Hogyne jött volna el főszerkesztőjével, Kovászos úrral Aszályi is Kálmán ünnepi torára. – De arról bizonyos lehet Kálmán, hogy senki sem fog neki orcátlanabb hízelkedéséket szemébe mondogatni, mint Aszályi; még a principálisa, Kovászos úr sem, aki pedig nagy széltoló.
Pedig Kálmán irtózik tőle, ha szemébe dicsérik. De hiszen ebben a társaságban ne is tartson tőle, hogy a Mulatságos szerkesztőségén kívül ez valakinek eszébe jusson. Tudósok, írók, színészek gyülekezetében senki sem beszél másról, mint ki-ki a saját viselt dolgairól. A színész elmondja, mily diadalokat aratott a vidéken, hogy omlott lábaihoz koszorú, szerelmeslevél, díszbillikom és emlékgyűrű. A humorista előadja legjobb élceit, mik most az egész országot felvillanyozzák; a történetbúvár bebizonyítja, hogy az egész világon minden nyelv a magyartól származik, zsidók, asszírok, föníciaiak mind a mi őseink voltak; a szerkesztő praenumeransai szaporodtát emlegeti; a versíró jó néven veszi, ha akad olyan szomszédokra, kik legújabb költeményének kiemelkedő részeit meghallgatják; csak árva Aszályinak jut néha eszébe, hogy egy-egy körmönfont áldomást megindítson a mai nap hősének tiszteletére, ki búskomoran ül az asztal végén, s lelkével akárhol másutt kalandoz, csak ott nem, ahol érte isznak.
Később aztán oszolni kezd a társaság: legelébb hazamennek a színészek, nekik holnap is erős dolguk lesz, nem szabad sokáig mulatniok. Akkor aztán a hátramaradottak előveszik az eltávozottakat, s leszólják őket irgalom nélkül, milyen kritikán alul való játék volt, amit ma produkáltak. Egynek sincs közülük fogalma a művészetről: Bányaváry bakternek való, nem színésznek, a feleségében pedig nincs semmi szenvedély. – Azután elszállingóznak a historikus, a meseíró, a hősköltő. Amint egymás után kihúzzák a lábaikat, elmondatik róluk, hogy az első nevetséges idióta, a második jó borokat tart, de ha meséiről beszél, elaltatja vele az embert; a harmadik nem bír kiadót találni a műveinek, pedig abban a képzeletben van, hogy ő jobb költő, mint más. A nyelvújító eltávozta után előhúzzák a hirhedett Mondolatot, mely a nyelvjavítók törekvéseit teszi nevetségessé. Valamennyi között egyedül Biróczy van biztosítva minden oldalról; ő se nem író, se nem színész, tehát tűz— és vízmentes.
– Eredj már haza, Kálmán, kérlek – mond a bohó fiú, megszánva komor arcú barátját —, hadd szóljunk meg aztán téged is!
Kálmán komolyan veszi a baráti intést, s engedelmet kér a társaságtól, hogy hazamehessen; fejfájásról beszél. Talán úgy is van.
– Dejszen – riad fel Aszályi – Kálmán barátunk csak magasztalóit hagyja hátra, ha távozik. No hiszen majd meglátod holnap, ha a Mulatságost olvasod, hogy felmagasztalunk, hogy megkoszorúzzuk a nevedet. A Mulatságost a nagyanyád is járatja. Majd hogy meg lesz lepetve, ha azt a sok dicséretet olvassa felőled!
Kálmánnak émelygett a gyomra. Sietett a kalapját megtalálni.
Aszályi szegődött hozzá.
– Elkísérlek hazáig. Valami bajod ne történjék az úton.
– Köszönöm; bérkocsin megyek.
– Hát akkor vigy el magaddal. Még a nyomdába kell mennem, hogy a darabodra megírjam a bírálatot, hogy a holnapi lapban megjelenhessen.
– Csak maradj te itt, és mulass tovább, a bérkocsi visszajön, s rendelkezésedre áll.
Azzal valahogy lerázta a nyakáról a műbírálót, s ott hagyta a kollegátust, hadd beszéljék ki magukat kedvükre a mai nap áldozatáról is. Hisz a legkedvesebb poszpász egy ilyen írói lakomán, akit végül kés, villa nélkül megenni jól ízlik – maga a bankett-adó szerző.
No ha aztán arra volt kíváncsi Kálmán, hogy eltávozása után mit beszéltek a lakomáján ott maradt jókedvű pályatársak, azt másnap, mikor későn reggel fölébredt, nyomtatva olvashatá, a még nyomdanedvesen asztalára tett Mulatságosból.
Ott volt tegnap előadott művének bírálata Aszályi írói jegyével.
Egy infámis, piszkolódó, gunyoros persziflázs eleitől végig, melyben ki van forgatva a művének értelme, megtagadva tőle minden költői föllengés, versei ócsárolva, expozíciója abszurdummá torzítva, tragikuma nevetségessé téve, merész iránya denunciálva, még személyét is kigúnyolták benne: a tudatlan dandy, az asszonyok kegyence, ki telivér költőnek hiszi magát, azért, mert a paripája telivér. – S ez így ment két sűrű oldalon végig.
S azt az ő nagyanyja holnap már olvasni fogja ekképp!
De mit bánta azt Kálmán, hogy Kovászos úr lapja meg annak a dárdása mit írnak őfelőle meg a darabjáról; egyetlen kérdés fojtott el nála minden egyéb aggodalmat: mit beszélnek most őróla Decséryéknél? A láz járta át idegeit, amíg a látogatási óra elkövetkezett. Milyen arccal fogadják?
Eh mit? Hiszen bukott meg már fiatalember elég az első színművével! Mit csinálunk ebből országos dolgot? – De az nem Jenőy volt, és nem az ő színműve. Óriás volt az a pyeridák berkében, s óriás a közélet mocsarában. Korszakot alkotó lángész, ki ha bukik, a gyávák és törpék egész légiója örömünnepez felette. Ezt érezte ő maga, ezt érezték mindazok, kik őt szerették, kik visszatartóztatták. Az ő esése kolosszdűlés volt. Azért kellett, hogy elejtsék. A hétköznapi ember bukhatott, újra talpra állt, szeretője se hagyta el, hivatala is megmaradt, anyja sem tagadta ki; de Kálmánra nézve megbukni egyértelmű volt a semmivélétellel.
Decséryéknél legelőször is a hölgyeket látogatta meg. A hercegnőt együtt találta Dorothea grófnővel.
A hercegnő felötlően szívélyes volt az elfogadásban, mindjárt áttért a Kálmánt oly nagyon érdeklő tárgyra, a tegnapi előadásra.
– Ó, az valóban élvezetes este volt! Én a kordicai statució óta nem láttam magyar előadást; de meg kell vallanom, hogy színészeink azóta nagyon sokat haladtak. Különösen önnek a rokona: Bányaváryné; az bármely idegen színpadnak díszére válnék. Apropó! Miért mondta ön akkor, hogy az önnek testvére? Hisz a színlapon ez áll: Bányaváryné született Perkátai Cecille asszony. No, értem; együtt növekedtek fel, olyan, mintha testvére volna; igazán kedves teremtés, gyönyörű alak, az ember mindig maga előtt látja azokat a beszélő nagy szemeit: szeretetreméltó tünemény.
Miért dicséri ez most olyan nagyon azt a színésznőt éppen Dorothea grófnő előtt? Tán azt akarja keserűvé tenni Kálmán iránt, midőn azt a gyanút hinti el, hogy Kálmánt e szép művésznéhöz tán nem annyira rokonság, mint szerelem csatolja?
– Kár, hogy a szöveget nem értettem eléggé – monda a hercegnő —, csak Dorotheától tudom, hogy az igen fennkölt mű. Ő el volt ragadtatva általa.
Kálmán Dorotheára nézett.
A szép madonnaarc tekintete nem igazolta nagyanyja állítását. Halovány volt, és szeme félve találkozott Kálmánéval.
Különös volt, hogy Dorothea grófnő ezúttal szabadságot vett magának nagyanyja jelenlétében Kálmánnal magyarul társalogni, amiből a hercegnő igen keveset érthetett.
– Igaz – szólt Dorothea. – De azok borzasztó szépségek voltak! Én némelykor meg voltam dermedve, mikor arra gondoltam, hogy ezek az eszmék az ön lelkében születhettek! Mikor gondolja ön ki ezeket? Mi az a költő, aki ilyeneket alkot? Vajon mikor így közöttünk jár, mosolyog, tréfásan fecseg velünk: akkor is ott leskelődnek-e szíve közepén ezek a tűzszemű gondolatok? Vagy van valami démona, aki olyankor veszi elő, mikor egyedül van, s diktál a tolla alá ilyen idegen szavakat? Valami hevítő mérget iszik olyankor, hasist vagy mákonyt?
– Nem, grófnő – szólt Kálmán mosolyogva —, én egészen józanul szoktam írni. A gondolatot csak a gondolat szüli.
– De hogy szülhetik egymást az egymással ellenkező gondolatok? Ez a titok eIőttem. Hiszen azt értem, ha a szenvedő szerelmes úgy szól, hogy sírjak a szavára, de hogyan tud valaki egy gyűlölt alaknak, egy méregkeverőnek, egy csábítónak sötét lelkéhez méltó szavakat találni? Ki tanítja őt arra a kitörésére a féktelen dühnek, ami sértett becsület, a féltés kínjai közt szülemlik? Érzi-e a költő mindazt, amit alakjaival elmondat: a jót is, a rosszat is? Magából szedi az a gondolatokat mind?
– Grófnő, amivel a költő teremt, az a képzelem. Annak a hatalma pedig egybefoglalja az ismert világot. A költőnek mindent maga előtt kell látni, a pokoltól az égig.
– Hát saját magát látja-e azután? Kitől tudja meg, hogy a sok alak közül, amit maga elé teremt, melyik az ő saját alakja? Kiből beszél az ő lelke? A féltékenyből, aki gyilkol, vagy a hízelgőből, aki csábít? Hogy állítna elénk valaki egy ijesztő alakot anélkül, hogy magát is olyanná ne tudja idomítani?
– Ah, grófnő, önnek a nézete szerint minden regényt és drámát legelőször is egy férfiúnak és egy nőnek kellene együtt írni, mert azt egyikünk sem tudhatja, hogy a másik hogyan érez, hogyan szeret, hogyan szenved! Azonfelül a gyilkos lelkiállapotát csak gyilkos ecsetelhetné, s a fösvényét csak a zsugori.
– Valóban azt hiszem. És úgy is van. A férfiköltő művében tökéletesek a férfialakok, a nők sohasem azok. Aztán kimagaslik mindig egy ideál; melyben a költő lelke nyilatkozik: én ilyen volnék! Minő hát az ön ideálja? Szépség, de rettenetes! Bosszúálló féltés, melynek királyvértől csepeg az ujja. Borzasztó eszménykép ez!
Kálmán azt vette észre, hogy az ő napja elé nagy fellegek tolulnak.
De a hercegnő nem hagyta őt elkomorulni, nyájas volt hozzá, mint egy idegenhez.
– Nos, Jenőy! Nemde Dorothea említette már önnek, hogy mi elutazunk?
Már utaznak!
– Igen, de nem tudta a grófnő, hogy hová.
– Flórencbe megyünk, ott töltjük a telet. Dorothea egészségének jót teend az olasz lég. Kis unokám mondta, hogy ön is fog utazni Olaszországba. Az szép lenne, ha ott is felkeresne bennünket.
Kálmán keserűen mosolygott: „az megeshetik”.
– A búcsúzásra még van idő; nem utazunk olyan hamar. Addig még remélem, hogy sokszor látjuk önt.
Kálmán meghajtotta magát, és távozni készült.
– Nem megy ön át a fiamhoz, a főispánhoz? Ő már kérdezősködött ön felől.
Kálmán megköszönte szépen a nagy kegyet, és a mellékfolyosón átment Decséry főispánhoz.
No, az nem fogadta olyan nyájasan.
Bosszús arccal, összeráncolt szemöldökkel jött eléje, s szóhoz sem engedte jutni.
– Jaj, jaj, kedves Jenőy, mit csinált ön azzal a tegnapi darabjával! Őfensége magánkívül van haragjában. Ma reggel voltam az udvarnál; még olyan indulatosnak nem láttam a nádort. Azt mondta, a színészekre nem haragszik; azok őszinte, bátor emberek. Nem adta meg a kérésüket, hogy Budán a várszínházban lépjenek fel, hát letelepedtek egy ólban, s játszanak az ő dacára. Becsülésre méltó emberek. De az a fiú! – itt önt értette – aki idejön könyörögni, akire óra hosszant vesztegetem a meggyőző indokokat, akit kézen fogva vezetünk minden előmenetelre, hogy az egyszerre oly dühödten megfordítsa a puska agyát, s közénk csapjon vele, az minden fogalmat meghalad. De hogy lehetett olyan őrült cenzor a világon, aki ezt a darabot színpadra bocsátotta? A helytartótanács rögtön elmozdította ezt a cenzort pesti állomásából, s áttette Nagyszombatba. Érti ön a helyzetét, kedves Jenőy?
– Egészen értem – szólt Kálmán —, s ismerem a teendőmet.
Nem is magyaráztatta magának bővebben a balhírt, megköszönte azt a főispánnak, s sietett a Decséry-palotából haza.
És aztán útközben elgondolkozott rajta, hogy a hercegnő, aki már bizonyosan tudta fiától a Kálmánt fenyegető rossz hírt, ahelyett hogy mint érdekelt fél, a veszélyben forgónak szemrehányó haragos képet mutatott volna, mint az őszinte főispán tette: még inkább nyájas volt hozzá. Nyájas volt, mint egy idegenhez!
Kálmánnak első dolga volt hazamenni s megírni leköszönését a fényes udvari hivatalról.
Még jóformán el sem végezte a maga dolgát Kálmán, midőn rohan be hozzá nagy zajjal Bányaváry. Borzas haja egészen szét volt zilálva a homlokán, amint az ajtón betört, s lihegve a pamlagra veté magát. Két nagy pecsétes írás volt a kezében.
– Nézd! Olvasd ezt! Nem ezt. A másikat elébb. De mégis ezt.
– No, melyiket hát?
Az egyik hosszú írásban a helytartótanács betiltotta a tegnapi darabnak többszöri előadását.
– Ezt bizony előre lehetett tudni – monda hidegvérrel Kálmán.
– Könnyű neked ilyen flegmával beszélned! – pattant fel Bányaváry. – De én holt emberré vagyok téve. Megcsináltattam a darabhoz a sok kosztümöt, mind kontóra, az mind rajtam veszett: ruinálva vagyok.
Kálmán mondhatta volna a barátjának, hogy hiszen te vagy annak az oka, nem én; s te még ruináltan is az vagy, aki voltál; de én már senki sem vagyok – hanem csak mégsem ezt mondta neki.
– Azért ne essél kétségbe. A költségeidet majd megtérítem, a darabom miatt kelt árjegyzékeket kifizetem. Több is veszett már Buda alatt.
– Könnyen diskurálsz! – monda bosszúsan Bányaváry. – De olvasd már most ezt a másikat!
A másik írásból azt olvasta Kálmán, hogy a rundellában játszás a színészeknek a nemes város által felmondatik, két hét alatt ki kell onnan költözniök; mert az ódon vármaradvány földig lerontatik, s helyére sóraktár építtetik.
Bányaváry olyan dühös volt, hogy sírt.
– Ugyan, ne légy gyermek! – szólt Kálmán. – Mi kétségbeesni való van azon, hogy el kell hagynotok azt a vén denevérfészket? Ha hozzákezdünk valamihez, most már legyen erőnk végig kitartani. Kétheti haladék van: légy nyugodt; azalatt én szerzek számotokra más helyet, s játsszatok tovább. Én állok ott, ahova a lábamat letettem. Most eredj haza, láss a mai előadás után, hogy a közönség kárpótolva legyen. Hogy tovább mi történik, az az én gondom.
Most már Kálmán gyakorlott fölényt Bányaváry fölött. Az igazi veszély idején tűnik fel a váljegy, ami a valódi erőt jellemzi.
Apró bajoknak helytállni, kicsiny urakkal perlekedni, éhezni, fázni, küszködni Bányavárynak is volt ereje; de ahol komoly volt a baj, ott csüggeteg lett. Kálmánt pedig éppen az emelte fel.
Hogy úgy egyszerre összeesküdött ellene minden: a kritikustól kezdve a szerető hölgyig! Ez acéllá edzette lelkét.
Csak azért is!
KÜLÖNBÖZŐ NŐI SZÍVEK
Eznap Kálmán többé ki sem ment a szobájából, s meghagyta az inasának, hogy senkit se küldjön be hozzá.
Tudta, hogy a krízis kitöréséhez kell egy nap. Azt az időt valahogy agyon kell verni. Addig nem mutatja magát a világban.
De egy dologban mégsem állta ki soká a vesztegzárt; másnap délben mégis elment a Decséry-palotáig; nem ugyan látogatási szándékkal, hanem hogy a házmestertől megtudjon valamit felőlük.
Meglepetés várt rá. A házmester azt mondta, hogy ma korán hajnalban a hercegnő Dorothea grófnővel és egész cselédségével együtt elutazott.
Tehát már el is utaztak!
Tegnap még azt mondá a hercegnő: ne búcsúzzunk még, van elég időnk rá. Azt akarta, hogy búcsúzás nélkül váljanak el.
A házmester Kálmán arcán látta annak gondolatait. Azt mondá neki, hogy ha beszélni akar a házfelügyelővel, az talán többet tud mondani.
Kálmánnak eszébe jutott, hogy hiszen ez a házfelügyelő az ő régi iskolatársa, Csuka Feri. Felkereste őt kertre nyíló szobájában.
A jó fiú eléje szaladt, mikor meglátta, s örvendve szorongatá a kezeit. Volt benne annyi baráti józan tapintat, hogy a darabjáról nem kezdett el neki beszélni, hanem ahelyett egy cédulácskát nyomott a markába, s azt súgta: „Tedd el – majd otthon vedd elő – őtőle van – te majd megérted.”
Kálmánnak kettős oka volt nem váltani vele több szót: egyik az, hogy gyanús kémszemek lesték, másik meg, hogy a drága papírka tartalmát óhajtá minél elébb megismerni.
Egy bonboncukorka borítékja volt ez a papír; amit úrhölgyek el szoktak hajigálni a földre anélkül, hogy valakinek másnak eszébe jutna a cukorpapírt felvenni, mint akinek a szem figyelmeztető intése szólt.
E cukor-borítékon e három szót találta Kálmán irónnal feljegyezve:
„Bruno, \
Genua, }
Hedvig.” /
Ebből a három szóból senki a világon nem ért meg semmit, hanem ő megértett mindent.
Genuába utaztak. Hedvig: a szűz szerelemben is boldog kedves, kit Brunójától Genua sem választ el.
Kálmán előtt feledve volt a bukás, az elhagyatás; ez a kis papírdarab mindent kigyógyított. Eltette azt a kedves arckép mellé, s őrizte, mint a bűnös a pápai indulgenciát. Az embert nem nyomja a bűntudat, mihelyt azt tudja, hogy megbocsátottak érte. S ha Dorothea megbocsátott, ha ő szeret, kivel törődik aztán?
Hanem az mégis bántotta, hogy a hercegnő ily megvető modorban igyekezett tőle megszabadulni. Ez a nevetségessé tételig megy.
A dac megszülemlett már lelkében; a kevély ember, ki addig csak titokban rejtőzött, egész valódi arcával lépett ki vele a napvilágra, midőn leköszönő iratát a magas uraknak felküldé.
Nem ment többé haza, nem zárkózott el ismerősei elől. Eljárt mindenüvé, ahova máskor szokott.
Aznap este nagy álarcosbál volt a redutban. Erre a mulatságra Decséryék is nagyban készültek; más nyilvános bálba úgysem mehettek az udvari gyász miatt. A fiatal pár úgy örült előre ennek a napnak. Dorothea bizalmasan elárulá Kálmán előtt, minő álcában fognak ők megjelenni, hogyan ismerhet rájuk. De éjfél után álcát fognak változtatni, akkor aztán majd meglátja, hogy ráismer-e Kálmán magától. Kálmán fogadkozott, hogy minden álca alatt megismeri a grófnőt járásáról, feje hordozásáról és – szemeiről. – Ó, milyen bizonyos volt, hogy e szemekben nem fog csalódni. Georgiai nő volt az első bevallott álca.
Most aztán ennek is vége.
Hanem azért Kálmán elment az álarcosbálba; mégpedig álarc nélkül. Csak azért is meg akarta mutatni, hogy még mindig él, és tud a világ szeme közé mosolyogni.
Akkori időkben a redut álarcosbálai válogatott közönséget gyűjtöttek össze, a dolog új volt, nem unták még meg; s a kétséges jellemű társadalmi osztályok nem riasztották el még a parkettről a társadalmi krémet.
Az idén különösen népes és elegáns volt a redut-bál; mint egy összekevert világ, tarkállott egymást kerülgetve a sok fényes álca, minden nép viseletét, színpadi alakokat, mítoszi jelmezeket csodálatos keverékben egyesítve.
Kálmán ott őgyelgett a tömkelegben, s engedte magát az ismerős álcák csípős tréfáival csiklandatni. Nem volt csiklandós.
Egyszer egy finom kéz karja alá nyúl, s Kálmán egy deli álarcos nőt lát karjába fűződni.
Georgiai nő volt: karcsú, gyönyörű termet, dereka arannyal átszövött sállal átkötve, melynek végei domború csípőjén omlottak végig. Gazdag perzsa szövetű kaftánja testhez simuló ráncokban bokájáig ért, csak az alól látszottak ki a selyem salavári dudorai, miknek hasadékából a finom szattyánpapucs a legparányibb lábakat tüntette elő, a kócsagtollas turbánról hosszú fátyol függött alá, fénylő, csillámló aranyszövet, mely egyúttal álarc, csupán két nyílást engedve a két szemnek, s a kócsagtoll mellett egy lángszínű georgina, akkor még üvegházi ritka növény, gyémántboglárral odatűzve.
– No, ugye hogy itt van a georgiai nő? – suttogá a szép álca.
Kálmánnak első pillanatban nagyot dobbant a szíve.
Hanem aztán mikor a szemébe nézett a szép álarcosnőnek, megszűnt a szívdobogás: pedig azok is bűbájos szép szemek voltak, de sötétek; de nem Dorothea szemei.
– De nem az a georgiai nő, akit kerestél! – kötődék vele tovább az álca.
Kálmánt érdekelni kezdte a kötődés. Valami különös csodát nem talált benne, hogy titkát ellesték. Decséryék valószínűleg visszaadták a megrendelt jelmezt a készítőjének, az elárusította azt, s aközben elbeszélte boldog boldogtalannak, hogy ezt Dorothea grófnő viselte volna, ha itt maradtak volna. Így megtudhatta akárki. – Hanem, amit a szép álca azután mondott neki, az már jobban kezdte érdekelni.
– Hát te nem utazol Egyiptomba hieroglifokat megfejteni?
– Legnehezebb hieroglif rám nézve az, hogy miért utaznám én Egyiptomba.
– Úgy? A te barátod, Bálvándy akkor jobb archeológ, mert ő kitalálta, hogy miért utazzék oda.
– Szerencsés utat neki, és jó útitársakat.
– Egy útitársának a neve: Dorothea!
Ez a szúrás érzékeny volt!
Kálmán egy percre elhalványodott. Hanem azután felmelegítette az a kis bonbonpapírka ott a keblében, melyre ama három szó volt írva. Amit Dorothea írt, az a való.
A szép álcásnő egyet csípett a karján.
– No, ne mélázzon ön olyan nagyon! Nézze, mi jön ott!
Kálmán felriadt, s széttekintett, hogy hát mi jön.
A sok szeszélyes álarc között valakinek az a tréfás gusztusa támadt, hogy medvének öltözzék. Melege lehetett, de sok bámulója akadt.
– Ni! Az ön medvéje! – dévajkodott a szép georgiai nő. – Nem lőné meg még egyszer?
Kálmán szemébe nézett a csúfolódónak. Ó, most már emlékezett ezekre a sötét szemekre!
– Ismerlek, szép álca! – súgá fülébe.
– No, csak hogy egyszer rám ismert! – súgá az nevetve. – Azt hittem, hogy a nevemre sem emlékszik többé. De hát csak most ismert rám?
– Sejtettem már, mikor Egyiptomba akart küldeni.
– „Egyiptomnak földébe, a szolgálatnak házába!” Látja, még mindig tudok idézni a szentírásból. Hát mit keresnek az emberek Egyiptomban? Ön tudós, etnolog, nemzetgazdász – megfelelhet rá. Hát mit keresnek az emberek Egyiptomban?
– Szenvedélyes vadászok nílusi lovakat – régészek múmiákat, festők sivatagi tájképeket – természetbúvárok a Nílus forrásait – mellbetegek langy levegőt.
– És szívbetegek? – kérdé a szép hölgy.
– Azok nem tudom, hogy mit keresnek ott.
– Kigyógyulást.
Kálmán nevetést erőszakolt.
– Úgy énnekem nincs ott mit keresnem; mert én nem vagyok szívbeteg.
– De lehet, hogy valaki más ha meggyógyul a szívbetegségéből, ön akkor lesz majd szívbeteg.
– Igazán mondom, szép hölgy, Kleopátra tűjén nincs annyi hieroglif, mint amennyit ma ön velem találgattat.
– Hagyja kitalálatlan, ami nehéz. Majd megtudja egyszer. Lássa, én jobban tudom olvasni azokat a hieroglifokat, amik az ön arcára vannak írva. Önnek bánata van.
– Arra több okom lehet egynél.
– És én talán minden okát ismerem.
A szép álca leült egy jázminbozót árnyékába, s meghívta Kálmánt is maga mellé.
Kálmánnak egy ötlete támadt.
– Fogad ön el holnap látogatást?
– Az a kérdés, hogy ki látogat meg.
– Egy derék, mívelt férfi, ki nekem jó barátom.
– Ah, azt hittem, hogy ön maga. Hogy talán megtartott a szíve számára Absteigequartiernak.
Kálmánt megundorítá e nőietlen élc.
– Ah, ne szóljon így! Lássa, erről az élcről megismerném önben minden álarc alatt a fiúleányt: a prefektát.
– Ah, persze. Önöknek azon nők tetszenek, akik eltitkolják gondolatjaikat; akik azt mondják: „jer ide!” – de akkor nem lesznek otthon; akik azt mondják: „örökre” – s utána teszik magukban „tegnap!” Akik nem gúnyolják ki önöket szemtől szembe, csak a hátuk mögött. Lássa ön; én nyíltan megmondom önnek, hogy hasztalan volna még egyszer megfájdítania szívét miattam, mert én gyógyszer helyett mérget csepegtetnék sebeibe. Én csak azt keresem, hogy önnek hogyan okozhassak valami bosszúságot.
– Azt én megérdemlem – monda Kálmán —, de nem rólam van szó. Nem is szívügyekről. Nagyobb ügy, amiben önhöz fordulok, nem is egyenesen; de egy barátom által.
– Ki az ön barátja?
– Bányaváry.
– A színészigazgató?
– Ugyanaz.
– S miféle ügye lehet annak velem? Az előadásaira nem járok. Tudja ön: a rundellába nem mehet az ember, mert ott a denevérek a hajába akadnak.
– No hiszen a rundellát lerontatja a város.
– Akkor azok az ég alatt maradnak.
– Éppen azért akarom barátomat önhöz küldeni. Ön egykor így szólt hozzám: „ha azt kívánta volna, hogy döntsem ki a házam minden közfalát, s csináljak belőle színházat, megtettem volna”. Akkor szememre vetette ön, hogy nem járok azon barátaimmal egy úton, kiket rögös pályán koldusbot vezet. Most eszembe jutnak önnek szavai, midőn leszálltam a nagyurak hintajából, s nem taposom többé a lépcsőket, ahol fényes hivatalok teremnek. Magam számára nincsenek igényeim: én majd elvergődöm a világban, mint más; de barátaimért, kik idáig követtek, mindent el akarok követni.
– Kérem, fogadja kölcsön tőlem a fátyolomnak felét: ön szörnyen pirul. Önnek nehezen esik megalázni magát erre a szóra: „Kérem!” Ne mondja ki előttem. Az önnek fájna. Küldje el hozzám barátját, az majd megmondja a többit. Értek belőle annyit, amennyi kell. Nekem van egy bérházam az Országúton, s abban egy tágas terem, melyet polgári báloknak, átutazó művészek előadásainak gyakorta szoktak felhasználni. Abból könnyen lehetne színpad. Kitaláltam önnek a gondolatját?
Kálmán nem állhatta meg, hogy egy kézszorítással ne válaszoljon „igen”-t.
És mégis valami hideg borsózott végig a testén, midőn e sötét szemekbe nézett hosszasan, mik orozva lőtték ölő sugaraikat felé az aranyfátyol hasadékán keresztül.
– Tehát megérem – szólt a szép hölgy —, hogy ön azt fogja mondani magában: „mégiscsak jó volt, hogy ezzel az asszonnyal összehozott a véletlen!”
Azzal inte Kálmánnak, hogy maradjon, s eltűnt az álarcok tömkelegében.
Kálmán nem időzött ott tovább, hanem hazament. Másnap korán reggel felkeresé Bányaváryt, s utasítá, hogy hova menjen és mi tárgyban végezzen. Aznapra Cilike ott marasztá magánál ebédre Kálmánt.
Bányaváry erősen kicsípte magát, hogy a szép asszonynál ellenállhatatlan legyen. Cilike maga kötötte csokorra a nyakkendőjét. Szegényke! Azt sem tudta, hogy mi a féltés: olyan volt, mint egy galamb.
Bányaváry sokáig időzött a szép delnőnél; Cilike ételei szinte elromlottak a várakozásban. Ez volt az egyedüli baja.
De végre előkerült a férje. Nem tudott hová lenni dicsőségében. Tökéletes diadalt aratott. Az úrhölgy meg van hódítva tökéletesen. Házának termét és mellékszobáit az egész idényre egy aranyért engedte át a színtársulatnak; sőt a páholysort saját költségén fogja kiállíttatni. Vigye a spieszburger már most azt az ócska denevérkastélyát; nem szorul rá senki! Bányaváry az egész diadalt a szép háziúrnőnél egyedül saját ellenállhatatlan megjelenésének tulajdonítá, Kálmánnak nem engedett belőle semmit.
Az pedig nem követelt belőle semmit.
Ebéd után búcsút vett Bányavárytól, kivel, amint sorsa mosolyogni kezdett, megint nem lehetett beszélni; aztán Cilikét megölelte és hazament.
Otthon találta már azt, amit kimaradhatatlannak tartott: egy levelet nagyanyja írásával. Azt tette vele, hogy nem bontotta fel.
Eljött az az idő, amelyben a levelek, melyek úgy szerették a fát, lehullottak róla. Miért volna egyik levél másforma, mint a másik? Az elbukott embernek egymás után mondja fel mindenki a szerelmet: barát, ara, szülő. De miért is tennének másképp, mikor előre megmondták neki, hogy ne menjen oda, mert elesik, s ha elesik, otthagyják
Tehát hagyják ott.
Nem bontotta fel nagyanyja levelét.
Ahelyett ő írt hozzá.
Kedves nagyanyám!
Felbontatlan küldöm vissza leveledet, mert nem akarom megtudni, mily keserű lettél ellenemben. Elismerem, hogy annak lenni igazad volt. De nem akarom megtudni soha, mit szóltál, mikor elűztél magadtól. Köszönöm eddigi jóságodat hozzám, s örökre háladatos maradok érte. Jövendőre pedig iparkodom munka és erőfeszítés által megérdemelni helyemet a világban s nevemnek becsülést szerezni. Akárhogy érzesz irántam, én holtomig szeretni és áldani foglak.
Ebbe a levélbe tette nagyanyja levelét.
Azután megnézte íróasztala fiókjában, mennyi pénze van még. Mintegy kétezer forint volt. Azt magához vette, azzal a szándékkal, hogy a levéllel együtt átadja azt Korcza úrnak. Attól a perctől fogva, melyben nagyanyja őt kitagadta, ez a pénz többé nem az övé; becsületes ember visszaszolgáltatja azt annak, akinek joga van vele rendelkezni.
Apró adósságait majd kielégíti lovai, bútorai árából: azok tulajdonai voltak.
Azután majd megtanul szépen összehúzódva élni…
Korcza úr szokása szerint igen szívélyesen fogadta Kálmánt.
– Hahó! Itt jön az én poéta barátom! – kiálta, nyakába ugorva az ifjúnak. – Hát mi hír az Olympon?
– Az Olympon? Mennydörög – viszonzá Kálmán ifjú kedélyességgel. – Sőt be is ütött a száraz mennykő. Már be is adtam a hivatalomról lemondásomat.
– Ah! – szólt, egyszerre ijedtté formálva arcát a fiskális. – S mi oknál fogva?
– A darabom miatt. Az nagy visszatetszést szült a magasabb helyeken.
– Bah! Balgaság! Pedig az egy igen szép darab. Aztán igaz abban minden. Historikum. S ön olyan jól érthetővé teszi a dolgot, hogy mikor az ember azt látja, hogy most már gyilkolni mennek, magam is a penicilus után nyúltam a zsebembe, hogy én is megyek velük.
– Talán éppen az nem tetszett.
– No, de azért kár volt leköszönni. Ha ön ebben a darabban leírt egy rossz királyi famíliát, egy hét múlva írt volna egy másik darabot, melyben egy jó királyi família jön elő; s helyre lett volna ütve a dolog. Cuncta licent poetis.
Kálmán nagyot nevetett Korcza úr felfogásán.
– Hát most aztán mit fog csinálni?
– Nem esem kétségbe; kezdem, ahol más fiatalember; zsebemben a diploma, az után meg kell tudnom élni, beállok valamelyik híres ügyvédhez segédnek, s mint más szegény legény, kezdem a szorgalmas dolgozáson.
Kálmán azt várta, hogy Korcza úr szét fogja tárni karjait s azt mondja: „gyere hát egyenesen énhozzám!” Biz nem tette. Inkább nagyon is fanyar képet csinált.
– Bűn volna azt tenni! Azt a gyönyörű poétai tehetséget az unalmas akták közé eltemetni. Aztán nem magának való állapot ez a prókátorság, kedves barátom. Mert ha még csak abból állna a tudományunk, hogy unalmas replikákat írjunk, hogy vesződjünk mások prózai anyagi érdekeivel, hogy védelmezzünk ex offo ügyeket, miket igaztalanoknak tartunk, hogy veszekedjünk pályatársainkkal, hogy egzekváljunk a koldustarisznyáig elmarasztalt szerencsétleneket, az csak hagyján; hanem van mindezeken felül egy soha ki nem meríthető stúdiumunk, a bírói kegy: ez az utolsó $ a Corpus Jurisban: „plus valet favor in judice, quam lex in codice”. (Többet ér a bíró kegye, mint a törvény hegye.) Mennyi furfang, mennyi megalázkodás, mennyi hízelgés, mennyi törleszkedés a nem szeretett alakokhoz, mennyi lélekbódítás és gyakran mennyi merész ajánlattétel szükséges e téren, hogy „jó prókátor” legyen az ember neve. Mert nem az ám a jó prókátor, aki jó replikát ír, hanem aki megnyeri a processzust! Ön, barátom, nem abból a fából van faragva: ott ön nem él meg. Maradjon ön poétának: ott fényes nevet fog ön kivívni, és halhatatlan lesz.
Kálmán megértette, hogy Korcza úr gyöngéd modorban utasítja el magától, s meg kellett magában vallania, hogy felfogása egészen helyes.
– Aztán nincsen is ön arra szorulva, hogy a körme vakarásával keresse a kenyerét – veté utána Korcza úr.
– De arra vagyok – viszonzá Kálmán. – Azt tudja ön, hogy nagyanyám kitagadás terhe alatt tiltá meg nekem, hogy költői pályára lépjek, ami iránt ellenszenve van. Meglehet, hogy ezen ellenszenv még legyőzhető. De a másik tilalma már asszonyi haragból ered. Egy színész elszöktette házától kedvencét, nevelt leányát. Ő azt a megfertőztetés legutálatosabb nemének tartja. Azóta kizárta magát a világból. Semmi ismerőséhez nem jár, s senkit házánál el nem fogad. Gyűlöli a szökevényekben az egész világot, s gyönyörűség neki azt hallani, hogy azok itt-amott milyen nyomorban élnek. Azt tiltotta meg nekem átok alatt, hogy ezekkel az ő száműzötteivel valaha érintkezzem. S én mily felötlő modorban szegtem meg mind a két törvényét! Első művemet e kiátkozott színészcsapatnak adtam át előadásra. Ő olvasta ama lapból, melyet járat, a lesújtó bírálatot, s rögtön levelet írt nekem.