– Én őfenségét híven szolgálom eszemmel, kezemmel; de meggyőződésemet nem adtam bérbe senkinek.
Kálmán úgy érzé vállára nehezedni a hétgyermekes apának e mondását, mintha Atlasz adta volna át neki a földet, hogy emelje egy kicsit.
– Ne aggódjál te mirajtunk, kedves öcsém! – monda Bányaváry. – Ha egyszer ott leszünk, ha a te remekműveddel kezdhetjük meg előadásainkat…
– Nekem semmi remekművem nem létezik – szólt Kálmán elkomorodva.
– Azt én jobban tudom.
– Ha arra gondolsz, amit az Oltárkövön olvastunk, az nincs többé. A Kolozsvárra küldött másolatot is visszahozattam, s mind a kettőt beledobtam a tűzbe.
– Hahaha! – nevetett rajta Bányaváry. – De én túljártam az eszeden. Ismerlek jól; tudtam, hogy a képtelen ítélet után azt fogod tenni, hogy tollat, papirost, kalamárist mind a kandallóba vetsz, s eltagadod, hogy tudsz írni. Én tehát a választmány jegyzőjétől egy napra elkértem a művedet. Nem adta ide. Csak olvasni kértem. Azt megengedte; de úgy, hogy semmit le ne írjak belőle. Én aztán az egészet megtanultam könyv nélkül. Onnan égesd ki most.
S hogy Kálmán ne is kétkedjék szavainak valósága felől, elkezdett egyes jeleneteket elszavalni a tragédiából.
A kasznárék el voltak ragadtatva a sok szépségtől!
Kálmán tudta Bányaváry felől, hogy annak oly hatalmas emlékezőtehetsége van, hogy egyszer fogadásból megtanulta könyv nélkül az egész kalendáriumot. Ha ott van a műve, onnan el nem vész soha.
Egy menedéke maradt még.
– De hisz annak az előadását nem fogja megengedni a cenzúra.
– Az az én gondom lesz – szólt könnyű vérrel Bányaváry. Ha tűz esik is az égből, ha lécszeg nő is a földből, mégis keresztültörök vele, s majd meglátja akkor az ostoba világ, hogy mit bír benne. Meg nem tilthatja azt nekem senki. Egyedül te tilthatod meg. Teszed-e azt?
Kálmán válasz helyett egy sürgősebb kérdést tolt maga elé.
– De hol hagytad Cilikét, hogy nincs itt?
– Őt lefektettük, el van törődve.
– Beteg?
– Nem beteg, csak el van csigázva az úttól. Kutya idő volt és disznó út hozzá. Ő pedig gyönge teremtés. Hamar megárt neki a viszontagság; abból pedig terem a mi pályánkon elég. Hideg télben, széljárta teremben, bálnak öltözve játszani, mikor a néző foga vacog; áthevülten a játéktól, sárban, szélben, havas esőben félórát gyalogolni a hideg szállásig; néha hetekig koplalni, máskor hetekig vendégeskedni, egyik nap pezsgőt inni, másik nap az ökörnyomból az esővizet, amellett folyvást az idegeivel dolgozni, tüdőt, szívet fárasztani, beleélni magát idegen szenvedélyekbe, aztán veszekedni prózai irigy versenytársakkal; élvezni mindennap együtt az istenekkel s együtt az ördögökkel: ez, barátom, a legerősebb idegrendszert is elviseli. Cilike pedig olyan gyönge. Hanem azért ne féltsd; ma kipiheni magát, s mikor a súgó csengettyűje szól, olyan egészséges lesz, mint Diana. Amíg az előadás tart, addig nem fáj semmi ideg, addig a láz szünetet tart, ismerjük mi már ezt. Hej! Mikor a te művedet fogja ő szavalni, akkor vagy meggyógyul bele, vagy meghal utána.
– De akkor mi is felmegyünk Budára! – szólt lelkesülten a kasznár.
„Mind, mind!” – kiáltozott a hét apróság.
– Hanem még nem feleltél a kérdésemre – szólt Bányaváry. – Te tilthatnád meg nekünk egyedül, hogy művedet előadjuk. Megtiltod-e?
Kálmán nagyot gondolkozva felelt:
– Nem…
Nagyot csattant a háta megett.
Csak egy ajtó volt…
…De minden ajtó volt!
MILYEN SZÉPEK A GRÓFNŐ NEFELEJCSEI
Egy szellemdús francia hercegnő egy udvari bálban így szólt a mellette ülő másik hercegnőhöz, egy polka tremblant alkalmával:
– Minő nagy bűvész ez az Offenbach! Ha most mi az ő zenéje nélkül látnók leányainkat az idegen fiatal emberek karjai között ilyen mozdulatokat tenni, a guta ütne meg ijedtünkben: így pedig gyönyörködünk benne.
Már az igaz, hogy Orpheusztól gyerekség volt a köveket kimozdítani s a vadmacskákat maga körül gyűjteni. Offenbach és Strauss ennél nagyobb csodákat művelnek, az ő zenéjük hangjára jogot kap az idegen fiatalember kiemelni a jól őrzött hercegkisasszonyt anyja, garde des dames-ja mellől, jogot kap őt keblére szorítani, vele messze elszaladni, keringelni, a ruháját összetépni, szemei sugárzatát, forró lélegzetét beszívni: s ez igen természetes jog. Ehhez nem kell se pap, se breviárium, se oltár, se diszpenzáció, se előleges háromszori kihirdetés, se gyámi jóváhagyás, se rangegyenlőség, se vallásazonosság, se móringlevél, se eskü, se tanúbizonyság, se reverzális. Egy órára a hercegkisasszony azé, aki hamarább jön.
Semmi észrevételünk sincs ellene.
Különösen gyönyörteljes egy ilyen kiváltságos óra a cotillon idején. Mondjuk: két óra – ha a vortänzernek emberi józan esze van.
A budai fejedelmi gyász miatt az előkelő társaság nyilvános bálokban nem mutatta magát, hanem ahelyett más úton kárpótolta magát elvesztett mulatságaiért saját termeiben. Összejöveteleiket a meghívókon nem nevezték táncvigalomnak, hanem reuniónak. Megnyitóul egy klasszikus filharmóniai koncert, azután pedig – ha a fiatalság megkívánta – egy szerény quadrille, egy csendes écossaise, s végül egy ártatlan cotillon. A fiatalság pedig mikor ne kívánta volna meg?
Decséry hercegnő termeiben nem is volt semmi feltűnő abban, ha a hosszú cotillont Dorothea grófnő Jenőy Kálmánnal járja. Köztudomású már a szülők által is jóváhagyott viszony, s míg egy része a közönség Kálmán szerencséjét tartja irigylendőnek, vannak olyanok is, kik a nagyobb nyereséget a Decséry részen látják.
Az ifjú pár azalatt, míg monsieur Henry a füzértáncot a többi tizenöt páron figuránként végigdirigálja, ráér beszélgetni ellenőrzetlenül.
Ki hallgatja ki a táncolók beszédét? Ki ügyel kézszorításaikra?
– Milyen szépek a grófnő nefelejcsei! – monda Kálmán, táncosnéja kezét tartva kezében, kinek hajfürtjeit eleven myositisokból font füzér díszíté.
– Szeretném tudni – szólt a grófnő —, miért híják ezt a virágot nefelejcsnek.
– Mert a kék az állhatatosság színe.
– Hát a kék szín miért jelent állhatatosságot?
– Mert a változhatlan ég maga is az.
– Ugyebár, az én szemeim zöldek?
– Nem, grófnő, azok kékek.
– Én mindig zöldnek nézem.
– Tükre nem jól mutat, azt én jobban tudom.
– Tehát legyenek az egész világnak zöldek, önnek kékek.
Egy mindent mondó kézszorítás adott magyarázatot az enigmához. Megzavarta a társalgást monsieur Henry.
– Engedelmet kérek, de múlhatatlan szükségem van nagyságtok nagybecsű jelenlétére a következő figurához.
S monsieur Henry kérése parancs.
Nyilvános bálokban ő nem szalonképes, de a magántermekben korlátlan uralkodó. Táncolni kell vele, akinek int. S ha egy pár hiányzik, magát az öreg hercegnőt is beviszi a colonne-ba kiegészítő vizavínak.
S monsieur Henry oly büszkén is hordja a fejét, mint egy francia, ki tudja, hogy apja szerecseny király volt; vagy mint egy szerecseny király, ki tudja, hogy fia francia táncmester.
Mikor vége volt a táncfigurának, s a párok ismét visszakerültek helyeikre, Dorothea grófnő azt mondá Kálmánnak:
– Tudja ön, hogy mi most táncolunk egymással utoljára?
Kálmán nem volt olyan kőfejű, hogy ne értse, miről van szó, de úgy tett, mint aki félreérti azt.
– Ah! Tehát nem lesz az idén több reunio?
– Talán lesz; hanem ránk kettőnkre nézve nem lesz több reunio!
– A grófnő megijeszt.
– De kérem, ne mutassa azt. Nevelőnőmtől tudom, ki azt a lelkésztől hallotta, hogy a telet valami déli országban fogjuk tölteni, még nem bizonyos, hogy Olaszországban-e vagy Portugálban.
– És ha Afrikában fogják is tölteni, az nekem mindegy. Én nem vagyok Budapesthez láncolva. Ha önök Lisszabonba vagy Nizzába mennek, áttetetem magam attasénak a portugál diplomáciai testülethez vagy a szardíniaihoz, s ott is közelükben leszek.
– De kérem, ne ráncolja össze a szemöldeit: akkor még többet is mondok. Azt is megtudtam ugyanezen az úton, hogy ön közel van hozzá, hogy disgrace-ba essék, s akkor nem fogja önt senki attacheírozni sem a szardíniai, sem a portugál követséghez. De ne vonja össze a szemöldeit.
– Hiszen mosolygok már. Hát bánom is én; essem ki a kegyből; azért magam ura maradok, sőt annál inkább, s oda mehetek, ahová akarok, akkor utazom önök után, küldetés nélkül.
– Az nagyon szép lesz; hanem még egyet tudtam meg, ami önt érdekelheti. Azt, hogy önt a nagyanyja ki akarja tagadni. Ne harapja ön az ajkait, kérem. Látják.
– Az is meglehet – suttogá Kálmán —, akkor én szegény ember leszek, s akkor a grófnő nem fog engem látni többé.
– „Látni” és „meglátni” két különböző szó.
Ez enyhítő ír volt a friss sebre.
Kálmán büszkén fölemelte homlokát.
– De nem maradok soká láthatatlan! Bennem is van valami, amit sem a fenséges urak nem konfiskálhatnak, sem az édes szülők vissza nem vehetnek tőlem, s én magasabbra fogok emelkedni, mint ahová márványlépcsők vezetnek.
– De ne szóljon ön oly fennhangon. Hogy reszket a keze. Most haragszik. Rám haragszik-e, amért ezt megmondtam?
Ha Kálmán azt mondta volna, amit gondolt, azt felelte volna: „igen! terád!” – És akkor nagyon igazságtalan lett volna.
(Azt akarod, hogy a rám célzó lövés előtt essem arcra! Meg akarsz menteni – de elesve!)
Igaztalan volt.
Monsieur Henry egy újabb táncfejleményt hajtatott végre az összes arméecorpsszal; mikor helyeikre ismét visszatértek. Dorothea azt kérdé Kálmántól legyezőjével hűsítve arcát:
– Hisz-e ön bennem?
– Grófnő, az én krédóm is az, ami az öné, hiszek az Istenben, hiszek a szentekben, önben is; de legjobban hiszek – önmagamban.
– Pogány kultusz! De férfinak jól illik. Miután a szenteket is előhozta ön: szabad kérdeznem, hogy ismeri-e ön a szentek történetét?
– Tökéletesen ismerem, grófnő; a csodatevőkről, az aszkétákról, vagy a mártírokról akar ön velem beszélni?
– Maradjunk az aszkétáknál. Tehát ismeri ön Szent Bruno és Szent Hedvig történetét?
– Ismerem, grófnő; de inkább azt mondom, hogy nem ismerem, hogy az ön ajkairól hallhassam azt.
– Jegyesek voltak, összekeltek, akkor megfogadták egymásnak, hogy soha nem fogják egymást másképpen szeretni, mint égi, angyaloknak való szerelemmel. És azt megtartották holtig. Együttlétük örökös égbenjárás volt, a földön nem voltak soha. Boldogságukat tökéletessé tette a halál. Egy nap haltak meg. Két külön sírba temették őket, s másnap reggelre a két sír eggyé lett. Így ismeri ön azt a legendát?
– Így. Hanem még egy másik legendát is ismerek, mely ezzel rokon. Ez Szent Alexisről szól, ki mint fényes gazdag úrfi, eljegyzett egy csodaszép hajadont, s a menyegző napján elment a világba hirdetni a bálványdöntő isteni igét. Évek múlva visszakerült ősi házához, mint rongyos zarándok; ott menedéket kért; befogadták aljas cselédnek. Neje még akkor is hajadon volt, még akkor is hű volt, még akkor is várta férje visszatértét. Az pedig mindennap látta őt, mindennap találkozott vele, ki rongyaiban nem ismert rá, és holtáig nem mondta meg neki, hogy ő volt az, akire várt.
– Nekem az első legenda jobban tetszik – mondta Dorothea, s e mondás alatt oly hévvel szorítá meg Kálmán kezét, s oly lánggal tekinte annak szemébe, hogy meg kellett értenie abból mindent, ami a legendák misztikumában rejtve van.
Ugyan jó volt Dorothea grófnőtől, hogy e percben legyezőjét elejté, Kálmánnak ideje maradt ezalatt, míg azt fölemelte, a szemeit megtörülhetni.
Az átkozott rabszolgakalmár, a szerecsen ismét jött láncra fűzni őket, s aztán vitte őket száraz malmot taposni, nem is eresztette ki hamarább a hámból, mint mikor a cotillonnak vége volt. S új figurát nem kezdetett velük. A szívtelen néger!
Mikor Kálmán visszavezette a hercegnőhöz szép táncosnéját, az még egyszer fülébe súgott:
– Aztán Bruno és Hedvig legendáját el ne felejtse! – s a kézszorítással egy kis nefelejcscsokor tévedt Kálmán kezébe.
A hercegnő föladta unokája alabástromvállára a tánc után a lenge bajadért, mely azt a meghűléstől megóvja.
Szokás szerint megkérdezte tőle:
– Miről beszéltetek Jenőyvel?
– A nefelejcsekről.
Igazat mondott: az első szó is „nefelejcs” volt, az utolsó is „nefelejcs” volt.
A RUNDELLÁBAN
Egy bástyakörönd volt az a pesti Duna-parton. A török világból maradt fenn, mikor még Pest bástyával volt körülvéve; az ókori védművek egy részét képezte. Aki most a helyét keresné, egy új palotasort találna ottan. Akkor egyedül állt a parton, sötét mogorva falrakás, durván összerótt kövekből, miket nem ért külső vakolat soha; csak az idők moha fészkelte meg magát rovátkáikban. Teteje fazsindelyes, sűrűn tarkázva újabb foldozásoktól. Esténkint ami denevér a Duna-part felett szállong, az mind a rundella lakója.
Ezerlépésnyi távolban tőle emelkedik a pompás redut-épület, mely a német színházat is magában foglalja; újkori stílban a város felé fordult homlokzata díszes paristyllel ellátva, fülkéiben remekül faragott istenszobrok. Fedett csarnoka alatt szállnak le estenden pompás hintóikból a selyemuszályos úrhölgyek, kik páholyaikba sietnek.
A rundella környékét pedig a város minden rondasága lepi. Itt ütik fel sátoraikat a fokhagymáskofák, itt ülnek csirkés kosaraik mellett a kecskeméti tyúkászok, ide rakják le a hajósok tört deszkáikat, rohadt köteleiket; itt gunnyaszt naphosszant a város rongy népe, akinek nappal lakása nincs; körül a tér beszórva dinnyehéjjal, baromfitollal, hagymaszárral nyáron, sártól járhatatlan ősszel, egyedül télen van szép járdája hóból, mint a város többi részének.
Itt ütötte fel tanyáját a vándor magyar színésztársaság.
A nemes város semmi hasznát sem vette az ódon épületnek; a színészek bért ígértek érte; az alku hamar megvolt. – Az épület a városé volt, nem parancsolt belőle senki más.
Bányaváry még ott találta a régi emelvényt és gerendázatot, melyet egy ős vándortársulat még 1815-ben a köröndben összetákolt: azt csak ki kellett tatarozni s felragasztani rá a festett ponyvákat.
Pénze nem volt ugyan az előkészületekhez, úri barátjaitól kérni nem szokott; Bálvándy nem is jött vele idáig; okai lehettek Pestre jövetelét nem pártolni; hanem azért kikerült minden. Ó, a vándorszínésznek a hosszas tapasztalás éppen úgy megélesíti a szaglási tehetségét, mint a rézszínű mohikánnak, ki tudja érezni egy város lakosai közül, melyik az a kereskedő, aki kölcsönre ad díszítménynek, jelmeznek való pompát, s melyik az a lakatos, aki későbbre biztatás fejében dolgozik.
Akadt ember, aki kölcsönzött és dolgozott szívesen.
A társaság sem halt meg ezalatt éhen. Vannak még patrónusok Pest városában; hogy milyen patrónusok, azt meglátjuk később.
Amint a színpad elkészült, megkezdődhettek az előadások.
Hja, bizony nehezen ment eleinte.
Páholyközönség nemigen akadt; a földszintre jártak a jurátusok, a karzatra az iparosok; a jurátusnak nemigen van pénze, az iparosnak pedig csak vasárnap van ideje. Azért csak minden másodnap lehetett előadást tartani. A megyegyűlés hetében elrontotta a bevételt a folyton szakadó eső, mely miatt a rundelláig sártengerben kellett gázolni. Aztán az előkelő uraságok itt Pesten mind látták már azokat a darabokat, amiket ők egymás után előadtak, nagyobb művészektől a német színházban, s nálunk még most is fennáll az a nézet, hogy ami színművet már egyszer látott az ember, másodszor mit nézzen rajta, hiszen tudja már, hogy mi lesz a vége.
„Várjatok csak – mondá magában Bányaváry, mikor a pislogó lámpafénnyel a gyér közönségen végignézett —, majd jön nektek nemsokára valami, aminek a hírére ostromolni fogjátok a rundella kapuját, s ismételni kívánjátok a darabot hatszor egymás után. Majd jön Kálmán remekműve.”
Hanem egy rettenetes sziklát kell körülhajókázni vele. A minden írók szikláját: a cenzort.
A cenzúra uralkodott akkor a nép gondolatai felett.
Budapesten volt négy cenzor: fiatalabb, öregebb, volt polgári cenzor, volt papi cenzor, annak még amellett más hivatala is volt, mert hiszen annyit még nem írtak akkor az országban, hogy négy embernek dolgot adjon az elolvasása. Voltak közöttük okos, tanult emberek is: ezek voltak a legrosszabbak, mert ezek ismerték az írónak még az intencióját is, s olvasni tudtak a fehér sorok között.
Jó szerencse, hogy lehetett válogatni, s a közönség elé vágyódó író vagy színész ahhoz vihette a művét, amelyik neki jobban megtetszett.
Bányavárynak főtisztelendő Bócza Nepomuk úr tetszett meg legjobban.
Mikor tudatta Kálmánnal, hogy művét ezen kitűnő egyéniségnek nyújtotta be, Kálmán nagyot lélegzett.
A legvitézebb tábornok is fellélegzik, ha a csata előtt való nap azt mondják neki, hogy a béke megköttetett. Szép az a dicsőség, szép a csatatéri halál – hanem az élet is szép!
Főtisztelendő Bócza Nepomuk úr a késő korig meg van örökítve azon válogatott adomák által, miket az íróvilág fenntartott róla. Egy múlt századbeli kísértet, egy korától elmaradt csont, ki amióta a szemináriumból kikerült, könyvet nem vett a kezébe azon célból, hogy abból tanuljon valamit, csupán azon célból, hogy törüljön belőle valamit. História, filozófia, fizika rá nézve nem létezett, mindent a dogma és a tradíciók szempontjából ítélt meg. A nyelv fejlődésével lépést nem tartott, az új szavaknak határozott ellensége volt; ami szót a Párizs-Pápai százéves szótárában meg nem talált, azt kitörölte, s felcserélte a hozzá legközelebb hasonló hangzatúval; a szentírással ellenkező állításokat még versben sem engedett elhangzani. A szerelmes vers írójátul megkövetelte, hogy a megénekelt hölgy férjes nő ne legyen, az etikáról és illemtanrul saját fogalmai voltak. Az „Isten” és „Szent” szavakat, ha kisbetűvel írva találta, azokat kezdő nagybetűkre kiigazítani el nem mulasztotta. Az „ördög” szót éppen nem engedte leírni, azt kiigazította „feketé”-re; a „barát” szót, minthogy az kapucinust is jelenthet, kivétel nélkül átváltoztatta „szerzetes”-re.
És azután mindig otthon ült, s azzal töltötte az idejét, hogy elővette a más cenzorok által nyomtatás alá bocsátott műveket, amik már megjelentek, s azokat újra átvizsgálta, kijegyezve veres plajbászával azokat a sorokat, szavakat, amiket ő kitörölt volna belőlük. Ha nagyon megbotránykozott, fel is adta kollégáit engedékenységük miatt.
Cenzúrázott mindennemű könyvet: verseket, színműveket, zsoltárt, iskolai kézikönyvet, matematikát, nyelvtant, prozódiát (egyikhez sem értett), még kalendáriumot is, oly pontosan átvizsgálta még ez utóbbit is, hogy a vásárok lajstromában nemegyszer rajtakapta a kalendáriumcsinálót, hogy az illető helység országos vására éppen vasárnapra esnék, ami meg nem engedhető; az időjóslati rovatban pedig valóságos népbarát volt, oltalmazója a munkások érdekeinek: számtalanszor kiigazítva az aratás idejére jósolt tartós esőt – állandó jó időre, mert a szegény dolgozó embernek olyan idő kell aratáskor. Nem volt az rossz ember, csak ostoba.
Ezt választotta ki Bányaváry a remekmű cenzorául.
Elment hozzá egész alázatossággal, illustrissimének címezte; diákul beszélt hozzá. Ezzel mindjárt megnyerte a kegyét. Előadta, hogy valamennyi budapesti cenzor közül önkénytesen őt választotta ki e mű bírálójának, mert nincs a többiekhez elegendő bizodalma, hogy elég figyelemmel fogják azt megvizsgálni. Fiatalember műve, s a fiatalemberek hajlandók a könnyű erkölcsöt hirdetni, szerelmes históriákkal a szíveket megvesztegetni; azután meg azt a sok új szót belerakják a munkáikba, amiket csak ők maguk értenek. Az ilyeneket kéri nagyon szépen kiigazíttatni; mert úgy hiszi, hogy ennek a fiatalembernek a munkája hemzsegni fog ezektől a hibáktól.
Bócza úr tökéletesen meg volt vesztegetve.
Ugyan örült, hogy valahára emberére talált, aki az ő nagyságát felfogni képes. Meg is ígérte a direktor úrnak, hogy figyelemmel vizsgálandja át a művet, s három nap alatt véleményt fog róla mondani.
Harmadnap visszament hozzá Bányaváry.
Bócza úr bölcs tekintetű arccal fogadá.
– Az úr engemet fölöttébb megcsalt. Hisz ez nem valami erkölcstelen munka, sőt inkább nagyon morális darab, s egyetlenegy új szót nem találtam benne, amit kiigazítsak: csupán az ortográfiája néhol hamis, s a jámbusai itt-ott sántítanak.
Boldogtalan cenzor. A ravasz komédiás denunciációja által hamis nyomra engedte magát vezettetni, s míg ő Kálmán művében az erkölcstelen eszméket, a szerelmi csábításokat meg az új szavakat vadászta, azalatt elszalasztá azt a mély morált, mely abban a szabadság isteni tanait hirdeti. Az egeret keresve nem vette észre a sast.
Akármelyike a többi cenzoroknak elejitől végig keresztülhúzta volna veres irlájával e minden hatalmasok talapzatát megrázó költeményt: egyedül ő nem vette észre benne a fődolgot, a szellemet.
Sőt még meg is dicsérte a munkát.
– Ez a fiatalember nagyon szépen versifikál: ha diákul írna, nagy auktor lehetne belőle.
S visszaadta a művet Bányavárynak a „theatro admittitur” aláírással, anélkül hogy egy sort törült volna belőle.
Bányaváry diadala tökéletes volt.
Két hétig tartott az előkészület az új darabra. Két hétig járta a hír Kálmán nevével az egész várost, előrekürtölve, hogy most jön egy portentum, egy remekmű, egy minden fát levágó óriás.
Ez pedig nem jó szolgálat a hírtől. Minden ember még egyszer annyit vár, mint amennyit kap. A felizgatott kíváncsiság csodadolgokat ígér magának, s a beteggé tett irigység szomjazza az áldozat vérét. Egyetlen magasztaló tíz kritikust idéz elő.
Bányaváry maga úgy járt-kelt a városban alá s fel, mint egy őrült, s ismerőst, ismeretlent lefülelt az új művet magasztalva. Színlapjain előtte egy héttel elkezdte hirdetni az előadást. Két nap egymás után fog ugyanazon darab adatni: helyek ára fölemelve, teljes bérletszünettel, erre a napra semmi szabadjegy sem érvényes. Mind hallatlan merényletek ezek Pest városában.
A szerző személye is fokozta az érdekeltséget. Kálmán az előkelő körök kedvence volt; az első előadás napjára a rundella páholyai mind előre le voltak foglalva. Decséryék maguktól kérték fel Kálmánt, hogy számukra is szerezzen egy páholyt e napra. Gondja volt rá, hogy olyat válasszon ki, ahova saját páholyából majd beláthat.
Végre eljött a várva várt, a félve félt nap, mely Kálmán életének szikláját képezé. Azt a sziklát, melyen hajója összetörik, s melyen világítótornya emelkedni fog.
A zsidók „hosszúnapja” nem olyan hosszú nap, mint az, amelyen egy költőnek első művét színpadra hozzák. Egész nap láza van, nem tudja, mit csinál. Hamarább ott van a színpadon, mint maga az ügyelő. Segít rendezni, és szaporítja a zavart. Könyörög minden szereplőnek, hogy csak az istenért, jól vigyázzon a szerepére, a verseit el ne forgassa, „és”-eket ne rakjon a szavak közé, mert elrontja vele a jambust. Egyiknél szeretné, ha öregebbnek álcázná magát, másiknál ha nem csinálna magának olyan nagy bajuszt. Reszketve közeledik az előfüggönyhöz, s lesi, hogy van-e már közönség. Útjában van a rendezőnek, az igazgatónak, kik nem győzik elhárítani maguk elől. Biztató bókokat mond a primadonnáknak, s a foga vacog, mikor rizsportól fehér kezeit megcsókolja. Retteg valamennyitől. Ha Cilike ott nem volna, ki bűbájos mosolyával most is oly ismerős, kétségbeesnék azon merénylete fölött, hogy ennyi jó ismerős arcot átváltoztatott hajdankori rémalakokká, kik ragasztott orraikkal, álszakállaikkal, vendéghajaikkal, bádogkoronáikkal, párducbőreikkel mind őt ijesztgetik. Végre szól a súgó csengettyűje, a zenekar rákezdi, az igazgató minden szentekre kéri a szerzőt, hogy menjen a páholyába, ez feltámolyog a lépcsőkön: ugyan jó, ha három más idegen arcokkal tele páholyba be nem nyit, míg a magáéba talál. Ott aztán behúzza magát egy szegletbe, ahonnan a színpadra láthat, de ahol őt a közönség nem láthatja. A közönség persze jól tudja, hogy az egyetlen páholy, mely látszólag üres, hátterében a szerzőt rejti, s mint vadász a rókát, úgy lesi minden látcső a páholy üregét. Iszonyú hőség van, a szív százhúszat üt percenkint. A karzat szakadásig tömve, azok türelmetlen emberek, iparos és cselédféle nép. Kezdenek tombolni. A szerzőt a hideg leli, hogy mégsem kezdik a darabját. Végre másodszor szól a súgó csengettyűje, s az előfüggöny allegóriái a magasba emelkednek. Ünnepélyes csend támad. Szerzőnek egy gondolat villanik át agyán. Leugrani a páholyból, elkapni a súgó elől a darabot s elszaladni vele. – Már késő! Az a sarkantyús úr ott a színpad közepén megkezdi a mondókáját, belelép a dolgok közepébe: in medias res…
A szerző néz és hallgat.
Ó, az nem emberi idegeknek való gyötrelem! A makkabeusok anyjának szenvedése hasonlíthat ehhez, mikor fiait egymás után leölték szeme láttára. Hogy gyilkolják a legszebb verseit! Meglehet, hogy jól játszanak; de ő azt mind egész másképp képzelte. Nem így éltek ezek az alakok az ő lelkében. Ott van ni! Az az ember meg éppen nem tudja a szerepét; a másikat is belezavarja vele! Nem úgy van! Kihagyták a legszebb részét a párbeszédnek. Egy össze nem vágó jelenet, s elveszett az egész hatás. Ennek itt csak keserűnek kellene lenni, s ahelyett komikussá lesz; gúnyszavainak csak háttért kellene képezni a főszereplő tragikus kitöréseihez, ahelyett előtérbe tolja magát, s a közönséget kacajra ingerli ott, ahol nem kellene. Bányaváry maga sem látszik érteni; amit előad. Egészen másként szavalja szerepét, mint egykor az Oltárkövön. Ah, akkor az olympi láthatatlanoknak beszélt, most pedig a karzatok népének, s annak be kell bizonyítania, hogy milyen jó hangja van. Minden úgy üt ki, ahogy Biróczy előre megjósolta. A heves fejű főnemes alakja pattogó betyárrá izmosodik, a kesergő agg honfi sápítozó vén banya lesz, a panaszkodó paraszt képe szószátyár gányóvá mázolódik, a fejedelmi alakok egyike sem nő fel magasabbra egy prédikátornál, másika nem más, mint egy koronás tekintetes asszony. Egyedül Cilike érzi, amit játszik: egyedül az ő alakján lehet tekintetének megnyugodni. Ő a tökély. A többi aztán annál messzebb esik az ideáltól.
S hogy kínja tökéletes legyen: még odajön Biróczy a páholyába, s elkezdi neki dicsérni a színészeket, hogy milyen várakozáson felül jól játszanak. És meg is lehet, hogy jól játszanak, csakhogy Kálmán mindezt egészen másképpen rendezte képzeletében, s az élő alakok nem illenek össze a lelkében alakult képekkel.
Azután nem elég, hogy Biróczy meglátogatja a páholyát, egymás után jőnek hozzá ifjú ismerősök, literátorok, kritikusok; kezdik az obligát gratuláción, s aztán elsorolják kifogásaikat, észrevételeiket. Azokon egymás között összedisputálnak. Szidják a színészeket, kik e remekműnek nem tudnak megfelelni, a közönség nem hallja tőlük az előadást, s felpisszeg rájuk. Kálmán szeretné valamennyit kidobálni a páholyból.
Lopva áttéved tekintete az átelleni páholyba, ahol Decséryék ülnek, s arcaikról olvassa ítéletüket.
A hercegnőnek melege van, legyezi magát; csak olyankor tapsol, midőn Cilike kilép a színpadra, s a főispánt is készti, hogy tenyereit lomhán összelappantsa.
Hát Dorothea?
Annak az arca egészen át van változva. Oly kifejezés ül rajta, aminőt Kálmán még soha nem látott. Mint egy szobor, oly mozdulatlanul figyel e mű minden szavára. Félelem-e az, bámulat-e az, mely arcát elmerevíti; vagy mind a kettő? Rémítik őt azok a gondolatok, amiknek szavait hallja? Most kezdi-e tudni, hogy ki az az ember, akit ő szeret? Most kezdi-e látni, hogy micsoda rettenetes ország az, aminek poézis a neve, s szívének minden idegei megreszketnek annak fenséges borzalmai előtt?
A mestermű hatása a közönségre nagyon kétséges volt. Tapsoltak eleget egyes költői helyeknek; de az egyetemes, megragadó hatás, melyet Kálmán maga várt tőle, elmaradt; hiába mondták barátai, kik páholyába sereglettek, hogy műve nagyon tetszik; ő érezte az ellenkezőt. Ó, az előadás órájában az író clairvoyant: azt is megérzi, hogy mit gondolnak azok, akik a háta mögött – hallgatnak. – Nem ilyen a közönség tetszése! A karzatok tombolnak a hangzatos mondatoknak; de az értelem maga a nagy közönségre nézve – kaviár. Néhányan megértik a szellemet is – ott a páholyokban. Nagyon jól megértik. Azoknak lúdbőrzik a testük tőle, s Kálmán kezdi észrevenni, hogy egy páholy megüresül. Azok félnek hallani is amaz eszméket, amiknek ő élő szavakat adott. És az egész költői remek alkotást, a tragikum fenségét, azt nem fogja fel senki. Hiszen ha nem hiányoznék hozzá az érzék, az egész közönségnek néma elragadtatással kellene gyönyörködnie e végtelen örvényében az eszményi szépségeknek. És ó, a költő érzi azt, büszkén, hogy milyen földfölötti szépeket álmodott és látni kénytelen, hogy álmait senki sem érti.
Felvonások közben hívták a szerzőt, de nem jelent meg; a rendező jelenté, hogy szerző nincs jelen. E visszavonulásért Bányaváry lehordta Kálmánt, szerinte a szerző megjelenése a közönség hívására kétszerezi a tetszést.
– Művem nem tetszett – viszonza szárazan Kálmán.
Bányaváry majd megölte e szóért.
– Roppantul tetszett! A közönség meg van dühödve tőle! S aztán a mai előadás még csak főpróba volt; majd holnap nézd meg, hogyan játszunk valamennyien! Majd holnap! Hát velem hogy vagy megelégedve?
– Cilike imádandó volt – felelt rá Kálmán.
– No és én? Meg a többiek?
– Csak Cilike volt imádandó.
Az előadás estéjét pompás díszlakoma fejezte be a Hét Választónál, ősi szokás szerint a szerző megvendégelé a színtársulatot, jó barátait. Hivatalos volt a lakomára kivétel nélkül minden Pesten lakó magyar író; még akkor kicsiny csapat.
Ezek ugyan akkor éppen nem képeztek valami külön osztályt; mindegyiknek volt, amellett, hogy verset és prózát írdogált, tisztességes keresetmódja. Az elbeszélések szerzője egyúttal városi kiadó; az, aki a humoros adomákat írja a „Honi vezérbe”, a helytartótanácsnál segédfogalmazó; a hősköltemények most kiemelkedett költője magánnevelő kilenc fiúgyermek mellett; az antológiai gyűjtő egyetemi tanár; a meseíró tehetős földesúr, nem szorult hivatalra, csupán egy divat— és szépirodalmi lap szerkesztője nem más, csak lump. Zseniális ember, de minden jellem nélkül, mindig fülig adós, senkinek sem fizet; s amellett nagy gourmand; ő maga dicsekszik, hogy minden ebédre egy előfizetőjét eszi meg a Mulatságosnak (ez lapjának a címe), s e tekintetben két ember helyett dolgozik, amennyiben segédszerkesztője részét is maga költi el: ez a segéd pedig nem más, mint árva Aszályi, írnokból laptöltelék-készítővé emelkedve s principálisa által a nagy világ pártfogásába marasztalva, hogy ott egyék, ahol kaphat. Ezért a mellékneve: „Potya” Aszályi.
A „potya” szó alatt értik a magyarban, mikor valahol ingyen esznek. Akármit esznek: érett túrót vagy pástétomot, csak ingyen ültessék mellé az embert, az a potya, az jólesik. Néha nem is kínálják, a „potya” fogalma egyesíti magában az önkénytes megtelepedés művészetét is. Aszályi egyúttal műbíráló is. – Ez a legkönnyebb tudomány, amihez semmi tanulmány nem kell. Ez a mesterség leginkább elvezet a potyához: néhol ebédre hívják, néhol pofon verik érte, s mind a kettő ingyen.