A NÁDORNÁL
Kálmán belépett a kihallgatási terembe. Ismerős volt előtte minden helyisége a várlaknak; nagyon járatos volt már benne. A nagy kihallgatási termet üresnek találta, végigsietett annak falon függő aranyrámás császár-királyképei között, mik rendben következtek egymás után: nagy állú Lipót, csillagvizsgáló Miksa, Mátyás, négy Nándor, József, a békekötő, s József, a philosoph, hódító Mária Terézia, megsiratott II. Lipót, s hadviselő Ferenc; mind eredeti művészi alkotások.
E terembe nyílik a nádor dolgozószobája: őfensége ott kegyeskedett a fiatal titkárt elfogadni.
E szobának két ablaka nyílik a Dunára, kilátással Pestre.
Nem a mostani, lázas sietséggel öltözködő Pestre, hanem egy szegényes kis városra. A mostani kevély Dunasor helyén a redut-épülettől kezdve felfelé egy puszta homokos part terül, melyet az épületfa-kereskedők zsindelyes tutajai borítanak; hol most a Wurm-udvar áll, ott egy mocsár van, melyet segít táplálni egy közel pálinkafőző bűzös árka: még nádat is látni a partjain. A tutajokon túl fűzfákkal van benőve a folyam partja, miknek mentében patriarkális halászcsónakok vontatják apacsúros hálóikat; a beljebb terülő homoksivatagot nagy messzeségben szakítja meg az Újépületnek nevezett rengeteg kaszárnya; a mostani állami vasúti indóház helyén van a város szemétlerakodó helye; lefelé a Duna-partot cserzővargák, vászonfestők és halászok házai foglalják el; nyers bőrök végigteregetve a víz mellett. Kék vásznak száradnak a napon. A budai parton gabonás hajókat vontatnak lovakkal a víz ellenében; idáig felhangzik a fullajtárok gyihögetése, ostorpattogása; a hajóhíd ki van nyitva az átkelő hajók végett két óra hosszat. A hídfőn felyül pedig egy nagy idomtalan gömbölyű épület tehénkedik ki a partra, egy elmaradt emlék a török világból, valaha a hídfő védelmére szolgáló bástyakörönd, kívül vakolatlan, fekete az időtől, teteje gúla alakú; ezt úgy hítták, hogy „rundella”. A városi tűzoltó eszközök lomtára ez időben.
A rákosi homoksivatagon porfelhőt hajt végig a forró déli szél.
Ez Pest panorámája a budai királyi lak ablakából nézve.
A nádor dolgozószobája külsejével hirdeté lakójának kedélyét.
Itt nem volt semmi arckép a falakon; sem nagy embereké, sem szép hölgyeké. Nagy könyvszekrények álltak egymás sorjában, s a szekrények közötti állványokon régi görög bölcsek márványszobrai. A könyvek mind históriai, államtani, bölcsészeti, törvénytudományi munkák. Az íróasztallal szemközt Magyarország térképe. Egy márványasztalon állt kristálykancsóban örökösen friss víz Mátyás király forrásából – a nádor erős vízivó volt; s egy fal melletti asztalkán állt az a fövényóra, mely most a múzeumban látható. Egy szögletszekrény ablakain át tűntek szembe a Pompeji omladékaiból kiásott régiségek; azon időben még ritkaságuknál fogva is becsesek.
Minden tárgy hideg, bezárt, dolgát elvégzett, életjeltelen.
Hanem a mellékszobából áthangzott egy papagáj sikoltozása. A főhercegnő kedvenc madara volt ez, melyet a kis herceg halála után ide felhoztak; mert igen élénken tudta utánozni a gyermeksírást, s ez a keseredett anyát idegessé tette. (Még István nádor idejében is találkoztunk e papagájjal a budai várban: valószínűleg még most is él.)
A főherceg az ablakban állt, midőn Kálmán belépett hozzá.
Komoly és szelíd tekintetű nyúlánk alak volt, röviden tartott magyaros bajusszal, minőt azon időben viseltek országszerte, magas homlokát gyér hajzat köríté.
Mikor a belépő ifjút megpillantá, valami szomorú nyájasság derengett át arcán.
„Dilectissime!” (Kedveltem.)
Latinul szólt hozzá, ez volt kedvenc társalgási nyelve. Egy kétrét hosszan hajtott papírt tartott kezében.
– Olvastam folyamodásodat – mondá halk, nyugodt hangon a nádor. – Kérésed hozzám az, hogy e jó barátodnak, ki magyar teátrálisták direktora, engedjem meg a budai várszínházban magyar előadások tartását. Óhajtottam veled eziránt személyesen beszélni. Ha másvalaki adja be hozzám a folyamodást, egyszerűen azt mondom neki rá, át fogom adni ügyét azon helytartótanácsi előadónak, akinek ez a szakmájába tartozik, annál majd meg fogja kapni a hátiratot, igent vagy nemet. S ha csak arról volna szó, hogy városunk lakosai egy mulatsággal többet kapjanak, semmi okát sem látnám, amiért ez tőlük megtagadtassék. De mivel te nyújtottad be hozzám a kérvényt és ilyen ügyben: föltettem magamban, hogy veled hosszasabban beszélek róla, s ha lehet, megértjük egymást; azért légy figyelemmel, s jegyezd meg szavaimból, amire válaszolni szükségesnek látod.
Kálmán érzé, hogy sorsának fordulópontján áll most.
– Ha csak arról van szó, kedveltem, hogy egy csoport histrio, citharaedus és pantomima fel akarja ütni sátorát Budán, azt mondanám: tessék, akár itt a várudvaron; de mivel te szólaltál fel mellettük, beszéljünk elébb terólad. Te egy nagy birtokú nemesi család ivadéka vagy, kinek tehetségeit jó szerencse gyámolítja. Van gazdag nagyanyád, ki vagyonát még éltében rád ruházni készül; vannak előkelő pártolóid, vannak gyöngéd összeköttetéseid. És mindezen erős hatalmak nem elégségesek arra, hogy tégedet visszatartsanak egy olyan úttól, melyen rád nézve csak az ellenkezője terem a szerencsének, a gyönyörnek, a megelégedésnek. Már kora gyermekkorodban az a csapás ért, ami a legérzékenyebb egy ifjúra: kitaszítottak az iskolából. Ismerem az indokokat, hogy miért. Csekély büntetés volt az rád nézve. Más országban – sőt tíz évvel hamarább itt is – vassal és lánccal gyógyítottak volna ki e betegségből. Itt csak dorgálást kaptál elcsábult társaiddal együtt, s azóta csak jóakaró szemek kísérték minden lépésedet. De tudd, hogy minden léptedet kísérték. Ti, ifjak országszerte szövetséget alkottok: mi célra? A régiek megváltoztatására. Nem álltok egyedül. Karbonárik, chartisták, franc-maçonok, jakobinusok, mind egy célra törekszenek. Éppen úgy van „Jung-Deutschland”, mint van „Giovane Italia”, csak visszhangja mindannak az „Ifjú Magyarország”. S meglehet, hogy a többieknek mind igazuk van. De miért akar Magyarország megifjodni? Erre felelj nekem!
Kálmán nem látta még be, hogy hová céloz ez a kérdés, nem tudott rá felelni. A fenséges úr folytatá.
– A külföldi országifjítókat lehet érteni: szándékuk világos. A nemzeti érzület felköltése által egy sok darabba szétosztott országot valamikor eggyé alakítani. Lehet, hogy célt érnek vele. De ugyanezt a célt éri-e el Magyarország, ha a pihenő nemzeti öntudatot fölébreszti? Rá az ellenkező vár, mint amazokra. Egy heterogén elemekből alkotott országnak elemeire szétbomlása. Tekintsd meg az ország térképét: számláld meg a megyéket, amik az ideálodban élő országot képezni fogják, fesd ki annak leendő határait, s borzadj el a jövendőtől, amit alkotni akartok. Vedd elő a statisztikát, s kérdezd meg tőle, ha tizennégyből kilencet kiveszünk, mi marad ott. Ez az ország addig él, amíg alszik. Jaj annak, aki fölébreszti! Egy darab ideális paradicsom vagyunk Európa közepén. Addig létezünk, amíg magunkat hozzá nem idomítottuk. Sajátságaink, kiváltságaink mindenkit egyesítenek idebenn. Ami jó, az mindenkinek java, ami rossz, az mindenkinek baja idebenn. Versenyzés nincs. A nemesség uralkodik. Egy nyelvünk van – mely senkit nem protezsál, de nem is provokál. Klasszikus nyelv: a latin. Ez a törvények nyelve, az igazságszolgáltatás, az iskolai míveltség, a liturgia, a fakultások nyelve; szószólónk a küldiplomáciában. Ez a mi palladiumunk. Nemesi intézményeink emellett biztosítják a nemzeti szupremáciát számunkra. Frank, német, olasz földön a demokrácia csak egy új francia, német, olasz nemzetet hozand létre; a magyar földön a demokrácia új idegen nemzeteket fog alkotni, s minket elenyészt. – S mi panasza van nálunk a népnek? Adója csekélység; földje jó, senki nem bántja, jól él, nem töri fejét a nagy államok gondjain; ősi egyszerűségében oly jól megvan, hogy negyvenezer embert egy szolgabíró egy hajdúval békén elkormányoz; nem irigylik, nem zaklatják nyugtalan szomszédok; jóllakik mindennap, s vasárnap ott imádkozik, ahol akar. Ősi erkölcsei, durva egyszerűsége megőrzi őt a külföldi romlott erkölcsök mételyétől. Ha szegény is, de nem adós. Nem áll magasan, de nem bukhatik. Nem küzd a pálmáért, de nem is győzetik le. Alszik; de él! S ti fel akarjátok őt költeni, gyermekek?
A nádor élesen tekinte az ifjú szemébe, s látta, hogy annak arcát e szavakra nem a megrettenés halványsága lepi el, hanem az ifjúi forró vér hő pírja. Ez tudja, hogy mit fog felelni.
– Fenséges uram! – felelt Kálmán a nádor szavaira. – Hálás hódolattal veszem fenséged atyai jóvoltát irántam; a fiúi tisztelet válaszol arra. Harminc év óta él hazám fenséged kormányzó kezei alatt; változatos időket élt ezalatt keresztül. Részt vett a világharc dicsőségében és áldozataiban, részesül most a béke nyugalmában; de nem a béke győzelmeiben. Sok ideig volt jelszavunk: „Extra Hungariam non est vita; si est vita, non est ita” (Magyarországon kívül nincsen élet; ha van élet, nem ilyen élet). Ez egy szomorú ábránd; mert nálunk nincs semmi élet. Ha Kína, ha Japán elzárja magát hermetice a külvilágtól, és semmit be nem fogad, amit az európai kultúra alkot, azoknak van joga hozzá, mert önmagukból kifejlett barbár kultúrájuk versenyt fut a civilizált világéval; nem kérik kölcsön tudományunkat, fegyvereinket, államtanunkat, gazdászatunkat, földmívelésünket, iparunkat, művészetünket; saját maguk teremtik azt; nyomtatnak könyvet, másként, mint mi; alkotnak szövőszékeket, másképpen, mint mi: és azzal, amit alkottak, kivívják bámulatunkat. Nekik van joguk falat húzni, tengert zárni maguk körül, mert ők határaikon belül életet élnek. De mi alszunk. Növényéleten tengődünk. Magunk magunkat dicsérjük, s az idegen nevet rajtunk, vagy nem ismer bennünket. Legszegényebb népe vagyunk a földrésznek. S amíg alszunk, észre sem vesszük, hogy elenyészünk. Nem tűz, nem fegyver fogyaszt el bennünket, hanem az alvás. Főnemességünk már csak név szerint tartozik hozzánk, itt sem lakik köztünk: mit is szeretne rajtunk, mit is keresne nálunk? Köznépünk, ahol magánál míveletlenebb népfajhoz ér, abba tömegestül beleolvad; mert a míveletlenség nagy kényelem, s a piszok ragad. Polgári osztályunk nincs. A kereskedelem kikerüli országunkat. Külföldi pénz fél hozzánk bejőni. S azután nincs egy városa hazánknak, amelyről azt mondhassuk: ez Magyarország székhelye; ide hordjuk kincseinket, amit a véres múlt meghagyott, s amit a verítékes jövendő újrateremt. Koldusok nemzete vagyunk, kik magukat uraknak álmodják. Hát miért nekünk ez álom? Ébredjünk fel belőle, lássuk meg, hogy elmaradtunk a sivatagban; míg el nem takar bennünket a homok, s oda nem jutunk, ahova a flamandok, a baszkok, akikről senki sem tudja, hogy még most is élnek; pedig számuk millió, s nyelvük él – ábécéskönyveikben. Ennél többet ér ébren lenni s elfogadni a harcot óriási feladataival. Én tudom, hogy ébredésünkkel más alvókat is fölébresztünk, legyen úgy. Én a magunk faját oly életképesnek hiszem, hogy nem rettenek vissza a versenytől. Ha nagy lesz a küzdelmünk, annál nagyobb lesz a győzelmünk!
A nádor szánó tekintettel nézett a fölhevült ifjúra.
– Ábrándozó! Mennyire nem ismered saját népedet! Én ismerem azt minden jó és rossz tulajdonával. Te még nem is születtél, mikor én már vele együtt éltem. Úgy egymáshoz vagyunk nőve, mint a fő a testhez; legkisebb baját is megérzi a fő a testnek. Hogy mi voltam e nép közt, arra a bécsiek csúfondáros elnevezése megfelel; ahol nem hínak másképp, mint „der alte Rákóczi”. Én ismerem a mi népünket. Heve szalmatűz: nagy lánggal fellobban, hamar elhamvad. Mindenre van hajlama, tehetsége, de komoly kitartása semmihez. Mindenki ért mindenhez, de egy tárgyat megragadni mindenki restelkedik. A magyar, ha jó katona, felvitte az őrnagyságig, siet quietálni, s megy haza a szülővárosába szenátornak; ha kereskedő, s telepe jól jövedelmez, iparkodik földesúrrá lenni, s otthagyja a hajóit; ha jó gazda, hátat fordít a gazdaságának, s vagyona felét rááldozza, hogy tisztviselőnek megválasszák. Minden csizmadia azon végzi, hogy szőlőt vesz, s vincellér lesz. A színész kap rajta, ha iskolamesterré lehet, s a rektor elszökik színésznek. Még a tudományos férfiak is ily ingatagok választott pályáikon: a historikus filológiai problémákkal vesződik, s amely professzor tíz esztendeig preparálta a filozófiát, a tizenegyedikben a fizika katedráját foglalja el. Csokonai, a híres poéta harmincéves korában dohánytermesztővé lett, s te, kedveltem, ha félretérsz mostani utadról, hogy poéta légy, bizonyosan mint piktor halsz meg.
– Ezt mind egyedül az okozza – szólt Kálmán, felhasználva a szünetet, melyet a nádor a saját ötlete megmosolygására tartott —, mert nincs egy központja az országnak, mely a tehetségeket egyesítse, mely irányt adjon, s a magasabb pályákra vállalkozókat azokon megtelepedni is segítse.
– S ez így van jól. Hogy ami féltője van az országnak, az nincsen egy helyen, hanem szét van osztva. Diétája s főurainak lakhelye Pozsony. Kereskedelmének telepei Győrött, Komáromban, Mohácson virágzanak; tudománya jó helyen van Debrecenben, Patakon, Nagyszombatban, Pécsett; ott díszlik a nemzeti nyelv; Pesten az univerzitás, az egyházi hatalom Fehérvárott, Egerben, Esztergomban, Váradon; a vagyonos intelligencia a falvakon. Pesten a Kúria, Budán a helytartótanács. Így van jó helyre eltéve minden. Próbáljátok meg mindezt egy helyre tömöríteni, s meglátjátok, hogy csináltok egy nagy fővárost; de amely nem lesz magyar, hanem német. E téren a német benneteket legyőz, s országotok közepét foglalja el.
– Küzdeni fogunk vele a győzelemért, s a küzdelem már maga diadal lesz.
– Mivel küzdetek?
– A szellem és tudomány minden fegyverével; tollal, lelkesült szóval, gyaluval, vésővel és ecsettel. Mindenre van köztünk tehetség; csak a tér hiányzik számára mindenütt. Tért, mozgást kérünk mi azok számára, akik élni akarnak. S ha akkor aztán elvesztünk: magunk hibája lesz; temessenek el bennünket; megérdemeltük.
– De én sírásótok lenni nem akarok. Félelemmel tekintem újítástok minden mozdulatát. Elvesztetitek a nemzettel mindazt, amije van, s nem szerzitek meg számára azt, amire vágytok. Nyelvújító tudósaitok megfosztják a klasszikus műveltségtől a nemzetet, s csinálnak számára egy mesterséges nyelvet, amit a köznép meg nem ért. Utat nyittok idegen eszméknek, s ősi erényeiteket adjátok érte cserébe. Behozzátok magatoknak a divatot, s unokáitok rongyban fognak járni. Felháborítjátok az alvó kedélyeket szabadság jelszava alatt, s egy úr helyett kaptok hetet. Elcsalogatjátok az együgyű magyart ekéje mellől gyorsan gazdagító pályákra, s ott fogja maga alól elveszteni az ősi földet. Hírt keresni mentek a világliteratúra és művészet olympi versenyébe, s szégyent és lenézést fogtok hazahozni. Rohammal nem tudtok hódítani, mert ahhoz nincsen elég erőtök, lángeszetek; lassú fáradsággal sem tudtok hódítani, mert ahhoz nincsen türelmetek. A magyar nem való Sprachmeisternek, mint a német és a francia, ki az idegen hibás kiejtését udvariasan igazítja helyre. A magyar szeme közé nevet annak, ki szép nyelvét idegen akcentussal ékteleníti el. Magamon tapasztaltam, ki egyszer szólaltam meg magyarul az országgyűlésen, s az első mondatomnál hahota támadt a teremben.
Ezt Kálmán sem tagadhatta, hogy úgy volt.
– Kedveltem! – mondta a nádor. – Vedd vissza kérvényedet teátrálista barátaid iránt. A magyar úrnak született; nem hisztriónak. Szereti a jó muzsikát, meg is fizet érte, de maga nem muzsikál senki pénzéért. Tapsol a kötélen táncolónak, de maga nem hány bukfencet. A magyar nem lehet színész; mert hiába ragaszt magának álszakállt, nem tudja saját magát megtagadni, s a festéken keresztül kirí belőle az arisztokrata vagy a táblabíró vagy a diák vagy a paraszt. A magyar restell az arcával grimaszokat fintorgatni a publikum előtt. Nem tud odatolakodni minden társaságba, mint a német színész, hogy emberi jellemeket tanulmányozzon; s az egész világon nincs számára iskola, hol művészetben képezhesse magát. S ami legrosszabb, nincs magyar közönség, mely a magyar művészetet élvezni tudja. Ahol teátrálisták megjelennek, kezdik Schillerrel, Körnerrel, üres padok előtt, utoljára aztán rátérnek mindenütt az arcátlan bohózatokra: hogy becsődítsék a röhögő vulgust. Én ilyen csúffá tétetni a magyar nevet a Buda várában nem hagyom.
Ezzel visszaadá a nádor Kálmánnak folyamodványát.
Kálmán hódolatteljesen hajtá meg magát, halkan rebegve:
– Én apellálni fogom ügyünket.
– Hová? Én vagyok a fő!
– A főtől a szívhez!
ŐSZI HARMAT UTÁN
Kálmán folyamodásának az volt az eredete, hogy nemrég levelet kapott Bányavárytól, ki Fehérvárott volt akkor a társaságával, melyben azt az elhatározását tudatja vele, hogy meg fogja látogatni a fővárost, ha mindjárt ezer ördög áll is az útjában, s társaságával akár Pesten, akár Budán megtelepszik.
Kálmán egyengetni akarta számára az utat.
Buda akkor kedvezőbb hely volt a magyar színészetre, mint Pest; a várban magyar hivatalnokok családjai laktak, a Tabán még akkor sok magyar kereskedőnek szolgált települ, volt kész színháza, mely török mecsetből alakíttatott át, s Pestről is megkapta a maga illetményét; míg Pesten nemcsak színháznak való helyiség nem létezett, hanem belejáró közönség is gyéren akadt; a törvénytudó fiatalság más sivár mulatságokban találta akkor kedvét, a magyar iparos osztálynak a hecc és a cirkuszi látványok tetszettek, a magyar úri rend pedig a német színházba járt, mely akkor félelmes vetélytárs volt; kívül monumentális épület, belül pompa és deszkáin valódi művészi nagyságok, kik az akkori összes német színvilágban is mint elsőrendű matadorok voltak elismerve. Itt nehezebb volt gyökeret verni.
Ezért tette meg ama végzetes lépést Kálmán a nádornál Bányaváryék mellett a Budán felléphetés érdekében.
A nádor kedvezőtlen válasza után nem tett le a reményről, megmondá, hogy apellál, a főtől a szívhez. Elhatározta magában, hogy elmegy a főhercegnőhöz. Őfensége arról biztosítá, hogy bármit kérjen egykor, abban pártját fogja. E kegyet soha jobbkor igénybe nem veheti, mint most.
Amint őfensége termeit elhagyta, rögtön hazasietett, lovát felnyergeltette, s összegöngyölt köpenyét nyerge mögé téve, nekiindult lóháton Alcsútnak.
Akárhányszor megtette ezt az utat lóháton, jó ismerős volt már vele. Néhány órai sétalovaglás az – jó lovasnak és szerelmesnek.
Csakhogy – van valami, ami az utakat meghosszabbítja ősszel, a sár.
Kálmán a budai sorompón túl már tapasztalá, hogy nem lehet most olyan ügetve járni, mint nyáron. A lova egypárszor vissza is akart vele fordulni. Délben sűrű köd volt: mikor felszakadt, elkezdett apró permetező eső szitálni, délután hidegre vált az idő: akkor dara esett az égből, mintha az egész föld egy nagy instancia volna, melyre porzót hint valaki onnan felülről, alkonyat felé aztán megint meglágyult, s akkor szép csendesen szállongtak verébfej nagyságú hópelyhek a szürke légben; estefelé azután megjött a nyugati szél, az meghozta az ónos esőt, mely csepp, amíg lehull, de ott egyszerre megfagy, s körül bekandírozza az ember ruháját. És mindenből, ami leesett, sár lett ide alant.
Jó késő estére vált, mire Kálmán lova az alcsúti határcsárdát elérte, ahonnan az út a kastély felé letér.
E csárdán túl találkozott egy karavánnal. Öt szekér egymástól elmaradozva, egy gyékénnyel fedett, egy bőrekhós, a többi fedetlen. Az utasok jól-rosszul elhelyezkedve rajtuk.
Vajon kik lehettek? Vásár nem esik már e tájon ilyen késő ősszel.
Kálmán mindjárt kitalálta hogy kik, amint az első kocsit elérte. Vándorszínészcsapat.
Örökké útra készen, de sohasem útra készülten. Néhánynak van téli gúnyája is; ócska guba, éjjel ágytakaró, annak a csuklyáját most a fejére rántotta, csak a makrapipa látszik ki belőle; másik, ki nem gondolt a jövendőre, kocsistól kölcsönkért lópokrócba van kötéllel bekötve, fején vízmentes sisak kemény papirosból. Egynek széles karimájú Rinaldó-kalap takarja el arcát, s bőrövébe két rekvizitum pisztoly dugva, világ rettentésére. Nagy vasas láda tetején kopott selyemköpenyegben ül valami némber, bekötött fejjel, mellette az a férfi alkalmasint férje, mert kötött paplan van kerekítve a nyakába, nagy kék madármustrákkal; legjobban járt az, aki a saraglyában a súgólyukborítóba beledughatta a fejét, az ott meg nem ázik.
Az utazók egy kicsit veszekednek egymás között; egymást „az úr”-nak címezik; van, aki próbálgatja, hogyan lehetne ebben az ónas esőben kicsiholni. Ábrázatféle azonban egyiknél sem látszik, a hideg eső szemközt ver, az elől mindenki eltakarta legféltőbb részét, az arcát.
Akiknek az ekhós szekér meg a gyékényes jutott, azok valószínűleg a társaság előkelőbbjei; tán az igazgató, a primadonnák, az énekesek, akiket jobban kell őrizni a rossz időtől. Valószínűleg a ruhatár is ott van.
Kálmán úgy igyekezett a karaván mellett elsietni. Hátha éppen ők azok? Hátha az az esőtől korbácsolt alak maga Cilike? Az embernek olyan rosszul esik jó barátait nyomorban látni olyankor, mikor nem tud rajtuk segíteni.
Mikor a gyékényes szekér mellett elhaladt, annak az ernyője alól valami kedvetlen dalt hallott kiszűrődni: „Őszi harmat után fujdogál a téli szél.” Bizonyosan valami nyűgösködő pólyás csecsemőt altatnak vele. Színésztruppnál mindig van az. Kell az: mert hány darab van, amelyben kisgyerek jön elő, s azt nem lehet kölcsönkérni.
Kálmán olyan szorongást érzett, míg mellettük elhaladt, s csak aztán nézett rájuk vissza, mikor már a kastélyhoz vezető útra letért. Vajon nem Bányaváryék voltak-e ezek? Nem merte megkérdezni az utasoktól, azok sem sokat nézegettek őutána.
Egész este lett, mire a nádori kastélyhoz megérkezett. Egy lovász átvette lovát megjártatni. Kálmánnak csak akkor jutott eszébe, hogy ilyen sártól összefecskendezett állapotban s a szokatlan órában kihallgatást nem kérhet a főhercegnőtől.
A várnagy az orvoshoz utasítá őt, ki ez idő szerint minden vendéget elfogadni van utasítva, s orvosi belátása szerint enged vagy nem enged a főhercegnő elé jutni és csak olyan embereket, akiknek látása nem hat izgatólag a szenvedő idegeire.
Az orvos jóindulattal volt Kálmán iránt s szívesen fogadta őt; de mindamellett nem titkolhatá el előtte, hogy szerfölött sok nehézséggel fog járni azon óhajtásának teljesülte, hogy a főhercegnővel beszélhessen. Először is ilyen sárosan nem mehet be hozzá: az orvos ruhái pedig rövidek volnának rá, ha azokat venné fel. De nagyobb baj az annál, hogy a főhercegnő legkínzóbb idegbántalmakba esik, mihelyt valakit azok közül meglát, akiket meghalt gyermeke szeretett; úgyhogy dajkáit, paraszt játszótársait mind el kellett innen távolítani. Kálmán valószínűleg azok közé tartozik, akiket a főhercegnő most nem fogad el. – Hanem volt egy jó terve az orvosnak Kálmán számára. A főhercegnő nagyon kegyeli a betegeket; mihelyt valaki megbetegszik a környéken, azt az orvosnak rögtön be kell jelenteni. Őfensége azonnal látogatására megy. Ő tehát majd ád be Kálmánnak valami olyan orvosi szert, amitől egészen nyomorultnak fogja magát érezni, de semmi komolyabb baja nem lesz: csupán csak hogy kiveri a képét a hideg veríték s kénytelen lesz ágyba feküdni. Akkor aztán bizonyos lehet felőle, hogy őfensége rögtön fel fogja keresni, s ha akkor adja elő a kívánságát, bizonyos lehet a teljesülése felől, miután az úgy fog vétetni, mint egy haldokló utolsó óhajtása, s egyúttal a gálába öltözés nehéz föladata is körül lesz kerülve.
Kálmán nem bánta már, akárhogy lesz; arra is készen volt, hogy bevegyen hát egy dózis ipekakuánát. Barátjai már útban vannak, az engedély kieszközlésével nem szabad késni.
Az orvos azt mondta neki, hogy csak várjon egy kicsit; majd nemsokára tudják, hogy mikor szabad az orvosnak őfenségéhez felmenni, akkor Kálmán maradjon idelenn az orvos szobájában, vegye be ezt a kis porocskát egy pohár vízben, azzal feküdjék le; aztán várja be a többit.
Arról fogja pedig az orvos megtudni, hogy mikor menjen fel őfenségéhez, hogy itt éppen e szoba fölött van őfenségének az imaterme; abban áll az orgonaszerű fiszharmonika. A főhercegnő az esti órákból egyet, néha kettőt is azzal szokott eltölteni, hogy e hangszeren ünnepélyes melódiákat játszik. Az orvos aztán végigvárja az ájtatos hangokat, s azok végeztével teszi esti látogatását magas ápoltjánál, ki azután néha óra hosszat eltanácskozik vele földi és földöntúli fájdalmakról.
Nem soká kellett várniok. Az orgonahang megszólalt odafenn, az orvos felölté fekete frakkját, s aztán kimért Kálmán eleibe háromféle port is, válogasson belőlük, amelyiket jobban szereti, s azzal magára hagyta.
Azt meg kell vallani, hogy egészen új neme az útról érkezett vendég vacsorával való ellátásának.
Kálmán egyedül maradva az orvos szobájában, sokáig elhallgatta e szent zsolozsmahangokat, mik onnan felülről alázúgtak. Búskomor, lélekigéző hangok azok; ha sokáig hallgatja az ember, maga is kivágyik a temetőbe, s betegnek képzeli magát.
Annál kevesebb kedvet érzett magában a doktor porait beszedni, amiktől még betegebb legyen.
Aztán végiggondolta magában, hogy mégiscsak furcsa, nevetséges szerepet vállalt ő magára, ha egy dózis emeticum árán szerez magának audienciát, s akkor azután majd adja elő a hazai színművészet pártolása végetti esedezését egy tengeribeteg émelygésével torkában. Nem is nagyon valószínű, hogy a főhercegnő ily késő esti órában beteglátogatásra szánja el magát. Látta, hogy ez az orvos csak meg akarja őtet egy kicsit tréfálni; az orvosok humorisztikus fickók. Nem is maradt ott neki. A drága jó orvosságait otthagyta érintetlenül, maga pedig kiment, fölnyergeltetett, azzal a szándékkal, hogy átlovagol az uradalmi kasznárhoz; az jobban ért az ő betegsége kigyógyításához, s gyakorolja is a gyógyrendszert az orvosi fakultás engedélye nélkül. Éhes volt.
Jó sötét volt már, amint a kastélyból kilovagolt; ezúttal változatosság kedvéért északi szél fújt, és hó esett.
Amint az útféli csárda mellett ellovagolt, ott látta a vándorkaraván szekereit az állás alatt. Az ivóterem útra néző ablakai nyitva voltak, a pipafüst csak úgy jött ki rajtuk világító küllő alakjában, s a nyitott ablakon át kihangzott a szabadba a vidám utazók zajos dala. Kívül megáztak, most belül áztatják magukat, s azzal meg vannak gyógyítva, „Similia similibus.”
Kálmán úgy iparkodott az éj homályában elvágtatni észrevétlenül a csárda mellett. Rosszul esik józan embernek barátjait ilyen egzaltált állapotban látni.
Pedig csaknem bizonyosnak tartá, hogy ez Bányaváry truppja.
Akár arra is fogadhatott volna, hogy az ő hangja az, amely legjobban kihangzik a borozók dalából. Barátja nagyon szerette a bort, s bor közben a dalt.
Cilike is valószínűleg ott van.
Hja, a színészéletben gyakran összeszorulnak az emberek egy korcsmaszobában. Ez vele jár a hivatással.
Kálmán nem akarta őket „így” látni.
Azt is mentségeül fogadta, hogy addig nem akar velük találkozni, míg valami kedvező eredményt nem hozhat számukra. Holnap odább fognak menni; holnap ő könyörögni fog érettük a főhercegnőnél, annak egy szava jobbra fordítja a félig vesztett ügyet, s akkor aztán diadallal keresheti fel a vándorokat.
Addig pedig hát hiszen nem tartozik azt senki tudni, hogy hóban, ködben, sötétben, gyékényes szekérben két jó barát kétszer is keresztülment egymásnak az útján. anélkül, hogy egy keserves jó éjszakát kívántak volna egymásnak.
Sietett a kasznár jól ismert lakása felé, mely a majorsági épületek között volt. Többször is szállt már meg itten; rendesen a kasznár volt házigazdája ittlétekor; derék vendégszerető úr, jó gazdasszony felesége és hét gyermeke: apróbb, nagyobb.
Amint lováról leugrott, a kasznárlak udvarában már ketten-hárman futottak a nyitott konyhából, átvették paripája kantárszárát, köpönyegét, lovagostorát, a gyerekek összecsókolták mint régi ismerőst; tuszkolták befelé.
– Van ám itt még más vendég is!
No, biz az nem volt nagy újság Kálmán előtt; vendég nélkül egy nap sincs a kasznár laka.
Hanem a meglepetés mégis tökéletes volt számára, midőn az étkezőbe belépett, s ott az asztalfőn meglátta ülni – az ő kedves barátját, Bányaváryt…
Hujjahó! Hogy ugrált fel minden ember a székéről! Hogy rohantak a nem várt vendég elé! Hogy nyalábolta őt nyakon Bányaváry!
– Hát te hogy kerülsz ide?
Ezt Bányaváry kérdezé Kálmántól.
Hiszen Kálmán is éppen ezt akarta kérdezni őtőle, de amaz megelőzte.
Hát aztán csak el kellett mondania, hogy a főhercegi kastélyból szökik: ahol a doktor ipekakuánával akarta megtraktálni.
– No bizony, annál jobb lesz ez a túrós galuska – mondá a háziasszony Kálmánnak, míg a kasznár leültette őt a saját helyére.
– De hát mért akart az orvos neked ipekakuánát adni? – kérdezé Bányaváry.
– Hogy egy kicsit beteg legyek tőle.
– S miért kell neked egy kicsit betegnek lenned?
– Hogy a főhercegnőnél kihallgatást nyerjek.
– S mi végeznivalód van neked a főhercegnővel?
– Éppen a ti ügyetekben jártam.
– A mi ügyünkben? Ne is mondd tovább. Kitalálom a többit. Nádor őfensége megtagadta a budai várszínházban komédiázásunkat, s te most lejöttél ide, hogy a főhercegnő szószólásáért esedezz. Egy lépést se tégy, kedves öcsém, többet, ha engem szeretsz. Miattunk senki előtt a derekadat te meg ne görbítsd. Én nem kérdem senkitől: szabad-e, nem szabad-e? Megyek! Szeretném azt a potentátot látni, aki nekem megtiltsa, hogy hazám fővárosában otthon legyek. Nemesember vagyok: olyan jó, mint a nádor. Itt a kutyabőr a zsebemben. A mesterségemben magam vagyok a céhmester. A várszínházat becsukhatják előttem, de azért nem maradok az utcán! Felütöm a sátoromat a legelső színben, s ott lesz az arkhimédészi pont, ahonnan a földet kiemeljük a helyéből minden királyaival és vicekirályaival együtt.
– Figyelmeztetlek rá, hogy itt a nádor egyik tisztviselőjének a lakában vagyunk.
– Tudom – szólt elkomorodva Bányaváry. – Azt is tudom, hogy már maga az az eset, hogy a nádor kasznárja a Budára törekvő komédiásokat vendégszeretettel fogadta lakában, annak terhelő bűnül számíttatik be. Nem is szemtelenkedtem én ide magamtól ostoba fővel; hanem látod, ez a derék ember maga fogott el bennünket az úton; úgy hozott ide a házához, aki ide fért, a többinek a csárdába küldött lakomához valót. Megvendégelte a kiéhezett truppot, mely talán elhull az útban, ha ki nem eheti egyszer magát. És lásd, ez a derék ember nem kérdezte azt elébb, hogy mit fog majd erre mondani őfensége, vajon nem veszti-e el a kenyerét, pedig hét szép gyermeke van.
A tisztviselő közbeveté: