– No, ha nemzetes uram a földön alszik, hát akkor én is ott alszom – monda Kálmán, s ő is vette a köpenyét.
– De biz azt meg nem engedem – erősködék Sára asszony, megfogva hatalmas kézzel Kálmán gallérját. – Nem ilyen fáin úrfinak való az ég alatt hálni; maga ott náthát, hektikát kap. Paraszt bőrének való az, aki már megszokta. Soha a nagyasszonyom nekem meg nem bocsát, ha itt most megbetegszik.
Kálmán megnyugtatá a jó háziasszonyt; megszokta ő már azt; a kollégiumban a hideg téglapadlón aludt; s gyalogjáró diák korában sokszor megvirradt a szénaboglya mellett; jó paraszt lenne már őbelőle.
Ennek aztán tetszetősen mosolygott a gazda is, a gazdasszony is.
– No, hát gyerünk a szérűbe ágyat vetni.
Künn szép csillagos éj volt. A cselédházaknak minden ablaka sötét volt már; aludt mindenki. Az istállók előtt horkoltak a földön heverő béresek, s a nyitott ajtókon kihallatszott, amint a tehenek nagyot-nagyot sóhajtanak.
A szérűskertben megbontott asztag előtt volt a tegnap szórt garmada. Drága piramis tiszta búzából. Amellett feküdt egy emberalak, minden takaró nélkül, meg egy komondor.
A közeledő léptekre a komondor morogni kezdett; arra az alvó felemelte fejét, s felkiáltott: „Ki az?” A komondor aztán elkezdte csóválni a farkát. „Kend az, apámuram?” – mondá megnyugtatva a fekvő, s másik oldalára fordult, s aludt tovább.
Tóth Máté uram aztán leteríté az alvó mellé a subáját, s fél szárnyával betakarózva odafeküdt, fejét, mint puha vánkosra, az édes búzagarmadára nyugtatva.
Kálmán követé a példát.
Ó, te legédesebb ágya fáradt testünknek, istenáldotta föld! Ó te legnyugalmasabb takarónk, istenszemekkel teljes ég! Milyen jó lehet köztetek aludni!
Milyen jó lehet idelenn a földön!
Nem láttátok, hogyan örülnek a gyermekek, mikor azt mondják nekik: ma földön fogtok hálni?
A két egymás mellett fekvő elkezdett beszélgetni egymással.
– Én soká nem tudok elalunni, mikor ilyen tiszta csillagos az ég – kezdé Tóth uram. – Azt hiszem, hogy ha a föld nem fogna, oda kellene esnem valamelyikbe.
Kálmán aztán beszélt neki a csillagrendszerről s a nehezedés elméletéről.
– Ez bizony szép, aki tudja – sóhajta Tóth uram. – De hát parasztnak nem való mindent tudni.
– Miért nem?
– Mert nem emészti meg az esze. Nincs rosszabb, mint a tudálékos paraszt. Aki félig-meddig tud valamit; de egészen semmit sem. A parasztnak csak egy dologhoz kell érteni: a földhez; azt pedig megtanítja neki maga a föld.
A szérűskertből szabadon lehetett végiglátni az egész rónán. A láthatárig semmi hegy, semmi helység tornya nem emelkedett. Olyan sík volt a föld, mint a tenger.
E sík róna nyugati szélén egyszerre rózsaszínű világosság kezdett derengeni, hasonló az északi fényhez vagy valami nagy égés visszfényéhez, mely messze a föld aláhajlásán túl, a láthatár alatt keletkezett.
Kálmán figyelmezteté e veres fényre hálótársát.
– Nézze ön! Ott valami nagy vésztűznek kellett kigyulladni.
– Nem vésztűz az – mondá nyugodtan Tóth Máté. – A nádast gyújtották fel; magam adtam ki a rendeletet, most ki vannak száradva a zsombikok; esztendőre jó legelő lesz a helyén.
– Tehát még az ott önnek a birtoka? – kérdé Kálmán.
– Innentül kezdve odáig és körös-körül – felelt a földész.
Kálmán elmerengett ez eszme fölött.
Egy ember, aki a földön fekszik, ennek a földnek egy akkora darabját bírja örök tulajdonul, hogy a birtoka szélét nem láthatja meg sehonnan: még a láthatáron is túl van az; a föld boltozatának hajlása takarja el. S akié ez a nagy darab a földből, nem ismer puhább fekhelyet a földnél, s nem tanult mást, mint amit a föld tanított neki.
Kálmán elkezdett fennhangon gondolkozni.
– És ilyen roppant birtok ura a földön alszik, és gyermekei asztagot raknak, ökröt hajtanak, cselédekkel esznek!
– Mert ez lesz a mesterségük, ami után élnek. Nehéz mesterség a föld után élni, úrfi. Ezer az ellenségünk, s csak a két tenyerünk a jó barátunk. Ha a cseléd, a szakmányos látja, hogy magam és fiaim versenyt dolgozunk a sorban: mind egész erővel hozzálát. Ha mi lefekszünk délutáni álmot aludni, mind végigalussza a napot. Nálam minden cseléd jó cseléd, mert ott vagyok mindig a sarkában. Nem ütöm-verem, nem szidom én a cselédet; de látom minden tettét. Nem hagyom megtörténni a rosszat. A megtörténtért büntetni: csak a kárt szaporítja; mert bosszút áll rajtam, a marhámon, a vetésemen, az épületeimen. A fiaim pedig együtt esznek a cseléddel, hogy lássa a közember, hogy a gazda fiának is jó, amit ő eszik; különben fitymál és követel. De mikor azt látja, hogy a saját fiam is mily jóízűen nyeli a fekete kenyeret, ő is elhiszi, hogy kakastejjel, varjúvajjal sült kenyér az, s nem kíván jobbat. Így lehet csak gyarapodni.
– S aztán, ha végigéltük az életet, miért éltünk?
– Miért éltünk? Azért, amiért én éltem. A nagyapámnak nem volt több egy paraszttelkénél, s én már mind a négy gyermekemre egy-egy négyszögmérföldnyi birtokot hagyok. Folytassák ők is. Bölcs példa előttünk a régi zsidók példája; még Izsák fiának szolgálatba kellett állni, s már József fiai betöltötték a Kánaánt, s kiszorítottak belőle minden idegent. Pedig együgyű tudomány az egész. Sohasem adni ki semmire semmit, ami nélkül ellehetünk. Ez a parasztbölcsesség a meggazdagodásra.
– De az életnek gyönyörűségei is vannak.
– A miénknek is vannak. Jólesik ételünk, italunk, álmunk. Egészségünk van. A zivatar meg nem hűt, a nap heve el nem lankaszt. A természet gyönyörködtet. Ifjú korunkban danolunk, tréfálunk, vénségünkben elmulatunk a pohár mellett. Akit megszeretünk, az után nem sokat sóhajtozunk: a farsang meghozza a lakodalmat, s később az apróság csevegése elég öröm mindenkinek.
– Hát a léleknek nincsenek követelései?
– A léleknek? Ó, a lelkiekben sem vagyunk fukarok. A papnak, ki ide kijár vasárnaponkint, magam fizetek annyit, mint az egész faluja, s harangot, orgonát én szereztem az egyháznak. Ott nem vagyok fösvény.
– Nem egyedül a vallást értettem a lélek alatt, hanem a tudást. Nincs vágya a földésznek mást is tudni, mint éppen a földdel való bajlódást.
– Ó, az én gyermekeim is tudnak írni-olvasni, minden zsoltárt könyv nélkül és ének szerint; a katekizmust és a bibliai történeteket.
– S azon túl nincs semmi könyv a háznál?
– De igen, a kalendárium.
– És semmi egyebet nem kell nekik megtudni soha?
– Nem. Minek a parasztnak a tudás? Amit a természettudományból tanul: az hitét ingatja meg az Istenben; amit a törvénytudományból tanul, az hitét ingatja meg az embertársakban; amit a történettudományból tanul: az hitét ingatja meg a királyban; s minek a parasztnak a kételkedés? A fenekére nem mehet a tudománynak, mert ahhoz nincs ideje, ha esze is van hozzá; s mindennek csak a színét kapja meg, s lesz a féltudós parasztból istentagadó, pörlekedő, lázongó.
– De hisz önmaga cáfolja meg állítását, ki sokat tanult, mert négy nyelvet is tud.
– Hja, amire a nyomorúság tanítja meg az embert, azt megtanulja. Engem nem instruktorok, nem professzorok tanítottak, hanem a nyomorúság. Húszéves koromban elvittek katonának, harmincéves koromban eresztettek vissza. Megjártam Párizst, megfeküdtem Mantuát, jártam Varsóban, s teleltem Lipcsében; fogoly is voltam, sebet is kaptam, rézmedaillont is hoztam haza. Ott megtanítottak sok dologra. Ott tanultam a nemzetek történetét is. Majd a fiaim is megtanulják mindezt, mikor elviszik őket katonának.
– S nem menti ki őket a katonaság alul?
– Nem. Próbálják meg ők is a nyomorúságot. Ott rendhez, fegyelemhez szoknak, s annál jobban megbecsülik aztán az édes itthont.
– De hát azóta nem érdekli önt az a nemzetek története, amiben akkor maga is részt vett?
– De igenis: hogyne érdekelne! Tudom én mindennek a folytatását.
– Tehát járat hírlapot?
– Nem biz én. Az újságban csak azt írják, amit a felsőbbség megenged. Minek olvasnám azt? Annál sokkal jobb tudósításokat kapok én. Jőnek Rácországból a disznóhajcsárok, azok elmondanak mindent, mi történik Törökországban, Görögországban. Aztán jőnek a morva társzekeresek üvegedényekkel, gyolccsal; azok hírül hozzák, mi van odafenn változás Németországban; innen vissza gyapjút visznek. A lengyel lókereskedők minden hónapban lejárnak hozzám; azoktól megtudom, mit fundál a muszka, miben tudósok a lengyelek. Moldvaországból jőnek a boérok ökröket vásárolni hozzám, hírt hallok tőlük oláhokról, tatárokról. Tótországból itt mennek át az olajkárosok. Taliánországból megérkeznek a bálisok. Stíriából idáig eljárnak almával a hiencek meg a krikehájok: Az egész világ folyását megtudom élőszóból. Még jobban, mint a nyomtatásból, ahol elhallgatják a javát. Nekem nincs szükségem újságra.
– Hát a hazai költők műveit nem szereti olvasni?
– Nem érti azokat a paraszt; nagyon cifrák.
– Az urak meg azt mondják, hogy nagyon póriasak.
– Megvallom igazán, nagyon restellem, ha valami versfélét hallok okos embertől: mindig a falusi vőfély jut eszembe, aki „sarokra” darálja el bolondos meghívóját. Én már azt hiszem, hogy minden poétában kell legalább egy negyedrész bolondnak lenni. Legalább én ahányat láttam hányódni-vetődni, mind többé-kevésbé bolond volt. Veszekedő, cigányfajta nép. Lám, még az a híres Kovács Mihály is a tömlöcben veszett el; pedig cifrán ki tudta rakni a szót! Jobb lett volna ahelyett, ha józan életet követett volna. A poéták mind részegesek. Én még a halotti búcsúztatómban is meghagytam, hogy versben ne papoljanak fölöttem.
– De hát a mi magunk magyar nemzetiségének terjesztését nem tartja ön kötelességünknek?
– Ó, igenis, hogy annak tartom. De az nem megy könyvvel meg írással. Annak éppen az a módja, amit én követek. Ó, az urak mind ferde úton járnak. Kevesen vagyunk az országban: nagyon sok az idegen. Agyonverni, ha tehetnénk, se akarnók őket, s ha akarnánk, se tehetnők. Azzal, hogy az urak a diétán elhatározzák, hogy már ezután magyar nyelven kell írni a matrikulát az idegen fajoknál is: semmire sem fognak menni; csak azért sem cselekszik. A mágnás urak aranyos magyar ünneplő ruhájától sem fog magyarul tanulni senki; hanem az én foltos ködmenemtől: attól lehet tanulni valamit. Látja, úrfi, azt az égést ott a láthatáron két helyen is? A között a két hely között ezernyi idegen fajta ember lakott. Rákóczi alatt hozták be őket a császáriak, s itt megtelepítették az üres vidéken. Víg emberek voltak! Szerettek jól enni, jól inni; hosszú lakodalmakat tartottak, lármás farsangot. Mikor bő esztendő volt, mindennap hegyen-völgyön vendégség volt minden háznál. Mikor pedig szűk esztendő volt, azért nem nyelték az éhkoppot, hanem eljártak hozzám zálogra kérni pénzt. Az én foltos ködmenemtől mindig telt az; mert én nem adtam ki sem selyemre, sem cifra kocsikra; az ő leányaik pedig seperték az utcát a selyemviganóval. És az lett a vége, hogy a dőzsölő idegent apródonkint kikoplaltuk az elfoglalt földrül; egyenkint eladogatta telkét, s vagy visszament az országába, vagy beállt hozzám cselédnek. Én pedig minden garast megtakarítok. S minden garasért egy arasszal odább foglalok a magunk földéből magunknak. Ellenállhatatlanul megyek előre. Csak egy faj küzd erősen velem: a német. Ahol az megtelepedik, azt nem bírja senki kimozdítani. Az éppen úgy tud koplalni, mint én; éppen úgy tud napestig dolgozni, mint én; éppen úgy meg tudja becsülni a pénzt, mint én, s nem hagyja oda a földét, ha egyszer belészeretett; s fellicitálja rám a hantot. Hanem a városi németet a földmíves német is éppen úgy segít kitolni a világból, mint magam. Velem együtt csak eladni megy a városba, venni soha. Miutánunk nem lehet annak megélni. Aztán itt nem bolondul meg senki, ha szerelmes: hanem családot alapít. Tisztességesen feleségének él, s megjön rá az áldás. Ez az én foltos ködmenemnek a tudománya, úrfi. A zöld mezőn, nem a zöldasztalon szerezzük vissza az országot, úrfi.
– Nem, uram. A zöldasztalnál alkotmányunkat védjük, s az nekünk drágább még a földünknél is.
– Nem tudok róla – felelt, bundáját magára vonva a földész. – Csak azt tudom, hogy valahányszor az urak az alkotmány miatt erősködni kezdtek, mindig levertek bennünket. A császár csak császár. Magyar magyarnak nem is tudna már engedelmeskedni. Adót fizetnem kell, annyi bizonyos; a fiaimat katonának elviszik, az is bizonyos; akár kérdezi a császár az ország rendeitől, akár kérdezetlenül viszi el, fizetni, szolgálni nekünk kell. Mit törjük rajta a fejünket? A követet, a vicispánt mi nem választjuk; a nemesi juss minket be nem takar, mert mi csak parasztok vagyunk. Adjon Isten nyugodalmas jó éjszakát!
Azzal nagyot ásított, bal felére fordult, s rögtön elkezdett horkolni.
Kálmán pedig még sokáig elnézte a lassan mozduló Göncölt, s gondolkozott magában: milyen rettenetes igazsága van ennek a földön fekvő embernek; milyen nagyot kell fordulni a földnek, amíg a föld embere át fogja látni, hogy nem az igazságot kell követnie, hanem fölemelkedni a földről, és az igaztalanul mostoha hazát fájdalommal szeretni.
Milyen sokat kell addig fordulni a földnek!
Aztán ő is csak elaludt, s azt álmodta, hogy maga is szűrdolmányban jár, ökröket hajt, földet szánt, népdalt fütyörész, a szép parasztleány bokrétáját viseli kalapja mellett!
Mikor fölébredt, pitymallott az ég; a mező hintve volt harmattal, az ébredő madársereg zenéjével, melybe prózai kolomphang vegyült. Két hálótársa már nem feküdt mellette. Azok rég napi munkájok után láttak. A ház kéménye már füstölt; ott már főzéshez kezdtek.
A távolban az előresietett aratóleányok danája hangzik. Pedig még a nap föl sem kelt.
Őt pedig oly nagyon vonzotta valami a földre vissza.
A VÁL-ÚTON
Kálmánnak ismét előre kellett menni, főnöke számára előfogatokat kellett rendelni. S az elromlott híd helyreállítását sürgetni. A főúr családja még mind aludt befüggönyözött ablakok mellett. Azok csak nagy későn fognak útra felcihelődni. Nem is várt Kálmán a kávés reggelire; amint belépett a pitvarba, már Tóth Máté uram jött reá szemközt, pálinkás jó reggelt kívánva, kezében kéticcés palackkal; volt abban a palackban fehér üröm, dióhéj, narancshéj, amitől zöld ragyogást és illatos keserűséget kapott a hatalmas szilvaszesz, abból aztán Tóth Máté uram teletöltött egy kis szűk nyakú palackocskát, amit úgy hívnak, hogy „egyes”, s ráköszöntötte az úrfira. Abból azt úgy kell kotyogtatva kiszívni, hogy tovább tartson az élvezet.
– Nagyon jó ez! Domitorium! Csak úgy végigmelegíti az embert.
Utána a jó fehér cipóból a gyürkés, piros, ropogós részit; az egészen helyrehozza a belső konstitúciót.
– Ilyen ám a parasztfrüstük – monda Sára asszony, ki a friss kenyérrel szolgált.
– Adja Isten, hogy többször is legyen részem benne – viszonzá rá az úrfi.
A szekér azonban előállt, mely Kálmánt tovaszállítandó volt, jó három fakó fogva elejbe.
– Pista fiam maga lesz a kocsis – mondá Tóth Máté uram Kálmánnak, aztán lekiáltott a fiára: – Jó ülést csináltál-e az úrfinak, gyerek?
– Dejsz én oda ülök a Pista mellé, ott jobban elbeszélgetünk az úton – monda Kálmán; amiért aztán Sára asszony olyan szívesen megveregette a hátát a tenyerével.
– No, hát vegyünk búcsút szépen, ha már menni kell – monda Tóth Máté uram, megszorítva Kálmán kezét. – Egészséggel járjon, úrfi.
– Isten áldja meg, galambom, úrfi! – mondá Sára asszony is, egészséges tenyércsapással rázva meg Kálmán kezét. – Aztán egyszer majd meglátogasson bennünket megint. Ugye meglátogat?
– Ne beszélj megint olyan dolgokat, asszony, amiknek se füle, se farka – feddé őt Máté uram. – Nem minden esztendőben viszi el a Körös a hídját, éppen akkor, mikor az úrfi ezen utazik. Ki tudja, utazik-e még ezen a tájon valaha? Hanem ha mondani akarsz valamit, hát adj a mondásodnak formát. Mondd az úrfinak azt, hogy ha egyszer megkeseríti a világ, ha megszomorítják az emberek, gondoljon rá, hogy van egy alacsony ház, ahol minden ember szívesen látja, azért a sok jóért, amit teveled éreztetett az ő úri családja egykor – ezt mondd neki. Hanem ebből semmi sem lesz; ne is legyen, úgy kívánom. Az úrfi magasra fog vergődni; hatalmas, nagy hírű ember lesz, miránk sohse szorul. De ha egyszer mégis meg találják keseríteni az életét a zöldasztalok és a kék szemek, akkor jöjjön ide hozzánk; itt az Isten szép mezeje és az Isten szép ege újra kibékíti azzal, ami zöld és ami kék. Ezt mondd neki, asszony.
– No, hát ezt mondom.
Kálmán önkéntelen felsóhajtott. Hogy ezek a parasztemberek olyan jól értenek az időjóslatokhoz!
– Hát te, Erzsi, mért nem jössz elő? Mondj hát te is egy szerencsés utat az úrfinak!
Erzsi vonakodását mentette az, hogy a tejre kell ügyelnie, el ne fusson a tűz mellett; pirulását mentette az, hogy a tűz nagy.
– Isten áldja meg – monda ő is, kezét nyújtva Kálmánnak; de szemét fel nem emelte hozzá; hanem a kézszorítás, mellyel elbúcsúzott tőle, olyan őszinte, oly meleg volt.
Az a „másik” még most alszik.
Aztán az aprószentek is előkerültek; az ökrös szekér kormányzója, a kis Jóska öltözetlen, azazhogy még kalap nem volt a fején, mert fehér vászonruhájában alszik éjjel a szénaboglyán, jár nappal a mezőn; különbözés a felöltözött s levetkőzött állapot közt csak a kalap. Ő is hatalmas parolát adott a búcsúzónak; s a kis bátor szemű leány pedig még a nyakába is kapaszkodott, s meg hagyta csókolni az orcáját.
Azzal felült Kálmán a kocsiülésbe Pista mellé. Pista egyet csettentett a nyelvével a lovaknak: azzal mind a három fakó egyszerre nekirugaszkodott, s vitte a szekeret ostorsuhintás nélkül, csak olyankor lassítva futását, amikor zökkenő következett.
A mező szép zöld volt, az esők után bársonnyal volt bevonva a róna, s az ég felhőtlen kék.
Kálmán olyan sok szépet tudott beszélni a parasztlegénnyel a zöld mezőkről.
Hanem ebben az élvezetében nagy hamar meg lett zavarva. A legelső itatónál összetalálkozott a főispán futárjával, ki sürgős levelekkel jött ura elé. Ez Kálmánnak is hozott egy levelet.
A levél címiratán megismerte Kálmán Béni bácsi ákombákját. Ebben nem volt semmi feltűnő: nagyanyja leveleire mindig Bénivel szokta íratni a címzetet; mert ő maga latinul nem tudott: márpedig tisztességes embernek úgy illett, hogy a levél borítékja meg legyen adva a „generoso ac perillustri Domino, Domino, summa cum reverentia”, különben azt hinné a postás, hogy valami paraszt ír valami zsidónak. – Hanem aztán mikor a levelet felbontotta, nagyon megdöbbent rajta, hogy a nagyasszony írása helyett ismét Béni bácsi valóságos és autentikus disznóival találkozik. Ez az ő írása volt: bizonyítnak mellette a hű kézvonáson kívül a hitelesítő helyesírási bakok s a szó közepéből kimaradt betűk. És aztán fele, sőt kétharmada a megírt soroknak ismét gondosan ki volt törülve; mint aki írás közben megbánta azt, amit írt, de azért mégiscsak úgy küldte el, bosszantva a levél megkapóját, hogy nem tudja kitalálni, mi lehetett számára odaírva.
Valjon mi lehetett odaírva?
A levél kezdődött így:
„Jaj kedves uramöcsém. A mama ugyan nagyon…”
Itt ki volt törülve a többi. De mégsem volt oly jól kitörölve, hogy egy nevet ki ne lehetett volna belőle venni. Ez a név volt „Cilike”.
Tehát Jenőyné már megtudott valamit az ő találkozásáról a maga száműzötteivel. A családi crimen laesae majestatis!
Ugyan sietett, aki deferálta! Ugyan jó rendőrséggel van körülvéve!
A levélben aztán csak itt-ott volt valami olvasható sor, amiből azt lehetett kivenni, hogy mindamellett is a szokott pénzküldemény nem marad el; hanem az a delizsáncon megy; hanem hogy az uramöcsém ugyan vigyázzon magára.
Ez a levél aztán egészen elvette a kedvét Kálmánnak a kék égtől is, a zöld mezőtől is.
Lám, milyen jó dolga van annak a másik legénynek ott mellette, aki sohasem kap levelet a postáról!
Mikor Decséryék a kastélyukba megérkeztek, a főispán tudatá Kálmánnal, hogy Pestre vissza kell költözniök egy hét alatt.
A táncmestertől pedig azt tudta meg, hogy a hercegnő unokájával együtt felmegy ismét Bécsbe, s vele együtt az egész udvari cselédség. Talán hosszabb ideig, talán egész évig fognak ott maradni.
Ez a hír még növelte Kálmán levertségét.
A kordicai statució élményei óta kellett észrevennie, hogy valami langymelegség mutatkozik irányában a grófi család részéről. Nem azon a hangon beszélnek vele, amelyen eddig.
Dorotheát sem láthatta többé, csak éppen asztalnál, ott meg messze voltak. A leckeadásnak vége volt már.
Most aztán, mikor közel állt ahhoz, hogy őt ne lássa többé, érzé a nagy űrt, mely utána fog maradni lelkében. Most tudta meg, hogy milyen nagyon szereti őt.
Lám, arra sohasem gondolt, hogy az ember nem lesz örökké Decséryéknél jurátus, hol csak egy ajtót kell kinyitnia, és mindennap láthatja azt, akit imád. Egyszer csak neki is el kell hagynia azt a házat, s akkor azután még sok bezárt ajtó fog állni előtte, amelyek előtt hol alázatosan kopogtatni kell, hol erőhatalommal elfoglalni a kilincset, hol aranykulcsot szerezni a kinyitásukhoz, míg oda fog eljutni, hogy őt ismét színről színre lássa!
A főispán másnap rögtön elutazott; de kísérőül Biróczyt vitte magával; Kálmán a kastélyban maradt. A hölgyek csak egy hét múlva indulhattak a bécsi útnak. Az öreg Decséry szokása szerint falusi lakában egyedül volt visszamaradandó.
A legelső nap, midőn Kálmán az étteremben megjelent, a hercegnő behívta őt szobájába. Abban a szobában szokott leckéket adni Dorothea grófnőnek. Dorothea most nem volt az asztalnál; hanem helyette ott állt az asztalon egy miniatűr arckép, mely a grófkisasszony képmása volt, halaványsárga ruhában, mesterséges hajbodrozattal, kezében legyezővel.
– Ön festeni is tud? – monda a hercegnő. – Láttam egypár művét. Nézze ön; férjemnek egy kedves meglepetést akarok szerezni. Le tudná ön ezt az arcképet másolni számára?
Kálmánnak alig akart kijönni a felelet az ajkain.
– Megkísérthetem, hercegnő.
– Tehát vigye ön e képet magával szobájába, mert senkinek sem szabad megtudni a dolgot; hogy meglepetés legyen.
– Igenis, hercegnő.
Kálmán, kicsinyben múlt, hogy meg nem köszönte a hercegnőnek a megbízást, hogy el nem árulta, milyen nagy gyönyört szándékozik neki szerezni a hercegnő.
– Elég lesz önnek egy másolat készítésére egy hét?
– Igen. Elég lesz – rebegé Kálmán, s hangjának reszketése vallá: elég lesz két másolat készítésére.
Mert arra ugyan mérget vehet be akárki, hogy Kálmán egy hét alatt, egyedül bezárkózva szobájában ez arcképpel, nemcsak az öreg úr számára fogja azt lemásolni – hanem a saját maga gyönyörűségére is.
Kálmán valódi művész volt. Bölcsőjében nem egy, de két múzsának csókja érinté. Hátrahagyott képeit most keresve keresik, amik egykor… De ne vágjunk az események elé.
Egy hétig nem látta őt senki szobáján kívül máskor, mint az ebéd idején. Akkor szabad volt neki az élő minta bámulatában elveszteni magát. A művész tanulmánya volt az. Az asztaltól sietett vissza palétájához.
Két másolatot készített az arcképről.
Az egyik a nagyapa számára készült, híven azonos a mintaképpel. Ugyanaz a mosolytalan madonnaarc, ugyanazok a lesütött szempillák; a hajfonadék divatos; az öltöny fekete és halványsárga, kezében a tollas legyező.
A másik nem a világ számára készült. Ugyanazon arc, de egy szende mosoly s az ég felé emelt szemek a dicsőület ragyogását bűvölék reá, öltönye fehér, kezében liliomszál, s halvány rózsaszín szárnyai vannak. Angyalnak festé. Ez a maga számára készült. Ezt nem látja meg senki.
Vajon nem volna bizonyos a hercegnő az édes csalásról? Nem bírna előre érzett tudatával e szent tolvajlásnak? Hiszen ha meg akarta ajándékozni az öreg urat unokája arcképével, odaadhatta neki az eredetit, s Bécsben ugyanazzal a művésszel újra lefestethetné a grófkisasszonyt. Azt is tudhatta, hogy egy hét nem kell egy művésznek egy arckép festéséhez. – Ez biztatás volt!
Kálmánnak értenie kellett, hogy aki a Volta-oszlop korrespondens lapjait föltalálta, nem volt olyan nagy természetbúvár, mint aki azt feltalálta, hogyan lehet két festett lappal két szívet úgy egymáshoz láncolni, hogy azok minden időn és távolságon keresztül egymással együtt érezni meg ne szűnhessenek.
Egy hétnél hamarább visszaadta az eredeti arcképet is meg a másolatot is. Mindenki magasztalta a művészetét, aki a remekül talált másolatot az eredetivel összehasonlítá; – de Kálmánt jobban ittasítá minden dicséretnél önszívének dobogó magasztalása: az a szíve fölé rejtett kép még jobban van találva.
Azután eljött az elutazás napja. Kálmán még egyszer részesült abban a boldogságban, hogy egy kocsiban utazhassék szíve bálványával. Az egész úton meggyőződhetett róla, hogy az most is oly gyöngéd hozzá, mint eddig; s a rövid ideig tartó langymelegség csak rövid büntetés volt a gyönge hűtlenségért: azért az egy napért, amit Kálmán az ő istenei s azok papja és papnője társaságában töltött, elfeledkezve azon kötelességeiről, miket a keresztyének Istenének megdicsőült és „élő” szentei iránt a „Credo” és az „Amo” reá róttak.
Még a Bécsbe utazás reggelén egyszer alkalma volt Kálmánnak Dorothea körül a családtag szolgálatait végezhetni; azontúl aztán távol esett tőle.
Nem maradt a főispán házánál a juraterián, hanem külön szállást fogadott magának, s csak napi kötelességét végezni járt fel az irodába. Azt adta indokul, hogy ügyvédi vizsgájára készül.
Nem volt igaz.
Drámáját írta, azzal volt elfoglalva.
Biróczy hamarább átesett a vizsgán, „praeclarum”-mal censurázott; mindjárt alkalmazást is nyert Korcza úr mellett mint adjunktus.
Egy napon Biróczy meglátogatta Kálmánt. A kis gnóm arca komoly tekintet által tűnt ki ezúttal; még vatermördert is kötött, hogy annál szigorúbbnak lássék. Ő már ügyvéd volt; hozzá nem illett többé a jurátusi pajkos viselet. Azt külsőleg is kellett jelezni.
– Nos, bajtárs, hát mennyire vagy Kövyvel? – ez volt első kérdése hozzá.
Kövy volt annak a nevezetes kézikönyvnek a neve, melyet szerzőjéről, a pataki híres tanárról neveztek így s ami az akkori törvénytudományt magában foglalta.
– Meglehetősen készen vagyok vele – mondta Kálmán némi feszengéssel.
– Lássuk. – És azzal Biróczy elkezdé Kálmánt examinálni; mint ahogy szokták fiatalemberek egymást keresztül-kasul kivallatni a szigorlat előtt, mintegy próbaképpen, hogyan fognak majd megállni a vizsgáló szenátus előtt.
Biróczy sehogysem volt megelégedve Kálmán feleleteivel.
– Valld meg, pajtás, hogy bele sem néztél ebbe a könyvbe két esztendő óta. Pedig egy hónap múlva nyakadon a cenzúra.
– Ej, ha egyszer átolvasom, ismét a fejemben lesz minden.
– De hát mit csinálsz te az egész idő alatt? Verseket írsz megint? Komédiákon töröd a fejedet?
– Ah! Egy év előtt még te sem beszéltél ily lenézőleg a versekről és komédiákról.
– Akkor még diák voltam, mostan pedig prókátor vagyok.
– Ahá! Tehát azt jelezik azok a vatermörderek a nyakadon.
– De tegyük félre a tréfát, barátom. Minden életnek céljai vannak, s minden cél oda megy ki: hogy az ember magának vagyont, azáltal nyugalmas életet, kényelmet, családi boldogságot szerezzen. Mert a családi boldogság is azon alapul, hogy legyen mit ennünk. Ez a cél még nekem is ideálom, ezzel a majompofával, s fel akarok hozzá mászni ezekkel a csámpás lábakkal. Hát még te, kinek százféle alakban kínálja a világ minden boldogságát. Nagyanyádtól roppant vagyont lész öröklendő; kilátásod van olyan házasságot köthetni, mely amellett, hogy a világ első szépségével tesz boldoggá, kétszeresen meggazdagít. Előtted áll a leendő nexusnál fogva az út a legmagasabb állásig. Szeretve, ünnepelve, irigyelve lehetsz, s nem kell semmi, csak a kezedet kinyújtanod utána. Más ember a celli Szűz Máriához vándorolna búcsújárva, hálát adni az égnek annyi ráontott kegyért; te pedig azon vagy, hogy mind kidobd a hajóból a tengerbe. Egész komolyan beszélek. Korczától megtudtam olyasmit, hogy nagyanyád tudakozódott nála, vajon: minő törvényes eljárások kellenek egyik vagy másik egyenes örökös kitagadásához; hogy nem Béni bátyádról van szó, azt elképzelheted. Az okát is jól tudom, hogy miért is haragszik rád. A színészekkel való ismeretségedért; költő hajlamaidért. Ezt meg Aszályitól tudom. Ez a fickó most itt rontja a levegőt Pesten, s azzal foglalkozik, hogy a ponyvaliteratúra számára fűzfaverseket fabrikál; s Angyal Bandit meg Burnczvik herceget énekli meg alexandrinusokban. Közbe kritikákat is ír mindenről, ami könyv, az egyetlen helybeli lapnak. Erre az emberre vigyázz! Már egy helyről kimart. Ha gazdag ember fogsz lenni, azt nem bánja; akkor neked fogja dedikálni epithalamiumait, fescennináit, panegiriszeit, névnapi ódáit, és mindennap eljár a tányéraidat kinyalni, hanem ha a költészethez nyúlsz, ott megharap; mert az az ő moslékja! Tehát innen zivatart várhatsz. Ez aztán az eged másik felét is elborítja. Egy kis ködöt már vehettél észre. Minek mondtad azt, hogy Bányaváryné testvérhúgod, mikor nem is igaz? Azt gondolod, a Decséry grófnőknek nagy kedvük van vándortruppokkal sógorságba keveredni? És végtére, ha kitudódik, hogy te poétázással foglalkozol, soha senki terád sem a maga dolgát, sem az ország dolgát nem bízza többé.
– És mégis azt fogom tenni – felelt Kálmán.
– Bajtárs! – monda Biróczy. – Értem én a költő mondását: „Singe, wem Gesang gegeben.” Daloljon, akinek dal van adva. De őrá volt, aki hallgatott. Egy nagy nemzet. Énekelhetett neki. De kinek énekelünk mi? Nem szedtél fel elég tapasztalást a mai napig? Ki hallgat rád? Úri rendünk nem is ért nyelvünkön. A szép asszonyok nem veszik könyveinket szép kezeikbe. A gazdag mecénás, ki százezreket ád ki könyvtárára, a holt literatúrát kegyeli, az élővel nem törődik. A nemesember csak korteskedni szeret; a liberális hazafi bolondságnak tart minden irkafirkát, ami nem politika, s a politikai celebritások virtusnak tartják, hogy ők soha nem olvasnak semmi költeményt, s nem járnak semmi színházba. A papoknál indexre van téve a költői munka, s a jó palackot meg a tucat kártyát ők le nem teszik azért, hogy olvassanak. A parasztnak meg még egészen fogalmán kívül esik a vágy valami szellemi eledel után: érzéke hiányzik hozzá. A prókátornak nem kell más, mint az aktái, a Tripartituma meg a curiale decretumok; a mérnök csak léniáz és cirkalmaz; az orvos csak receptet ír, a kereskedő csak kontót készít; költők dalára hallgatni itt senkinek sincsen kedve. Monddsza: melyiket akarod te ezek közül meghódítani?
– Valamennyit!
– Büszke mondás. De hátha egyiket sem? S ha ráadásul elveszted érte világi szerencsédet, mely annyi felől aranytálcán kínálkozik eléd?
– Hallod-e, kedves barátom! Jól tudom én azt, hogy miről van szó. Értem, sőt tudom magyarázatát adni annak a borzalomnak, amivel a tisztességes emberek viseltetnek országszerte az olyan alakok iránt, akik a szabad művészet pályáin bolyongnak. Azért, mert bolyongnak. Tudom, hogy hamut hint fejére az az anya, akinek azt hozzák hírül, hogy gyermeke elment színésznek. Tudom, hogy száműzve van a világból az a család, melynek valamelyik tagja az ősi becsületes nevet az irodalom terére hurcolta. És igazolva van mind e keserűség. Aki látja e rongyosan, éhesen, de annál inkább szomjasan, mikor nem részegen kóborgó hadat, mely itt megszökik, ott elcsapják; mely nem tisztel sem családot, sem szülőföldet, mely pirosra festi képét, de pirulni nem tud; mely arcfintorgatással röhögteti meg a hájfejű csőcseléket, s színfalszaggatással riasztja a műízléssel bírót; mely tanulni rest, érezni szívtelen, melynek hivatásáról fogalma sincs, mely bukfencet is hányna, ha ahhoz is tanulmány nem kellene; mely koldul, és olcsó szerelmet árul: az bizony méltán siratja meg minden ivadékát, mely ezen régióval érintkezésbe jön. Az is méltán követeli vissza becsületes nevét családja sarjától, aki elnézi, hogyan marcangolja egymást össze két veszett író, mikor az összevész a dicsőség rongyain. Hogy veszik le egymás fejéről a keresztvizet. Hogy verik bele egymásnak az arcát a sárba, s akkor aztán hogyan indulnak el azon sáros pofával mind a ketten ugyanazon közönséghez, mely veszekedésük csömörével van tele: nyavalygó érzelgéseik unalmas termékei számára olvasókat, vevőket összekoledálni. Hogy az ilyen fiúnak kiteszik a székét az ősi házból, azt természetesnek találom. De mit, ha jön egyszer valaki, nem egy, de sokan, akik azt mondják: „Ide! Én nem szolga, de király vagyok itten; arcomat nem éri el a sár, de eléri a napfény! Amit én hirdetek, az nem az én szégyenem, hanem a ti dicsőségetek! Én nem koldulok a közönségtől, én kincseket szórok közé!” S ha akkor az egész ország egy diadalszóra zendül, ha akkor a Isten ihlette homlokon kizöldül a megérdemlett babér, nem hiszed-e, hogy a büszke családok, legyenek azok grófok vagy parasztok (mert nálunk a paraszt is büszke) örömmel fogják keblükre zárni azokat, kik magasabban állanak, mint ők? S az én leszek, és akik velem jőnek. S ha nem teszik? Maradnak odalenn. Mi fölfelé megyünk.