A HECC
Hát bizony a kevésbé mívelt közönség mulatságáról is csak kell gondoskodni. Nem minden ember áll a kultúra azon tökélyén, hogy a német színházat látogathassa, mely a magyar nemesi felkelő hadsereg pénztárából építtetett fenséges nádorunk magas pártfogása alatt.
A Kerepesi úton még nagy a sivatag. A hírhedett Zrínyi kávéházon túl a nagy messzeségre kitolt Rókus-kórház tömör alakjáig nem látni egyebet, mint nehány kisvárosi csárdát, amik világért sem kérkednek oly magas nevekkel, mint Magyar Király, Angol királynő, Pannónia, Európa, beérik ők mindenféle jámbor állatok neveivel; egyik Vörös Ökör, másik Fehér Ló, harmadik Griff; a környezetök is mind olyan földszinti falusi hajlék, csak az egy Beleznay-kastély zavarja a szép összhangzatot. Az út maga sokkal sárosabb és gödrösebb, mint az országút maga, mert az országút a vármegyéé, az utca pedig a városé. A Grassalkovich-telken, mely még félszázad előtt temető volt, palánkkal körülvett kert van, melyben fejős kecskék legelésznek. Valami nagy úr mellbeteg, annak a számára tejelnek a kecskék.
Ami bolt csak az utcára nyílik, abban mind paprikás szalonnát árulnak vagy változatosság kedvéért pálinkát.
Ha aztán az ember a járdátlan úton bokáig érő sárban eljutott addig a magas kőfalig, mely egy három utcára szolgáló szöglettelket vesz körül, ottan megtudja, részint a falra felkapaszkodó vakmerő suhancsereg vihogásáról, részint a belülről kihangzó, jobb ügyhöz méltó kitartással püfölt öreg dobnak pufogásáról, hogy itt valami van!
Hanem dolgot ád megtalálni a bejárást. Van annak a kerítésnek ajtaja három is, de az mind be van szegezve; hanem mindig akad, aki útba igazítja az idegent (az itt lakó úgyis tudja a járást), hogy a szomszéd földszinti házból kell a teátrumba bekerülni; az udvaron meg egy kocsiszínen keresztül, ahol aztán egy élemedett hölgy elfogja az embert, s megfizetteti tíz kemény krajcárig, s akkor aztán beléphet a paradicsomba.
Az ott úri kert volt valaha. Hogy hova lett belőle a kastély, azt nem tudja senki. Talán nem is volt. – Most egy kerek deszkaemelvény, mint egy amfiteátrum, foglalja el a közepét, melyen gyalulatlan deszkákból rögtönzött padok vannak a quiritesek számára összeütve, az első padot úgy hívják, hogy első hely, az a méltóságos katonatiszt urak s a nagyságos nemesség számára van fenntartva. – Egypár akácfa, mely beleesett a színkörbe, meg van hagyva azon módon; a korlátokat hozzászegezték. A színkör homokjától ölnyi magas mellvéd választja el a nézőhelyet, mely körös-körül erős kapukkal bezárható. Egyik kapu fölött aztán van még magasabb emelvény, azon egy színpadforma ponyvaalkotmány, telefestve csataképekkel; abban van az opticum theatrum. Előtte egy trikóba öltözött vadember üti az öreg dobot, s fújja a klarinétot egyszerre, alatta pedig van a rekesz, melyben a heccre való állatok tartatnak; a csaholás és rekedt bömbölés odabenn sejteti, hogy most alkalmasint a szerepüket tanulják.
A közönség igen válogatott. Az első sort jól táplált arcok foglalják el; hentes-, mészáros-, tímárlegények és azoknak kackiás úrhölgyei, kik a hátulsó padokon másznak keresztül; közbevegyül egy-egy duzmadt szalonnakereskedő a szomszéd mezővárosokból; ripők magaviseletű jurátus; hetyke nyíri pajkos csizmadialegény, fiatal diák, nyárspolgár s mindenféle szemenszedett nép. Ki hova letelepszik, ugyan körülnézi magát, ki mellé jutott, s őrzi a két zsebét, hogy ki ne vegyenek belőle valamit. A teátrum mellett egy elzárt rekeszték az úri lózsé, ahol lovas katonatisztek, gavallérok s magasabb rangú kártyások szoktak bebocsáttatni – akik nem a színlap szerint fizetnek. De bizony még a főtisztelendő urak is bevetődnek ide, nagy egyházi gyűlések alkalmával. Az egész teátrumról éppen egy ilyen tudós úr krónikája nyomán van szerencsém tudomással bírni. Végül a karzat szélén ott látni egy szál poroszlót is, ki a mindenütt éber szemmel őrködő világi hatóságot képviseli; ugyanazzal a fegyverzettel, amit jelenlegi utódai viselnek.
Az előadás már megkezdődött: a dob elhallgatott, helyet adva a kintornának, mely akkori időben újság volt e földön; s minthogy a dob elhallgatott, annálfogva Csollán Berti sem tudhatta a Kerepesi úton, hogy hol van az az olympi látvány, amelybe ő be akar menni.
Szerencsére jött rá szemközt egy bús hazafi, kopott tetejű kalap a fején, s kurta gallérú kék köpenyeg a vállán, minthogy a köpönyeg alól két pár fejelés csizma látszik elő, nem nagy bátorság kell hozzá, hogy ráfogjuk, miként ez a derék ember csizmadia.
– Ugyan, hallja kend, majszter – szólítá meg Csollán Berti —, nem tudná nekem megmutatni, merre van az a hecc?
A kurta köpönyeges megállt, végignézett a kérdezőn; meggondolá, hogy mit mondjon, és aszerint felelt meg neki.
– A bikahecc és a kutyahecc olyatén mulatságok lévén, amikbe lelkes eszű minőség testi állapotját megjelentetni nem szokta, annálfogva én a nemzetes úrnak ezen elmebeli kívánságának hiányosságát tapasztalataim értelmében be nem tölthetem; hanem gyorsítsa a nemzetes úr lépéseinek nyomdokait előre, amottan leng egy úri ember, kurírstiblik hüvelyébe rekesztett lábakkal, az nyilván egy célra törekszik; attól megnyerheti a kellő felvilágosodást.
Bertók nagyot nézett a szónok szeme közé. Még ilyen kikanyarított stílusban nem hallott beszélni. Aztán pedig követve a figyelmeztetést, azt se mondta neki, hogy „ülj fel a hátamra”, hanem elkezdett ugyancsak szaladni az előtte haladó kurírstiblis úr után.
A mester pedig megállt és utána nézett, s mély meggyőződés hangján monda:
– Aztán ne legyen földindulás?
Bertit pedig az indítá e gyorsított haladásra, hogy az előtte menő alakban felismerte Bálvándyt. Kívánkozott már utána régen. Azért is sietett, hogy utolérje, s miután Bálvándynak egy gömbölyű zsokésipka volt a fején, amint utolérte, jót ütött a sipkájára a tömött bőrdohányzacskóval: „szervusz, német!” Bálvándy pedig a kezében levő kutyakorbáccsal abban a nyomban visszacsapott az üdvözlő lábszáraira: „szervusz, kozák!” Arra aztán úgy tettek mind a ketten, mintha egymásra ismernének, s rettenetesen örültek a találkozásnak.
Bálvándy is éppen a heccbe igyekezett, azért volt a kurírcsizma és a korbács, mert abba a publikum is beleszól néha.
Mindjárt fogta karon az ő kedves barátját, s vitte egyenesen a jól ismert lebujokon keresztül a díszes teátrumba, még a beléptidíjat is ő tette le érte.
„Ma reggelig együtt mulatunk.”
Az előadás javában folyt már akkor. Legelső látvány volt az opticum theatrum; fababák játszottak, s egy talián magyarázta a dolgot németül. No, azzal nem sokat vesztettek, akik elszalasztották, már ugyan mi bolond értelme legyen annak, hogy előjön egy ember puttonnyal a hátán, talyigával a kezében, elkezd táncolni, akkor a puttonyból apró gyerekek ugrálnak ki, azok is táncolnak, akkor a talyiga átváltozik krokodilussá, elnyeldesi a kis gyerekeket; végül a puttonyos ember megfogja a krokodilus farkát, s megint talyiga lesz belőle. Aki pedig arra hallgatott, amit az olasz beszélt németül, attól meg éppen nem lett okosabb.
Nem ér e semmit: hanem a kutyahecc, az a valami!
A két úri vendéget az olasz feltolta az úri lózséba; ahol az a pompás mulatság volt a vendégeknek fenntartva, hogy közel hozzájuk állt egy vizes kád, abban volt egy kézi fecskendő, azzal koronkint a falkerítésre felkapaszkodott ingyen publikumot végigfecskendhették. A sok lefecskendett kölyök sivalkodott, és pusztult a falról, s két perc múlva megint ott volt valamennyi.
„No, lássuk már a kutyákat!” – türelmetlenkedék a publikum, egy felgyűrt ingujjú mészároslegény ütögette nagy somfa fütykössel a mellvéd oldalát, nyomatékot adva a népakarat szavának.
Az optieum theatrum függönye legördült, s ahelyett megnyíltak a rekesz kapui.
Egy bagaria csizmás pecér kivezetett örveinél fogva két szelindeket; az egyik sárga volt, a másik csíkos; a sárga nehezebbnek látszott, erősebbnek, de a csíkos gyorsabbnak ígérkezett.
– No, ki fogad a csíkosra a sárga ellen? – kiálta a páholyból Bálvándy.
– Én a sárga mellett! – kiálta vissza a mészároslegény.
– Kettőt egyre! – monda Bálvándy, s két fényes tallért odadobott a földre.
– Meggubellírozom! – hangzék a műkifejezés a legény részéről, s ő is behajítá a maga tallérját.
Jó helyen van az ott. Majd fölszedi, ha vége lesz a heccnek, aki nyertes marad.
A pecér leoldozta a két szelindek nyakáról az örveket, s azután összeereszté őket. A publikum elkezdte a kutyákat uszogatni.
„Alló Szuitli! fogd meg Lion! Putz, putz! Ksz, ksz!” Szuitli és Lion pedig elkezdték egymást szembe nézni, s növekedő morgással jelezték a kettőjük közötti feszült viszonyt, hátulsó lábaikkal rugdalva a port.
Mielőtt azonban kitörhetett volna a két nagyhatalmasság között a háború, egy vásott kölyök ottan a kőfal tetején, akit az imént pofon vízipuskáztak, azt a mulatságos bosszút szerezte meg magának, hogy onnan a magasból egy nagy cirmos macskát hajított le a szelindekek közé.
E váratlan intervenció azt eredményezte, hogy a két ellenséges szelindek egyszerre koalíciót csinált a közös ellenség, a cirmos ellen, s mind a ketten nekiestek.
De a macska is fel volt fegyverkezve; alkalmasint kölykes volt; ilyenkor a macska vakmerő és dühös, az elöl rárohanó Szuitlinak a szeme közé ugrott, s olyat csapott az öt körmével az orrára, hogy annak egyszerre elborította a pofáját a vér.
„No, mi ez?” – morgá Szuitli, visszahátrálva a nem várt erélyes ellenállástól; s azalatt a gyors mozdulatú cirmos a nagy melák Lionnak felszökött a hátára, s dühös vakmerőséggel marta, pofozta a nagy bolond állatnak a fejét, kicsipkézte neki a hegyes füleit. A megtépázott szelindek ordított és szaladt, mint valami englische Reiterint hordozva a macskát a hátán; míg egyszer a cirmos aztán észrevette az akácfát, amihez a mellvéd volt szegezve, engedelmet kért, felugrott rá, s egy perc alatt fenn volt a tetején.
A két meggyalázott szelindek neki a fának! Üvöltött, ugatott mind a kettő dühösen a macskára fel, s ugrált nagy bolondul utána. Az pedig meghúzta magát csendesen egy ághoz lapulva, csak a felborzolt farkát csóválta tigris módra.
A publikum fel volt lázadva: „Mars Lion, kusti Szuitli!” – hangzott minden oldalról, a pecér kergette a kutyákat a fától; de azok csak megint oda futottak vissza, s nem akartak az egymás közötti párbajról addig semmit tudni, amíg ez a macska ott van.
„Le kell onnan kergetni azt a macskát!”
Ez volt az általános közvélemény. A bal oldali publikumnak igen szép hantok estek keze ügyébe, azokkal kezdte a macska védműveit bombázni; míg a jobb oldalon a vízipuska levén kéznél, azzal intéztettek egész vízkartácsok a megátalkodott ellenség felé. A macska azonban el volt szánva várát az utolsó emberig fel nem adni, s a bombardírozásnak csak az lett az eredménye, hogy a bal oldali hantok mind a jobb oldali publikum nyaka közé hullottak vissza a fáról; a jobb oldali vízipuska pedig a bal oldal fejére idézett rögtönzött záporesőt: úgyhogy utoljára könyörögni kezdtek egymásnak, hogy kössenek valahogy békét, s ismerjék el a macska állását „status quo”-nak.
Talán össze lehet a kutyákat marakodtatni így is.
Az egyiket megfogta a pecér, a másikat a talián; elvonták őket a fától, szemközt állították egymással; összeverték az orraikat, rátették egyiket a másiknak a nyakára; annyira vitték őket, hogy már összeágaskodtak, s elkezdték egymásnak a torkát fojtogatni; akkor megint egy végzetes „mernyau!” hangzott a fáról, s akkor a két kutya megint abbahagyta a harcot, s ment neki a fának, a macskára ugatni.
A publikum dühös volt; akik egymás ellen fogadtak, ki voltak játszva, bolonddá téve, „azt a kutyát! azt a macskát!” – ordította ki egy, ki más; utoljára Wasztl, a felgyürkőzött mészároslegény úgy hajította a somfa botját a fára ugató kutyák közé, hogy azok vonítva futottak el onnan. Ez a darab megbukott, a publikum fütyölt, káromkodott, a gyerekkarzat a kőfalon hujjahót kiabált, a pecér futott a kutyáit kikergetni a küzdhomokról, nyakába húzva a fejét, melyre minden oldalról szállt az üdvözlet rohadt alma képében. Csak az egy szál drabant állt meg a helyén rendületlenül.
A zivatar csak arra csillapult el, midőn a talián megjelent a küzdtéren, s felkeresve az odahajigált tallérokat, azokat az illető fogadóknak visszaszolgáltatta: engedelmet kérve a tisztelt publikumtól, s a nagyméltóságú főnemes uraktól, hogy a nem várt esemény miatt a „római állatviadal” ily fiaskót szenvedett; amiért is kárpótlásul egy másik mutatványt fog helyettesíteni, mely jelenleg nem volt a programban: a „kínai császár ekvipázsa”.
Erre a szóra egyszerre örvendetes zsibongásba ment át a népzaj; sokan voltak már, akik ezt ismerték. Ah! Valami nagyon derék, a kínai császár ekvipázsa!
A talián kihoz egy kis háromlábú asztalt, az be van vonva fehér papirossal. Arra rátesz egy arasznyi nagyságú aranyvárat: az a kínai császár hírhedett nyári palotája (amit később Palikao herceg oly diadalmasan elfoglalt). Annak van egy hüvelknyi magasságú aranykapuja, azt a talián egy csipetnyi acélkulccsal felnyitja. Akkor egy akácfalevelet tesz a nyelve alá s elkezd azzal valami furcsa muzsikát csinálni: az a kínai tábori zene. Arra megindul a nyitott várkapun keresztül a kínai császár ekvipázsa.
Jön ki a kapun hat fekete szörnyeteg, hat óriási bolha; miknek a lábai pókfonálnyi vékonyságú acéllánccal vannak megkötve, ennél fogva húznak maguk után egy szúnyog nagyságú hintót, mely acélból van, a kerék küllői oly finomak, mint a lepkebajusz: s a pompás hintóban ül ő maga, a legkövérebb, leghatalmasabb bolha, a minden bolhák császárja!
A fütyülő nyelvsípolásra megindul a díszmenet a fehér asztalon, s körüljárja annak gömbölyű párkányát, jól ügyelve, hogy őfelsége hintaját fel ne fordítsa. S midőn visszatér ismét a palotához, akkor a hintóban ülő bolha leszökik helyéből, meghajtja magát a publikum előtt, ismét felül, és behajtat a palotába.
Van mit megcsodálni a bohóságon.
Először azok a finom acélláncok, mikkel a bolhák lába meg van kötve, valódi remekei az emberi türelemnek.
Azután csodálkozásra méltó, hogy miként tud valaki egy ilyen apró vadállatot ennyi tudományra betanítani.
A talián nem volt fukar a mutatványával; felvette az asztalkát a karjára, s körülhordozta, hogy a közönség közelből is megláthassa a tudós szörnyetegeket, s elvégre felvitte azt szokás szerint az úri páholyba is, hogy egy kis obligát extra borravaló reményében a magas nemesség előtt is még egyszer produkáltassa növendékeit.
Csollán Berti szitkozódott bámulatában. Ez volt nála a tetszésnyilvánítás szokott neme.
S midőn a kínai császár az ő kedvéért is leugrott a hintóról, s üdvözlé a nézőket, nem tagadhatá meg magától azt a gyönyörűséget, hogy azt ne mondja:
– O tu Spitzbub!
S azzal egyidejűleg jobb hüvelykujjának megfordított körmével megroppantá a fent tiszteltet!!!
Mint minden felséggyilkolási szörnytettnél, úgy itt is az első hangja a hatásnak az elszörnyedés felhördülése volt.
– Mit cselekedtél! – kiáltá Bálvándy. – Megölted a kínai császárt!
Hanem a másik percben ugyan fogta ám már a talián Bertinek a gallérját.
– Gyilkos, rabló, haramia! Megölted az életem fenntartóját! Oda vagyok! Koldussá vagyok téve.
– Ne búsulj – biztatá őt Berti. – Küldök helyette egy egész skatulya bolhát.
– De fizetsz érte háromszáz forintot – kiáltá most egy másik hang, az meg a talián pajtása volt, a pecér.
– Nem bolondultam meg. Az egész világon ingyen adják a bolhát.
Erre asszonya, gyereke a komédiás hadnak mind ráröffent, odaszorították a páholy szegletébe, s nagyon közelből kezdték neki magyarázni, hogy gyilkosság ez és rablás, ezért háromszáz forintot kell fizetni.
Bálvándy ezalatt felült a páholy mellvédjére, onnan gyönyörködött Berti veszedelmében. Berti vette azt észre, s menten barátja nyakába keríté a vizes ponyvát.
– Jaj, barátaim – mondá a komédiásoknak —, nincs énnálam semmi pénz, mert én nem vagyok valami úr, hanem egy bolond vagyok, akit most visznek fel Bécsbe a vörös toronyba. Ez meg itt a doktorom, ni, aki ide hozott. Ezt fogjátok meg, minek hozott ide?
A komédiások elhitték. Nem is sok kételkednivaló volt benne. Akkor aztán mind Bálvándynak estek neki, hogy minek hoz ilyen helyre egy bolondot, s mért nem vigyáz jobban a kezére; mármost fizesse ő a kárt.
Bálvándy nem tagadhatta sem az egyiket, sem a másikat, kénytelen volt alkura fogni a dolgot.
– Ej, mit, háromszáz forintot? Hiszen egy nemesembernek is csak kétszáz forint a homágiuma, ha valaki megöli. Parasztgyilkolásért nem fizetünk többet huszonöt forintnál.
De a talián bebizonyította, hogy ez a bolha magas származású bolha, valódi kasztíliai hidalgó vére foly benne. Utoljára aztán csak megegyeznek száz forintban. Bálvándy kifizette.
Bertinek most tetszett már aztán ez a tréfa tökéletesen!
Most következett az előadás legnevezetesebb része, a bikahecc.
A szomszéd ház tulajdonosa mészáros volt, ott állt az udvar hátulján a vágóhíd, ahol a heccben elesett és megsebesült marhákat menten le is vágták. És ennek kettős haszna volt.
Az egyik az, hogy az alsóbbrendű polgárság, különösen a magyar ajkú lakosság valami nemesebb élvezetben is részesült; a másik meg az, hogy a tülekedésben kifáradt bikák húsa sokkal porhanyóbbá és így élvezhetőbbé vált a közönségre nézve. Minélfogva mind erkölcsnemesítési, mind diétetikai szempontból a heccek hatóságilag is pártfogoltattak.
Annál inkább sajnálom, hogy az éppen előttünk folyó jelenet leírásánál mindazt a lelket gyönyörködtető látványt le nem írhatom, mellyel egy-egy megdühített bika és egy bivalybika párharca kecsegtet; nem azért, mintha a szörnyű küzdelem borzalmaitól kihullana a toll a kezemből; hanem azért, mert ez az olympi küzdelem éppen nem mehetett végbe. A bika ugyanis, amint a ketrecből a bivalybikát ráeresztették, attól úgy megijedt, hogy párbaj elfogadása helyett nekifutott a mellvédnek, s azon a magas falon csodamódon keresztülvetette magát, ugrott az, mint az angol paripa, és kapaszkodott, mint a leopárd, s közrémületre a publikum között termett. Szerencsére nem volt kedve ott mulatni, hanem nekifutott a kert kapujának, azon az első rohammal keresztültörte magát, mint egy bajazzo az abroncspapíron – akkor aztán neki a legszélesebb utcának!
Ezzel a komédia átplántálta magát a szabadba: a mészároslegények botokkal, pányvákkal, szelindekekkel rohantak a szökevény után, mely bömbölve futott be a városba; ordítás, ugatás, bömbölés, sikoltás hangzott sok ideig, míg utoljára diadalmasan elfogták valahol a piacon a dühöngőt kutya— és embererővel, s akkor aztán hozták vissza nagy diadallal a vágóhídhoz; a fülei le voltak tépve, a nyelve kilógott, hátul az inait harapdálta a Szuitli, a tarka ott maradt a csatatéren keresztülszúrva; Wasztl fogta az egyik szarvát nagy büszkén: ő volt az, aki a kötelet rá merte vetni a bika fejére, annak a hosszú kötélnek a két végét aztán annyi utcagyerek fogta kétfelül, amennyi a széles Kerepesi úton hozzáfért.
Beszélték, hogy a bika legázolt és feldöfött valami hat vagy hét embert. Biz azt nem számlálta meg senki. Ki mit kapott, azt számította mulatságai közé.
A HÍRHEDETT ERŐMŰVÉSZ
Bálvándy e nemzeti mulatság után fölülteté kedves barátját egy bérkocsiba, hogy ígérete szerint minden élvezeten keresztülvigye, ami csak fél századdal ezelőtt Budapesten kínálkozott.
Legelőször is átvitte Budára, a Három Kapáshoz csájára. A Három Kapás az egy lebuj, a csája pedig valami étel neme; mind a kettő divatban volt akkor, a csájához rác ürmöst ittak, és rác nótát énekeltek. A csaplárosnak volt egy kancsal szolgálója, azzal Berti egy kis regényes cselszövényt kezdett, megfogadta neki, hogy amint elválik feleségétől, mindjárt őtet veszi el; ígért neki egy tízest, ha megcsókolja az orcáját, amit a bájos Hébe kért magának rézpénzben kiadatni; nem volt elég hite, hogy ne hamis tízes legyen az, amit ilyen hiábavalóságért osztogatnak.
Innen aztán a jó barátok odább mentek; nem anélkül, hogy egy ott maradt szerb gajdosnak a csizmaszárába tüzes taplót ne dugtanak légyen.
Berti teste kívánta a fürdést. Bálvándy elvitte őt a Sáros fürdőbe, ott egy garasért megúsztatta magát Berti a tükörfürdőben, más harminc darab, garasos gentleman társaságában.
Következett a csónakázás vissza Pestre, az is az élvezetek közé tartozott. Ekkor már éjfél felé járt az idő. Napirenden állt a szolgálóbál a Nagy Gárdistánál. Ott a két jó barátnak sikerült a henteslegényeket meg a fiákerlegényeket összeveszíteni; mikor aztán ütlegre került a sor, akkor elszaladtak, felkiabálva az alvó várost azzal a rémszóval, hogy „tűz van!”, s becsengetve sorba minden kapun. Végre befogadták őket a mindig vendégszerető Zrínyi otthonos csarnokai. – Ott talált Berti egy csoport kozákot, akik nasivasit játszottak, leült közéjük. Először ő nyerte el minden pénzüket, azután azok nyerték el minden pénzét. Akkor beledühödött a játékba, kölcsönkért Bálvándytól száz forintot. Bálvándy pedig ismerte Csollán Bertinek azt a jó szokását, hogy kártya közben kölcsönkapott pénzt sohasem szokott megfizetni.
– Nem adok én, hacsak valami zálogot nem adsz.
– Hát mit adjak? A pipámat?
– Az nem ér öt garast.
– Hát a bekecsemet?
– Ingyen se kell.
– Kötelezvényt?
– Add ide azt a gyűrűt az ujjadról.
– Ez a feleségem jegygyűrűje.
– Bánom is én. Holnap visszaváltod.
Hát aztán Berti odaadta zálogba a jegygyűrűjét, a felesége nevének előbetűi voltak belevésve. Ha visszanyeri a pénzét, meg is adja tán a száz forintot; ha pedig azt is elveszti, vesz másik karikagyűrűt öt forintért; Bálvándy őrizheti a zálogot.
Aztán csak el is vesztette a száz forintot is. Ilyenformán elmulatott reggelig, és mind e mulatságot a Bálvándy pénze bánta, aki aztán reggel felé még haza is vitte barátját a Fehér Hajóba, s le is fekteté szépen.
Berti aludt kilenc óráig. Akkor felébredt, eszébe jutott lassanként, hogy nem otthon van Gödénylakon; aztán apródonkint arra is rájött, hogy most Pesten van! Sőt idő múltával aziránt is tisztába jött magával, hogy ő most a felesége hívására jött ide, nagyszerű kibékülési szándékkal, s hogy eszerint a legelső kötelessége az volna, hogy megborotválkozzék. Rémlett előtte, mintha tegnap este meg is mondta volna a pincérnek, hogy neki a borbélyt rendelje ide kilenc órára.
Már kopogtat is valaki az ajtón. „Herein!”
A feltáruló ajtón egy alakot lát belépni Berti, aki ismerős is, meg ismeretlen is. Hirtelenében nem jut eszébe, hol látta. Pedig hát Wasztl az, a mészároslegény, akit a tegnapi állatviadalon volt szerencséje tisztelhetni.
Wasztl prémes bekecset viselt és báránybőr kucsmát.
A kucsmát letette a székre; azután leveté a bekecset, azt felakasztotta a szegre; azután a lobogós borjúszájú ingszárat felgyűrete a válláig.
Berti csak nézte, hogy mi lesz már ebből.
Wasztl a nyakravalóját is leoldotta.
Akkor aztán odaplántálta magát Berti elé, mondván:
– No hát, itt vagyok!
– Látom, vakapád, hogy itt vagy. De hát mért vagy itt?
Wasztl előbb a jobb markába köpött, azután a bal markába köpött, azután a két tenyerét összedörzsölte, azután kifeszítette karját s így szólt:
– No, hát hadd látom, ki üt engem a földhöz!
– Üssön a földhöz a hétágú mennydörgő mennykő! Hát mit jössz te énhozzám, bumfordi?!
– Hogy mit jövök én ide az úrhoz? Hát nem az úr hítt engem ide?
– Én híttalak? Hát mikor hallottad te az én szavamat?
Wasztl a két tenyerébe csapott, mint aki el van szörnyedve ily hallatlan vakmerőségen.
– Hiszen nyomtatva van: ekkora betűkkel ni, mint az öklöm!
– Mi van nyomtatva, te?
Wasztl odahúzta Bertit az ablakhoz, s a Fehér Hajóval átellenes Teleki-ház szögletére mutatott, ahol nagy falragaszt bámult egy csoport nép, a falragasz közepét egy mázsákat emelgető Hercules alakja tette nevezetessé.
– Nem tudok én olyan messziről olvasni.
– No, hát innen közelebbről. Hát ez micsoda?
Azzal kinyitá Wasztl Berti szobaajtaját, s ott láthatá Berti ugyanazt a herculeses hirdetményt felragasztva, ezzel a tartalommal:
Csollán Berti
a török szultán első akrobatája ezennel felhívja Budapest minden birkózóit küzdelemre: aki őt földhöz tudja vágni, annak száz forint jutalmat ígér!
Berti háromféle színt váltott e rémsorok olvastára.
Ott volt saját ajtajára ragasztva a veszedelmes felhívás.
– Nohát! Az úr az a Csollán Berti vagy nem az úr az? – kiált rá nyersnyakasan Wasztl pajtás.
– Zsiványság, akasztanivalóság az egész dolog! – tört ki ijedt haraggal Berti. – Tolvaj volt, gézengúz volt, aki ezt csinálta. Eredj a pokolfélegyházába! Én nem vagyok se birkózó se vasgyúró, se akrobata; nem tudok az egészről semmit.
– Ohohohohó! Uracskám! – hencegett Wasztl, öklével Berti orra alatt hadonázva. – Nem megy ám az: így akarni kibújni a hajcécuból; mikor már az egész város, minden utcaszeglet tele van ragasztva a cédulával; most már csak ki kell állni a gyepre.
– Áll ám a kutyád meg magad. Én nem birkózhatnám, nekem nem ez a mesterségem. Most is hexensussz van a derekamban. Valami gazember bolonddá tette a várost.
– De nem oda Buda! Nem ütjük azt azzal el! Ismerem én már ezt a tempót. Tavaly is így tett éppen egy amerikai komédiás, kihirdette, hogy aki őtet földhöz vágja, száz forintot ád neki, mikor aztán meglátta ezeket a karokat itt ni… Látja az úr ezeket a karokat? (E szónál Wasztl összehúzta, megint kiegyenesítette a vastag karját, melynek középizma mint egy kis malac domborodott ki.) Hát akkor annak is éppen úgy az inába szállt a bátorsága, aztán az is azt mondta, hogy ő csak tréfált, nem akar birkózni; utóbb meg alkura fogta a dolgot; ötven forintot ígért, de nem engedtük ám; hanem ki kellett neki állni a placcra, s birkózni kellett. Aztán úgy is odateremtettem a földhöz, hogy három oldalbordája betört. Nem jön a többet Pestre birkózni! De majd az urat is elszoktatom én erről a mesterségről.
– Kedves barátom – kezdé Berti könyörgésre fogni a dolgot. – Becsületem szentségére esküszöm, nem vagyok én, nem is voltam soha komédiás. Valaki bolonddá teszi a nevemben a várost. Én tiszaháti földesúr vagyok. Hagyjon nekem békét, édes barátom.
Ezt az indokolást pedig igen képtelennek találta Wasztl pajtás.
– Üm, de ez már furcsa. Az embert idebolondítják, az embert felültetik. Az ember azt gondolja, hogy ami nyomtatva van, az már „gedruckt”, az olyan, mint a szentírás. Énnekem az a száz forint olyan bizonyos, mintha a zsebemben volna. Nekem az úr száz forintot vesz ki a zsebemből, ha nem akar birkózni. Én már előre egy új bekecset is vettem magamnak erre a kontóra a kohlmarkon.
Mutatta a felakasztott bekecset.
– Hogy volt ez a bekecs?
– Tíz forint.
– No hát megadom azt a tíz forintot, s aztán menjen édes barátom isten hírével.
Wasztl nagyon megcsóválta a fejét.
– Ejnye no, ez már mégis nagy szörnyűség! Így bolonddá tenni az embert! No, hát nem bánom. Én jó bolond cimbora vagyok. Ide azzal a tíz forinttal. Ne mondja, hogy veszekedő ember vagyok. Minden ember tudja, hogy a Wasztl olyan jó gyerek, mint a tej.
Berti markába nyomta a tíz forintot, s tuszkolta aztán kifelé az ajtón. De Wasztl csak nem mozdult. Úgy állt ott, mint egy vasszobor, s nyájasan mosolygott.
– Tudja az úr, csak mégis sajnálom, hogy úgy szelíden, ha nem is a földre, csak ide a pamlagra le nem vágtam, hogy legalább tudná meg, hogy ki vagyok. Nem pénzért, csak úgy barátságból.
Berti köszönte neki szépen; nem akar sehova lebukfenceztetni, még a pamlagra se, se ingyen, se barátságból; inkább megkínálja még egy kis dohánnyal a vasgyúrót, töltse meg a pipáját a zacskójából, amit az aztán meg is tesz. S úgy fogja fel a dolgot, hogy a dohányzacskót is megtartja; Berti a világért sem meri azt tőle visszakérni; még inkább kicsihol a számára a maga szerszámával, s pipájára teszi az égő taplót, s várja, míg Wasztl nagyokat szí a pipából, s a dohány igazán meggyullad.
Akkor aztán Wasztl is nagylelkű kezd lenni.
– No, tőlem ugyan olcsón megszabadult az úr. Tudja, én jó gyerek vagyok, olyan, mint a tej. Hanem majd mindjárt jön ám a Krautsuppen Tóni, a Kilencveklis Jóska meg a signore Mangiacatto, no, azokat majd nehezebb lesz ám lerázni a nyakáról, mert azok nagy krakélerek.
Berti még egyszer nagyot ijedt.
– De hát mik azok?
Wasztl megmagyarázta.
– A Krautsuppen Tóni egy fiákermester, aki minden verekedésben benne szokott lenni. A Kilencveklis Jóska egy zsákhordó, aki két tele búzászsákot egyszerre elvisz a vállán; a talián meg egy sajtáruló, aki maga is Herkules volt valaha. Már találkoztam velök a Zrínyiben, ott tanakodnak, hogy melyik jöjjön elébb az urat a száz forintért gavallérosan megzökkenteni.
Még csak ez a biztatás kellett a Berti fejének.
– Azokkal nem fog ám az úr olyan könnyen elkészülni, mint énvelem. Azok nem hagyják magukat ilyen aprópénzzel kifizettetni. Mert hát én jó gyerek vagyok, mint a tej. Hanem hát előre figyelmeztetem az urat a tempóikra; mert én ismerem mind a hármat. Sokszor mérkőztem velük; de énvelem egyik sem bír. A Krautsuppen Tóninak az a fogása, hogy mikor összekapaszkodik az ellenfelével, egyszerre csak lesunyja a fejét, s olyat üt vele a társának a gyomrára, hogy az mindjárt elájul bele. A Kilencveklis Jóska meg, mikor fogja az embert, aztán nem veszi észre, a vállával úgy fellöki az állkapcáját, hogy a foga törik ki bele. A taliánnak meg az a szokása van, hogy egyszerre megkapja az embernek a karját, s keresztüldobja a vállán. Hát ezekre a tempókra jó lesz vigyázni. Mert azok fürge gyerekek. Nem olyan jámbor fiúk, mint én. Istennek ajánlom az urat.
A mészároslegény elment. Berti kinézett az utcára, látta, hogy most már egész népcsoport áll az utcaszegleten, s magyarázza az ő felhívását ki-ki egymásnak.
Ez átkozott rossz tréfa, akárkitől jön!
De hát kitől jön?
Törte rajta a fejét. Bálvándyra fogta volna; de az merőben lehetetlen. Tegnap este találkoztak, azóta reggelig egy pillanatra sem váltak el; ezeket a plakardokat pedig előbb ki kellett szedetni, nyomatni, cenzúrára küldeni, kiragasztatni: az egy egész napi munka. Kinek a munkája?
Senkié másé nem lehet, mint Katinkáé.
A feleség akarta a férjet így megtréfálni, azért a sok bosszantásért, amit a férj szokott ővele elkövetni.
Más magyarázata nem is lehet.
Bosszújában és rémületében Berti rögtön befogatott, maga előre beült a hintójába, elbújt a sártakaró bőr alá, ott kushadt, míg felszerszámoztak, s úgy el-kihajtatott Pest városából, hogy még az orrát sem dugta ki a napvilágra, amíg a vámon túl nem voltak.
S még az a bosszúsága is megvolt, hogy nem is dohányozhatott, mert a zacskóját elvitte Wasztl.
Csak időre, évek múlva kapott egy cédulát Pestről, melyre ez volt írva: