Biróczy elbámult. Ezen a hangon ő sohasem hallotta még Kálmánt szólni. Az ifjú költőnek ki volt pirulva az arca, hevesen járt fel s alá szobájában, s kezei reszkettek a felindulástól.
– Elárultam magamat előtted – monda hevült hangon, barátja kezét megragadva. – Kicsaltad belőlem titkomat, amit eddig senki sem tudott, csak én és a hallgatag papír. Szerény, szolgálni kész embernek ismer mindenki. Nem igaz! Kevély vagyok, mint egy ördög! Nem ismerek erősebb embert magamnál! Se férfit, se asszonyt! De tudd meg már most, hogy őrültségemnek szisztémája van. Egész tervezet van agyamban, hogyan fogok berontani a világba, mint mennydörgő Jupiter. A testvérhazában most épült fel az első országos színház. Azok mindig előbbre vannak egy lépéssel nálunknál. Az ünnepélyes megnyitást magyar drámával akarják kezdeni. Maguk a főurak és úrhölgyek lépnek föl legelőször, s jelenlétük szenteli fel a színpadot, hogy az előítélet is elismerje róla azontúl, hogy az oltár és nem pellengér. Bányaváryék társulata fog utánuk működni. A legjobb drámára, mely hivatva lesz az ünnepélyt felavatni, száz arany jutalom van kitűzve. Én írtam egyet, most végeztem el. Vedd át, és olvasd végig. Másnak meg ne mutasd. És akkor aztán, ha elolvastad, jöjj vissza hozzám, és mondd meg igazán: őrültségnek találod-e, hogy amidőn e mű szerzőjének nevét kérdezendik, büszkén álljak elő s azt mondjam: „én vagyok az!”, s mikor azt bevallom, ne féljek sem attól, hogy nagyanyám kitagad, sem attól, hogy kedvesem megvet, sem attól, hogy a világ minden ajtót bezár előttem; hanem ezzel a névvel a homlokomon követelhessek magamnak helyet mindenütt, hol tisztelet és szerelem osztja a rangot.
– Magamat is szinte fölmelegítettél – monda Biróczy —, pedig én hideg béka vagyok. Jól van. Mint mondád, őrültségednek szisztémája van. Azt látom. El fogom olvasni művedet; hanem bennem igen szigorú bírálóra számíts. Annál inkább, mert én azt látom, hogy nagyon beteg vagy. S szeretnélek kigyógyítani. Megvan még egy példányban a műved?
– Már le van tisztázva.
– Azért kérdem, mert ha nagyon szépnek fogom találni, kísértetbe jöhetnék, hogy a tűzbe dobjam.
Másnap visszajött Biróczy, s átadta az elolvasott művet. Nagyot hallgatott utána.
– Nos, olvastad? – kérdé Kálmán, kíváncsian vizsgálva Biróczy arcán a hatást.
– Végig. – Nem árult el annak az arca semmit.
– S mit szólsz hozzá?
– Gyémánt!
Felelt rá Biróczy mozdulatlan arccal, s kis idő múlva utána tevé:
– S az is fog maradni időtlen időkig örökké.
Kálmán szívdobogva hallgatott.
Biróczy nagy vártatva folytatá:
– Azon mű ez, melyhez, ha ötven évig száz lángeszű költő minden remekét egymás fölé rakja is, megfelelő nagyot nem fog teremteni. Egy fejjel mindig ki fog látszani valamennyi közül.
(A lefolyt ötven év igazolta szavát.)
Kálmán szemei égtek – olyan embertől hallotta e magasztalást, aki senkinek sem hízelgett soha; aki még imádkozni sem szokott, hogy még a jóistennek se hízelkedjék.
– Hanem…
Most következett a végzetes „hanem”.
Kálmán visszafojtott lélegzettel figyelt.
–…Azt a célt, amelyet te magad elé tűztél, ezzel a művel te el nem éred. Hisz ezt ma nem érti meg senki. Ehhez egy új nemzedéknek kell születnie, mely hozzá felnőjön. A mai kor népének a te eszméidet utolérni röpte nincsen. Kukacok és alvó pupák országa ez. Camoens fogsz te lenni, ki halála óráján műveit tűzbe hajítja, hogy nem értő hazáját megfossza tőle. Ennek a te művednek fiókod fenekén kell temetve maradni, hogy addig, amíg élsz, ne is tudjon felőle senki, csak halálod után találjon rá az utókor s akkor szörnyedjen el mindenki, mekkora kincset hantolt el sírodban. Addig ne mutasd senkinek, mert a hájfejűnek úgy fog esni költeményed hangja, mint a kutyának a hegedűszó; ijedtében vonít! Senki sem fogja megérteni. A mívelt úri rend háta borsózni fog, s azt mondja: rettenetes eszmék ezek! A tudós világ nyelved őseredeti zamatját nem ízleli, s a profanum vulgus ott fog hahotával kacagni gondolataidon, ahol alvó rémeket véltél fölébreszteni szívében. Hát a reprodukció hogyan lesz? Hiszen ehhez a műhöz egy csupa világművészekből csoportosult színtársulat kellene. Minden alakja egy remek. Mikor lesz, hol lesz valaha, talán ötven év alatt egyszer, amikor egy csupa óriásokból álló színésznemzedék vállaira ráillenek a te rettentő dimenziójú alakjaid. A pygmaeok karikatúraként fognak járni e jelmezekben, mikben lábuk elbotlik. És végül még hátravan egy rém. Az, aki a gondolatokban olvas. A minden élőknek és holtaknak ura. Nem az „Úr”; hanem a Kutya Cenzor. Az a te eszméidnek felét legyilkolja. Tedd el te e halhatatlan művedet, barátom, fiókod fenekére…
– Nem fogok vele elrejtőzni – monda Kálmán lázas izgatottsággal. – Pályázatra bocsátom művemet. Nem kockáztatok vele semmit. Vagy győzök, vagy vesztek. Ha győztem, diadalkapun át vonulok be a világba, s akkor minden jeget megtörtem. Ha pedig vesztek, elégetik jeligés levélkémben foglalt nevemet, művem fiókom fenekére vándorol, s nem jön napvilágra többé. Harmadik eset nincs.
– De van még egy harmadik is meg még egy negyedik is – mondá Biróczy.
– Halljam.
– Ó, aziránt semmi kétségem sincsen, hogy műértő bírák, irodalommal foglalkozó emberek, kik művedet négy fal között olvasni fogják, leborulnak előtte, s kürtölve kürtölendik a világnak, hogy egy halhatatlannak született mű támadt az országban. Ez másként nem is lehet. Én ismerem mind a mostani irodalmi tehetségeket; senki sincs köztük, aki a pálmát elragadja előled, de nem lesz soha; ezután sem lesz! Az irodalmi koszorút elnyered. Hanem annál magasabbról bukol. Műved, melyet mint irodalmi remeket hirdetnek majd előre, a színpadon paródiává alakul a selejtes előadás miatt.
– Ó, akkor Bányaváryékat rosszul ítéled meg. Ők lesznek az ünnepélyes megnyitáson.
– Ismerem őket, láttam Csongrádon. Cilikéd ellen sincs kifogásom. Ő egyedül azon alak, ki egy szenvedő erény szerepébe beletalálandja magát, mert jelleméhez talál az. Már Bányaváryról nem állok jót. Neki szokása túlságosan tüzelni: a vidéki közönség így szereti azt. Sokat hadonáz, és minden indulatot apróra kifest. Ezzel pedig a te hősödet egészen eltorzítja. Azt a jellemet, melynek csak nagyszabású indulatai vannak; mely halálos sérelmét az utolsó kitörés bekövetkeztéig ki nem mutatni büszke; mely önmagával küzd, s uralkodik szenvedélyein, míg azok felül nem kerülnek. Bányaváry ezt nem tudja felfogni. Neki elejétől végig kiabálni kell. Így szoktatták. Hát a többi szereplők mit fognak csinálni magas alakjaidból? A heves fejű főnemes személyesítője, ki honszerelemből lázadó, lesz ott egy akasztófától elszabadult zsíros szájú betyár; az agg férfi, kinek kesergésében annyi megható van, lesz egy sápítozó vén banya; a parasztból, ki együgyű panaszával a kor arculatát rajzolná, a színpadon egy szószátyár gányó lesz, akinek huszonöt bot kell a panasza végén, s a nagylelkű fejedelmi alak olyan kálvinista prédikátor lesz, amilyen csak valaha Bergengóciában írásból olvasta a halotti búcsúztatót. A cselszövődet kifütyülik a komiszkodásáért, s fejedelmi asszonyod egy derék tekintetes asszony lesz a javából. Én előre látom az előadást, melynek végén minden ember azt fogja kérdezni: hát ez volt az a csodamű, aminek olyan nagy hír járt előtte? A második előadással aztán várnak a jövő évtizedig.
Kálmán mosolygott.
– No, ezt tartod te hát a harmadik lehetőségnek; hát a negyedik micsoda?
– A negyedik az, hogy minden úgy fog történni, ahogy te álmodod. Diadal jár előtted, diadal utánad. Műved győz, színészeid remekelnek. A publikum bálványozni fog; meghódítod egészen. Meglehet, hogy ugyanazon színészek, kik Csongrádon csak a népies alakokig tudnak emelkedni, a másik haza fővárosában, hol egy csupa nemesekből álló mívelt közönség nézi őket, felemelkednek egy ranggal, s lesznek művészek, vagy éppen ha Budára vagy Pestre sikerül feljönniök, a nemes vetélykedv az idegennel szemközt új ihletet ád kebleiknek, s te velük együtt győzesz. Akkor veszted el legjobban azokat, akik rád nézve legbecsesebbek. A bukott poéta még visszatérhet bűnbánó mezében sértett nagyanyjához, még azt visszafogadhatja a Decséry-kastély; de az olympi győztes el van rájuk nézve veszve.
– Hát akkor legyen elveszve – monda Kálmán kemény határozottsággal. – Ha így, ahogy vagyok, eltaszít valaki magától, akkor legyek rá nézve ott, ahova taszított. Koldulni nem fogok, se kenyeret, se szerelmet. Akkor tollam lesz anyám és kedvesem. Nem én leszek az első, aki így élt. De én így fogok élni.
A két jó barát megszorítá egymás kezét, sokáig némán.
Mikor elváltak, akkor azt mondá Biróczy Kálmánnak:
– Azonban, miután műved benyújtása s a bírálók ítéletkimondása között jó tíz hét esik közbe, ezt az időt mégiscsak felhasználhatnád arra, hogy a Pegazusról leszállj, s a Tripartitumot és a Kövyt végiglapozgasd, mert a diplomára szükséged lesz.
– Azt fogom tenni – ígérte Kálmán.
S ígéretét meg is tartotta; tíz hét alatt nem látott egyéb után, mint ami hivatalos feladata volt, készült a cenzúrához.
Beíratta magát a vizsgálandók közé, s határnapot is kapott már rá.
Végzetes határnap!
Ugyanazon napra esett ügyvédi vizsgája, amely napon a drámabíráló választmány volt kimondandó ítéletét a pályaművek felett.
Az erősebb indulat elfoglalta agyát a gyöngébb elől.
Inkább azon járt az esze, hogy mi hírt hoz a posta, mint azon, hogy mi véleménye van Werbőczinek azokról a konkrét kérdésekről, miket a nagyméltóságos személynök úr hozzá intéz. Csak megfelelt rájuk.
Másnap az írásbeli vizsgát kellett letennie, azt is folyvást drámája során aggódva végezte; ki is felejtett írásából imitt-amott valamit.
Harmadnap aztán megkapta a diplomáját.
Csak „laudabile” volt.
Háromféle kalkulust szoktak az ügyvédi diplomában osztogatni: praeclarumot (kitűnő), laudabilét (dicséretes) és sufficienst (elégséges).
Az ugyan tökéletesen mindegy a diplomára nézve, akármelyik áll benne e három szó közül; de már Kálmánt mégis nagyon bántotta az, hogy csak a középső jutott neki, aki osztályában mindig legelső volt, aki maga előtt sohasem látott ülni jobbat. Hogy eshetett ez meg rajta? Éppen az utolsó lépésnél.
A diplomanyerés ünnepére Korcza úrhoz volt híva ebédre. Hajdani principálisa már türelmetlenül várta az érkezőt: Biróczy is ott volt.
– Csak laudabile – ezzel a szóval köszöntött be Kálmán, s nagyon lehangolt képet mutatott.
– Az rossz! – kiálta Korcza úr nevetve. – Sufficienst kellett volna kapni! Minden nagy ember suIIicienst kapott a cenzúrán. Én is. Azért mégiscsak lett belőlem valami. Reviczky Ádám is sufficienst kapott, s lett belőle kancellár.
(Ezt állították Kálmán elé jóakarói mindannyiszor, mint utánzandó mintaképet.)
Kálmán gondolá magában: „Vigasztaljatok csak! Hadd múljék el még két nap, akkor majd megtudjátok, hogy ki vagyok.”
Nagyanyjának sietett megírni, hogy a vizsgát letette s milyen eredménnyel. Levele együtt érkezett Korcza úréval, ki a nagyasszonyt megelőzte a dolog körülményes magyarázatával. Kálmán pompásan felelt, de az ülnökök között volt egy ellensége a nagyasszonynak, ki ellenében nagy pört vesztett valaha; annak a bosszúja, hogy Kálmán nem praeclarumot hozott haza. A nagyasszony ezt majd elhiszi, s az ülnököt fogja szidni, nem mást.
Kálmán pedig türelmetlenül várt a maga napjára. Ólomlábakon jártak a napok.
Még akkor nem volt gőzmozdony; a postának kellett négy nap, hogy egyik ország fővárosából a másikba eljusson.
Végre az ötödik napon megkapta a várva várt levelet Bányavárytól, kire rábízta, hogy a pályázat eredményéről tudósítsa.
Lázasan dobogott a szíve, reszketett a két keze, mikor a levelet felbontotta; tüzet látott maga előtt a két szeme, mikor olvasni kezdte; s aztán elakadt a szíve dobbanása, leesett a két keze ölébe, víz borította el a szemeit, mikor azt végigolvasta.
A pályadíjat nem ő nyerte el.
Valamennyi pályázó közül egy idegen nyelvből fordított műnek adták ki a koszorút. Megkapta a babért egy fordító.
Hát az ő remekműve? A késő kor világító kolosszusa? Az irodalom büszkesége? Hát azzal mi történt?
Egy szó sem volt róla. Még csak egy buzdító említés aprópénze sem járt neki érte. – Azt figyelembe sem vették!
A NAGYANYA FENYÍTŐ KEZE
A balhírt hozó levél után Kálmán az utcára sem mert kimenni szobájából. Azt hitte, bukását minden ember olvashatja a szája görbületéről; hanem a kapott levelet másnap elküldte Biróczynak.
Az rohant hozzá azonnal, már amennyire sánta lábaival szokása volt rohanni.
– Ó, Minósz, Aeacus és Rhadamanthus! A pokol drámabírálói! Ó, szent Midasz király! Te mintaképe a műkritikusnak! Legyetek áldva és dicsőítve örökké! Barátom, bírálóidban ismerd fel legnagyobb jótevőidet. Mi lett volna belőled, ha Bányaváry e levél helyett azt küldi, hogy drámád pályadíjt nyert, s két hét múlva ő és Cilike játszani fogják benne a címszerepet? Nagyanyád tegnap óta itt van!
Ah! Kálmán mégiscsak elsápadt erre a hírre.
– És velem nem tudatta ittlétét.
– Nem ám! Én is Korczától tudtam meg, ki ezt a hírt velem nagy titoktartás feltétele alatt közölte. Különösen neked nem szabad azt megmondanom. Nem is mondom senkinek, csak neked. Az öreg asszony itt járása nekem szeget üt a fejembe. Egész nap Korczával fiákereznek, nem tudom én, hova s merre; mikor meg ott van a nagyasszony Korczánál, folyvást okiratokat készítenek; amikbe Korcza egy teremtett lelket sem enged belepillantani. Én itt veszedelmet érzek. Nagy szerencse, hogy a drámád megbukott, s most még csak a kordicai találkozás terhel; ez még csak „actus minoris potentiae” – a dráma már crimen laesae majestatis lett volna. Ergo éljen a bölcs areopag, mely e bűnt levette rólad. Most sietek vissza, s ha szerét teszem, kicsalom Korczától, mi hordja itt az öreg asszonyt.
Kálmán vállat vont. Nem törődött már semmivel.
Azonban nem kellett Biróczy jólelkű fáradozásaira várakoznia. A talány megoldása helyébe jött önkényt.
Alig hagyta el szobáját barátja, midőn nyílik az ajtó, s belép rajta a nagyanya.
Abban az ő szokott háziöltözetében, amelyet otthon a kisvárosban szokott viselni; de nem azzal a családszerető arccal, amit otthon megszoktak nála.
Egész megjelenése, tekintete, magatartása valami elutasító, hozzájárulhatlan gőgöt tanúsított. Előkelő dölyf volt az, rideg, nyers komorság mellett.
Kálmán sietett neki kezet csókolni. Azt engedte; de arcát meg nem csókolá, meg nem ölelte, mint máskor.
Szótlanul, kínálást nem várva leült az egyetlen pamlagra, s körülnézett a szobában.
Nagy sokára azután megszólalt.
– Hol van a diplomád?
Kálmán előkereste azt a szekrényéből, s átnyújtá neki.
A nagyasszony belepillantott: elolvasta az aláírt neveket, s aztán visszaadta.
Azután sokáig elhallgatott. Míg egyszer rákezdé rideg száraz hangon: „milyen ócskák ezek a bútorok itten!”
Majd meg elindult a szobában, s körülvizsgált mindent, kinyitogatta a szekrényeket: „milyen durvák fehérneműid; még ugyanazok, amiket hazulról elhoztál”; szemlére vette fekhelyét: „hát csak egy pokróccal takarózol?” kikutatta dohányos döbözét: annak a tartalmát is ócsárolta.
– No, jöjj velem, kísérj el.
Kálmán sietett öltönyt váltani.
– Ki varr rád? Esetlenül áll rajtad a ruha.
A ház előtt állt a bérkocsi, mely vitte őket, ahova már mondva volt, a város egyik népesebb utcájába, s ott egy emeletes ház előtt megállt velük.
Az öregasszony felment Kálmánnal az emeletre. A lépcsőre nyíló ajtónál megállt, kivette a kulcsot táskájából, s felnyitotta az ajtót.
– Jöjj be.
Kálmán egy díszesen bútorozott szobát látott maga előtt, szőnyegezett falakkal, a falakon olajfestményekkel. Ez elfogadóterem tekintetével bírt. Innen egy másik szobát nyitott fel a nagyasszony. Az férfi dolgozószobájának volt berendezve: minden legapróbb részletéig az úri kényelemnek. Az íróasztalon kívül volt benne kártyázóasztal is és pipaállvány nagybecsű tajtékpipákkal; könyvtár, melynek nyitott ajtajai díszkötésű műveket engedtek láttatni. Innen megint egy harmadik szobába léptek át, ez volt a hálószoba, egyszerű, de kényelmes berendezéssel. Ebből nyílt még aztán egy udvari szoba, kijárattal a folyosóra. Egészen nőtlen legénynek való szállás, kettős kijárattal.
– Ez lesz a szállásod a jövőre – mondá a nagyasszony, s megmagyarázá neki, melyik szoba mire való lesz.
Aztán felnyitogatta.a szekrényeket. „Itt állnak fehérneműid, itt az ezüst ékszereid, itt porcelánjaid. Tarts jóravaló komornyikot, aki mindenedet számban tartja, s ha valakit itthon akarsz megvendégelni, értsen hozzá. Külső öltönyeid Szekulánál varrasd: az most a leghíresebb szabó. A virágokat, amik erkélyeden elvirítottak, mindig vissza kell küldeni a kertészhez, s újneműeket hozatni helyettük. „
E szóval egy függönyt félrevonva egy kettős ajtóról, a kisded erkélyre mutatott a nagyasszony. Akkor divatozó virágokkal volt az megrakva.
– Most jöjj le velem az istállóba.
Ugyanazon háznál lovak számára való helyiségek is voltak.
Kálmán gépileg engedte magát vezettetni nagyanyja által. Az udvarban voltak az istállók, az egyik előtt áll egy lócsiszár meg egy lovász. A nagyasszony inte nekik; azok kihoztak az istállóból két lovat; az egyik szép almásszürke volt, derék félvér, a másik becsületes sárga.
A lócsiszár elmondta, hogy az elsőnek az ára ezerkétszáz forint, a másiké kétszázötven; melyiket parancsolják nagyságaik megtartani?
– Hát természetesen mind a kettőt – mondta a nagyasszony. – Aki lovat tart, lovászt is tart hozzá, s a lovásznak is kell egy ló, mikor az urát kíséri valahová. Ügyvédem, Korcza úr ki fogja önt fizetni.
A lócsiszár mély bókkal hajolt meg őnagyságaik előtt, s biztosítá a nagyságos urat, hogy igen jó vásárt tett; a Villámnak az árát mindenki előtt ezernyolcszáz forintra fogja mondani.
Kálmánnak úgy szorult a szíve mindezekre. Valami baljóslatot érzett e fényűzésben, melybe nagyanyja bevezeti anélkül, hogy kérdezné tőle, akarja-e azt.
– Vedd át kulcsaidat – mondta Jenőyné —, s aztán amit szükségesnek látsz régi szállásodról áthozatni, intézkedjél róla. Ócska bútoraidat ajándékozd az inasodnak.
Folyvást oly száraz hangon beszélt hozzá, mintha nem is volnának ismerősök.
Kálmán elvégre bátorságot vett magának megkérdezni nagyanyjától, hogy hol van szálIva.
– Én? Már sehol. Kocsim felpoggyászolva Korcza úr háza előtt áll, ahova visszatérek, s azonnal indulok haza. Nem szükséges, hogy odáig elkísérj. A bérkocsis tudja már, hová vigyen. Te rendezd el szállásodat. Itt írószekrényed kulcsa. Annak a belső fiókjában találod fél évre való jövedelmedet. Az iváni birtokunk jövedelmét átengedtem számodra. Úgy hiszem, kijössz vele. Évenkint nyolcezer forint. Felét szekrényedben találod, másik felét György-napkor fizeti kezedhez a bérlő. Ha nem jönnél ki vele, szólj Korcza úrnak, s intézkedni fog a többiről.
Kálmánnak a bámulat uralgott minden egyéb érzelmein. Háláját kellett volna kifejeznie ennyi pazarlásig menő kegy miatt, de alig bírta visszariasztó érzelmeit annyira leküzdeni, hogy nagyanyja keze után nyúljon, s azt ajkához emelje.
A nagyanya észrevette a bámulatban rejlő kérdést, s midőn Kálmán hideg ajkai érinték hideg kezét, kemény szorítással rántá azt vissza, s e szót mondá:
– Tanulj úrnak lenni!
S midőn Kálmán elkísérte őt bérkocsijáig, ahonnan tiltó mozdulattal inté őt vissza nagyanyja, még egyszer odafordult hozzá, s ismétlé elébbeni szavát.
– Légy úr!
S azzal becsapta a kocsiajtót, elrobogott.
Kálmán felment új szállására.
S mikor végigment pompás szobáin, mikor körülnézte selyem és maroken bútorait, letevé magát ruganyos kerevetére, és – sírt keservesen.
Tehát semmi sem, csupán csak „úr”!
Hogyne sírna az, akinek azt mondják, hogy légy „semmivé”!
A nagyanya bosszúállása teljes volt. Az idő jól volt választva hozzá, egy nagy bukás, egy nagy csalódás napja. Az egész csillagképlet arra volt összeszövetkezve, hogy Kálmánnak ezt a jóslatot hozzá: „Ne légy te semmi; te légy csak úr!”
A LÓHÁTON
Mi a különbség az ember és az úr között?
Az egyik lovon ül.
A kengyelvas a legelső lépés a magasba.
Együgyű vagy? Lóra ülsz: okos ember lett belőled.
Ferde a képed, ripacsos? Lóra ülsz: s szép ember lettél.
Nem kapsz pénzt kölcsön? Lóra ülsz: s helyedbe hozzák.
Nem kap rajtad az imádott hölgy? Lóra ülsz: s beléd bolondul.
Gyáva vagy, félénk vagy? Lóra ülsz: s vitéz fogsz lenni.
A szegény lutheránus papot tiszteletesnek címezik, ha gyalog jár, s mikor lóra ül: miniszterek és delegációk elismerik róla, hogy „prépost”.
A ló az embernek megnemesítő része.
Már a rómaiaknál „eques” volt a nemes ember címe, s a székelyeknél az előkelőket „lófő” címmel tisztelték meg. Még a szentek között is van két lóháton megjelenő: Szent Márton és Szent László – eleget is zúgolódik a svábhegyi keresztény polgártárs, amikor a Szent László templomában az oltárképet meglátja, hogy hát már ő azt a lovat is hozzáimádja-e a szenthez. A régi istenek közül azonban csak az egy Apolló tartott lovakat: egy négyes fogatot a phaetonja számára, s egy hátaslovat, a Pegazust, mikor poétázott.
A Pegazusnál azonban sokkal többre becsüli a világ az olyan jó közönséges félvért.
Ezt a tapasztalást Kálmán barátunk tevé.
Úgy találta, hogy mindaz, amit az iskolában tanult, amit a fejébe fölszedett, nem viszi őtet olyan gyorsan előre, mint egy jó hátasparipa.
Az ifjúság úgy tekintette, mint előhaladó vezérét. Az előkelő szalonokban szívesen látott vendég lett. Tekintélyes uraságok megtisztelték barátságukkal. Hajdani iskolatársak alázatosan kezdtek hozzá folyamodni becses pártfogásáért, s elegáns úrfiak megtisztelték azzal, hogy pénzt kértek tőle kölcsön.
De különösen észrevehette lovaggá lételét a Decséry-háznál. Télre ismét visszaköltözött a hercegnő Pestre, s azon időben Kálmán mindennapos volt a háznál.
Megtanult szellemdús s mulattató lenni. A mély értelmű költői beszédek helyett hozzászokott, hogy okosan társalogjon a napi események fölött, s a nemesebb emberszólás művészetében gyakorolja magát.
Decséryék által a nádori udvarnál is be lőn mutatva. A nádornak akkor harmadik neje volt; s a fejedelemnő éppen fiatal anya, kinek kedvéért a budai udvar minden tőlük telhető fénnyel lett elárasztva.
Őfelségeik különösen kitüntették a deli ifjút, kinek egy udvari bál alkalmával hírhedett magántáncát is megengedtetett bemutatni.
E táncáért valamennyi fiatal hölgy belészeretett, s Dorothea grófnő, ki ezúttal először volt bemutatva a nádori udvarnál, a főhercegnő által üdvkívánatokkal lett fogadva, kegyes célzatokkal, miktől a madonnaarc szépen elpirult.
(Dorothea grófnő nem engedte az arcát udvari bálok alkalmával soha kifesteni.)
Őfensége a nádor maga is kegyeskedett több ízben leereszkedő szóváltásba bocsátkozni Kálmánnal. Mondta neki, hogy az atyját is ismeré: jó katona volt. Fejedelméért ontotta vérét.
Kálmán nyilvánítá őfenségének, hogy az ő ereiben is atyja vére buzdul.
Csak aztán semmi krónikaírás!
A Csittvári krónika történetét nem bírták még elfelejteni.
Amennyi parfüm, tömjén, pézsma az úri termekben, azokon még mind keresztülérzik a Rákóczi korabeli dohos hagyományok szaga! A kábító kozmetikumok még nem járták át eléggé a nagyot botlott ifjút.
De hiszen botlását eléggé igyekezett helyrehozni.
Őfensége nem kételkedett előtte több alkalommal kifejezni azon legmagasabb nézetét, miszerint Decséry főispán ismét egyikét tartotta azon remek beszédeknek, melyek a tapintatos és lojális hazafiúi politika irányzatát legjobban kifejezik.
Ez aztán közvetett dicséret volt Kálmánnak, miután köztudomású, hogy a főispán beszédeit ő készíti.
Kitavaszodván az idő, meg lett engedve Kálmánnak, hogy a Decséry úrhölgyeket kísérve, ő is ellátogasson az alcsúti nyári palotába, hol a fejedelmi család a meleg hónapokat tölté.
A nádor családja itt egészen fesztelenül élt; körülvéve a néptől s nem zárkózva el tőle. A főhercegnő akárhányszor ellátogatott a szegények gunyhóiba mint betegek ápolója, újszülöttek keresztanyja, s mostohagyermekei és saját szülötte együtt játszottak a parasztgyermekekkel. Máig is él még az a földész, most már hatvanéves öreg, ki akkor mint kicsi gyerek, felkiabált a nádori palota erkélyére: „Palatínus Pista, gyere le már játszani!” S akinek a bodzafa puskájából olyan hatalmasan lövöldözött s akinek a fekete kenyeréből olyan jóízűet evett a játék után a Palatínus Pista.
Itt a rózsalugosoktól illatos pázsiton sokszor látták a kegyes főhercegnőt, akkor mosolygó ifjú hölgyet, ki mindig fehér ruhát viselt, kisfiát ölében tartva, mostohagyermekeitől körülvéve hallgatni a deli ifjú tréfáit; ki mulatságos népmeséket regélt a kis főhercegnek, miket ő is nagyanyjától hallott; valóságos eredeti magyar népmeséket Csalóka Péter kalandjairól, a tréfás cigányokról, a hamis diákokról; itt dalolta neki a néprománcokat a székely juhászról, a Hófehérkéről, s megmutatta neki a fekete palatáblán egy fehér irallal, hogyan lesz egy vadászból meg három tolvajból utoljára gólya. Amiken a kis főherceg olyan jól el tudott mulatni.
A főhercegnő pedig annak örül, hogy gyermekét kacagni hallja.
A nádor aztán gyönyörködött valamennyinek az örömében.
S mindennek az lett a vége, hogy Kálmánnak sokkal többet használtak a székely juhász danái s Csalóka Péter meséi, miket nagyanyjától hallott négyéves korában, mint mindaz, amit azóta tanult.
Egy napon azzal a kellemes hírrel lepte meg Decséry hercegnő Kálmánt, hogy e napokban meg fogja kapni kineveztetését titkárrá a Locumtenentialéhoz.
Nagy lépés egyszerre.
Ez alkalommal előhozta a hercegnő azt is, hogy a kis főhercegnek e napokban lesz legmagasabb születésnapja, mely alkalommal igen szerencsés ötlet volna Kálmántól, ha mint egykor versírással foglalkozott ember egy csinos kis névnapi üdvözlő költeményt szerezne, s azt a magas szüléknek megküldené.
Kálmán ajkába harapott. Nem elég az embernek azt tudni, hogy szerencséjét egy ölbeli gyermeknek köszönheti, hanem még erről nyugtatványt is adjon; sőt még a nyugtatványt versekbe is szedje.
– Bocsásson meg, hercegnő! – szólt fejét fölemelve. – Nagyanyámnak meg kelle fogadnom, hogy sohasem írok semmiféle költeményt.
– Úgy? – monda a hercegnő, különös hangnyomattal. – Úgy ne tegye ön. Amit önnek a nagyanyja parancsolt, azt tartsa is meg. Én csak kértem.
Engedte utána értetni, hogy pedig én is nagyanya volnék önre nézve.
Hanem aztán nem hozta neki elő többé a verset. Aminek Kálmán nagyon örült. A gratuláló versektől mindig iszonyodott. Olyan az, mint a csók a kesztyűs kézre.
Két nap múlva aztán kezében volt a kineveztetés amaz irigylendő hivatalra.
Ennek az áldomását meg is kellett inni.
Kálmán meghívta lakomára magához ifjú ismerőseit; azok között természetesen Bálvándyt is, akivel igen jó cimboraságban élt, amióta ő is lovat tartott. A lakoma vidám volt és költséges. Kálmánra mindenki ivott egy tósztot; felmagasztalták mint az ifjúság szeme fényét, mint gavallért, mint nagy férfiút, mint leendő honatyát, mint bőkezű háziurat. Biróczy kifogyhatlan volt az élces áldomásokban. Bálvándy felköszönté Kálmánt mint mindenütt legyőzhetlen vetélytársat, ki őt mindenütt kivetette a nyeregből, ahol csak asszonyszem előtt versenyeztek. A sok áldomás végén természetesen, hogy minden poharat, tányért, csészét összetörtek. Ennek már így kell lenni. Van az üvegesnél és a porcelánárusnál még elég.
Mikor aztán virradatra nem tudott a fiatalság a maga hevétől hova lenni, valamelyik bohó megpillantotta a víkardokat a falon, s azt indítványozta, hogy csináljanak egy rohamot, ki-ki a maga bálványozott hölgye nevéért. Csak karmantyúra. Aki az első három vágást adja, az a győztes.
Jó lesz! A teremben hirtelen félretoltak széket, asztalt, sorsot húztak, ki kinek jusson. Biróczy felkapaszkodott egy asztal tetejére, ő lesz majd a bíró.
A cimborák felrakták a sodrony álarcokat, felhúzták a szarvasbőr kesztyűket, s megmutatták, ki mit tanult.
A két vitéz, ki a többit mind legyőzte, Kálmán volt és Bálvándy.
„Ne mennénk ki egész testre?”
„Jó lesz; vívjunk egész testre.”
„Plasztron nélkül?”
„Minek a plasztron?”
A két szeleburdi azzal egymásnak rohant, s úgy elpüfölte egymást jó barátságból, hogy mikor kifáradtak, s az ingeiket levetették, arasznyi veres daganatokkal volt tele mind a kettőnek a karja, oldala, melle, néhol a bőr is fel volt repedve. Szerencse, hogy a kardok tompák voltak.
Milyen dicsőség volt az!
Az egész társaság elismeré, hogy Kálmán úgy verekszik, mint egy viador!
Bálvándy azt bizonyítá, hogy még keményebb legénnyel nem akadt össze soha. S az az ütés, amitől a kezén két köröm egyszerre megfeketült, még két hét múlva is fájni fog. Elismeré saját hibáját, miszerint ő mindig a kard lapjával üt, míg Kálmánnak minden vágása tökéletes élvágás.
Azzal aztán elváltak valamennyien mint a legjobb cimborák, s korán reggel mentek aludni.
Kálmán is lefeküdt, de nem jött szemeire álom. Elbámulta damasztfüggönyein a cifra virágokat, és azt gondolá:
„Hogy csalom én itt mostan a világot! Hiszen én nem vagyok sem úr, sem lovag, sem víg cimbora, sem viador. Sem gazdag szülők örököse, sem fejedelmek pártfogoltja. Sem nagy ember, sem felfelé haladó hivatalnok, sem irigyelt udvarló. Ez a pompa, ez a pazar fény, mi körülvesz, nem az enyém, nem igaz. Ez csak bitorlás, csak hazugság, csak világámítás. Nem vagyok én semmi, csak egy veszendő költő, kit családja ki fog tagadni, ki előtt az úri termek bezárvák, kinek nincs más hivatása, mint szenvedni és elveszni. És mégis az vagyok. Semmi sem vagyok más. A többi csak hazugság. Meddig tart még?”
Ó, nem lehet a lelket elhagyni magától!
Elfelejtheti valaki szerelmét, el bosszúját, elveszett gazdagságát; de múzsáját soha!
Visszatér az hozzá, akárhányszor elűzi, s gyönyörökkel árasztja el szívét, aminőket ajka nem nyújt.
Ovid a korbácsütés alatt is verset zokog: „Jaj, jaj, kedves apám, több verset szám ki nem ejt már!” S a sors korbácsütésére a lant harmóniája zendül. Ez vigasztal, ez elevenít, ez megöl!
Hiába vetnek neki gáncsot, hogy elbukjék, csillag van a fején, mely újra égnek emeli.
Hiába mondják neki, hogy „nincs, aki megértsen!” Zeng a köveknek, mint Orpheusz; zeng a tengernek, mint Ossian; zeng a pusztának, mint Petőfi; zeng a börtönfalaknak, mint Balassa, vagy ami érzéketlenebb sziklánál, pusztánál, tengernél: zeng a papoknak, mint Dante.
Ez nem hagyta Kálmán szemeit lezáródni, álmodni.
„Meddig tudom még eltitkolni, hogy én és a lelkem nem járunk egy úton? Hogy szomjan jövök ki a tivornyából, boldogtalanul a szerelmi légyottról, megalázva a dicsőségből?”
Hálószobájának ablaktáblái be voltak téve, hogy sötét legyen; de dolgozószobájában egy tábla nyitva volt, s azon keresztül a rózsaszín függöny szövetén átszűrődő napsugár odavilágított asztalára.