Katinka eltakarta a két kezével arcát.
Kálmán félt, hogy most mindjárt sírni Fog. Nem biz az, kacajra fakadt.
– No, márcsak nem mondhatja senki, hogy nem kegyes elmélkedésekkel töltjük az időt: íme, én önt már fél óra óta bibliai magyarázatokkal mulattatom. Az így van nálunk, kálvinista leányoknál, sokat tanítanak nekünk a bibliai történetekből. Apropó: nem lett ön még pápistává? Még nem? No, én azt hallottam.
Katinka e beszéd alatt megkísérté jegygyűrűjét egy hangafa sima ágaira sorba felhúzgálni: egyikre sem illett. Utoljára csak felhúzta a hüvelykujjára. Neki persze Csollán Berti gyűrűje minden ujjára tág volt.
Kálmán nevetett a kérdésre, hogy nem lett-e még pápistává, s azt felelé, „még nem”.
Eközben feljött a hátuk mögötti sziklaorom fölé a nap. És abban a percben ott állt előttük az a csodaszép tünemény: a szivárványos dicskör. A reggeli szellő a vízesés boltívéből elporladó ködnyi vízcseppeket nyugat felé terelte, s az örök vízpermetegben megjelent Iris hétszínű sugáröve, mely a két alakot kétöles kerületben fogta körül.
Ah, minő szép tünemény! – mondá magában mind a kettő, de fennhangon mondani nem merte: félt, hogy a másik ki találja nevetni. Pedig e látvány minden érzéket felfokozott.
Ahelyett Katinka élcelni kezdett.
– Úgy ülünk itt e szivárványban, mint Jupiter és Juno; csak a pávák hiányzanak. – Most jön a zsidó mitológia után a görög mitológia. – Jó kedélyes istenek voltak azok. Juno boldog lett egy virág megszagolásától, s Jupiter olyan becsületes ember volt, hogy megnyugodott benne.
– Nem egészen; tudott magáért bosszút állni – felelt meg Kálmán a kissé szabad ötletre.
– No, hát hogy egy dologban hasonlítsunk Jupiterhez és Junóhoz – veszekedjünk egy kicsit: azok is mindig civakodtak. Ugyan mondja meg ön: miért futott el tőlem olyan egyszerre?
No, erre a kérdésre régen készült már Kálmán; de még most sem volt rá készen. Nehéz arra megfelelni.
Katinka nem is hagyott neki időt a felelésre: tovább kérdezett.
– Bántotta önt meg valaki? Én vétettem-e önnek valamit? Féltékeny volt ön valakire? Vagy csak egyszerűen meggyűlölte a két szememet, s nem akart többé beléjük nézni? Feleljen ön nekem: miért szökött meg? Feleljen, mert innen nincs hova menekülni. A rusznyák holtrészegen alszik. Egyedül vagyunk. S ön még nem tudja, mit tesz az, egyedül lenni velem az egész világon? Én gyilkos kedvemben vagyok.
S azután, hogy megmutassa, milyen gyilkos kedvében van, összetette a két kezét, s mintha Istent imádna, úgy tekinte könyörögve Kálmánra, s ismétlé a kérdést, lágy, érzékeny panaszhangon: „mondja meg, miért hagyott el engem”.
– Mondja meg, miért gyűlölt meg engem.
– Jól van, asszonyom – monda Kálmán —, ön őszinte volt hozzám, én is az leszek. Elmondom önnek az utolsó egypár napnak a történetét. Ami odáig van, az egy boldog álom. Szokott az ember álmában boldog lenni, ugyebár; és aztán visszagondol rá, de nem beszél róla. Az álom folytatása az volt. Az istennő azt mondta imádójának: „én el akarok menni olyan helyre, ahol ragyogni lehet”; „jó, legyek én is egyik tükre a te ragyogásodnak”. Aznap elmentem egy uzsoráshoz, s felvettem tőle kétezer forintot, lekötöttem érte tízezeret, amit vissza kellett volna fizetnem bizonyos idő múlva. Ezt csak el kell kezdeni, s azután egész a hegy lábáig legördülni egymás után következik. De hát édes álmában az embernek esni is gyönyör. S az én álmom igen édes volt. Még most is gyönyörrel gondolok rá. Ha végig hagyják azt álmodnom, talán azon végződik, hogy egyenesen a halálba lépek át belőle. S ki tudja, hátha az is gyönyör. Még azt senki sem jött vissza elmondani, mit érez a szív, mikor megszakad. Minden készen volt nálam: becsületszóra felvett pénz, vakon induló szenvedély, mámortól ittas vágy. Akkor elmentem önhöz. És akkor fölébredtem. Eleinte mindig haragszunk arra, aki álmunkból fölébreszt; hanem egy perc múlva átlátjuk, hogy az jót akart velünk. Egy napig kínzott a minden szívnek keserű érzése. Ez a nap is feledhetetlen lesz előttem örökké. Hanem másnap már ébren voltam. Láttam magamat és mindent körülöttem úgy, ahogy van. Olyan útra léptem, amelyen veszendőbe megy a becsület maga. Ó, én ezekért a minden földi ragyogványt felülmúló szemekért a földet körülkerültem volna, s átmentem volna saját magam ellenlábasának. Én ott laktam ezekben a szemekben! Úgy laktam bennük, mint a holdkóros a holdban. Ó, engem ez az emlék még akkor is melegíteni fog, ha valaha megérem, hogy megőszülök. De folytatása ennek nincs. Én elmondtam önnek a magam ábrándját: hölgy, ha szeretsz, ne szeress mást, se vagyont, se ragyogást; dobd el azt, vesd végét válóperednek, ne bándd, ha nagy birtokodat elveszted, leszünk szegényebbek, mégis gazdagabbak, ez volt az én ábrándom; ön mást mondott: „férfi, ha szeretsz, ne szeress mást, se jövőt, se férfihírnevet, se becsülést, se életpályát; dobd el értem mind, ne kérdd, mint mond a világ; itt nálam egy másik világ, lakjunk abban”. Én hallgattam önre. S ha akarta, ezért a másik világért meg tudtam volna halni; mert ez a másik világ két ember számára elég nagy; de asszonyom – három ember számára már nagyon kicsiny.
– Tehát Bálvándy volt az oka mégis! – kiálta fel Katinka haragra gyúltan. – Az Isten verje meg érte.
És aztán eltakarta arcát kezével, és zokogott.
Kálmán hagyta őt sírni. – Hiába volt már az.
Katinka meg is bánta nagy hamar, hogy olyan gyönge volt; s eltörülve könnyeit, büszke arcot öltött, s aztán keserű hangon mondá:
– No és ön aztán megtalálta maga körül mindazt, amit álmában elhanyagolt. Látta, hogy életpályáját folytatnia kell, hiszen még nem is végzett; még könyveinek van eljegyezve: az a hites felesége; a legelső esküvő az ügyvédi hitletétel. Ez után kell látni, nem az asszony után. Ebben igaza volt. Hogy az uzsorásnak visszaadta a kölcsönvett pénzt – azt is tudom, és egészen helyeslem. Ön emberré akar felnőni. Ez tiszteletreméltó törekvés. Hanem egyet még elhallgatott ön. A fődolgot. No, csak gondolkozzék rajta. Ugye milyen közel ülünk egymáshoz? Kezeink találkoznak. És mégis egy nagy, nagy hideg Alpes áll közöttünk. Nem érzi ön a szelét, amint ráfúj az emberre? Én érzem. Mi az?
Kálmán félretekintett. Tudta ő azt, hogy mi az. De azt nem szokták megnevezni.
„Az, hogy már mást szeretek!”
De Katinka nem hagyta őt menekülni ezzel a félrenézéssel.
– Fordítsa vissza az arcát felém, kérem, ha nem sajnálja. Úgy. Ó, barátom. Az mind nem igaz, amit ön beszélt. Az ön tekintetében nem leskelődik az a sárga szemű szörnyeteg, aminek féltés a neve. Aki félt, az küzd; aki félt, az tesz; az elfutásnak neve: megijedés. Ön megijedt attól, akit vágytársának hitt, összehasonlította magát azzal, s nem volt hite se önmagában, se énbennem, hogy győzni tudjon fölötte, s mert a küzdelemnek a tárgyát nem tartotta elég érdemesnek, inkább bánatot fizetett, és elfutott előle.
De már ezt erős dolog volt Kálmánnak elnyelni. Kissé találva is volt. Bálvándyval szemben mindig több volt nála az irigykedés, mint a féltékenység. A szép nőnek abban igaza volt, hogy az irigykedés gyáva, a féltékenység vakmerő.
– Tehát elmondok önnek mindent – monda Kálmán —, nem azért, hogy védjem magamat kegyed ellen, kinek még a haragját is tisztelem, hanem hogy egy történetnek lélektani megoldását nyújtsam. Engem több társammal együtt egy ifjúkori fogadás kötelezett, hogy mi minden tehetségünkkel, egész életünkkel a szegény, önfiaitól is elhagyott nemzet újra felélesztésének munkájába kezdünk: tollal, szóval, karddal, hegedűvel, eszmével és iparral. Azok az ifjak, kik ezt felfogadták, mind megindultak már azt a göröngyös utat törni: oly utakat, ahol előttük kevesen jártak, s akik jártak, azoknak a jeltelen sírjai nem buzdítják a továbbhaladásra az utánuk jövőket. És mégis mindig jönnek utánuk. Egyik barátom megindult új világot hódítani mint színész; másik óvilágot keresni mint tudós; harmadik az igazságot búvárkodja; negyedik a nemzeti zenét élesztgeti, és mind a koldusbottal kezeikben, a fekete kenyérrel jutalomképpen. Azon a napon, melyen utoljára voltam önnél, találkoztam e barátaimmal. Mindenik haladt, mindenik küzdött ezalatt; csak én nem mondhattam semmit; egyedül azt, hogy „éltem az életet”. Pedig én voltam közöttük az első, a legerősebb. Rám volt bízva a legdrágább: a nemzeti nyelv győzelemre juttatása. És én nem tettem semmit. Örültem az örömnek. Ráismertem magamra. Elítéltem magamát. S végrehajtottam magamon az ítéletet. Pedig ez nekem fájt jobban. Ez történt velem, asszonyom.
Kálmán lelkesülten emelte föl ragyogó arcát. Azt hitte, hogy most szárnyakat öltött, nem követheti őt az a hölgy. Ó, mintha az mentsége lehetett volna!
– Most fogtam már meg önt – szólt Katinka kegyetlen mosollyal. – Önnek magas missziója volt; nagyszerű, merész, őrjöngő hivatás. De hát ki mondta azt önnek, hogy én e hivatásának útjában állok? Szólt ön énnekem erről valaha egy szót is? Kérdezte-e tőlem valaha: hát te nem akarsz-e ily eszményi, ily őrjöngésbe vezető útra együtt jönni velem? Amit ön akart, azt kívánhatta tőlem. Ha azt kívánta volna, hogy döntsem ki a házamnak minden közfalát, s csináljak belőle színházat, megtettem volna; ha azt akarta volna, hogy játsszam mint komédiásné az ön által írt színdarabokban, megtettem volna; ha költő akart ön lenni, ha nem akadt, aki műveit kiadja, én mindenemet arra költöttem volna, hogy amit ön ír, minden gunyhóban olvassák; ha fájt önnek, hogy idegen nyelven társalkodom, megesküdtem volna, hogy soha más szót senkihez nem ejtek, mint amit ön emelni akar; termet nyitottam volna és menhelyet mindazoknak, akik hasonlót tesznek, mint ön és jó barátai, s amíg nekem van egy falatom, nekik is lett volna; kifordítottam volna a főváros képét mostani formájából, s ős divatokat erőszakoltam volna a közönségre; tettem volna önnel együtt mindent, míg mind a ketten együtt vagy a panteonba, vagy a bolondok házába nem kerülünk!… De hát szólt ön énhozzám ilyen szót valaha? Az ön múzsái voltak énrám féltékenyek? Miért? Nem férhetnek meg énvelem mind a kilencen egy házban? Nyűgöztem én önnek olympi felszállását? Vagy a poézisnak aszkéták kellenek, mint az evangéliumnak? Gyötröttem én önt? Rontottam-e rideg szeszéllyel a hímes ábrándokat? Talált-e ön bennem hideg, számító prózai kedélyt, melytől a költő megundorodik? Nem voltam-e önnel szemben tetőtől talpig szív? De nehogy azt gondolja, ön, kedves barátom, hogy én itt most önnek egy eldobott portékát árulok, s még rádicsérem az elócsárlottat! Nem, csak önt akarom saját maga felől felvilágosítani; mert látom, hogy ön egészen tévedésben van önmaga felől. Ön tőlem elfutott, azt mondja, mert barátait akarta követni arra a rögös pályára, ahol a koldusbot vezet, s az éhen elholt tudósok sírjai jelölik az állomásokat. Ulixes és Circe története. És aztán hová menekült ön? Tán ment azoknak a tudósoknak a nyomdokába, kik kevesebb tehetséggel, mint az öné, írdogálnak itt-amott, szűk körű olvasóközönségnek? Nem oda ment ön. Hanem fellépett az excellenciás urak hintajába, s vitette magát azon az úton, amelyen nem göröngyök, de sima parkettek fogadják a vándort; jó, ha ügyesen táncolni tud ez úton; ahol nem babérfa és koldusbot, hanem magas hivatalok és fényes címek teremnek, s ahol a stációkat nem kidűlt poéták sírjai, hanem magas rangfokozatok képezik. Erre az útra indult ön meg, ezen haladt már jó nagyot – és most idáig szerelmes ön egy nagy méltóságú, angyali szép madonnaarcba, ni!
Katinka mutatóujját végighúzva a két szemöldöke felett, végzé be e mondást.
Kálmán elbámulva tekinte a hölgy arcába. Abban ugyan megláthatta, hogy mi az a sárga szemű szörnyeteg.
Katinka hosszasan elhallgatott e szó után. Kálmán pedig hosszasan ottfelejtette tekintetét a hölgy arcán.
És mennyi mindent tud mondani egy nő ajka, mikor be van csukva. Ó, ő tanulmányozta e csudálatos hieroglifokat, mik egyetlen szépségvonal kígyózatából állnak elő. Hogy tud ez egyetlen apellesi vonal duzzogni, szemrehányni, megszomorítani, aztán ismét csábítani, bízni, elandalodni, vágyakat kifejezni, mikre nincsen szó – csak száj.
A hajtóvadászat zaja a minden hangot elfogó sziklafaltól nem tört fel idáig, ha felhangzott is, a zuhatag örök moraja elnyelte azt, nem zengett azon keresztül más, csak azok a panaszhangok, azok a csókok a levegőben, miket a fülemülék szórnak.
S amint feljebb jött a nap, a szivárvány boltíve annál alább szállott, a bűvkör annál szorosabbra vonult össze az egymás mellett ülők körül, a fényes kristályboltozat prizmája gyémántfényt szórt alakjaikra.
Sok idő múlva felnézett Katinka Kálmán arcára, s megszólalt.
– Még a bajuszát is levette a kedvükért, hogy hozzájuk illjék. Mint aki szökni készül, mint aki azt mondja: „engem olyannak ne ismerjen többet senki, amilyen eddig voltam!” Szegény Kálmán! Hogy darabolja el magát apródonkint. Mindennap egy kis morzsácskát kívánnak belőle. Ma tegye meg a kedvünkért ezt, holnap amazt. Hogy tagadhatná meg? De mikor az egész emberről van szó: arra nincsen válasz. Mindenki ád neki egy kis részecskét a szívéből, s Kálmán azt őrzi, mint a kincset. Tanulnak tőle magyarul; behívják családi ünnepélyeikre, emlékeket ajándékoznak neki, a főispán megkéri, hogy csináljon számára beszédet; a comtesse duettet énekel vele a zongora mellett; kap nyájas pillantásokat, egy titkos kézszorítást, velük megy utazni, tartja a szenteltvíztartót, mikor imádkoznak, s azt hiszi, hogy mármost szeretik. Ó, én nem mondom azt, hogy önnel játszanak! Meg nem sérteném önt a fél világért azzal, hogy azt lehetőnek tartsam. Én hiszem, én bizonyos vagyok felőle, hogy önből híres nagy ember lesz, akármely úton indul el, s azok, akik önt magukénak nevezhetik, büszkék lesznek arra. De az, mi magasan van, az egyúttal messze is van! Mikorra jut el ön oda? Azt hiszi ön, hogy azok a főurak leányai úgy előlegezik a szerelmet – mint más bolond asszony? És ha tenné? Ha megeshetnék az életben az, hogy egy fiatalembernek, aki nem főrangú, csak azért, mert eszes, derék ifjú, odaadnának egy leányt a mágnási családok legelőkelőbbjéből, mert szeretik egymást – mivel fizetné meg az a fiatalember ezt az ajándékot? Mindenével, ugye? De hát ön nem tudja még, hogy mi az a „minden”? Minden! Tegnap odaadta ön a bajuszát, holnap meg fogja hajtani a térdét az oltár előtt, mely kedvesének oltára; mert azt csak nem hiszi ön, hogy a vakbuzgó Decséry család egy grófnőjét protestánshoz adják nőül; és holnapután meg fogja ön hajtani a térdét azon emberek előtt, akik a magasra menőknek bálványai. Mit? Ön fejével tagadva int? Hát hiszi ön, hogy Decséry Dorottya imádójának szabad lesz Decséry főispán ellenében a nógrádi feliratot pártolni; hogy az a fiú, ki a Decséryek karján lesz bevezetve a nádori udvarhoz: ott majd a kurucot fogja játszani? Azt ám: Palatínus Pistának a lovát! Ott nem ír ön hazafias verseket; ott nem emeli ön fel nemzetének semmi porba esett dolgát; ott nem fog ön magyar komédiásokat pártfogolni, hanem szolgálni fog azért a szép arcért, akit meg kell szolgálni.
Kálmán a fogait csikorgatta össze; ez az asszony a szívét szurdalja keresztül-kasul szavaival.
– De ez mind nem lesz így. Ne szomorodjék ön el rajta. Gyermekjátékok ezek csak. Nem vár önre a szép madonnaarc, amíg ön felnő nagy emberré. Kész nagy emberek is vannak már a világon, s a legelső jó alkalomnál úgy elfelejtik önt, mintha sohase szorították volna meg a kezét. Nono! Ne ugorjék fel mellőlem. Nem akartam önt meghazudtolni. Önök valósággal szeretik egymást; s sohasem fogják egymást elfelejteni. És így megtörténhetik, hogy majd tán tíz év múlva ismét összetalálkozik ön Dorottya grófnővel (mert hiszen ön csak nem lesz örökké Decséryéknél jurátus?), akkor aztán ön már tekintélyes úr lesz. Híre, rangja, gazdagsága elég. Dorottya grófnő pedig már valószínűleg özvegy lesz, valami német uralkodó herceg özvegye. No de azért még mindig igen szép lesz; mert hiszen a főrangú hölgyek nagyon meg tudják őrizni arcukat az erős naptól s szívüket az erős szenvedélytől. Akkor aztán meg fogja őt nyerhetni. Akkor aztán az öné lesz.
Itt kitört végre a szenvedély a hölgy szívéből.
– Hanem akkor aztán mi különbség lesz kettőnk között?
Kálmán e szóra felháborodottan akart felkelni helyéről.
De a hölgy megragadta kezét egész hévvel, és nem bocsátá.
– Tán azt hiszi ön, hogy ezek az angyalarcok mindvégig szentek maradnak; hogy akiknek a fejük olyan magasan van, azoknak a lábuk nem botlik soha? Asszonyok vagyunk mind! Egyikünknek csak ott van a szíve, ahol a másiké. Én sem vagyok angyal: nem hazudom, nem ámítok. De ha én vétek ön ellen, ha én önt megharagítom, engem megverhet, bezárhat, eltaposhat, s ha megszán: újra megbocsáthat; de ha az a magas hölgy szívig sérti önt: azt mosolyogva kell önnek fogadni, azt eltitkolni és hízelegni kínzójának – soha ki nem engesztelt szívvel. Nos, fusson ön innen. Nem bántam önnel elég kegyetlenül eddig?
Kálmán felállt, s a szivárványos ködön keresztül a világba bámult. Ezek olyan tövisek voltak, amiknek hegye benntörik.
– Hogy került ön ide erre a helyre? Hall ön valamit a hajtóvadászatból? Semmit: Ez a hely kívül esik mindenen. Hogy kerültünk mi egymással itt össze? Talán az én kedvemért? Talán az ön kedvéért? Talán a véletlen hozott össze? Nem jön ön arra a gondolatra, hogy ön azért van most itt, hogy ne legyen ott, ahol most másnak van jelenete? Ez az egész statucio, hajtóvadászat nem kicsinált terv talán? A Decséry grófoknak sok heverő pénzük van, s a Bálvándy báróknak sok igényük: s a báró Antonius-alakja nagyon odaillik a madonnaarchoz. Nem érti ön ezt még? Ah, ha én önnek volnék, nem állnék itten, hanem venném a fegyveremet, s berohannék a vadászkörbe, kockáztatva, hogy meglőnek medve helyett, s keresném a magam vadját s a magam vadászát.
Kálmán ura lett indulatainak. Átlátta, hogy neki e tárgynál nem szabad nevetségesnek lennie. Azért is nagyot nevetett, s leheveredett a fűbe.
– Én bizony nem megyek a bozótnak; nagyon jól érzem magamat itten, hahaha!
És mikor így nevetni látta, elfacsarodott rajta a szíve a szép hölgynek. Tudta, hogy milyen nagyon fájhat az annak.
Akkor aztán odatérdelt melléje, s megragadta Kálmán kezét, s legszenvedélyesebb könyörgésre fogta a dolgot.
– Ah, Kálmán, bocsásson meg, hogy így bántottam önt. Nem igaz, amit mondtam. Nem igaz, felejtse el. Csak a rossz szív mondatta velem; szeretni fogják önt. Hűségesek lesznek önhöz. Hisz az nem lehet másképp. Aki önt egyszer megszerette, az önt el nem felejti soha: az meg fogja önt tartani, az meg fogja önt érdemelni. Ó, csak én, csak én nem voltam képes önt megérdemelni!…
És azzal leborult zokogva a zöld fűbe, könnyeivel szaporítva a harmatot; odaborult Kálmán lábaihoz; szép szilfid termete vonaglott kínosan a pázsiton fekve.
És Kálmán arra gondolt, hogy milyen véghetetlen mélység és magasság egy nőnek szerelme. Az ember elszédül, ha hosszan néz belé.
A nap egyre magasabbra szállt, a lég forró volt, virágillatártól, fenyőámbrától terhes, a légben hangzottak a fülemülecsókok; a vízesés szivárványa egészen alálapult már a földre, mintha egymáshoz akarná szorítani őket Iris bűvös szalagjával.
A nő csupa gyöngédség volt, a nő csupa asszony volt, Asszony, minőnek a természet remekbe alkotá, hogy még a bűne is szép legyen. Egy tündér, ki boldogsággal öl meg. Egy istennő, aki meghódol.
E percben csörtető robaj közelíte a völgy felől.
A sűrű tövisbozóton keresztültörtetett valami erőszakos alak a meredeken fölfelé, Kálmán fölugrott, és fölkapta fegyverét.
A távolból alant a völgyben zajos lárma hangzott, s egyes puskaroppanások.
A tar gally recsegett a közeledő nehéz léptei alatt, a tépett ciher ropogott, felriadt vadmacska rohant előle köpködve, prüszkölve föl a száraz faderékra, futó róka, nyest iramodása előzte meg közeledtét, s vijjongó madársereg repkedett fölötte, miknek fészkét eltaposta. A zaj maga is elég nagyszerű volt, mely közeledtét hirdeté. Maga nem adott hangot.
Egyenesen erre tört, a vízesés felé. Talán ideszorították.
Nem soká váratott magára. Előzuhant a fenyőbokrok közül.
Pompás fekete nőstény medve volt, hat lábnál magasabb, sűrű lompos szőrű.
Két lábra állva jött. Egyik első lábával törte maga előtt a bozótot. Két fiát hozta magával.
Az egyik kis medvebocs a szájában volt, derekánál fogva fogai közé szorítva, a másikat jobb első lábával szorítá magához.
A bozót és a vízesés között volt egy húszlépésnyi tisztás. Amint a menekülő fenevad a tisztásra kiért, akkor látta meg a lesben álló ellenfélt. Kálmán arcához emelve fegyverét várt reá.
A medve egy ijedt hördülést hallatott, s egyszerre megtorpant. Azzal félreugrott, s eddigi irányát megváltoztatva, oldalvást menekült, merre a hegyszakadékon átdöntött fenyőfát megpillantá.
Kálmán könnyen agyonlőhette volna, de nem tette. Tudja Isten, miért nem tette! Talán megsajnálta az állatot, mely nő és anya, s gyermekeit siet megmenteni. Kitelik tőle: a poéta! Elég az hozzá, hogy csak célzott utána, míg láthatá, amikor aztán eltűnt a szemei elől, akkor leereszté puskáját. Megtörténik az ilyen eset újonc vadászokon akárhányszor.
– Miért nem lőtte ön meg? – kiálta rá hevesen a delnő.
Kálmán ránézett, s aztán azt felelte:
– Megnyirkosodott a lőpor a puskám serpenyőjében a vízesés alatt. (Akkor még kovás puskák divatoztak.)
Pedig nem volt igaz.
– Ah, minő kár!
Azonban a medve nem menekült el olyan könnyen, mint akarta. Amint a hegyszakadékhoz ért, az egyik bocs, melyet ügyetlen kezében tartott, megriadt a meredélytől, s kiugrott az anyja öléből, s elkezdett botorkálni vissza a bozót felé.
Az anyamedve otthagyta az ostoba kölyket, s a másikkal, amit szájában cipelt, átfutott sebesen a ledöntött fenyőszálon. Ott azután már meg volt menekülve. Fel a sziklák közé senki sem üldözhette.
Hanem ott egy pillanatra megállt. Az innenső marton hagyott kölyke elkezdett szűkölni, nyivákolni, s ezt az anyamedve meghallotta.
Visszajött érte.
A szájában vitt fiát eldugta egy bokorba, s maga rászánta magát, hogy még egyszer megtegye ezt az utat.
Ah, a medve visszajön! – kiálta a hölgy, s magasan lihegő kebellel futott a kőhöz támasztott puskájáért.
Kálmán egy percig azt hitte, hogy védelmére lesz szüksége, s eléje állt a hölgynek, ha a medve támadó szándékkal jőne, hanem a másik percben már látta, hogy oltalma felesleges; a vadállat nem jön támadni: fiát keresi.
Nem jött kihívó fenyegetéssel, ordítva, két lábon; hanem lelapultan osont, s nyihogva kereste a bokrokat elbújt fia végett.
Hogy rátaláljon, még egyszer végig kellett cammognia a tisztáson. Félve kapkodta fejét a vadászok felé, nyugtalanul morgott, nyöszörgött, mintha mondaná: ne bántsatok, én sem bántalak titeket, engedjetek a fiamat keresnem.
Megtalálta a kölyket.
Akkor aztán örömrivajjal viháncolt fel, s szájába kapta azt, és felemelkedett vele, mintha dicsekednék, hogy íme megtalálta, vagy mintha köszönné, hogy nem bántották.
– Álljon félre az utamból! – csengett Kálmán fülébe a hölgy szava.
Megdöbbenve tekinte vissza.
A hölgy ott állt mögötte, bal lábát előretoppantva, jobb lábán nyugtatva termetét, s puskáját hevült arcához emelve célzott a vadállatra.
Az anyamedve is észrevette őt, s elkezdett sírni, mint egy ember. Ó, annak valódi emberi értelme volt. Lehetetlen volt azt a sírást nem érteni.
– Ne bánts engem. Hiszen nő vagy. Látod, én is anya vagyok. Kisfiamat szabadítom. Ne légy kegyetlen hozzám.
Sírhatott annak.
Egy perc alatt egymás után dördült el mind a két cső, s az anyamedve összerogyott.
Még akkor sem ordított, csak sírt; még akkor is szájában tartá fiát. S mikor aztán kénytelen volt azt szájából kiereszteni, mert a vér ömlött rajta, akkor utolsó haldokló mozdulata is az volt, hogy két vonagló talpát utána nyújtá ki, s odavonta még egyszer magához. Úgy múlt ki.
Mikor az anyamedve elterült, a kis medvebocs odabújt hozzá, emlőjét keresni, mely tejet nem ád többé.
Kálmán puskájára támaszkodva állt és mélázott.
A szép hölgy pedig odafutott az elejtett vadhoz, felkapta nyakánál fogva a kis medvekölyket, s karjára vette azt; azután bal lábát az elejtett vad fejére téve, diadaltól égő arccal nevetett, az összevérzett állattól csupa vér lett mindkét keze és hímzett fehér inggallérja s az a csipke mellfodor végig hullámzó szép keblén. Csupa vér mind. És ekkor lekeríté nyakáról a vadászkürtöt, s a völgy felé fordulva, megfújta a „hallali” jelszavát hosszasan, erőteljes tüdővel.
„Tuhú – tuhú – tuhúúú!”
A bérci visszhang százszorosan adta azt vissza.
És e percben, tán a soha nem hallott hangra, megjelent a mohlepte trónuson – a szirén.
Előjött odújából megnézni, hogy mi új történik itt.
Pedig szemei nem a napvilág számára vannak alkotva, ugyanaz a vékony bőr, mely egész alakját födi, szemeit is betakarja, az alul piroslanak elő rubinfényű szemcsillagai. S ez átlátszó bőrön keresztül minden belső része látszik lüktetve, lélegzve, pihegve. Rózsaszínű kopoltyúi idomtalan nagy feje két oldalán tapogatóznak a légben: feje alatt van két kicsiny lába vagy keze, azon alul egy vastag kígyóalak hátsó lábak nélkül.
Kálmán elámultan nézte őket. A két tüneményt.
Amott egy csodateremtmény, mely úgy hasonlít egy szép nőhöz.
Emitt egy csodaalak, mely úgy hasonlít egy kígyóhoz.
Mind a kettő szép és iszonytató…