Béni bácsit nem valami gonosz szenvedély ösztökélte, hogy Bálvándyékkal a homburgi fürdőt is útba ejtse; de mivel kedves barátja olyan sok csuda dolgot beszélt előtte az ottani játékbankról, szörnyű kíváncsi lett meglátni, hogyan nyerik el az emberek azt a tömérdek sok pénzt. Ő maga ugyan részt nem fog venni a játékban, az ő aranyai jól be vannak varrva, nem is tudni, hová; a többi pénze pedig váltókban van, de szeretné látni, hogy miképpen játszik más. A báró is fog játszani, s a grófnő is azt mondta, hogy ő is próbál szerencsét. Ez nemes szenvedély.
Hanem hát az alkalmatlan Biróczy csak oda is utána ment, s az is beszemtelenkedett a pompás játékterembe.
Az első este mindjárt csoda dolgokat látott Béni bácsi. Látta Dorothea grófnőt mosolygó arccal elveszteni száz louis d’ort a ruletten, még csak a szempillája sem rezzent meg aközben; Béni bácsi pedig majd odaejtette a fejét a zöldasztalra bámulatában.
Még nagyszerűbb volt a rouge et noir asztal melletti élménye: ott Bálvándy vonta magára a közfigyelmet. Milyen hidegvérrel mondá: „mille francs”, és tette az aranytekercset a vörös lapra, megnyerte a tételt, rajta hagyta a vörös lapon. A tét megnégyszereződött, lett belőle nyolcezer, tizenhatezer, harminckétezer frank, akkor a fekete jött ki, a krupié behúzta az egészet. – Béni bácsi majdhogy sírva nem fakadt. S Bálvándy akárhányszor ismétlé azt a bravúrt. Béni bácsi, mikor nőni látta azt a káprázatos halmazt aranytekercsekből, úgy szeretett volna közbekiáltani: „vigye el ön már! húzza már be!” – Elgondolta magában, hogyha őelőtte egyszer úgy heverne már harminckétezer frank, dehogy kockáztatná tovább, megtömné vele a zsebeit, extra postát fogadna, s úgy elhajtana innen, hogy soha többé nem látná őtet Homburg. Egyszer meg aztán azt a manővert csinálta Bálvándy, hogy négyszer rajta hagyta egymás után a tételét a veresen, akkor átment vele a feketére, ott megint négyszer egymás után nyert, és parolit tartott; hatvannégyezer frankot nyert, azt azután beseperte, s azt mondta, hogy ez vacsora előtt elég lesz.
Béni bácsi most kezdte még csak bámulni Bálvándyt. Hisz ez nagy ember. Nemhiába felé is van fordulva minden lornyett, kivált azoké a szép kisasszonyoké, akik franciául beszélnek, és szinte játszanak. Vajon mind grófnők azok?
Vacsora után (melynél, közbevetőleg mondva, Béni bácsi osztrigát is evett, s pezsgőt ivott rá, a báró vendégelte meg) újra visszamentek a rouge et noir asztalhoz.
De már ezúttal tökéletesen kilelte a hideg Béni bácsit, úgy megfázott és megizzadt Bálvándy játékának nézésébe. Hej, ha őneki bátorsága volna egyet azok közül a dugaszba eltett aranyak közül kifejteni s szinte feltenni a báró kártyájára. De hátha el találná veszteni. Mert az volna jó, ha az ember bizonyosan tudná, hogy nyer; akkor nem volna olyan nagy vétek a kártyázás.
Nem nézhette tovább ezt a dolgot. Bálvándy egész halmaz aranyat vesztett, s megint garmadával seperte vissza. Ez a látvány lunátikussá tette Béni bácsit. Hazament szobájába, és lefeküdt azzal a meggyőződéssel, hogy Bálvándy reggelig szétrobbantja a bankot. De világért sem tudott elaludni; akárhogy lehunyta a szemét, mindig maga előtt látta azt a fényes termet, azokkal az aranyéhes emberi vadakkal; megterítve előttük a zöld etető, amin úgy szórják az aranyat, mint otthon a kukoricát. Ha pedig elaludt, azt álmodta, hogy ő maga is nyakig ül az aranyban: egyszer meg szétgurul minden arany, s akkor egy ingben, mezítláb marad ott.
Reggel összetalálkozott megint Biróczyval. Kegyes volt őt észrevenni.
– No! Ugye látta, a báró micsoda szerencsés ember. Egyszer már nyert annyi aranyat, hogy az volt egy mázsa.
– A bizony – monda Biróczy – elvesztett az éjjel vagy harmadfélszázezer frankot.
Itt megállt a lélegzetvétel Béni bácsi torkában. Ez olyan nagy dolog, hogy egyszeri hallásra meg sem érti az ember.
Kétszázötvenezer frankot elveszteni. Mit csinálna ő, ha az őrajta esett volna meg? Azt csinálná, hogy borotválkozás előtt felszína egy nagy csomó burnótot az orrába, hogy mikor a nyakán van a borotva, hirtelen nagyot tüsszentsen, s azzal a feje odaessék maga elé. Vajon Bálvándy mi módon fogja magát elölni?
De hátha nem is igaz az egész dolog? Ez a sánta fiskális csak őtet akarja itten most bosszantani. Lehet is annyi pénzt elveszíteni! Hisz az már tolvajság volna!
Persze hogy nem igaz egy szó sem az egészből! Hisz itt jön a báró éppen a szobájából, a comtesse-szel a karján, s olyan jókedvük van mind a kettőjüknek, amilyen nem lehetne valakinek, aki a múlt éjjel harmadfélszázezer frankot veszített. Még Béni bácsit is meghíják a reggelizéshez, a báró szarvasgomba-pástétomot hozat, és sherryt iszik hozzá. No bizony, aki kétszázötvenezer frankot elveszített, az nem eszik szarvasgomba-pástétomot, nem iszik hozzá sherryt, nem tréfál Béni bácsival, nem szorongatja titokban a grófnő szép kezeit. Annak nem ilyen piros az arca, annak nem ragyognak így a szemei; az nem ád aranyat borravalóul a pincérnek. Mesebeszéd, amit az a fiskális vele el akart hitetni.
Béni bácsi a világért meg nem merte volna kérdezni más embertől, hogy igaz-e, amit a fiskális mondott.
Pedig biz az igazat mondott.
Hanem Homburgban egy napig sem időztek tovább Bálvándyék. És így Béni bácsi is ment velük tovább. Elég is abból ennyi! Egyszer megpróbálni a szerencsét, zsebre tenni, amit a jó sors adott, s aztán képpel sem fordulni a játékbarlang felé; ez a legokosabb princípium. Béni bácsi meg volt felőle győződve, hogy Bálvándy hozza magával a fél mázsa aranyat, amit az ő szeme láttára elnyert. Vajon hová tud ennyi pénzt majd eldugni, hogy az úton el ne lopják?
De egyúttal azt is tapasztalá, hogy a sánta fiskális mindenütt velük egy úton jár; mintha ő volna az a proverbialis „poena pede claudo”, aki a bűn üldözésére ki van küldetve.
Reménylé, hogy Párizsban majd csak nyomát fogja veszíteni. Nem az; ott is mindig a gallérjához volt varrva: ahova ők beszálltak, ott telepedett le az is; ahova ők mulatni mentek, megjelent az is; márpedig Béni bácsi elég megvetően bánt vele, rá sem nézett. Ha még azt sem érti el, ugyan vastag bőre van.
A báróék pedig rendkívül nyájasak voltak az öreg fiú iránt: valóban kényeztették, mint egy gyermeket. Csupa öröm volt velük együtt látni Párizst. A báró többször volt már itten, egész rendszerrel tudta sorba venni az élvezeteket, színházak, báltermek untig adtak Béni bácsinak gyönyörködnivalót. Az tetszett neki különösen, hogy a báró és a grófnő nem tesznek úgy, mint más unalmas házaspárok, kik egymástól számon kérik: hová mégy? hol jártál? hanem az egyik keresi a mulatságot itt, a másik amott: egyszer megint összekerülnek, s meg vannak a napjukkal elégedve. Például azalatt, míg a grófnő a théâtre français-ban ismerősöket fogad el páholyában, azalatt Bálvándy a foyer-ben keresi a lenge öltözetű ismerősöket, meg elviszi magával Béni bácsit a Closerie des Lilasban, ahol oly barátságos tekintetű leánykák mosolyognak az emberre, s az Béni bácsi keblének olyan jólesik. Ha mondjuk, Béni bácsi keblének, értjük alatta csak a szívét, nem pedig a tárcáját: mert annak ez a mulatság nem esik olyan jól. A dugaszban elhozott aranyak bizony olyan gyorsan elrepültek tőle, mintha Rinaldo kezébe jutottak volna útközben. De sebaj, arra valók a váltók. Azokat mindig pénzzé lehet tenni. De mi úton-módon lesz abból a váltóból pénz, ez nem ment Béni bácsi fejébe sehogy. Mert tudta ő azt, hiszen törvénytudós volt, hogy ha az ember egy másik ismerős embernek pénzt ád, attól kötelezvényt vesz, két tanú aláírja magát, hogy az ő szeme láttára számlálták le a pénzt, három ezüsthúszast értve egy forintban, az írásra ütnek három pecsétet, azután a tőkét fél évvel elébb felmondják: hát az az egyik ember annak a másik embernek tartozik azt a pénzt ugyanazon penészes húszasokban visszafizetni; s ha nem fizet, húszesztendős processzus vallja kárát; de hogy valaki Ázsia széléről idejöjjön Párizsba, egy akkora papirossal, mint két fidibusz; amin se tanú, se pecsét: azt megmutassa egy idegen embernek, akit sohase látott, s arra az az idegen ember belenyúljon a fiókjába, s a Pesten lefizetett ezüstöt kifizesse neki igazi louis d’orokban, ez a mesék közé tartozott előtte. Vajon nem fogja az a bankár őt egyenesen kinevetni ezzel a kívánsággal? Nem löki ki az ajtón? Vagy éppen talán még be is csukatja? A sánta fiskálishoz pedig nem akart fordulni, tehát mégiscsak rá kellett szánnia magát, hogy egy bérkocsit fogadjon, s annak meghagyja, hogy erre az írásban mutatott helyre szállítsa el őt rögtön, és vissza is hozza. Az a bankár címzete volt.
Béni bácsi eljutott szerencsésen a francia bankár üzletszobájába, s ott előmutatta a váltóját, ugyan fogva az egyik fülét, nehogy az az ember ott a rácson belül kikapja a kezéből, s hirtelen lenyelje.
Az az ember a rácson belül megnézte az aláírásokat, s azt mondta, hogy minden rendben van: aranyban tetszik-e a pénz vagy bankjegyekben?
Béni bácsi előrebocsátotta, hogy vele németül beszéljenek, s aztán bölcsen felét aranyban, felét bankjegyekben kérte ki a pénznek.
A bankár pénztárnoka aztán udvariasan felkérte, hogy szíveskedjék a váltóra ráírni a zsiróját, mikor a pénzt átveszi. Akkor az volt a szokás: nem tudom, most is az-e.
Béni bácsi ettől a szótól nagyon megijedt. Mit írjon ő? „Zsirót.” Micsoda állat az? Nem lehet a valami jó. Neki még otthon keményen meghagyta a mama, hogy semminemű papirosnak alá ne írja nevét külföldön. Ő nem írja le a nevét sehova.
Akkor viheti a váltóját vissza, nem kap pénzt.
Béni bácsi kétségbeesetten hajtatott vissza szállására. Pedig már alig volt annyi pénze, hogy a fiákert kifizesse. Most mit csináljon, ha a váltójára nem adnak pénzt? Éhen kell meghalnia ez idegen országban, és gyalog hazamenni Magyarországba, ennyi tyúkszemmel. Felkereste patrónusát, Bálvándyt, s előadta neki, hogy micsoda veszedelemben van. Már akkor pertu voltak, s kedves barátomnak hítták egymást.
– Mit csináljak, kedves barátom?
Bálvándy hasztalan tartott neki egész előadást a váltók természetéről, a „zsiró” nem ment Béni fejébe. Ő inkább meghal éhen, de alá nem írja a nevét semmi váltónak.
– Hát add ide, majd aláírom én az enyimet – mondta Bálvándy —, s arra aztán kiveheted a pénzt a bankártól, miután a pesti bankár saját rendeletére állította ki a váltót.
Ezt nem értette aztán még csak Béni bácsi!
Dehogy engedte, hogy Bálvándy az ő váltójára írja a nevét: hátha elrontja vele az egész váltót, s aztán igazán nem kap érte semmit.
– No, hát add ide, kifizetem én a váltód értékét! – monda a báró, aztán majd bekasszálom magam. – Mennyiről szól? – Ötezer frank. Itt az ötezer frankod.
Azzal nem messze ment, csak a chatouille-jáig; azt kellett felnyitnia. Belemarkolt, kivett öt darab ezeres bankjegyet, s odaveté az asztalra. Ez a pénz: hol a váltó?
Béni bácsi reszketve gombolá be a mesés nagyságú összeget, s szörnyen bámult, mikor a báró becsengette a vendéglői szolgát, ráírta az ő váltójára a saját nevét, átadta az idegen cselédnek, elküldte vele a bankárhoz, s tíz perc múlva az idegen szolga már itt is volt azzal a pénzzel, éppen olyan bankjegyekben, s átadta azt a bárónak anélkül, hogy elvesztett volna belőle valamit.
Béni bácsi el volt kábítva e könnyű pénzzelbánás igézete által. Ez a Bálvándy nagyszerű ember!
E naptól fogva nem volt Béni bácsinak más óhajtása, mint hogy vajha ő egyszer visszaszolgálhatná Bálványnak ezt a nagy baráti szívességet, s hasonló fényes úri könnyűvérűséget tanúsíthatna irányában. Ez óhajtását több ízben ki is fejezé előtte. Bálvándy megköszönte, nem volt rá szüksége.
Hanem egy nap mégis akadt ilyen szerencsés alkalom.
– Kedves barátom – monda Bálvándy —, hirtelen fel kell vennem egy kis összeget, magam vagyok a váltón az elfogadó, s hiányzik róla egy zsiróm. Tehát ha azt a szívességet meg akarnád tenni.
Hogyne akarta volna Béni bácsi? De örült neki nagyon, hogy Bálvándyval egy papírra írhatja a nevét. Azt már megtanulta tőle, hogy az a váltóra írt „zsiró” semmi bajt nem okoz: az csak olyan, mintha egy szerelmeslevélnek írná alá magát az ember; azt akárki megteheti, akárkinek szívességből; az csak holmi kereskedői formalitás. Hogyne írta volna oda a nevét, ha egyéb nem kívántatik tőle. Azt sem nézte meg, mennyi az összeg, mikor van a lejárat. Minek a rendeltetésére kell fizetni? Nem az ő gondja az.
És aztán el is felejtette az egész dolgot, s beletelt két hónap, hogy az eszébe sem jutott.
Ezt a két hónapot folytonos tanulmányozások közt tölté. Tanulmányozta a szép grisette-eket, s tanult tőlük franciául beszélni.
Csak az az egy feszélyezte, hogy ez a sánta fiskális mindenütt az útjába ténfereg.
Egy reggel aztán, mikor éppen a teájához törögette fel a lágy tojásokat Béni bácsi, beállít hozzá egy soha nem látott úr, s azt kérdi tőle, hogy van-e kedve azért, hogy ezt a hosszú cédulát megmutatja neki, most rögtön hetvenötezer frankot kifizetni.
Béni bácsi értett már annyit franciául, hogy ezt a dolgot semmiképpen meg ne értse. Hogy ő fizessen hetvenötezer frankot azért a céduláért? Sohse látott ő hetvenötezer frankot életében.
A kellemetlen úr azt kérdezte tőle, hogy nem az ő névaláírása-e ez a bemutatott hosszú fidibuszon?
Most emlékezett már rá Béni bácsi.
– Hja, kedves mosziő, ez csak zsiró, ezt úgy hívják, hogy zsiró, én itten csak zsiró vagyok. A pénzzel Bálvándy báró tartozik, a gazda Bálvándy, a gazdag Decséry comtesse férje! Tudja?
A kellemetlen mosziő biztosítá Béni urat, hogy tudja ő ezt jól, de miután az akceptáns nem fizetett a határidőre, tehát a zsirón van a sor; annak kell fizetni hetvenötezer frankot. Ha pedig nem fizet, akkor méltóztassék ezt a másik két urat, aki az ajtóban áll, követni a bérkocsiig és onnan tovább: mert a személyfogság ellene is éppen úgy megadatott, mint az akceptáns ellen.
Béni bácsi erre a szóra elfelejtett franciául, ríva fakadt, és diákul beszélt.
– Tamen ego nihil feci: iste Bálvándy omne fecit. Ego nihil scio; iste Bálvándy scit…
De biz annak a mosziőnek „scio” – „non scio” – „feci” – „non feci” mindegy volt, még egyszer megkérdezte Béni bácsitól, fizet-e. No, ha nem, hát azzal átadta az ajtóban álló két mosziőnek, akiknek mindegyike egy két láb hosszú ólmos bottal volt ellátva; azok Béni bácsira feladták a felső-kabátját, fejébe nyomták a kalapját, s azzal karon fogva vitték le a bérkocsiig, ott mind a ketten beültek hozzá, egyik melléje, másik szemközt, s szörnyen vigyáztak rá, hogy meg ne ugorjék.
– Hová visznek, kérem? – rebegé Béni bácsi.
– A Clichybe – felelé az egyik kérlelhetetlen.
Béni bácsi pedig elgondolta magában, hogy ezekből a párizsi börtönökből az ember egyenesen a guillotine alá kerül; hallotta elmeséltetni a septembrisatio történetét, s nem adott volna ebben az órában a fejéért egy fületlen gombot.
Egészen kikocsikáztatták a városból, behajtattak vele egy rideg, kevés ablakkal kifelé szolgáló épület udvarára: az a Clichy. Ott aztán átadták a porkolábnak, megmondták a numeróját, s a foglár bevezette őt egy hosszú folyosón át egy szobába, ahol már volt akkor egy másik úr is.
Az a másik úr volt báró Bálvándy.
A báró nagyon bosszús volt, a bajusza sem volt ma kipödörve, sem a haja felfodorítva; hanem amidőn meglátta Béni bácsit, azzal a kétségbeeséstől elkékült ábrázattal bebukni az ajtaján, amint az zokogva a nyakába borult, és azon kezdte a könyörgését, hogy ne hagyja őt elveszni: akkor nem állhatta meg, hogy el ne kacagja magát, s azontúl megtartotta a régi kedélyét.
– Minek íratta velem alá azt a zsirót? – bömbölt Béni, gyerek módra.
Bálvándy pedig nevetett.
– Hát azért, öreg fiú, hogy ha idekerülök, ne üljek itt magamban, légy itt te is, hogy együtt elmulathassunk. No, hát nem szeretsz ott lenni, ahol én vagyok?
Béni bácsi kénytelen volt erre a szóra belenevetni a sírása közepébe, hanem aztán azt kérdezé súgva:
– De nem visznek bennünket innen a guillotine-ra?! Vagy nem deportálnak Algírba?
– Bizony nem tudom én – monda Bálvándy, kapva a tréfán.
Béni bácsi kegyetlenül felsóhajtott.
– No ne búsulj – biztatá őt Bálvándy —, ha vesszük észre, hogy baj van, egy éjjel leöljük az őreinket, s az ablakból leereszkedünk lepedőkön.
De ez ellen meg határozottan tiltakozott Béni bácsi; ő nem gyilkol, és még kevésbé ereszkedik le kötélen az ablakból, inkább áttéteti magát innen más szobába; de ilyen merényletnek bűntársa nem lesz.
– No ne félj semmit, öreg fiú – biztatá Bálvándy —, tréfa az egész, egypár nap alatt kiszabadulunk innen; megesik az ilyesmi sok gentlemanen. Ez gentlelike tréfa. Már odaizentem a jegyzőhöz, hogy küldje ide a hitelezőmet. Valami ostoba filiszter lehet. Két szóval kiegyenlítem vele a dolgot. Addig pedig reggelizzünk egyet. Mindjárt hozza a foglár a reggelit.
No iszen volt Béni bácsinak kedve a reggelihez, kivált amilyennek ő képzelte a tömlöcben kiszolgáltatott früstököt; ahogy azt a vármegyeháznál látta otthon. Az ám prófunt meg cibereleves! Közben egy kis mogyorófa is. (Vajon nem csapják-e meg itt az embert?)
De aztán elbámult, mikor meglátta, hogy a foglár egész pompás luncheont terít fel a fogolynak. Szarvasgomba-pástétom is van és sherry.
Jaj, ha ez még itt is szarvasgomba-pástétommal és sherryvel él, akkor mégis aligha igaza nem lesz annak a sánta Biróczynak. Hej, csak ő azt a sánta Biróczyt el ne cserélte volna ezzel a báróval soha. Most már egészen felteszi róla, hogy ez minden este el tud veszteni kétszázötvenezer frankot. Így azután persze hogy a nagymogul maga is az adósok börtönébe jut. Csak az a sánta Biróczy jönne még elő egyszer!
Dehogy tudott Béni egy falatot is enni, akárhogy kínálta a báró.
A foglár jelenté kis idő múlva, hogy eljött az ügyvéd, aki az elfogatási parancsot kieszközölte ellenük.
Hadd jöjjön be!
Sánta Biróczy lépett be az ajtón.
Béni bácsi repült a megszabadító angyal elé, átkarolta, összecsókolta, kedves Biróczy bácsinak nevezte: „látja, mivé lettem, szabadítson meg innen”.
Biróczy pedig azon igyekezett, hogy saját magát kiszabadítsa Béni bácsi karjai közül, s aztán igen hidegvérrel monda neki:
– Nem kellett volna önnek ide iparkodni; de mármost ha itt van, hát üljön le csendesen, fogja a fejét a kezébe, s várja el, hogy mit végezek én ezzel a másik úrral itten.
– Ah, tehát ön az, aki engemet elzáratott? – kérdé Bálvándy, egyik lábát a másikra vetve s fogait piszkálva: amiért megint viszont Biróczy az egyik lábát egy szék támláján keresztültette, s úgy diskuráltak egymással.
– Igenis, én vagyok az ön váltótulajdonosának a megbízottja.
– Röviden! Mennyibe kerül, hogy innen kiszabaduljak rögtön?
(– De velem együtt! – kiálta közbe Béni bácsi!)
– Ön tudni fogja. Hetvenötezer frank a váltóadósság.
– Azt tudom. De most pénzem nincs. Birtokaim jövedelme tízszer annyira megy, mint ez a tartozás. Én azonban nem várhatok addig, míg igazgatóim a pénzt utánam küldik. Ön ismeri helyzetemet. Nekem ki kell szabadulnom még ma. Elég lesz-e, ha az ön megbízójának kötelezvényt adok százötvenezer frankról, amit jószágaimra rögtön betábláztathat?
– Nem kell neki kötelezvény. A pénz kell neki, vagy fogva marad ön.
– De mikor kétszer annyit ígérek teljes biztosíték mellett. Száz percent nyereséget.
– Nem kell neki semmi nyereség.
– De hát ki az ördög az a hitelező?
– Egy asszony.
– Hogy híják?
– Sátory Csollán Katalin.
– Ahá! – kiálta fel Bálvándy, s most már felugrott a székéről. – De már így értem a dolgot. Ön Csollánné megbízásából kísért engem, ugye, mindenüvé?
– Alighanem.
– Most már tisztában vagyok. Ez hát asszonyi bosszú. Lássa ön, egyszer éppen így jártunk mi együtt azzal a szép asszonnyal gyöngéd utazáson, éppen így elvesztettem Homburgban a pénzemet, éppen így kerültem a Clichybe: akkor ez az asszony engem kiváltott innen, megszabadított a hitelezőimtől; én pedig juxot csináltam belőle, hogy akkor itt hagyjam a faképnél, s megszökjem tőle. Most megkaptam a tromfot. Ugyebár ez így volt kicsinálva, hogy ön utánam járjon, a váltóimat összevásárolja, aztán a mézeshetek kellő közepett megragadja a galléromat, s elcsukasson a feleségem mellől? Erről ismerek arra a szép asszonyra. Bosszúálló istennő!
Biróczy fejének bólintásaival hagyá helybe Bálvándy mondatait. Béni bácsi pedig messze feltátotta a száját az utolérhetlen magyarázatára a siralmas történetnek; amibe belekeveredni az ő nagy fejének ugyan semmi oka sem volt.
– No mármost, Béni pajtás – szólt nevetve Bálvándy —, csak vessük meg az ágyunkat idebenn, s tegyük magunkat egész kényelembe, mert az, aki most bennünket egy lepkefogóval elcsípett, innen ugyan addig ki nem ereszt, míg a feleségem otthon pénzt nem kerít, s vagy ő engem, vagy téged az anyád innen valahogy ki nem vált.
Ez volt pedig az a szó, amitől Béni bácsi újra sírva fakadt.
– Jaj! A mama! Az édes mama, ha megtudja, hogy a fia tömlöcbe került, idegen országban! Kedves édes jó Biróczy. Ne hagyjon itt. Maradjon itt velem. Siessen haza. Mondjon el mindent a mamának, de ne szóljon neki semmit arról, hogy hol vagyok. Vigyenek haza, ne hagyjanak itten! Adják át a majorátust Kálmán öcsémnek; aztán jöjjön az ide, üljön a helyembe: én meg hadd megyek haza a kis szobába, ahol a taplósipkám áll. Nem kell nekem ez a Párizs!
Aztán elővette a köhögés és prüsszögés, hogy nem tudott tovább beszélni.
Biróczy pedig megmondá az ultimátumot a bárónak.
– A jegyzőnél le van téve a meghatalmazás. Amikor tetszeni fog önnek fizetni, az átveendi; én még ma utazom vissza Pestre.
– „Re quasi optime gesta!”
– Igenis. Legjobban végezve az ügyet.
– Tisztelem a szép kliensnőjét.
Mikor Biróczy Pestre visszaérkezett, első dolga volt Csollánnéhoz elmenni. A szép delnő arca ragyogott a diadaltól, mikor megtudta, hogy terve milyen tökéletesen sikerül. Ismerte ő Bálvándyt jól, tudta, hogy az vesztegetni fog, adósságokba keveredik; bizonyos volt felőle, hogy mézesheteibe egy ilyen tréfás epizódot sikerülend bejátszania.
– Hah! – monda, szép fogait összeszorítva s két kicsi öklét egymáshoz ütve. – „Az egyik” már megkapta, amit kellett.
Biróczy felnézett sovány múmiaképével a dactól piruló istennői arcba és gondolta magában: „én tudom, hogy ki az a másik”.
Biróczyval egyidejűleg érkezett Pestre Dorothea grófnő is.
Katinka megtudta, hogy a grófnő keservesen kikelt őellene a társaságokban, gonosz asszonynak nevezte, amiért a férjét az adósok börtönébe záratta.
– Haha! – kacagott fel Katinka. – De hát még akkor milyen gonosz leszek, amikor kiszabadítom!
Ismerte Katinka a viszonyokat jól. Akár előre megmondhatta volna, hogy mit fog az öreg Decséry mondani az ő kedves unokájának, mikor az sírva panaszolja el neki nagy szerencsétlenségét, hogy nászútjáról egyedül kellett visszatérnie, férje ott maradt a Clichyben.
„Nagyon jó helyen van ott. Csak hadd maradjon ott.”
Ez volt az öreg véleménye és nem más. Semmi könyörgés nem volt képes megindítani, hogy pénzesládáját megnyissa vejeurának kiszabadítására.
A hercegnő pedig nagyon restellte a dolgot, mert az ő műve volt Dorotheának Bálvándyval végbement házassága, de annyi pénze senkinek sem volt. Kölcsönt kellett keresni. Egy mentő gondolata támadt. Felkészült az útra Dorotheával együtt, s megtették a hosszú utat télvíz idején Bécstől az alföldi pusztáig, ahol Tóth Máté uram lakott.
A parasztcsalád, ó, milyen nagy örömben volt, mikor úri vendégeit szegény házában elfogadhatá. – Csak most tudták meg, hogy Dorothea már asszony. Jaj de milyen sápadt!
A hercegnő aztán elmondta őszintén, hogy unokája szenved, mert férjének adósságai vannak, miket ki kell fizetni; de nagyatyjától nem akarnak kérni, inkább idegentől vesznek fel kölcsön; ezért fordultak Tóth uramhoz.
A jámbor földműves pedig azt hitte, hogy a világon minden ember oda jut el, ahova elindult: és így nem is képzelt egyebet, mint hogy Dorothea Kálmánhoz ment nőül, akivel olyan nagyon szerették egymást; a nagyasszony, a Jenőyné, bizonyosan zsugoriskodik, nem ád nekik pénzt, s most amiatt zavarban vannak. Annálfogva a legnagyobb szívességgel biztosítá az úrhölgyeket, hogy a legjobb helyre jöttek hozzá; az utolsó garasát is kész volna odaadni Dorothea grófnő férjeért, csak parancsoljanak vele. Ez pedig nagy mondás volt, mert Tóth Máté uramnak csak egy raktárát kellett megnyitnia, ha rongyos hetvenötezer frankot ki akart rázni a dolmányujjából. A felesége is biztatta, hogy bizony csak adjon, amennyit kívánnak.
A hercegnő teljes biztosítékot ígért; nemcsak ő és unokája fogják aláírni a kötelezvényt, hanem maga a báró is.
– Miféle báró? – kérdé megdöbbenve Tóth Máté uram.
– Hát báró Bálvándy, Dorothea férje.
– Báró – Bálvándy – a grófnő – férje? – ismétlé apróra szaggatva a mondást Tóth Máté uram, s nagyon hosszúra nyúlt egyszerre a képe, míg feleségének a szemei úgy tettek, mintha tormareszelésből kerültek volna elő.
– S mennyi volna az, amire szüksége volna? – kérdé fanyar hangon Tóth Máté uram.
– Hetvenötezer frank.
Tóth Máté uram aztán a vállába húzta nyakát nagy alázatosan.
– Hol venne annyi pénzt egy ilyen szegény parasztember, mint én? – S elkezdett aztán paraszt módra panaszkodni, hogy nincs ára semminek, nem tudnak eladni se búzát, se ökröt; gyapjú, kender mind a nyakán veszett, marhadög is volt; kénytelen lesz jármos ökröket vásárolni; míg utoljára az kerekedett ki belőle, hogy neki magának is kölcsön kellene valahol felvenni pénzt, csak kapna valahol. Egyszóval nagy lett egyszerre a háznál a nyomorúság.
Vették-e észre a változás okát az úrhölgyek? Annyi bizonyos, hogy üres kézzel tértek vissza Bécsbe.
Semmivel sem nagyobb szerencsével járták be a világot Bálvándy jószágigazgatói. Hitelintézetek, takarékpénztárak akkor nem voltak az országban. A bécsi bank magyarországi földbirtokra nem hitelezett, nem is tehette, hiányos telekkönyvezés miatt; hisz fel sem voltak mérve a nagy jószágkomplexumok. Magánhitelező pedig ijedten csapta be a ládáját, mikor azt a szót hallotta, hogy a kölcsönveendő pénz egy, az adósok börtönében ülő főúr kiszabadítására kerestetik. Ez átkozott rossz invesztíció. Azzal a biztatással nehéz valakitől pénzt kiénekelni, hogy majd az ő pénzével egy második hitelező fog kielégíttetni; sohasem tudhatja, hogy akad-e majd egy harmadik hitelező, akinek a pénzével meg majd őtet fogják kielégíteni. Az idei termények pedig már rég el voltak adva, semmi kilátás, hogy három-négy hónapnál hamarább a hetvenötezer frankot előteremthessék. Milyen roppant idő a mézeshetek korszakába beleékelve!
Még az a lehetőség lett volna, ha az öreg Jenőyné nagyasszony elbúsulja magát, s hogy Béni fiát hazakapja, kifizeti a fatális tartozást Csollánnénak, s aztán ő egyezkedik ki Bálvándyval.
Biróczy azonban feléje sem ment Jenőynének Párizsból hazatérve; s mikor a nagyasszony rajtarontott, s követelte, hogy hova tette az ő fiát, még Biróczynak állt feljebb: előmutatta a nagyasszony saját levelét, melyben meghagyja neki, hogy eressze Bénit a maga esze után. Ő hát Berlinen túl nem is törődött vele; ő azután Csollánné megbízásából, annak a költségén utazott. Ő nem tehet arról, ha Benjámin úr Bálvándy báró dolgába beleártotta magát. Most már ülhet ott, amíg Bálvándyt kiváltják.
– De hisz ez iszonyú szégyen, gyalázat! – sopánkodék a nagyasszony.
– Dehogy az. Dicsőség. Ha hazajön, híres ember lesz belőle.
– Menjen a pokolba! Sok-e az a pénz, amiért be vannak csukva?
– Bagatell! Hetvenötezer frank.
– Hüh! Hetvenötezer micsoda? Hisz az egy egész domíniumnak az ára.
– Azt hiszem, hogy ha a nagyasszony a garmadi birtokát eladná, azért kapna annyit, s kiválthatná Bénit vele.
– Ej mit? Azt nem adhatom el; az ősi birtok; az Kálmánnak az öröksége, ha egyszer én meghalok.
– De mit törődik a nagyasszony Kálmánnal? Hamarább meghal az, mint a nagyasszony
– Maga infámis ember! Éles késeket forgat meg a szívemben.
– Én csak prókátor vagyok, aki tanácsot ád. Eladhatja bátran a nagyasszony Kálmán ősi birtokát, s kiválthatja rajta Béni fiát.
Jenőyné dühbe jött erre a jó tanácsra: tudta, hogy csupa keserű gúny van abban. Összehurkolta a hímzett tarisznyáját, mintha a szívét is belehurkolná, s megindult az ajtó felé. Mikor aztán fogta a kilincset, azt mondá Biróczynak:
– Azért sem váltom meg egyiket is! Aki bolond, legyen bolond. Az egyik haljon meg hát éhen, a másik a tömlöcben; maga pedig, sánta ördög – a kötélen!
Azzal becsapta maga után az ajtót.
Biróczy pedig azontúl minden harmadnap kapott egy levelet Párizsból, Béni bácsitól: maszatos, cirmos, pacás leveleket, kétszer összegyűrt, spanyolviaszkkal elégetett, ferde leveleket, girbegurba sorokkal beírt leveleket; később fáin papirosra írt, nefelejcsfüzérekkel körülvett, csipkés szegletű szerelmesleveleket, amikben könyörög, hogy szabadítsa ki őtet e siralmas fogságából, mert ő nem állja ki tovább, ő felakasztja magát. Ezeket a leveleket mind elküldözte Biróczy a nagyasszonynak.
Talán maga Bálvándy sem volt türelmetlenebb szűk szállásán. Pedig az is próbát tett leveleivel mindenütt: írt nejének, ipának, napának, az öreg Decsérynek, tiszttartóinak, Kalender úrnak, Biróczynak; legkisebb siker nélkül. Senki sem segített rajta.
Mikor aztán már nagyon sokáig tartott ez a rossz mulatság; mikor már elmúlt két hónap, három hónap; akkor egyet gondolt Bálvándy, s még egy levél írására szánta el magát.
Az a levél szólt Katinkának.
Tíz nap múlva e levél elküldése után aztán itthon volt Bálvándy.
Hanem azontúl, hogy visszaérkezett, mindig nagyon ki voltak sírva a szemei Dorothea grófnőnek.