– Nos? Nos? S mi van a levélben? – sürgölé Korcza úr.
– Nem tudom, nem bontottam fel.
– Nem bontotta fel?
– Tudom, hogy végelválásunk van benne. S nem akartam nagyanyám arcát látni e pillanatban. Tudom, hogy szavai mérget és haragot tartalmaznak; nem akartam, hogy azokra emlékezzem. A tényt tudom, ki vagyok tagadva.
– No de mindenből nem lehet ön kitagadva; csupán az öreg asszonyság szerzeményeiből. Azt ön jól tudja, mint ügyvéd, hogy az ősi vagyonból önt ki nem tagadhatja senki; az apja vagyonát ön követelheti a nagyanyjától.
– De a tulajdon nagyanyám ellen csak nem fogok pert kezdeni!
– Kedves barátom, a processzusainknak fele testvérek, rokonok, szülők és gyermekek között folyik.
– Mások tehetik, de nekem elviselhetetlen volna az a gondolat, hogy én azt a jámbor kegyes arcot, ki gyermekkoromban annyiszor mosolygott reám, hidegen bosszantó keresetlevéllel szomorítsam el, hogy öregségének éjszakáira kínzó álmatlanságot küldjek, s utoljára még azt az apai hajlékot, amelyben megvénült, elexequáljam a feje fölül.
– Pedig bizony mások így tesznek, barátom.
– Én nem fogom azt másoktól megtanulni.
– Hát mit fog ön tenni?
– Azt megmondom. Visszaküldöm nagyanyámnak levelét olvasatlanul; írtam hozzá egy kísérőlevelet. Az összeget, ami még nálam van, hozzámellékelem: a levél vételétől fogva nem tekintem azt magaménak. Arra akartam önt kérni, tisztelt hajdani principálisom, hogy mint nekem régi jóakaróm s nagyanyámnak ügyvédje, intézze el az utolsó ügyet kettőnk között úgy, hogy nagyanyám sértve ne legyen általa.
– Mutassa, mit írt neki.
Kálmán átnyújtá levelét Korcza úrnak.
Korcza úr nagyon dörzsölgette hüvelykujja bütykével az orra hegyét, mintha bosszantaná valami.
– De hát nem is védelmezi magát? Még csak meg sem kísérti magát kimenteni?
– Mikor tudom, hogy nincs igazam.
– Hja, kedves barátom, ha azok, akik tudják, hogy nincs igazuk, előre megadnák magukat, a szegény prókátorok mind éhen vesznének el. Hogy akar ön ügyvéd lenni, ha a saját ügyét sem tudja védelmezni?
– A más ügyét tudnám védni, a más érdekében tudnék könyörögni; de a magam ügyében csak bíró tudok lenni, nem ügyvéd.
– Bíró? – kiálta fel Korcza úr, triumfáló arccal. – Miből ítél a bíró? Az előtte fekvő irományokból. Hát ítélt már valaha bíró lepecsételt levélből? No, mondja ön: elítéli a maga ügyét egy felbontatlan levél nyomán. Ha én vagyok az ügyvédje, nem azt fogom-e kiáltani: én apellálok a vak bírótól a látó bíróhoz, s kérem az első bíróságot hivatalából elcsapatni?!
– Én bizonyosan tudom, hogy mi van a levélben, anélkül, hogy olvastam volna.
– De miután ön nem Cagliostro, s miután én Cagliostrónak sem hiszem el, hogy lepecsételt levél tartalmát kitalálja: annálfogva nagyon kérem önt, hogy olvassa el elébb azt a levelet, amire felel.
– Uram, egy dolog szent és örök szívemben: a szülőim iránti tisztelet. Ezt a forrást nem akarom bemérgezni. Megharagudhatom barátaimra, meggyűlölhetem kedvesemet; de nagyanyámat nem akarom gyűlölni.
– Jó – tehát ne olvassa ön el a levelet, hanem engedje meg nekem, hogy én bontsam fel, s olvassam el. Ha az van benne, amit ön sejt: nem szólok semmit, lepecsételem a saját pecsétnyomómmal, s ráírom, hogy én szakítottam fel; de ha más van benne: akkor megengedi ön, hogy felolvassam ön előtt?
Kálmán egy percig habozott; azalatt Korcza úr nem várta be a válaszát, hanem felszakítá Jenőyné levelét.
Kálmán az ablak felé fordult, s az utcára bámult.
Néhány perc múlva Korcza úr szava hangzott hozzá.
– Hallgasson ide!
Kálmán visszafordult, s bámulva látta, hogy az ügyvéd szemei milyen nedvesek.
– Hallgassa ön meg, mit ír önnek a nagyanyja:
Kedves szeretett gyermekem!
Olvastam az újságban, amit a nyakamra küldenek, a darabodról írt piszkolódást. Tudom, kitől jön. Aki egész életedben ellenséged volt; az irigy kutya! Aki mindig árulkodott nálam is tereád. Bizonyosan tudom, hogy nem úgy van, ahogy írja. A te darabod szép, okos, jeles munka. Tudom én azt. Nyomtasd ki, s küldd meg nekem is; hadd olvashassam. Hanem hogy a színészek gyalázatosan játszottak benne, s megbuktatták szántszándékosan, azt elhiszem annak a cudar kritikusnak. Ez igaz lesz. Tudom, hogy el vagy keseredve most az egész világ iránt, és vajmi méltán. De ne légy leveretve. Mutasd meg azért is, hogy nem vagy az a kicsiny ember, akit egy marok sárral el lehet temetni. Fiatal vagy még, van tehetséged, van tudományod: nem hiányzik más nálad, csak a tapasztalás. Szerezd meg azt is. Eredj el utazni. Most tél van; eredj Olaszországba. Szerezz magadnak ismeretet a világ felől. Járd be az egész világot, úgy jöjj haza. Korcza urat fel fogom hatalmazni, hogy utazásodban mindig ellásson a szükséges költséggel. Ne légy magadtul fösvény. Aztán időközönkint, mikor ráérsz, írj nekem levelet a messze földről. Felejtsd el mindazt, ami idehaza bántott; de emlékezzél meg a te mindig szerető nagyanyádról!
Kálmán e végszavaknál már Korcza úr nyakába borulva zokogott; az öreg úr pedig kacagott féktelenül, és a könnyei hullottak mellette.
– No ugye, hogy ez egy kicsit másként hangzik, mint a kitagadás? Hát domine kollega, fog-e ön máskor is elolvasatlan levélre felelni?
Kálmán egészen fel volt emelve a földről. Nagyanyjának bénító tilalma el volt emelve lelkéről, vissza volt adva a költészet szabad mezejének. Még lelkének legtitkosabb vágya is ki volt találva: utazás a külföldre, repülés a földhöz tapadó helyzetből és utazás Olaszországba, hová lelkének eszményképe előrement. Ott utol fogja őt érni; ahogy óhajtja, ahogy híva lett, ismét látni fogja őt!
A nagy örömben nem vette észre a levél hátterét: hogy el lesz távolítva messze földre s hosszú időre azoktól a nagyanyja által gyűlölt alakoktól, akik miatt az öreg asszony már évek óta kerüli a világot; nem fog találkozni Cilivel és csábítójával.
A nagyanya szerelme unokája iránt a válságos ponton túl is megmaradt, hanem a nő gyűlölete a meggyalázó leány iránt: az is együtt maradt meg vele.
Jenőyné még egyszer megkísérté, hogy unokáját megmentse, s a háládatlan meggyalázók vesszenek el nála nélkül.
APELLES CSIZMADIÁI S AZ IGAZI CSIZMADIA
Kálmán valódi költői lélek volt, mely könnyen felejt, könnyen emelkedik. Ma kész a temetőbe örökre lemenni, s holnap ismét lepkéket kerget.
A fiziológok könnyen kimagyarázzák e tüneményt. A költőnél a képzelem uralg az emlékezet fölött: s a remény a képzelemé, a bánat az emlékezeté.
Nagyanyjának levele a sötét éjjeli tájképet, mely jövőjét alkotá, egyszerre nappali tájjá varázsolta át. Fel volt szabadulva szelleme, bevallhatá nyíltan, hogy kicsoda.
Az egész emberiség más alakot öltött előtte. Minden ember, akivel összetalálkozott, azon kezdé beszédét, hogy szörnyűködött a helytartótanács önkénytes eljárásán, mely színművének adatását betiltá, nagyon biztatták, hogy ez az ügy a Pest megyei gyűlésen nagy zajt fog kelteni; a vezérszónokok hevesen meg fogják amiatt támadni a kormányt. Kálmán úgy tapasztalá, hogy a főurak elvesztett kegyéért cserébe a közönség kegyét nyerte meg.
A betiltás adta meg művének a dicsfényt.
A második, amiről beszéltek hozzá, a méltatlankodás a Mulatságos bírálása fölött. Az is javára szolgál egy írónak, ha bírálója igaztalan szigorral támadja meg. Még Kovászos úr is sietett neki elégtételt adni, egy hozzá írt levélben, melyben mentegeti magát, hogy segédszerkesztője tudtán kívül csempészte be azt a piszkos bírálatot a lapjába, ő maga mámoros volt, nem olvashatta el, csak mikor már a lapja megjelent. De azonnal intézkedett, hogy a lap példányai visszaszedessenek s más lapot fog nyomatni helyette; íme, itt a kefelevonat, melyben Kálmán műve átkozottul fölmagasztaltatik. S ez az áldozat neki most ötven forintjába kerül. Aszályit pedig rögtön elcsapta.
Kálmán megküldte neki az ötven forintot, de kérte, hogy ne nyomasson azért új lapot. Ami már írva van, hadd legyen írva. Nem is jelent meg a helyreigazító lap soha.
Még Aszályitól is kapott bocsánatkérő levelet. Ő maga sem tudja, hogy mit írt. Szinte részeg volt. A cenzor mind kitörülte bírálatából a dicsérő passzusokat. Most aztán kenyerét veszté miatta. Ha ma húsz forintot nem kap, hogy a kosztadóját kielégíthesse, nem kap enni. Felhatalmazza Kálmánt, hogy a levelét közölje a hírlapokban. Kálmán megküldte neki a húsz forintot, s levelével pipájára gyújtott.
A harmadik téma végre, amiről minden vele szóbaálló polgári kötelességének tartá véleményét elmondani, volt maga a költői mű.
Ha egy német fogadhatott arra, hogy őnáluk minden ember orvostudor, ki a fogfájósnak tanáccsal szolgál, úgy a magyar fogadhat arra, hogy nálunk minden ember színbíráló, ki a színműszerzőnek tanácsot tud adni, hogyan kellett volna és hogyan lehetne még tökéletesebbé tenni a művet. Mindenki tudna egy-egy vonást javítani rajta. Egyiknek a szcenírozás ellen van kifogása; másik anakronizmusokat fedezett fel a mesében; harmadik adatok birtokában van, melyek a történelmi hős alakját egészen más színben tüntetik föl; negyedik a szükséges egységet nélkülözi benne; ötödik a nyelven találna ráspolyoznivalót; hatodik szeretné az egészet megrövidíteni, mindegy, akárhol; hetedik nagyon élesnek találja az alakok körvonalazását; nyolcadiknak azok inkább kissé elmosódottak; kilencedik a lélektani fejleményt nem látja elég világosan; tizedik a felvonások végét tudná csatányosabbá tenni; tizenegyedik egészen fölöslegesnek tartja az utolsó felvonást; tizenkettedik még egy ifflandi érzékeny jelenetet óhajtana végbefejezésül; tizenharmadik reminiszcenciákat vél benne feltalálni Shakespeare és Arisztophanész műveiből; tizennegyediknek a mű tendenciája nagyon is ultra demokrata; a tizenötödiknek minden remek volna benne, csak ne lenne az egész olyan dinasztikus színezetű és végül valamennyi színész, aki benne játszott, mind tudna valamit igazítani a szerepén, hogy jobban illjék a testére, különösen jobban a szájba stilizálni szeretnék a dikciót.
„Apelles csizmadiái!” – mondja magában a szerző.
Azután, hogy búcsút vegyen Bányaváryéktól, kiknek sorsát jó kézbe hiszi letéve azóta, hogy Bányaváry oly örömtelten jött haza Csollánné látogatásából, s elmondja nekik, hogy utazni fog Olaszországba: délfelé elvetődött hozzájuk a szerző, miután délig Pest minden nyilvános helyén engedte magán a beneventatio és kritika minden műtétét alkalmazni.
– Én meg úgy kereslek, mint a tűt! – kiálta őt meglátva Bányaváry. – Rám van bízva, hogy vigyelek el magammal ebédre egy különös patrónusunkhoz és mecénásunkhoz.
Kálmán nagyon ferde képet csinált erre a két szóra. „Patrónus, mecénás”, csak ezekről beszéljen most neki valaki!
– Ki az? – kérdé, kezét kirántva Bányaváryéból.
– Ne ijedj meg tőle. Egy becsületes csizmadiamester a Magyar utcában. Tseresnyés uram, rendes színházlátogatónk, s az egész társaság csizmáinak kiállítója.
– Az már más.
– A derék úr maga volt itt, bennünket meghívni egy kis barátságos lakomára, s rám bízta, hogy téged is híjalak meg, mert főleg a te tiszteletedre van rendezve e mai lakoma.
– Oda elmegyek – monda Kálmán.
Jó tiszta hideg idő volt; a fagy pompás járdát csinált a rundellát környező sárból, a vendégek gyalog mehettek Tseresnyés uram házáig.
Bizony nagy megbántás is lett volna Tseresnyés uram házára nézve, ha az elé üveges hintóval járattak volna, mert az olyan egyszerű kis viskó volt, amilyent csak valaha a régi Pest város ócska bástyafalához ragasztottak, s amik, mint egy csoport fecskefészek az eresz alatt, képezték a „magyar” utcát.
Tseresnyés uram házát könnyű volt kitalálni közülök: az alacsony kapu fölött ott lebegett kinyúló vasrúdon a címere, mégpedig nem a nemesi címer, hanem az iparcímer: egy arany oroszlán, mely piros csizmát tart a kezében, föléje írva: „Nemes Tseresnyés Márton”, alája őszinte régi szóval „csizmadiamester”. Nem titkolta, hogy nemesember. S nem szégyellte, hogy csizmadia. Amaz őseinek érdeme, ez pedig az övé. Különben török szó: ettől származik, hogy „csizmedzi”. A csizmadiát írta „cs”-vel, a Tseresnyést „Ts”-el; abban a nyelvújításnak hódolt, ebben az ősi hagyományt tartotta fenn.
Kis házának három osztálya volt. Az utcára nyíló szoba egyúttal a műhely, azon túl jön a konyha, egyúttal a nőcseléd lakása; azután jön egy tisztaszoba az udvarra, egyúttal ebédlő, ha úri vendég származik a házhoz. Még hátrább van azután, de már csak fából, egy kamra, egyúttal a legény hálószobája.
Bányaváry már ismerte a járást, ezért a kapun keresztül egyenesen a konyhaajtónak vezette Cilikét és Kálmánt, ahol az öreg szolgáló fogadta őket nagy szívességgel, s nyitotta előttük a tisztaszoba ajtaját, s kínálta, hogy tessenek leülni.
A tisztaszobában már fel volt terítve. Jó ősi cintányérok az asztalon, metszetlen poharak s szarvascsont nyelű kések. Pakfong, Alpakka, Kínaezüst még akkor nem volt feltalálva, a cinkanálnak meg kellett vallani, hogy biz ő csak cinkanál, semmi más: olcsó érc, de becsületes jellemű.
A tisztaszobában ágy is volt vetve, érkezhető tisztes vendég számára, volt bőrpamlag bőrszékekkel, fiókosszekrény pohárszékkel és egy könyvtár, melyben nem volt más, csupán magyar könyvek: valamennyi megviselve a sok használattól.
A négy falat Tell Vilmos történetének négy képe ékesíti, mely képek iránti előszeretetet sejtő pillantást enged vetni Tseresnyés uram kedélyvilágába.
(Még akkor a magyar képzőművészet nem látta el magyar történelmi képekkel az országot, a litográfia még nem is volt nálunk ismeretes; az említett képek rézmetszetek voltak, kiszínezve.)
Azonkívül még egy kép volt látható a rámában a pamlag fölött: ez Kalvinus János képe, kinek talárráncait a miatyánk, hiszekegy és tízparancsolat apróbetűs sorai képezték.
De íme nyílik az ajtó, s belép ő maga: a patrónus, a háziúr.
Egy ötvenes években járó férfi; sovány, szikár termettel, fejét gyér hajzat takarja, hosszú bajuszt s félhold alakú arcszakállt visel, sarkantyús csizmát hord s kurta dolmányt, s e nemzeti viselet fölé kötve a jelvényes bőrkötény. Kezében pedig egy újságlap van. Körülbelől akkora terjedelmű, mint mostani hírlapjainknak egy negyedrésze; ez a magyar politikai hírlap: Kulcsár lapja.
Ha meg akarnók erőtetni emlékezetünket, rájönnénk, hogy ez alakot láttuk már egyszer: ugyanaz volt az, aki Csollán Berti kérdezősködésére a „vadállatok hecce” után azt felelte, hogy oda okos ember nem jár.
Tseresnyés uram komolyan közeledik vendégei elé: az ő arca sohasem szokott változni sem mosolyra, sem haragra. Arról sem bánatát, sem örömét nem olvassa le senki. Vannak, akik látták őt ünnepélyes alkalmakkor táncolni is, akkor sem hagyta el méltóságos komolysága. Amit mond is, mind komolyan van mondva, tréfálni nem szokott soha.
– Hozta isten mindnyájukat! – szólt vendégeihez. – Tessenek helyet foglalni, s akinek melege vagyon, vesse le a kabátját. A szoba igen be van fűtve, s mikor kimennek, meghűtik magukat. Engemet pedig ne tessenek megítélni azért, hogy a bőrkötényt fenntartottam: ez az én mesterségemnek ruházata. Őseink dárdával harcoltak, azért ők páncélosan vannak a képeken lefestve; mi mesterségünk szerszámaival harcolunk, azért a mi páncélunk a bőrkötény. És addig nem lesz Magyarországból semmi, amíg a magyar ember szégyenli maga előtt a bőrkötényt.
Helyesléssel találkoztak nézetei.
– Éppen most olvasom ezen újságból – monda a jól meggyűrt hírlapot letéve az asztalra izmos tenyeréből —, miszerint Angliában egy tudós feltalálta, hogyan lehet gőzzel vontatni a hajót víz ellenében, sőt egy másik tudós vasból készült kerékvágásokon tesz próbatételt gőz által hajtott szekéren. Az újságíró hozzáteszi, hogy „higgyék a bolondok”. Én pedig azt mondom, hogy jobb volna, ha odamenne a magyar és megnézné, mit csinál az anglus, és tanulna tőle, mint hogy kicsúfolja őtet, mert a régi mitológia szerint még a napot is lovak vontatták az égen, ma pedig már tudjuk, hogy a föld forog körülötte, és semmi ló azt nem húzza, tehát miért ne lehetnének titkos erők, melyek a hajót és szekeret is vontatni képesek.
– Egészen osztom önnek a nézetét – mondá Kálmán, megszorítva a mester kezét.
– Arról előre is bizonyos valék – mondá Tseresnyés uram —, meggyőződtem erről önnek a darabjában is, melynek minden szavánál azt mondám magamban: ezt, ha énnekem költői talentum adatott volna, én is így írtam volna. Ez olyan, mint az arany, ezen változtatni nincs mit. De nehogy azt higgye ön, mintha én önt jó ízű ebéd helyett híg levű dicséretekkel akarnám megvendégelni, azért csak annyit mondok, hogy arany az mind. S ha százszor előadnák, százszor végignézném, s mindennap újat találnék benne. Hanem csak egy hiba van…
(No most jön Apelles csizmadiája.)
– Az a hiba nem a darabban van, hanem a publikumban. Nem értik… Hogy is kívánhatnók tőlük, hogy ez a nép, mely eddig majomkomédiával, fabábszínházakkal, bikaheccel, kutyaviadallal, kötéltáncosokkal, Bänkelsängerekkel, bérért birkózókkal találta lelki mulatságát, most egyszerre a legmagasabb gyönyörűség elfogadására legyen képes. Paprika, fokhagyma kell ennek, nem ambrózia. Papramorgó, nem nektár!
Nevettek rajta; pedig Tseresnyés úr nem azért szólta ezeket, hogy nevetést gerjesszen velük.
Az egyetlen nőcseléd, ki szakácsné, gazdasszony és szolgáló volt egy személyben, felhozta a párolgó levesestálat, s egyúttal meginvitálta a vendégeket, hogy tessenek helyet foglalni.
Az asztalfőhöz ülteté a házigazda Cilikét, jobbra melléje Kálmánt, balra Bányaváryt, ő maga az asztal végére ült, elébb nehány percig összetett kézzel s behunyt szemmel megállva széke mögött – ami valószínűleg imádkozás volt.
Általában mindig olyan komoly arcot csinált Tseresnyés uram, mintha arra gondolna, hogy van egy láthatatlan számvevő a háta mögött, aki minden szavát följegyzi, s a mondottakat egykor fejére idézi; azért nem is szokott soha olyasmit mondani, amit előbb teljesen át nem gondolt volna.
Megvárta, hogy előbb a levest megegyék. Igen illedelmetlen házigazda az, aki a vendégeit a levesevés alatt beszélgetésre kényszeríti. A levesevés alatt minden ember kizárólag a maga ura, a levesevés alatt még a siralomházban levő rabot sem szabad megháborítani. Ez azzal a kiváltsággal jár, amivel a mákvetés, hallgatás kell hozzá.
A szárazhús, vagy mint Erdélyben mondják: a sóbanfőtt, vagy mint Borsodban mondják, a tehénhús, vagy mint Komáromban mondják, a marhahús, már nemcsak megengedi, sőt egyenesen követeli, hogy beszélgessenek mellette. Boldog családnál, hol háziasszony van, az az ő kötelessége, ily özvegy háztartásnál e kötelesség a családfőre marad. Utasítani a vendéget, hogy melyik a legjobb darab; hogy mártást is vegyen hozzá, s a mártáshoz zöld ugorkát vagy veres céklát és burgonyát, vagy mint Erdélyben mondják: pityókát, vagy mint Debrecenben mondják: kolompért, vagy mint Gömörben mondják: földi almát, vagy mint Komáromban mondják: krumplit.
– Hja bizony – kezdé Tseresnyés uram. – Én nagyon jól emlékezem rá, mikor a krumpli legelőször bejött Magyarországba. A jó II. Lipót király alatt volt az, aki olyan jóakarónk volt. S olyan rövid ideig élt. A nép nagy idegenkedéssel viseltetett az új tápláló növény iránt. Azt híresztelték felőle, hogy azáltal a búza elveszti az árát. A megyékben ingyen osztották a vetőmagját, de senki sem akarta azt elvetni. A királyi bálokban, hogy módiba hozassék – mert a módi nagy mester! – meg volt hagyva a princesszeknek, hogy hajaikat krumplivirággal díszítsék fel, s a koronajószágokban a tiszttartóknak megparancsoltatott, hogy több hold földet a krumpli növényeivel ültessenek be. De így is nehezen akart az terjedni. A tiszttartók azt mondták felőle, hogy a sertések sem akarják enni az idegen gumókat, a népnek pedig olyan nagy volt ellene az irtózata, hogy az uradalmakban puskás csőszökkel kellett őriztetni a krumplivetést, hogy a dühödt paraszt éjjel ki ne tépje a földből. Hanem aztán, amit a módi meg nem tett, megtette az ínség. Jött a siralmas 1816, amikor a mostoha időjárás miatt országos éhhalál következett be; a búza lerohadt, a kukorica, vagy mint Erdélyben nevezik, a málé, vagy mint a Bánátban nevezik, a törökbúza, vagy ahogy az Alföldön hívják, a tengeri, nem érett meg, akkor tanulta meg a nép, hogy mi az a burgonya. Isten áldása! Az megmaradt a föld alatt, s gazdagon fizetett ápolójának. Azóta kedvességre jutott a burgonya, s most már terjed mindenfelé.
Ilyen históriai magyarázatokkal fűszerezé Tseresnyés uram ebédjének legszárazabb alkatrészeit, s Kálmán érdekkel tudta azokat hallgatni. Bányaváry azonban nem titkolá, hogy a burgonyának legnagyobb érdeme abból áll, hogy az ember nyeldeklő műszerének közepén megakad, s arra okvetlen egy pohár bort kell utána küldeni, hogy rendeltetése helyére lemenjen.
Kálmán szükségesnek találta a beszélgetést több tárggyal ellátni.
– Tseresnyés uram sok jót és rosszat tapasztalt már e hazában?
– Jártamban-keltemben vegyest mind a kettőt. Csizmadia vagyok, az apám is az volt. Syntaxisig jártam az iskolákat, középszerű tanuló voltam, láttam, hogy valami lumen mundi nem lesz belőlem. S megmondtam az apámnak, hogy kézműves akarok lenni. Az apám azt mondta: jól van, legyek csizmadia. Az okát is feltárta előttem, miért. Minden mesterség alá van vetve a módinak: egy ideig fölfelé megy, azután aláfelé. A Szepességen sok ideig gazdag emberek voltak a finom patyolatkészítő takácsok, látszik, milyen szép házakat tudtak építeni; egyszer feltalálják Angliában a géppel szövést, az angol gyolcs finomabb és olcsóbb lesz, mint a szepesi patyolat, s a takács azóta alig keresi meg a száraz kenyeret. Híres nagy urak voltak a kassai paszomántcsinálók, aranypillangó-verők, skófiumkészítők, filigrámos ötvösök; egyszer bejön a gyászruhás módi az országba; pantallót, zubbonyt ölt minden ember, s az ötvösök kimaradnak a világból. Semmi sem volt olyan aranybánya, mint a Hegyalján aszúbort termeszteni, mint Lengyelországba máslással, négyputtonyossal kereskedni. Egyszer megosztoznak a hatalmas Lengyelországon, a franciák behozzák a pálinkát, az oroszok tökéletesítik azt, nálunk is kezdi megismerni a nép „alamázia” név alatt, s attól fogva a tokaji vincellér hagymát eszik fekete kenyérrel a drága máslás és négyputtonyos átalagok mellett. Nagy hasú gazdag kereskedők voltak a komáromiak: minden hajóslegénynek diónyi ezüstgomb, tenyérnyi ezüstlánc volt a mentéjén, télire teli volt a Kis-Duna hajókkal, talpakkal. Egyszer elkezd a kormány sáncokat építtetni, a kereskedői telepeket elzárja, s azzal egyszerre visszaesik minden a maga szegénységébe. Vékával méri az ezüstöt a mosonyi liferans, s a bankópénzt megszelelteti, mint a kukoricát, egyszer beüt a devalváció, s a tegnapi gazdag ember holnap koldulni jár. Még a legmagasabb pályafutásnak is megvan a lejtője: itt egy grófi család, akinek őse, mint szegény úr, lóháton szerezte iszonyú birtokait háborús időben; amott egy herceg, ki juskulumos tót diákból lett udvari kegyenccé, paloták urává; egyet változik a világ, más uralkodó jön, s a grófok, hercegek ivadékai újra aláesnek szegény urakká, szegény diákokká. Tudósok tudománya, vitézek vitézsége, minden kimegy a módiból – csak a csizmadia mestersége nem megy ki a módiból soha. Ezért mondta az apám: „légy, fiam, csizmadia”, nagy úr nem lesz belőled, de koldus sem lesz belőled; ragyogni nem fogsz, de pironkodni sem; híred nem lesz, de kenyered, borod, becsületed mindig lesz, akár háború van, akár béke; akár asszony uralkodik, akár férfi az országban; akár éhség van, akár bőség.
Bányaváry bókot akart mondani a mesternek.
– De bizony híre is van Tseresnyés uramnak. Ismeretes messze földön a hazai művészek és írók buzgó pártolásáról.
E szót is egészen komolyan vette Tseresnyés uram; elébb nagyon megrázta fejét, mintha ki akarná rostálni a mondásból mindazt, ami csak polyva, hogy csak a tiszta búza maradjon meg belőle. Végre feltekintett a mázos tányérjára festett tarka virágok közül.
– Mert úgy van az, hogy sok országot, világot bekóboroltam én jártomban-keltemben, egyszer mint vándorló mesterlegény, másszor mint a regement csizmadiája, s tudom jól, hogy mennyi szebb és jobb van annál, ami a mienk. Jártam Bécsben, Párizsban, Münchenben, Génovában, láttam a csupa palotákból álló utcákat s a kápráztató gazdagságot mindenekben. Láttam az idegenek fővárosait, néztem iparukat, bámultam művészetüket. És azután hazajöttem ide. De azt, amink most itthon van, nem ahhoz mérem hozzá, amit odakinn találtam, hanem ahhoz, amivel idebenn találkoztam akkor. Pestnek akkor ez volt a szélső utcája, ahol most vagyunk, ennek a háznak a kerítése a régi bástyafal, ennek egy szűk lőrésén keresztül amire kiláttam, az a temető volt. Még most sem paloták, amik annak a helyén vannak, de legalább granáriumok. A Nagyhíd utca helyén vonult végig a várost védő árok, egy bűzös, dögleletes hely, telehányva a partjai szeméttel, tört cserepekkel s annál is rosszabb dolgokkal; a város felőli része pedig egy rőzséből fonott s sárral kitapasztott kerítéssel elpalánkolva, amit befutott a földi tök. Még most sem bulevár biz az, mi annak a helyén van, de legalább utca. Innen egy korhadt révházhoz vezetett az út, ahonnan nagy veszedelemmel szállított át embert, barmot a más partra egy ócska repülőhíd, melynek kilenc fenntartó dereglyéje a Margitszigetig nyúlt fel, mint egy falka vadlúd. Még most sem dróthíd köti össze a két várost, minőt Bécsben, Párizsban láttam, de legalább hajóhíd. A városház szomszédjában még most sincsenek díszes épületek, de legalább nincs ott már a sertésállás, amit ifjúkoromban ott láttam. De talán untatom is önöket ezekkel a régi dolgokkal?
Kálmán biztosítá felőle Tseresnyés uramat, hogy növekedő érdekkel hallgatja mindazt, amit beszél.
– Akkor még csak három vendégfogadó volt a városban, úgyhogy a budai diétára felsereglett vendégek számára a vásárosbódékat kellett felállítani, hogy legyen elég szállásuk. Akkor még, ha kordoványt akartam venni, rácul kellett beszélnem, más nyelven meg nem értett a bőrkereskedő; ha fontos talpért mentem a tímárhoz, azzal budai sváb nyelven kellett beszélnem, ami olyan a németben, mint a hienc a magyarban; ha pedig valami dolgom volt a városházán, a diák nyelvet kellett törnöm; s ha valakit az utcán magyarul szólítottam meg, úgy lökött oldalba, hogy elég volt feleletnek. Messze elmehettem, amíg egy boltot találtam, ahol könyvet lehetett kapni; egy lebuj volt az országúton, annak a fenekén lehetett az ócskaságok között előkeresgélni egy-egy dohos kötetet, ami magyarul volt nyomtatva, tíz tulajdonos neve egymás alá írva a táblájára, amint kézről kézre maradt. Aki kitanulta belőle a tudományát, sietett eladni; magának nem tartotta meg senki. Hát a mindennapi mulatság mi volt? A mesterlegények meg a hajósok meg a diákság minden este összegyűltek poharazni, azután éjjel fölkeresték egymást, összeverekedtek, egész ütközetek folytak az utcán. A ruhájáról kiismerte az egyik céhbeli a másikat, s ha egyet külön kaphattak, azt halálra verték. Az egész külvárosi rondafészek egy tolvajtanya volt, s kívülről a mezei lovas zsiványok egész a vámházig portyáztak, s nemegyszer a sorompónál rabolták ki az utazókat. Ez az utca itten végtül végig egy rossz hírű barlangja volt a feslettségnek, ahova este hat órán túl tisztességes ember a lépteit csak szégyenkedve irányozta. Vásárok alkalmával pedig aztán beszabadult a városba a sok vidéki betyár gavallér, s olyan istentelen dínomdánomot csapott, hogy a jámbor polgár nem mert kinn járni miattuk az utcán.
Kálmán elfeledte, hogy enni is kell, annyira figyelt a csizmadia beszédére.
– Csak az tudja, hogy meddig mentünk, aki azt látta, hogy honnan indultunk el, mint én – folytatá Tseresnyés uram. – Én láttam téglát téglára rakni, nyomot nyom után haladni; én láttam a ligetet, mikor ültették, az utcát, mikor kimérték. S engem nem hagy el a reménység, hogy előremegyünk. Ott áll a múzeumunk, még ugyan kevés van benne, de egyszer még szűk is lesz, ha mindent összehordunk; a tudományos akadémia már létesülni készül; magyar színművészetet látunk a fővárosban; már könyvnyomdánk is van, sőt hírlapjaink is; okos is, bolond is, s mind a kettő szükséges. Már nevelődik a fiatalság, az iskolák, az univerzitás évről évre népesülnek, s kezdenek magyar könyveket árulni nyilvános boltokban. Már kezdik az emberek egymást megbecsülni, s nem viaskodnak egy város lakói egymással, csak azért, mert külön céhbe valók, mert külön nyelven beszélnek, külön vallást hisznek; kezdik átlátni, hogy nincs olyan kicsiny ember, aki a másikra nézve szükséges ne legyen. Még a vallást is tolerálják. Már a tolerált hitűek templomaikat kezdik fölépíteni. És én láttam az időket, mikor mindez nem volt, mikor mindennek az ellenkezője volt. És én nem estem kétségbe soha. Olvastam tudós Katona Mihály uram munkájában, hogy vannak apró állatocskák, mik a tenger alatt folyvást építenek, s sziget emelkedik ki a munkájuk után. Ebben az apró polypusok munkájában hiszek. Mindabban, ami lett, nekem is van egy kis részem; csekélység, de valami. Egy tégla, egy fa, egy fillér. Ahol középület keletkezik, egy napig ingyen dolgozom mellette; ha új könyv jelenik meg, azt megszerzem, sorba állítom tékámban, s gyönyörködöm benne; ahol adakozni kell, leteszem a tízesemet, ahol magamhoz hasonló csekély embereket buzdítani kell, nem kímélem a szót; ahol nemzeti ünnepély van, megjelenek ünneplő ruhámban; ahol nagy hazafit kell megtisztelni, elmegyek vivátozni az ablaka alá; ha színészek jönnek a városba, ott vagyok tapsolni. S mi ez mind? Csekélység, porszem. De porszemekből áll a piramis. S ha hozzám hasonló csekély emberek százan ezeren, tízezeren – hátha százezeren?! – egyet fognak gondolni, uram, a fillérből kincs lesz, a téglából város lesz, a tapsból riadal lesz; a betűből könyv lesz, a könyvből bibliotéka lesz, a népből nemzet lesz!
Kálmán melegen szorítá meg az egyszerű iparos kezét, míg Bányaváry mosolyogva súgá fülébe: „No, ugye eredeti egy bohó ember ez a mi csizmadiánk?”
A közbejött malacpecsenye trancsírozása félbeszakítá az épületes beszédeket.
Bányaváry illendőnek találta a szíves házigazdának vendégszereteteért hízelgő bókokat mondani.
– Már az igaz, hogy Tseresnyés uram nagy pártfogója a hazai művészetnek és tudománynak. Van is jó híre az egész országban. Valahány színész megfordult a fővárosban, mind elhordja jó hírét messze földre. Olyan pompás malacpecsenyét nem lehet kapni sehol Pesten, mint itt.
Bányaváry színpadi pátosszal mondaná mindezeket, s az asztal alatt megnyomta Jenőy lábát.
Tseresnyés uram pedig nem volt az az ember, aki a hízelgő szónak örül. Valódi orientális komolysággal arcán felelt rá.