Azt képzelé, hogy lelke ott ül az asztal mellett.
Az üres papírlapon ottan hever az írótoll hónapok óta érintetlenül.
Híven megtartá fogadását: költeményt nem írt; hivatalos firkálásra pedig csak ezentúl lesz alkalma. A toll heverhetett.
Egyszer aztán úgy tetszik neki, mintha az elhagyott toll megmozdulna magától, szárnyával fölfelé emelkedve; mintha íráshoz dűlne féloldalt, s a rózsaszínű napsugárban rezgő hegyével betűket írna az alatta fekvő lapra.
Aha! A régi mese a magától író tollról! A pók, mely fonalát a toll szárnyához köti, s annál fogva azt fölemeli! Gondolá magában, s aztán elaludt.
Mikor nagy későre felébredt, eszébe sem jutott reggeli víziója a magától író tollról. Rossz szájíze volt, és azt képzelte, hogy a hajszálai fájnak. Ez az úri mulatság mégis igen sikeres találmány a gondolatok megölésére.
Másnap a nádorhoz ment el megköszönni a magas kegyet, s aznap Decséryéknél ebédelt.
A hercegnő dicsekedve mondá neki, mily kegyben áll Kálmán – a kis főhercegnél. Gyakran emlegeti őt, s a gólyává lett vadászt már megtanulta lerajzolni utána.
E napon Dorothea grófnő is nagyon kedves volt.
Arca gyakran elárulta, hogy valami titka van Kálmán előtt, amit nagyon szeretné, ha valaki besúgna neki.
A hercegnő volt az a valaki.
– Ön nem is sejti, hogy Dorothea miben töri a fejét?
– Ah, mama – szólt a grófnő szégyenkedve.
– No, mutasd meg neki – unszolá őt a hercegnő —, ő ért hozzá, ő illetékes bíró.
– Mi az? – tudakolá Kálmán kíváncsian.
– Hát mivel önnek nem szabad verset írni – mondá a hercegnő, mosolygó oldalpillantást vetve duzzogástól piruló unokájára —, Dorothea írta meg az üdvözlő verset az ön kegyeltjének születésnapjára.
Azzal félig erőszakolva elvevé Dorotheától a félig örömest odaadott verset, s odanyújtá azt Kálmánnak.
Dorothea az ablak felé fordult, mint aki neheztel; de lopva mégis visszapillantott Kálmánra, amíg az költeményét elolvasá.
– Én nem tudtam felőle semmit – magyarázá a hercegnő —, neki magának jött az a gondolatja, hogy ha ön nem írhatja meg a költeményt, megírja ő ön helyett.
(Biz ez jó is lesz így – mondá magában Kálmán —, én, aki értek hozzá, nem költhetek azért, hogy neked tessem; hanem te, aki nem tudsz, hozzáfogsz verselni, hogy nekem tessél.)
– Nos, mit vél ön róla? – unszolá a bírálatot a hercegnő.
Bizony nehéz volt véleményt nyilvánítani. Mert ha a költőt engedi Kálmán beszélni, az nagyon fanyar észrevételeket fog tenni. Az eszmék kezdetlegesek; ismétlés a gondolatokban; ok nélküli szószaporítás; nem jól választott szavak, a kifejezésekben semmi numerus; teljes érzéketlenség a mérték és a cezúra iránt, disszonáló rímkádenciák, sőt többnyire csak klapanciák, a leányágra jutott líra erőtlen kifejezése az egészen.
Hanem ha a szerelmest engedik beszélni! Ah, az egészen mást olvasott belőle.
Isteni erőfeszítése egy szerető nemtőnek, ki gyönge szárnyaival leláncolt Prométheuszát fel akarja ragadni a földről. A szerelem önfeláldozásának tanújele. Tündéri szerelemvallomás ez: álomjelenet alakjában.
Az imádott szív így adja tudtul a rokon léleknek, hogy vele együtt érez, hogy szereti azt, amit ő. Hogy vetélytársnéjára, a múzsára nem féltékeny; a szerető férfi bálványának oltárára teszi le áldozatát ő is; – az nem kérdés, hogy mit.
– Nagyon szép – mondá Kálmán, és ha szíve súgta ezt, nem is hazudott.
– Ó, nem – tiltakozék Dorothea —, én nagyon tudom, hogy sok hiba van benne.
– Így szép, ahogy van. Aláírhatja a grófnő nevét.
– Én nem azért mutattam ezt meg önnek, hogy dicsérje, hanem hogy hibáit igazítsa ki.
– De hisz akkor ketten írnók a verset, s mind a kettőnk nevének kellene alatta állani.
– Hát álljon ott mind a kettő – mondá elhamarkodva Dorothea.
A hercegnő sietett a rendes kerékvágásba terelni a társalgást.
– Az még korán volna. Jobb lesz, ha felvilágosítja ön alaposan Dorotheát a technika hibái felől; aminek szabályait ő nem tanulta.
Kálmán tehát kapott az alkalmon, hogy oktatást adjon a grófnőnek a prozódiából; hogy felvilágosítsa, mi az a rím, mi az asszonánc; tartott neki előadást a numerusról, a magyar nyelv türelmetlenségéről az inverziók iránt, a különböző metrumokról, mik közül a jambust a magas sarkú múzsa, a trocheust a magas ruhájú kedveli és a többi…
Ezek folytán Dorothea még öntanulmány szerint is tudott igazításokat tenni üdvözlő költeményén. Úgy ment el az rendeltetési helyére. Meg is tette a hatását kétségtelenül.
S ettől fogva Dorothea grófnő, úgy látszott, hogy beleízlelt a versírásba.
Mindennap egy-egy új költeménnyel lepte meg Kálmánt.
Ártatlan dolgocskák voltak azok: gyermeteg lélek tétova gondolatjai, miket a hő fantázia lángjai nem lobognak át.
De a szerető szív nem kérdezte azt, hogy minő versek, csak azt, hogy versek.
Áldozatgalambok az ő istennőjének oltárán, melyen neki tiltva van tüzet rakni.
Kálmánnak az tetszett legjobban, hogy a családtagok Dorotheát kezdték „kis költőnőnek” címezni enyelegve.
Ez pedig kétértelmű szó: jelenthet „költőnét” is.
Azért Kálmán nagyobb gyönyörrel melengette szívét a naiv verselésnél, mint Byron, Goethe, Tasso minden lángjánál.
„Haj, ha egyszer te fogod azt megérezni, ahogy az én lángom lobog! – Hogy megégsz tőle!
Hogy elveszesz akkor!…”
A tél közelgett, a budai várlakban fényes idényhez készültek. Három udvari bál volt tervezve a farsangra, s két hangverseny és műkedvelői előadás; az elsőbbek az adventre, az utóbbi húshagyókeddre. Az előkelő körökben nagy volt a titkos összeesküvés – a báli toalettek fölött, s a bécsi és pesti művészek előre meg voltak híva az ünnepélyekben részt venni.
A Decséry-palotában is voltak, akik előre álmodtak a jövendő élvezetekről. Ennek a farsangnak még más örömei is lehetnek. A hallgatag viszony az ifjú pár között annyira köztudomású volt már, hogy a műkedvelő előadás rendezői Dorothea grófnőt és Kálmánt meg sem kínálták a játékban való részvéttel; ily előrehaladt stádiumában a szívviszonyoknak már nem volna illendő egy kiszemelt párnak nyilvánosan együtt játszani.
Azonban mind ez édes terveken és ábrándokon egy fekete keresztet húzott kasul a sors.
A legifjabb főherceg: a család kedvence, egy őszi délután torokgyíkot kapott, s a világ minden híres orvosa sem bírta megakadályozni, hogy harmadnapra el ne repüljön oda, hol az angyalkák kardalához fejedelmi gyermekek hangjára is van szükség.
E szomorú balvégzet hamuba döntött minden ragyogó előkészületet. Az udvar gyászt öltött, bálokról, hangversenyekről lemondtak; sok főúri család visszaköltözött Bécsbe, hogy a telet ne töltse e szomorú városban; Budapest elsötétült egyszerre: ez a gyász betakarta az egész fővárost.
A főhercegnő kedélye meg volt törve; nem volt rábírható, hogy alcsúti kastélyát elhagyja; ott akart maradni kedves halottja közelében, s mikor már a késő zord idők beálltak, még akkor is mindennap bejárta azokat a helyeket, ahol kis kedvencével a napsugáros délutánokat végigenyelegte: ahol ő az aranyszárnyú pillangók után kis kezeivel kapkodott. Most már sárga levelek estlepéi s majd a beköszöntő tél hófelhőinek fehér éjpilléi szállongnak ott a levegőben.
A főhercegnőt még a hópelyhek is ott lepték Alcsúton. Nem volt rábírható, hogy Budára felmenjen. Egész napokat eltöltött kisgyermeke egykori szobájában: elnézegette annak apró ruhácskáit, játékszereit; gyönyörködött abban a kis ákombák rajzban, amit a gyermek a gólyává alakult vadászról rajzolt a palatáblájára. Az drágább remekmű volt rá nézve Rafael minden munkájánál.
S ha megtudta, hogy beteg gyermek van a faluban, azt meglátogatta mindennap: órákat eltöltött az ágyánál.
A beteg gyermekek pedig rettegtek tőle.
Miért rettegtek tőle?
Azért, mert a főhercegnő oly csodálatos dolgokat suttogott füleikbe. Hízelgett nekik, csókolgatta őket, s hízelgés és csókok közben arra kérte őket suttogva, hogy majd ha elmennek az égbe (hisz minden gyermek az égbe jut), vigyenek izenetet az ő kedves gyermekének tőle, mondják meg neki, hogy anyja mindig, de mindig csak őrá gondol.
A beteg gyermekek ezért remegtek a főhercegnő látogatásától. A gyermekek, tudja Isten, miért, úgy nem szeretnek az égbe menni, még ha oly kedves bajtársnak kell is izenetet vinni innen.
Esténkint pedig bezárkózott szobájába a főhercegnő, s késő éjig a fiszharmonika mellett ült, és zsoltárokat énekelt az orgonahang mellett. Protestáns volt. Úgy sajnálta mindenki, aki gyászát ismeré. Kálmánt is nagyon meghatotta kis pártfogójának halála.
Érezte tán, hogy több gyermekmeséket nem fog ő regélni már senkinek.
Igen szép, mély költészettel átérzett költeményt szerzett a kedves gyermek halálára. Most nem kellett őt arra felszólítani, mint a születésnapi gratulációra. Most nem volt előtte akadály nagyanyjának tilalma, nem önérzetének büszkesége. A holt fejedelmi gyermeket megénekelni már nem hízelgés.
A főhercegnő imakönyvébe tette a költeményt, s saját kezűleg írt levélben köszönte azt meg a költőnek. Azt ígérte neki levélben, hogy bárminő kívánsága lesz valaha az életben, amelynek teljesültét ő előmozdíthatja, tudassa vele, s legyen bizonyos afelől, hogy legigazibb pártolójára talál benne.
Kálmánnak e gyöngéd együttérzés olyan jogokat adott a nádori udvarnál, mely miatt őt sok magas állású úr irigyelte.
A budai várban pedig hivatalos egyformasággal folytak a napok.
Őfensége mindennap kihallgatást tartott, s nem voltak olyan napjai, amiket saját nyugalmának külön szakított volna.
A budai várpalota akkor nagyon egyszerű volt. Félölnyi vastag falait csak papírszőnyegek boríták, nem atlasz és márványozás, mint most; a kihallgatási termének bútorzatán nem volt sem aranyozás, sem bársony, székei, kerevetei fehér mázzal fényesítve s zöld bőrrel bevonva. S amilyen volt a kihallgatási terem, olyan a várakozásterem is. Oldalt hosszú, támlátlan kerevetek, középett egy posztóval beterített asztal, melynek egyik végén a nádori titkár ül, s jegyzi az egymás után érkezőket; kiket aztán őfenségéhez egyenkint bebocsát.
Ez a hivatal éles észt, nagy tudományt igényel. Megtalálni a rang fokozatát, az értékét a bejegyzett névnek, s aszerint megítélni, ki bocsáttassék be elébb, ki utóbb. Megismerni a „grata personát”, akinek mindenek fölött elsőbbsége van. Még a tárgyakat is megválogatni; mert jön néha olyan nagyúr, akinek a közleménye nagy hiábavalóság, s olyan kicsiny úr, aki fontos ügyben jár; az utóbbié az elsőbbség. S ha aztán egy-egy kihallgatott nagyon sokáig ott felejtené magát a nádornál, be-bemenni a kihallgatási terembe valami irattal, hogy figyelmeztesse az illetőt, hogy más dolog is van itten. Ez rendkívül fontos hivatal.
Most is tele van a várakozási terem. Mindenféle osztályai a társadalomnak képviselve vannak benne: egyházi méltóságok, nagy aranykereszttel mellükön, violaszín palásttal hátukon, fényes díszruhás küldöttségek s kopott fekete ruhás özvegyasszonyok; vedlett rókaprémes öreg uracskák, hímzett frakkos külföldi nagyságok: falábos obsitos katonák, kik csoportokba gyülekezve magyarázgatják egymásnak, micsoda ügyben jöttek ide, s kérdezgetik a titkártól, ki van most benn őfenségénél.
„A török követ, Abdi basa.”
„Ah, a török követ! No, az csak hadd legyen ott hát.”
Vajon mi nyelven beszélhetnek együtt?
Most egy új alak érkezik; már a külső teremben hirdeti sarkantyúpengése, hogy katona.
Sátory őrnagy az: teljes díszöltözetében, minden érdemrende felrakva mellére.
Ő nem hoz magával papirost, élőszóval fogja előadni ügyét, s az olyan hangon fog történni, hogy bizony meghallhatja az ajtón keresztül is az egész frekvencia.
A titkár udvariasan feláll előtte; ő pedig méltóságos léptekkel foglalja el a tért.
– Ki van odabenn őfenségénél? – kérdi sztentori hangon.
A titkár tudja már, hogy szóval felelni itt hasztalanság, s mutatja neki a leírt nevet.
– Ah, a török követ. Nagyon jól van! Kik vannak előttem felírva?
A titkár megmutogatja szépen.
– Kalocsai prelátus? Természetes. Ecclesia praecedit. Ki a másik?
Megmutatják neki.
– Á, a kancellár kurírja! Fontos izenettel. Övé az elsőbbség. Hát még ki?
Új nevet mutatnak.
– Á. A jászkun alkapitány deputációval? Hadd menjen előttem a főkapitány őfensége elé. Ki más?
A titkár hátra mutat.
– Mi? Szegény iskolamester özvegye? Özvegyasszonynak elsőbbsége van. Hát aztán?
Több nevet végighúz ujjával.
– Septemvir; tabularis assessor? Ezek várhatnak.
Ezt a szót egész indulatos kitöréssel ejté ki a hadastyán.
Éppen ezek feküsznek a gyomrában. Éppen ezek ellen jött a panaszát kiönteni őfensége előtt.
Mert már nem csupán a fiskálisokkal veszekszik Csollán perének húzása-halasztása miatt; most már a bírákra került a sor.
Azokat is végigostromolta. Nem használt semmit. A válóper mászik nagy csigaléptekkel, egyik fórumtól a másikig, s mikor arasznyit haladt, megint visszaküldik.
Szégyen, gyalázat ez!
Az embernek joga van egy óriási nagy birtokhoz, de nem tudja végit érni, hogy ezt a jogát kimondják.
Ezért az a nagy haraggal kiejtett szó: „ezek várhatnak”.
Kóstolják meg már egyszer ők is a várakozást.
A terem egyre szaporodik újabb tisztelgőkkel, a titkár sorba jegyzi neveiket; a török basa pedig megvárakoztatja valamennyit. Hja, az fontos ügy lehet, amiben most Törökország értekezik Magyarországgal.
Sátory őrnagy felhasználja e hosszú pauzát, hogy beszédbe elegyedjék a kihallgatási terem egyes csoportozataival, azazhogy beszél ő azoknak, azok meg hallgatják. A főpapok, a küldöttségek és a diplomaták.
Valamennyinek egy tárgyról beszél: azokról a pernyújtó, húzóvonó, vérszívó prókátorokról s azokról a velük egy kézre dolgozó bírákról.
– Az egyik a rabló, a másik az orgazda! Jaj annak, aki minálunk processzushoz kezd! Az unokái sem érik végét. Valamennyi bíró, valamennyi dicasterium van, azt mind valamennyit egy Strafkompániába kellene összecsapni, s elküldeni három esztendőre sáncra!
Hadd hallják a jelenlevő septemvirek és tabularis assessorok!
Hadd egye őket a méreg.
S a méreggel való etetésben voltaképpen maga az őrnagy úr jön legpaprikásabb kedélyállapotba; a szűk díszegyenruha is hevíti, meg az a sok emberi meleg abban a zsúfolt várakozási teremben; az arca egészen nekiveresedett már, s a szemei fehérén meglátszanak az erek.
De még azt az alkalmat sem akarja elszalasztani, hogy annak a hímzett frakkos franciának, aki szinte ott várakozik, a csókaorrú sabbeszteklivel a hóna alatt, jó magvas franciasággal szintén el ne mondja, micsoda kriminális gonosztevők ebben az országban mind a prókátorok, mind az esküdtektől kezdve, fel a legmagasabb fórumokig, valamennyi törvénnyel foglalkozó farizeusok és írástudók, akiket ő most mindjárt úgy el fog áztatni őfenségénél, hogy nagy csoda lesz, ha valamennyit rögtön el nem csapja, s minden ezen túli processzust a hadi törvényszéki auditorokra bíz, ahogy ez Törökországban van, és úgy van nagyon jól.
A szegény megfogott idegen hiába szabadkozik, hogy ő egy szót sem ért franciául, mert ő olasz; mindegy! Meg kell őneki mindazt hallgatni, ami neki van szánva. Szabadkozásai, a szája mozgásáról s a válla vonogatásáról ítélve, úgy vétetnek a semmit nem halló úr által, mintha az ő általa vádlottakat mentegetni próbálná, s annál inkább megcáfoltatnak.
Szerencse, hogy a teremben jelenlevők egy része olaszul, más része franciául, legnagyobb része pedig se olaszul, se franciául nem ért, s így a párbeszéd humoristicumát nem foghatja fel; de a kalocsai prelátus őméltósága mindkét nyelvet érti, s annálfogva emberfölötti erőt kell azon belső orgánumai ellen alkalmaznia, melyek a kacagás küljelenségeit előidézik; hogy ki ne törjön belőle a jókedv, s az egész gyülekezet láttára, a fejedelmi előteremben, azon violaszín palástosan és aranykeresztesen, homéri hahotával ne háborítsa meg az ünnepélyes düdörgést.
Még azután a sarokban ülő özvegyasszonyt is fölkeresi a fényes huszárőrnagy a maga részvevő közlékenységével.
– No, ugye magát is azok a gonosz rossz prókátorok és azok az elátkozott törvényszékek juttatták ilyen nyomorúságra.
Nem biz azt, mert az szegény egy kis nyugdíjért jött folyamodni. De hiába mondja azt! Sátory őrnagy biztosítja őt afelől, hogy meg fogja mondani őfenségének, mihelyt bejuthat hozzá, hogy idekinn is ül egy szegény özvegyasszony, akinek mindenét elharácsolták ügyvédek és assessorok; amitől aztán a szegény asszony egészen kétségbeesik.
De mikor juthat már be őfenségéhez az őrnagy?
Most megint érkezik a terembe valaki, akit meglátva, egyszerre fölugrik helyéből a titkár, s elébe siet üdvözölve.
Mind odanéznek, az őrnagy is: ki az? Egy fiatalember. Csinos arc, divatos viselet, de semmi kitüntető külsőség. Legtöbben nem is tudják, kicsoda. Egy-kettő látta már talán, s megint elfelejtette: a tabularis assessorok. Hanem Sátory őrnagy nagyon jól ráismer.
Az a „gyerek”, akit ő Korcza fiskálisnál egyszer oly keményen lehurrogatott, s aki ugyanakkor nézőpublikuma volt annak a krétával folytatott párbeszédnek, mely Korcza fiskális diadalával végződött.
A rossz suhanc!
S még a titkár fölkel, s eléje megy.
No, bizonyosan afféle kutyúpajtások. Bálcimborák! Innen az a nagy barátkozás.
Egyszerre félrefordítja azonban az érkezettről a figyelmet azon várva várt körülmény, hogy a nádor termében az ajtó felé közeledő léptek hangzanak. Végre-valahára a török követ ajánlja magát.
Mindenki kíváncsi rá, aki belépni nem látta. Török követet nem mindennap mutogatnak Budán.
Egy Abdi basát! Szép, mellig érő szakállal, tizenhét rőf patyolat turbánnal tekerve feje körül, s abban egy kócsag tollseprű dugva gyémántforgóval, rajta sarkig érő kaftán pamlagszövetből, hasán indiai sál, abból türkizes pisztolymarkolatok, ezüstnyelű handzsár kandikálnak elő. – Aztán kilép helyette egy huszonöt éves, szakálltalan fickó, fején egy veres posztóbográccsal, pantallóban s kék atillában: s higgye el neki valaki, hogy ő Abdi basa!
No, bizony ezért az emberért nem volt érdemes ily díszes társaságot így megvárakoztatni. S méghozzá a török követ nem is valami tekintélyére ügyelő komoly diplomata: hanem egy vidáman széttekingető, jobbra-balra köszöngető udvaronc, ki elvégre még abba a most érkezett fiatal gyerekbe is belebotlik, azzal barátságosan kezet szorít, s elkezdenek egymással diskurálni valami olyan nyelven, amit megint senki sem ért; hasonlít a zsidó beszédhez; egy jelenlevő hajóskapitány felfedezi, hogy angolul van.
A török követ eltávozta után siet a jelentkezők névsorával a titkár őfenségéhez.
Néhány perc múlva visszaérkezik; s odasiet Jenőy Kálmánhoz, karon fogja.
– Méltóztassék bemenni őfenségéhez.
Kálmán bemegy a kihallgatási terembe, és a várakozó teremben maradtak egymásra bámulnak.
Sátory őrnagy megszorítja kardja markolatát, s összeszorítja ajkait, nehogy akaratja ellen kiszaladjon a száján, amit odabenn magában beszél.
„Hát ki ez a fickó? S kik vagyunk mi, többiek, idekinn? S ki vagyok én mind valamennyi között? „Pikk auf!” lettem őrnagy, minden protekció nélkül. Lóháton megjártam Párizst ezredem élén; és Nápolyt és Szmolenszket. Tizenhat ütközetben láttam a halált mellettem kaszálni. A fogai helyét most is viselem, s a lábam barometrum a kapott golyótól. Mellemen érdemrendeket hordok hét ország uralkodóitól. S jön egy pelyhes szakállú suhanc, aki senki és semmi, és azt előttem bocsátják be kihallgatásra. Helyet engedtem magam előtt a papnak, a főhivatalnoknak, a külföldinek, az özvegyasszonynak; de hogy valamennyiük előtt egy semmi embert, egy piperkőc fickót tüntessenek ki! Hát hol akkor az igazság a földön?”
Az őrnagy szívében forrott a méreg. A vér agyának tolult. A feszes egyenruha még növelte a hőséget.
Az a fiatalember pedig nagyon sokáig benn volt a nádornál. Hiába türelmetlenkedtek idekinn; nem mozdult.
Vajon mi beszédjük lehet egymással? Egy olyan magas úrnak s egy ilyen csekély embernek?
Sátory őrnagy mondá magában:
„Én annyi idő alatt elfoglaltam az ágyúüteget Kulmnál!”
S a fiatalember még mindig nem jött vissza.
Sátory őrnagy előtt már kezdett a világ vérben úszni; mint mikor a lovas katona a lőporfüst közé rohan, s nem érzi már a csata hevében, hogy él-e; mikor már gyönyörűségnek képzeli a halált, a megnyugtatót a fojtó lég után.
„Mért nem tudott az a golyó két hüvelykkel alább a csákómba fúródni akkor!”
Kívánsága beteljesült.
Azt a golyót, mely a fején átfúródik, már nem érzi az ember.
Sátory őrnagy egyszerre csak arcra bukott a terem padozatán.
Odafutottak, fölemelték. Meg volt halva.
A nagy forróság, a visszafojtott indulat, a feszes egyenruha – majd megmagyarázza azt az orvosi látlelet, hogyan történt.
Rögtön félrevitték a teremből. A kihallgatást ez eset nem zavarta meg. Legtöbben azt hitték, hogy csak elájult, s majd magához tér.
Kálmán csak több nap múlva tudta meg ez esetet, amikor a megholt úr kedvenc trombitása elment hozzá, őrnagya rögtöni halálával együtt azt is bejelenteni, hogy ő a katonai szolgálatból elbocsáttatott, s hogy szeretné, ha Kálmán őt valami csendes szolgálatba besegítené.
Kálmánnak könnyű volt ez, jó pajtását Decséryék egy szavára befogadták házukhoz felügyelőnek.
Arról sohasem volt Kálmánnak sejtelme, hogy Sátory őrnagyot bizony ő ölte meg – mikor a nádorral oly hosszasan beszélt.
Miről beszéltek hát olyan hosszasan?