A harmadik ember észrevette, hogy ez a második ember nagyon szeretné megtudni, hogy az első ember min nevetett olyan nagyot.
Mindjárt bocsátott közre egy vidám anekdotát.
– Éppen most mesélem őnagyságának a legutóbbi látogatásunkat, a mi közös barátunknál, Bertók úrnál. A legutóbbi tréfa óta úgy megharagudott minden jó pajtására, hogy bezárkózott a kastélyába, senkinek ki nem nyitotta az ajtót, sőt még az ablakait is berakatta téglával félig. Mi aztán valami tíz vidám cimborával elmentünk hozzá látogatni. Hogy csaljuk ki az odújából? Éppen délutáni álmát alhatta. A kastélya fölött van egy domb, azon van egy szélmalom. Láthattad, Kálmán, mikor ott jártál. A malom előtt volt egy felállított új malomkő, eléje téve egy gerenda, hogy le ne guruljon; mi a malomkövet szépen nekiirányoztuk a kastélynak, s aztán elvettük a gerendát. Nosza, az elszabadult malomkő rohant alá, mint a lavina, s olyat ütött a kastély oldalán, hogy annak minden porcikája megmozdult. Berti azt hitte, hogy a föld esett ki a sarkából, s hajadonfőtt szaladt ki az udvarra. Akkor aztán szép nyájasan eléje mentünk levett kalappal: „Alázatos szolgája! Csak egy kicsit be akartunk koppintani, hogy itthon van-e a gazda?”
Kálmán Katinka arcára figyelt. Nevetett biz az elhagyott férje anekdotáin is, de csak nem olyan nevetés volt az, mint az elébbeni.
A fiatal jogtudós irigységből valami komoly tárgyra akarta átvinni a beszédet. Észrevette, hogy Bálvándy fekete kesztyűt visel.
– Kit gyászolsz? Valakid meghalt?
E tragikus kérdéssel vélte az általános jókedvet elronthatni.
Azzal járta csak meg.
Interpellációjára Bálvándy arca egyszerre komoly vonásokra nyúlt meg, szájszegleteit lehúzta, szemeivel siránk pillogást mutatott, azután elővette fehér zsebkendőjét, s annak szegleteivel megtörülgetve szemét, reszkető gyászhangon rebegé:
– Szegény nagynéném halt meg. Rám hagyta a kordicai uradalmát; Isten nyugosztalja meg szegényt.
Katinka felkacagott e paródián. Most már aztán úgy nevetett, mint az imént. – Oly bohókás is volt ez a Bálvándy, mikor a gyermekes szepegést mímelte.
– Éppen arra kértem most őnagyságát, hogy mához egy hétre a boldogultnak rekviemén több régi tisztelőivel együtt a franciskánusok templomában megjelenni kegyeskedjék.
Kálmán kérdőleg tekinte Katinkára. Mához egy hétre már Ostendében kellene lenni. A hölgy nem felelt semmit.
– Mához két hétre pedig – folytatá ugyanazon gyászos hangból Bálvándy – a kordicai statutio fog végbemenni; a megboldogult hagyományába ünnepélyesen be fognak iktatni; egybekötve hajtóvadászattal, teátrális előadásokkal és templomszenteléssel. Ez ünnepélyre is reménykedem nagysádat meghívhatni alázatos audiencián élőszóval. Kálmán barátomat majd nagy pecsétes levéllel fogom meginvitálni.
„Híjad, híjad! – mondá magában Kálmán. – Hol leszünk mi már akkor?”
Katinka egy megtagadó szót sem ejtett, ellenkezőleg, igen érdekesnek találta bővebben megtudni mindent a statutio részletei felől.
– Hát aztán mi van azon a jószágon?
– Húsz rongyos falu meg egy pompás új templom, mit a megboldogult építtetett.
– Hát aztán hova szállásolja ön el a vendégeket?
– Nagyszerű sátorok lesznek építve az erdőben deszkából.
– Hát a színészek hol fognak játszani?
– Nagyszerű teátrum lesz a számukra építve deszkából.
– Hát a bált hol tartják meg?
– Nagyszerű redut lesz deszkából.
– Hahaha! Deszka-nagyszerűség!
– No, majd meglássa nagysád, hogy olyan pompát, olyan mulatságot nem látott a világ, amióta József császár az erdőben mulatott. Majd megmutatom én, hogyan lehet az erdő közepén mulatni.
Katinka egy szóval sem mondta, hogy nem fogja meglátni.
Kálmánt bosszantotta az, hogy Katinka olyan nagyon érdeklődik, hogy úgy el tudja magát foglalni Bálvándyval. Eszébe jutottak mindazok a rágalmak, amiket a válóperben olvasott Katinka és Bálvándy személyeire vonatkozólag.
És őhozzá egy szava sincsen mostan Katinkának. Még csak meg sem kínálja, hogy üljön hát le.
Elkeseredésében odament a papagájhoz. Az legalább meg szokta őt mindig szólítani gyöngéd, hízelkedő szóval.
Most is megszólította. – Azt mondta neki: „Te szamár!”
Kálmán föltette magában, hogy addig nem megy el innen, míg Bálvándy nem távozik. Akkor pedig egy percig sem fog tovább itt maradni; hanem együtt távozik vele.
Az a terve, amit az elébb kigondolt, össze volt morzsolva és a szegletbe vetve. Érezte szívében nőni a dacot. Polip volt az.
Katinka megelőzte mind a kettőjüket. Kiadta nekik az utat.
– No, már most menjenek. Készülnöm kell a színházba.
A hősök kalapjaik után nyúltak.
Katinka egyszerre nyújtá mind a kettőnek kezeit a csókolásra.
Kálmán érezé a gyöngéd szorítást kezén, s arra gondolt: vajon a másikét is nem szorította-e meg?
Mikor az utcán elvált Bálvándytól, a báró fölényt gyakorló szívélyességgel monda Kálmánnak:
– Aztán holnap találkozunk a szép asszonynál, s két hét múlva a kordicai vadászaton.
Kálmán egy rózsaszínű álom közepett járt, s a rózsaszínben az árnyék mindenben vér. Két egymásnak ellenmondó szín, két egymással rokon ellentét.
Most már a féltést is meg kellett ismernie. Attól aztán egészen elbódult, mint aki kétféle bort ivott: édeset meg keserűt.
Teljes jogot érzett hozzá, hogy ezt a másik férfit gyűlölje. Mint jogtudós föltehette volna magának azt a kérdést, hogy miből áll ez a teljes jog a gyűlölködésre. Ketten vitatkoznak egy tárgy fölött. De ha jogos szerzeményről van szó, akkor Bálvándy a primus acquisitor, ő pedig csak usurpator. Ez nem helyes jogcím. Két tolvaj gyűlölsége az, aki egy lopott tárgyon összeveszett.
Ez bizony „exlex” állapot!
Ilyen esetben félredobják a peres felek a törvényt, s maguk csinálnak maguknak törvényszéket.
Kálmán folytatta a rózsaszínű álmot véres árnyaival.
Úgy lesz.
Holnap ismét találkoznak a szép asszonynál, ott azt fogja mondani Bálvándynak:
„Uram! Nem megyünk mi a Kárpátokba vadászni. Annál én egy szebb vadászatot tudok, ahol csak ketten leszünk, én és te. Mind a ketten vadász és vad egyszerre. Amelyikünk aztán a »hallali«-ra trombitál, az vigye a diadaldíjat, amerre akarja: én Ostendébe, te a Kárpátok közé.”
Igen bizony, de Ostendéhez pénz kell, s megint itt vagyunk az akadálynál. A rózsaszínű álom álmodója repülni szeretne, aztán nem bírja a lábait emelni. Ólomból vannak.
Az agya meg lángolt.
Azon vette észre magát, hogy egyszer csak Kalender úr szobájában van.
Az ember sokszor álmodik ilyet: egyik hely a másikra átváltozik. A vidék jött helyébe.
– Ah, Jenőy úr, ismét látjuk egymást! – üdvözlé őt Kalender úr, kezeit dörzsölgetve. – Miben lehetek szolgálatjára?
Kálmán egy ideig nézett, nézett abba a mély kútba, melyből saját elváltozott arca tekinte rá vissza. Egyszer aztán csak beleugrott.
– Felveszem azt a pénzt – rebegé fuldokolva.
– Rendelkezésére áll most is – szólt a bankár, előhúzva fiókjából a tárcát. Még el sem zárta azt helyére. Tudta, hogy visszajönnek érte. – Tetszik még egyszer megszámlálni?
– Elég, ha az imént megszámláltuk.
– Hm, hm. No jó. Tehát aláírja ön a kötelezvényt?
– Aláírom.
Kalender úr csengetett, mire az ügyletszobából egy kopott ruhás fiatalember jelent meg szájában keresztülfogott tollal.
– Mauler! – szólt a tőzsér. – Híja ön át Pacsnikot is, s aztán számlálják le ezt az összeget a nagyságos úrnak, s előttemezzék a kötelezvényét.
Mauler és Pacsnik urak ügyleti komolysággal odaszámlálták az asztalra a tízezer forintot. Megvan. Négyötöd része értékpapír. Hogy miféle értékpapír? Ahhoz a tanúknak semmi köze.
Azok, végezve dolgukat, megint visszavonulnak; hanem azt észreveheti Kálmán, hogy az iroda üvegajtajának függönyön át folyton figyelve leskelődik valaki. No, hogyha netalántán egyszer egy kétségbeesett kölcsönkérőnek eszébe jutna egy hatalmas ökölcsapással Kalender úr fejére kvittelni le a tartozását, s aztán odábbállani a záros tárcával. Lám a minap is megtörtént vele, hogy egy fiatal adósa kikapta a kezéből a kötelezvényét, s mielőtt megakadályozhatta volna, megrágta azt, és lenyelte.
– Nohát, ez megvolna – szólt Kalender úr, kezét az összekötött pénzcsomagokra téve. – Hanem most még egy kicsiny kis formalitás van hátra. Mint mondom, csak formalitás.
– Mi legyen az? Essünk át rajta.
– Uraságod még nem nagykorú, mint maga is mondá, de magam is látom. Törvényeinkből mind a ketten tudjuk, hogy a kiskorúságban fölvett adósságát az ember a nagykorúság előtt revokálhatja. Szabad neki megbánni tettét. Ő megbánhatja, hogy pénzt vett fel, s akkor aztán a hitelező bánja meg, hogy adott; mert nem kap semmit. Erre szoktunk egy bizonyos praeservativát használni. Tessék ide leülni mellém. Tréfaság az egész. A kiskorú adósa azon atyja, anyja vagy nagynénje nevében, kitől örökségét várja, egy levelet ír hozzám, melyben biztosíttatom, hogy az összeg az illető által nekem meg fog téríttetni.
Kálmán ijedten ugrott fel Kalender úr mellől. Alig talált kifejezéseket arra, amit mondjon.
– Mit? Én? Nagyanyám nevére levelet hamisítsak?
– No, csak ne fortyanjon ön fel. Semmi baj sincs belőle. Ezt így szokta mindenki. És még soha nem volt eset rá, hogy valami baj lett volna miatta. Ez nagyon természetes. A fiatalember, mikor nagykorúvá lesz, tehetné azt, hogy tőlem vett tartozását törvényesen megsemmisítse; de sohasem teszi, mert akkor kényszerítene engem, hogy viszont a jótálló levéllel jelenjek meg, s azt már nem nézi el a kiskorúaknak a törvény; tehát inkább beváltja nálam a tartozását, s akkor visszakapja a kényes természetű levelet is.
Kálmán csak elszörnyedt.
– Eszerint mindaz a fiatalember, aki öntől pénzt kapott, önnek a házából már úgy jött ki, mint hamisító.
– Nono, csak ne heveskedjék ön.
Kálmán nem is heveskedett, csak a zsebébe dugta a kötelezvényét, s azzal azt mondta, hogy „alászolgája”.
– Még egyszer vissza fog ön hozzám jönni.
– Soha ide! – mondá Kálmán, s kalapot ragadva sietett ki az ajtón.
Lázat kapott attól a gondolattól, hogy valaki képes lehessen őróla akkora fokát a süllyedésnek föltehetni.
Pedig hát mégiscsak vissza kellett egyszer még térnie.
Amire az volt oka, hogy csak a tornácban vette észre, hogy a saját kalapja helyett a tőzsérét kapta fel, s az nyakig esett a fejébe, amint föltette. Már ezért mégiscsak vissza kellett térnie.
A bankár nevetve fogadta.
– Mondtam, ugye, hogy visszajön még ön egyszer?
– A kalapomért – szólt röviden Kálmán.
Azután nagyon meg volt lepetve, amint a kalapjában benne találta a számára rendelt összecsomagolt pénzt.
– Hát mi ez?
– Az ön pénze. No, ne haragudjék hát. Csak próbára akartam önt tenni. Mert kétféle gentlemanek vannak a világon. Olyanok, akiknek a szájokban van a becsületszó, s olyanok, akiknek a szívükben van. Most már ismerem önt. Nem kívánok öntől olyan levelet. Itt a pénze.
Kálmán megdicsérve érezte magát. Még büszke akart lenni.
– Ez már más szó!
Most tehát ő is elővonta zsebéből a visszavett kötelezvényt, s átnyújtá azt Kalender úrnak.
Kalender úr pedig azt tette a kötelezvénnyel, hogy a mindig égő szeszlámpánál meggyújtotta az egyik sarkát, s az égő papírt bevetette a kandallóba.
– Így, uram! Ön olyan kevély a becsületére. Az derék dolog. Én elégettem önnek a kötelezvényét; ezáltal önnek az adóssága becsületbeli tartozássá vált. Most már biztosítva vagyok. Jöhetne önnek úri kedve a kötelezvényét törvényesen visszavonni; de nem jöhet kedve a becsületszavára kapott tőkét megtagadni. Mármost alásszolgája.
Kálmán most már igazán felmagasztalva érzé magát.
Íme, azon fennkölt jellemek sorába számíttatik, akiknek meg van engedve, hogy egy lekötött becsületszóra vagyonukat tönkretegyék, s fizessenek a lekötött szóért vagy pénzzel, vagy a fejükön keresztülröpített golyóval.
Szédítő magaslat ez egy fiatal főnek!
És mármost itt a kezében a hatalom szenvedélyét, büszkeségét diadalra vezethetni. – Versenyezhet most már azzal a másik „úrral”.
Természetesen legelébb is hazasietett, hogy a kapott pénzt biztos helyre elzárja. A sorsjegyek átváltásával ráér majd – azután.
Amint hazaért, már a folyosón várta Jutka asszony.
– No, csak siessen! Ugyan régen várja már itt valaki a kerti szobában.
– Kicsoda? – kérdé Kálmán.
– Ej, hát ki no? – szólt gonoszkodva a szakácsné. – Egy gyönyörűséges szép asszony.
Kálmánnak nagyot dobbant a szíve. Talán „ő”? Talán utána jött, hogy megengesztelje. Kitelik tőle az.
No, de ugyan szépen rá hagyta magát szedni. Mikor nagy szívdobogással nyitná a kis hálószoba ajtaját, szemközt jön rá sánta Biróczy.
Ez volt az a gyönyörűséges szép asszonyság.
Kálmán bizony örült is, nem is, hogy ezt a rég látott bajtársát most újra láthatja. Éppenséggel nem őróla gondolkozott most. Biróczy pedig faunarcának egész nyájasságával igyekezett kifejezni azt az örömet, amit magával hozott. Úgy megszorongatta barátja kezét, úgy dörzsölgette, alig akarta elereszteni.
– Örvendetes hírt hoztam neked.
– No, mi az?
– Decséry főispán izenetével jövök. A főispán hazamegy uradalmába a törvényszünet alatt, s téged óhajt ezalatt magához venni.
– No, és mi örvendetes van rám nézve ebben?
– Hát hogyne volna ez rád nézve örvendetes hír? Te kívántál jurátus lenni mellette.
– De nem falun kezdeni a jurateriát.
– Te! Ott nagyon jól mulatnak. Válogatott társaság jön össze. Pompás vidék, kastély és angolkert.
– De miután én se kertész nem vagyok, se vadász, mit csináljak én azzal az egész kerttel?
– Hát itt Pesten mit csinálsz az egész holt idény alatt, hacsak mindennap a Kerepesi úti állatheccbe nem mégy, s vasárnaponkint a Nagy Gárdistánál a mészároslegényekkel nem akarsz verekedni vagy a Saukopfnál feketerigókat fogni.
– Nem szeretek falun, no!
– Egyébiránt pompás könyvtára is van a grófnak, ritka kéziratgyűjteménnyel, amiből te becses dolgokat tudnál kikeresni.
– Nem kánikulára való mulatság.
– De hallod-e, lesz ott egyéb mulatság is. Az öreg hercegnő éppen most hozza haza Bécsből, az apácáktól az unokáját. Valami angyali arc. Láttam az arcképét elefántcsontra festve. És nekünk alkalmunk lesz együtt utazni velük, egy hintóban. A hercegnő maga óhajtja, hogy vele menjünk, akkor nem fél úgy az alföldi pusztán keresztülutazni. Te bizonyosan a szép comtesse-szel ülnél vizaví.
No, ez meg már éppen olyan dolog volt, mint mikor a gyomorfájós embernek drága jó ételekről beszélnek. Hiszen most is egy szép arcnak a betege.
– Nem is mehetnék ily hirtelen. Korcza úrnál nem hagyhatom itt a dolgot, nem vehetek egyszerre búcsút a kapufélfájától.
– Korcza úr ugyan holnap délre itthon lesz, s akkor elbúcsúzhatol az ő szépséges orcájától. Helyetted pedig már naponkint jár az irodájába egy kancellista, aki a dolgokat végzi: csodálom, hogy két hét óta nem találkoztál vele.
Kálmán most már haragba jött.
– No, de hagyj nekem békét a te főispánoddal, hercegasszonyoddal és comtesse-eddel. Én most nem utazom velük, még a mennyországba sem.
– No jól van. Ma látom, hogy bal lábbal keltél fel az ágyból. Tehát aludjál rá egyet. Holnap estére megint eljövök hozzád. Azok várnak három napig.
– Szívesen látlak, ha itthon kaphatsz. De kár az excellenciás úrhölgyeknek a rám való várakozásban csak egy szemernyit is elnyelni a pesti porból, mert én most nem utazhatom.
– Beteg vagy?
– Igenis: beteg vagyok.
– No, majd holnap meglátogatlak, talán akkorra meggyógyulsz. Talán a szép comtesse-nek az arcával fogsz álmodni.
Kálmán bezárta az ajtaját, amint Biróczy magára hagyta, s ki nem jött a szobájából aznap.
Elővette a leveleket, miket a szép asszony írt hozzá, újra meg újra elolvasta azokat. Szítta magába cseppenkint azt a mámorító mérget, mely a lelket az élő emberben különválasztja a testtől. Kereste bennük a vigasztalást, s ha azt megtalálta, kereste az elkeseredést, s egyiktől jobban megrészegült, mint a másiktól.
Késő volt már az éj, mikor aludni ment.
Az a reménye volt, hogy őróla fog álmodni.
S nem az ismeretlen comtesse-szel, akiről Biróczy beszélt.
Az álom pedig olyan tündér, akinek a szeszélyeit nem lehet előre kitalálni.
Megjelent Jenőy álmaiban egy női arc; de az nem volt sem az ismerős, sem az ismeretlen.
Ki volt hát?
Egy arc, olyan fényes, mintha Isten volna; olyan nagyszerű, mintha ország volna; mosolygása olyan meleg, mintha a nap volna; könnyhullása olyan forró, mintha vér volna; ha szemeit lehunyja, mintha a meghalás volna; ha ismét fölnyitja: mintha a föltámadás volna; némasága mintha beszéd volna; ránézése mintha hívás volna; gyászfátyola mintha az örök éjszaka volna; két szemcsillaga mintha két világ volna; megjelenése oly véghetetlen, elmúlása oly elviselhetetlen; egész alakja oly kínzó, oly vonzó, oly keblére záró! – Az egész álom mintha nyolcszáz év története volna.
Vajon kinek a képe lehet az?
Kálmán nehéz verítékből izzadtan ébredt fel. És még azután is, még ébren is, még fölöltözötten is sokáig nyomta a keblét ez a megnevezhetetlen látás. Alig bírta azt elszórni magáról.
Eh mit? Álom!
Álom azt jelenti, hogy aludtunk.
Jenőy úr föltette magában, hogy haladni fog azon az úton, amelyen megindult. Ne adjon őneki tanácsot senki. Se ébrenlétében, se álmában.
Pedig még mindig álmodott.
Folytatta a rózsaszínű álmot a vérszínű árnyékokkal.
Jenőy úr azzal a föltett szándékkal hagyta el lakását, hogy ahol találkozni fog Bálvándyval, ott összevész vele. Ez lesz a legelső dolga.
Találkozott is vele nagy hamar; de nem veszhetett belé. Bálvándy lóháton jött rá szemközt.
Sajátságos megalázó helyzet az életben! Lovon járó emberrel találkozni gyalogjáró embernek. Azt mindenki meglátja, szemével kíséri, annak már a lova kopogása az ablakhoz csalja a szép hölgyet, az fél testtel kiválik az egész nép közül. Skandalum!
Miután lovas embert gyalog elfogni képtelenség, megint csak hazament. Ott várt rá egy másik lovas ember. Egy huszár. De az csak gyalog érkezett.
Jenőy úr alig ismert rá a gimbes-gombas nyalka vitézben régi jó pajtására, Csuka Ferkóra.
Hanem azért Csuka Ferkó most is pertu volt régi pajtásával s nem nézte azt, hogy ő huszár, ez pedig csak „diga” (ez a „civil” címe a katonáknál), s hogy ő már maga keresi a kenyerét, ez pedig még csak puffra él, s hogy ő már valami, mert első waldhornista az ezrednél, ez pedig még csak úrfi s egyéb semmi.
Ugyan összevissza szorongatta Jenőy úrnak a kezeit.
No, Jenőy úr is örült egy kicsit, hogy a régi bajtárst újra láthatja. Megtudta tőle, hogy most szabadsággal utazik haza, s Pestet útjába ejté.
De annak még tovább is ragyogott az arca. Egyéb örülnivalója is volt, mint az első viszontlátás.
– Olvastad-e már a Tudományos Gyűjteményt? – kérdezé Jenőy úrtól.
Jenőy úr magas bámulással nézett a szemébe. Tudományos Gyűjtemény? Mikor éppen azon gondolkozik, hogy lovat vegyen.
– Hát hogy jutsz te a Tudományos Gyűjteményhez?
– Ó, nekem megvan. Prenumerálok rá. Telik a lénungból. Délutánonkint összejön a cég körülöttem a rajtsulban, s én felolvasok nekik belőle.
– Hisz én is járatom – monda Jenőy.
(Észre sem vette, hogy már hazudni is tud. Az ember kicsiben kezdi.)
– Hát akkor olvastad a legutolsó számát.
– Nem. Még nem vágtam fel.
– Nem vágtad fel? – szólt elbámulva a trombitás. – No, az enyim itt van felvágva: olvasd el belőle.
– Mit?
– Hát azt a nekünk szóló levelet.
– Nekünk szóló levelet?
– Hisz a címlapon is fel van már jegyezve.
– Úgy, igaz!
– Valld meg, Kálmán, nem is láttad te azt a Tudományos Gyűjteményt.
Jenőy úr elvörösödött. Haragudott érte, hogy így rajtakapták. Aztán mi köze őneki az egész unalmas irkafirkához?
– Látod, pedig azt a levelet jól lesz elolvasnod; mert azt utazó barátunk írja hozzánk, Barkó Pali, a kirgizek sivatagából; régi krónikaíró pajtásainak. Tudod még, mikor azt a krónikát írtuk?
Kálmán lelkében egyszerre elborult; mint mikor a nap elé tavaszi felhőt kerget a szél.
– Itt hagyom nálad, olvasd el – szólt Csuka Feri —, s majd délután visszajövök érte, ha nem találnálak, majd küldd el Biróczyhoz, annál vagyok szállva; az osztja meg velem az ágyát, mint hajdan a puszta kunyhóban, az üres kád alatt. Tudod, te is ott voltál.
A trombitás letette Kálmán asztalára a gondosan papírba takargatott füzetet, s azután még egyszer jól megszorongatva kezét, eltávozott, kemény, verbungos sarkantyúpengős léptekkel mérve végig a folyosót.
Kálmán úrfi érzelmeiben valami zűrhang maradt vissza. Röstellte azt, hogy íme, ez a lószagú katona figyelemmel kíséri azt, amivel már ő nem is törődik; ez megvonja szájától a falatot, az édes pipát, hogy sovány Iénungjából az egyetlen tudományos folyóiratot megszerezhesse; ez fáradságos katonai munkája után, mikor a lovát megtisztította, mikor a zenekarból megszabadult, még összegyűjti pajtásait, s olvas fel nekik abból, amit a magyar tudomány adhat. És ő, akinek elő kellene járni, mert nála van a láng, mely világít, most a legutolsónak a háta mögött veszi fel azt, amit az neki kölcsön, használat végett itt hagyott.
Tehát csak fölvette azt, és elolvasta.
Egy fiatal magyar tudós levelei voltak azok, itthon maradt barátaihoz címezve; miket a Tudományos Gyűjtemény szerkesztősége közrebocsátott.
És azután, amint Kálmán beletévedt ebbe a rengetegbe, el is veszté benne magát egészen.
Amit olvasott, egész lelkét foglyul ejté.
Egy merész, vasakaratú ifjú férfinak élményei voltak azok, ki egyedül, segélytelenül, utasítatlanul nekiindult a kietlen világnak, melyet európai utazó be nem járt soha, hogy nemzete hátrahagyott nyomdokait kövesse, hogy népét oly szerzeményekkel gazdagítsa, miről azt a nagyvilág majd megemlegeti.
Hős az! Oroszlánszívű Richárd; annak a szívével, annak a kardja nélkül; az argonauták társa, az aranygyapjú díja nélkül. Kolumbus vágyával, karthágói Hanno tűzlelkével, Mózes, ki rab népének a szabadság Kánaánját keresi; egy őrült, kinek tébolyodása tudomány; egy próféta, kit az Úr kettős tüzes nyelvei megszálltak.
Minő egyszerűség, minő igazság a leírásokban. Semmi frázis, semmi pátosz: a meggyőző, szemmel látott való.
Ha leírja, hogy a kopár földön hált: nem mondja, hogy az kemény volt; ha hófuvat eltemette, nem mondja, hogy hideg volt; ha nap nap után nem talált emberi hajlékot, nem mondja, hogy éhezett; ha vad rablónépek megüldözék, nem mondja, hogy félt; ha sebeket kapott, ha megkötözték, ha megsütögették, nem mondja, hogy fájt; ha nem találta azt, amit elérni akart, nem mondja, hogy csalatkozott; ha a fáradságtól, a vészektől, az akadályoktól legyőzve összeroskadt, nem mondja, hogy kétségbeesett – újra fölveszi magát, s halad mélyebben az ismeretlen világba. És amit leír, az csak a tudomány. A vendégszeretetlen szikláról, a homoksivatagról csak a geolog beszél; a sok hallatlan nevű vad nép szidalmaiból a philolog alkot összehasonlító tanulmányt. – Így beszélnek a dzungárok, így a burjätek, így a vogulok. Mikor lázt kapott közöttük, tanulmányozta ősi szokásaikat, hogyan gyógyítanak! Volt hely, ahol megszerették, kínálták édes otthonnal, édesebb szerelemmel; nem maradt ott, ment tovább, merre küldve volt. Átvándorolt lehetlen hegyláncokon, s leírta az embernyomtalan havasok flóráját. Szolgált tatár úrnál rabszolgaként, s vágott ólmot a Koliván-tónál mint elfogott szökevény rab; hált menekülő zsiványokkal együtt a fehér skorpiók barlangjában, s leírta mint természettudós a bányát, a skorpiót s a zsiványt; kiböjtölte egy faodúba elbújva az altáji medvét, s lerajzolta a medvét. Belevesztette a viharlepte tóba minden öltözetét, de megmentette táskájában minden iratait. És amikor a legelső civilizált emberrel összeakadt, az egy orosz volt. S a barbár orosz megtudva, minő kincseket gyűjtött a vándor hosszú útjában, kétezer rubelt kínált neki érte, ha ezeket átadja a szentpétervári tudományos akadémia etnográfiai osztályának. S a még barbárabb magyar nem adta azt az orosznak, hanem megkérte a barbár oroszt, hogy keressen ki a mappán délnyugat felé egy kicsiny várost, aminek a neve Pest, annak van egy kicsiny tudományos lapja: küldje el ezeket a leveleket annak ingyen. S a barbár orosz elküldte azokat Pestre. A barbár magyar nem vette el értük a kétezer rubelt, s a barbár orosz nem tartotta meg azokat ingyen. Így kerültek a levelek haza.
Mi vitte az írójukat tova, mi hozta a leveleket haza? Ó, ha azt nem értenéd meg!
Az a véghetetlen szerelem, aminek számára nincsen név a földön! Amiről énekelnek a zsoltárok a babiloni vizek mellett; amitől elhervad az izlandi lakó a szárazföldön; amitől lángra gyullad a hideg német, s a forró francia megőrül – s csak te nem éreznéd meg?
Csak te nem tudnád, hogy ki az az imádandó hölgy, aki álmodban megjelen; arca olyan fényes, mintha Isten volna; olyan nagyszerű, mintha ország volna; mosolygása olyan meleg, mintha a nap volna; könnyhullása olyan forró, mintha vér volna; ha szemeit lehunyja, mintha meghalás volna; ha ismét felnyitja, mintha föltámadás volna; némasága mintha beszéd volna; ránézése mintha hívás volna; gyászfátyola mintha örök éjszaka volna; két szemcsillaga mintha két világ volna; megjelenése oly véghetetlen, elmúlása oly elviselhetetlen; egész alakja oly kínzó, oly vonzó, oly keblére záró!
Csak te nem tudnád, hogy ki az? Te! A költő!