, akiket szeretnek; meg tudják álmodni azoknak a gondolatjait, akik nincsenek jelen.
Csak ketten ápolják a beteget: az iparos házigazda és vén cselédje; a költő beszél nekik csodaálmokat, mikkel azokat vigasztalja. Azt mondják rá: igaz, úgy van az.
Hogy nem jön a nagyanya, unokáját végnapjaiban meglátogatni!
Ő akar jőni; de nem lehet. A halálharangszó zúg minden faluban, s az visszariasztja. Az egész országban dúl az epemirigy. Ő maga nem fél attól, de fia kétségbe van esve. Szegény Béni bácsi! Hogy mosdik mindennap hússzor erős borecetben, hogy visel elöl-hátul nyakába kötve kámforos zacskókat, hogy issza féltében az erős pálinkafélét, hogy meszelteti ki szobáit klórmésszel naponkint, hogy imádkozik ötször napjában, hogy mond le pipájáról, kedvenc ételeiről, s kényszerű böjttel sanyargatja testét. Anyja bizonyosan nyugtalankodik Pesten maradt unokája miatt; készül is az útra, hogy eljöjjön érte, elvigye magával a vészes légkörből; de olyankor kétségbeesetten borul nyakába a vén gyerek: mamám, ne hagyjon itt magamra; mamám; én meghalok itt egyedül, mamám, ne menjen Pestre; ne hozza ide a kolerát. S az öreg asszony szíve megesik gyámoltalan vén gyermekén, s elodázza jövetelét: majd holnap!
A beteg látnoki képzelme így mondja el ezt.
Hát arról a másik nőről mit beszél, kinek arcképe keblét el nem hagyja soha; amit elővesz, mikor egyedül marad, s elmereng vonásain.
Gondol az is őreá? Tudja már, hogy mit vesztett benne? Tudja már, hogy senki sem szerette őt rajta kívül igazán? Jönne már hozzá. És bizonnyal el is fog jönni; hanem az már késő lesz.
A beteg nincs mindig ágyhoz kötve. Néha fölkelhet nappal, s egy vázolt kép alakjain dolgozik tovább. A falusi lak az; csendes otthonias szobájával; a családdal körülült asztal. Csak egy kép nincs még bevégezve rajta; saját alakja. Éjjel pedig eszébe jutnak remek gondolatok, azokat elmondja ápolóinak; a mester leírja azokat papírra.
S akit annyian szerettek, oly egyedül távozik innen!
De nem. Egy napfényes délután örömsugárzó arccal jön be a vén házigazda, hogy előkészítse a kedves meglepetésre ápoltját, s fölsegítse rá tisztesebb ruháját; mert a festéshez a kopottat használta.
– Tudtam én, hogy ez az egy el fog jönni!
Melyik hát az az egy?
Kálmán arcán még pirosabbra gyúltak a halálbetegség rózsái. Melyik jött el hozzá azok közül, akikre ő várt?
– Ez aztán az asszony, aki ilyenkor be mer jönni a kolerás Pestbe, hogy kedves betegét meglátogassa!
Melyik asszony? Az anya vagy a régi eszménykép?
Kocognak: szabad-e? S kinyílik az ajtó. Betekint rajta két mosolytól, részvéttől ragyogó arc. Nem is egy; de kettő.
Tóth Máténé asszonyom az s Erzsike leánya.
Ah! Nem a nagyanya, nem az eszménykép; a hajdani cselédleány, a durva paraszt családja érkezett meg.
Sára asszony betegvígasztaló kedélyességgel siet oda Kálmánhoz, egészséges két tenyerébe fogja annak átlátszó kezét.
– Ej, lám! Nézze meg az ember! Hisz mi azt olvastuk az újságból, hogy maga nagybeteg; pedig hát olyan jó színben van, mint a szakasztott rózsa. „Szaladj mindjárt, feleség! – azt mondja az uram. – Hozzátok el abból a dögletes Pestből.” No, hála istennek! Csak hogy fenn találjuk. Ugye nincsen semmi baja?
Azzal odaölelte keblére Kálmánt. Dehogy van már baja.
– No, hát ölelje meg ezt a leányt is. Úgy ni! Azért hoztam ám magammal, hogy segítsen, ha egymagam el nem tudnám innen vinni. Mert hát azért jöttünk ám ide, hogy elvigyük magunkkal. Tseresnyés uramat is elvisszük magunkkal; bezárjuk a házat, vissza sem eresztjük egyiket is, amíg el nem múlik ez a veszedelem. Magát pedig, kedves Kálmán úrfi, azután sem eresztjük el magunktól. Ott marad mivelünk. Majd meglátja, milyen egészséges lesz ottan! A friss tejtől, az illatos méztől, a tiszta levegőtől hogy meggyógyul ottan! Aztán meg a mi szeretetünktől… Lesz ott magának szép csendes lakása, ahol elfestegetheti azokat a megszólaló szép képeit, s írhatja azokat a gyönyörűséges költeményeit, még a madár sem háborítja ott. Ugye, hogy eljön mivelünk?
Kálmán csak szomorúan ingatta szép eszmeterhes fejét; de szólni nem tudott, el volt a szíve szorulva egészen.
– Szólj hát neki te, leányom, kérd te őtet; tálán a te szavadra majd jobban hallgat.
A parasztleány (egész alakja csupa élet, egész arca csupa szemérem) odaborult gyöngéden Kálmán keblére, hallhatá szívének egészséges dobbanását, a leány átkarolva őt, azt mondá neki:
– Legyen ön a mi fiunk!…
Kálmán lelke felszabadult a test gyengesége alól. Könny helyett mosoly jött szemébe. Megcsókolta a piruló leányka homlokát ihletten.
– Az Isten áldjon meg téged a te jóságodért, kedves szép húgom, amiért bátyádnak fogadtál engem. Ez a te szavad volt, aminek utoljára örültem a világon. Ami bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik; s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani. Ide festem majd e képre saját arcomat is közétek – s aztán mindig otthon leszek. Hanem ez az én roskatag alakom itt marad ezen a helyen, és itt sem sokáig marad már.
A leány megtalálta bátorságát; nem hagyta magát visszariasztani.
– Lássa, mi most olyan egyedül vagyunk ebben a félelmes időben. Pista bátyánk sincs a háznál.
– Hol van ő?
– Elvitték katonának Galíciába. Híttuk haza ebben a nagy zűrzavarban; de azt írta, hogy nem jöhet: az őrállónak nem lehet elhagyni a helyét.
– Látod, kedves jó húgom, én is ilyen harcos vagyok; én is őrt állok a legveszélyesebb vártán. Nekem sem szabad elhagynom a helyemet. Az Isten hazasegíti majd bátyádat: engemet is elsegít valahová; s mi mind olyan boldogok leszünk, ahogy megérdemeltük.
Már itt aztán Sára asszony nem állhatta meg, hogy hangos zokogásra ne fakadjon: amidőn aztán Tseresnyés uram meginté, hogy a zokogással ne ingereljék a beteget, mert az ilyen szenvedők nagyon makacsak és bosszankodók. Ha erőtetik, csak a baját súlyosítják vele.
Pedig Sára asszony csak mégis megkísérté még egyszer, hogy Kálmánt rábeszélje: milyen jó helyet készítettek neki a kocsiban, puha vánkosokból, jó sarjúszénából; úgy elvinnék, mint a szedett szőlőt; édes savóval itatnák – attól sokan meggyógyultak már ilyen betegségből, s késő vénséget értek. Kálmán tagadólag inte.
– Én Istenem! – sóhajta Sára asszony. – Mikor az ölemben hordtam, mint kisgyermeket, milyen jó gyermek volt akkor!
Aztán mikor látta, hogy már csak el kell menni, búcsút vett Kálmántól Erzsikével együtt; de a konyhában állomást tartottak. Mint akik arra is készen voltak, hogy Kálmán nem lesz rávehető, hogy velük elmenjen; telehozták a szekérderekat mindenféle házi jóval: főzelék, friss vaj, tojás, aszalt gyümölcs került elő a szekérből, s mit a halálvész alatt mind nem lehetett kapni Pesten. Sára asszony maga nekigyürkőzött a főzésnek; gyönge csirkét ölt, megmutatá a vén cselédnek, hogyan kell finom becsináltat készíteni abból, amilyenhez a Kálmán úrfi volt szokva a nagyanyja házánál; lassan beszéltek, hogy a szó be ne halljék; meg ne tudja a beteg, hogy ők mégis itt vannak; s csak azután, hogy a vén cseléd kihozta az edényt Kálmán szobájából, s elmondá, hogy a beteg igen jóízűen vacsorált, alig hagyott meg valamit a finom becsináltból, akkor ültek fel a szekerükre, lelkére kötve a mesternek, hogy őket tudósítsa aztán Kálmán hogylétéről, és a szolgálónak, hogy nagyon sűrűre ne csinálja a rántást a becsinálthoz.
A kolera egyre aratott, a kaszált rend meglátszott odakinn a három temetőben. Ez a három sírkert volt a váci úti, kerepesi és ferencvárosi.
Kálmán betegségében látszólag javulás állt be; – a végbefejezés előpostája. A szenvedő úgy érzi ilyenkor, mintha egészen magához tért volna. Fájdalmai megszűnnek, keble megmenekül szorongásaitól, fel tud kelni, s vágyik ki a szabadba. – Jótékony nemtő, ki az élet álarcát teszed fel, mikor a halált hozod!
Hanem Kálmán filozof volt és természetbúvár. Őt a halálangyal nem ámíthatá el. Tudta jól, hogy ez a végnek a kezdete. Készen volt rá régen. – Műveit befejezé, nem hagyott félben semmit: irodalmi műveit átnézte, kijavítá, nagy festményén megtette az utolsó ecsetvonást, s akkor azt mondá Tseresnyés uramnak:
– No mármost gyerünk el szállást nézni!
Szállást nézni? Hová?
Szép nyári napok jártak, hosszú, csendes, verőfényes alkonyattal. Kálmán jó házigazdája karjába kapaszkodva elindult szállást nézni, a vén cseléd kísérte őket.
Végigmentek a hosszú országúton. Túl a házsorokon terül a váci temető: abba tértek be, körüljárták. Ott pompás síremlékek sorakoztak egymás mellé, gondosan ápolt halmok, emléklapok. Mikor azokat bejárták, Kálmán azt mondá gazdájának:
– Ez nagyon is pompás szállás nekem.
Onnan aztán hazamentek. Kálmán aludt reggelig csendesen, mint aki egészen meg van gyógyulva.
Másnap megint azt mondá házigazdájának:
– Menjünk szállást keresni másfelé.
Elmentek aztán hárman a kerepesi temetőbe, sivatag homoktéreken keresztül. Ott már sem pompa, sem hűs árnyék nem volt. Kálmánnak mégsem tetszett a szállás.
– Ez nagyon közel van a városhoz.
S azzal hazatértek ismét.
Harmadnap a beteg költő arca rózsásabb volt, mint valaha, szemei ragyogtak, és minden idege új életre látszott kelni.
– Menjünk szállást keresni.
E délután elvitte kísérőit magával messze ki a marhalegelőn, vásárálláson, káposztaföldeken túl, a ferencvárosi temetőig. Az már jó csendes szállás.
A ferencvárosi sírkert közepén volt egy emelkedett halom, azon egy kőfeszület.
– Ez jó hely itt – monda Kálmán. – De még ez is nagyon közel van.
S azzal kiszámlált kétszáz lépést a kőkereszttől keletnek, egész a temető árkáig; ott megállapodott.
– Itt lesz nagyon jó. De még ez is nagyon közel van.
Azután odahívatta a sírásót, s kialkudott vele ott azon a helyen egy sírnak való területet, ki is fizette neki az árát.
Akkor visszamentek a kőkereszthez, a költő leült a feszület talapzatára, az iparos és cselédje odatelepedtek a lábaihoz.
A főváros alantabb fekve terült a távolban, a nyári aranyos porködben elmosódva. Néztek rá, és nagyot hallgattak.
– Miért mondá ön – szólt megtörve a hallgatást Tseresnyés mester —, hogy még ez is közel van?
– Mert nem akarom, hogy álmomban háborgassanak – felelt Kálmán.
– Ó, uram! Ki háborgatna bennünket e csöndes helyen?
– Ki? – szólt Kálmán, és égő arcát a sápadt ég felé emelte.
– Azok, akik ezután születnek. Ez a hely itt egykor város fog lenni, és porainkat összekeverik a paloták vakolatával. Igen, igen! Ez a nagy homokpuszta itt körülünk paloták hosszú sorával lesz beépítve. Száz meg száz iparűző gyár kéménye fogja fekete füstjével szőni fölénk a szemfödelet, s gépeinek zúgása fogja képezni a föld szívdobogását, mely bennünket ébren lenni készt. Terjeszkedni fog az égsark minden része felé a kővé vált élet, s a sírokat beépítik utcasorokkal! Az elvetett magból cédrusfa lesz! A hosszú Dunapartot fejedelmi házsorok koszorúzzák, s azok között a tudomány, művészet, ipar, kereskedelem monumentumai! A köztereken a hírhedett ősök ércszobrai fogják hirdetni múltunkat. A királyi Duna tükrét állóhidak ölelik át, ércből, kőből: örök építmények. Gőzhajók seregei lepik el folyamunkat, miket csak hírükből ismerünk még most, s vasutak hosszú vonalai fognak összetalálkozni városunk alatt, mikről még most csak külországok beszélnek. És lesz népünk, amely hazájának örül, mely nevének díszére munkál, lesznek nagy embereink, kiket a világ bámulni fog, lesznek hőseink, dicső szellemeink, kikben újjászületünk, lesz életünk, melynek szűk lesz ez a város; leszünk nemzet, mint még sohse voltunk, és az utókor írójának nem kell költeni, hanem csak a valót leírni, hogy dicsőítse hazáját. Nézzétek, ott emelkednek az aranyos ködben – a palotasorok – a fényes alakok – a félistenek – a panteon – az akadémia – a diadalra siető nemzeti seregek, lobogó zászlóikkal, a koszorús szobrok – az örök világosság: a népek szabadsága!
(Ó, én uram, istenem, légy irgalmas szegénynek – könyörge a vén cseléd —, mily szörnyű lázálmai vannak!)
(Hallgass, némber!… – inté az iparos. – A próféta beszél!… Ő látja azt mind, amiket mond!… )
Mikor a temetőbül hazamentek, Kálmán azt mondta, hogy oly könnyűnek érzi magát, mintha a föld nem is volna a lába alatt, mikor jár. Nem volt szüksége vezetője karjára támaszkodni. Előresietett.
Mikor az országúton megálltak pihenni, egy szegletkőre leült, tekintetével merengve a széles hosszú utcán, mely üres volt és nesztelen:
– Nézzétek – szólt kigyulladt arccal —, amilyen hosszú a tér, olyan tele van néppel; mint egy hullámzó fekete folyam, úgy mozdul előre a százezernyi fő. Mi úszik ott középett? Egy ravatal. Mik lobognak körülötte? Háromszínű zászlók, fátyollal bevonva. Kétfelül a két palotasor ablakai, erkélyei tele bűbájos hölgyarcokkal. Mi hull? Eső? Nem: könny! Mit visznek ott a fáklyafénynél? A nemzet szállítja nagy halottainak hamvait a panteonba. Mit énekel az a százezer ember? „Nincs itt többé, hanem feltámadott!” Halljátok ezt a zúgást? Látjátok ezt a katafalkot? Látjátok, hogy emelkedik minden az ég felé? A házak, a népek, a szellemek? Látjátok?
…A hosszú országúton egy kötélverő fonta, háttal haladva előre, hosszú zsinegeit, s a legkülönb palota volt az egész utcában a Két Pisztoly csárda.
Másnap nem bírt Kálmán az ágyból fölkelni. Tagjai levonták, idegei ki voltak merülve.
Ápolóival sem beszélt már, egész délelőtt szótalan volt. Csak délután kezdett el nyugtalan lenni. Minden órában megkérdezte, hogy senki sem jött-e. Mintha várt volna valakit.
„Senki.”
Ki jöhetne most tehozzád, elhagyott ember, az elhagyott városból?
Mentül alább hanyatlott a nap, nyugtalansága annál inkább növekedett. Mindig az ajtót nézte: senki sem jön-e?
„Senki.”
Az alkonyodó nap már égetőn kezdett besütni ablakán, hogy a függönyt eléje kellett húzni.
Kálmán kérő tekintettel nézett az ablakra. Elérték néma kérését, félrehúzták a függönyt, kinyiták az ablakot, hadd jöjjön be friss lég és meleg napsugár.
Olyan volt már az arca e napsugárban, mint az aranyozott alabástrom.
Most zörget valaki az utcaajtón. Kimegy a cseléd, megnézi, ki az.
A posta hozott egy levelet Jenőy Kálmánnak.
Kálmán kezébe veszi azt, s amint a címiraton meglátja az ismerős vonásokat, valami túlvilági mosoly dereng át arcán. Int, hogy nyissák fel a pecsétet.
A felnyitott levelet kezébe fogja és olvassa.
Kedves, örökké szeretett Kálmánom.
Ha megbocsáthatsz szenvedéseidért, miket én okoztam, úgy irgalmasabb léssz irántam, mint az Isten; ki oly súlyosan büntet engem envétkemért. Engedj reményt, hogy vétkemet jóvá tehessem. Mindent eldobtam magamtól, ami valaha hozzám tartozott, hogy téged visszanyerhesselek. Egyetlen imám van, hogy te boldog légy, s ha én adhatok valamit boldogságodhoz, az egyetlen üdvöm lesz a földön. Lelkemet kínozza a hír, hogy te beteg vagy. Sietek hozzád; de feltartóztat az országos vész, vesztegzár alatt vagyok. Levelemet küldöm előre, hogy mondja el helyettem, mennyire szeretlek; mennyire szenvedek! Ó, várj reám, és fogadj megbocsátva!
örökkön-örökké
Dorothea
…Az alkonysugár odasütött a feltárt levélre; s onnan vissza Kálmán arcába. Amíg végigolvasá az édes szavakat, megdicsőült mosoly ragyogta körül dicsfénybe boruló arcát. – Azután lehunyta a szemeit. – És nem is nyitotta fel többé. – Hanem a mosoly, az ott maradt az arcán.
„VOLT. NINCS. LESZ.”
A népirtó angyal még mindig két kézre fogott kaszával aratott. A harangszó egész nap nem hallgatott el a városban.
Tseresnyés uram elfásult arccal állt háza ajtajában. Éppen a protestáns paplakról érkezett vissza, ahol azt adták tudtára, hogy az egyetlen lelkipásztor is ágynak esett; talán meg is hal estig.
Mármost mit mondjon odabenn az ő halottjának? Ki fog téged eltemetni?
Ott megállt a kapujában, a kalapja a hóna alá csapva, ahogy feledte még a paplakon; hajadonfővel jött végig az utcán, s aztán csak bámult maga elé a szemközti zöld mohos tetejű rongyos házakra. Azok nem mondtak neki semmit. Holt tenger volt a fejében.
Egyszer valami mély hang riasztja fel mélázásából, s amint odatekint, egy magas férfi áll előtte, idegen szabású hosszú öltönyben, feje előregörbült, mintha mindig a földön keresne valamit, arcbőre barna és cserzett, mint a pergamen, szakálla két ágra eresztve.
– E házban lakik Jenőy Kálmán? – kérdi az idegen.
Tseresnyés uram elébb végigbámulta a kérdezőt, mintha azon csodálkoznék, hogyan szólalhat meg ily idegen alak magyarul. Aztán megbámulta a hozzá intézett kérdést, hogyan mondhatja azt valaki, hogy „itt lakik-e Jenőy Kálmán?” S aztán ő kérdezte meg az idegentől:
– Kicsoda ön? S miért keresi Jenőy Kálmánt?
Az idegen föld alatti basszus hangon megfelelt rá.
– Az én nevem Barkó Pál. Keresem Jenőy Kálmánt azon fogadás végett, melyet tizenkét év előtt tettünk egymásnak, hogy e napon Pesten összejövünk: öt ifjú jó barát. Én eljöttem Tübetből.
A csizmadia le akarta venni a kalapját e szóra a fejéről; de miután azt nem találta a kopasz tarkóján, lehajolt a jövevény kezéhez, megcsókolta azt, s azt mondá neki:
– Szelim aleikum; hozott az Isten, atyám! Küldve jöttél. Lelkipásztor. Jenőy Kálmán itt lakik, és bizony tereád vár.
Azzal bevezeté a jövevényt a hátulsó szobába, ahol jó barátja várt reá, letakarva szép selyem szemfedővel.
Barkó Pál arcán egy vonás sem mozdult meg. Odaállt a ravatal elé, két kezét egymásba téve, és úgy állt ott mereven; szemeit az alabástrom arcra függesztve.
Mikor aztán sokáig állt ott, és egy szót sem szólt, akkor azt mondá Tseresnyés uram, hogy ő elmegy a sírkő után nézni, melyet már megrendelt; maradjon ott addig a jövevény.
Az nem szólt rá semmit.
Tseresnyés uram elment, vissza is jött; a jövevényt még akkor is azon a helyen találta olyan némán, olyan mozdulatlanul, ahogy otthagyá.
– Atyám! – monda neki. – A sírkő kész. A halottasszekér itt van; hatósági parancs szerint sietni kell az eltakarítással! Mehetünk.
A messzi földről jött látogató szótlanul lépett hátrább, hogy helyet adjon a koporsóvivőknek, akik leszegezték a födelet, s még azután is arra a helyre bámult, mintha a födélen keresztül is barátja márványarcát látná mindig.
Mikor kivitték a koporsót, Tseresnyés uram előhozta a gyászfátyolt, nagy csokrot kötött belőle a maga kalapjára, Barkó Pál hosszú kurdsüvegére s Miska inas sipkájára. Az öreg szolgáló is kapott egy fekete nagykendőt.
Nagy fényűzés nem telt a végtisztességhez, de e tisztesség őszinte volt.
Mikor a koporsót fölemelték a fekete hintóra, Tseresnyés uram a sírkövet is föladatta. Egy négyszögű márványkocka volt az; egyik lapjára ez volt bevésve: „Volt. Nincs. Lesz.” A másikra a halott neve és az évszám.
Tseresnyés uram kérdezé Barkó Páltól: jól van-e ez így? Ez némán ingatta fejét; és Tseresnyés uram tudta már Decsy Osmanographiája nyomán, hogy a keleti népeknél ez a tagadó fejcsóválás azt jelenti, hogy, jól van”.
Akkor aztán megindult a menet. Négyen voltak hozzá. Tseresnyés uram volt a kántor, Miska inas az énekkar, Barkó Pál a lelkész s a vén szolgáló a zokogó kíséret.
S Tseresnyés uram olyan szépen énekelte a csizmadiainassal együtt a vigasztaló búcsúdalt, mint akármely kántor:
Már elmégyek az örömben: Paradicsomnak kertében, Lelkemnek üdvösségében…
Így hagyta el a haza fővárosát nemzetének legfényesebb költője. Az utcák üresek voltak, senki sem nézett utánuk. Minden ember sietett az ablakát lefüggönyözni, mikor a gyászéneket hallotta közeledni, s a szemközt jövők kitértek előle a szomszéd utcákba. A halál félelmes nagy úr volt akkor.
A ferencvárosi temetőbe vitték a koporsót, ott várt rá a csendes hely a kereszten túl, a part mellett, ahogy ő kiválasztá azt magának. A halotthordók ott leereszték a sírba a drága terhet, s aztán siettek odább; nekik még sok dolguk volt végeznivaló.
A sírásónak is dolga volt más sírnál; kapott rajta, hogy a kísérők magukra vállalták a behantolást.
Előbb imádkozni kellett.
Barkó Pál letűzte bambuszbotját maga elé, arra tette hosszú süvegét, s keresztyéni módon elébb elimádkozá a miatyánkot magyarul, azután perzsául, azután arabul, azután tatárul, utoljára szanszkrit nyelven.
Az ima után a férfi és a gyermek eléneklék az ott marasztaló dalt:
Menj el nyugalom Csendes éjjelébe, A gyászos sírhalom Megnyílt kebelébe. Közanyánk ölébe.
A második versbe már belevegyült a vén cseléd tört hangja is, és Barkó Pál zúgó basszusa.
Hová a világi Bajok nem tódulnak, A test kívánsági Hol mind elnémulnak, Végképpen elmúlnak.
A búskomor dal hangjai elenyésztek a homokpuszta csendjében; felváltotta őket az a rejtelmes dobogás, ami a mélybe aláhulló göröngyök zuhogása.
Mikor a halom készen állt, Tseresnyés uram így szólt Barkó Pálhoz:
– Segíts, uram, a sírkövet felállítani; ti pedig, cselédeim, menjetek haza.
És azután Tseresnyés uram felállítá a sír elé a márványkockát, de nem úgy, ahogy más síremléket szokás, kifelé a névvel, befelé a jelmondattal; hanem úgy, hogy a név aláfelé lett fordítva, lekerült a földbe, felyül maradt e három szó: „Volt. Nincs. Lesz.”
Barkó Pál nagyon hevesen ingatta a fejét; keleti szokás szerint azt jelezve, hogy igen jól van.
Mikor az is megvolt, akkor Barkó Pál elővevé övéből a delejtűt, letette a sírkő lapjára; azután bambuszbotjával megmérte, hány sing távolságra van ez a kő a nagy kereszttől a dombon. A bambuszbot felső gombját lesrófolá, s annak az üregéből kínai pergamenpapírt vont elő, s arra ismeretlen ákombákokat rótt fel valami kék irallal; a tekercset megint visszadugta a bot üregébe.
És azután két kezét összefonva sokáig ott állt a nagy kereszt talpkövén, s a maga előtt elterülő városra bámult.
– Mit látsz magad előtt, uram? – kérdé tőle nagy sokára Tseresnyés mester.
– Ninive romjait – felelt az utazó.
Haj! Ugyane helyről három nappal elébb az, aki most ott a négyszögű kő alatt nyugszik, az emelkedő Párizst látta!
Odább indultak.
– Hová megyünk most? – kérdezé Tseresnyés uram a tudós utazótól.
– Te, jó ember, mégy haza a Magyar utcába; én is megyek haza L’Hasszába, a Dhawalagiri hegy alatt.
S azután mentek együtt szótlanul a városon végig; a hosszú országúton végig; a kecskeméti kapun keresztül; ott a Magyar utca sarkánál megálltak mind a ketten, mintha el akarnának válni. Barkó Pál két kezét tenyereivel egymáshoz közel vivén, azokat a Tseresnyés mester felé tartá. Tseresnyés mester tudta jól, hogy ez a keleti üdvözlés módja, s arra az a viszonzás, hogy az üdvözölt viszont szorosan egymáshoz lapítva tenyereit, két kezét a másik két tenyere közé fekteti: „Szálem!”
Ekkor mégis bátorkodott egy kérdést intézni a hírhedett utazóhoz:
– Vannak-e tehát még Magyarországon kívül magyarok?
A tudós gondolkozott sokáig, úgy felelt.
– Még nem találtam meg őket; de én hiszem, hogy vannak.
És azzal ahelyett, hogy elváltak volna egymástól, az utazó tovább kísérte a kézművest a Magyar utcába, lakása kapujáig.
Ott aztán Tseresnyés mester nyújtá neki a kezét kézszorításra.
És akkor viszont az utazó tudta meg, hogy az a jel, amiről a szabadkőművesek ismernek egymásra, kik kézszorítás alatt a középső ujjokat befogják.
Most az utazó kérdezett.
– Hát Magyarországon belül vannak-e még magyarok?
A kézműves gondolkozott sokáig.
– Nem találom őket – de én hiszem, hogy lesznek.
– Szálem!
Azzal egyik ment, másik maradt.