KÖZELEBB AZ ÉGHEZ
Az ünnepélyek harmadik napját elfoglalta egy igen istenes mulatság: a templomszentelés.
A megboldogult nagynéne egy fogadalmi templomot építtetett Kordicán, mégpedig kívül a falun; mert ott, az akkori rongyos viskók közé a költséges templom nem illett volna. Azt mondják, hogy kétszázezer forintba került. Bálvándy annyival kevesebb pénzt örökölt nagynénjétől. – Barátai azzal szokták fenyegetni, hogy „jól viseld magadat; mert ha a nagynénéd megtudja, hogy gonoszkodol, még egy templomot építtet!”
A kegyes úrhölgy azonban nem érte meg, hogy ájtatos építményét fölszenteltesse, s e feladat unokaöccsére jutott, meg is történt egy füst alatt a statució alkalmával.
Kálmán csakugyan ott töltötte az éjt a színészek sátorában, s ott aludt velük együtt a bükklevélből vetett ágyon.
Reggel korán felkölté Bányaváry alvó barátját.
– Ébredj! Aurora musis amica! A hajnal a múzsák barátja – mondá hajdani preceptorunk. – Viszonozzuk a barátságát. Ez a nap ünnepnap nekünk. Hallod, már harangoznak! De odakinn az erdőkben is szól az erdők harangja, a kakukk. Mi nem megyünk a templomszentelésre. Mit keresnél ottan? Mit bámulnád a szentképeket: festetteket és élőket? Magasan vannak azok. Nehéz azokat onnan leimádkozni. Te jössz velünk. Mi közelebb megyünk az éghez. Mi felmegyünk az Oltárra. Látod azt a sziklaormot, amit a kelő nap megaranyoz? Az az Oltár! Oda mászunk ma föl. Te, Cilike meg én. Mi hárman. Ott annyival közelebb leszünk az éghez, amennyivel távolabb minden emberi arctól.
– Jó. Én megyek veletek – mondá Kálmán.
Cilike örült, mint egy gyermek, a hegymászó sétának.
Kálmán csak öltönyt váltani s oldaltáskáját elhozni futott egy percre szállására.
Bányaváry összepakolt mindent, ami az útra szükséges; a vándorszínésznek gyakorlata van már ebben. Evő-ivó eszközt s amiből étel és ital kitelik; vashegyű botokat, tűzszerszámot; fogadott egy kalauzt, ki őket az oromra fölvezesse, annak a hátára kötötte a poggyászt, s aztán megindultak jókedvvel, elébb egy korty szilvalével erősítve meg kebleiket a reggeli friss léghez. Cilike is ivott abból. Színésznő korában az embernek mindent összevissza kell inni.
Kálmán puskát is akart vinni.
– Minek az? – monda Bányaváry. – „Me lupus… fugit inermem.” (Engem, fegyvertelent, kikerül a farkas.) Inkább ha valamit akarsz vinni a karodon, nyújtsd Cilikének, s vigyed őt.
Kálmán meg volt elégedve a cserével; otthagyta a puskát, karjára vette Cilikét, s amíg az út oly széles volt, hogy ketten mehettek egymás mellett, mentek kar karba fűzve.
Bányaváry nem hagyta útitársait gondolatokba elmerülni; tartotta őket az egész úton beszéddel.
– Emlékszel-e rá, Cilike, mikor tavaly ilyenkor így vándoroltunk a tót hegyek között az egész truppal? Kifogyott az úti eleség már két nap óta. Reggeltől késő délutánig nem volt egy harapás a szánkban, s ami szamóca az útfélen termett, mind fölettük zölden. Nekem már tűzkarikát hányt a szemem az éhségtől. Akkor egy kastélyt pillantottunk meg az út mellett; nagyszerű park vette körül; bekerítve nagy magas kőfallal. Hah, itt emberek laknak! Ha emberek, étellel élnek. Én ide berontok. Rajta! Felmásztam a falon, beugrottam a kertbe, keresztültörtem a komondorokon; fel a kastélyba, ott találtam egy ideális szép fiatal gazdát meg egy angyali jóságú, púpos hátú asszonyságot. Bemutattam magamat: „Én Bányaváry direktor vagyok, itt haldoklom a truppommal az útban éhség miatt; nagyságtok mentsenek meg bennünket a haza számára.” Hah, micsoda öröm volt az! Behívták az egész truppot, három napig el nem eresztettek! A súgó nem fért negyednap a súgólyukba, úgy kihizlalták. S én három napig udvaroltam az áldott jó púpos hátú asszonyságnak, s hagytam ábrándozni a bálványszép háziurat – Cilikével.
– Eredj, te nagy bolond! – feddé őt Cilike, tréfás nehezteléssel.
– Hah, de negyednap már bandériummal jöttek elénk a szomszéd városból, ahova hivatalosak voltunk! Száz kocsi kísért odáig, s tarackdurrogással fogadtak, mint egy fejedelmet, s volt aztán minden jó, ami kell. Hát nem okosan tettük-e, hogy három nappal elébb nem haltunk meg éhen? Hja, barátom, a színésznek élelmesnek kell lenni, látni, merni és győzni. Hát mikor egyszer meghallom, hogy N…n restauráció lesz: nosza, hirtelen felpakolni, berukkolni, elfoglalni a tért; ez most itt nagyszerű alkalom aratni babért és húszasokat. Az ám, de egyet kifelejtett a hadvezér a számításból: azt, hogy tisztújításkor minden ház úgy el van foglalva vidéki nemesurakkal, hogy még csak egy kiadni való kapualja sincs a városban sehol. Itt vagyunk az utcán, az ég alatt. Az még a kisebbik baj; de nagyobb fejvakarás az, hogy hol játsszunk. A vármegyeház terme kell magának a vármegyének. Van egy nagy pajta meg egy sóraktár; de azt meg az egyiket elfoglalta a fehér tollas, a másikat a fekete tollas párt kortestanyának. S azt ide nem adja a herkópáternek sem. Azonkívül pedig semmi nagy épület a városban. „Semmi? – mondok. – Hát ez mi?” – mutatok rá. Szent borzalommal rebegik: „Kolostor”. „No, ha kolostor, hát játsszunk itten!” „Barátok laknak benne!” „No, ha barátok, hát akkor jó barátok leszünk” – mondék, és beállíték hozzájuk. Egy óra múlva meg volt hódítva az egész konvent; a confraternium tárt karokkal fogadott keblére, ott maradtunk náluk az egész tisztújítás alatt. S mondhatom, hogy soha becsületesebb, fidélisebb pajtásokra nem akadtam, mint ezek a jószívű barátok voltak.
– S ott játszottatok a klastromban? – kérdé Kálmán.
– Ott bizony. A refektóriumot alakítottuk át színpaddá. A tisztes szentképeket bevontuk nemzetiszínű függönyökkel; s püspök, kanonok, apát úr foglalta el az első sor zártszéket a nézőhelyen, s úgy tapsolt, majd a tenyere szakadt bele. Azóta nagyra becsülöm a pápista papokat. A mi konzisztóriumunk mind exkommunikálta volna őket. Képzeld: Patakon megtiltották a diákoknak és professzoroknak a színházba járást. Barbárok! Ha tudnák, hogy mi az a komédiás! Mikor olyan vidékre jutunk, ahol még a csizmatalpat nem viselik, hanem eszik: egy hét alatt odaszelídülnek az erkölcsök, hogy még a gyerek is megtanul köszönni. Rácok, tótok városában, ha felütjük sátorunkat, az, aki nyelvünket nem is érti, odajön, egymás hátára mászik, s hallgatja a szavunkat, mint a próféciát, s tapsol annak a szónak, amit a ti tehetetlen országgyűlési artikulusaitok fejébe nem vernek soha; ha pedig mi szólunk egyet az ő nyelvén, ha elővesszük az ő hőseit, Mihály vajdát, Cserni Györgyöt, ha elénekeljük az ő dalait: eksztázisba jön, tombol örömében, s összecsókolja még a körmünk hegyét is, s azt mondja: „Kedves magyar!”
Bányaváry maga is el volt ragadtatva túlzásai által.
– Te! – mondta Kálmánnak, eléje állva s Cilike kezét megfogva. – Ennek az „én királynémnak” sokkal több hű jobbágya van már ebben az országban, mint az igazinak!
– Milyen tréfás kedvedben vagy ma, te Sándor! – mondta Cilike.
– Hát nem igaz? Nincs-e nekünk fejedelmi birtokunk ebben az országban? Miénk az egész országban minden út és ösvény!
Akkor aztán rágyújtott a dalra Schiller Haramiáiból:
Mily szabad az életünk,
Kéjjel telt világunk.
Erdő mélyén fekhelyünk,
Hold a napvilágunk.
A hegytetőre haladók előtt újabb meg újabb tájak bontakoztak ki. Regényes völgyek váltották fel egymást.
Egy ponton megállt Bányaváry, ahonnan napsütötte, völgyet s völgyben elszórt házakat lehetett látni.
– Nézd, bajtárs! Minő kép ez! Az a bolond báró azt hiszi, hogy ez a messze vidék az övé; pedig nem igaz; ez a mienk, övé csak a füstpénz meg a hamuzsír belőle; mienk a gyönyör, amit e látványban érezünk, s amiről ő nem is tud semmit. Övé jobbágyainak véres verítéke; mienk a népnek a szíve: a költőé, a színészé. Sivított-e olyan nagyot az orosz, mikor földesurát éljenezte, mint akkor, mikor nekünk tapsolt? Mi vagyunk az ország főurai: a költő, a színész. Engem nem köt a sárhoz a föld birtoklása: az egész az enyim! A havas hegylánctól a zöld hasábos rónáig. S a tornyosuló fergeteg, mely villámcikázva jő elverni a szép zöld vetést, nekem az is gyönyör; beleéneklek az ég zengésébe! Engem nem aggaszt a holnap; pedig a halhatatlanságért küzdök! Ma gazdag vagyok, holnap koldus; egyik se baj! Nem törődöm vele. Nézd meg azt a gyönge virágszált ott a karodon! Annyiszor aludt ölembe hajtva fejét koszorúkból vetett ágyon, ahányszor puszta földön, hideg szalmán; betakarva bíborpalásttal vagy rongyos köpönyeggel; s az egyforma gyönyör volt neki. Pedig minek volt nevelve! Hogy se szellő, se emberszólás nem érte soha! Ó, hidd el, hogy nem az a boldogság, mindennap vetett ágyban aludni! Nem az a boldogság, mindennap háromszor terített asztalhoz ülni. A nyomornak is van gyönyöre! S a szabadságnál kezdődik az ember. Ami azonkívül él: az mind kutya, birka, hangya, vakondok, igavonó barom. Ne légy te úr soha! Rossz dolog ugyan az üres gyomor; de az üres szív még rosszabb.
Az Oltár egyik legmagasabb hegycsúcs a Kárpátok hegyláncában, ötezer lábnyira a tengerszín fölött; a hó csak deréknyárban olvad le róla. Ide törekedett fel a három ifjú rokon. Dél volt, mire a csúcsra felértek.
Istenek számára való látvány tárult föl előttük. Jobbra Lengyelország, balra Magyarország. Egy kép, végtelenebb, mint a tenger. Elmondhatatlan, leírhatatlan, lefesthetetlen kép. A lengyel táj fölött keletnek vonuló zivatar omlik végig; idefenn csak a gomolygó hófehér felhőtömeget látni, melyet felülről megvilágít a nap, s melyből villámok cikáznak, miknek dörgése nem hangzik idáig, de alattuk sötét, borongós erdő és mező. A magyar táj fölött derült nyári nap süt, s a völgyekben a megszorult napsugár aranyködöt sző, mely az erdős hegyhátaknak változatos színt ad; a hegyről leomló patakok ezüst tükördarabokkint villognak fel a völgyek sötétéből, s zuhatagaik távol csattogása egy örök morajt küld fel onnan alulról, mely elandalít. A hegyek, halmok a távol láthatárig váltogatják egymást, s valamennyi fölött, mint kristálybálvány, fénylik a most is jégfedte Kriván.
Az egyetemes hatás az, mely elmondhatatlan: egy szörnyű érzés, mely az egymáshoz közel állókat egymás keblére borulni készti; mely megnémít, becsukja az ajkat, s felszabadítja a könnyet. Van benne szédület, mely már nem félelem, hanem gyönyör.
Mind a hárman egy sziklapárkányon állnak, közepén a nő; egyik kezét Kálmán vállára nyugtatva, másikkal férje kezét tartva, s mind a hárman szótlanul néznek alá a lábuk alatt örvénylő napsugáros mélységbe.
– Adj nevet, „költő”, ennek az érzésnek, mely most mind a hármunkat betölt: ha ismered azt.
– Ismerem. Ennek a neve: szerelem a földhöz. Mert kétféle vágyat tanultam ismerni az emberek között a föld iránt. Az egyik az éhség a földhöz, a másik a szerelem a földhöz. Vannak emberek odalenn, akik nem tudnak betelni a földdel; s különösen táplálja ez éhet az alföldi róna. A földéhes embert bántja az, hogy birtoka csak a láthatárig tart, éhezik még a láthatár alattit is bírhatni. Koplal, csak hogy több földdel jóltarthassa vágyát; nem érez senki, semmi iránt, csak földet akar bírni. Sohasem elég neki, ami van. Ó, az kínzó érzés lehet. Ha egyszer engem is meglepne! De nem félek tőle. Engem az a másik érzés tölt el, ami a föld iránti szerelem. Ahogy ez a roppant óriási mindenség áll, azt mondani neki: enyém vagy, enyém, hegyeiddel, folyóiddal, s vagy én emellek föl magamhoz, ha van erőm hozzá, vagy ha nincsen erőm hozzá, lerohanok kebledre, s akkor is enyém vagy!
Cilike nagyot sikoltva kapta meg Kálmán kezét, amint az előbbre lépett a meredély szélére: azt hitte, leszökik onnan. Kálmán aztán elnevette magát.
– Hiszen csak poétázás volt.
– De mint megijesztettél! – mondta Cilike panasszal.
– Engemet mind a ketten! – monda Bányaváry. – Most büntetésül csókoljátok meg egymást.
S hogy jobban megfogadják szavát, leült egy mohos kőre, egyik térdére odavonta Cilikét, másikra Kálmánt, s mindkettőnek a derekát egyszerre átkarolva, kényszeríté őket egymást megcsókolni.
Több volt az, mint testvércsók: a művészet és a poézis múzsacsókjai voltak azok.
– Hiszen ti még gyermekek vagytok – mondá Bányaváry —, az én gyermekeim. Oda kell mennetek, ahova én vezetlek. Mi hárman együtt vagy felemeljük magunkhoz ezt a földet, vagy leesünk rá, s akkor is a miénk lesz. De nem esünk le! Nem lesz mindig a mi nótánk: „Hunnia nyög letiporva!”
Mi természetesebb, mint hogy azt a dalt, mely akkor végigzengte az egész országot, az Oltár magasán énekeljék mind a hárman. Kinek? A szikláknak? A sasoknak? A patakoknak?
És aztán egyik dal a másikat idézte elő; Cilikének gyönyörű szoprán hangja volt. Bányaváry ércteljes tenor hanggal bírt, s Kálmán hajlékony diszkanttal kísérte mind a kettőt. És mind a három énekében melegség volt és érzés. A sziklák, a sasok, a patakok gyönyörködtek abban.
– Ah, e dalokkal fél országot meghódítottunk mi már! – mondá büszkén Bányaváry. – S a másik fele is jön. És akkor következik az ország közepe: még Budapestet is bevesszük velük.
– Az nehéz lesz – monda Kálmán elmélázva. – A nádor nem tűri a magyar színészetet Budapesten.
– Hej! Mit nekem a nádor? Ahol én leütöm négy sátorkarómat, ott én vagyok a király; s a nádor maga is csak adófizető publikum.
– De ne felejtsd el, hogy csak „felsőbbek engedelmével” ütheted le a sátorkaróidat.
– Hát hiszen nincsenek-e nekem magas pártfogóim? – szólt keserű gunyorral Bányaváry. – Nem ott leszesz-e te már akkor a nádori udvarnál mint rangbeli úr, mire én Pestre felkerülök? S nem fogsz-e megemlékezni szegény hajdani csavargó bajtársadról? Hahaha! Ne ijedj meg. Nem ilyen nagyurakra számítok. Vannak nekem jó összeköttetéseim. Ha nagyúrnál akarsz célhoz jutni, ne az urat nyerd meg, hanem a szolgáját. A pestvárosi kapitány jó pajtássága többet ér nekem, mintha az egész helytartótanács mind keresztkomám volna. Ha könyörgök, mindig a kicsiny embereken kezdem. Azoknak az jólesik, s háladatosak érte. Bejutok én Pestre, mint ahogy a sátoros cigányok bejutnak, a kertek alatt. Nem kérem tőled, hogy segíts.
Cilike néma szemrehányással tekinte Kálmánra, s a kebléből feltóduló sóhaj elmondá neki: „Te minket olyan jól el tudtál felejteni! Még majd jobban is elfelejtesz!”
De nem úgy van.
Kálmán szótlanul kibontá oldaltáskáját, s egy iratcsomagot vont ki belőle.
Reszketett a keze, és arca elhalványult.
Mi volt az?
Az első magyar dráma.
– Nézzetek ide. Amíg ti küzdtetek, én is küzdtem. A ti munkátokat nyomban követi a diadal, az enyim az utókorra vár. Még bevégezve sincs.
Bányaváry mohón ragadá ki kezéből a kéziratot.
– Nézd – szólt Cilikéhez. – Ő velünk egy úton járt. Ő fenn az égben, mi lenn a földön: S mi azt hittük, hogy eltért tőlünk. Hogy elmaradt a nagyurak szalonjaiban. Nem; ő velünk jött.
És elkezdték olvasni a művet; Bányaváry tartotta, Cilike áthajolt a vállán, s úgy olvasott belőle.
Az első lapot csak némán olvasták együtt; a másodiknál Bányaváry felszökött helyéből, s elkezdett fennhangon szavalni, arca tűzbe jött, szemei szikráztak, hangja dörögve adta vissza a költő mondatait a mélységnek, a végtelennek, az égnek, a sziklatömegnek!
És közbekiálta: ó, mi szép, ó, mi égi gondolatok!
És mikor nem bírt magával, átadta az iratot Cilikének, olvasd te tovább!
A művésznő kezébe vette azt, s csodálatos ihlettel szavalta a dráma kiváló helyeit; hangon, mely a szívből jő, s a szívbe hat hévvel, mely teremt a percben, amelyben születik, és csoda élvezetet nyújtott a szikláknak; nem: ott ültek körül Olymp fényalakjai: lángarcú Zeusz, fényes Apolló, mosolygó Idalia, Aglaia, Thalia, Euphroszüné: a Pyerdiák mind, s alant a mély völgyben ott tolakodtak előre az őskor szellemalakjai; a tömör, igazi emberalakok; a fényes hősök, kik feltörték a zöld mohát sírjaik fölül, a kristálytiszta nőalakok, kiknek keble vérzik a vadrózsa tövisétől, mely szétnyílt sírjaikat belepte; a fekete rémek, merész körrajzaikkal, a királyi alakok s a királyokkal dacoló hősök. Az egész világ megtelt velük fenn és alant.
S a napsütötte alak az oltárkövön tovább idézte az isteneket az égből s a hősöket a sírból, s a költő, hanyatt fekve a fűben, látta mind a hármat: a művésznőt, az Olympot és a megnépesült temetőt. Idvezült volt!
Ah, az valóban isteneknek való élvezet, mikor egy igazi költő lelke teremtményét egy igazi művésznő ajkán megdicsőülni hallja. Az elevenen égbe repülés érzete az! A lángvihar, mely Romulust az égbe ragadja, a tűzszekér, mely Éliást a paradicsomba viszi!
És mikor az a költő tudja azt: lelkének jóstehető ereje bizonyítja, hogy oly művet alkotott, mely hazája földén mindig első fog lenni, hogy csillagát még akkor is látni fogják, mikor már napvilágos lesz az ég. És mikor igaz az, amit magának jósol.
És amikor bizonyos, hogy a vele együtt élő nemzedéknek még érzéke sincs megérezni azt, amit neki nyújtani fog; hogy az egész világ, mely most oda alant nyüzsög, mely gyomrának keres, fárad, küzd, csal, lop, hízelkedik: mind, mind nem érti meg őt! Egyedül ez a két alak, ki most előtte áll, érzi és érti mindazt, ami lelkében szülemlett, s az olympi fényes arcok és sírelhagyó szellemalakok, kik tapsot zúgnak rá.
Pedig hát a nagy gyönyör közepett kár volt észre nem venni, hogy azok a körülcsoportosuló fényes alakok az égen nem Zeusz és istenudvara, hanem tolongó felhők, miket a tudósok kumulusz névvel jellemeznek, s a völgyben zúgó szellemalakok nem Bánk bán és Csák Máté és háborgó társai, hanem záporterhes forgószél, előpostája a zivatarnak. A lengyelországi vihar átkészül látogatóba Magyarországra.
De ők azt nem veszik észre. Fölötte állnak a viharnak: az éghez sokkal közelebb, mint a felhő maga.
A mennyei elragadtatás gyönyörét élvezik.
Bányaváry szenvedélyesen szorítja barátját kebléhez.
– Kiloptad belőlem a lelket. Álmatlanná tettél ezzel a műveddel. Elloptad a nőm szívét tőlem, mert ezentúl nem fog egyébről gondolkozni, mint a te nagy eszméidről, amikkel betöltéd. De nekem visszaadd mindazt, amit elloptál. Nekem magadat add ide egészen! Te fiú! Tégedet Isten csókja ért, hogy vezérvilága légy népednek a sötétben. Ha te azt a világot elrejted, ha te ellopod magadat mitőlünk: ha te eltagadod a világ előtt azt, hogy költő vagy, ha te nem szolgálsz annak az oltárnak, melynél én csak ministráns vagyok, holott te pontifex; hát én esküszöm neked itt ezen oltárkövön, hogy én tégedet megöllek. Ne nevess, ne fitymálj! Nem vagyok olyan erős, mint te; én nem birkózom medvével a vadászaton, de megöllek orozva, hátulról megtámadva, megöllek, mikor alszol, megöllek a legelső kővel, ami kezembe akad, ha te megtagadod a te Istenedet!
Kálmán kacagva szorítá keblére barátját. Olyan jólesett neki ez a fenyegetés. Olyan bohó fenyegetés volt ez.
De jó szerencse, hogy egy prózai ember is volt még valahol a közelben. A kalauz.
A becsületes orosz rég látta már a közeledő fergeteget, s jónak találta felkiáltani az oltárkövön álló társaságnak, hogy ideje lesz a hazatérésről gondoskodni, mert mindjárt megázunk.
Bánták is azok!
Érzi is azt az ember, hogy megázik, mikor az égben van! Fél is az ember a mennykövektől, mikor Zeusszal komázik! Hadd jöjjön az a fergeteg! Ők látni akarják a vihart egész királyi processziójában!
– Ez mind igen szép – véleményezé a kalauz —, de ha a felhő ellepi a hegyet, nem fogják megtalálni az utat a szikláról lefelé; s hol hálnak akkor?
– Kiverünk egy sast a fészkéből, s magunk fekszünk abba.
Ez az indítvány kisebbségben maradt. – Az orosz jó szerencsének találta, ha egy kecskepásztor gunyhót elérhetnek valahol, mielőtt a fergeteg éjszakát csinál a nappalból.
Csak egy dalt még onnan a sziklatetőről!
Olyan nehéz megválni az égtől!
Utol is érte őket a zivatar feleútban. A fák közt áthúzódó felhő szürke éjhomályt borított a rengetegre, mely zúgott a szélnyomástól; a villám paskolta a sziklákat, hogy azok ordítottak és reszkettek, mint óriás, kit anyja megvert.
A zápor aztán moslék patakot eresztett a meredélyen, mely harsogva futott a menekülők útján, kígyózva keresztül-kasul.
A két ifjú egyet gondolt, kezeit nyújtják egymásnak; Cilikét felültették összefont karjaikra; az pedig sálját szétterítve s két karjával a két ifjú fejét átölelve, betakarta a zápor ellen mindhármukat. Aztán futottak – és nevettek.
S micsoda diadaluk volt aztán, mikor a meredélyen meglelték a kecskepásztor gunyhóját! Ez már az otthon!
Egy düledezett góré volt az fatuskókból megalapítva s fenyőlombbal betetőzve. Se ajtaja, se ablaka; a szél mindenütt járhatja.
De pompás dolog onnan a zivatart nézni! A sistergő, lecsapó villámot, a fejeiket dacosan felhányó fenyőóriásokat. Néha nagyot roppanik egy, s kifordul tövéből. S a villámcsattogás, az égzengés alatt ott cirpel egy tücsök a gunyhó szögletében, mintha az ő dalához való zenekíséret volna ez.
– Lehet-e ennél szebb jelenete Lear királynak! – kiált Bányaváry, s kiállva a kunyhó ajtajába, elkezdi szavalni az őrült király nagyszerűen őrjöngő monológját: „Tombolj! Üvölts! Hiszen neked nem adtam két országot!”
A jámbor orosz nem győzi a keresztet hányni magára; azt hiszi, ördöngösökkel van dolga, akik az Istennel perelnek.
A zivatar lassan odább vonul, az égdörgés orgonája mind enyészetesebben hangzik, csak a fák zúgnak még, panaszosan beszélve egymásnak a goromba viharról, s a hegyi patakok kaszkádjai zuhognak csörtetve. A kalauz tar gallyat keres össze, és tüzet gyújt; azt körülülik jókedvvel, s a pattogó tűz csak nevető arcokat világít meg. A vadásztáskából előkerülnek az estebédhez való kenyér, sajt, szalonna. Fejedelmi lakoma! Hozzá egy korty a kulacsból. Körüljár. A királyné szolgája után iszik. Mire a zivatar megszűnik, s az eső eláll, késő est van; egészen besötétedett. Továbbmenni már nem lehet az erdők sötétjében, de hát minek is? Nem vagyunk-e itt a legjobb helyen? Mindenünk van, ami csak embernek kell. Lombfödél, lobogó tűz, szénafekhely; szerető szívek egymáshoz közel. Hát van ilyen szállás több a világon?
Az orosz kalauz elővette furulyáját, s édes-bús népdalait hangoztatta rajta. Cilike eltanulta tőle a népdalokat, s utána énekelte.
Kálmán azalatt künn járt az erdőben. A pagony esőáztatta füve virágillatot lehelt; a „körfény” virított javában; a bokrokat ezere a szentjánosbogaraknak lepte.
Mikor Kálmán visszatért a kunyhóhoz, a tűz elhamvadt már, csak a csillagok ragyogtak a fenyőágak között. Egy koszorút hozott magával, körfény virágaiból fonva, s azt Cilike fejére tette. De a körfény minden virágkelyhébe egy világító fénybogárka volt téve, s Cilike olyan volt a koszorúval fején, mint egy tündérnő, kinek hajfürtjeit zöld fényű csillagdiadém köríti.
Milyen pompát űznek ezek a koldusok, akiknek költő a nevük.