„Hát hogy tetszett a Fehér Hajó-i komédia?
Bálvándy komédiás direktor!”
Ez volt az egyik visszatromfolás.
Bálvándy pedig még aznap délelőtt ellátogatott Katinkához.
– Ne várja biz „azt” – mondá a szép asszonynak —, tegnap este megjött, leült kártyázni, elvesztette utoljára még a jegygyűrűjét is, azzal hazament.
Katinka ráismert a gyűrűjére.
Piros lett a haragtól.
– Adja ide azt a gyűrűt azonnal!
– Dehogy adom! Nagy pénz árában van ez nálam.
– Hát mit akar vele?
– Felkeresem vele azt, akinek az ujján maga, szép asszony, örömestebb fogja látni. S annak adom.
Katinka azt mondta Bálvándynak, hogy: „Maga nagy ördög!”
HÁTRAFELÉ FÖLFELÉ
Bizony megcsókoltad te a feszületet, kedves barátom, mikor a püspök odanyújtotta eléd – kötődék Biróczy az ő kedves barátjával, Kálmánnal, amint vége volt a keresztfelszentelési szertartásnak, mely István király napján a Decséry család templomában megtartatott. Ez alkalommal a vidék notabilitásai meghívattak; a püspök maga pontifikált, két kanonokja kíséretében; Dorothea grófnő énekelte a magánhimnuszt a zenekarban, gyönyörű csengő szoprán hangjával; az olyan fiatalemberek pedig, mint Kálmán, kardosan, magyar ruhában szolgáltak a közrendnek. A püspök aztán közölt velük minden szent áldást, nem kérdezve, ki igazhivő, ki eretnek. Biróczy termetének rendkívülisége által fel volt mentve a szolgálat alól, s olyan helyről nézhette a szertartást, ahol nem osztottak tettlegesen kifejezett malasztot.
– No de valljuk meg, hogy örömest tetted – folytatá a csipkelődést Biróczy. – Azt a helyet érinték ajkaid a mi Urunk Megváltónk aranyból formált alakján, amelyet egy perccel előbb a mennyei szépségű Dorothea grófnő ajkai érintének, s így kétszeres volt az áldás. Hát még ha a mi Urunk Idvezítőnk nem volna ott a két csók között.
De már ezért Kálmánból kitört a nemes harag.
– Eredj! Te Momus! Egy lélegzettel szidalmazod a szűz erényt, a jó barátodat és az Idvezítőt.
– Én pedig semmit sem mondtam, ami, ha úgy történnék, azért akár a szűz erény, akár a jó barát, akár az én Idvezítőm haragra gerjedne.
…A szent szertartást úri lakoma fejezte be, melyben Kálmán a főasztalhoz jutott, ahol a notabilitások ültek. Az alsóbbrendű vendégseregnek a mellékterem virult. A főasztalnál ültek a grófi család tagjain kívül a püspök és két kanonokja; két testvér Dombrádi, mindkettő nevezetes egyéniség. Az egyik, az idősebb, háromszázötvenkét fontot nyom, a fiatalabbik sokkal karcsúbb, az csak háromszáznegyvenháromig vitte. Vasszék, vaságy kell nekik, más minden pozdorjává törik alattuk. S ha valaki megbámulja csodás előmenetelüket, annak büszke dicsekedéssel mondják, hogy az még mind semmi, de van egy harmadik testvérük, az még tizenhat fonttal nyomatékosabb. Egyszer Pesten voltak mind a hárman, hozattak maguknak egy bérkocsit. Amint az első testvér lejött a kocsihoz, a fiákeresnek tátva maradt a szája ijedtében, mikor a másodikat is meglátta, a haja szálai ég felé emelték a kalapját, de mikor a harmadik is előállt, közé vagdalt a lovainak, s úgy elvágtatott, hogy még talán most is szalad.
Joviális két derék ember. Omlik belőlük a jókedv. Adoma, áldomás ki nem fogy annál az asztalnál, ahová ők leülnek.
Ott van a helybeli tiszteletes is, a kálvinista pap; a gróf minden ünnepélyes alkalommal asztalához szokta őt hívni, amit pedig az nemigen nagyon kíván; nincsen ő az ilyen úri étkezéshez szokva, s aztán mindig megfekszi egy hétig a lakmározást. Otthon az „emberem” (így híja a feleségét) még azonfelül leszidja, hogy minek ivott olyan sokat, mikor ismeri már a természetét.
A jó öreg tiszteletes kapott rajta, hogy egy „nostrast” sejthetett meg az asztalnál: „Üljön ide mellém, uramöcsém – könyörge Kálmánnak —, aztán figyelmeztessen, kérem az egekre, hogy mi a megennivaló; valami kígyót vagy békát meg ne egyem ennél az úri asztalnál; ha pedig látja, hogy nagyon sokat találtam már inni, adja tudtomra szép hegedűszóban, mondja azt, hogy nagyon erős ez a bor.”
Aztán csak meg is kérdezett mindent Kálmántól, hogy mi az, mit most hoznak. Az a makaróni nem valami kígyófajta-e? Mert ha ő valami kígyót meg talál enni, attól ő mindjárt meghal.
Hogy elítélte magában a két kövér kanonokot, akik még a csigabigát is megeszik tucatszámra. Nekik való az, mert pápisták.
Föltette magában, hogy nem fog bort inni; de aztán csak lehetetlen volt megállni a fogadását. Az egyik kanonok híres tósztmondó volt; megkívánta a konstitúciója, hogy minden étel előtt s minden étel után egy tósztot mondjon, s mikor ez a jogcím elfogyott, akkor a felebaráti szeretet diktálta reá azt a kötelességet, hogy ha még van valaki az asztalnál, aki nem volt felköszöntve, megtósztozatlanul ne maradjon. Ezúttal harmincketten ültek az asztalnál. Tósztjaiban rendesen testvérére szokta a felhívást intézni: szállok az úrnak. Azt mondta rá: „állok elébe” – s tölte poharába. De miután a szónok tósztja hosszú vala, a fölhívott nem várhatta végét, közben kiitta poharát, s végül újra töltött. Ilyenformán az egyik harminckét poharat ürített, a másik hatvannégyet. Az égi gondviselés őrködött fölöttük, hogy semmi káros következménye ennek nem volt.
Tehát Kálmánra is jutott egy tószt. A kanonok úr eldicséré annak minden őseit, őtet magát, jó tulajdonságaival, végül afölötti sajnálkozását fejezte ki, hogy miért ily jeles, kitűnő ifjúnak eretnekül élni a világban, s óhajtá, hogy az a boldogságos szűz, kinek képmását a kastély is őrzi (gyöngéd célzás Dorothea grófnőre), szelíd tekintetével vezesse e derék ifjút az igaz útra.
De már ez ellen a tiszteletes felpattant! Gróf ide, püspök oda, ő a maga vallását kisebbíttetni nem engedi. Ő a maga nyájából ily becses juhot elcsábíttatni nem enged.
No, ebből azután tökéletes lett az asztal fölötti mulatság. A tiszteletes a vallási vitatudományban nagyon jártas férfiú volt, csak úgy labdázott negyedfél mázsás embereivel, s tűzbe jövén, annyi borfélét beszedett, hogy Kálmán jónak látta a lábát megnyomni az asztal alatt s fülébe súgni: „tiszteletes uram, nagyon erős ez a bor”.
– Ha erős, ne igyad, fiam! – vágott neki vissza a lelkesült harcos, s a harc vége aztán az volt, hogy Biróczynak be kellett jönni azzal az izenettel, hogy a tiszteletes asszony ideküldött, hogy menjen haza, mert baj van, s arra azután a gróf intésére Kálmán hóna alá vevé a tiszteletest egyfelül, másfelül Biróczy, s elvezeték szépen a parókiáig, folyvást épülve szent Ágoston citátumain; otthon pedig szépen lefektették, s nem kellett neki ringatás.
– Látod, bajtárs – mondá visszatértükben Biróczy Kálmánnak —, ez az élet filozófiája. A hithűség és buzgalom ilyen vedlett vakolatú házba vezet, a nagyurak gráciája pedig olyan palotába, amilyenbe visszamegyünk: „flecti, non frangi” (hajolni, nem törni), ez a jelszó a jó magyar nemesi címerre. Te már megtaláltad a „gradus ad Parnassum”-ot. Ott ugyan nincs Parnasszus, de van más. Szépen lépegetsz fölfelé és – hátrafelé. Ahányat fölfelé, annyit hátrafelé. Hanem okosan teszed. „Sic itur ad astra.” (Így haladnak a csillagokig.) Lesz belőled nagyúr, méltóságos úr, grófnő férje, istennő férje; boldogságos szűz malasztja száll rád, égből és földről. Ha olyan szép fiú volnék, mint te: én is úgy tennék, mint te.
– Részeg vagy te, bajtárs, nagyon.
– Az meglehet: akkor támogassuk egymást; mert te is az vagy. Én, ha vagyok, bortól vagyok; te pedig szép szemektől vagy ittas. Ha a katzenjammer előjön, nem tudom, melyikünknek a feje fog fájni jobban.
Mikor visszatértek a terembe, a tósztozás még egyre folyt; a férfiak még az asztalnál ültek, a hölgyek már elmenekültek onnan. Kálmánnak egy pillanatra alkalma volt Dorotheával összetalálkozni az amabilis confusióban.
A grófkisasszony megszorította a kezét, és fülébe súgta:
– Most mondá atyám, hogy mához egy hétre statucióra vagyunk hivatalosak a kordicai uradalomba. Elmegyünk mind, ön is velünk jön!
Az a hang, az a szemragyogás, amivel e szó mondva volt!
Kálmánnak nagyot dobbant a szíve.
Ez a kordicai statució volt az, ami elől szerelemféltő dühében megszökött, s ez az, amire szerelmi boldogság diadalával fog sietni most!
Az ebédnek vége volt, az asztal felbomlott; mindenki sietett őnagyságának, a püspöknek kezet csókolni.
Ő is!
A SZIVÁRVÁNY KÖZEPETT
A Korda folyam ősforrása az Északi-Kárpátok között fakad. Egy magas, meredek sziklafal közepéből, háromöles magasból tör elő oly erős rohammal, hogy ötölnyi ívboltat képezve omlik alá. Csodálatos boltív! Aki alatta áll, e folyton változó prizma gyémántboltozatán keresztül örök szivárvánnyá törve látja az eget. Aki pedig távolról nézi, mikor a nap rásüt, a zuhatag finom vízporában egy kerek aureólát lát, minő a léghajósoknak jelen meg néha a felhők között, egy akkora szivárványt, mely egy emberpárt befogadni elég.
Ez a hely a tökéletes magány hazája. Északról, nyugatról a meredek sziklafal zárja el, melyből a folyam előtör; a zuhatag innen egy áthatolhatatlan bozóton, őserdők egymásra omlott faderekain keresztül harsog tovább; keletről pedig egy mély hegyszakadék tátong mellette, melybe ha valaki alátekint, annak fenekét ellepve látja a szarvasagancsoktól, miket tavasszal e bujkáló állatok oly helyeken hánynak le, hová ember nem közelít.
Fenn a sziklafalon az ős fenyőerdő koronái zúgnak a szélben. Egy óriási szál: egy kolossz a többiek között, éppen azon barlang sziklapadmalya fölött vert gyökeret, melyből a folyam előtör, onnan emeli fel örökzöld gúláját a többiek közé; onnan felülről a vadszőlő venyigéje szövetkezett sötétzöld ágaival, s lekúszott rajta, lehúzták mindig éretlen fürtjei egész a tövéig; egy elszabadult indája lecsüng a vízesésig, s annak az ütésétől szökell, mintha a vén komor fenyő gyermekjátékkal mulatná magát.
A sziklafalon megtűző nap sugarai kétszerezik a nyár melegét, a zuhatag örök permetege üdíti az átfűlt léget, ami tropikus légkört varázsol elő, s a légkör nedves melegében, a bérc minden hasadékában kövér növényzet telepszik le, a fülfű zöld rózsái, a szaka sárga koszorúi virítnak le róla, s ahol más nincs, zöld moha folytatja a tarka hímzést.
A vízesés alatt, a fényes üvegbolt alatt öles páfrányok ernyőznek körül pálma alakú legyezőikkel egy mohos követ, melyet a felfutó alkekengi koszorúz meg narancsveres kelyheivel. A meleg árnyékban csoportokban virulnak, mint egy fejedelmi díszkert, az erdők drágaságai: orchideák, cypripediumok csodaszép bokrétái, virágok, mik pillangókhoz, legyekhez hasonlítanak; miknek alakja tarka női cipő, fészkén ülő madár; illatja mesés szerelemhevítő.
A folyam tajtékzó hulláma tova utat tör magának a gubancos máhola— és málnabozótok között, mik összeverődtek a vadvenyigével, iszalaggal; s hol egy-egy kis csöndes szögletet talál a völgyben, mely egy eltévedt hullámának nyugvóhelyet ád, azt úgy felékesíti nefelejccsel, sötétkék csengettyűvirággal, piros havasi rózsával.
Egy helyen nagy kanyarulatot tesz a folyam, s ott a kerület zátonyán egy csalit támad veres fűzből; festői ellentét a komor fenyősötéthez. E törpe fákon hosszú sorban fehér gömbök függnek alá, messziről virágbimbóknak nézhetni őket. A fügemadár fészkei azok, miket csoda tudománnyal fűzfa gyapotjából tud szőni, varrni. Ezek is az emberhang száműzöttei.
S amint alább a ködös mélységben újra megjelenik a folyam, mint egy smaragdzöld tengerszem, megszorulva egy völgykatlanba, ott annak a tengerszemnek a partján látszanak egymás mellett a legősibb cölöpépítmények, egy mesterséges gát, amellett sorba épült gömbölyű gunyhók. Azoknak a lakói a hódok. Ezek a bölcs vízi építészek. Egy kiveszni induló faj, mely csak ott lakik még, ahova ember el nem jut.
Ezt a helyet még nem taposta emberi láb.
A ledűlt fatörzsön országgyűlést tartanak a cincérek, e hosszú bajuszú bogarak; egyedüli urai annak az erdőnek. Határozataikat bizonyosan jegyzi a fák kérge alá rokonuk, a betűíró cincér.
Az erdei méh még csak fiainak gyűjti a mézet az odvas fa üregébe. S ez az egész lég mézillattól terhes, a levegő maga mámorít, andalít, s titkos érzelmeket költ fel.
S e titkokat magyarázni itt vannak az erdők szószólói: ahol a zuhatag zajong, ott szeretnek énekelni a madarak is, ott hangzik a rigó kirívó füttye, ott zúg a süketfajd szerelemféltő haragja, s mintha folytonos csókok csattognának a levegőben: az a fülemüle danája.
És az alább hanyatló nap egyre szélesebbre terjeszti ki körül a bűvös szivárványkört e tündértáj fölött; az andalgó azt várja, hogy ott a szivárvány környezte mohos kövön meg fog jelenni az erdők istennője, a hűs permetegben testét megfüröszteni.
S valóban, ha elvár addig, míg leszáll az est, részesül abban a ritka gyönyörben, hogy a páfránlevelek legyezői szétnyílnak, s előjön közülök a meztelen szirén.
Ah, mily elragadtatás volna e látvány – egy vágyódó természetbúvárnak.
Az a „szirén” egy nagy fekete, meztelen szörnyeteg: ritkaság az állatok között; teste idomtalan, mint egy vastag kígyó, apró lábai vannak, s fejéből két mozgékony vörös cafrang nőtt ki, ami még rémesebbé teszi.
De kincs ez a természetbúvárnak; mert nehéz őt élő alakjában megláthatni, kerüli az embert s minden más állatot, a napfényt, a zajt. Olyan helyen él csak, amit nem háborítanak soha. Nedvet és meleget keres árnyékos helyen; lassan tud mozogni, s semmi védelme nincsen, egyedül az a borzadály, melyet látása gerjeszt. Senkit nem bánt, mégis irtózat ránézni.
Ezé a sziréné a szivárvány környezte tündérgrotta a Korda-folyam forrása alatt.
A kordicai statucio két hét helyett két hónap múlva lett megtartva, jóval későbben, mint ahogy Bálvándy kitűzte.
Ennek pedig az volt az oka, hogy a fődolog, a vendégek elhelyezése nem engedett magával alkudni.
Az uradalomhoz csakugyan húsz falu tartozott, s azok között Kordica volt a metropolis. Ezt a címet nemcsak azzal érdemelte ki, hogy valamennyi között legnagyobb, de egyúttal legrongyosabb, legpiszkosabb is volt.
Mikor Bálvándy megtekinté új uradalmát, s végigjárta azt a hosszú, sáros utcát annak a székhelyén, s meglátta azokat a fából tákolt kunyhókat, mik egyetlen vasszeg alkalmazása nélkül épültek, s miknek már a falun kívül érezni a bűzét, hát akkor mindjárt rájött, hogy ő itt a statuciót meg nem tarthatja; mert a sok vendéget nem tudja hova eltenni.
Arról a kisegítőeszközről is le kellett mondani, hogy hirtelenében deszkából egy közös kastélyt építtessen, amiben valamennyi vendégét eltegye. A meghívott vendégek feleségestül, kisasszonyostul fognak jönni; azokat egy nagy pajtába összerekeszteni nem lehet. Aztán meg Bálvándy Csollán Berti hírére sem vágyott; akihez jámbor ember rettegett vendégül szállni.
Nem! Bálvándy egészen másutt kereste ambícióit. Az ő vendégeinek dicsekedni kellett a jó fogadtatással.
Azt gondolta ki, hogy egy szeles éjszakán felgyújtatta Kordicát, s a rongyos házak aztán végig leégtek, szennyes vackok, szurtos cókmók, bűzös limlom minden odaégett bennük.
Akkor aztán összeszedte Heves megyében, Zaránd megyében a maga híres faragó embereit, felküldte őket Kordicára, s két hónap alatt olyan új falut építtetett a leégettek számára, hogy csak úgy tündökölt! Ellátta a maga jobbágyait házi bútorokkal, vászonnal, edénnyel, hajtatott fel nekik egész csorda tehenet, úgyhogy mikor a statuciónap eljött, a minden vidékről csoportosuló vendégsereg egyesével, családonkint egy-egy külön parasztházhoz jutott szállásra, ahol hálálkodó jobbágynép szolgálta ki, s leste még a kívánságát is. Ez a lehető legnagyobb kényelem a világon.
Pedig háromszázat haladt az úri vendégek száma; kocsis, hajdú, inas azonkívül.
A kordicai erdőben pedig rögtönzött vadásztanyák voltak alakítva az összes vendégsereg befogadására; egy roppant nagy bálterem deszkából, apróbb-nagyobb érkezési tanyák. Egy domboldalban négy szakaszra osztott szakácstanya, külön tűzhely úrnak és cselédnek. Óriási sütőkemencék. A szabadban nyitott lacikonyhák; nagy félszerek a boroshordóknak, szárnyékok a vágómarhának.
Egy olyan roppant birtoknak, mely három vármegyében fekszik, s Galíciával is határos, a statuciója is nagyszerű. Törvény szerint, minthogy szerző félről maradt a birtok az öröklőre, minden szomszédot meg kell a beiktatásra hívni, s minden megye hivatalos elöljáróságának jelenlétében kell annak végbemenni.
S nemcsak a nemességnek, a parasztságnak is jelen kell lenni. S az mind az új földesúr vendége. Hanem hiszen nem is történik ilyen szertartás holmi dibdáb jószágocska miatt, sem adásvétel alkalmával, hanem midőn valami nagy uradalmat kap valaki ingyen, királyi kegyelemből vagy korábban elholtnak szerződéséből. Az ilyen úr hadd traktáljon!
Ilyenformán a statución olyan vegyes társaság keveredik össze, amilyent soha az életben szántszándék vagy vakeset össze nem bír állítani. Papok és tisztviselők, falusi bírák és nótáriusok, kisbirtokosok és mágnások, bocskoros rusznyákok és strucctollas úrhölgyek, az uradalom minden szomszédságából hivatalosak az ünnepélyre. Így rendeli a törvény. Még Galíciából is jöttek át telivér lengyel urak és úrhölgyek, s segítenek tarkítani a vendéggyülekezetet.
Annálfogva senki sem csodálkozik azon, hogy ha olyan embereket talál itten, akikkel máskor még csak szóba sem állt. Mindenki hivatalosan van itten.
Az egymás után érkezők bediktálják neveiket a jegyzőkönyvbe. S a Decséry család neve megtűri, hogy Dorothea grófnő neve után következzék Csollánné Sátory Katinka neve. A világban sehol másutt nem állhatnának egymás mellett. Nem a rangkülönbség miatt; Katinka is nemes nő és gazdag; hanem jó híre miatt. Egy nő, ki férjével nem él együtt, a Decséry családdal egy társaságba másutt nem jöhet. Csak a statución; az is hivatalos személy. Egyik birtoka határos a kordicaival, valamint a Decséryék egyik uradalma. Bálvándy azzal vette rá Katinkát, hogy jöjjön el a statuciójára, hogy visszaadta elzálogosított jegygyűrűjét: minden kárpótlás nélkül. Azt nem mondta meg neki előre, hogy Kálmánt is ott fogja találni.
Kálmán sem talált valami megbámulnivalót azon, hogy a neve előtt egy rég elfeledett nevet látott meg: Aszályiét. A minőség is utána volt írva. „Mint Csollán Bertalan úr meghatalmazottja.”
Találkozott is vele, de nem állt vele szóba; pedig az nagyon dörgölőzött volna hozzá. Kálmán nem akarta észrevenni.
– Te! – mondta Bálvándy Kálmánnak. – Látod azt a hosszú nyakú mendikást? Fogadok veled tíz aranyban egy fületlen gomb ellen, hogy ezt a kazuárt azért küldte ide Berti, hogy mikor javában folyik a statució, felálljon protestálni.
– Mi jogon?
– Semmi jogon. Csak hogy megzavarja a mulatságot. A legale testimonium kérdésére: hogy mi jogon protestál, azt fogja felelni, hogy okait előadni van ideje egy évig a királyi tábla előtt. Erre is fogadok veled: tíz aranyat, egy fületlen gombra.
Kálmán ezt felelte rá: „Nincs elveszteni való fületlen gombom.”
S ezt az előleges véleményt aztán minden ismerősének elmondta Bálvándy, aminél fogva Aszályi akármerre fordult, mindenütt mosolygó képekkel találkozott. Előre ki volt találva a rébusza.
A statucio emberemlékezet óta mindig az ünnepélyes hivatalos beiktatással szokott kezdődni: a birtoklevél felolvasásától a hant kézbeadásáig. A kordicai statucio nem ezen kezdődött.
A megérkezés utáni napra volt rendezve egy hajtóvadászat: ez volt az ünnepély előzménye.
És annak is megvolt a maga jogosult indoka.
A statucio egyúttal határjárással is van összekötve. Hogy a határjárás végbemehessen, az új birtokos utakat vágatott az őserdőkön keresztül, s ez alkalommal az útcsináló jobbágyok nem kevesebb, mint kilenc medvével találkoztak; azok közül egyet megpuskáztak, de elmenekült; egy másik vén mackó pedig az őt zavaró rusznyáknak a hátáról mind letépte az irhabőrt.
Tehát legelső feladat volt ezeket az autochton lakóit az őserdőnek felvilágosítani afelől, hogy változott a birtokos, s az új gazda kisajátítja a medvének a bőrét – mert különben ez utóbbi teszi meg azt a tréfát, hogy szétriasztja a határjáró legale testimoniumot.
Elébb meg kell tisztítani az erdőt a fenevadaktól.
Nem is volt e bevezetés ellen senkinek semmi kifogása. A hajtóvadászat, kivált ily magas rangú vadakra, mindig olyan hevély, melyben magyar, lengyel, orosz örömest belemelegszik; a mulatságnak ez volt a jobbik fele: a medvebőrre már előre ittak.
Hatszáz hajtó volt kirendelve, akik hajnal előtt megindultak állomásaikról, míg az uraságok a villásreggeli után húztak sorsot a helyekért.
A magyar hölgyek a lengyel delnőkkel versenyeztek a merész vállalkozásban, hogy a vadászatban ők is részt vegyenek. Természetesen mindegyik mellé jutott egy védelemkész cavalier servant, s azonkívül egy jó lövő orosz puskás.
Még Decséryné, a hercegnő is kegyeskedett azon óhaját kifejezni, hogy a vadászkörnek egy olyan pontjáig, ahová még kocsin el lehet jutni, Dorothea grófnővel együtt elmegy, melyre Bálvándy kinyilatkoztatá, hogy van egy szép kerek tisztás a folyamparton, amelyet a sorshúzásból a hercegnő kedvéért külön zár, s ott ő magának tartja fel azt a szerencsét, hogy a hölgyek fölött őrködhessék, amiben Decséry főispán is ígérkezett vele osztozni. A többiek sorsot húztak, ki hova álljon, s melyik hölgynek melyik lovag legyen a védője.
Egy kis kegyes csalás volt biz abban az egész sorshúzásban, hogy ki hova jusson és kinek a társaságában. Úgy rendezte azt Bálvándy, hogy mindenki meg legyen elégedve a helyével is meg a kíséretével is, ami nem nagy boszorkányság egy olyan sorsjegyes zacskó mellett, melynek több rekesztéke van, s a belenyúló csak azt a nevet húzhatja ki belőle, amelyet a rendező akar.
Katinka ezt a nevet húzta: Korda-fő. Mikor aztán a férfiak is helyet húztak, s keresni kezdte mindenki a maga párját, s rá is talált, Katinka is kíváncsi volt megtudni, hogy: „Ki lesz az én gavallérom? Ki húzott Korda-Főt?”
– Én voltam az a szerencsés – állt elő a válasszal Kálmán.
– Ahhaha! – Katinka elkezdett kacagni. – Nézze csak: rá nem ismertem önre. Hát ugyan hová tette ön a bajuszát? Jaj be rút ön így! Bocsánat! Hisz a főispán is önhöz hasonlít. Ez most bécsi divat, ugye?
– Az – hagyta rá Kálmán, s engedte a szép hölgynek, hogy azzal a szép szájával az ő rovására nevessen; s azon ürügy alatt, hogy Kálmán milyen rút lett, kitüntette ragyogó gyöngy fogsoraival, hogy ő meg milyen szép.
– No, hát ha egymásnak jutottunk, induljunk a helyünkre – mondta a szép asszony, s előrebocsátva a vezető rusznyákot, megindult a gyepes ösvényen.
Kálmán ajánlkozott, hogy majd viszi az ő fegyverét is, de Katinka nem fogadta el.
„Elbírom magam is.”
Kálmán utána ballagott.
A delnő ruganyos léptekkel haladt előre a meredek hegyi úton fölfelé, karcsú termetének délcegségét emelte a kurtán feltűzött feszes vadászöltöny; s a darutollas férfikalap még több büszkeséget ruházott rá.
Félóráig haladt az ösvényen fölfelé anélkül, hogy egyszer visszanézett volna Kálmánra. Csak amint egy tisztásra értek, ahonnan egy szép havasi tájkép bontakozott ki szemeik előtt, állt meg egy pillanatra, s megszólítá kísérőjét.
– Nem fáradt ön el?
– Nem. Talán kegyed kíván megpihenni?
– Ó, én nem fáradok el soha.
S azzal anélkül, hogy egy pillantást áldozna akár a szép tájképnek, akár kísérője csúf arcának, inte a vezető rusznyáknak, hogy menjenek tovább.
Itt már elhagyta őket az ösvény, s csak a vezető tájékozása után kellett haladniok az őserdőn át, ahol százados vén fatörzsek voltak keresztül-kasul düledezve. Azokat átlépkedni női ruhában kritikus dolog lett volna. Az orosz ajánlotta szolgálatát a delnőnek. Annak az sem kellett; fel tudott szökni az útját álló faderékra s onnan megint le anélkül, hogy ruhájának a fodra fellibbent volna.
Egyszer aztán olyan helyre értek, ahol a hegyről alárohanó Korda egy széles árkot képez. Az orosz lehúzta a csizmáit, s térdig gázolva a vízben, átcammogott rajta; gondolta magában, az utána jövőknek sem fog megártani egy kis egészséges lábfürdő.
– Átvigyem önt rajta? – kérdé Kálmán a hölgytől. Neki vízmentes vadászcsizmái voltak.
– Ah. Hiszen egyölnyi széles sincsen – válaszolt Katinka, s jobb kezébe kapva puskáját, nekifutott az ároknak, s könnyedén, mint a zerge, átugrott rajta, s aztán a túlsó partról visszanézett társára.
Most aztán Kálmánnak is meg kellett mutatnia, hogy tud ugrani. Ő is utána szökött.
A vezető ígérte, hogy most mindjárt eljutnak a Korda-főhöz, már hallani a vízesés zúgását. Ez az út aztán már egészen tornászoknak való volt.
– Menjen ön előttem! – parancsolá itt Katinka Kálmánnak. S nem kívánta segítségét, ha ruháival belekeveredett a csipkebokorba.
Végre elértek ahhoz a meredek hegyszakadékhoz, mely a Kordafőt eddig hozzájárulhatatlanná tette. Az új birtokos gondoskodott az átjárásról, egy óriási, tízöles fenyőszálat kivágatott az innenső marton, s a keresztüldűlő kolossz lett az átvezető híd. Annak levagdalták az ágait, s azon kellett végighaladni a tízöles mélység felett, mely tele volt a szarvasok elhányt agancsaival.
Ez egy szál fenyőből álló hídra lépve Kálmánt mégis rávitte az emberszeretet s a gavalléri kötelesség, hogy Katinkát megkínálja kezével.
– Fogóddzék kezembe, nehogy leszédüljön.
Katinka elfogadta a nyújtott kezet, s engedte magát vezetni a veszedelmes hídon.
Mikor a közepére értek, akkor hirtelen megragadta mindkét kezével Kálmán kezét, s azt mondá neki:
– Ha én most itt el találnék szédülni, s lerántanám önt magammal azok közé az agancsok közé…
Kálmán átkozott humorral mondá erre rögtöni ötletként:
– Inkább én essem azokra az agancsokra, mint azok énrám.
Katinka bosszús negéddel ütött Kálmán kezére.
– Menjen, nem kell többet a keze.
S azzal átbalanszíroztak a folyam forrásáig.
A nap még nem jött elő a hegyek mögül; a szivárvány még nem volt jelen; a szép látványnak még hiányzott a tündéri színe.
Akinek legkevesebb érzéke volt a tájkép rendkívüli szépsége iránt, az a rusznyák vezető volt. Az mindjárt leült egy mohos kőre, elővette a szeredásából a fokhagymát meg a szalonnát, s elkezdett pánizálni.
Katinka fogta magát, odaült mellé, beszédbe ereszkedett vele, elkezdett kérdezősködni feleségéről, gyermekeiről, egész pereputtyát kitudakolta, aközben kínálgatta saját pálinkás butykosával, ami rummal volt megtöltve. A jó embernek ez tetszett legjobban az egész diskurzusban. Meg is felelt neki emberül; ivott, mint a kefekötő – s azután elaludt, mint a juhászbunda.
Kálmán pedig ezalatt elővette az albumát meg a rajzónját, s megkísérté lerajzolni ezt a festői képet, s aztán kétségbeesve tapasztalá, hogy ez az ő festői talentumát meghaladja. – Akkor aztán fogta a puskáját, s felállt egy kőre, s azt hitte, hogy most neki az a kötelessége, hogy lesse a medvét.
Mikor aztán a rusznyák elaludt az Úrban, várva a boldogabb feltámadást, Katinka is otthagyta a jámbort, s odalépett a vízesés tündérboltozata alá, s oda leült arra a páfrányoktól körülárnyalt mohos kőre: a szirénnek a trónjára.
– Barátom! – szólítá meg Kálmánt csípős hangnyomattal. – Ugye nagy baj az, hogy innen nem lehet elszökni?
Kálmán visszafordult, s hidegen kérdezé:
– Miért?
– Azért, mert ide a falra fölmászni nagyon meredek, amarra a bozótnak leugorni nagyon veszélyes; erre a híd felé pedig útját állom én.
Erre aztán mind a ketten elnevették magukat.
– Egyébiránt nincs miért ott állni önnek és lesni a medvét, amíg a hajtás el nem kezdődik; annak is csak a vége felé, ha erre közeledik a zaj. Addig leülhetne ön ide mellém, ha fogadása nem tartja az ellenkezőt.
Kálmán tehát a vállára vetette a puskáját, s odament Katinkához, és leült mellé a mohára. Talán a szirénnek is szokott híme lenni, mely odaül néha.
(Szegény szirén! Hogy irtózunk tőle, amiért olyan rút. Pedig az közelből és sokáig nézve oly gyönyörű teremtés; annak a finom barna bőrén keresztül meglátszanak az erei, mintha üvegből volna, egész a szívéig látni. A szép asszonynál ez nincsen úgy.)
– Kegyed többször is volt már hajtóvadászaton, hogy úgy ismeri a szokást? – kérdé Kálmán.
– Ó, nagyon sokszor! – mondá Katinka, s a térdei közé fogott puskára támaszkodott, olyformán, hogy a csőnyílásra tette a két kezét s a két kezére nyugtatta az állát. – Atyám sokszor elvitt magával. Lőttem is nagy vadakat.
– De igen kérem kegyedet, ne tegye a fejét a puskacsőre.
– Miért ne?
– Mert el talál sülni.
– Ah, dehogy sül el!
– No, én nagyon kérem.
– Jó! Tessék velem parancsolni. Az önnek oly rettenetesen jól illik, mikor parancsol; mint amilyen rettenetes rosszul illik nekem, mikor engedelmeskedem.
– Nem tanították rá – monda Kálmán csípősen.
– Az igaz, hogy nem tanítottak rá – monda a delnő, a kőfalnak támasztva a fegyvert —, inkább az ellenkezőre, s ez nekem sok boldogtalanságot okozott.
Nagyot sóhajtva folytatá, maga elé nézve s két összekulcsolt kezét térdei közé szorítva.
– Gyermekkorom óta ahhoz szoktatott minden: apám, nevelőm, rokonaim, hogy én leszek a családban az úr; nem nő, asszony, hitestárs, hanem „úr”. Mindenben szabad voltam. Amit kívántam, azt tehettem. Szabad volt minden. És aztán csak abban az egyben kötöttek meg elszakíthatatlan lánccal, amiben a legutolsó jobbágyleány is szabad, hogy azt választhatja férjül, akit akar. Rám nézve külön törvényt alkottak, amiben ki volt mondva: ez lesz a férjed, senki más! Pedig hiszen a teremtő Úristen már maga is megbánta ezt a vállalatot. Én is azt tettem volna, amit Éva, hogyha nekem kiszabják, hogy itt van egy ember, nincs több a világon, csak ez az egy, ezének kell lenned; és ha az a férfi ideálképe: hát választom helyette az ördögöt.
És velem még megfordítva bántak: nekem férfi helyett az ördögök legnevetségesebb alakját, Asmódit jegyezték el.
Kálmán furcsán csóválta a fejét. Katinka észrevette azt.
– No, hiszen ön ismeri őt. De az egész világ ismeri, hát nem ez-e az igazi neve? Lássa ön, ezelőtt két hónappal bezártam magamat, s éjjel-nappal törtem a lelkemet, hogy mi legyen belőlem; utoljára arra a gondolatra jöttem, hogy írok annak az embernek, jöjjön értem, vigyen haza, lakjunk együtt, törődjünk össze. Akkor az feljött Pestre, összeült kártyázni Bálvándyval; feltette kártyára a jegygyűrűmet, s elvesztette azt. Azzal hazament, nekem azt se mondta: „jó éjszakát”.
Katinka lehúzta a karikagyűrűt az ujjáról, s mutatta Kálmánnak.
– S Bálvándy aztán visszaadta a gyűrűt nagysádnak?
Kálmán jó vágást hitt ezzel a delnőnek adni.
– Igenis, Bálvándy azt nekem visszaadta. Semmi titok nincsen benne. Bálvándynak is volt egy talánya életem rejtélyei közt. Csak volt. Már ki van találva. Ítéljen fölöttem, aki istennek érzi magát. Életemnek legborzasztóbb napján, aminek neve menyegző, mikor kétségbe voltam esve az utálat miatt, megsértve a legdurvábban, megalázva egy ember által, ki nekem hűséget esküdött, s egy szolgáló miatt még aznap megalázott, kigúnyolva, megcsúfolva, semmivé téve – ez az egyetlen ember volt, ki menekülésemre kezet nyújtott. Az igaz, hogy rossz menekülés volt, mert azt a világ nekem meg nem bocsátja soha – de én magam megbocsátottam azt magamnak. Megfizettem érte mindenkinek. Senki iránt sincs tartozásom. Bálvándy járhat felőlem, amerre neki tetszik. Rá sem gondolok többé. Lucifer ott maradt a paradicsomban. – Éva pedig bujdosik a paradicsomon kívül.