AZ ELSŐ „TE”
Pater Demsus nagyon kedveskedni vélt a családi tanácsban azzal a kegyes indítvánnyal, hogy a keresztszentelési szertartás Péter-Pál napjára tétessék, amidőn az öreg gróf neve napja tartatik. Mint már tudjuk, a Decséry család igen buzgó katolikus volt. Hanem azért ez az indítvány mégsem talált pártolásra. A hercegnő kimondta kereken: „amikor az én Pálomnak a névünnepe van, akkor senkinek másnak ünnepe nem lehet, akkor egyedül az én Pálomnak van neve napja.”
A családiasság még a buzgóság fölött is uralkodott; ez még a spekulációnál is erősebb volt a Decséryek közt.
Minden ismerősük tudta felőlük jól, hogy vendéget az év minden napjain szívesen látnak – csak a családi névnapokon nem: akkor zárvák a kapuk, s a portás azt mondja az érkező idegennek, hogy senki sincs itthon. Akkor egyedül szeretnek lenni: éppen csak azoknak a társaságában, akikkel mindennap együtt élnek.
És ez igen megmagyarázható különösség. A családi ünnepélyen nem grófok, hercegnők az emberek, hanem apa, anya és gyermekek. Az öreg excellenciák csakúgy szeretnek szabad folyást engedni örömkönnyeiknek, mint a közönséges emberek, s a kis grófok csakúgy belesülnek a köszöntőbe, s csakúgy összekapnak az ajándékon, mint a szegény ember fiai, s akik egymást szeretik, csakúgy megcsókolják ilyenkor egymást, mint más jámbor ember.
S mindez nem úri dolog; nem idegenek számára való látvány. A névnap a grófi kastélyban zárt kapuk mögötti nap.
Azért azon a napon még a püspököt sem fogadják vendégül. A keresztszentelés marad István király nagy ünnepére.
A Pál-napi ünnepély kezdődik egy ájtatos misén a kastély kápolnájában, a hercegnő maga adja elő az orgonán Haydn gyönyörű szent hangzatait.
A kápolnából egyenesen az öreg apa termébe vonul a család, a hercegnő megcsókolja a férjét, a főispán és az unokák sorba kezet csókolnak neki, s azután magára hagyják. Az öreg úr egy óra hosszat imádkozik egyedül. Akkor kinyitja szobáját, és szabad bejönni.
Elébb a hercegnő és a főispán röviden és halkan sok számos évet kívántak az öreg úrnak, azután jött pater Demsus a három növendékével.
A legnagyobb gróffiú római tibicennek volt öltöztetve, nagy karikára hajtott aranyozott kürttel a vállán, a középső svájci Sennerbubnak, aranyozott kaszával, a legkisebbik velencei gondolierének, aranyozott evezővel a kezében.
A tibicen római nyelven tartott hexameter szónoklatot nagyatyjához, melyből pater Demsus súgásának segélyével közbámulatra szerencsésen partra is jutott. Ugyanazon szónoklatot írásban is átnyújtotta a pater familiasnak. De sem római szóval, sem írásban nem adta okát, hogy mért van a nyakában az a nagy kürt.
A schweizer elmondá németül a kétségkívül igen szép verseket, amikből egy szót sem lehetett hallani, a nagy elérzékenyedés miatt. Az átnyújtott irat bővebb felvilágosítást adott. Hanem afelől az sem mondott semmit, hogy minek az a kasza a kezében.
A gondoliere azonban annál hatalmasabban elpattogtatá a maga verseit Petrarca klasszikus nyelvén, még az evezővel is hadonázott hozzá; hogy csupa megennivaló volt. Hogy minek nála az evező, majd megtudjuk talán később.
Az öreg gróf nagyapói gyönyörűséggel fogadá mind a három felköszöntést. A tibicennek azt mondá: „ago gratias dilectissime domine”; – a svájcinak: „danke für di Güte, mein Herr”, – a gondolierenek pedig: „bravissimo, signore”.
Ekkor a hercegnő eléje vezette Dorotheát. Ez már nagy volt arra, hogy verseket szavaljon névnapi köszöntőül, nem hozott magával semmi papirost. Fehérbe volt öltözve, elöl gyöngysorokkal kifűzött vállderék simult pálmatermetéhez, s két tömött hajfonadéka rózsaszínű szalagok közé fűzve volt hosszan leeresztve hátul. A szép halavány arc mosolygott.
Az öreg úr két keze közé fogta szép unokája karcsú derekát, úgy nézett az arcába; azután megfordítá, s gyönyörködött hosszú hajtekercseiben, még a piros szalagot is megnézte. Tetszett neki az nagyon.
– No, hát te mit tudsz? – kérdezé ezután tőle a család szokott nyelvén németül.
Arra aztán a fehér liliomszál odaborult a keblére, s már nem mosolygott, de ahelyett elpirult, mintha ahhoz, amit mondani fog, szín is egészen más illenék, s szép csengő hangon mondá nagyapjának magyarul:
– A jó isten tartsa meg nagyapámat sok esztendőig minekünk, és szeressen minket, ahogy mi szeretjük.
Az öreg gróf ajka és szeme nyitva maradt a bámulattól; a meglepetés hihetetlen volt előtte. Elébb nevetni készült, aztán a könny kicsordult szeméből, utoljára mindkét karjával odaszorítá keblére szép unokáját, s szőke fejét összecsókolgatva rebegé:
– Az isten áldjon meg tégedet kedves kis leányom.
A hercegnő tapsolt örömében, a kis gróffiúk bámultak, a szerecsen táncmester azt súgá Biróczynak, hogy így persze sokkal szebben hangzik ez a nyelv, mintha a béresektől hallja az ember. Az öreg gróf pedig azután is csak fogva tartá Dorotheát, s kezdett vele beszélgetni, a lyánka felelt neki mindenre magyarul, okosan, meggondoltan, s amíg magyarul beszélt, folyvást piros volt. (Aminek különben természetes okai vannak.)
A főispán közbeszólt.
– Bizony jobban beszéli a magyarul, mint a nálamnál.
Az öreg gróf ránézett a fiára, s azt mondá:
– Tapasztalom.
A főispán híres vadász volt a nyelvtani bakok meglövésében.
– Hát aztán ki tanított meg téged magyarul? – tudakozá unokájától Pál gróf.
Erre a piros arcú szűz még jobban elpirult, s alig hallhatón suttogá:
– Jenőy úr.
Pál gróf szemei kerekre felnyíltak e névnél.
– Jenőy úr? – szólt Kálmánra szegezve szemeit, s e pillanatban a nagylelkűségnek egy erős rohama támadta meg keblét. Egy szép antik óra volt a zsebében, azt kivonta oly tekintettel, mintha azzal rögtön meg akarná ajándékozni Kálmánt. De miután Kálmán nem mozdult a helyéből, csak ő is meggondolta magát: megnézte az óráján, mennyi az idő, s visszadugta azt a zsebébe. – No, Jenőy, ezt én önnek nagyon köszönöm.
Kálmán nem is kívánt többet.
És ezentúl Pál gróf mindig tegezte unokáját. Első eset volt nála az életben, hogy valakit „te”-nek szólítson.
Mindenkinek titulusa volt előtte: nejét „a hercegnőnek”, fiát „a főispánnak” nevezte, ha beszélt velük; kis unokáit „dominusoknak” titulálta; a parasztnak is azt mondta „uram”, a tisztviselőnek „tekintetes úr”, a cselédségnek „monsieur” és „madame” volt a neve, és soha senkit olyan közel nem eresztett magához, ahonnan azt lehet neki mondani: Te! – Még a hercegnő mopszlijának is azt mondta: „Herr von Kutya”.
És most akadt a világon egy emberi lélek, akit az Istennel egyenlőn szólít meg: „te”.
Dorothea ezzel a mai nappal sokat nyert a világban. Arról már biztos lehet, hogy őt nem fogják zárda-fejedelemnővé tenni, csak azért, hogy az öccseinek több jusson a vagyonból. És mindez miért? Egy bagatellért.
Kálmán büszke önelégültséggel gondolt rá, hogy íme ezt a mai örömjelenetet mégiscsak az ő ellesett diskurzusa ott a hintóban idézte elő: neki volt érdeme, neki volt igaza. Ezt másoknak is kell tudniok. S ha van igazság a földön, ez nem maradhat el jutalom nélkül.
Lám, hogy ragad a messzelátás ennél a háznál még az idegenre is.
Péter-Pál napja késő estig a kellemes meglepetések napja volt. Mindenki hosszú előkészülettel tervezte e napra, mivel örvendeztesse meg az öreg urat, a főispántól elkezdve a szakácsig, s viszont azután mindenki megkapta a megfelelő ajándékot, aminek osztályozásához éppen annyi leleményesség kellett.
Persze hogy mindennek a hercegnő volt a rendezője, ő adta mindenkinek az eszmét, mivel lepje meg az ünnepeltet; valamint hogy ő gondoskodott a viszonajándékokról is, mik Pál gróf nevében kiosztattak. Mert az köztudomású adat volt, hogy Pál gróf soha senkinek ajándékot nem ád. Fizet, amivel tartozik, pontosan; de ajándék, borravaló az ő markát el nem hagyta még soha. A névnapi viszonajándékok a hercegnő gondoskodásából jőnek.
Este hangverseny fejezé be az ünnepélyt. A hercegnő és a társalkodónő zongoráztak. Pater Demsus szépen tudott fuvolázni, s monsieur Henry hegedült; Dorothea grófnő énekelt.
Azután következett a tabló: az eleven rébusz, fényes lámpavilágítás mellett, melyet képviselt a három férfiunoka.
S ekkor derült aztán ki, hogy kinél mi célra valók a jelvényes eszközök.
A legnagyobb unoka a kerek kürttel egy nagy P betűt képezett; a középső a kaszára támaszkodva egy Á-t, a legkisebb egy gondola végén állva, egy L betűt. Együtt hárman a nagyapa nevét.
Pál gróf nagyon meg volt elégedve a hercegnő gyöngéd ötletével. A hercegnő még most is olyan gyöngéd és szeretetteljes Pál grófhoz, mint volt ötvenkét év előtt. És az nagyon szép.
Pál gróf sokáig gyönyörködött az eleven rébuszban, s végül külön megköszönte mind a három úrnak, hogy szíveskedtek az ő nevét képviselni, kinek-kinek a maga választott nyelvén.
Ez lett volna zárjelenete a családi ünnepélynek, de mielőtt a magas uraságok felkeltek volna ülhelyeikről, előlépett monsieur Henry a hegedűvel és nyirettyűvel a kezében, s megkérte az úri társaságot, hogy még nehány percet áldozzanak fel annak a meglepetésnek, amellyel ő fog kedveskedni.
És erről már a hercegnő sem tudott semmit.
Monsieur Henry az állához szorította a hegedűt, neki akasztotta a nyirettyűt, s egy előjátékkal jelzé a magyar magántánc dallamát. A kíváncsian szétbámuló társaság valahonnan a háttérből Kálmánt látta előlépni. Az ifjú ember testre öntött nyalka nemzeti ruhát viselt, bal keze csípőjére volt téve, jobbjával egyet pödrött bajusza hegyén, s a hegedű jelszavára elkezdé délcegen, büszkén lejteni azt az úrnak való táncot.
Elragadó szép volt, mikor ezt a nemes táncot lejté. Gyönyör volt nézni délceg mozdulatait. Mint a zeneművészről mondják, hogy „érzi” amit játszik, ő is érzé, amit táncolt. Minden léptében kifejezés volt.
Az öreg gróf arcán egyszerre két szokatlan tüzű piros folt kezdett kigyulladni; a feje kiemelkedett vállai közül; fehér haját elöl felborzolá kezével; azután felállt a székről, mellét kifeszíté, fölegyenesedett, szemei villogtak, elkezdte a taktust ütni a tánchoz tenyereivel, ő is utánalejtett a fél vállával a táncolónak, s dobbantott a lábával, mikor büszkén dobbantani kellett, s pengőtlen sarkantyúit, maga sem vette észre, hogy kezdé veregetni sarkaival.
Általános tapsolás rekeszté be a végzett táncot.
Most már Pál gróf maga ment helyébe a pirulva visszavonuló ifjúnak. Megveregeté a vállát, aztán az orcáját.
És azután azt mondta neki, folyvást ragyogó orcával:
– Éppen ezt táncoltam én ezelőtt ötvenkét esztendővel felséges királynénk, Mária Terézia előtt az udvari bálban.
– Ön látta azt, hercegnő, ugyebár?
A hercegnő érzékenyülten inte szempilláival. Talán éppen akkor, talán éppen ezért a táncért szerette meg Decséry Pált. – Veszedelmes egy tánc az.
– Mikor azt a táncot eljártam – folytatá Pál gróf —, őfensége a királyné férje odajött hozzám; fiatal szép gyerek voltam; megveregette az orcámat, azzal kivonta zsebéből ezt a gyöngyökkel rakott órát, s azt mondá nekem: „Viselje ön – ennek a táncnak emlékeül.” – Hát most én mondom önnek: viselje ön ezt ennek a táncnak az emlékeül.
Kálmán, ha a bécsi Szent István tornyának az óráját nyomták volna a markába, nem érezte volna azt nehezebbnek, mint ezt, amit most kezébe adtak.
Mindenki oda volt a bámulattól, s e bámulat okát ő maga tudta legjobban megmérni.
Decséry Pál gróf, aki soha senkinek ajándékot nem adott, még csak egy pálcalovat sem vett a tulajdon unokáinak, most megajándékozza ez idekerült fiatalembert családi ereklyéinek legkedvesebbikével; a hármas értékű emlékkel, melyet ő maga is fenséges kezekből kapott, kedves emlékezetű ifjúkori délceg táncáért. S most odaadja azt ennek az ifjúnak, aki éppen olyan deli most, mint ő volt akkor.
És egy pár szem éppen oly rejtett ragyogással tekint rá e percben, mint akkor Pál grófra.
Kit ne szédítene el az ilyen diadal?
Mikor szétoszlott a társaság, a néger azt mondá Kálmánnak:
– Nos, uram, hát mivel megy ön magasra, a fejével-e vagy a lábával?
Biróczy pedig kicsúfolá.
– Bajtárs: neked csak az óráját adta oda az öreg úr, de ha engem meglátott volna táncolni, nekem ideadta volna magát a tornyot.
Az irigység beszélt belőle.
Kálmán könnyen álmodhatott arról, hogy hármat már megnyert a partie-ből; az öreg grófot, a hercegnőt és a szépek szépét. Még a főispán hátravan.
De elkövetkezett az idő, hogy a legnagyobb lépést a családi kegyben mégiscsak – feje segítségével tegye meg.
Marcalis ülés közelgett. A főispán behívatá magához Kálmánt, s akkor elmondá neki, hogy ő bizony nincsen szokva ahhoz, hogy beszédeket fogalmazzon, különösen az előtte nemigen tört útú magyar nyelven; azért rábízza Kálmánra, hogy készítsen valami megnyitóbeszédet a számára, amihez egypár eszmét szolgáltat neki. A beszéd érthető legyen és ne nagyon cifra. Valami furcsa szavak ne legyenek benne: nehogy úgy járjon az ember, mint a múlt megyegyűlésen, amikor az levén a szájába adva, hogy „nagyon kecsegtetem magam”, ezt úgy ejté ki, hogy „nagy kecseget etem magam”; erre pedig egy kortes felkiáltott: „kedves egészségére váljék!” A felzendülő bruhahában a főispán aztán kérdezé mellette ülő sógorától: „was hab i gesagt?” – „Du hast gsagt, dasz du an groszen Stierl allein gegessen hast.”
Ez aztán a legkényesebb megbízatás, s a titkok legdrágábbika.
Beszédet készíteni egy nagy fő-fő uraságnak, ami annak eszméit kifejezze, ami annak belső énjét mutassa a világ előtt; éspedig úgy, hogy azt a világ soha ki ne találja, hogy ez nem annak az igazi énje.
Ez valóban a legnagyobb bizalmat föltételezi. Bűntársi részvét egy Istennek és embernek tetsző munkában.
Kálmán oly gonddal és figyelemmel felelt meg a feladatnak, mely sokoldalú tehetségéről tanúskodék. Ez a legnehezebb munka, amire költői kedély vállalkozhatik. Beszédet készíteni másnak, olyat, melyben sok szó legyen és kevés eszme, virágok nélkül, gondolatok nélkül, szárazon, diplomatikus tárgykerülgetéssel, üres bombasztokkal és hivatalos applombbal. Ezt is meg tudta csinálni. Kínjába került ugyan: de mit meg nem tesz az embernek az édes esze a zsarnok szívéért?
Az elkészített beszéd megnyerte a főispán tetszését; a megyegyűlésen megéljenezték érte. A sógor azt súgta neki: „Mi bajod van ma? Kezdesz okosan beszélni.”
Kálmán barátunk a főispánnál is kegybe jutott.
Otthon volt már egészen.
ARIADNÉ
Katinka egész nap várta, hogy Kálmán meglátogatja, s hogy délelőtt nem jött el hozzá, türelmetlen lett, kikocsizott, elhajtatott a kávéház előtt, ahol az aranyos fiatalság ácsorogni szokott, de ott nem látta meg Kálmánt; délután kihajtatott a Városligetbe, összejárta a csalitok ismerős útjait, a csendes kis szigetbe leszállt, ahol együtt szoktak négylevelű lóherét keresni s fűszálakat összekötözni: lesz-e koszorú belőle; de ezúttal se négylevelű lóherét nem talált, se a koszorú ki nem jött, se Kálmánt nem lelte sehol.
Este elment a német színházba, volt dolga a látcsövének, hogy fölfedezze, akit keres, de ott sem látta, mint szokás, páholyával szemközt támaszkodni elválhatlanját.
Akkor aztán haragosan hazament, s megtudva, hogy Kálmán egész nap nem kereste, levelet írt neki, s azt elküldte inasától Kálmán lakására.
Az inas visszajött azzal a szóval, hogy a tensúr ma délután elköltözött Korcza úrtól gróf Decséryék palotájába, s azokkal holnap reggel utazni fog falusi jószágukra.
Katinka összetépte a visszahozott levelet, s kivitette maga elől a vacsorát. Azt mondta, hogy verjék a szakácsnak a fejéhez; rossz minden.
Azok nem verték a szakácsnak fejéhez az ételeket, hanem elköltötték szépen, s nevettek nagyot az úrasszonyukon.
Ó, azt Katinka nagyon jól tudta, hogy őrajta mindenki nevet. Imádói, védőügyvédje és cselédei mind nevetik.
Föltette magában, hogy majd csinál ő mind valamennyinek egy olyan jó tréfát, amin nem fognak nevetni.
Bezárkózott a szobájába, s ott virradt meg felöltözötten a pamlagán.
Lakásának ablakai keletre nyíltak, azokból éppen a Decséry-palota kertjébe lehetett látni, melynek erre az utcára egy magas falkerítése volt, alacsony kijáróajtóval. A kerten túl volt az udvar, melyre szintén be lehetett látni a szomszéd ház emeletéből.
Katinka, amint a hajnalsugár derengett a redőnyökön át, odaült az ablakához, s a szomszéd ház udvarát leste.
Látta, amint a cselédek előhúzzák a kocsiszínből a hintót, amint felpakolják a bőröndöket, azután eléje fogják a lovakat, a kocsis felül.
Ekkor aztán elővette távcsövét.
A kastélyból lejönnek az utazandók. Egy nehéz termetű asszonyság, egy lepkejárású fiatal lyánka, egy sánta ember meg egy karcsú ifjú; ó, erre ráismert minden mozdulatáról.
Először felül a hintóba a termetes úrhölgy, azután a leányka, azután a sánta ember, utoljára „ő”. Tehát szemközt jut a leánnyal.
A kocsiajtót becsapják; a kocsis kiereszti az ostorát, a hintó kigördül az udvarról.
Katinka sírt keservesen.
Most már megtanulta, hogy a féltékenység olyan gyógyszer, amit ha a szerelmesnek szép okosan kanalankint adogatnak be, attól még betegebb lesz; de ha egyszerre bolond fővel mind az egész orvosságos üveggel fel találja hajtani – hát meggyógyul tőle.
De hisz ő nem akarta Kálmánt meggyógyítani.
Márpedig itt az ellenméreg jelenlétéről is meggyőződhetett.
Ettől azután nagyon fájt benne valami. Tán a szív? Nem: csak a hiúság.
Az, hogy őtet most kinevetik. Mit gondol Korcza, aki mindent tudott, és Bálvándy, aki büszke lesz rá, hogy puszta megjelenésével így elkergetett egy nálánál kedvesebbet.
Ez a bosszúság bizarr tanácsokat suttogott fülébe.
Aznapra kiadta a rendeletet, hogy senki számára nincsen otthon: beteg.
Pedig azért sem volt beteg, hanem levelet írt; mikor készen volt vele, háromszoros sűrű fátyolt vetett a kalapjára, hogy senki meg ne ismerje az utcán, s maga felvitte a levelet a postára, maga adta fel. Azt ugyan senki ki nem találja, hogy kinek írt ő most levelet.
Három nap nem eresztett senkit a színe elé. Mindig beteg.
Bálvándy pedig mindennap kétszer hagyta ott az előszobájában látogatójegyeit.
A negyedik napon aztán csoda módra meggyógyult, s megengedé, hogy látogatóit bebocsássák.
A legelső volt természetesen Bálvándy.
– Ah, asszonyom! – kiálta a báró. – Az égre! Ne ijesztgesse ön a világot betegsége hírével. Három nap alatt egyebet sem tettem, mint egyik orvost a másik után húztam ki a házából, követelve tőlük, hogy mit csináltak önnel; mi baja van – míg valamelyiktől megtudtam, hogy veszélyes „febris acolomannicus”-ban szenved. Az istenért: gyógyíttassa magát.
– Köszönöm, már meggyógyultam – viszonza mosolyogva a hölgy.
– Allopathice vagy homoeopathice?
– Csak parasztkúrával.
– Tehát sympathetice.
– Nem olyan cifra ennek a neve. Valóságos parasztkúra.
– No, arra kíváncsi vagyok.
– Hát megismertethetem vele. Negyednapja írtam a férjemnek, hogy jöjjön fel Pestre.
– Ah! Kegyed kívánja őt látni?
– Nemcsak látni kívánom, hanem ki akarok vele békülni.
– Mi célból?
– Hát mi egyéb célból, mint azért, hogy azután együtt éljünk, mint tisztességes házastársakhoz illik.
– Mint tisztességes házastársakhoz illik! Ez remek. Kegyed megy őhozzá haza? Vagy ő jön kegyedhez haza?
– Azon majd megegyezünk.
– Ah, ez mennyei tréfa. Katinka nagysámat a gödénylaki birkateleltető szalonban képzelni; minden fantáziát fölülmúl.
– Tudni fogom azt lakhatóvá átidomítani.
– És a gazdáját is?
– Simulni fogunk egymáshoz.
– Megfésüli és megmosdatja minden szombaton este?
– Kérem tisztelettel beszélni róla: ő nekem férjem.
– Hja, azt nem tudtam.
– Még többet is mondok. És én neki neje vagyok.
– Á! Ezt meg még Berti sem tudta.
– No, önök meg fogják látni. Mi mind a ketten hibáztunk, s mi mind a ketten megbocsátunk egymásnak, s azontúl úgy fogunk élni, mint…
– Mint Philemon és Baucis. Kegyedről fölteszek mindent, az asszonyok mindenre képesek. Még arra is, hogy a férjükbe beleszeressenek. De Bertiről nem teszem föl ezt a lehetőséget. Az nem áll kötélnek.
– S hátha már meg is tette volna?
– Micsoda?
– Ma kaptam meg a válaszát, melyben örömmel fogadja meghívásomat; holnapután itt lesz.
– Ha ugyan tizenhat ökörrel keresztül tudja magát vontattatni a poroszlói töltésen.
– Várok rá, míg megjön.
– Én is.
Akkor aztán egy kicsit elnevette magát Katinka; de egyszerre megint komoly, haragos képet öltött.
– Ne haragudjék, nagysád – monda Bálvándy —, én egészen beletalálom magamat kegyednek a kedélyébe. Hiszen nemhiába tanulmányoztam e kimeríthetetlen tudományt annyi hódolattal. Ariadné azt mondja magában: no, ha Thészeuszt elvitte a tenger, én mármost a többit is utána dobálom; ezt a bolond Bálvándyt, akire azért haragszom, mert olyan jó fiú, meg a válópört, amiért majd Korcza úrnak lesz a képe egyszerre hosszú, aztán meg a kedves nagybátyámnak, a huszárőrnagynak, akik mind agyon lesznek rettenve, ha én a férjemmel kibékülök; tehát jövel, Bacchus!
– Kérem, az én férjemet ne csúfolja Bacchusnak.
– Hiszen az isten volt, azért, hogy szerette a bort. No, de én meg Neptunus leszek, aki Thészeuszt visszahozza Naxoszra.
– Már akkor Csollán úr itthon lesz.
– Dehogy lesz! Nem eresztem én azt be Pestre. Eleibe küldök egy csoport Angyal Bandit, visszaszalajtom Gödénylakra, vagy felgyújtom Pesten a Két Kecskét, s akkor ő nem tud hová szállni, s visszafordul.
– Ó, nem fog a Két Kecskébe szállni. Már én gondoskodtam neki szállásról másutt.
– Hol?
– Azt nem mondom meg önnek.
Katinka csakugyan nem hagyta magából kivallatni, hogy hová fogja elrejteni Csollán urat. Hanem hát Pest még most sem London; azon időkben pedig még csak Párizs sem volt. – Könnyű a vendégfogadókat ellenőrzés alatt tartani.
Van az Úri utca torkolata előtt egy ház, mely azt gondolta magában, hogy ő bizony kikönyököl az utcára; s ha gondolta, hát meg is tette. Ez a Fehér Hajó. – Mai nap már senkinek sem megy a fejébe, mi oka lehetett annak a háznak a szegletével keresztbe fordulni a világgal szemközt; hanem történetünk korszaka világosan kimagyarázza azt. Ez a ház vendégfogadó, tárt kapuja egyenesen elnyeli a szemközt jövő utcát; mondván az utazónak: „Hova mennél tovább? Itt az utolsó ház, ide térj be.” S a Fehér Hajónak azon időben igaza volt. Túl rajta csak a német színház van még, nagyobb messzeségben a Marokkáner-ház meg a Mocsonyi-palota. A Wurm-udvar helyén náddal felvert mocsár terül, s a távolból háborítatlanul sárgul a ködökön át a Neugebäude vigasztalan tömege.
Tehát a Fehér Hajó a szélső vendéglő a város közepén.
Ide bérelt ki szállást Katinka az ő kedves férjének, mit az el is fogadott, ámbár hajlamai inkább vonzották a Griffhez vagy a Vörös Ökörhöz. De hát csak megtette az asszony kedveért, hogy végighajtatott az egész városon a lókészségével.
Bizony megnézni való útiszerszám volt, amin megtette a parádét. A hintón a sok kovácsigazítástól több már a vaspánt, mint a fanemű, s a fedelén több a lyuk, mint a bőr; az egyik első kereke eltörvén az úton, annak a helyébe kölcsönkért parasztszekér hasonló alkatrésze van rekvirálva. A sárhágója valahol elmaradt az úton, s az ajtaja be van kötözve madzaggal, hogy ki ne nyíljék. De mind nem tesz az semmit; mindegy volna annak, ha új volna is, azért akkor is be volna fecskendve tenyérnyi vastag sárral. A fekete sár Poroszlónál ragadt rá, a sárga sár Hatvan körül, a zöld sarat Cinkota alatt szedte fel, s a veres sarat itt a pesti határban szerezte.
Hanem a négy ló, az már kitett magáért. A rudas egy tizenhat markos gémnyakú szörnyeteg, aki nem szégyenli a zsiráffejét még magasabbra is emelgetni; no, ha ő nem szégyenli, hát szégyenli a nyerges, akit bántani látszik az a gondolat, hogy ő másfél marokkal alacsonyabb a barátjánál, s azért le is sunyja a fejét a két konya fülével csúnyául. Ámbár Csollán Berti véleménye szerint az rendes szabály, hogy a nyerges mindig alacsonyabb legyen valamivel, mint a rudas. A gémnyakú rézderes, a konyafülű pedig szürke volt addig, amíg ki nem verte a szeplő. Hanem mind a kettőnek kitűnő tulajdonságai vannak. A konyafülű szürke rendesen, amint észreveszi, hogy a kocsis fel akar ülni a bakra, nem várja meg, hanem nekiiramodik, majd kikapja alóla a szekeret, s ha az szerencsésen felszökhetett, s nem törte ki a lábát, viszi a szürke árkon-bokron keresztül a bárkát, mentül jobban húzzák a száját, annál jobban harapja a zablát, ragadja a szekeret; az első állomáson aztán kifárad, akkor ugyan elereszti fülit-farkát, nem bánja, akárhogy biztatják az ostorral; azt mondja a másik lónak, no, már most húzz te!
Ekkor következik a gémnyakú mulatsága. Ennek meg az a jó tulajdonsága van, hogy amint rámarad a húzás sorja, megköti magát, megáll egy helyben, nem akar indítani. Üthetik azt mindenféle ütőeszközzel, akkor meg éppen hátrálni kezd meg felrugdal, s ha a kocsis nem akarja a fogát kirúgatni vagy a kocsit az árokba faroltatni, hát kénytelen utoljára is leszállni az ülésből, s zablájánál fogva vezetni a lovat, amíg megindul. S miután ezt a mulatságot tízszer-tizenötször ismételte, akkor aztán belemelegszik a gémnyakú, s kocog előre pompásan, nagyon jó ló aztán; csakhogy bele kell vezetni. Ilyenformán délig húzza a kocsit a szürke, délután a deres, ami legszebb munkafelosztás.
A gyeplüs, az nem húz semmit; az csak táncol. Igen vidám gondolatjai lehetnek az egész úton, mindig táncol, sohasem jár a szerszámban. Nyilván újonc hátasló lehet, akit most fogtak be először. Különben igen szép állat; nemes félvér. Talán abbeli büszkeségből hagyja rá az ostorhegyesre, hogy az húzza az egész kisafát; amit az meg is tesz becsülettel, levén ő szegény hosszú sörényű, hosszú farkú mokány paripa; akivel hogy milyen mostohául bánnak, bizonyítják a szőrébe csimpajkozott bogáncsok és koldusdiók.
Hanem csengettyű, az van mind a négynek a nyakában, úgyhogy előtte-utána megáll bámulatára a nép, mikor végigvágtat a Hatvani meg az Úri utcán, be egyenesen a Fehér Hajó tátott torkába; ahol olyan szerencsésen viszi neki az ügyes kocsis a hátulsó tengelyével a szegletkőnek, hogy Csollán Berti nem is ugrik, de repül ki a hintóból, s úgy mázoltatik a falhoz, hogy lemegy a képéről valami. Talán a bőr? Nem biz a, csak egy kis piszok.
Berti meg se ütődik ezen. Megmondja a kocsisnak, hogy micsoda véleménye van a Krisztusról meg a szentekről, s azzal rendben van minden. Az egyet-mást a hausknecht viszi utána a kocsiról a készen tartott szobába; aki után nyomban megjelenik a pincér, kinek a fél szeme be van kötve, alkalmasint a vasárnapi bálban megütötték, s kérdezi, hogy nem tetszik-e valamit parancsolni.
Bertinek persze az volna a legelső kötelessége, hogy borbélyért küldjön, s emberi formába igazíttassa magát, hogy még ma este felkereshesse a feleségét, aki finnyás úrhölgy. Hanem hát ez marad holnapra.
– Micsoda megnéznivaló van itt most Pesten? – Ez az első kérdése a pincérhez.
– Kabale und Liebe von Schiller, a színházban.
– Nem kell nekem. Nem értek én németül többet, mint azt a szót, hogy „bezahl”; azt is csak ritkán értem. A Schillert pedig csak úgy veszem be, ha bor.
– Azután itt van egy optisches theater.
– Hát az micsoda? Kutyakomédia?
– De az is van. A Kerepesi úton, a Stocker-udvarban van ma is nagy hecc, amit az uraságok nagyon látogatnak.
– Miféle hecc, te félszemű Cupido!
– Hát kutyák meg bikák és bivalyok verekesznek egymással.
– No a kell nekem! Van ott entrée?
– Persze hogy van. Egy tízes a belépés.
– De már oda elmegyek.
Berti rögtön csapta a hóna alá a fokosát, megtömte a dohányzacskóját, s azon sárosan, szurtosan megindult a heccet megnézni, ráijesztgetve a kellnerre, hogy valami el ne vesszen a szobájából, mert akkor azt a másik szemét is kiüti.
Az ajtó küszöbén szemközt találkozott felesége házikisasszonyával, ki annál gazdasszonyi szerepet viselt; e csinos hölgynek csak fél szeme volt, a másikat, mit himlőben vesztett el, egy homlokáról lecsüggő hajfürttel szokta elmaszkírozni.
Ezen kisasszony már várt itt a nagyságos úrra, s kényes természetű izenettel volt megbízva úrnőjétől, amiért is Bertók urat elfogván az ajtóban, bizalmas suttogással monda neki.
– Kérem nagyságos úr, négyszemközött akarnék önnel beszélni.
Dehogy engedte volna el Csollán Berti, ha egyszer valami bolond jutott az eszébe, hogy azt el ne mondja. – Észrevette a küldött hölgy fenn említett fogyatkozását.
– Te kellner! – kiálta a messze futott pincér után. – Gyere csak vissza, hozd ide azt a fél szemedet, ez a kisasszony négyszemközött akar velem beszélni, aztán kettőnknek nincs több háromnál.
A sértett hölgy erre dühbe jött, azt mondta neki: „maga goromba, maga!” S azzal bevágta orra előtt az ajtót, s re infecta, izenete elmondása nélkül visszament az úrnőjéhez. Képzelhetni, hogy miket fog otthon referálni.
Bertók tehát nem ment Katinkához megérkezése estéjén, hanem ment a heccbe.