– Most következik Barkó Pál barátunk.
Ez a hosszú, csontos alak nagy buzgalommal tanulmányozza a keleti nyelveket, minden üres idejét a könyvtárban tölti, abban görbült úgy előre a nyaka; a vakáció idején pedig gyalog elvándorol messze utakra, s kutat ősrégiségeket. Szavát ritkán hallani, pedig tízféle nyelven tudna felelni akárkinek. Van tőle már egy érdekes ismertetés Juliánról, ki IV. Béla idejében harmadmagával elindult az ősmagyarokat felkeresni; visszajött, és tudósítá a királyt, hogy a Volgán túl még van egy nagy magyar nép, mely ősvallását tartja, saját betűket használ. – Hanem aztán jött a mongol csorda, s végigsepert egész Európán. Az ősmagyar népet ki tudja, hová terelte el?
Barkó Pálnak azóta mindig az zúg az agyában, hogy milyen derék volna ezeket az ősrokonokat valahol felkeresni a világ pusztaságaiban.
Most éppen az ősmagyar betűket mutatja be társainak. Még a tizenkettedik században a papok is ezekkel írtak; egyszerű vonalakból vannak azok összetéve, miket könnyű volt késsel egy négyszögű pálca négy oldalára vágni, úgy olvasták a sort felülről lefelé. A magyar hitrege, a régi pogány dalok ily botokra voltak felróva. A keresztyén hitbuzgalom elégette azokat, ahol találta. A székelyföldön maradt meg egy templomon még ilyen írás.
A fiatal krónikások nagy figyelemmel hallgatták az ifjú archeolog értekezését, s azt is átvették a krónikába.
Harmadik előadó volt Jenőy.
Szent István koronájáról beszélt. Olyan dolgokat mondott el, amiket ma is csak suttogva lesz jó továbbadni: hogy az a korona mindenestül, gyöngyöstül, drágakövestül nem ér többet tízezer tallérnál, sőt egy bécsi ötvös ajánlkozott, hogy ezer tallérból kiállítja mását, mégis hetvenezer aranyat adott érte első Mátyás idejében az ország, hogy visszakapja, pedig ahogy a rajta lévő képek és nevek bizonyítják, ez a korona nem is volt soha Szent Istvánnak a fején. Az angelus, aki azt hozta, nem valami angyal; hanem αγγελως, ami görögül „küldönc”-öt jelent. Dukasz Mihálynak valami embere.
A hallgatóknak hidegen borsózott végig a hátuk. Az ilyen felfedezések megpróbálják még a legerősebb szíveket is. Éppen mint mikor azt kell hallani, hogy ezt a világot nem teremthette hat nap alatt az Isten: mert íme itt vannak a geológia bizonyítványai ellene. – Az ember nem szereti, ha az illúzióit háborgatják.
Ez értekezés is felvétetett a krónikába, de utána lőn jegyezve, hogy ezt soha le ne írja, tovább ne adja senki.
(Biz azt ki is nyomtatták már azóta.)
Most következett Borcsay.
A himlőhelyes ifjú sokat tartott szavalási tehetsége felől; neki nem volt elég az asztal mellett ülve felolvasni a maga részét; ő szavalni szokta azt könyv nélkül és kiállva a középre, hogy a két kezével szabadon hadonászhasson.
Egy felfordított szűrőkád volt a rostrum, onnan mennydörgött alá.
Szavalatának tárgya Csokonai Vitéz Mihálynak egyik titokban tartott verse volt e címmel: Vallás.
Hajmeresztő poéma.
Megtámadja magát a pozitív vallást, gúnnyal és komolyan, emberszeretetből, istenismeretből. Nem a pápista vallást; valamennyit; mindenféle dogmát, religiót, legyen annak papja érsek, dervis, bonc, rabbi vagy szuperintendens! Megtámadja a tornyokat, templomokat, s azt meri mondani, hogy egy cifra toronynak az árából száz szenvedő embernek Iehetne menházat építeni.
E rettenetes költemény egy sötét, félig világított föld alatti odúban elszavalva egy hosszú, fekete ruhás pap forma alaktól, más nyolc fekete ruhás pap forma alak előtt, a legborzalmasabb konspiráció képét mutatta fel, amit valaha föld alatt forraltak.
Az egy szál gyertya úgy lobogott az asztalon, a körülülő arcokat reszkető világításba hozva.
A szavalónak a tekintete pedig egészen fel volt magasztosulva. Elfeledteté, hogy nem szép, hogy ragyái vannak: a lélek ült rajta, csillagfény volt körülte. – Azt mondják az ilyenre az igazhivők, hogy „az ördög is szereti a magáét!”
Négy társa tapsolt neki, és vivátot kiáltott; hatan hallgattak.
Egy vén teológus azt a megjegyzést tevé rá, hogy ez a költemény igen szép; de egy századdal korán született, és ránk nézve még akkor is nagyon korán.
A többiek hallgattak.
Jenőy föltevé a kérdést, hogy beírassék-e e költemény a krónikába?
Titkosan szavaztak. Az volt a módja, hogy bezárt öklét mindenki egy lefordított kalpag alá bedugta, s egy fehér vagy fekete cédulát hagyott alatta.
Jenőy felemelte a kalpagot.
Csak hat szavazattal öt ellen lett eldöntve, hogy Csokonai ismeretlen verse befogadtassék a krónikába.
Következett a második kérdés: szabad legyen-e e költeményről másolatot venni?
Jenőy feltette magában, hogy „nem”-re fog szavazni. Ha e költemény kimegy innen, veszélyt fog hozni az egész társulatra. Maradjon ez a késő kornak.
Aztán mikor másodszor fölemelte a kalapot, hét fehér és csak négy fekete cédula volt alatta. Egyik a feketék közül a sajátja.
Tehát „kettőnek” az először „nem”-et szavazók közül kellett másodszor „igen”-re szavazni.
Jenőy súgva mondá a mellette ülő sántának:
– Nem tetszik nekem az, hogy először hat, azután hét. Vigyáznunk kell egymásra…
A költeményt aztán mindannyian leírták, Borcsay diktandója után.
Azzal mindenki kiverte a pennáját, becsavarta a kalamárisa födelét, s elrejté azt a tóga zsebébe hátul. Az írásnak e napra vége van.
De még valami van hátra.
Csuka Feri felleghajtójának hármas gallérja közül előkerült egy sajátságos instrumentum. Olyan, mint a klarinét, de rokon a trombitával: fa a fuvolája, a tölcsére öblös; a fúvója hosszú és vékony, mint a tollszár.
Ez a tárogató.
Tiltott, üldözött hangszer. Kiáltó emlék azokból az időkből, amikor még rebellis kurucok hordták zászlóikat egész Németújvárig, s harsogtatták a szabadságdalokat.
Össze kellett törni minden tárogatót. Nehogy még valaki belefújjon ez ördöngös hangszerbe, s arra ismét előrepüljenek annak üregéből mindazok az alvó démonok, amik egykor a repkedő zászlókon szerettek lovagolni, nyerítő paripák, csattogó szablyák hangjával véres menyegzőben párosodni. Rég kiveszett már az ivadékuk is e harcbűvölő hangoknak. Megégtek a tárogató forgácsaiban. Utolsó riadójuk az volt, mikor a kemencében pattogott a fájuk. A nótákat is elfeledte mindenki.
Utoljára fújták e nótákat a budai országgyűlésen a felgyűlt nemesi bandériumok előtt, mikor a koronát Bécsből hazahozták; akkor hallatta még egyszer a tárogató a Héj, Rákóczi, Bercsényi! indulót – s aztán azt a másikat: Őszi harmat után. Volt is nagy riadal Budán. Mintha a fél világot akarta volna vállára venni a magyar! – Hanem már tizennyolc év múlva a nemesi felkelő bandériumokat ezzel a marssal vitték a táborba: „Hol lakik kend, komámasszony? Keresztúrban!” De úgy is vették hasznát. Mert a másik nóta nagy hamar az lett, hogy „Retirálj, retirálj! Komáromig meg se állj.”
A Csittvári krónika ez eltemetett dalok hangjegyeit is őrzi. Csak tárogató kell hozzá, mely azokat kiadja; meg ember, aki a tárogatót tudja fúni. Mert mesterséges eszköz az. Nehéz kitalálni a fúvásmódját; aki nem ért hozzá, egy sikoltó hangnál egyebet nem tud belőle kihozni, aki pedig tudja nyitját, annak annyiféle hangot ad, ahányat kíván tőle; sír, buzdít, harsog, kesereg, feljajdul, a levegőt hasítja, s megint panaszra fordul, egész a szellősuttogásig.
Maga a szóbeli értelme a Rákóczi nótáinak nem valami különös.
Annak a nótának a szövege, amit az őrtüzek mellett panaszolt el a tárogató, így szól:
Hejh, a sasnak körme között,
Körme között,
Hervad, mint a lép,
Szegény magyar nép.
Lám a német mily kövér,
Bőribe se fér.
Mégis mindig többet kér.
Szegény magyar vér!
Biz ez együgyű versecske: hanem mikor az a tárogató magyarázni kezdi a fiatal diák kezében, mennyi emlékezet van abban! Aki hallja, azt képzeli, hogy élt már akkor, mikor ennek a versnek a történetét játszották, maga is részt vett benne, aztán meghalt, megint újraszületett, a két élet között elfeledte az elébb történteket: hanem ezeknek a láthatatlan lényeknek az érintésére, ezekre a hangokra megint megzendült a lelkében a megelőző élet minden emléke.
Még kevesebb jelentőségű a harci riadója:
Hejh! Rákóczi, Bercsényi!
Vitéz magyarok vezéri:
Hová lettél, Bezerédi?
Nemzetünknek fényes csillagai!
Ocskay?
De ennek a nótája már a kétségbeesés rivallása. Az utolsó erőfeszítés halottébresztő felhívása. Tűz van a hideg fában!
Lám, azok a fiatal diákok hogy hevülnek, hogy ég az arcuk a kürtriadóra.
Pedig hát mit nekik Rákóczi? Bercsényi? Bezerédy?
Ki volt az az Ocskay?
Tanítja azt valaki? Tudja azt valaki?
A harmadik nótának a verse pedig éppen igénytelen. Pedig az volt legjobban eltiltva, megüldözve; sok ember megheverte miatta a börtönök reves szalmáját!
Pedig hát mi van azon, hogy
Őszi harmat után
Fujdogál a téli szél,
Fujdogál a téli szél.
Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát
Hóval födi el a tél,
Hóval födi el a tél.
Hanem ez volt az a dal, amellyel a kiűzött fejedelem utolsó csapatjai búcsút vettek a hazai hegyektől.
Az ő piros csizmáik nyomát födte el hóval a tél! S olyan jól elfödte, hogy soha nem is tértek e nyomok többé vissza.
És még most sem tudja senki, aki e búsongó búcsúdalt hallja, hogy mi van abban, amitől a könny a szemeket eltölti, s a keblet elnyomja valami nehézség.
Egyik lehajtá fejét az asztalra, úgy sírt rajta, a másik félrefordult; az orientalista hátraszegte fejét, mintha távolba nézne; magának a tárogatót fúvónak is két kövér csepp víz gördült végig duzzadó orcáján.
A sötét tógás alakok csendesen zengték a tárogató után:
Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát
Hóval födi el a tél,
Hóval födi el a tél.
…Perduellio volt e dalt énekelni!
Egyszerre a pincegádorból, mint a behemót kiáltása, hangzik Nagy uram jelszava:
„Ad cantum!” (Fel dalra!)
A diákok egyszerre fellökik az asztalon lobogó gyertyát, s a következő percben a sötétben felzendül a leglármásabb bordal:
Hejh, hajh! Igyunk rája!
Úgyis elnyel a sír szája,
Ott lesz fáradt testünk
Csendes hazája.
– Ez a bortól undorodik; —
– Ez, mint szapu, sajtár iszik: —
Ez nem iszik; – ez nem józan; —
Itt is, ott is, nagy hiba van.
Ejh, hajh! Igyunk rája!
Mire a világosság kívülről megjelent a pincében, a Csittvári krónikának híre sem volt sehol; kalamáris, íróeszköz eltűnt az asztalról, helyette ott állt a tíziccés órros az asztalon, s minden diák kezében magasra volt emelve a bádogpohár.
„Bacche! Éván! Evoe!”
A pincének egy oldalbenyílója volt az, ahol a krónikások gyülekezetüket tarták, s odáig egy hosszú boltüregen kellett végigmenniök a behatolóknak két sor hordó között.
A szűk Thermopülai szoroson feltartóztatni a maguk perzsáit vállalkozott Borcsay egyes-egyedül, amíg társai a krónikát eltüntetik.
E leónidaszi vállalat abból állt, hogy Borcsay holtrészegnek tettetve magát, eléje ment az invasionalis hadnak, s gáncsot vetett az egész tábornak.
Állt pedig e tábor clarissime domine professor Muskotályiból, kit két esküdt diák kísért lámpásokkal, mely lámpások méltánylandó elővigyázatból sodronnyal voltak betörésmentesítve, és azonkívül két iskolaszolgából.
Érdemes lesz megjegyeznünk, hogy éppen ez a clarissime domine Muskotályi volt azon nevezetes egyéniség, akit a Dungó gúnydala egy évtizedre halhatatlanná tett, s aki már egy év óta eszi a mérget amiatt, hogy éjszaka a csúfondáros dalokat impertinens nebulók az ablaka alatt éneklik, s e méregevéstől úgy meghízott, hogy már imádkozni sem tud; mivelhogy a két keze ujjait nem tudja egymásba tenni a kövérségtől.
Alacsony, köpcös termetét rókatorkos panyóka-mente fedi, mely alól folytatásképp jön elő a kapcsos reverenda, akkori idők tisztes viseleteképpen.
Az a gonosz paniperda Borcsay tehát azt a hadi fortélyt találta ki, hogy ő teljesen elázottnak tettetve magát, nagy tántorogva jött az eloltott gyertyával, rekedt hangon rikácsolva hozzá a megfelelő nótát: „Hol eloltja, hol meggyújtja, csak a szívem, csak a szívem szomorítja”, amely nóta közben aztán oly veszedelmes összeütközésbe hozta az előrelódult fejét a clarissime domine orrával, hogy szinte betörte azt.
Akkor aztán megijedt; hátrahőkölt, s merev szemekkel bámult a szemközt jövőkre.
„Hát maguk kicsodák?”
Olyan élethíven tudta adni a kábult részeget, aki már senkit sem ismer; azzal az üvegtekintetű szemmeredéssel, azzal az elejtett szájjal, azzal a háromfelé esni akaró termettel, hogy első tekintetre szinte elhitte neki a clarissime a komédiát, s mérgesen rivallt rá:
– Kend otromba részeg. Már engem sem ismer. Én physices professora vagyok.
Erre a szóra a nagy gaukler bölcs képet öltött, ahogy részeg ember szokott, mikor okosat akar mondani.
– Az nem lehet! Az én professzorom nem jár ilyen késő éjszaka kocsmázni. Az otthon van már, és alszik. Ha pedig kegyelmed a physices professor, mondja meg nekem: miért csavarodik a paszuly a karó körül balra, a komló pedig jobbra?
Ezt persze Buffontól kezdve Diószegiig még eddig senki sem tudta megfejteni; amiért is a clarissime nagyon megharagudott a kapcáskodó diákra, s rárivallt keményen:
– Menjen kend az utamból, kend részeg nebuló! Én inquirálni jöttem ide.
Erre a szóra a megrettenő részeget adta elő Borcsay. Elkezdett sírni, ordítani, hogy ő most van itt legelőször; térdre esett, esküdött, hogy sohasem iszik többet; bocsássanak meg neki, irgalmazzanak a fejének! Megkapta a clarissime kezét, kebléhez szorongatta; s mikor az nagyon mérgelődött már, mikor a két jurátus és két dárdás is segélyére sietett, hogy a feltartóztatástól megszabadítsa termetét, akkor meg éppen ahhoz folyamodott Borcsay, hogy előkészületet tett oly kitörésekre, amiket csak a viharos tenger s a még viharosabb bor szokott előidézni az embernél, mely szándékolt erupciótól ijedtében aztán mind az öt megretirált, s lőtávolon kívül helyezte magát. Denique Borcsay e hercehurcával időt nyert társainak a krónika eldugására; mire az inkvizíció utat tört magának a benyílóig, már akkor nem volt ott más, mint egy víg társaság, mely a hosszú asztalt körülülve dalolt és poharazott.
Az elnöki széken már nem ült Jenőy, hanem sánta Biróczy.
A diákok nem mutattak semmi meglepetést a clarissime megjelenésén.
A csárdázást tiltja ugyan az iskolai törvény, de nem veszik azt szigorúan, amit a büntetés mérlege is bizonyít; például a pápai kollégiumban tíz garas volt a büntetése a kocsmában kapatásnak, s ezzel egyenlő értékű a más kollégiumokban, hol a büntetést naturáliákban adták ki (börtön, megdorgáltatás). Annálfogva nagyon érthető volt a meglepett krónikásoknak azon törekvése, hogy inkább engedjenek magukra bármily magas fokú kocsmai kihágást bizonyulni, semhogy annak a gyanújába keveredjenek, amit éppen elkövettek; költemények szavalása! tudományos értekezés! tárogatófúvás! krónikaírás! Clarissime domine Muskotályi ünnepélyes tekintetet akart adni arcának, ami sehogy sem illett neki. Az átkozott diák előtt egészen oda volt a tekintélye már. Pedig igazán tudós ember volt: De szerencsétlen termete miatt kikaptak rajta, s aztán ő is üldözte a diákot. Akárhányszor meglátott az iskola falára felmázolva veres krétával egy nagy gömböt, annak tetejében egy kis gömböt, a nagy gömbnek négy vonással kezet-lábat, a kis gömbnek két ponttal meg egy húzással szemet-szájat festve: alá sem volt írva a neve, mégis tudta, hogy ő az ott. Még a tanodai táblán is ott találta ezt a mértani ábrát: aláírva Q. F. D. – Mégsem volt jó kedve.
– Mit mívelnek kendtek itt? – kérdezé parancsoló orrhangon, s nádbotja végével odakopogtatott az asztalra.
Sánta Biróczy érzé magát felhívatva az elnöki válaszadásra:
– Az exegeticát fejtegetjük. A kánai menyegző a textus.
– Nem kendhez szólottam. Humanissime Jenőy, miért nem ül kend az elnöki széken?
Jenőy előbb gúnymosollyal vetette magát hátra székében; aztán diákos humorral felelt:
– Ennek oka a fizika szabályában rejlik: „de impenetrabilitate corporum” a testek áthatlanságáról. Mivelhogy Biróczy már ott ül, s mivelhogy Biróczy test, s mivelhogy a testek áthathatlanok, s így két test egyszerre egy helyen nem lehet.
– Nemde, nem kend-e a krónikaírás prezidense?
Jenőy bámuló arcot csinált.
– Miféle krónikáé? A Krónikon Budensét tetszik-e érteni? Vagy Anonymus Belae regis notariusét? Avagy Szalárdi krónikáját vagy Márkus festett krónikáját vagy a carmen miserabile krónikáját?
– Ne csináljon kend magából bolondot. Kendnek becsületes arcához nem illik a komédiajátszás. Kendtek itt tiltott conventiculumokat tartanak, melyeket tilt Leopoldus I. törvénye; kendtek itt calumniákat támasztanak, miknek büntetése megszabatik a II: 71-ben, a magas udvar és az országgyűlési követek ellen rágalmazó verseket és pasquillusokat jegyezve fel róluk.
– Depraecor! – szakítá félbe Jenőy. – Nekem mint juristának a törvények idézését jobban kell tudnom; a conventiculumokat I. József törvényei tiltják: 1599: 25. A calumnia pedig, melyet II: 71. megfenyít, nem rágalom, hanem igaztalan perlekedés címe. Az a calumnia, mely a felséges udvarra vonatkozik, I. István II. 53-ban fenyíttetik halállal, amely pedig rágalmat jelent az inclyti Status et Ordines ellenében, ezt az 1725: 7. és 9. bünteti kétszáz forintokkal.
A clarissime domine majd kiugrott a bőréből dühében.
– Nem azért jöttem én ide, hogy kend nekem a Tripartitumból prelegáljon, hanem hogy adja elő azt a krónikát, hol van?
– Ilyen nevű állatról közöttünk soha említés sem tétetett.
– Casuista! Jezsuita! A nevekbe kötelőzködöl! Tudom, hogy egymás közt Koszorúnak nevezitek azt. Hol van a Koszorú?
Jenőy folyvást zavartalan humorral felelt:
– Koszorút csak kétfélét ismerek; az egyiket csinált virágból a menyasszony fején, a másikat babérlevélből a sült malacon. S minthogy az egyik sincs e helyütt…
– Tace! Hasztalan a tergiversatio! Mindent tudok. Fel vagytok adva! Valljátok meg bűneiteket őszintén; az büntetésteket enyhíteni fogja. Adjátok elő irataitokat!
– Quaeras! (keresd!) – ordíta közbe egy basszus hang. Barkóé volt az. S erre unisono felkiálta a többi: „quaeras!” Keresd!
A clarissime azzal nekiindult a botjával végigkopogtatni a hordókat: melyik kong? Melyik üres?
A részeget játszó Borcsay pedig csak azért is felkapaszkodott egy hordó tetejére, arra ráült, mint a lóra, ahogy Bacchust festik a kártyán, s onnan kezdett el dalolni:
Elindula Szent Péter Rómába,
Botját veté vállára haragjába:
Botja végén csutora,
Csutorában jó bora.
Iszik, mikor akarja,
Fülöpöt is kínálja.
Mindenki előtt ismeretes lesz az a tudományos experimentum, hogy ha egy hordót, mely nincs egészen teli, alulról megkopogtatnak, ott nem ád hangot; ha pedig felül kopogtatják meg a fenekét, ott már kong; – de még olyan eset nem fordult elő a fent leírt időkig, hogy egy hordó, mely akonájáig tele van, alulról megütve adjon kongó hangot. Clarissime Muskotályinak adatott meg ez új „vacuum Torricellianum”-ot felfedezni.
Amidőn ugyanis ahhoz a hordóhoz ért, amelyen Borcsay lovagolván, insolenskedett, s annak a fenekét is megkoccintá nádpálcája fogantyújával: íme a hangszer felül csak koppant, de alul döngő szózatot adott.
– Ez az! – inte a clarissime kísérőinek, s azzal diadalmasan fordult az elámuló diákhoz a hordó tetején. – No, most rugdalózzék kend! Most invokálja Bacchust és Gambrinust! Hát kend mit szól ehhez, humanissime Jenőy? Aki olyan fizikus; nem tudná nekem megmagyarázni, mi okozza azt, hogy ez a hordó alul kong, felül pedig nem ád hangot?
Jenőy zavarodatlanul felel:
– Egyszerű tudomány. Mindenki tudja, hogy a debreceni bor „fel szokott fordulni”; ez bizonyosan akkorát fordult, hogy alul került a levegő, felül a bor.
– Majd végére járjunk e nevezetes fenomenonnak. Spirité! Hívjátok ide a csaplárost!
Nagy uram nem volt messze.
Hozta már a kalapácsot.
– Ne törjük rajta fejünket sokat – mondta a clarissimének —, megmondom, hogy ennek a hordónak kettős feneke van; még a háborús világban készült, s arra szolgált, hogy a rejtekébe dugdosta el a jámbor ember a félteni való pénzecskéjét. Jelenben pedig semmi sem lévén benne.
– Semmi-e? – szólt gúnyosan a clarissime, a fél szája szegletéből eresztve a szót. – No, majd mindjárt analizáljuk hát azt a semmit. Nyissa ki kegyelmed a hordó ajtaját.
Az igen egyszerű műtétel, a hordófenéknek van egy hermetice záródó ajtaja, melyet egy vastag retesz szorít a fenekéhez; ha e reteszt kiütik belőle, menten ki lehet venni az ajtót.
Clarissime Muskotályi azt sem várta, hogy a jurátus belevilágítson a felszabadított odúba; hanem sietett kurta térdeit meghajtani s nádpálcájával belekotorászni a rejtélyes üregbe, hogy annak elefántcsont fogantyújával kihúzza ebből a corpus delictit. A négy asszisztens ugyan segített odanézni; míg Nagy uram kerek hasán összetett kezekkel sopánkodott a diákok helyett: „no, jojcakát, nektek, szegény latinusok! Jojcakát neked, Csittvári krónika: elárult benneteket a gézengúz Aszályi!”
A clarissime pedig addig húzta, addig vonta a botja kampójára akadt papiros zörejű tárgyat, míg szerencsésen kirántotta azt a hordóból, s mi vala az – egy irtóztató nagy koszorú vereshagyma.
– Ecce! – kiálta fel Jenőy. – Ez a harmadik koszorú csakugyan nem jutott eszembe.
E furcsa trofeum láttára féktelen hahotában tört ki az egész siserehad; nevetett maga Nagy uram is. (Hogy az ördögbe változott át az a krónika vereshagymává?) Még a két jurátus is a clarissime háta mögött megesett a röhögés ördögének; nem ugyan fennhangon, de legalább pantomiában; mind a kettőnek a füléig szaladt a szája, s laposra hunyorult a szeme; mikor pedig a clarissime hátranézett, akkor hirtelen bekapta mindegyik a száját, s felrántotta a szemöldökét, de ha elfordult, megint csak kilátszott mind a harminckét foguk. Míg a szegény mendikás odahátul, ha egyébbel nem mert nevetni, hát a nyakát húzta le a válla közé, s a térdét emelgette, azzal nevetett.
Hová lett hát a Csittvári krónika? Az áruló világosan megmondá, hogy hol van a rejteke. Egy olyan roppant fóliáns, egy „elefantina moles” csak nem dugható el akárhová.
A clarissime tüzet szikrázott a dühtől. S ebben a dühében meglátott az asztalon valamit. Annak a láttára aztán földhöz csapta a botjára akadt hagymafentőt, s győzedelmes kegyetlenséggel mutatott az ujjával, a botja végével arra a bizonyos tanújelre.
– Hehehe! Hát ez micsoda itt, clarissimi? Ez a fényes cseppecske itt az asztalon? Az ott egy tintacsepp!
Valóban egy áruló tintacsepp maradt az asztalon, s ez most mindent fel fog fedezni.
– Kendtek itt nem ittak; hanem írtak! – rikácsolt a clarissime, botjával az asztalra kopogtatva.
Jenőy észrevette társai arcán a veszélyt, melyben forognak. Nincs ahhoz fogható veszedelem, mint mikor valakit egy hazugságon rajtakapnak; nagy hősök, kik minden mártíriumot ki tudtak állni, nagy gonosztevők, kik semmi kínzástól meg nem puhultak, egyetlen rajtakapott hazugság miatt úgy el tudják veszíteni egész lelki keménységöket, hogy nem bírnak tovább tagadni; végigvallanak mindent.
Ennek hirtelen be kell vágni az útját.
Jenőy dacosan felugrott az asztal mellől, s odavágva tenyerével az inkriminált tintacseppre, rázendíté az elátkozott refrént.
„Csak azért is Dungó!”
Akkor egyszerre valamennyien utána, mint a bomlott óra:
„Dere-düre-duda Dungó!”
Mint az erdei ördögök fellázadása, olyan volt a bomlott zsivaj, ami erre keletkezett; ahány torok, annyi énekelte, s ahány ököl, ahány sarok, annyi dobolta, asztalon, hordó fenekén a veszedelmes nótát:
Debrecenben kidobolták,
Hogy a Dungót ne danolják,
Csak azért is Dungó! – és a többi.
A kitört rebellió egy időre megzsibbasztá a hatalom kezeit. Professzor, jurátus, dárdás elámulva vonult a biztos háttérbe, melyet, amint a rosszcsont észrevett, „uzsgye fóre!” felkerekedett, neki az ajtónak; mire valakinek eszébe jutott volna, hogy utánok menjen, már kinn voltak a házból.
– Hiszen majd holnap megkaplak benneteket! – börzsölködött utánok a clarissime.
Igen: a diákokat; de nem a Csittvári krónikát. Üthetik már ennek a nyomát; nincs már az a pincében. Az alatt a rövid idő alatt, amíg a Borcsay részegségi produkciójával az inkvizítorokat feltartóztatta, a társak hirtelen szétszedték a krónikát, s ki-ki egy darabot elrejtett belőle a tógája alá.
Barkónak jutott a borjúbőr boríték, az csattogott olyan nagyon a tógája alatt, mikor futott. Ki jött volna arra a gondolatra, hogy egy nyalábnyi nagy pandektát a diákok zsebében akarjon megtalálni? Jenőy megijedt a tintacsepptől, hogy az motozásra vezet; azért vetemedett arra a kétségbeesett gondolatra, hogy a pasquill nótáját a kigúnyolt nagyhatalomnak szeme közé rivallja. Ez volt az egyedüli menekülés.
Őket ugyan valószínűleg ki fogják mármost majd csapni az iskolából – hanem a Csittvári krónika meg van mentve.
– Vajon miféle bor lehetett az, amitől ezek a gaz lurkók ily pogányul lerészegedtek? – mondá clarissime Muskotályi, megvizitálva a kancsót és a bádogpoharakat sorban.
Hát nem volt azokban egy csepp bor sem. Nem ittak azok semmit.
Eggyel több bűnvád rájok nézve.