Ó, milyen félelemgerjesztő zokogás volt az!
Egyszerre elfojtá aztán; vége volt. Felállt; megszorítá Cili kezét. Azután megölelték egymást. Kálmán megcsókolá a nő homlokát, s ez ölelésben, e csókban ez volt mondva: „mi soha többé nem látjuk egymást!…”
Kálmán mint egy álomjáró ment ki az utcára. Gondolatainak rémtáborától nem látta maga körül a külvilágot. Alig tudta, hogyan ért haza. S minek ment haza?
„Hogy mit teszek? – Azt nem tudom. Reggel leütöttem egy embert; estig még megölhetek egy másikat. – De kit? – Talán magamat, hogy olyan bolond voltam, hogy éppen én vittem őt azon asszonyhoz, akitől magam annyira irtóztam? – Ah, a szép vadásznő nemcsak a vadállatot tudja szíven lőni.”
Azt gondolta, hogy a szép asszonynak fog levelet írni.
Hozzákezdett.
„Asszonyom! – Ó, milyen kegyetlen, rossz-szívű démon ön! Hogy kikereste azt az egyetlen fájó részt a szívemben, amelyen halálra sebezhető vagyok. Amikor már magamnak nem fáj többé semmi csapás, semmi veszteség: akkor megöli ön azokat, akiket szerettem. Ön megismerte az oltárt, amely előtt térdeplek, s letépi róla az oltárképet. Önnek nem elég, hogy bennünket élve eltemessen; még a neveinket is meg akarja mérgezni az utókor előtt. Van-e önnek istene? Van-e önnek hazája? Van-e önben emberi szív? Nincs! Aki önt megismeri, az istentagadóvá lesz, s megundorodik a szerelemtől. Átkozott legyen a pillanat, amelyben önnek pokoli szép szemeibe beletekinték. Éljen ön addig, amíg fájni fog önnek az élet! Éljen ön addig, míg a világ mosolygása gúnykacajjá válik önnel szemközt!”
S amikor aztán annyit összeírt, akkor széttépte az egész levelet.
„Ó, én kábult eszem! Mire nem tanácsolnál még? Hogy felfokozzam ennek az asszonynak a gyönyörét azáltal, hogy az áldozatnak kínordítását hallatom vele. S azután mi nekem ez asszony? Mi jogom nekem őhozzá? Miért tegyek én őneki szemrehányást? Hát nincs-e velem szemben egy férfi?”
Kálmán tűzbe dobta a levél rongyait, s sietett a színházhoz.
Péntek volt, ismét a magyar színtársulat készült a nagyvárosi színházban előadáshoz, odasietett, ott meg kellett találnia azt, akivel beszéde van.
Nem is ügyelt az emberekre, akikkel az utcán találkozott, pedig az ilyen híres embert sokan ismerik, s mutogatják egymásnak. Ha ügyelt volna rájuk, észrevette volna, hogy minden ember bizonyos respektussal kotródik félre az útjából. Reggel óta nagy híre futamodott már annak a monumentális pofnak, amivel a rágalmazót elcsendesíté.
A színháznál tudták meg azt leghamarább; nagyon természetesen. És ott örültek neki legjobban. Aj, de nagy az öröm Izraelben, mikor egy kritikust felpofoznak! Az egy közös jutalomjáték az egész társaság számára. Azt az esetet mindenki úgy adja tovább, mint egy közös ellenségen vett diadalt. Aztán hogy tódítják! Hányat bukfencezett utána a feltisztelt? Hogy esett az asztal alá?
Annálfogva valahány színésszel, kardalnokkal, színfalhordóval találkozott Kálmán, akitől Bányaváry után tudakozódott, az mind sajátszerű vigyorintással tekintett először az arcába, másodszor a kezében levő pásztorfogantyús, görcsös, vadszőlővenyige botra, ami akkori divatpálca volt. Gondolta mindenki: ennek a botnak még ma valami dolga – de lesz!
Oda igazították Kálmánt az ügyvezetői szobába, hogy ott fogja találni Bányaváryt.
Egyedül találta.
Bányaváry is értesülve volt már a Csigában történt jelenetről, s emiatt zavarban érezte magát Kálmánnal szemben. Azt neki kellett volna megtenni rég, amit Kálmán tett; mert ezt a Bálvándyról költött mendemondát ő is hallotta, de még csak nejének sem szólt miatta. Az olyan vállalatnál, amilyenben ő törte a fejét, még nagy lelki könnyebbségül szolgál a férjnek, ha a nejét is hasonlóval rágalmazzák. Annálfogva most nem tudta, hogy milyen képpel fogadja kedves barátját.
No, ebből a zavarából nagyon hamar kisegítette őt Kálmán.
Egyenesen eléje lépett, s így szólítá meg:
– Te Borcsay!
Borcsay! Az igazi név hallatára mindjárt elsápadt a színész, és sejtette, hogy mi következik most.
– Te Borcsay! Én ma megtudtam azt; hogy te el akarod hagyni nődet, és el akarod hagyni a magyar színészetet. Nődet egy szebb asszonyért, hazádat egy nagyobb hazáért. Azt, hogy nődhöz hűtlen lettél, végezd el tenszíveddel, ha van szíved – hanem azért, hogy nemzeted ügyéhez hűtlen akarsz lenni, velem lesz számadásod. Én nem könyörgöm, nem rimánkodom előtted; hanem azt mondom neked, hogyha te hűtlen lész ahhoz az oltárhoz, melynek jó és balsorsban hűséget esküdtünk, én tégedet megöllek. Leütlek orozva hátulról; leütlek a legelső kővel, ami a kezembe akad; leütlek minden lélekfurdalás nélkül.
Bányaváry saját szavait hallotta visszhangzani, amiket az Oltárkövön Kálmánnak mondott. És egyszerre visszatért rá a szíve. Furcsa vándorló szív volt az; hol otthon volt, hol másutt volt – úgy kellett hazahívogatni.
– Isten ugyse: igazad van – mondta Kálmánnak —, agyonüthetsz; megérdemlem. Komisz, alávaló fráter vagyok. Mondhatnám ugyan mentségemre, hogy elkeserített a nőm hűtlenségéről költött hír, s bosszú vezette félrelépésemet; de nem érdemli az a silány fickó, aki e percig voltam, hogy az a másik ember, aki ezentúl leszek, az ő mentségére egy szót elvesztegessen. Gyalázatos, silány ember voltam. Igazad van. Nézz ide.
Azzal elővonta belső zsebéből a külföldi impresszárióval kötött szerződését, s megmutatta azt Kálmánnak – és azután négy darabra szakította azt, és a háta mögé vetette.
– Vége van, és nem lesz többé…
S azután érzékenyülten nyújtá kezét Kálmánnak.
De Kálmán nem viszonzá azt.
– Te nem nyújtasz nekem kezet?
– Se én neked, se te énnekem! Amíg csak Csollán Berti piszkos tenyereit szorongatták kezeink, addig kölcsönös kézszorításunktól nem lett egymás keze szennyes; de most mind a kettő az lesz. Mi nem vagyunk sem barátok, sem rokonok többé, csupán két adós és két hitelező, akik egymásnak mindenükkel tartoznak, az utolsó leheletükig. Szólj: tartozom-e én még neked valamivel?
– Semmivel. Te mindenedet áldozatul hoztad. Diktáld fel, mivel tartozom én. Én is fizetek. Ha nem teszem, üss agyon.
– Borcsay! Ráemlékezzél, hogy amit most teszünk, az nem komédiajátszás. Én két évig jártam a karbonárik iskolájába, s a szénégetőknél az ilyen embert, mint te vagy, „holt szén”-nek nevezik.
– Ne adj súlyt szavaidnak fenyegetéseiddel. Nagyobb félelem énnekem nőm néma ajkát látni, ki ellen annyit vétettem, s ki soha nem hányta azt szememre.
– Vissza fogsz hozzá térni, és utazol, ahová ő.
– Mikor kívánod?
– Holnap.
– És társaságom?
– Ma tartja utolsó előadását a fővárosban; az éjjel összeszedi sátorfáit, és vándorol tovább.
– S amit eddig építettünk, az mind összeomlik?
– Hadd omoljék! Az én fejemre omlik. Te menekülsz alóla.
– Tehát menekülök.
– És soha Budapestre többet vissza nem térsz.
– Van egy fogadásunk, mely majd ide s tova betelik; hogy tizenkét év lejártával találkozunk itten Pesten.
– Te meghaltál: nem jöhetsz.
– Igaz. Mit kívánsz még tőlem?
– Azt, hogy engemet felejts el!
Azzal megfordult Kálmán, s indult kifelé. – Bányaváry utána sietett, s rimánkodva kérlelé:
– Hát e szóval válsz el tőlem, hát nincs számomra egy vigasztaló tekinteted?
Kálmán visszafordult, s sötéten ránézett.
– Amíg a városban vagy, addig rám emlékezzél! Ha továbbmentél, akkor felejts el!
S akkor sem hagyta a kezét megfogni.
Elhagyta a színházat, anélkül hogy visszanézett volna rá.
Az egész építmény, aminek felrakásában annyit fáradozott, saját öklének egy ütésétől összeomlott, és hullott saját fejére.
Bányaváry rögtön tudatta társaságával, hogy ma lesz utolsó előadásuk Budapesten. Meg voltak elégedve a hírrel. Kívánkoztak már azok is a vidéki húsosfazekak után az „ígéretnek” földéből vissza!
Azután sietett át nejéhez. Hozzálátott, hogy segítsen neki a málházásban; Rómeó jelmezét odapakolva az ő öltönyei közé.
Cilike kérdő bámulattal tekinte rá.
Bányaváry csak annyit mondott e tekintetre:
– Kálmán ott volt nálam. Ma játszunk utolsót. Holnap megyünk mind Miskolcra.
Cilike nem szólt, csak egy-egy eltitkolt könny hullott szemeiből a becsomagolt színpadi cifraságokra.
Bányaváry valóban meg volt térítve. Alapjában nagyon jó volt az ő szíve, csakhogy örökösen felügyelő kellett a szívének. Ha eszébe jutott, hogy mennyire megbántotta angyali jóságú Cilikéjét, sírt, mint a gyermek, s a másik percben már játszott, mint a gyermek.
Estig azt hitte magáról, hogy egészen ki van már békülve saját jobb felével, hogy Cilikét boldoggá tette, és nemes elhatározására kezdett büszke lenni. Egy hatezer forintos szerződést tépett ma széjjel. És mindezt az imádott Cilike s az imádott nemzeti művészet kedvéért tette.
Ha tudta volna, hogy ez a szerződés a szép asszony pénze ára, alább is hangolhatta volna a lemondás fölötti büszkeségét.
Az utolsó előadás jó sikerrel ment végbe. Az igazgató búcsúbeszédet tartott a tisztelt publikumhoz, megköszönve annak azt a rettenetes nagy hazafiúi önfeláldozását, hogy eljárt három óráig mulatni magát egy húszasért.
Azután a nők hazamentek az úthoz készülni és kipihenni magukat, mert reggel korán kell útnak indulni; a férfiak pedig hátramaradtak, hogy még egy búcsúpoharat ürítsenek a Vörös Ökörben régi jó patrónusaikkal. Ezt mindenki igen természetesnek találta.
Cilike is helyeselte, hogy Bányaváry is menjen a társasággal; ne vonja ki magát a többiek közül. Bányaváry erősen esküdött, hogy éjfélen túl nem fog maradni.
Cilike ismét a hívő nő volt, s ő maga biztatta már legjobban a férjét, hogy mulasson, ameddig tetszik, és igyék a többi jó barátokkal.
Szegény asszony! Már örült neki, hogy a férje „csak” iszik.
No de Bányaváry erős volt abban, amit megfogadott; ha ő egyszer megfogadta, hogy nem fog inni egyebet, mint teát, hát akkor azt meg is tartja. Igaz ugyan, hogy a teát olyan erősen megrumozva szokta inni, hogy az bizony puncsnak is beillett; de az mégiscsak egészen másnemű hatással van az emberre, mint a bor vagy a ser. – Neki tehát a búcsúlakomán is különteát szolgáltattak bor helyett, s azt ő nagy tüntetéssel iszogatta; míg társai borospoharakkal koccintottak, ő a füles csészét emelte az áldomáshoz.
Azért derült kedélyben volt. Magával hozta a gitárját is, s mikor a társaság kívánta, egy-egy szép románcot énekelt saját gitárkísérete mellett. Énekelt szerelmi hűségről, s úgy ragyogtak a könnyek a szemében.
Olyan jó fiú volt a jó Bányaváry! – Mindig érezte ő azt, amit beszélt; csak az az egy baja volt, hogy reggel mást érzett, este megint mást; ugyanazon emberi lény iránt mást, ha távol van s nem látja, s mást, mikor közel van, és beszél vele.
Mikor Bányaváry a negyedik csésze teát itta, akkor az jutott eszébe, hogy haj, mennyivel zamatosabb volt az a tea, amit ő máshol szokott inni.
Igaz, a tea sokkal zamatosabb, ha kettecskén isszuk, mintha nagy társaságban. Ez a teának a sajátsága.
S azután nagyon elővette a gondolkozás.
Megnézte az óráját, úgy találta, hogy éjfél felé közeledik az idő; eszébe juttatta magának, hogy mit ígért Cilikének: hogy éjfélre hazakerül. Azért is búcsút vett az egész jó cimboraságtól, kitől örökre, kitől a viszontlátásig, nyakába keríté a karbonáriját, betakarta vele a gitárját, s indult a holdvilágos utcának nehéz szívvel.
Mégiscsak nagy dolog az, mikor az ember tudja, hogy ebben az órában reá két helyen is várnak, az egyik helyről elmaradni.
Igaz, hogy a feleség is derék asszony, szép asszony is; de az a másik hölgy mégiscsak bűvösebb. Az egyik nagy művésznő a színpadon; de odahaza, a férje előtt nem tud komédiázni. Ah, ez a másik éppen ahhoz ért. Aztán az egyik az enyim, a másik pedig a másé, ami az értéknek különböző súlyt ad.
Talán most is ott sétál az orgonabokrok lugasai között – hófehér ruhában, mint egy villi?
Úgy tetszik, mintha az esti szél is orgonafavirág-illatot hordana szerteszét.
Két utcán volt választása végigmenni. Az egyik jó tágas, téres, világos utca, mely egyenesen a hídhoz vezet; a másik egy szűk mellékutca, mely nem éppen a hídnak kanyarodik.
Mikor a szeglet elé ért, elkezdett magában okoskodni.
„Hát illik-e, férfias dolog-e így megszökni, búcsúvétel, köszönés nélkül? Vétek volna-e az, ha még legalább egy utolsó istenhozzádra megjelenne az ember? Nem volna vétek. Az ember a feleségét tiszteli, és azon van, hogy keserűséget ne okozzon neki, szereti is örökké; de a szép hölgy nem kíván örökkévalóságot, annak csak a boldog perc kell. Megszűnik-e az örökkévalóság örökkévalóságnak lenni, ha egy percet kivesznek belőle? Nem szűnik meg. Az ember csak vesz, de nem ád. Platón azt mondta, mikor kérdezték tőle, hogyan szeretheti Phrynét, holott az őt nem szereti?
»Hisz a hal sem szeret engem, de azért én szeretem a halat.« Pedig Platón bölcs volt; ki meri azt mondani, hogy nem volt bölcs? Csalás, hitetlenség lenne-e ez? Nem lenne. Amit megfogadtam, hogy Pestről elmegyek, azt megtartom; hogy Cilivel maradok, magyar komédiás maradok, azt is megtartom. De azt egy szóval sem fogadtam meg, hogy a bűbájos hölggyel többé ne szóljak. Ezt tehát nem tartozom megtartani. És elvégre is minden restellni való dolog csak akkor lesz restellni valóvá, ha kitudódik. Ezt pedig nem tudhatja meg senki; tehát szabad.”
Mint tudva van, a teának is megvan a maga részegsége s a maga mámorfilozófiája.
És Bányaváry egyet vetett az oldalán, s besomfordált a szűk utcába, mely nem vezet egyenesen a hídhoz.
Mi, kik már egyszer jártunk ebben az utcában, emlékezni fogunk rá, hogy az abban az időben még csupa nagy telkekből állt, mik nagyrészt deszkapalánkokkal voltak befoglalva. Kivételképpen volt ott két egymással szemközt levő falkerítés, melyeknek kapui két urasági kertbe vezettek. Az egyik volt a Decséry grófoké, a másik Csollán Katinka úrhölgyé. Az úri lakházak homlokzata más népesebb utcákra nyílt mindkettőnél. A hálószobák osztálya pedig mind a két úri lakban a kertre nézett. Innen leste egykor Katinka Kálmánt, amint Dorothea grófnő mellé fölült a hintóba.
Decséry főispán ez időben éppen itt időzött az átelleni kastélyban.
Egy este a főúr behívatta magához a ház felügyelőjét, Csuka Ferit.
– Ugyan, édes Csuka – mondta neki. – Tudja, hogy én milyen rossz alvó vagyok. A legkisebb neszre fölébredek, s akkor aztán hiába fekszem le magamat, jobb, ha felöltözöm magamat. És azután rendesen tizenegy órakor felé idejön az utcába valami német színész vagy medikus vagy diák vagy nem tudom micsoda, marad megállni a másik kertajtó előtt, fogja a gitárt, s elkezdi énekelni. Nagyon szépen énekel, s én hallgatnám hozzá neki örömest, csak nappalkor énekelne. De mindig éjjelkor énekel, és addig hosszú énekel, míg a kertajtón nem beeresztik. Bizonyosan a szobaleánynak csinálja az udvart, szegény fickó. Hanem én mindig az első álmomból ébredek fel, s nem tudok többet megaludni. Ugyan kérem, édes Csuka, legyen olyan jó, szoktassa el valami szép módon ezt a jó embert innen az ablakom alól.
– Ó, majd elszoktatom én azt szép módon – vállalkozott rá Csuka Feri.
– De ne valami goromba módon ám! Nem szeretném, ha megsértene, megbántana, megkeserítene szegényt; hanem egészen szép módon.
– Csak tessék rám bízni. A legszebb módon elszoktatom én azt innen.
Bányaváry tehát nagy szívdobogás közt érkezett el az ismeretes kertajtóig. Valami kopogó szellem odabenn azt mondta neki, hogy de bizony mégis legalább hárommal a tíz parancsolat közül lényeges ellentétbe kell őneki itten jönni.
Hanem a hold olyan szépen ragyogott, s az a jácint— és nárciszillat, melyet a kertfalon áthintett a harmatos szárnyú szellő, olyan ismerős volt már előtte.
„Hiszen utoljára történik!”
„Csak még ma legyen szabad vétkezni; holnap aztán kezdjünk el vezekelni.”
„Még ma szabad legyen megittasodni a tündérek számára való gyönyörtől, holnap aztán elkezdünk prózai emberek lenni és mindennapi kenyérrel élni.”
Tudni való, hogy minden ember két emberből áll: egy jó emberből meg egy rossz emberből. Ez a kettő küzd egymással: hol az egyik van fölül, hol a másik. Az a kérdés csak, hogy a legutolsó fordulónál a jó ember maradjon fölül. Most este éppen a rossz embernek van fölénye: de reggel bizonyosan a jó ember fog ismét uralkodni, s gondja lesz rá, hogy a rossz embert keserű lelkiismeret-mardosásokkal büntesse meg.
Ha már idáig eljött: innen már nem eresztette tovább a szívdobogása.
Félrecsapta válláról a karbonárit, kebléhez fogta a gitárt, s mint szokás, rázendíté a szerelmi epedések ismeretes dalát, melynek utolsó akkordjaira meg szokott nyílni a paradicsom ajtaja.
„Leise flehen meine Lieder durch die Nacht zu dir…”
De alig vegyült forró ábrándja, szavának meleg lehelete a jácintillatos szellő közé, midőn az átelleni kert ajtaján kiugrik egy lesben álló rémalak, s egyenesen nekiesik hátulról.
Ez persze Csuka Feri volt.
Csuka Feri minden előleges „hogy volt, mint volt?” nélkül kikapta a trubadúr kezéből a gitárt, s olyat vágott vele egyet a fejére, hogy kalapborda, gitárborda mind tönkrehorpadt az összeütközésben; azután egy másikat meg a hátán végig azzal a zengő műszerrel, hogy annak minden húrja lepattant íziben, s a gitár nyaka maradt a markában.
Azzal aztán, mint egy elfoglalt trófeummal fenyegetve, kiálta az iramodó minnesänger után Csuka Feri:
„Wart verfluchter Komediant, werd ich dir geben abscheuliche Lieder singen von Läusen, Flöhen!”
Bányaváry futott, ahogy bírt.
A holdvilág Csuka Ferinek arcába sütött, ő pedig háttal volt neki. Annálfogva ő Csuka Ferit jól megismerte, az pedig csak annyit vett ki a félhomályban, hogy itt van egy borotvált képű énekes, aki németül gajdol, ergo német teátrista; ezt hát szép módjával majd elszoktatja ő innen!
Bányavárynak e percben tehát semmi sem jutott olyan elevenen eszébe, mint Kálmán fenyegetései a Karbonári bosszúval. Azt hitte szentül, hogy most az egész Csittvári krónika titkos társulata őt lesi, őt kergeti, őtet veri agyon, amint szava megszegésén kapja: Biróczy denunciálja, Jenőy elítéli, Csuka Feri exequálja; futott is aztán végig a szűk utcán, s nem várt kevesebbet, mint hogy az utcaszegleten meg Barkó Pali Ázsiából fogja útját állni, s úgy ellazsnakolja valami Kínából hozott bambusznáddal, hogy minden keleti nyelven jajgathat bele; csak akkor mert hátratekinteni, mikor a széles utcára kijutott, melyet hosszában sütött végig a barátságos holdvilág. Ott kezdte csak futását közönséges ostromlépésekké lassítani, de folyvást nagy bölcsen az utca közepén tartva magát, s aggályosan kerülve minden kapumélyedést, melyeknek akármelyikéből ugorhat ki egy összeesküvő karbonári, s rárivallhat: „hát te hol jársz itt most?”
Mikor a német színház téren végigbandukolt, eszébe jutott mindaz, amit a városban átélt: diadalai és keserűségei. És azok a hívek, akik mindkettőben osztoztak vele.
És eszébe jutott, hogy mindaz a siker, amit annyi diadallal, annyi szenvedéssel ők mindannyian kivívtak, most egyszerre hamuvá omlott – egyetlen szép asszony szép szemeinek tüze miatt —, kezdheti újra valaki más.
Ettől aztán nagyon kijózanodott.
„Bizony silány fráter vagy te, kedves barátom” – monda a „jó ember” a „rossz embernek”, aki nem kísértette meg magát védelmezni, hanem kiegyengeté összegyűrt kalapja horpadásait, s arcára rántva karbonáriját, tolvajként osont át a hídon; felsietett a szállására, a kapukulccsal nesztelenül nyithatott be lakába. Csend volt itt már.
Cilike hálószobájában éjjeli mécs égett. A szelíd teremtés nyugodtan aludt özvegy fekhelyén; kisgyermeke ott feküdt mellette, s kicsi kezét anyjának szájához tartá fölemelve. – Az álmodó ajka valamit látszott beszélni a kicsi kéznek, amitől az az alvó gyermek úgy nevetett álmában.
… És Bányavárynak nem volt bátorsága megcsókolni az alvó arcot. Azt hitte, hogy a gitár utánajött láthatatlan lábakon, s egy láthatatlan kéz még egyszer a fejéhez fogja azt vágni!
Másnap nem volt magyar színészet többé Budapesten.
A PUSZTÁBAN
A színészek eltávozása után másnap már ott volt Kálmánnál Biróczy.
– Nagyanyád küldött hozzád. Óhajt látni.
– Tudom miért. Kegyébe akar fogadni ismét, hogy Bányaváriéktól így és ily örökre megváltam. Biróczy! Ügyvédi talentumod iránt teljes elismeréssel vagyok. Te kényszerítettél engem, húgomat, Bányaváryt, hogy így elszakadjunk még a helytől is, ahol valaha találkozhatnánk, hogy még a kívánság is kihaljon belőlünk egymást valaha látni. Ez neked sikerült. S te akkor azt gondoltad magadban: megmentem ezáltal védencem vagyonát, ami végveszélyben forog (hiszen én is ismerem a válóperét), amidőn egy harmadik által elkergettetem azt a színészt, akiért magát az egész világ előtt kompromittálni készült; s egyúttal ezt a harmadikat is szerencsés emberré teszem; mert nagyanyja azáltal kibékül vele. Jó ügyvéd vagy, jó barát vagy; elismerem; szorítsd meg a kezemet, ölelj meg; hanem aztán eredj innen, s ne jöjj hozzám többé; pszicholognak rossz vagy. Én nagyanyámhoz nem megyek többé.
– Ah! Ezt csakugyan nem adja ki az én lélektanom. Te, a gyermek, haragtartó akarsz lenni egy öreg nő, nagyanyád ellenében.
– Nem, Biróczy. Szeretem őt és tisztelem. De arra az útra, amelyen én elindultam, ne jöjjön velem senki, csak azok, kik ugyanazt a célt akarják elérni, amit én, és szenvedni azt, amit én. Én elképzelem, hogy nagyanyám mit akar nekem mondani. Egyszer már hallottam tőle. „Légy úr!” Átadja, ha egyebet nem, apai örökömet, s a becsületes megélhetésre az is elég. Nem fogadhatnám el azt. Nevezz bolondnak: talán az vagyok. Nekem nem kell az ajánlott jólét. Ha csak az kellett volna, most lehetnék boldog, hírneves rangbeli ember. Lehetne családi boldogságom, előkelő hivatalom, körülem pompa, előttem fényes jövendő. Minderről lemondtam; belementem abba a pusztába, ami kietlenebb puszta, mint amelyen egy barátunk Ázsiában bujdokol. Ő a régi nemzetet, én a jövő nemzetet keresem. Hiszed, hogy most egy falusi tekintetes úr mindennapi terített asztaláért fele utamról e pusztából visszatérek. Nem, barátom. Nem fordít engem innen vissza sem nyomor, sem csalódások, sem fáradalom. Akarok szegény lenni és dolgozni abban a munkában, amiért a legrosszabb napszámot fizetik. Vagyunk többen, kik erre egyesültünk. Mindnyájan látjuk magunk előtt az utat, s nem ijedünk vissza tőle. Tudjuk, hogy nélkülözés, nyomor vár ránk, hogy a siker, a jutalom jeltelen sírjainkra sem fog már találni; és tudjuk jól, hogy össze kell roskadnunk alatta. Mégsem térünk ki az útból. A nyomor szövetségesünk nekünk, s a szenvedés adja az erőt. A költő, a lángész, ha egyszer falura kivette magát, elveszett az irodalomnak. És én már nem volnék élő ember anélkül. Úgy vagyok vele, mint az arzenikumevő: ha abbahagyja a méregevést, meghal. Ha egy napom van, amelyen nem dolgoztam, szerencsétlen vagyok. Ezt a pusztaságot az én lelkem mindennap betölti. Abban a paradicsomban, ahová te hívsz, meg kellene őrülnöm. Hogy én most adjam át magamat egy olyan boldog életnek, melynek mindennapi feladata puskával a vállon cserkészni az erdőt, szép hölgyek szemébe bókokat mondani, cimborákkal reggelig poharazni, kártyaasztal mellett lesni a vakszerencsét! Hisz ez rám nézve a kétségbeesés örökké létele volna! Hagyjatok engemet magamra.
– Nem addig, amíg szofizmáidra nem felelek. Nagyanyáddal kibékülésed nem térít ki utadból; csak eszközt ád annak sikeresebb folytatásához. Nem lehetsz-e író tovább is, ha vagyonod lesz?
– Nem! Én ismerem magamat s magamról az egész fajtámat. Legjobb műveim azok, amiket megírni az éhség kényszerített. Sokszor ellankadtam volna, ha az nem üldöz, hogy holnapra kenyér kell! A boldogság szelíd poétákat teremt. A csapások, a csalódások, az egyedülhagyatás a költő étere. A jólét zsír és faggyú neki. Én szeretem azt a világot, amelyben senkim sincsen. Hagyjatok egyedül. Jól érzem magamat: nem kívánok senkit és semmit. Lehet, hogy szenvedek, lehet, hogy szegény vagyok; de a természet olyan gondos, hogy a mellbeteget megfosztja attól a tudattól, hogy melle romlott, s az írót a tudattól, hogy szegény. Bajtárs! Eredj vissza. És többé hozzám ne jöjj.
Biróczy csüggedten ment vissza Korcza úrhoz, ezzel a szóval:
– Megbuktam! Vegye ön vissza az asszonyait!
Azoknak ugyan ne is került légyen többé szemeik elé Biróczy. Maguktól is rajta mentek Korcza úrra, rimánkodni, hogy már csak mégis vegye vissza ismét a pöreiket, ez a sánta (tettek hozzá többféle epithetont) mindent elront.
Még a nagyasszony csak hagyján, de ahogy Csollánné szidta!
A szép delnő nem bírta neki elfelejteni Bányaváry elűzetését. Ő valóban rajongott ezért a színészért, s dühös volt az ügyvédére, amiért megakadályozta, hogy Bányaváry miatt vagyonát elveszítse.
A megtorlás e szenvedélyének kijátszásáért legközelebb találta Kálmánt.
Katinka bérbe fogadta Aszályit, hogy mint a kullancs, mint a fűnyűg, ragaszkodjék bele Kálmánba. Segélyezte, hogy egy lapot adjon ki (ez volt az első szubvencionált lap Magyarországon), melynek azon mellékfeladata mellett, hogy a léhaságot, ürességet, könnyű erkölcsöt, asszonyi és férfiúi hiúságot, s a pongyola irályt meghonosítani segítsen, az volt a főkötelessége, hogy mindent, amit Kálmán bárhova írt, irgalom nélkül s az igazságérzetnek minden nyoma nélkül lerántson; egész írói jellemét nevetségessé, gyűlöletessé tegye, utána leskelődjék, a hatalmasok előtt mint lázítót, a közönség előtt mint árulót denunciálja, barátait ellene uszítsa; legérzékenyebb sebeiről a hegedést felszakítsa. A bosszúálló asszonynak jó volt ez az eszköz, s Aszályi jó volt ilyen eszköznek.
Volt közönség, amelynek ez mindig tetszett.
Hanem volt azután egy kicsiny csoport, aki e dögvész ellenében a szent ihlet chrysmáját kente homlokára; a költészet apostolainak nevezhetjük őket. Egyformán lelkesülve mind egy magasztos eszméért, egyformán elszánva fáradni jutalmul és ott halni meg a szellemek csataterén. Mind szent nevek még most is előttünk. Hőseink, kik a honfoglalókkal egy sorban állnak. Egyedül fennmaradt nemességünk családfájának törzsökei.
Ah! Minő munka volt az, amit ők akkor véghezvittek.
Magyar folyóiratot adni ki, közönség nélkül, kiadó nélkül! Jó szerencse, hogy egy áldott nyomdász vállalkozott rá, hitelbe nyomtatni a lapot s az előfizetéseket felszedni.
Csekély közönségnek írtak. Három-négyszáz előfizető jelentkezett. Hogy is lehetett volna kívánni, hogy olyan folyóiratnak nagy közönsége legyen, mely nem ad divatképeket, mely nem közöl napi pletykákat, mely nem hízelkedik a magas köröknek, mely nem foglalkozik érdekes botrányokkal, mely nem politizál, mely egyedül nagy és nemes eszmékkel akar hatni.
De mégis hatott.
De mégis mozdult tőle a föld! Minden mag, amit ez a szent csoport elvetett, pálmának nőtt fel azóta; s a forrás, amit Mózes-vesszejük a sziklából fakasztott, ma terhes gályákat hord.
Dolgoztak éjjelt nappallá téve, s nem jutott munkájuknak sem díj, sem dicsőség.
Országgyűlés, vármegyék, inszurrekció, Tudós Társaság összevéve nem mozdított ez országon annyit, mint az a nehány megszentelt nevű ember.
S minő apró kövek állták útjokat akkor! Most csak kövek: de akkor Csimborasszók!
A szerkesztő maga volt a korrektor, s Kálmán nemcsak novellákat és esztétikai értekezéseket írt, hanem a lapborítékokat is csirizelte Tseresnyés uram segítségével, s felírta rájuk a levélcímzetet. Azonkívül a lap netaláni deficitjeért is magára vállalta a kezességet.
Ez volt azután a hic Rhodus, hic salta!
Mikor az első esztendei zárszámadáskor azzal a felfedezéssel lepte meg a nyomdász, hogy nemhogy haszon maradt volna a lapon, de száz egész forint a hiány a költségvetésből, ami akként támadt, hogy egy dolgot kifeledtek az előleges budgetből, tudniillik, hogy amit cenzor úr őméltósága kitörülget a lapból, ahelyett aztán friss szedés kell, s ez éven át felmegy száz forintra. A cenzor okozta költségekre nem gondoltak ők, az impraktikus poéták!
Most ez hát bizony a vállalatot terheli.
A nyomdász ugyan megkapja a maga száz forintját az új előfizetésekből, hanem mármost az új negyedévi bevétel annyival kevesebb lesz; pedig az előfizetők is nemhogy szaporodtak volna, de sőt inkább azon körülménynél fogva, hogy a múlt ősz nagyon esős volt, s a kukorica megpenészedett, még tíz percent el is maradt belőlük. Így aztán lehet még egy évig az új előfizetéssel dugni be a likat, folytatni a vállalatot, de akkor bizony baj lesz. S nemcsak baj lesz, hanem szégyen is lesz.
Kálmánt nagyon bántotta ez a veszteség; azonkívül Tseresnyés uramnak is hátralékban volt már egy negyedévi angáriával, s kezdte megtanulni, hogy az ugyan nagyon elősegíti a poétát a költésben, ha éhezik és fázik; hanem ha még tetejébe adósságok terhe is nyomja, s azt tudja, hogy amit most erre az üres papírra írni fog, annak az árával már régen tartozik valakinek, az nagyon megbénítja a karját.
Tseresnyés uram kitalálni látszott Kálmán töprengéseinek okát.
Egy napon azt mondta neki:
– Nagy jó uram. Ön egészen elfelejti, amit tanult, értem a festés tudományát. Szabad volna-e önt felkérnem, hogy fessen le engemet – illő honoráriumért?
Kálmán mosolygott az ajánlaton; éppen akkor betűcsömör volt a derekában. Sajátságos betegség az: ismerik, akik folytonosan foglalkoznak irodalmi munkássággal: hogy egy-egy időre úgy megutálja az ember a betűt, úgy undorodik a tintától, s ha a haláltól válthatná is meg magát vele, vagy ha aranyakat ígérnének is minden sorért, nem volna képes egy gondolatot leírni. Ilyenkor hasztalan minden erőltetés, nem jön ki a tollból az első szó, ha kijön, úgy megharagszik rá az ember, hogy rögtön kitörli.
Egy éppen ilyen betűutáló napon (amilyen minden írónak van, még aki úgy megszokta is a folytonos munkát, mint az arzenikumevő a maga méregadagját) jött elő Tseresnyés uram a maga ajánlatával.
– Igaza van, mester – mondá Kálmán —, még ma veszek vásznat és festéket, próbáljunk más mesterséget is.
És azután úgy tapasztalá Kálmán, hogy nagyon jó az, ha az ember kétféle mesterséget tud. Nappal festhet, éjjel írhat. Azalatt, amíg fest, megpihen az írástól; s amíg ír, addig megpihen a festéstől. Folyvást pihen. A festés közben visszakapja a kedvét az íráshoz s az írás közben a festéshez. Folyvást mulat.
Tseresnyés uram arcképe nagyszerűen ütött ki. Olyan volt ezüstgombos magyar dolmányában, hogy szinte megszólalt. A vén szolgáló, mikor Kálmán kifordult a szobájából, belopódzott a képet megbámulni, s megcsókolta a drágalátos arcot; persze hogy egy akkora darab a szájához ragadt belőle, mert még nedves volt a festék. Sebaj! Kálmán helyreigazította a csók nyomát megint.
Mikor készen volt az arckép, Tseresnyés uram azt mondá:
– Erre tehát lehajlik egy negyedév.
Értette alatta az esedékes húsz forintot.