– Mindezeket pedig nem azért mondanám el önöknek, hogy megismertessem a magam érdemeit, amik csekélyek; hanem hogy megismertessem önökkel a maguk kötelességeit, amelyek nagyok. Hinni és tenni. Én öreg ember vagyok és csizmadia. Mégis hiszek és teszek. Önök fiatalok és lángelmék. Önök csüggednének el? Én tudom, hogy miért beszélek. Nem vagyok bőbeszédű. Többet gondolok, mint amennyit elmondok, de aminek idejét látom, hogy kimondjam, azt kimondom. Önök, uraim, nagyon hamar csüggednek. Ön, Jenőy uram, a darabja előadása után úgy járt az utcán, mint a kísértet. Én sokszor találkoztam önnel. Önök, kiknek a világ előtt hírnevük van, nem is gondolják azt, hogy egy-egy ismeretlen alak, aki önök elől félve lapul a falhoz, s szótlanul emeli meg a kalapját, mennyire iparkodik kitalálni, vajon mely régiókban járhat most ennek a lelke. Ön nagyon le volt verve. És lássa, nem volt igaza. Én is ott voltam az ön művének előadásán; minden szavát úgy szívtam magamba, mint a mennyei mannát, s ha egyszer nyomtatva lesz, a Biblia helyett fogom olvasni. De hogy elő nem adják többször, azt nem bánom. Ön, uram, magának írta azt a darabot, meg még tíz embernek, akik közül öt még ezután fog születni. Ez nincs az elején kezdve. A fecske is a földön tanítja a fiait repülni, nem az égben. Ön nem gondolt a hallgatóira. Nem versben kell azokkal beszélni, hanem prózában. Mit ennek a népnek, mely most törüli még az álmot a szemeiből, azokat a nagy históriai alakokat mutogatni, amiknek a saruját sem éri fel a fejével? A nyaka ficamodik ki bele, ha felnéz hozzájuk. Mit érti most valaki azokat a rengeteg ősi erényeket, a mai hivalkodó, haszontalankodó korban? Ki beszéli most azt a súlyos, gondolatokkal terhes nyelvet ebben a locska-fecske világban? Elébb ezt a világot magát mutassa ön meg nekik. Hozza ön a színpadra azokat az alakokat, akik most léteznek: a parlagi úrfit, a hencegő katonát, a nyaffadt úrhölgyet, a szeleburdi udvaroncot, a gyomrának élő haspókot, a felfuvalkodott földesurat, a renyhe parasztot, a részeges néptanítót, a kupaktanács ostoba bíráit, aztán a részrehajló hivatalnokot, a félkézkalmárt, az álszenteskedő vénkisasszonyt, a kardcsörtető szájhőst – és a tudálékoskodó csizmadiát, hogy egyenkint mindegyikünk magára ismerhessen benne: íme, az én vagyok ott! Azután mutassa fel őseink alakjait: „íme, ezek voltak ők!” Ostorozza meg, gúnyolja ki mostani hibáinkat, gyarlóságainkat, mulattató, vidám, csípős módon: „nevessetek!” Azután idézze fel előttünk őseinknek magas erényeit: „sírjatok! „
Bányaváry úgy kacagott ezen a tréfás beszéden, majd megfulladt a torkán akadt malacpecsenyétől. Hanem Jenőy nagyon elhallgatott.
– Eredeti egy ember, Tseresnyés uram! – kiálta hangjához jutva Bányaváry. – Igazán klasszikus tanácsokat tud adni. Jenőy, ezeket jegyezd fel magadnak.
De Kálmán egészen komolyan felelt rá.
– Valóban följegyzem. Sajnálom, hogy e jó eszméket most nem valósíthatom, mert hosszabb időre el fogok utazni.
– Á, ön külföldre megy?
– Ó, igen! – sietett Bányaváry megfelelni Kálmán helyett. – Kálmán barátunk boldog ember. Ő külföldre mehet.
– Nem, uram – szólt komolyan a csizmadia. – A magyar nem boldog, ha külföldön jár. A mások boldogsága sérti az ő lelkét. Én tudom: mert sok földet bejártam Európában. S mely országba fog utazni?
Ismét Bányaváry felelt meg Goethe klasszikus mondatával:
– Ahol a citromfa virágzik.
– Tehát Olaszországba? Talán Velencébe?
– Még odább – monda Kálmán. – Génuába s talán messzebb is.
– Génuába? – monda elgondolkodva a csizmadia, s összeszorítá sokáig az ajkát; de aztán csak mégis kinyitotta újra. – Nono. Ott valami más is virágzik, nemcsak a citromfa!
Kálmán füléig vörösödött erre a szóra. Hiszen neki is más virágon jár az esze – de hát mit tudhat arról ez a csizmadia?
Hiszen nem is az ő virágjára céloz az.
– És sokáig akar ön ott mulatni? – kérdé a csizmadia, miközben a feketekávét tölté Kálmán csészéjébe furcsa kis kétfülű rézmasinából.
– Tán egypár évig.
– Egypár évig? Hm, hm – szólt a csizmadia elgondolkozva. – Akkor merem önnek ajánlani, hogy szerezze meg az ismeretségét az én hajdani gazdám fiának, akinél Génovában legénykedtem; a lakását és nevét följegyzem önnek a jegyzőkönyvébe.
– Igen megköszönöm – monda Kálmán, odanyújtva a jegyzőkönyvét a mesternek.
– Így ni – szólt az, bejegyezve a nevet és lakást, s visszaadva a tárcát. – De el ne mulassza ön meglátogatni ezt a jó embert Génovában; mert attól majd meg fogja ön tudni, hogy mi virágzik még Génovában a citromfán kívül, s azt önnek jó lesz megtudni.
Azután pipákat hozott elő a mester a feketekávéhoz, Cilike engedelmével, aki hozzá volt már szokva minden kíméletlenséghez, s átengedé a diskurzus vezetését Bányavárynak, ki aztán kifogyhatatlan volt az anekdotákból, míg a korán beálló téli est távozásra nem inté a vendégeket, kiket süvegelve kísért ki a kapuig a házigazda, s még ott is utánuk nézett, míg a szegleten be nem fordultak. Nagy szerencséjének tartotta ezt a látogatást.
– No, ugye hogy furcsa egy bohó ember ez a Tseresnyés uram? – monda Bányaváry útközben Kálmánnak. – Valóságos politikus csizmadia! S milyen érzékeny dolog tőle, hogy még Génovában is szerez kuncsaftot a régi majsztere fiának. Azt fölkeresd ám.
– Okvetlenül. De mire példálózott az öreg, hogy ott más virág is nyílik, mint a citromé, s azt meg fogom az olasz vargától tudni?
– Hát az a más virág bizonyosan „cipripedium” (cipőcím) – szólt Bányaváry, nagyot nevetve gúnyos ötletének.
Kálmán nem azt a virágot gondolta.
Az a virág pedig, amire Tseresnyés uram célzott, a Génuában virágzó Carbonari-szövetség volt, s a vele együtt élődő másik virág, a szent titkos policia, mely a carbonarikat kutatta.
AHOL A CITROMFA VIRÍT
Utazni!
Olaszországba utazni!
Szeretője után utazni!
Fiatal szívvel utazni!
Lehet ennél boldogabb út a földön?
Kálmán a lehető legegyenesebb utat választotta ki magának. Postakocsival Triesztig, onnan vitorlás hajóval Velencéig, onnan ismét a postával Génuáig. Egész odáig meg nem pihent, még csak a dogék városának csábító nevezetességeit megnézni sem. Majd ha vissza fog térni.
Hanem egy dolog mégis eszébe jutott. A vendéglői háziszolgát minden városban megvesztegetni, hogy kérdezősködjék sorban minden vendéglőben az ezen átutazott Decséry hercegnő után.
Kedvezett neki a szerencse. Megtudta, hogy Decséryék ugyanazt az útrendet követték, amelyet ő; csakhogy tovább időztek mindenütt. Triesztben töltöttek egy napot, Velencében kettőt. Triesztben hátrahagyták az utasítást, hogy netalán utánok érkezendő leveleket és csomagokat hová küldjenek Velencébe, melyik fogadóba. A velencei fogadóban ugyanazon utasítást hagyták hátra génuai szállásuk feljegyzésével. Mindenütt utánok lehetett találni, mint a szép Thetis-csigára rá lehet találni a rózsaillatról, melyet maga után hágy.
Ezt Kálmán kedvező előjelnek vette.
Éjjel-nappal utazott aztán, hogy Génuába juthasson. Szándékosan más vendéglőt választott, mint amelyben, tudtával, Decséryék voltak szállva. Férfibüszkesége nem engedé, hogy azzal a magas hölggyel, ki unokáját búcsúvétel nélkül hozta el tőle, csakúgy találkozzék, mintha semmi sem történt volna közöttük, s azt sejtesse vele, hogy utánuk jött. Szemmel akarta őket tartani, kísérni nyomaikat, rejtelmes, költői furfangok útján sejtetni közellétét, s mikor a véletlen ismét összehozza őket, abban kellett valami drámai hatásnak lenni.
A szép madonnaarc képmása s a bonbonpapírka a három rövid szóval melegítette keblét.
Mikor aztán a kiküldött szolga visszaérkezett abból a vendéglőből, melyet Decséryék szállásokul feljegyeztek a velencei fogadóban, azt tudta meg tőle, hogy a hercegnő egy igen szép principissával együtt ott volt ugyan szállva, de tegnapelőtt elutazott; s sem azt nem hagyta hátra, hogy hová megy, sem azt, hogy mikor jön vissza. Az egész, amit meg lehetett felőle tudni, hogy kíséretével együtt a Santa Barbara kétárbocos födözetére szállt, mely hajó Livornót, Civitavecchiát, Nápolyt, Palermót, a pireusi kikötőt és Ciprust érintve, Alexandriába vitorlázik, s így a rajta elutazottakat akár a szardíniai királyságban, akár a toscanai nagyhercegségben, akár a római egyházi államban, akár a két Szicília fél és egész szigetein, akár az éppen most felszabadult s azóta divatba jött Hellászban, akár Egyiptomban lehet keresni…
„Egyiptomban!”
Mit mondott az a georgiai nő az álarcosbálban?
Kitől kérdezzen még valamit? Mit kérdezzen még valakitől?
Minden kérdésére ott állt a felelet: a véghetetlen tenger?! Találd ki: mit morog annak az örök hulláma? Találd ki: mit rejt annak a sötétzöld mélysége? Találd ki: mit beszélnek vele a láthatáron lehanyatló csillagok? Találd ki: mi folyik benne olyan melegen egyik földoldalról a másikra? Találd ki: mi világít fel belőle éjszakánkint? Találd ki, hogy mi lakik egy asszonyi szívben.
Kálmánnak csüggedt töprenkedései között eszébe jutott a címzet, amit Tseresnyés uram írt a tárcájába.
Megfordult a sarkán, hátat fordított a tengernek, s felkereste a génovai vargát.
Ez a megfordulás képezte egész életének megfordító tropicusát.
Idejött mint ifjú, visszatért mint férfi.
Ó, igenis, a génovai vargától megtudta, hogy mi virágzik még Olaszországban.
Egy szövetség, melyet nem tart semmi össze, csak egy eszme; de az erősebben összetartja, mint a vérrel írott szerződések, mint az Alkorán és az Evangélium, mint a szent fogadalom és chrisma, mint a rokoni kötelék, mint a fejedelmek szent szövetsége, mint az önérdek, mint a bűnrészesség, mint a fanatizmus.
Tagjai annak ifjak és vének, férfiak és nők, hercegek és kézművesek, papok és katonák, diákok és tanárok, utazók és foglyok, gazdagok és szegények, tudósok és írást nem ismerők, orvosok és betegek – honfiak, idegenek és száműzöttek. Ott vannak a kezei, fülei és szemei a Vatikánban s a dogék palotájában, a kazamatákban és a bagnókban, a mólók néptömkelegében, a piazzák zűrzavarában, a templomok sekrestyéiben, a katakombákban, a kávéházakban, a zárdákban; a fogadókban, az Abruzzok rejtett barlangjaiban, a lazzaronik csapszékeiben, a fejedelmek báljaiban, a dugárusok csónakjaiban, a postaházakban, a földön, a vízen, s a föld felett és a föld alatt, mindenütt! – És a szemek mindenütt látnak, a fülek hallanak, a kezek cselekesznek. És amit egy látott, hallott, azt tudja mind; és amit egy tesz, azt teszi mind.
Hogy Kálmán mély, rajongó kedélyét e varázserejű szövetség magához ragadta, az igen természetes. Amit az az „ifjú” szövetség tanít, az az ő lelkének is törvénye volt rég, csakhogy nem volt még így kodifikálva.
Ebben a témában az olaszoktól nagyon sokat lehetett tanulni.
Bűbájos iskola az. A titokszerű működésnek, a hihetetlen önfeláldozásnak, a megtörhetlen kitartásnak, a soha el nem felejtett célhoz törekvésnek, a kölcsönös összetartásnak, az engesztelhetlen szenvedélynek, a hallgató mindent tudásnak csodálatos iskolája, az, mely fél század óta belejátszik Európa történetébe, s műve folytonosan épül, halad, soha meg nem pihen.
Ez Galilei hazája.
Kálmán nemcsak a csizmadiával ismerkedett meg Génuában, hanem sok más nevezetes alakokkal, akikről nem való regényben beszélni.
És ebben a szövetségben azután mindent megtudott, ami messze-messze földön történik. E szövetség előtt kitudhatlan titkok nem léteznek.
Megtudta, azt, hogy a Santa Barbarával elutazott magyar hölgyek nem utaztak a hajóval tovább Civitavecchiánál. Ott kiszálltak, és elmentek Rómába.
Rómában a hercegnő kihallgatást eszközölt ki magának őszentségénél, az egyház látható fejénél. Megtudta azt, hogy mi indoka volt e kihallgatásnak.
A hercegnő lelki feloldást kért azon teher alól, miszerint unokáját eljegyezte, s ezáltal egy skizmatikus irányában lelki rokonságot vállalt.
Őszentsége, tekintve az enyhítő körülményt, miszerint e lelki rokonság egy skizmatikust érdekel, megadta neki a kegyelmes feloldást.
Innen Nápolyba ment a Decséry család; még mindig egyedül.
Nápolyban azonban összetalálkoztak egy más úton jött magyarországi utazóval, kinek neve: báró Bálvándy.
Ez az úr kísérte őket kirándulásaiknál a Vezúvra s a pompeji kiásatásokhoz.
Innen azután a grófi család és a báró a Bellerophon angol hadihajón átutaztak Egyiptomba.
A madonnaarcú grófnő megkapta a tengeribetegséget, s a magyar signore nagy figyelmet tanúsított ápolása közben.
Egyiptomban együtt látogatták meg a szfinxet, a Memnón szobrait, a piramisokat. A magyar signore sátora a magyar signorinák sátora mellett volt fölütve.
A szövetség szeme mindenütt meglátja őket, s ha egyszer hozzájuk kötötte láthatlan pókfonalát, annál fogva mindenütt nyomukra akad.
Kálmán szövetségeseitől mindent megtudott, ami lelkének egész átalakulását bevégezze.
Nagy átalakulás volt az!
Maga előtt látta a példákat. Az ifjút, ki szerelmét letépi magáról, hogy egy eszmének szolgáljon; a főurat, ki kockára teszi fejét, vagyonát, szabadságát; a katonát, ki nyugodtan szegezi homlokát a töltött fegyver elé; a papot, ki egyházi esküjét egy még erősebb fogadalommal töri össze; a nőt, ki neméről lemond, hogy férfimunkát végezzen; az iparost, aki éhezik és rongyban él, hogy fillérét másnak adhassa; a földönfutót, ki egyik ország határától a másikig engedi magát üldöztetni, s megint visszatér; az ősz apát, ki gyermekeit egyenkint föláldozza, s a gyermekeket, kik egymás véres nyomdokaiba lépnek; a rajongót, ki meggyőződésből gyilkol, s aztán ízekre hagyja magát széjjeltépni, de senkit el nem árul; s akik mindannyian egy eszméért élnek-halnak; és aztán a költőt, kinek minden dala ez eszmét zengi vissza, s végül az egész népet, mely e dalt, ez eszmét, a tűzzel-vassal, lánccsörgéssel, anatémával üldözött eszmét százféle változatban énekli, titokban kinyomtatja, elszórja, kapkodja, terjeszti, kézből kézbe adja, visszariaszthatlanul, elaltathatlanul.
Akkor kristállyá vált lelkében az a titkos nedv, amiből a gyémántok lesznek; az a tudat, hogy vannak az életnek magasabb csillagzatai, amik jobban melegítenek, mint egy halvány fényű madonnaarc!
Kálmán maga előtt látta azt a népet, mely egykor olyan nagy volt, hogy az egész világ nem volt neki elég, hogy a lábait kinyújtsa, s mely aztán olyan kicsiny lett, hogy minden szomszéd lába rajta feküdt; mely egykor prokonzulokat adott Galliának, Germániának, Hiberniának, Palesztinának, s melynek most királyokat adott Gallia, Germánia, Hibernia, Palesztina; mely egykor három világrészt egyesített egymagában, s mely most kilencfelé törve nyögött egymásba függő láncszemek alatt; mely egykor a civilizáció napvilágát hordta egyik óceántól a másikig, s melynek Rómája most az ellentétes nap: sugárokkal, melyek feketék. És ez a minden erőszakkal elnyomott, minden ravaszsággal elaltatott, ízekre tépett, provinciákra szaggatott, osztályokra elkülönített, s minden darabjában egymásnak ellenségévé tett nép, feje fölött a Vatikánnal, lába alatt a camorrával, oldalában az idegenek szuronyaival, kezein-lábain az európai Szent Szövetség láncaival, elkábítva a babonátul, elszoktatva az erélytül, megfosztva nagyságátul, kitörülve a historiábul – ez a nép még arra gondol, hogy újra föltámadjon, s megkötözve, eltemetve emelgeti maga fölött a koporsófödelet s a koporsó födelére rakott egész világrész sírhalmát s e sírhalom fölött „requiem aeternam”-ot éneklő egyes, kettős és hármas koronák egész kórusát!
Ó, szegény öreg asszony, ki elküldted kedvenc unokádat Magyarországbul, hogy ne legyen otthon azoknak veszélyes társaságában, kik meg akarják mozdítani az álló földet, ugyan jó helyre küldted Itáliába!
Olaszországi útjában mindenütt ez eszme fogadta, kísérte Kálmánt. A velencei nyelv nélküli oroszlán azt mondta neki, hogy ő a vallomást nem tevő szövetkezettek ős emléke, a Colosseum boltíve, a hozzá támaszkodó rongyos faquinnal; a hamvak alól kiásott Pompeji halott palotái, a kitörő Vezúv tűzharagja, a tengerbe elmerült s onnan újra kiemelkedett Serapis temploma – másnak egy gyönyörködtető látvány: őneki beszélő titok. A nemes arcú nép másnak csak festői minta; de neki nemcsak modell, hanem prototip. S a szép föld, narancsligeteivel, üde rizsföldeivel, szőlővenyige girlandokkal szegélyezett utaival, gránátalmás kerteivel, andalító tavaival, ciprus környezte villáival, csodagrottáival, szentjánoskenyérfáival – másnak csak szép táj, de neki panaszkodó haza. És ő már tudja azt, hogy a földmíves, mikor rizsföldén csatornát húz, mikor útja mellé szőlőt ültet, magában arra gondol, hogy csatornája, szőlőlugosa gát fog lenni az idegen lovastömegek rohamának; mikor házat épít, arra gondol, hogy a terasznak lőrései, a pincének mentő kijárásai legyenek; s mikor sovány ételének felét megvonja szájától, arra gondol, hogy a másik fele jó lesz azoknak, akik majd egyszer valamikor eljönnek, és azt mondják: „reggel van”. És hogy a szentjánoskenyérfának nemcsak gyümölcse van, hanem tövise is, és az is szent.
Persze hogy a szegény öreg asszony odahaza mindezt nem tudhatta. Ő csak azt tudhatta, hogy unokája a föld legszebb országában melegszik a legaranyabb napsugár fényénél. Ő csak a szép festményekben gyönyörködött, miket Kálmán hazaküldözött: tájképeket, híres műremekek másolatait. Kálmán hasznos mulatsággal foglalkozik Olaszországban. Mint festő tökéletesíti magát. Boldog az az anya, akinek a fia (ha már azt mérte rá az Isten, hogy valami szabad művészethez ragadjon hozzá) a festészetre adja magát. Az komoly, valódi művészet; követői szelíd, otthon ülő emberek, szorgalmasak és józanok; nem lázítanak, nem háborítanak; békében élnek főurakkal és papokkal; megbecsültetnek, megértetnek minden idegen által, s munkáikban a teremtőt magasztalják. De jaj, háromszor jaj annak az anyának, akinek a fia költővé züllött el. A költészet fellegekben járó pálya; követői vad, nyughatatlan emberek, vérüket gyorsítja a mámor, rövid élet, hosszú szenvedés jelöltjei, ellenségei a hatalomnak, a hétköznapi észnek, a világ megállapodott rendének, s mert az idegenre nézve érthetlenek, saját népüknek háborgatói, s amit alkotnak, az nem a teremtő műveinek dicsőítése, hanem a világ tökéletességének vakmerő ócsárlása.
Azért Jenőyné nagy örömmel bontott fel minden csomagot, melyet Kálmántól kapott Olaszországból. Milyen szép kartonok, mily gyönyörű tus— és szépiarajzok, mily eleven akvarellek! Hát még mikor olajfestményeit küldé haza! Gondosan bepakolva ládákba, mint valami kincset. Úgy is tartá azokat otthon Jenőyné, mint valami kincset. Aranyrámába foglaltatta valamennyit, s a díszszobába, ahová őket felaggatta, még Béninek is csak az ő engedelmével volt szabad bemenni. „Ugye tudnál-e te ilyet festeni, ha a nyakadat levágnák?” – mondá a bámuló nagybátyának. Az pedig biztosítá, hogy nem ő, ha mindjárt még egy nyakat adnának is neki az eddigihez.
Nem is volt rest Jenőyné unokájához leveleket írni. Levelei mindig tele voltak erőteljes gyöngédséggel, őszinte és goromba kifejezéseivel a nagyanyai szeretetnek s nagyon válogatatlan megjegyzésekkel. Végül rendesen megdorgálta Kálmánt, hogy miért nem írja meg, hogy van-e még pénze. Ő csak nem találhatja el innen a „Mátyus földéről”, hogy mibe kerül az élet Taliánországban. Küldött neki pénzt kéretlenül is.
És aztán amíg nagyanyja levelei az otthoni eseményekről tudósíták, a génovai varga leveleiből megtudta azt, hogy mi történik távolabb a világban.
A szép madonnaarc s az Antinous-alak mindig egymáshoz közel. Egyiptomból átkísérte őket a láthatlan pókfonál Athénbe. Ott is együttlétükről tanúskodott. Onnan áthúzódott velük Sztambulba. S elmondott mindent a fonal másik végén ülőnek.
Elmondta neki, hogy Egyiptomban nemcsak a beteg mellek, hanem a fájó szívek is találnak gyógyulást. Hogy a szép férfi úgy követi csillagát, mint hajdan a három szent királyok. S hogy a madonna szívesen fogadja a „tömjént és mirrhát”. – Ave! Ave!
Kálmán átlátta azt, hogy neki a madonnából nem marad más, csak az arckép s az imádat – nagy messzeségből.
Később aztán Konstantinápolyt is elhagyták, s együtt ültek hajóra a Márvány-tengeren.
Még egyszer rájuk talált a pókfonál az orsovai vesztegintézetben.
Ott kellett a keletről bejövőknek a vesztegzár hosszú napjait eltölteni.
Vajon hogyan űzték el egymástól az unalmat?
Ott azután magyar földre léptek. Ott elszakadt a pókfonál. Oda már a szövetség nem terjed. Az a mozdulatlan föld országa. Az a Hyperboreok országa.
Erről az országról már csak nagyanyja leveleiből tudott meg valamit.
Hírlap?
Valóban hírlap is volt abban az országban. Azt járatta is magának Kálmán, s megesett, hogy minden hónapban egy számot megkapott belőle. Abból azután megtudta azokat a nevezetes, hazájára vonatkozó dolgokat, hogy Afganisztánban az angolok újabb vereséget szenvedtek; hogy Hudson Lowe Napóleon testamentumát nem akarja kiadni; hogy Kolokotroni nem akar részt venni a görög minisztériumban, hogy Ciprus szigetén a szultanina név alatt ismeretes aprószőlő az idén nem jól termett; hogy Zummalacarregui a spanyol corteseket egy új pronunciamentóval lepte meg; hogy Japánban a daimio fellázadt a mikádó ellen, hogy Waszilcsikoff herceg megy Teheránba Tacsicseffet felváltani a követségben; hogy a softák és a mamelukok, valamint a palikárok és a fanarioták nagy aggodalmat okoznak a portának. Néha aztán arról a városról is olvasott híreket Kálmán, amiben éppen akkor lakott, s olyan híreket, amiknek ott helyben senki se látója, se tudója nem volt. – Hát Magyarországról nem szólt a magyarországi hírlap? De annak is volt egy szegletke szorítva: amelyben feljegyeztettek az ilyen nevezetes események, mint: Szaffi Kuli kán őkegyelmessége Pesten keresztülutazott, ami elég örvendetes hír; meg hogy nagyméltóságú Bábaváry septemvir úr valóságos belső titkos tanácsossá neveztetett ki, ami elég megdöbbentő sorsfordulat. Voltak vidéki érdekes események is följegyezve, mint például, hogy Ráckeresztúron egy ötlábú birka jött a világra, három szarvval és csak egy szemmel; hogy Znió-Várallyán egy tót öt békát nyelt el álmában, s azokat a suliguli savanyúvíz mind kihajtotta belőle; hogy Pozsonyban egy öreg asszony öt számot álmodott, lutriba tette, s nyert rajta tízezer forintot. – Egyebet nemigen lehetett benne olvasni. Mert ha a megyegyűlésekről íratott valami, azt a cenzor mind kitörülte; ha országos balesetekről íratott valami, azt a cenzor megint kitörülte; ha vallási dolgokról íratott valami, azt a cenzor éppenséggel kitörülte; ha pedig olyan közügyekről íratott valami, amikhez a cenzor nem értett, de már azokat elejétől végig kitörülte. A tapasztalt újságíró aztán inkább meg sem írta, amiről előre tudta, hogy a cenzor ki fogja törülni. Kész kiszedett cikk mindig tartatott készletben a nyomda fiókjában, hogy amekkora darabot a cenzor kitörül, akkorát ismét belefoltozhassanak a lapba. S néha aztán a jámbor olvasó el nem tudta gondolni, hogyan került Don Zuniga y Requesens nevezetes beszéde a dunántúli szuperintendens beiktatási ceremóniája közé, vagy az Unkiars-Skelessi békekötés zárpontjai mennyiben terhelik Zöld Marci árva fejét. – Néha aztán az elfojtott elmésség kitört az újságíróból, s kárpótolta magát teljesen neutrális téren. Ilyenkor szikrázott a zsenialitástól: „Egy bolond anglus azt állítja, hogy ő a répából cukrot csinál! Bizonyosan disznócukrot!” – „Egy bolond anglus (mindig anglus, más nemzetre nem szabad élcelni, mert azokkal mind diplomáciai egyetértésben élünk) azt akarja, hogy ő a levegőt meggyújtja, s az úgy fog égni, mint a gyertya. Hála Istennek, nekünk van faggyúnk elég, nem szorultunk a levegőre.” – Azután jött egy kis nemzeti hízelgés: „Egy előkelő anglus, ki itt átutazott, azt mondta, hogy ha angol lord nem volna, magyar nemes szeretne lenni. – Bolond anglus!” (Már ti. hogy mért nem akar előbb magyar nemes lenni, aztán csak angol lord?) – Volt aztán referáda is a fővárosi színielőadásokról, amikből az olvasó ily tanúságos és épületes észrevételeket rakhatott félre: „Bányaváry úr ma kitett magáért”, „Bányaváryné asszony jól forgatta magát.” – Végül, ha még valami kétujjnyi helyre nem telt szöveg, egy kis anekdota a cigányról: az örök cigányról.
Hanem amit meg nem tudott a hazai hírlapokból Kálmán, azt megtudta nagyanyja egyszerűen igazat mondó leveleiből. Hogy nyomorúságos a világ odahaza most is.
De senkire sem olyan nyomorúságos, mint akinek a sors a költő töviskoszorúját nyomta fejébe.
Az öreg asszony Kálmán külföldre utazta óta felköltözött Pestre. Megtartotta ugyanazt a szállást, melyet Kálmán számára fogadott egykor, hogy ha kedvenc unokája egyszer-másszor hazalátogat, itthonára leljen. De itthon ne maradjon!
Rossz világ van itten…
A nemzeti erkölcs oly szilaj, oly bárdolatlan…
A tanult emberek oly ostobák az ő latin konverzációjukkal…
A napestig pipázó táblabíró oly indifferens…
A gazda oly földhöz ragadt…
A paraszt oly önző, oly részvétlen…
A főpapság olyan dölyfös, a falusi pap olyan vaskalapos…
A főúr olyan idegen..
Az úrhölgy olyan élvsóvár…
Az ifjúság olyan sivár, olyan léha, olyan korhely…
A zseniális ember olyan kalandor…
A gazdag ember olyan fösvénypréda…
Az ősmagyar olyan cinikus…
A mívelt magyar olyan más nemzet majma…
A szabadelvű olyan szájhős…
A kormány híve olyan farkcsóváló…
A katona olyan gép…
A kereskedő olyan csaló…
Az iparos olyan kontár…
A kormány olyan erőszakos…
Az egész ország olyan szegény, olyan elhagyatott, olyan pusztulásnak indult.
Senki sem szereti a hazáját; aki szereti, csak töltött káposzta, hús, túrós lepény alakjában szereti: így azután nagyon szereti, meg is eszi, meg is hízik tőle; minden embernek a hasában a hazája…
Ezek várnak itthon mindenkire…
De a költőre nézve még mások is.
A nyomdász, ki csak kalendáriumot ad ki, a szerkesztő, aki ingyen dolgoztat, a publikum, aki kölcsönkéri egymástól a könyvet, s egy könyvből egész vármegye olvas sorba; a cenzor, aki a gondolatait legyilkolja; a pályatárs, aki irigykedik rá; a kritikus, aki beszennyezi, a ponyvaíró, aki elfoglalja helyét; a tudós, aki megveti, a komédiás, aki megbuktatja, s az atyafiak, akik kizárják a házukból…
Ezeket olvasta Kálmán ismét és ismét nagyanyjának minden leveléből, élő példákban felmutogatva.
És aztán olvasta nagyanyjának örömét afölött, hogy olyan szépen halad a festészetben. Hogy művésszé emelkedik, akinek nem Liptó vármegye határán végződik a világ. Hogy megtalálta a pályát, melyen hírszomját dicsően kielégítheti. Csak előre!
S valóban a legnehezebb megkísértés volt ez az utolsó Kálmánra nézve.
A sors fokozatosan vitte őt keresztül valamennyin.
Kezdte az ijesztő csapáson, kitiltották az iskolából. Nem hunyászkodott meg bele.
Aztán jött a bűbájos hölgy. A láng, melynél annyi ifjú géniusz leperzselte szárnyait. Nem olvadt meg benne.
Majd a nagyravágyás démona: ki fölvezette a szédítő magaslatra, ahonnan a hatalmasok kegye tejjel-mézzel folyó Kánaánt mutogat. Nem szédült el bele.
Megpróbálta a szívét a valódi szerelemmel: elkötözte azt rózsaláncokkal, aranyfonalakkal, hogy ne tudjon haladni; ott sem maradt fogva, rózsalánc, aranyfonál szakadt inkább.
Ráeresztette a próbatevő sors a maga démonait, kik Jób vetéseit elpusztítják, s magát bélpoklosan a szemétdombra fektetik: a bukás, a megszégyenülés maró ördögeit, s azután a jó barátokat, kik eljönnek Jóbnak szemrehányásokat tenni azért, hogy oly nyomorulttá téve fekszik a szeméten.
Mégsem tagadta meg keblének Istenét.
Hanem ez az utolsó megpróbáltatás erős volt.
Egy vetélytárs-Isten.
Egy másik múzsa, ki csókjaival elhalmoz. És egy kedvesebb múzsa.
Ó, a festészet nemtőjének ihlettjei boldogabbak, mint akiket Kasztília forrása itat.
A költő szenved, mikor teremt, a festő pedig kéjeleg. A költőnek zsarnoka a szenvedélye, a festőnek jó barátja. A költő nagysága nemzetének láthatáráig tart; a festő nagyságát a kerek világ határozza körül.
A festők mind oly életvidámak; az emberi indulatok közül a szelídebbek, a nemesebbek fejlődnek ki náluk, derült kedély, társaságkereső jókedv jellemzi őket. Életkoruk példaszerű magasságig tart; a mesterművészek mesés aggkort érnek, s még akkor is fölfelé emelkednek. A költő ritkán őszül meg, s ha korát meghaladta, alább száll, elnémul, élőhalott lesz.
És Kálmánnak választása volt a kettő között. Az egy év alatt, amit Olaszországban töltött, mesterei bámulatos haladásáról tanúskodtak a festészetben. Elsőrangú tehetséget ismertek fel benne. Akadémiai pályaműve az első jutalmat nyerte el a flórenci festészeti iskolánál. E művének másolatát hazaküldé nagyanyjának.
Az öreg asszony válasza ez volt rá:
„Kedves jó gyermekem!
Könnyes szemekkel gyönyörködöm remek szép munkádban, s napestig meg nem tudok válni a nézésétől. Nem győzök eléggé hálákat adni az egek urának azon mennyei sugallatáért, hogy tégedet általam Olaszországba küldetett. Ha pápista volnék, száz misét mondatnék örömömben. Látom, hogy dicső ember lesz belőled, becsületet fogsz hozni nevedre. Megérdemled áldásomat. Azok pedig, akik átkomra szolgáltak rá, érzik annak súlyát fejükre ereszkedni. A nyomorultak! Mindennap látom és hallom balsorsukat. A világ megvetése jár nyomaikban. A leány, ki meggyalázott, büntetve van a férfiban, aki által meggyalázott. A komédiáshad részeges és csapodár! Az asszony szemei mindig kisírva. Szöknének már innen, ha adósságaiktól lehetne. Üres falaknak játszanak, pedig már megkapták az engedelmet, hogy Budán játszhassanak, a várszínházban. Mindenki ócsárolja őket. És méltán. A kontárok, akik a te remekművedet is úgy megbuktatták. Nem is érdemelnek mást, mint hogy elpusztuljanak. És mezítláb, rongyosan fognak kiseprűztetni a városból, melyet beszennyeztek. Ezt még meg akarom érni. És aztán egy marok sárt hajítani utánuk. Legyenek elátkozva. – Te pedig légy megáldva, én édes gyermekem, öregségem napjainak világossága, akin szemeim gyönyörködnek, s haladj a te fényes utadon előre, s emeld fel az élet végső partján járó jó öreg anyádat.”
Ez a levél felnyitotta Kálmán szemeit.
Tehát azért volt az ő útraküldetése, hogy amazok elpusztuljanak! Tehát bukásnak indultak, s a világ elhagyta őket! Tehát a sárhoz vannak ragadva, s a sárral dobáltatnak! Tehát a művész borba öli lelkét, s a művésznő szelleme könnyekbe fullad!
Nohát, anyám, csak légy pápistává, s mondass fölöttem rekviemet, most már megyek haza! Ha elhagyta őket a világ, én nem hagyom el. Pihenj el ecset, jövel írótollam; jövel népet ébresztő korbácsom: menjünk haza!