Kálmán a szék támláját szorongatta markával, és mondá magában: „ó, kedves bajtársam; de közel vagy hozzá, hogy ezzel a székkel itt a fejedet bezúzzam!”
A vén nőcseléd azalatt sonkát, kenyeret tett az asztalra és két kést mellé.
– Mi ketten még ma nem vacsoráltunk, uram – szólt a varga —, tartson velem. Essünk át rajta.
Kálmánnak jólesett a kínálás, mert aznap még nem evett. Hagyott magának szelni a sonkából, kenyérből, s hozzálátott jó étvággyal.
– Én meg vagyok felőle győződve – mondta a csizmadia —, hogy ön az egyedüli ember, aki Bányaváryt ki tudja gyógyítani ebből a betegségből. Önt nagyon respektálja. Szívére beszélni nem ér semmit. Mikor kijózanodik, ő maga teszi magának a legnagyobb szemrehányásokat, s az ember még kénytelen vigasztalni. Hanem ha valaki a megszokott hajlandóságának útját tudná állni; ha ön például az előadás után, amikor felhevülten megy a betegségévé vált ragályos társaságot keresni: szépen hazavinné, otthon valami nemes mulatsággal, valami felolvasással elfoglalná, vagy ha csak annyira vihetné is, hogy ne jöjjön át Pestre, hanem üljön be egy budai korcsmába, ahol nincsenek ezek a lumpok: hát lassankint kigyógyítaná a bajából. Mert baj ám ez, nyavalya, mint a lunátikusság; mint a nehéz kórság, amit gyógyítani kell.
– Úgy fogok tenni – szólt Kálmán, megszorítva a csizmadia kezét. – Lássa ön, én minden tanácsát megfogadtam önnek, és köszönettel tartozom érte. Felkerestem Génuában, akihez utasított; s nem bántam meg. Aztán megemlékeztem arról, amit ön mondott, hogy hagyjak békét a nagy históriai alakoknak; nyúljak bele a mindennapi életbe, s azt mutassam fel a közönségnek. Azalatt, míg Győrtől nagy lassan szállított a tölgyfa hajó, nekiültem egy vígjátékot írni; mikor a hajó elsüllyedt, éppen készen lettem vele. Háromnapi munka. A tragédiámon három évig dolgoztam. De ennek több sikere lesz. Mindenemből csupán ezt mentettem meg. Holnap átadom Bányaváryéknak. Amíg erre készülnek, addig nem fog a mi barátunk korhely társaságba járni. S mire ez elkopik, akkorra készen lesz a másik. Sohasem engedem kijőni a munkából. Ez kigyógyítja majd.
– No, annak ugyan örülök, hogy tudtam önnek olyan tanácsot adni, aminek hasznát vette, hát mármost még egy indítványt próbálok tenni. A siker elbízottá teszi az embert. Milyennek találta ön ezt a mai vacsorát?
– Fölséges volt!
– A kenyér nem nagyon barna?
– Igen jóízű.
– No, hát az én indítványom oda megy ki, hogy ez a barna kenyér, ez az egyszerű vendégség, ez a puszta falazatú szoba önnek, ha akarja, rendelkezésére áll. Ne értsen félre. Nem kínálok ajándékot, az nincs is módomban. Hanem ha ön meg van elégedve ilyen kevéssel – s ön bölcs ember, hát hogyne volna? —, akkor én megalkuszom önnel, hogy évenkint nyolcvan forintért önnek szállást és ellátást adok. Fizethet majd az év végén. Nyolcvan forintot csak megkeres odáig valahogy.
Kálmán összeszorítá ökleit és fogait; valami fájdalmas érzés akart kitörni testének minden pórusán.
– Én tudom azt, hogy micsoda helyzetben van ön most – folytatá a csizmadia —, s urát is adom, hogy miként tudom. Önnek a nagyanyja itt lakik Pesten; nem volt nehéz megtudnia, hogy én vagyok az a hóbortos ember, aki azt a szegény komédiás fejedelmet estenkint magamhoz hazahozom, hogy el ne pusztuljon. A nagyasszony gyűlöli ezt az embert; ön jobban tudja, hogy miért. Egyszer a nagyasszony magához hivatott az alatt az ürügy alatt, hogy Béni bácsinak szabjak csizmát. A jó Béni bácsinak tizenhárom tyúkszeme nőtt, amióta a pesti kövezetet a pesti topányokban járja, egészen sántít bele. A nagyasszony bennem helyezé bizalmát, hogy talán tudok még olyan lábhüvelyt önteni, amiben Béni bácsi lábai békében elférnek. Akkor azután szóba állt velem, s egyik szó a másikat adta. Kikérdezett, hogy miért hordom én esténkint a részeg komédiást magamhoz haza. Mért nem engedem, hogy feküdjék ott az utca közepén, hadd menne rajta keresztül valami társzekér a sötétben; vagy botorkáznék végig a hídon, talán majd belebuknék róla a Dunába. Azután elmondta nekem azt is, hogy miért haragszik rá olyan nagyon. Hogy fogadott leányát, egy áldott szép ártatlan angyalt, elcsábította, elszöktette, meggyalázta. Az nem volt elég, még önt is, kedvencét, unokáját szinte elcsábította, szép, fényes, nagyra törekvő pályafutásából kitérítette, nagyurak barátságától, atyafiságától megfosztotta; jó szerencse, hogy ő arra a gondolatra jött, hogy önt külföldre kiküldje; ott ön híres festővé lesz, s elfelejti a komédiás atyafiságot. Meg is mutogatta a nagyasszony a szép festményeket, amiket ön hazaküldött. Azután, hogy azok nekem is nagyon megtetszettek, azt mondta, hogy nekem ád belőlük egyet, választhatok tetszésem szerint, ha megígérem, hogy felhagyok azzal a bolondsággal, hogy azt a korhely, kártyás, részeges komédiást ápolgassam. Én erre aztán azt mondtam neki, hogy azt semmiképpen nem cselekszem. És óvtam a nagyasszonyt, nehogy meg találja önnek írni, hogy ezek az ő gyűlölt emberei mily nyomorúságban vannak, mert ön abban a percben falhoz vágja a festékeit, hazajön, és éppen úgy fogja azt a sárba esett igazgyöngyöt felszedegetni, szennyeiből tisztogatni, miként én magam. Ezért aztán a nagyasszony nagyon megharagudott rám, összeteremtettézett, cseszkónak, csiszliknek, repülő csizmadiának nevezett, megtagadta az egész magyar csizmadiacéhet, s azt mondta, hogy nem kell a Béninek több csizma, járni fog ezentúl cipőben, és hogy mármost azért is meg fogja önnek írni, hogy Bányaváryék milyen állapotok közt vannak, s ha akkor ön haza merészel jönni, az ő házába be nem lép, sem az ő abroszához többé nem törli a késit, hanem mehet az utcára, és tanulhatja a nyomorúságot; mert ő minden vagyonából majorátust csinál, s abba beülteti Béni urat. Én nem feleltem rá többet semmit, a fülemre húztam a köpönyegemet, s iparkodtam ki a házból. És íme bekövetkezett, amit előre mondék. – Önt itt látom, beszennyezett, sajnálatra méltó barátja fekhelyénél; sáros csizmái tudatják velem, hogy messze útról gyalog jött; és így gazdag nagyanyjának vagyonához többé semmi köze. Ön maga mondá, hogy egy vígjátékot írt, s írni fog többet; ebből tudom, hogy ön el van határozva szegényül élni, szegény íróként élni. Itt vannak az okai előbb tett indítványomnak. – Szűk szobácska, barna kenyér, házi eledel. – Mi kell több? – A többit belül viseli ön. Talán nem vénülünk meg együtt. – Talán jön oly idő, amikor ön ismét paloták lépcsőin fog járni, amikor a magyar írónak saját háza lesz, saját úri fogata lesz. Talán nem lesz. Talán itt fog ön mindvégig ez odúban maradni. De ez biztos odú. Házam rongyos, de adósság nincs rajt, két kezem munkája mindig kenyeret ad, s azt kétfelé törjük. Talán ez a rongyos ház arra van hívatva, hogy egykor majd a késő unokák, mikor palota lesz már a helyén, búcsút járjanak majd hozzá, s mondogassák egymásnak: itt állt hajdan az a vityilló, ahonnan annyi fény sugárzott egész országunkra: emeljetek kalapot, mikor ezen mentek. A házat rég lebontották, gazdája nevét mindenki elfeledte; de vendége nevénél örökkön-örökké melegedni fogtok. Legyen ön vendége ennek a háznak.
Kálmán a kézműves nyakába borult, és érzelmei túlömlöttek ajkain, szemein. Hevesen zokogott.
Volt már otthona!
És ebből a szűk odúból, ebből az arkhimédészi pontból megmozdította a földet…
A HŐSNŐ
Kálmán tollat és tintát kért házigazdájától, hogy még az éjjel átdolgozza új színművét. Ha készen lesz vele, majd ledűl a pamlagra, s alszik ott.
Fényes reggel volt, mikor Bányaváry mámoros álmából felébredt, s akkor úgy rémlett előtte, mintha egy gyertya még mindig égne az asztalon; aminek gombává nőtt kanóca csak vereslik és bűzöl, de nem világít. Az asztal mellett pedig mintha egy ismeretlen ember ülne, arcával két karjára borulva és álomtól elnyomva.
Ez nem lesz igaz – mondá magában Bányaváry; azzal felugrott az ágyból, az ágy mellett volt egy kőkorsó, meg egy dézsa, mind a kettő tele vízzel. A korsó víz felét kiitta, a másik felét a dézsa fölé tartott fejére öntötte, azután az egész fejét bedugta a dézsa vízbe, s azután megint kihúzta onnan, s az asztal felé tekintett. Az az eltakart arcú ember még mindig ott ült.
Ej, én még most is álmodom, gondolá magában, s vette a szék karjára készített durva vászontörülközőt, jól megdörzsölte vele arcát, szemeit, a fejét körös-körül; hanem az asztal mellett ülő alak csak nem akart eltűnni onnan. Végtére is kénytelen volt elfogadni, hogy amit lát, az valóság.
Hogy ő maga hogyan került ide, arról már voltak homályos sejtelmei; sőt aziránt is kezdett tisztába jönni, hogy ő maga valami színházigazgató, akinek ma valahova haza kell menni; hanem hogy ez a másik alak hogyan került ide, és ki fia, arról mentül jobban gondolkozott, annál jobban megfájdult tőle minden haja szála. Mert a részeg embernek a fejéből kiűzött esze a haja szálaiba menekül, s másnap úgy érzi, mintha minden szál haja egy külön élő öntudatos állat volna.
Úgy fél ettől az arc nélküli embertől!
Odalopózott hozzá: vajon mi lehet az az írás, ami előtte hever. Beletekintett. Színmű! Elolvassa a kitárva talált lapokat. Nagyon érdekesnek találta a dolgot. Szépen kihúzta az alvó könyökei alól a többi részét is az írásnak, s kiosont vele a kertbe. Az alvót hagyta aludni, a gyertyát hagyta égni.
Rövid idő múlva fut be lélekszakadva az öreg szolgáló Tseresnyés uramhoz, hogy Bányaváry úr megbolondult: ott kinn szaladgál a kertben, valamit olvas, kacag és táncol, ugrál, s ami fődolog, mind összetapossa az ugorkaindákat.
Tseresnyés uram föltevé magában, hogy megszemléli a dolgot; de a kertajtóban majd feltaszította a szeleburdi, aki szétszórt hajjal rohant be a házba, ragyogó arccal kiabálva: „Ez Kálmán! Ez Kálmán!” – s a kis szobában nyakába borult a felriasztott alvónak: „Te vagy az, Kálmán!”
És aztán összevissza csókolta.
Kálmán csak nézett rá hallgatva, míg az kérdést kérdésre intézett hozzá.
– Hogy jössz ide? Te írtad ezt? Ránk gondoltál? Hogy vagy? Mi bajod? Szeretsz még bennünket? No, ne nézz hát rám ilyen komolyan, ne verj meg ezzel a hallgató arcoddal! Részegen szedtél fel az utcán, ugye? Úgy hoztál ide? Mondd ki, hogy cudar ember vagyok: aztán ölelj meg.
Kálmán nem mondta neki, hogy cudar ember; hanem azért megölelte.
– Tudod, bajtárs, ilyen a színész élete – magyarázá egész komoly képet öltve Bányaváry. – Ha nagyon jó dolga van, elkorhelyedik, ha nagyon rossz dolga van, akkor is elkorhelyedik. Nálam az utóbbi eset van. Iszom, hogy ne gondolkodjam. De most már másképpen lesz minden! Te visszajöttél; veled új korszak kezdődik meg ránk nézve. Orozva elolvastam legújabb művedet. Homéri tréfa! Csupa élet. Meghódítjuk vele a hűtlen közönséget újra. Alig várom, hogy Cilikém olvashassa. Jössz velem oda, ugye?
Tseresnyés uram közbeszólt, hogy elébb reggelizni illik; már készen áll a szalonna, kenyér és szilvórium.
– Nem iszunk pálinkát – szólt magas megvetéssel Bányaváry.
– Mi dolog volna az, ha Cilike megérezné ajkainkon, hogy pálinkát ittunk. Pfuj! Jössz hozzám, Kálmán, ott fogunk reggelizni együtt, ugyebár?
Kálmán ráhagyta, hogy jó lesz.
Azzal búcsút vettek a jó házigazdától, s karöltve nekiindultak Bányaváry szállását felkeresni.
Az Budán volt a vár alatt, egy szűk sikátorban, mely a Horváth-kertre torkollik.
Útközben elbeszélte Bányaváry Kálmánnak egyévi viszontagságos küzdelmeit a színészetnek a fővárosban. Tengődés volt az és nyomorúság. Százszor megszöktek volna, ha az adósságaik engedik. Ezek szegezték le a nyomorúság folytatásához. A kísérlet arra volt jó, hogy bebizonyítsa, miszerint nincs Magyarországnak fővárosa, nincs a magyar szellemnek hódító ereje.
Kálmán csak hallgatott.
Útjuk a gyümölcspiacon vitt keresztül. Bányaváry megállt egy kofánál, s egy papírdobozt televásárolt szilvával; egy másik sátor alatt pedig szarvasokat[2] szerzett be.
– Ez a mai reggelirevaló. Tudod, Cilike nem állhatja ki a kávét, gyümölcsöt szeret reggelizni.
Kálmán úgy tudta, hogy Cilike odahaza nagyon is szerette a kávét. Értette a többit. Takarékosságból mondott le e fényűzési cikkről. Nem telik rá.
A hídon áthatoltak, onnan egy szűk márványlépcső vezetett fel a budai Tabán városrészbe, melynek egyik, labodával benőtt utcájában Bányaváry megtalálta azt a vályogból épült kicsi házat, melyben saját szállása volt.
Itt lakik Cilike: egész nap egyedül. Egyetlen kis udvari szobában.
– Te most maradj hátra – súgá Bányaváry Kálmánnak. Én hadd menjek előre, elkészíteni az angyalomat a meglepetésre.
Abban is kellett valami teatralikumnak lenni.
Bányaváry maga nyitott be elébb az ajtón. Cilike már a varróasztalnál ült, s a mai előadáshoz készíté a jelmezeit. A színész melodrámai reminiszcenciával bocsátá maga előtt a papírdobozba rekesztett szilvákat, rekedt hamis hangon énekelve: „hajdan almát nyújta Páris, a szerelem istenasszonyának.”
Cilike mosolyogva nyújtá neki kezét.
– Nos? Nem ver meg engem az én angyalom? – kérdé a férj. – Itt a hátam, fogja azt a légycsapót. Már megint korhely voltam.
Cilike szelíden ingatá fejét.
– Hát nem haragszik? Ugyan haragudjék egyszer egy kicsit, szidjon meg jól. Kössön meg az asztal lábához cérnával, hogy ne szökhessem el. Azt sem teszi? Hát magam verjem meg magamat? Azt akarja, hogy magam verjem a fejemet a falba? Panaszkodjék legalább egy szóval.
Cilike fölkelt, megölelte a hazatérőt, és szelíden súgá fülébe:
– Csak hogy itthon vagy, és nincsen semmi bajod.
– De ha azt tudnád, hogy mit hoztam még magammal, akkor örülnél még igazán.
– Nekem nincsen semmi vágyam.
– Teszem föl mégis! Ha egy blattra föltettem volna mindent, ami az enyim és a tied, s azt mondtam volna, hogy „va banque!” vagy „semmi” – vagy „Jenőy Kálmán”, s aztán megnyertem volna.
Cilike felsikoltott e szóra.
E percben megjelent Kálmán az ajtóban, s a másik pillanatban nyakába borulva zokogott a sokat szenvedett nő.
De nem zokogott a fájdalomtól, hanem az örömtől. „Kálmán, ó, kedves Kálmán!”
– Bizony úgy van az, „kedves Kálmán!” És nem elég, hogy ő maga jött; hozott magával egy új remekművet. Új, ismeretlen genre! Amitől meg lesz bolondulva a publikum; két nap alatt betanuljuk és előadjuk, s aztán megint leomlanak a trombitaszóra Jerikó falai. Neked hódító szereped van benne! Én pedig leszek a mokány gavallér! Kibújok a bőrömből, ha csak rágondolok is, s az nagyon jó lesz rám nézve; mert azt a régi bőrömet utálom és levetem. Majd meglátod, milyen más ember leszek az új bőrömben! Kálmán örökre velünk marad most már. Együtt szállunk, együtt emelkedünk. Egyedül a múzsáknak fogunk ezentúl élni, és teneked. Majd meglátod. Sehova egy tappot sem fogok menni ezentúl Kálmán nélkül; s ha valaki egy pohár borral meg mer még kínálni, feladom a policájnak mint méregkeverőt; egyedül a lelkesedéstől leszek még ezután ittas, s a hozzád való szerelemtől.
És mindezt térden állva deklamálta el a színész, s Isten látja a veséket: ő abban a percben mindezt igazán érezte; ki tehet róla, hogy este kilenc óra után megint más gondolatok vették elő, amiket szinte olyan igazán érzett.
Cilike olyan hamar kész volt megbocsátani; de mit? Megbocsátani? Hisz ő neheztelni sem tudott soha. Ő soha arcának egy bánatos vonásával sem árulta el, hogy szenved: szenved az önválasztotta pálya nyomora s az önválasztotta férj nyomorúsága miatt. Tűrt, és abban volt a hősnő. Mint mondják, csak a színpadon szokott sírni, mikor szomorú szerepe van; olyankor jólesik neki, hogy kisírhatja magát: a játék, a művészet rovására.
És férje mindezt tudja jól.
– Nézd ezt az angyalt! – szól Kálmánnak. – Látod, hogy egy hanggal, egy tekintettel sem tesz szemrehányást; nekem, az ő bűnben elsüllyedt gyilkosának; aki ellen én mindennap hétszer követek el halálbűnt, s ki engem mindennap hétszer megvált a pokolból. Nem, ilyet nem látott a világ soha.
Kálmánt pedig bosszantotta ez az ömledezés.
– Hagyd abba, pajtás, az egzaltációt. Majd egyszer vígjátékban írok le egy olyan férjet, mint te vagy, s egy olyan nőt, mint Cilike, s akkor majd lát a világ, amit még nem látott. Hanem most beszéljünk prózában. Én nem azért jöttem az Óperenciák mögül haza, hogy a te rendkívüliségeidet tanulmányozzam, hanem hogy komolyan felvegyek egy ügyet, melyet mindenki elesettnek hisz. Én nem hiszem. Kezdjük újra. Itt van egy mű, mely egy új ismeretlen nem; egészen a mai életből véve, a mai kor nyelvén írva. Ha ez sikerül, akkor megtaláltuk az igazi utat. Én azt hiszem, hogy ez a Kolumbus tojása. Mindenfelé keressük a magyar nemzetet; kinn Ázsiában, fenn a Jeges-tengernél, hátul az ős históriában, magasan a fényes rangúaknál, csak ott nem keressük, ahol van, körülöttünk és a mai napon. Feszítsük meg erőnket. Te még ma ezt a művét kiszerepelteted, estére nincsen előadás, mert csak minden másodnap játszatok, tehát tarthatunk belőle olvasópróbát. Ha tagtársaidnak kedvük van hozzá, két nap alatt betanulhatják szerepeiket, s harmadnap előadhatjuk a darabot; mire ti elkészültök a betanulással, akkorra én kész leszek az új színművemmel; és így folytatjuk tovább. Ó, egész sorozata a tárgyaknak él már a fejemben. Nem hagyunk magunknak pihenni egy napot sem, míg kifordítjuk a sarkából ezt a lusta mozdulatlan közönséget, mely központja minden lételünknek; amíg ez nem lüktet, addig nem ver a nemzetben semmi ér. Tehát kezdjünk hozzá ma és rögtön.
Bányaváryra mindig elhatározó volt az első benyomás; ha valaki lépten-nyomon követte volna, hogy a jó benyomást, mint morfiumot, minduntalan befecskendezze a bőre alatt: még egészséges embert csinálhatott volna belőle. Már olyant, amilyenné az ember a morfiumtól lesz.
Kálmán megjelenése egyet fordított rajta. Elfoglalta őt olyan munkával, mely szenvedélyét felkölté, azt a szenvedélyt, mely erősebb a kártyadühnél, a borszomjnál, a gyönyörvágynál: a dicsvágyat. Nem ért rá sem a kártya, sem a tivornyacimborákat felkeresni, míg az új színműre készült.
És a siker tökéletes volt.
Harmadnapra előadták a hirtelen betanult vígjátékot, s a lusta, mozdulatlan közönség ki volt lódítva helyéből. Ez kellett neki! Kép, amelyben magára ismer; nyelv, amelyet megért; humor, mely kedélyével rokon; szatíra, mely meg van érdemelve.
Kálmán nevének dicsőség, Bányavárynak tele színház.
S mire az egyik színmű kopottá lett, akkorra Kálmán készen volt a másodikkal, azután a harmadikkal, és egyre szórta magától a kincseket, mint Bosco, mint Philadelphia.
Bámulat tárgya lett!
Fél év alatt az egész ország zengett a hírétől. Tizenkét vidéki színtársulat vitte szerteszét a Budáról elhíresült színműveket, s a közönség meg volt hódítva általuk.
S mi volt e hatás titka?
Az, amit a csizmadia fedezett fel Kálmán előtt.
Hogy a közönség elé állítá azon mindennapi alakokat, kiket mindenki ismer: a parlagi úrfit, a hencegő katonát, a nyaffadt úrhölgyet, a szerelmes vénleányt, a pénzért házasodó úrfit, a gyomrának élő haspókot, a kevély főurat, a renyhe parasztot, a részeges kántort, a kupaktanácsot, részrehajló hivatalnokot, a fösvényt, az álszenteskedőt – mindazokat; akiknek nevetségessé tétele igazságszolgáltatás a közönség előtt.
Ez gyújtott, ez hatott, ez hódított.
A közönség felismerte az alakokat, miket a költőnek csak fantáziája vezetett eléje; azok, akik magukra ismertek bennük, dühösek voltak érte; s a sikert csak nevelte dühösködésük. Az egész tudós világ pedig meg volt lepve, hogy íme egy új csodatevő támad, aki bebizonyítja, hogy közönséges, egyszerű, mindennapi nyelven lehet a legszebb költészetet írni; aki halomra dönti az eddigi fogalmakat a virágokkal terhelt poézisról, az idegen mintára szabott műnyelvről, s bűbájjal beszél, mikor érthetően beszél.
És milyen bámulatos munkaerő volt az!
Tizenkét nap alatt, néha három éjszaka alatt egy új művet alkotott, melyben eredeti volt minden gondolat; önkényt szülemlett minden helyzet. És közbe-közbe aztán egy-egy szomorújátékot is írt, mintegy saját gyönyörűségére, s az egyszer megkapott közönség kezdett megbarátkozni a nagy históriai alakokkal is, s a magvas jambusokkal és a magas sarkú tragikus pátosszal.
Nem kellett már a közönséget Tseresnyés uramnak és a hozzá hasonló buzgó embereknek egy-egy jutalomjáték alkalmával keservesen összetoborozni: dűlt az magától. Este egész processziójárás volt a hídon keresztül Budára. – Hej, ha még Pesten játszhatnának! De hát ott már nincs arra való hely. A rundella lebontva, a Csollánné-féle terem szűk, a nagy színház idegen múzsa papjaié; jó, ha Budán van helye a magyarnak.
De hiszen megtelt a színház mindig ott is; s a társaság soha nem látott boldog napokat élt azóta. Nem volt már adósság; tele volt a pénztár, fixumot fizettek, kiegészítették a ruhatárt, és ami fődolog volt Cilikére nézve, Bányaváry azon nagy munka napjai alatt nem járt tivornyázni, hazament, tanult, jó férj volt. Cilike nyert legtöbbet Kálmán diadalaiból.
És Kálmán?
Ő pedig esténkint a nagy diadal után hazament Tseresnyés uram házához, s megosztotta annak rántott levesből álló vacsoráját.
Arra az egyre nem gondolt még senki, hogy a költőnek nem lehet puszta dicsőségből megélni; honorárium, írói tantième még nem volt felfedezve.
Hogy létrejött e mítoszi csoda, az író anyagi jutalmazása, ez az eszme csak nőtől születhetett. Ha férfi alkotta volna, az nagyon durva műnek jött volna ki a kezéből.
A dolog eredete pedig az.
Bányaváry azt mondá: a színész akkor korhelyedik el, mikor vagy nagyon rosszul megy a dolga, vagy nagyon jól. És nem monda hiába. Mert amint egyszer aztán nagyon jól kezdett menni a dolga, akkor azon vette észre magát, hogy megint eljár kártyázni, kocsmázni. Ő ugyan azt a címet adta neki, hogy csak egy kicsit mulatni megy; s szilárdsága bebizonyításául éjféltájon rendesen hazament, vagy inkább vezettette magát a szállására; de az is igaz, hogy rendesen oly felmagasztalt állapotban, aminőben az ember istennek képzeli magát, a környezete pedig négylábú állatnak.
Kálmán komolyan megdorgálta egyszer e visszaesésért; de ugyan pórul járt vele. Bányaváry ezúttal nem hagyta a morfiumot befecskendezni a bőre alá.
– De hát mit iskolamesterkedel te itt énrajtam? – förmedt rá a megnőtt tarajú jó barát. – Apám vagy te nekem vagy kurátorom? Gyerek vagyok én vagy rabszolgád, hogy nekem parancsolni akarsz? Ha én iszom, igyál te is!
Kálmán nagyot sóhajtott, és nem szólt neki többet, sőt napokig fel sem kereste.
Bányaváry valódi őstípusa volt a fajtának. Mesésen ragaszkodó és bámulatosan háládatlan, akinek hűtlenséget elkövetni annyi, mintha más embertől egy krajcárt kérnek; mindenki iránt nagylelkű és generózus; csak aziránt nem, akinek tartozik vele.
Hanem megkapta azután ő is a magáét egy olyan helyről, ahonnan legkevésbé várta.
Egy reggel, mikor Bányaváry szokásos mámorából felocsúdva, a maga sztereotip színpadi bűnbánó frázisaival körülvevé a maga türelmes angyalát, így szólt hozzá az angyal:
– Kedvesem. Te ilyenkor, mikor józan vagy, igen jó ember vagy, mikor pedig részeg vagy, akkor magaddal egészen tehetetlen vagy, semmit sem tudsz arról, ami veled történik. Hát én ezen segíteni fogok. Ha nekem még egyszer éjszaka ittasan jössz haza, én tégedet úgy megverlek, hogy másnap rá fogsz emlékezni róla, hogy mi történt veled előtte való nap.
A férj természetesen nagyot nevetett a tragikus fenyegetésnek, s elkapva egyet azok közül a szörnyű verekedést ígérő parányi kezek közül, azt csókjaival halmozá el, esküdve égre-földre, pódiumra és szuffitákra, hogy ilyen élvezetben csakugyan okvetlenül részesülni óhajt, mert az valami difinyós dolog lehet, ilyen drága porcelán kezek által megveretni.
Egy másik reggel aztán jó korán látogatást kapott Kálmán Bányavárytól.
Talán azzal jött, hogy tőle bocsánatot kérjen, hogy kiengesztelje? Ó, dehogy. Az nem lett volna teátrista tempó. Az nem szokás.
A megbántást el szokták ott felejteni másnapra; s ha a megbántó elfelejtette, a megbántottnak kötelessége hasonlót cselekedni; mikor újra összejönnek, azon kezdik, hogy ugyan hideg van odakinn, ha hideg van; s ha meleg van, akkor ugyan meleg van.
Bányaváry kacagva nyitott be Kálmánhoz, ki akkor is írt.
– Hallatlan dolog történt velem, bajtárs, hallatlan! Tarts vizet készen a szobában, hogy ha el találsz ájulni a kacagástól, hát fellocsolhassalak.
– No ugyan mi történt?
– De engedd meg, hogy Tseresnyés uramat is beszólítsam, mert ezt nem elég egy embernek hallgatni; ehhez publikum kell, aki tapsol. Mert ez olyan szcéna, amihez a te vígjátékod mind csak bliktri.
– No hát híj rá publikumot.
Bányaváry átkiabálta a műhelyből Tseresnyés uramat, ki jött a szokott bőrkötényével és az orrán nagy kerek ablakú pápaszemével.
– De tegye le azt a pápaszemet, mert nem tud tőle nevetni.
– A nevetés nekem nem nyavalyám.
– Fogadjunk!
– Az sem nyavalyám. Ha tetszik a történet, hát majd tapsolok.
– No, hát ide tessék hallgatni. A múlt éjjel ismét „benne sonantibus” kerültem haza.
– Azaz, magyarul: „jól berúgva” – tolmácsolá Tseresnyés mester.
– More patrio két hűséges cimbora eskortírozott hazáig, s ott a kezembe adván a szobám kilincsét, megtámasztott az ajtófélnek, a gondviselésre bízva a további felügyelést.
Kálmán kedvetlenül csettentett a nyelvével, s félrefordítá a fejét. Hogy beszélheti el ezt ilyen nevető képpel maga az, akin megtörtént?
– Az én mártírom, az én angyalom, mint mindig, úgy tegnap is ébren várakozott reám. De ezúttal mint valódi arkangyal. Hahaha!
Kálmánnak viszketett a tenyere; szerette volna az ő kedves barátját kidobni a szobából.
– Hahaha! Amint kinyitom az ajtót, s betámolygok, fejjel előre: elém toppan ez a kis szentivánéji tündér; ez a parányi cukorbáb, s így szól hozzám egy statáriális bíró komolyságával: „megmondtam, ugye, hogy ha még egyszer részegen jössz haza, hát megverlek!” – azzal egy szót sem szólt többet, hanem kikapta ezt a meggyfa pipaszárt a kezemből, a másik kezével megkapta a viktóriadolmányom szélét hátulról, felrántotta a fejemre; leszorított arccal az ágyba, s olyan sort vert a hátamon végig – hahaha! – hogy itt látjátok a helyét most is, hahaha!
S nagy kacagás közt felhúzta a ruháit a hátáról, s feltárta a corpus delictit, és meg kell vallani, hogy az egy olyan becsületesen elpaskolt hát volt, keresztben-hosszában megrakva veres, kék, zöld vonásokkal, amilyent csak valaha visum repertum alá mutogattak.
„Hahha!”
Ez a hang Tseresnyés uram ajkait hagyá el. Első eset volt tán férfi korában, hogy nevetett. Nem is folytatta, újra komollyá tette arcát; hanem ujjával előrebökve, mondá areopagi bölcsességgel:
– Nagyon jól cselekedtetett…
Kálmán pedig felugrott helyéről, s aztán Bányaváry is felugrott, és egymás nyakába borultak és nevettek vagy sírtak! – Vagy mind a kettőt.
Hogy Cilike olyan vitéz asszony! Az a kis szelíd teremtés!
– Barátom – folytatá Bányaváry a bámuló dicsekedés hangján. – Az egy heroina! Eleget iparkodtam én kimenekülni a keze közül; de nem bírtam a fejemet kiszabadítani a vasmarka alól. Az orléans-i szűz nem verte úgy az angolokat, Zenobia a rómaiakat, Rozgonyi Cicelle a törököket, mint ahogy az én Cilikém az én hátamat elverte. Szegény gyerek! Aztán reggelig nem csinált egyebet, mint írósvajjal kenegette, meg vizes itatóspapírossal borogatta a csata sebhelyeit.
Erre ismét összeölelkeztek Kálmánnal.
– Hanem hát idáig a nevetnivaló – mondá Bányaváry —, de most következik a komoly dolog. Reggel, mikor kialudtam magamat, s felébredtem, természetesen egy szóval sem kérdeztem, hogy mi az, ami a hátam mögött arra emlékeztet, mintha az éjjel azt álmodtam volna, hogy szökött katona voltam, s megvesszőztek. Hallgattunk a dologról mind a ketten. Hanem az angyalom nagyon komoly volt, s mikor vége volt a reggelinek, így szólt hozzám: „Bányaváry! Mától fogva a pénztár az én kezelésem alatt áll; majd a zsebbeli pénzt én adom ki neked; egy tízesnél többnek nem szükség nálad állni.” Én a meggyfa pipaszáromat nézegettem, s úgy találtam, hogy az egyik vége meg van hasadva. Felelék rá: „jól van”. Azután iszonyú bölcsességgel előkeresett nekem egy hosszú számadást, s azt parancsolta, hogy nézzem azt végig. Néztem, mert muszáj volt; de nem tudtam, mit lássak rajta. Az egy összeállítás volt, hogy a te színműveid után mennyi a tiszta bevételünk. Hogy tudott ilyen pontos számadást vezetni? Én ehhez sohasem értettem. Akkor aztán így szólt hozzám: „Nekünk fölösleges jövedelmünk van abból, hogy Jenőy színműveit előadjuk. Te eddig azt hitted, hogy e fölösleg elkártyázni s részeg cimborákkal megitatni való, s arra nem gondoltál soha, hogy egyetlen barátunk, ki a művészet és irodalom ügyeért mindenét föláldozta, vagyonát, rokonságát, rangját, szívét: az most egy szegény kézműves kenyerét osztja. Ezentúl minden színműve előadásáért a tiszta jövedelem egyhuszad részét át fogjuk neki adni. A tegnapi előadás jövedelme ennyi volt: ebből az övé lesz ennyi. Nyugtatványozd, s vidd el neki magad, és aztán hozz nyugtatványt tőle. Itt aztán semmi kedélyeskedés többé. Adok, hogy adj; teszek, hogy tégy!” Ez a világon a rend. – Így beszélt az velem, barátom: mint egy filozófus, mint egy jogtudós, mint egy bankár. Én megadtam magamat; elhoztam a pénzedet; add meg te is magadat, és vedd fel, amit küldött; mert különben egyikünk se kerüljön a szeme elé.
Kálmán egy szót sem szólt, csak megszorítá némán barátja kezét.
Az pedig odaszámlálta az asztalra az első írói tantième-et pengő huszasokban.
– Igazsága van az asszonynak! „Do ut des; facio, ut facias; do ut facias, facio, ut des.” Adok, hogy adj; teszek, hogy tégy; adok, hogy tégy; teszek, hogy adj. Vajon melyik kollégiumban tanulhatta ezt!
Kálmán az első honoráriumot azonnal átadta Tseresnyés uramnak: fordítsa a legszükségesebbekre.
– A nyugtát majd megírjuk otthon tenálad – monda barátjának.
Az pedig úgy örült neki, mint a bolond, hogy őtet a felesége megverte, hogy mármost ő ezentúl jó ember lesz; kártyázni éppen nem fog, mert a pénztár kulcsa ezután az asszonynál áll; bort sem fog inni.
– S minthogy valamit inni csak kell – mondta Kálmánnak, midőn felkerekedtek, hogy együtt átmenjenek Budára a kis hősnőhöz —, tehát ezentúl esténkint teát fogok inni. Úgy van, teát! Leszek valóságos teatoteller. Teavedelő.
Az már szabad!
Tseresnyés uram pedig fogta az asztalán hagyott pénzt, s elment vele a szabómester komájához, csináltatott Kálmánnak egy új öltöző ruhát; ezt tartotta legszükségesebbnek.