A JÉG HÁTÁN
Dicső úttörői a magyar múzsának, kik „akkor” átjártatok a Duna jegén a művészet oltárán áldozni! (Igazán áldozni.)
Otthonotok nem volt; saját háza még nem volt Magyarország fővárosában a magyar színészetnek. Idegen művészet háza fogadott be zsellérül, idegen színigazgató engedett át számotokra kegyelemből egy napot egy héten: a legrosszabb, a legsoványabb napot: a pénteket.
Üveges hintó sem várt rátok, mely Budáról áthordjon Pestre; de meg Lánchíd sem volt, melyen a hintó átjöhetett volna, a hajóhidat kiszedték a jég elől; s mikor visszatértek, otthon nem várt rátok meleg szoba, meleg étel.
És ti mégis törtétek az utat: átjártatok a zajló Dunán, ingó lélekvesztőn, később a jég hátán, fagyban, hóban, gyalog, éhezve, fázva, pirulva a szégyentől és pirulva a dicsőségtől és pirulva a hideg téli széltől.
És az újságok nem voltak tele keserves panaszaitokkal!
Késő éjjel, hosszú előadás után, mikor már minden lélek alszik, még a város olajlámpái is, akkor látják (kik látják? a partőr és a csillagok), hogy botorkál hosszú zilált sorban egy csoport didergő ember a ropogó havon, keresztül a Duna jégburkolatán, némelyik pálcája végére akasztva batyuját, mások párosával cipelve fedett kosaraikat. A hideg éjszakai szél vígan seper végig a sík jégmezőn, s arcaikba veri a sziporkázó havat. – Királyok és királynék azok, kik a hónuk alatt viszik koronájukat s batyuban bíborpalástjukat.
A szél eltakarja nyomaikat hóval, s másnap (– és negyven év múlva) nem tudja senki, hogy ők itt jártak.
És mégis itt jártak! És örömmel várták a keserves péntek napot, hogy mint egy tolvajbanda, mely nemzetének dicsőséget lopni jön; mint cigánycsapat, mely lyukas becsületünket foldozni bandukol, hogy új lelkesedéssel léphessenek föl az idegen ház fényes termében, s bizonyságot tegyenek róla, hogy még „él a magyar”.
És mily fényes bizonyságot!
Mindenki sajnálta őket. Igenis, sajnálta; ez volt az érzés. Hogy kell ilyen szép tehetségeknek a szűk, ismeretlen ködös világban dicstelen elveszni! Ha más nemzet művészei volnának, világra szólna a hírük, pompában, kényelemben élnének.
Jöttek hozzájuk idegen színigazgatók, kik csábító ajánlatokat tettek nekik, hívták őket Bécsbe, Drezdába, Majlandba gazdagon biztosított szerződések mellett. És volt tehetségük hozzá, hogy bármely más nemzet nyelvén képezhessék tovább magukat, mert megtették kérkedésből, mint színlapjaikon olvasható, „hogy lássa a világ, mit tud a magyar”; hogy játszottak Pécsett németül, Ráckeviben szerbül, Bukurestben románul egypár darabot, nemzeti fraternizáláskor; tehát elmehettek volna, nyitva volt előttük a világ minden ajtaja.
De a szívük volt ide nőve ebbe a földbe, az nem eresztette őket; gazdagság, dicsőség csábjai nem bírták azt innen kitépni; részvétlenség, mostoha viszonyok, szenvedések nem bírták kiszárasztani innen.
És ők minden pénteken áthozták kopott palástjaikat és fényes tehetségeiket a jég hátán az „idegen” Pestre.
Egy pénteki napon Aszályi sorba futkározta az előadásra átjött magyar színészek és színésznők öltözőszobáit, meghívogatta őket ma estére előadás után egy kis vacsorára Csollánné őnagyságához.
Mi volt Aszályi Csollánnénál? Lótó-futó, mindenes, titkár. A színészekre nézve pedig kritikus, ingyenjegy, potyacimbora.
Az ilyen meghíváson az illetők természetesen hogy kaptak. Az bizony éppen nem lesz rossz, az előadás után ahelyett, hogy az ember nekiindulna bujdosni a jégen keresztül haza Budáig a fűtetlen farkasordítóba, s keresni az üres fiókot, hogy kerül-e ki még belőle valami szalámimaradék, bizony, ahelyett beleülni az üveges hintóba, elkocsikázni az úri lakásba, hozzáülni a pompás lakomához, s reggelig elpoharazgatni, sőt még talán egy kis „parázs” ferbliben némi útiköltséget is beszerezni a könnyűvérű uraságoktól. – Mindannyian csókolták a kezeit a nagyságos asszonynak: nem fognak elmaradni.
Csak Cilike köszönte meg szépen a nagyon megtisztelő meghívást: ő nem mehet el a lakomára, neki haza kell sietni, mert kisfia magában van otthon a dajkával. Ez valóban eléggé érvényes indok. Hanem Bányaváry csak menjen oda és mulasson. Majd őtet elkíséri a színházi szolga, ki a színpadi ruháját kosarastul utána viszi.
Cilike különben is hozzá volt már ehhez szokva; gyakran ment egyedül haza Budára. Bányaváry ilyenkor elmaradt Csollánné teaestélyén; de Cilike annak is örült, hogy odajár: az tisztes társaság; onnan férje mindig józanul kerül haza, tartja fogadását, bort nem iszik, csupán teát; az pedig ártatlan dolog.
Tehát Cilike egészen megnyugodott abban, hogy majd egyedül fog hazamenni a szolga kíséretében. Aszályi nem is igen erőltette tovább.
Éppen Jenőy Kálmánnak egy új darabját adták, ő maga is megjelent a színpadon; őt is meghívta Aszályi Csollánnéhoz, amire Kálmán azt felelte, hogy ha lehet, elmegy.
De hát nem lehetett.
Mert az történt, hogy az idő erős déli szél mellett nagyon meglágyult volt, tavasz felé kezdett már járni, a Dunán a jég nagyon meggyengült, szekerek már több nap óta nem járták, s még hozzá az egész előadás alatt szakadt az eső, ami a jeget még jobban felporhanyítá; amiből az lett, hogy mikor Cilike az előadás után öltözőszobájából kilépett, s a színházi szolgát felkérte, hogy a kosárba kötött ruháit hozza át utána Budára, az kereken kimondá, hogy ő biz az apja üdvösségéért sem megy ma át Budára, mert a jég csupa korhadt már, s neki csak egy nyaka van, azt pedig nem kockáztatja. Nem is állt tovább szóba senkivel, hanem valamelyik búvó ajtón át megszökött, Cilikét magára hagyva, hogy keressen, ahol akar magának Budára kísérőt.
A szegény asszony meg volt ijedve. A színpad üres volt már; a színészek mind elsiettek a vidám lakomára, Bányaváry is; csak a lámpaoltogató volt még jelen, az pedig azt a tanácsot adta neki, hogy legjobb lesz, ha ő is utánuk megy. Csollánné bérkocsija még itt vár. Hogy is menne ily cudar időben neki a Duna jegének, ahol senki sem kószál már.
De Cilikének pedig haza kellett menni, mert kisfia otthon volt.
Künn sötét volt, az eső esett; az órák tizenegyet vertek; és ő el volt szánva, hogy egyedül is átmegy Budára. Ó, egy anyának a bátorsága olyan nagy, mint a nőfarkasé, mikor gyermekét félti. Mit annak az éjszaka, a vihar, a rémek?
Nekiindult, hogy megy haza egyedül.
Mikor aztán az előcsarnokba kiért, egy oszlop mögül egy férfialak lépett eléje.
Kálmán volt.
– Megvártalak. Tudtam, hogy senki sem lesz, aki hazakísérjen ebben az időben. Te pedig okvetlen haza akarsz menni. Hát nyújtsd a karodat, s kapaszkodjál belém.
Ó, mint meg volt nyugasztalva szegény asszony!
Hát mégis van egy lélek a földön, aki az ő lelkével együtt gondolkozik, aki óhajtásait kitalálja, akinek a karjára támaszkodhatik, aki őt szereti: egy testvér…
Átfonta Kálmán karját, hozzásimult, hogy egy esernyő alatt jobban védve legyenek; rebegett neki valami olyast, hogy „áldjon meg az Isten!”, s azzal nekiindultak a zimankós zápornak egyedül.
Magyarország két ragyogó géniusza.
A Duna-partra érve, a partőr figyelmezteté őket, hogy a jégen járni már életveszélyes dolog; minden órán várják, hogy megindul.
– Nekem át kell mennem! Nekem kisgyermekem van odaát! – kiálta szenvedélyesen a nő, s magával ragadta kísérőjét.
Könnyen volt öltözve, lábain vékony brünell cipők (a gumi felcipők még akkor nem voltak feltalálva), s az idő és az út nem volt ez öltözethez való.
A szél szemközt vágta nekik a záport, s az esernyőt hasznavehetetlenné tette, a jég fölött már néhol magasan állt a víz, s nem lehetett tudni, lék-e az ott vagy esővíztócsa. A sötétben semmi lámpafény nem világítá meg a veszélyes utat, úgy kellett nyomot nyom után keresve előrebotorkálniok.
Egy helyen már meg volt repedve a jégburkolat, s alulról fölfelé tolt jégtáblák torlaszolták el az utat. Kálmán karjára vett Cilikét, így emelte át a jégtorlaszon.
Továbbhatoltak.
A nő öltönye, lábai csuromvíz voltak már, s ekkor megállt az eső, megfordult a szél, megint csípős hideg kezdett lenni; az ázott öltöny csonttá fagyott rajtok.
A budai parton már nagy szakadások voltak a jégen, s ott keresztbe tett deszkák szolgáltak átjáróul.
A vékony jégtábla úgy hajlott lépteik alatt, úgy ropogott, mikor végighaladtak rajta.
Ó, gyermekem, ó kisfiam! – rebegé magában az anya.
Ne remegjetek! Ha az a jég olyan vékony volna, mint a papír, nem szakadna az le: a ti fejeteket egy-egy csillag őrzi, mely nem hagy elsüllyedni!
A budai partnál el volt már válva a jég a parttól, hanem egy csónak volt kikötve, eshető életveszélyben mentőszerül; azt a csónakot Kálmán odahúzta a jég széléhez esernyője fogantyújával, s azon keresztül kijutottak a partra.
Onnan aztán sietve mentek a színésznő lakásáig. A sietségben az a jó volt, hogy a rájuk fagyott öltöny ismét átmelegedett.
Szerencsére elérkeztek haza. „Nincs semmi baj?” – kérdé Cilike még a bezárt ajtón át a cselédtől, ki a kapunyitásra elősietett.
„Semmi baj, a kicsike alszik.”
Akkor aztán meg volt vigasztalva egészen.
– Isten veled! – szólt Kálmán, mikor Cilikét már jó helyen tudta. – Én sietek vissza.
– Vissza? – rebegé Cilike. – Ugyanazon borzasztó úton? Ah, én nem eresztelek.
– Pedig vissza kell mennem.
– Nem. Nem! Én nem eresztelek. Szerencsétlenség ér. Halálos beteg fogsz lenni. Maradj itt nálunk.
– Nem maradok itt nálatok, nem ér semmi szerencsétlenség: visszamegyek.
És azzal beerőteté Cilikét az ajtón, s maga sietett vissza a Dunához.
A szél egészen megfordult, s erős északi széllé vált: a jég elindulását ez szokta siettetni.
Szerencsére a budai parton senki sem őrködött, aki az olyan embereket elfogdossa, akik a halálveszedelemmel dacolni akarnak.
A mentőcsónak még mindig ott lebegett a vízen, annak az ormáról át lehetett szökni az ingó jéglapra, s aztán vissza ugyanazon az úton, melyen idáig jött.
Egy pislogó lámpa a pesti parton adott irányt, hogy merre menjen. Kettős oka volt sietni.
Mikor a pesti partra felkapaszkodott, három gyorsan egymásután következő villanás riasztotta fel az éji sötétséget, s azután három dördülés az éji csendet.
A gellérti ágyúk villámai és dördülései voltak azok, mik a jég megindulását jelzék.
A Margitsziget táján egy fehér vonal támadt a barna jéglap fölött, mely egyre tovább terjedt, s tompa harsogó moraj emelkedett a távolból.
Nemsokára aztán a pesti parton is hangzott a három ágyúlövés, annak jeléül, hogy itt is kezd indulni a jég.
Kálmán futott haza, ha egy óranegyedet késik, a mozgó jégtáblák közül kell kimenekülnie.
Amint hazaért, hirtelen levetette átázott ruháit, s átöltözött Csollánné estélyéhez.
Ízetlenség lett volna tőle a meghívást el nem fogadni. Miért is kerülte volna e nőt? Hiszen nem szerette már.
Katinka termei azon időkben mindig nyitva voltak a hazai tudósok és művészek számára. Nem is pusztán szeszély volt az tőle.
Mikor Kálmán megérkezett, már a vendégek mind együtt voltak. Már a teázáson át is estek; csak a vacsora volt még hátra.
Katinka is szívélyesen fogadta az utoljára érkezőt, s nem kérdezte tőle, hogy hol késett olyan sokáig.
– Most még csak Bálvándy van oda – mondá Aszályi, ki udvarmester, kukta, felszelő és kulcsár volt Katinkánál.
– Arra nem várunk – mondá Katinka.
– De hisz az nem is jön ma el. Az jó helyen van most! – monda Aszályi, és Kálmán szemébe vigyorgott.
Hát hiszen hogyne lehetne jó helyen Bálvándy? – gondolá magában Kálmán, hanem azért mégis oly valami sértőnek, oly valami kiállhatatlannak találta ezt a vigyorgást Aszályi pofáján, hogy nem tudott menekülni attól a gondolattól, hogy őneki ezt a vigyorgást onnan valami drasztikus módon kellene letörölni.
No de azután igen jól mulatott minden ember. Jött a pompás vacsora, melynél Aszályi, ki bortöltögető, tósztmondó, anekdotaregélő volt Katinkánál, az egész társaságot derült kedélyben tudta tartani.
Egy-egy jó cimbora sajnálta nagyon, hogy Bálvándy mért nincs itten most.
– Dejsz az jó helyen van! – felelt mindannyiszor Aszályi, s hunyorgatással jelezé, hogy ő meg is tudná nevezni azt a nagyon jó helyet.
Kálmán azt gondolta, hogy mindez az ő bosszantására mondatik, s fel sem vette.
Ő csak arra gondolt, hogy milyen jó volt neki a jégen visszajönni; ha most odaát rekedt volna, még Cilike nevét rágalmazhatták volna őmiatta.
Ismét lőttek a budai várfok ágyúiból; az étterem ablakai reszkettek bele.
A mulató társaság közül valaki azt mondta: most indul a jég.
Más azt felelte rá: ugyan jó, hogy mi nem vagyunk rajta.
De hát arra, aki pár óra előtt a jégen keresztülfutott, hogy kisgyermekénél lehessen, senki sem gondol?
No, az bizonyosan jó helyen van már.
Kálmán Bányaváry arcára figyelt. Az nem ivott bort: állhatatos volt. Hanem amellett ragyogott a jókedvtől.
Vacsora után a színészek összeálltak kvartettet énekelni. Majd a háziúrnő ült le zongorája mellé, s művészi játékával elragadá a társaságot. Aszályi a társaság nevében unszolni kezdé Bányaváryt; hogy énekeljen el valami szép szonátát. Az rá hagyta magát venni, s eléneklé az Erlkönig dalát; Katinka kísérte énekét a zongorán.
És Kálmán gondolta magában; Cilike most tán éppen ezt a dalt dúdolja kisgyermeke bölcsője felett: a szél dörömbözése az ablakon a kíséret hozzá.
Kálmán el nem távozott a teremből, mikor a vendégek nagy része a kártyázószobákba vonult vissza, s két arcot kísért mindég figyelemmel. S mentül tovább figyelt rájuk, annál jobban összeszorult a szíve.
Később táncolni kezdtek, zongoraszónál. Katinka a jókedvű színésznőkkel versenyt táncolt. Kálmánnak békét hagytak. Valaki elhíresztelte róla, hogy mellbeteg.
A reggel is együtt találta a mulatozókat.
Még akkor is jutott eszébe valakinek felsóhajtani Bálvándy után. De hisz az most nem jöhet.
Reggel Katinkának az az ötlete támadt, hogy ki kellene kocsikázni a Duna-partra, megnézni a zajló jeget. Rögtön bérkocsikat hozatott Aszályival, ki lovászmester, forspontbiztos volt nála, s az egész vendégsereggel kihajtatott a Duna-partra. Kálmán oda is elment velük.
A Duna zajlása nagyszerű volt. Egész jégtorlatok rohantak sebesen a megdagadt ár fölött, s ropogva omlottak egymásba, házmagasra feltolulva.
– Vajon Cilike hazajutott-e az éjjel? – kérdé a bámulat közepett egy kíváncsi szubrett.
– Ó, az bizonyosan otthon van – vigasztalá meg Bányaváry.
És még egyszer eszébe jutott valakinek előhozni, hogy az a Bálvándy mért nincs most itt.
– De hisz az most nem jöhet ide! – monda Aszályi furfangos arccal.
Egyik partról a másikra átmenni még gondolatnak is képtelenség volt. Katinka azt a szeretetreméltó indítványt tette kedves vendégeinek, hogy mármost őmiatta mindannyian ideát rekedtek: tehát menjenek vissza az ő házához, s maradjanak ott addig, amíg a Dunán ismét át lehet kelni; mely kedves indítvány közlelkesedéssel fogadtatott, csupán Kálmán köszönte meg azt a maga részéről: neki Pesten van itthon, ő hazamehet. Haza is ment, senki sem tartóztatta.
Amint azonban a Váci utcán végighaladt, szemközt találkozott Bálvándyval. Azért, hogy kedvesét nőül vette, nem kerülte őt ki Kálmán, sőt mint régi ismerőssel minden találkozásnál szóba állt vele.
– Az éjjel sokat emlegettünk Csollánnénál – monda Kálmán. – Mért nem jöttél el?
Bálvándy vállat vont.
– Én nem tudtam semmit róla, hogy Csollánnénál társaság van; engem nem hítt oda senki.
Kálmán elbámult; nem értette a talányt; kezet szorítottak, s mentek egyik fel, másik alá.
A TEAIVÁSTÓL
Megint kitavaszodott szépen. Amit onnan lehetett leginkább megtudni, hogy a Csigában hónapos retket árultak már.
Ez a Csiga egy szegletház a Sebestyén tér egyik oldalán. Aki nem restell oda elfáradni, most is olyannak fogja találni, amilyen volt ezelőtt negyven évvel. Alacsony emeletű ház, szűk folyosókkal, falépcsőkkel. A mostani és az akkori Csiga között csak az a különbség, hogy akkoriban itt volt a fővárosi írók, tudósok és művészek gyűlhelye.
Abban az időben még kedélyes emberek voltak a magyar szellemi bajnokok: keresték egymás társaságát, s tudtak együtt mulatni.
Itt ismerkedtek meg egymással az irodalom későbbi nagyszerű matadorai; itt olvasták fel egymás előtt költeményeiket; itt beszéltek egymásnak vakmerő reményeikről, s szövetkeztek nehéz vállalatokra: minők voltak például egy szépirodalmi zsebkönyv kiadása, acélmetszetekkel! Óriási merénylet akkor!
Kálmán is gyakran megfordult e kedélyes körben, s az ifjabb nemzedék vezérének tekinté, amiért az öreg urak nehezteltek is rá egy kissé.
Nem tartották tudósnak. Megrótták érte, hogy olyan sokat dolgozik. A nagy hatást, melyet a közönségre gyakorolt színdarabjaival, népszerűség-hajhászásnak nevezték. A higgadtabb kedélyek aggódtak szabadelvű iránya miatt. Olyan írók, kik hivatalt viseltek vagy arra aspiráltak, igyekeztek tőle távol állni. Egypár íróban, ki Kálmán szelleme által túlszárnyalva érezte magát, a költői ér kritikai aranyérré fajult el. Az irodalom grófjai és hercegei pedig, akik a Magyar Tudományos Akadémiát szervezték, úgy tettek, mintha sohasem hallották volna a nevét.
De Kálmánt mindez nem bántotta. Ő költő volt Isten kegyelméből, és gyönyörét találta abban, hogy az legyen.
A Csiga rendes látogatói közé tartozott Biróczy is, ki a jogtudományi szakban figyelemreméltó értekezéseket közlött, s vakmerő volt a hazai jogelveket bírálgatni.
És aztán, akit a napnak minden órájában itt lehetett találni: Aszályi.
Ez is az irodalomhoz tartozott. Írt álnevű bírálatokat, szerkesztett naptárt egy kövér nyomdásznak, s csinált népies verseket, melyek rendkívül rosszak voltak, rendkívül nagy kelendőségnek örvendtek, s a kiadó által rendkívül olcsón díjaztattak.
Hanem azért Aszályi tele volt dicsekedéssel fényes honoráriumokról; – hanem azért mindenkitől kért legalább egy forintot kölcsön; – hanem azért mindenki szerette nagyon.
Ez úgy látszik, mintha egy láncolat volna: csupa ellentétes paradoxonokból.
Aszályi a nagyúri körökben is „bennfentes” volt; minden pesti uraságnak és asszonyságnak a házától összeszedte a pletykákat, s ha nem kapott, csinált maga; és azokat oly mulattatóan tudta előadni.
S ahol a pletykákat legszívesebben hallják, az nem a kávénénikékből, hanem a tudósokból álló kör. Nincs olyan háladatos termőfölde a mendemondának, mint amelyet tudósok és művészek taposnak.
Ezért a Csigában Aszályit sokkal szívesebben látja minden ember, mint Jenőyt; ámbár az elsőbbiről mindenki azt mondja, hogy haszontalan ember; „nekem is tartozik egy forintommal”, „nekem meg kettővel” – aztán mindig hazudik: de azt mulatságosan adja elő. Jenőy pedig oly zárkózott, oly fásult – talán önhitt is?
Egyszer már magának Kálmánnak is feltűnt, hogy amint ő belép a pályatársak mulatótermébe, a jelenlevő vidám társaságnak, mintha egyszerre megette volna a csibe a kenyerét, úgy félbeszakad a jókedve; Aszályi, ki fennhangon mesélt valamit, egyszerre elhallgat, s aztán kotródik hátrafelé.
Nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa emiatt Biróczyt.
– Hogyan lehet az, hogy amint én ide belépek, az egész társaság hangos jó kedve egyszerre elhallgat?
– Meg akarod tudni az okát? Már régen vártam, hogy ezt kérdezd – mondta Biróczy. – Akkor ülj le velem ide a szögletbe.
Kálmán azon idő óta, hogy Biróczy elvállalta nagyanyjának az ügyeit, többek között az ő kizáratását is az örökségből, egész tüntetésig vitte a Biróczy iránti barátkozást. Büszke volt egy kedvetlen arcvonással is azt mutatni, hogy őrá vagyonának elvesztése hatással van.
– Nagyon kérlek! – mondta, leülve Biróczy mellé egy ablakmélyedésbe.
– No, hát halld meg az egészet. Emlékezel arra az éjre, mikor a Dunán megindult jég két napig itt tartóztatta a budai színészeket s azok között Bányaváryt is, a sógorodat?
– Azt az éjt mi együtt töltöttük – sietett Kálmán felelni.
– Igen. Csollánnénál. Emlékszel rá, hogy valaki fölemlítette akkor, miért nincs itt báró Bálvándy? S arra a mi barátunk, Aszályi azt felelte: „De hisz az jó helyen van!” – Emlékezel arra a mosolyra, amivel akkor rád tekintett?
– Emlékezem.
– No, hát tudd meg, hogy attól fogva mostanáig ez a mi „közös barátunk” azt híreszteli, hogy báró Bálvándy azon az éjszakán, késő előadás után egyedül karon fogva kísérte át húgodat, Bányavárynét Budára; s míg férje a pesti parton rekedt, azalatt ő a budain maradt. Ez volt az a „jó helyen van az!”
Kálmán egy szót sem várt többet; felugrott helyéről, s halványan, mint egy szobor, odalépett a társaság közé, s egyenesen Aszályi előtt állt meg.
– Hallja ön! – mondta neki reszkető hangon, és egész teste úgy reszketett, mint a hangja. – Ön azt állította, hogy azon az éjszakán, melyen a Duna jege megindult, húgomat, Bányavárynét báró Bálvándyval látta karöltve Budára átmenni…
Aszályi sarokba volt szorítva. Itt nem volt más menekülés, mint orcátlannak lenni.
– Igenis. Állítom, mert láttam – monda merész daccal. – Ott voltam Csollánné bérkocsijában, hogy Bányavárynét elvigyem az estélyre. Ott ült a kocsis mellett Csollánné inasa is; az is látta, amit én. Bányaváryné kijött a csarnokból, akkor az oszlop mögül előlépett egy férfi, aki reá várt, s együtt mentek karöltve a Duna jegére. Kétszer is szemükbe néztem. A nő húgod volt, a férfi pedig Bálvándy báró…
– Az a férfi én magam voltam, te gazember! – kiálta Kálmán, s azzal egy olyan pofont adott a rágalmazónak, egy olyan hatalmas, csattanós, igazságos pofont, hogy az éppen elég volt utolsó szavához szankciónak.
A pofonütött rohant – nem elégtételt venni —, hanem a tükörhöz, mintha szemeivel akarna meggyőződni, hogy csakugyan pirosabb-e az ő képének az egyik fele, mint a másik. S csak azután jutott eszébe dühösködni, hogy „ez vért kíván!” – mikor már meggyőződött róla, hogy Jenőy felcsapta a kalapját a fejére és elhagyta a termet. Akkor aztán körülnézett, hogy kit válasszon a társaságból szekundánsának. S miután kiszemelte a legbékésebb öreg tudóst, kinek emlékezetes híre marad azon jóakaratú törekvéséről, miszerint minden hajdankori perzsa és asszíriai császár nevét a magyarból származtatta le, akképpen bizonyítván be, hogy az egész világ a magyaroktól eredt; tehát azt a jó öreg urat rohanta meg Aszályi azzal a felhívással, hogy legyen őneki a véres bosszú munkájában párbajsegéde; de mire a békeszerető öreg tudós csak annyit mondott, hogy „Nabukodonozor”. – Ami tudvalevőleg e magyar szótól származik: „nebolondozzonazúr”.
Kálmánnak csak egy kollégája ment utána: Biróczy. Úgy sietett, de mégsem érhette utol a sánta lábaival; úgy kellett utána kiabálni, hogy várja meg. Kálmán aztán megállt és bevárta.
– Jól tettem, hogy egy pofont adtam neki? – kérdé Biróczytól.
– Nem jól tetted. Kettőt kellett volna neki adnod.
– Fogsz segédem lenni az ezután történendőkben?
– Segéded? Csak nem hiszed tán, hogy az a fickó téged párbajra kihív? Amikor ez verekedni fog, akkor én kengyelfutó leszek a török szultánnál. Te ebbe a házba ez életben többé be nem lépsz.
Kálmán keserűen bólintott fejével.
– Ő pedig már holnap itt lesz; föl lesz kötve a karja a nyakába; el fogja mondani, hogyan vívott veled párbajt, ő téged kímélt, mert a nemzetet nem akarta ily nagy embertől megfosztani, a te golyód pedig keresztülment az ő karján. A tudós elhisz mindent, ami nem absztrakt teória, s egynek sem fog eszébe jutni, hogy a kapott sebet látni akarja. A végső esetben megteszi egy kétkrajcáros hólyaghúzó tapasz, s a fickó mint vitéz ember fog parádézni, te pedig többé nem jössz ide őt megcáfolni.
– Nem.
– Azonban ne beszéljünk mármost a fickóról. Hanem kérdezzük azt, hogy miért híresztelte ő ezt a rágalmat. Mert ingyen senki sem tesz rosszat. Mi haszna volt neki e rágalomból? Ennek a történetnek valami genezise van.
– Nem találok rá.
– Vesd össze a körülményeket. A fickó jól látta, hogy te voltál az, aki húgodat a jégen átvezetted. Közbevetőleg: az derék vállalat volt tőled, az ingó jégen oda és visszairamodni, s még az estélyen is megjelenni, mintha csak a hajadat fodroztattad volna azalatt. De erről majd máskor beszéljünk. A fickó tehát tudta, hogy te voltál a kísérő, és mégis Bálvándyt híresztelé annak; híresztelé pedig olyan nyíltan, hogy várnia kellett, hogy az neked is füledbe megy. S erre az esetre olyan bizonyos lehetett arról az egy pofonról, hogy akár öt forintot vehetett volna rá fel a zálogházban. Kellett neki ez? Alig hiszem. Tehát valakinek másnak kellett.
Kálmán egyszerre megállt, mintha egy nagy kő állt volna eléje, amin nem tud átlépni.
– Mit tudsz?
– Hallgass rám, s ne hadonázz az utcán. Eredj át szép csendesen Budára, és keresd fel Bányavárynét, attól majd megkapod a felvilágosítást.
– Hát ő kitől tudja azt?
– Tőlem.
– Hallod-e? Mi érdeked van neked e dologban, hogy beleártod magadat?
– Érdekem? Úgy! Igaz. Hiszen én magam mondtam, hogy érdek nélkül semmi sem történik a világban. Nekem magamnak ugyan nincsen. Hanem hát én prókátor vagyok, s van egy kliensem, akinek az érdeke bír engem mozgásra.
– Ki az?
– Azt is megtudod, ha Bányavárynéval beszélsz. Csak eredj át hozzá egyenesen, de most mindjárt és sietve; mert ha hirtelenében nem szólsz vele, meglehet, hogy aztán sohasem beszélsz vele az életben.
– Te megrémítesz!
– Rémülj meg, ahogy csak tudsz; hidd a legrosszabbat, amit csak képzelsz, s aztán siess, ahogy csak bírsz.
Kálmán nem vesztett több pillanatot a szóbeszédre; hanem futott a csónakhoz, mely hamarább átszállítá Budára, mintha a hídra lekerült volna.
Amíg Kálmán átjutott Budára, agyában mint egy elátkozott kaleidoszkóp képletei, váltakoztak a talány tényezői. Mindazokat, akiket gyűlölt és szeretett, mindenképpen iparkodott egymás mellé, egymással szemközt helyezni, összevetette az érdekeket, a szenvedélyeket, a lehetségest és a képtelent; de nem bírt világot deríteni maga körül. Mikor Cilikéhez belépett, azt úti bőröndjeinek bemálházásával foglalkozva találta.
– Mi ez? – kérdé Kálmán szorongó kebellel.
– Én utazom – monda a nő, kinek arca piros volt a fáradságtól és szemei a sírástól.
– Hová? – kérdezé Kálmán.
– Nagy a világ… – ez volt rá a felelet.
Kálmán hevesen ragadá meg kezét.
– Cili! Mi történt veled?
– A legrosszabb, ami történhetett.
– Szólj világosan, mert elvesztem az eszemet!
Ekkor aztán odaomlott a keblére a nő, megeredtek a könnyei, fuldokolva zokogá: „ő nem szeret engem többé!”
– Kicsoda? Bányaváry?
– Ő mást szeret.
– Kit?
– Azt az asszonyt!
És ahogy a könnyeken keresztül szikráztak a szemei Kálmán szemeit keresve; ahogy arca lángvörössé pirult: e tekintetből meg kellett értenie Kálmánnak, hogy ki „az az asszony?”
„Csollánné?”
Cilike a sértett szűzérzet undorával fordítá félre arcát. Ez volt az igenlő válasz.
– Őrült az az ember?
– Én bolond – szólt a nő, arcára tapasztva kezeit —, aki örültem annak, hogy kigyógyítottam őt egyik szenvedélyéből! Hiszen mikor mindennap ittasan jött haza, rút volt, de az enyim volt. Szégyenlettem magamat miatta; de szeretett! Most már józan; de másé. A borcimborák csak pénzét rabolták el, a teaestélyek a szívét. Ő most már szép, deli és boldog. Én pedig el vagyok temetve.
– De hisz az lehetetlen; te csalatkozhatol – vigasztalá őt Kálmán; pedig saját maga előtt egész világosságban áll már az egész talány. Annak az asszonynak az egész cselszövevénye. Ezért kellett Cilike felől ezt a rágalmat elhíresztelni, hogy ő Bálvándy kedvese; hogy a férj annál jobban elidegenedjék tőle. Hisz az ilyesmi oly valószínű. Bálvándy bolondja a színészvilágnak – s minden szép művésznőnek udvarol. Tudja azt felőle minden ember.
Cilike letörlé könnyeit, egy hosszas keserveset sóhajtott, s aztán nyugodt hangon beszélt.
– Amit tőlem hallottál, az való. És nem az a legszomorúbb benne, ami az én fájdalmam. Én azt eltűröm valahogy. Azt mondják: ez a mi sorsunk; színészházaspárok nem vénülnek meg együtt. De a késen, amellyel így megszúrtak, még méreg is van, s az már megöl. Ó, miért jöttél most hozzám? Mért akarod ezt tőlem meghallani? Eredj innen; és hagyj engem innen futni! Holnap úgyis meghallod, mindenki beszélni fogja az utcán.
A nő kétségbeesetten veté magát arccal a kerevetre; de már nem tudott sírni.
– Az Istenért! Mi az? Mondd meg nekem! – könyörgött Kálmán, odahajolva fölé s gyöngéden kényszerítve a vonagló nőt, hogy üljön melléje és tegye forró homlokát vállára.
– Tehát tudd meg éntőlem azt, amiért sohasem fogsz megbocsátani se nekem, amért megmondtam, se magadnak, amért megkérdezted. Te ismerted azt az embert, aki veled együtt mint gyermek lángoló hazaszeretetből követett el olyan vétket, amiért életpályájáról letaszították; te ismerted azt az embert, aki azután rajongó szenvedéllyel lépett az életutak legáldatlanabbjára, és szerzett ott babérkoszorút, töviskoszorút, és viselte mind a kettőt büszkén; te ismerted azt az embert, ki szülőid csöndes hajlékából, ahol csak a boldog nyugalom lakott, a család kedvencét elvitte magával, s aztán jártak együtt, és osztoztak nyomorban és dicsőségben, és nem gondoltak a visszatérésre soha; te ismerted azt az embert, akivel kezet fogva megindultál dacolni az egész világgal; összetűzni a nagyurak hatalmával, meghódítani a gúnyolódó közönyt, felébreszteni egy alvó országot; akiért eltaszítottak pártfogóid, kitagadott nagyanyád, elhagyott kedvesed; te ismerted azt az embert, aki ama felejthetlen napon, ott a havasi csúcson úgy beszélt hozzád, mint egy nemzeti szent! – Ez az ember most egy szép asszony szép szemeiért elfelejt bennünket, elhagyja hazáját, s elmegy külföldre idegen nemzet művészének…
Kálmán karjai aláhanyatlottak, elbámult maga elé, halkan susogva.
– Ez csak egy rossz álom.
– Ó, ez nem álom. Ez bizonyos, való. Azon nő ügyvédje beszélte el azt nekem. Bányaváry gyakran említé, mennyi fény, mennyi jutalom várna rá, ha nem e nyomorult kis nemzet lángelméje volna; minő fényes ígéretek, minő csábító meghívások érkeznek hozzá a világ minden részéből; és ő annyiféle nyelven volna képes játszani! Most aztán kezembe van adva az egész dicsvágy kulcsa. Az a mi barátunk, aki nekem azt elmondta, fölfedezte előttem, hogy a csábító meghívások amaz asszony cselszövényei. Ő kötött szerződést egy külföldi színigazgatóval, hogy az Bányavárynak nagyszerű összegeket ajánljon fel szerződési díjul, miket amaz asszony megkétszerezve térítend meg az impresszáriónak. S aztán ő maga is azon külföldi városban fog letelepedni. Az ügyvéd azt mondá, hogy neki ezt védencnője érdekében kell megakadályoznia; mert ily botlás válóperét az ő kárára fogja eldönteni. És Bányaváry el fog hagyni minket, és menni fog annak a szép asszonynak a szemei után külföldre, s átesküszik idegen oltárhoz, idegen istenhez.
Most azután Kálmánon volt a sor, hogy elkezdjen zokogni, ahogy csak egy lelke mélyében megsértett férfi zokoghat, aki egy egész élet összesalakzott keserűségeinek enged kitörést túlterhelt szívéből.