A CÁFOLAT
Kálmán még nem volt húszéves, midőn első replikáját megírta. Két napja hiányzott a huszadik évből.
Ó, visszahozhatatlan boldogságú napjai a XX-as szám betelésének!
Az öröm, mely büszkeséggé válik; a remény, mely valóvá kezd lenni; az álom, mely ébrenlétté alakul; midőn azt mondja a férfi: „Ma vagyok először húszéves!”
(Kivált ha úgy élte világát, hogy nem sietett elébb harmincéves lenni, mielőtt húszévessé lett volna.)
Kálmán ismeretlen vágyaktól hevülve tisztázta le védiratát, melyet a legmagasztosabb eszméről írt: egy megtámadott nőről, aki szép, aki szenved.
Hogy szép, azt látta; hogy szenved, azt szíve mondá.
Mily reszkető kíváncsisággal indult meg hazulról, mikor a kész védiratot a szép hölgynek elvitte. Vajon mit fog rá mondani?
Elszánta magát, hogy a szemei közé fog nézni, és megtudja belőlük, minő hatással voltak indokai. – Nagy elszántság kellett ahhoz!
Katinka még mindig ott lakott, hol legelőször fölkereste Kálmán.
A vállzsinóros inas most már nem fogadta azzal a gyanús szemmel, amivel első megjelenésekor. Most már divaturacs volt, nem kopott diák.
Sőt az eléje siető komornyik ismerős mosolygással tudatá vele, hogy úrnője itthon van számára; csak lépjen be a terembe bejelentéstelen.
Kálmán kissé feszengett: talán mégis zavarni találja az úrnőt?
– Ne féljen semmit, csak menjen bátran. Ha egyszer a komornyik felelősséget vállal érte.
A szép védencnő a budoárban fogadta a fiatal jogtudóst. Délelőtti látogatáshoz volt öltözve, fehér muszlin-köntösben, melynek széles hímzett szegélyei egymásra hajlottak; fején csipke főkötő, mely alul angolos fürtök omlottak vállaira szeszélyesen.
A bájos szalmaözvegy sajátságos mulatsággal volt elfoglalva; budoárja valódi állatsereglet volt. Ott volt egy szürke papagáj, vörös kormánytollakkal; egy rózsaszínű kakadu, piros bóbitával; egy búzavirágszín kanárimadár; egy pitypalatty, egy fehér gerlicepár; azután az emlősök osztályából: egy házi menyét, egy csapat fehér egér, egy pár tengerimalac, egy fekete, egy szürke meg egy veres mókus, egy bolognai selyemszőrű öleb, egy tüskés sül meg egy kapucinusmajom, azután egy ezüstkígyó meg egy geometra teknősbéka meg egy levelibéka és nagyszámú aranyhalak.
A delnő egész paradicsommal vette körül magát, mint hajdan Éva anyánk a bűneset előtt. Azokat az állatjait tanítá és etette. A szürke papagáj kapott tejeskávét, a kakadu gyümölcsöt, a kanári hámozott zabot, a pitypalatty búzát, a gerlice tejben főtt kendermagot, a fülemile hangyatojást, reszelt sárgarépával s vagdalt kemény tojással, a menyét mogyorót, az egérkék főtt tengerit, a szürke mókus gesztenyét, a veres mókus almát, a majom evett mindenből, amit a többieknek adtak, az öleb válogatós volt, fitymált mindent, a sül pedig tejet ivott, s a kígyóval és teknőccel vitatkozott kedvenc étele fölött; a levelibékának legyeket kellett hordani: az ezzel élt.
A papagáj tanult emberi szavakat mondani, a fürj énekelni, a menyét fonni, a kis kutya szolgálni, a mókus játszani, a sül és a teknönc viaskodni, a béka időt jósolni, a majom tudott mindent.
És ez a sok fenevad mind szabadon járt-kelt, mászott, repült a szobában. A szép asszonyt mulattatta ez nagyon.
– Ah! – kiálta, midőn a belépőt meglátta, eléje szaladva vidáman; mintha csak ez az egy hiányzott volna még a paradicsomból. – Valahára eljött!
Madár, barom erre az egy percre szétfutott a szoba minden szegletébe.
– El voltam ez ideig foglalva a védirattal – menté magát Kálmán.
– Talán már készen is van? – szólt csodálkozástól összecsapva kezeit a szép hölgy.
– Elhoztam, hogy nagyságod bírálata alá bocsássam művemet.
– Ah! Az nagyon szép. Az is diákul van?
– Nem. Ezt magyarul írtam.
– Jó, jó. Úgy is megértem.
(Az „úgy is” magyarázatául fel kell fedeznünk, hogy Katinka és Kálmán között a társalgás rendesen németül folyt. A magyar nyelvet az úrhölgyek azon időben csak a paraszt cselédek irányában használák; a szalonok nyelve német volt általánosan, s egy magyar úrnőt magyarul szólítani meg, egyértelmű lett volna azzal, mintha valaki az úrasszonyt szolgálónak nézné el, s a legdurvább gorombaságok közé számíttatott.)
Hanem hát, ha kénytelen lesz vele, magyarul is csak megérti.
Katinka helyet mutatott Kálmánnak a mozaikkal kirakott asztal mellett, melyet óriási virágcserép díszített, s maga letelepedett hozzá a kerevetre.
Kálmán egy költő ihletével s egy jogtudós komolyságával bontá ki a védiratot, s hozzáfogott annak előadásához.
No, szép kis előadás volt!
A gerlicepár belekukurúzott, a fürj közbepitypalattyolt; a kanári annál jobban visított, mentül nagyobb hangot hallott. A majom mogyoróhéjakat hajigált az iratára; a két mókus az egyik pantallószárán felszaladt, a másikon leszaladt; a menyét nekiállt az egyik topánka szalagjának, s azt kezdte kioldozgatni; a sül meg a teknönc bukfencet hánytak a szőnyegen; s utoljára a szürke papagáj odarepült a karszéke támlájára, s nagy bölcsen mondogatá az ő magasröptű költői frázisaira a maga észrevételeit:
„Schau, schau!”
De hisz így lehetetlen kívánni, hogy hatása legyen a felolvasott replikának, ha még olyan szép és remek is az egész.
A delnő hasztalan akart rendet tartani a paradicsomkertben; ha egyik konfidenskedőt elkergette,jött a másik, s mikor azt akarta mutatni, hogy mindjárt megharagszik rájuk, azt nyerte vele, hogy még a bologneser is elkezdett ugatni.
Másként kellett segíteni a dolgon.
– Ugyan jöjjön; üljön ide mellém a pamlagra.
Akkor aztán, hogy mellette ült Kálmán; jobban meg tudta őt óvni az alkalmatlankodóktól; elfogdosta egyenkint a rákapaszkodó állatocskákat, s mind összeszedte az ölébe. A szürke kajdacsot is elfogta lábánál fogva, s odahelyezte a vállára.
A papagáj azonban föltette magában, hogy ezt a pöresetet alaposan fogja tanulmányozni, s miután több rendbeli közbeszólásokkal nem sikerült a felolvasót félbeszakítania, végre gyöngéd, könyörgő hangon szólítá meg: „Kálmán!”
A fiatalember megdöbbenve tekint fel, mikor ez a szárnyas állat nevén szólítá.
A szép hölgy naiv zavarral csitítá a görbe orrú lidércet, ráütve finom mutatóujjával annak ostoba csőrére.
– Hallgat, maga szemtelen!
Persze, a madár a szemtelen.
A papagáj aztán megneheztelt, s elrepült az ablakfüggönyfára.
Legalább Kálmán elolvashatta háborítlanul a replikája végét.
Ez volt a java.
Itt írta le a bírák tudomására védencnője jellemét, szívvilágát, ártatlan kedélyét, szenvedéseit. Itt volt igazi költő.
A szép asszony, hogy jobban érthesse a felolvasottakat, odahajolt föléje, tán hogy az írásban láthasson; karját Kálmán háta mögé tette a kerevet támlájára. Kálmán érzé az arcára hulló fürtök villanyos érintését, s vállával hallotta a hölgy szívének dobogását.
A fölolvasás végén egészen elragadta a Pegazus. Annyira érzette, amit írt, hogy maga is könnyezett bele. Remekelt.
A szép hölgy karja még mindig ott volt a válla körül. Ekkor aztán feltekinte rá, s a szemébe nézett, hogy megtudja tőle a bírálatot.
Katinka szemei is őrajta függtek: a vétkező szép szemek!
A kérdés ez volt: „Nos, mit szólsz hozzá, hogy ily tisztának, ily ártatlannak, ily angyalnak írtalak le?”
– Ez igen szép, nagyon szép, gyönyörű mind – hanem…
Következett a cáfolat.
A cáfolatot ajk mondta ajknak.
Kálmán ezen a napon lett húszéves. Mikor az álom ébrenlétté válik.
Főnökével csak ebéd fölött találkozott. Nagyon gondolkozónak tűnt fel.
Korcza úr pedig a szokottnál is szatirikusabb kedvében volt.
– Nos? Hát? Mit szólt a szép asszony a replikához? – kérdezé Kálmántól, ki maga nem hozta elő a tárgyat.
Kálmán nagyon el volt foglalva azzal, hogy valami húsfélét igen apróra eldaraboljon, amit aztán nem evett meg.
– Azt mondta, hogy igen szép…
– No, az természetes. És egyebet semmit sem mondott a – replikára?
– Azt mondta rá, hogy nagyon szép.
Korcza úr, fél szemét behunyva, gonoszul sandított a másikkal Kálmánra.
– Én pedig tudom, hogy mondott még rá valamit.
Kálmán úgy tett, mint akinek semmi sem fekszik most annyira a szívén, mint a hónapos retket meghámozni.
Korcza úr magában nevetett.
– Én is le szoktam a reteknek a zöldjét vágni a héjával, hanem én nem eszem meg a zöld levelét – szurdalódék tovább.
Kálmán pedig nem akarta magát engedni, hogy a szórakozottságot kiderítsék felőle. Merész volt, mint egy vallatott rab.
– Én a zöldjét szeretem.
– Jó is az – monda Korcza úr —, jó hűsítő. Én ide szoktam ragasztani a halántékomra, úgy kiszíja a forróságot.
Azzal két reteknek a zöldjét, a levágott héj lapjával a két halántékához ragasztotta; olyan volt velük, mint egy kis ördög, akinek zöld leveles szarvai vannak.
– Hát azt mondom én magának, Kálmán öcsém, hogy az a szép asszony mondott még valamit arra a replikára. Azt mondta magának, hogy: mindaz igen szép, hanem – hanem – nem igaz!
Kálmán földre ejté a villáját, ami igen jó alkalom volt rá nézve egy percre az asztal alá eltűnhetni. Mire felszínre került, merész volt, mint egy vallatott rab.
– Nem mondta azt.
– Nem mondta? – ismétlé Korcza úr, különös hangsúlyt adva az utóbbi szónak. – Azért nem szükség borssal enni a paradicsommártást.
– Én így szeretem.
– Hát jól van.
A következő ételig békét hagyott a fiatalembernek. Sietve ettek mind a ketten, mintha egymást kergetnék. Kálmán szaladt elöl. De Korcza úr mégis utolérte, mikor inni akart.
– Kérem, ez az én poharam!
Korcza urat pokoli kedvre deríté az, hogy Kálmán a saját poharát sem ismeri már.
– Nohát, domine frater – szólt, fogpiszkálóját fogai közé dugva —, eszerint az ön replikáját fogjuk az enyim helyett betenni a perbe.
Kálmán most már ijedten tekinte fel rá.
– Ahán! – mondta Korcza úr, egyet intve homlokával, s odakönyökölt az asztalra, azzal a két zöld levelű szarvval mintegy syllogismus cornutusba szorítva a frátert, míg a fogpiszkálóval mint való kígyófullánkkal fenyegette.
– Ahán! No, mármost lássuk: melyik vergődik önben túlsúlyra, a prókátor-e vagy a poéta?
– Nem értem a kérdést.
– Dehogynem. A poéta azt mondja: én védelmezem ez ügyet, mert meg vagyok felőle győződve, hogy a vádlott ártatlan; védelmem tüzes, ragyogó, meggyőző lesz. Ekkor jön a prókátor, s ez azt mondja: a poétának nincs igaza; én tudom jól, hogy a vádlott nem az, kinek ő bemutatja; de mert a védelem a védencre nézve célszerű, mert igen szép és ragyogó, tehát én beiktatom azt, amit a poéta szerkesztett. Ezt mondja a prókátor. Mármost hát mit mond maga, domine frater?
Kálmán igen könnyűszerrel akarta magát kivágni a dilemmából.
– Ej! Hisz az egész csak jogászi stílusgyakorlat volt tőlem, semmi egyéb.
– Á! – kiálta Korcza úr. – Csak jogászi stílusgyakorlat? Csak scriptoristica? No, már ezt szeretem! Tehát csak stúdium volt. Csak exercitium. Az már más. No lássa, az ilyen igyekező fiatalembert szeretem, aki a kötelességén túl is stúdiumot fordít a maga szakmájára. Mármost legyen olyan jó, trancsírozza el azt a kappant.
Amíg a kappant szétszeldelte Kálmán, addig csak békét hagyott neki Korcza úr – a kappan érdekében; hanem amint azzal elkészült, nem volt számára többé irgalom.
– Hát lássa! Ez magától igen szép igyekezet, hogy ilyesmiben gyakorolja magát. Mármost én azt tanácsolnám magának, hogy a stúdium tökéletesítése tekintetéből most állítsa magát az ellenkező szempontra, s írja meg a vádló ügyvéd replikáját.
– Nos, miért ne? – szólt hetvenkedő készséggel Kálmán. – Azt is megkísérthetem.
– Mert az ilyenekben élesedik az ügyvédnek az elméje. Ez éppen olyan tanulmány, mint a sakkjáték. A jó játékosnak nemcsak a saját tervét kell átgondolnia, hanem ugyanakkor azt is ki kell főznie, hogy mit csinálna most, ha az ellenfél volna.
Kálmán már azt hitte, hogy egészen absztrakt térre vonul át az étkezés, ott aztán tág a tér: lehet futni.
– Majd megkísértem.
– No és hogy annál nagyobb erővel foghasson hozzá: majd szolgáltatok én az ön kezébe egy hatalmas okiratot, ami az ellenfél ügyvéde kezében kegyetlen fegyver volna. Én természetesen nem adom oda neki; hanem ön használja fel azt a maga jogászi stílusgyakorlatához. Majd meglátom, mit tud akkor, amikor nem lehet poétázni, nem lehet idealizálni, hanem egy szép asszonyt kegyelem nélkül convincálni a feladat.
Kálmán kíváncsivá volt téve.
Ebéd végeztével elkísérte főnökét az irodába. Ott Korcza úr szekrénye zárt fiókjából előkeresett egy levelet, s odanyújtá neki.
Kálmán a levél külsejéről ráismert arra. Ugyanazon levél volt az, melyet Katinka Kálmán által küldött Korcza úrnak.
– Íme, ez Csollánné asszony levele – szólt Korcza úr —, most vesse ön egybe azt a kettőt. Azt, amelyet Csollán Berti küldött ön által a nejének, s aztán ezt a másikat, amit a nő küldött ön által nekem. Akkor aztán megtalálja ön a punctum salienst.
Gondolt-e arra Korcza úr, hogy mit cselekszik, mikor Katinka levelét Csollán Berti levelével összeolvasásra Kálmán kezébe adja? Tréfának vette-e a dolgot, amely által utoljára is a fiatalemberrel nem történik valami szerencsétlenség? (Elég ideje van még rá, hogy a feje lágya benőjön.) Próbára akarta-e vele tenni? Vagy valami ravasz messze néző szándéka volt vele? Valamit közbe akart ejteni, ami a nevezetes pör bonyodalmait nevelje? Ezekre felelni mostan korán volna. Hanem azt mindjárt előre megmondhatjuk, hogy Kálmán nemcsak az ellenfél ügyvédi akcióját nem készítette el, sőt e napon túl Korcza úrnak más dolgait sem végezte – az körmölhette maga; ha pedig egyszer, kívánságból bekaphatta Kálmánt az irodába, hogy valamit lemásoltasson vele, az oly hibásan lett elvégezve, hogy Korcza úr írhatta újra maga.
AZ ELSŐ INTÉS
Régi monda, hogy egy sokleányos apának az volt az első kérdése a kérőbe jövő ifjúhoz: „Volt-e már uramöcsém korhely?” Ha e furcsa interpellációra az illető neheztelő visszautasítással viszonza: „Dehogy voltam!” – az apa így szólt: „Akkor ezután lesz ön korhely!” – s nem adta neki a leányát. Hanem ha a fiatal kérő egészen őszintén vállat vont, s bevallá, hogy biz ő élte világát, akkor szóba állt vele, s engedte a házasságról beszélni.
Az a hit, hogy minden embernek ki kell járni egyszer a bolondját. Aki nem végzi el hajasan, arra majd rákerül a sor kopaszan.
Ez a nézete volt Jenőyné öreg asszonyságnak is. Restellte nagyon, hogy a Béni negyvenöt esztendős koráig ilyen alamuszi; bizonyosan az ötvenes években jön rá a szeleburdiság korszaka. Szinte örült neki, mikor tudomására jött, hogy Kálmán unokája elkezd egy idő óta korhely lenni.
Ha Korcza úr meg nem írta volna is, megírta az egymás után jelentkező sok apró hitelező.
Most már nem lehetett Kálmán ellen panasza.
Nem poétázott többé, nem komédiázott, nem pajtáskodott rongyos emberekkel, gavallér lett. A dolgot hagyta másnak, mintha kicserélték volna. Naphosszat a szép asszony után volt, azt kísérte a táncvigalmakba, estélyekre, azt őrizte a színházban. (Csak német színház volt a világon.)
Ha írt nagyanyjának, most már nem volt olyan kevés szavú, beszédes lett; leírta, minő mulatságokon, minő előkelő uraságokkal ismerkedett meg, minő fényes úrhölgyekkel mulatott. Ez az igazi út a magasra! Többet ér a nagy befolyású urakkal pertu lenni, a magas úrhölgyek által pártfogoltatni, mint az egész bibliotékát a fejébe szedni.
Az öreg asszonyság a legjobb kedvvel fizeté ki Kálmán adósságait. Jobb most, mint később.
Azt is megtudta, hogy Kálmán egy szép hölgynek udvarol. Szerencse, hogy nem veheti el. Így majd elmúlik az magától.
Korcza úr is hagyta a fiatalságot a szelek mentében repülni, s egy idő óta nem bízott rá olyan dolgot, minél múlhatatlanul megkívántatott az, hogy el ne legyen felejtve. Szerencsére nyári időszak volt, olyankor kevés az irodai teendő. Ha úriszékre kellett is eltávozni a városból, egyedül ment a hajdúval. Ilyenkor aztán a gazdasszonynak volt drága dolga, mert Kálmánt napestig nem látta; azt tehette a konyhapénzzel, amit akart.
Kálmán holdjává szegődött a ragyogó csillagnak; az volt az ő Vénusza. Tőle kölcsönözte világosságát; ha az elfordult tőle, sötéten maradt.
Úgy őrzötte, úgy féltette titkát, és amellett olyan vak volt, hogy nem vette észre, hogy azt a titkot csak az nem tudja, aki kettőjüket sohasem látta.
Bálban sohasem táncolt vele, színházban soha nem mutatta magát Katinka páholyában; hanem aztán oda volt hozzá láncolva szemének örök visszasugárzásával; tán ha egy férfi kettőjük között elhaladt, éreznie kellett a villanyütést, melyet a megszakított villanyfolyam okozott, s szükségképpen észrevennie az eleven Volta-oszlopot.
És midőn közelében lehetett, nem féltve titkát a világ szemétől; minő forró napjai az első örömnek! Az ifjúi remegés, hogy hátha megsérti őt imádatával! A bocsánatkérő boldogság. Mint aki a sorstól egy mérhetetlen kincset kapott, s aztán nem meri azt egyszerre elfogadni, csak fillérenkint kéreget ki belőle.
Mikor a szép hölgy, kerevetén végignyúlva, ő pedig lábainál ülve egy arasznyi magas furcsa kis karszékben, abban az olympi gyönyörben részesíték egymást, hogy Kálmán regényt olvasott Katinka előtt, az pedig hallgatta.
Persze, német regényt. Hol vette volna a magyart? Talán Erbiát. – Csokonai, Gvadányi csak férfiaknak való olvasmányok.
Tehát Kálmán áldotta a németeket, amiért módot szolgáltatnak egy fiatal ábrándozónak, hogy a világ végeig mindennap olvashasson fel valamit a maga hölgyének.
S eközben tapasztalá, hogy a hölgy jobban szereti őt még a papagájánál is. – Különben e papagáj iránt csak hálát kellett éreznie, mert az mindennap ezzel a szóval fogadta: „Kedves Kálmán!” – amire nem taníthatta őt más, mint Katinka maga. Ez vigyázatlanság! Hátha megtudja az ellenfél? A Szentszék be fogja követelni a papagájt, s annak a tanúvallomását protokollumba veszi! (Amint hogy ez eset meg is történt valami huszonöt évvel később a haditörvényszéken, mely egy papagájt forma szerint kivallatott a gazdája ellen; s csak a papagáj makacs hallgatásán múlt, hogy vallomása gazdájának fejébe nem került.)
Hanem az az örökös félelem, tartózkodás, az a féltése a lopott kincseknek, elviselhetetlen kezd lenni utoljára.
Kálmánnak annyiszor nyelve hegyén volt már, hogy elmondja Katinkának azt a zsibói ház történetét. De nem érzett elég erőt soha, hogy így szóljon neki:
„Vesd el magadtól ezt a pompás házat; nézd: itt az én szívem ahelyett, lakjál abban!”
Pedig abban a sok jeles regényben, amiket előtte felolvas, akárhány eset fordul elő ehhez hasonló.
Hogy az ember megvásárolja a boldogságát a vagyonával. Aztán nem kincs-e maga a férfi, aki azt mondja?
Az egész világ az övé: annyit foglalhat el belőle, amennyit akar. Nőhet olyan nagyra, ameddig az ég tart. – S prózában olvasva is bír elég beccsel. Van egy gazdag nagyanyja, akitől örökölni fog.
Elég buzdító oka lehetne rá, hogy az eladó ház történetét ott Zsibón megmagyarázza neki.
És aztán ne legyen többé okunk félni a boldogságtól.
Hanem amíg egyik napról a másikra halogatta e merész felvilágosítást, egyszer a szép hölgy lepte meg őt ezzel a szóval:
– Tudja ön, mit gondoltam? Mához egy hétre elutazom Ostendébe, fürdőkbe.
Kálmán úgy érezte, mintha a fejét beléütötte volna a plafonba.
– Milyen szép volna, ha ön is elkísérne oda – szólt a hölgy, lágy bársony kezével Kálmán mutatóujját megszorítva. – Távol minden ismerős arctól; nem kísérve leskelődő tekintetektől, szabadon járhatnánk az ég alatt, a tengerparton, kar karba öltve, s úsznánk ugyanabban a hullámban.
Kálmán már úszott.
– Én elmegyek önnel Ostendébe.
– Ugyebár? Ó, be kedves! – kacagott Katinka, és nyakába borult. – Együtt fogunk utazni. Én már kigondoltam, ön mint titkárom jön velem.
Itt már ismét Kálmán büszkesége volt érintve.
– Nem, asszonyom, ha első találkozásunkkor nem fogadtam el ezt az állást: ma sem fogadom el. Én mint egyenrangú ember akarom magamat tekinteni.
Katinka kacagott. Ez tetszett neki.
– De hisz az nagyon sok pénzbe kerül.
– Az az én gondom.
A kevély ördög!
A szép hölgy hagyta futni a vadat ezzel az oldalába lőtt nyíllal.
Kálmán ki volt forgatva minden szférájából.
A legutolsó cseppecskéjét józan eszének is elmosta az a hullám, melyben együtt úsznak a szirének és a vízbe fúló szerelmesek.
Legelső bolondsága volt: Katinkának megírni levélben a zsibói ház történetét.
Második meg az volt, hogy elhatározta rá magát, hogy azon eszközhöz fog folyamodni, amit rajta kívül sok mások elég jól ismernek és használnak már. Felkeresi Kalendert.
Ez a Kalender pedig nem valami százesztendős naptár, melyben igen bölcs gazdasági tanácsok s beteljesülő időjóslatok foglaltatnak, hanem egy jeles tőzsér, aki előkelő családok ifjait (és véneit is) ki szokta segíteni a bajból. Hogy miként? Azt mindjárt meglátjuk.
Kalender urat milliomosnak nevezik. Hogyan lesz az ember milliomossá?
Annál nincs egyszerűbb mesterség a világon.
Ha azt én mondanám, mindenki kinevetne vele. Úgyde nem én mondtam, hanem Széchenyi István, az a csodálatos ember, aki egy pisztolylövéstől nem halt meg, hanem feltámadt, s örökkön él.
Tehát Széchenyi István mondta azt, hogy semmi sem könnyebb mesterség, mint milliomossá lenni. Nem kell hozzá egyéb, mint – három szoba.
A középső szobában ül az a valaki, akiről predesztinálva van, hogy milliomossá legyen. Mikor a jobb oldali szobába kihívják: ott vár reá egy hollandi vagy belgiumi bankár. Panaszkodik neki, hogy nem tudta a pénzét hova elhelyezni. Az otthoni bankok két percentet fizetnek. Így nem lehet megélni. A mi emberünk száraz képet fintorít a panaszokhoz. Biz itt Magyarországon pedig nehéz a pénzt elhelyezni. Bizonytalanok a birtokviszonyok, a pörlekedés nehéz, szigorú törvények meghatározzák a hatszázalékos kamatlábat, végre nagy számítások után megegyezik a hollandussal, hogy egypár milliót elfogad tőle négy-percentnyi kamatfizetéssel. Azt viszi a közép szobájába. Ekkor kocogtatnak a bal oldali szobaajtón. Jön egy magyar földesúr. Hüh, be izzad az üstöke. Harminclépésnyiről meglátszik az arcán, hogy meg van szorulva. Elmondja: hogy pénz kellene neki – igen rövid időre. Tízszeres biztosítékot nyújt. Előnyös szerzemény kínálkozik számára. Vagy pedig építésbe fogott. Vagy a jószágát akarja felszerelni. Az igazi helyét a pénznek dehogy mondaná meg. Azt pedig a mi emberünk hogyne tudná. A mi emberünk begombolja magát, fanyalogva válaszol, hogy a pénz most igen szűk s igen nagy az ára. Ó, azt a földesúr igen jól tudja, kész is valamivel nagyobb kamatot fizetni a törvényesnél: az igen természetes dolog. Végre aztán megegyeznek tisztességes harmincpercentes kamatban. A mi emberünk átmegy a középső szobába, kihozza a pénzt, megírják a szerződést, s minden rendben van.
Így lesz az ember milliomossá.
Eddig a nagy ember adomája.
Hanem fennmarad ám egy nehézség! Azt természetesen nem lehet kiírni a kötelezvénybe, hogy harmincas kamat fizettetik utána, mert azáltal a hitelező a tőkéjét veszítené el; ezen csak úgy lehet segíteni, hogy a kötelezvénybe akkora tőkét írnak be, mely a kölcsönadottat ötszörösen meghaladja. Ez igen egyszerű kalkulus. A kötelezvényeken azonban két tanúnak is kell lenni (még akkor váltótörvény nem volt Magyarországon), s azoknak hittel be kell bizonyítani, hogy látták a pénz lefizetését a kötelezvényben megírt magasságig. Ez hogy megyen végbe?
Mindjárt meglátjuk.
A bal oldali szoba ajtaján kocogtatnak. Gavallér jő Kalender úrhoz.
– Ah, Jenőy úr, hozta isten!
Ó, Kalender úr ismer minden főt, mely az aranyozott ifjúság gőzkörében egyszer megjelent. Pontos tudomásai vannak minden fiatalembernek szenvedélyeiről, bohóságairól, remélt örökségéről; mikor látja őket lovagolni, kocsikázni az utcán: ő tudja, hova vágtatnak.
El tudná előre mondani Kálmánnak, miért jött. Mennyi pénz kell neki? Mire akarja elprédálni? Mit gondol a visszafizetésről?
Kálmán szorongva foglal helyet a tőzsérrel szemben.
Nagy munka az első ezer forintot kölcsönkérni! – Ezer forintot, mikor még az ember ezer krajcárt sem tud munkával keresni.
– Uram! – szól vízbehaló hangon. – Nekem szükségem volna pénzre.
– Sok pénzre?
– Nagyon sokra. Kellene ezer forint.
– Az nem sok – szólt Kalender úr egész atyai biztató hangon.
– Annyira volna szükségem – folytatá Kálmán, nekibátorodva —, őszinte fogok lenni. Nekem ez a pénz utazásra kellene. Nagyanyám gazdag, de e célra nem ád. Nem érti, hogy mi szüksége van egy fiatalembernek a külföldet megismerni.
– Én értem – mondta Kalender úr, s még nem is mosolygott hozzá, pedig ő már tudta, hogy mi szüksége van Kálmánnak a külföldön tapasztalatokat szerezni.
– Én még csak húszéves vagyok; négy év múlva leszek teljes korú. Addig semmivel nem rendelkezem. Akkor megfizetek, hamarább nem. Ön felszámíthatja nekem, mit kockáztat nálam, ha addig meg találok halni. De ha élve maradok, bizonyosan megfizetek.
– Jól van – monda Kalender úr. – Én szoktam ilyen kockáztatásokba vágni. Én merek önnek arra a szakállára kölcsönözni, ami még csak azután fog kinőni. Nem is ezer forintot, hanem tízezret.
Kálmán maga is megijedt ettől a szótól.
– De uram, én nem kívánok olyan sokat.
– Én pedig nem adok kevesebbet. Én ismerem önnek a viszonyait. Van nálam tízezer forintig hitele. Több nincs. Előre megmondom. Nem akarom, hogy ön tízszer jöjjön hozzám, egyszerre ki akarom adni, amennyivel megemberelem. S aztán énrám többet ne járjon.
A sok pénz biztatása elszédítette fejét.
– Hát jól van – mondta, de a fogai vacogtak, s tagadták, hogy jól van —, fölveszem a tízezer forintot.
– Átadjam mindjárt?
– Nem bánom.
Kalender úr átment a középső szobájába, s onnan egy nagy acéllakatra járó tárcával tért vissza.
– Tehát legelőbb is leszámlálom ön elé az összeget, azután megírjuk a kötelezvényt, hatos kamattal. Én többet nem veszek. Az írnokom és könyvvivőm előttemezik mint tanúk, akik előtt az összeget még egyszer meg fogja számlálni, hogy élő szemmel lássák.
Kálmánnak a szemei kápráztak, mikor azokat a rekeszeket meglátta nyílni a záros tárcában, mik a mesés kincseket rejték magukban. Kalender úr három nagy csomagot lökött ki belőlük, közönyösen.
– Ez a csomag itt ezer forintot tesz ötforintos bankjegyekben.
– Ha ön megszámlálta, én megnyugszom benne – szólt Kálmán gavalléros nagylelkűséggel.
– De kérem: megszámláljuk. Pénzt olvasatlan nem szabad elfogadni.
Kalender úr kényszeríté Kálmánt, hogy egyenkint szedje sorba reszkető kezekkel mind a kétszáz darab bankjegyet. Kálmánnak megizzadt a homloka ebben a munkában.
– Ez a második csomag szinte ezer forint – sorsjegyekben.
– Sorsjegyekben? Hát mit csináljak én sorsjegyekkel? Soha életemben sem lutriztam.
– Az igen egyszerű dolog. Elviszi ön a legelső pénzváltóhoz, s az igen csekély rabattért beváltja önnek készpénzre. Tessék megszámlálni.
– Sohase számlálom én – szólt Kálmán bosszúsan; most már jól értve, hogy a második ezer forinton legalább húsz százalékot kell veszítenie.
Kalender úr hát nem is erőtette.
Felmarkolta a harmadik csomagot.
– És itt van azután további nyolcezer forint.
– Hát ezek micsodák? – kérdé rámeresztve a szemeit Kálmán.
– Értékpapírok – biztosítá őt. – Hadik-féle parciálisok.
Kálmán mérgében elnevette magát.
– Uram, ne tartson engem bolonddá. Magam is akták között nevelkedtem! Tudom, mik azok a Hadik-parciálisok. A nagy uradalom, melyre ki voltak bocsátva, csőd alá került; ötven esztendeig nem lesz a pörnek vége, s a részvényeket senki sem váltja be. Ön ezeket a drága értékpapírokat valahol fontszámra vette meg egy antikváriusnál. Ez a nyolcezer forint megér nyolc garast, többet nem.
Kalender úr is nevetett. Csúnya fekete fogú nevetés volt.
– Ön elmés fiatalember! De hát arra nem gondolt ön, hogy ennek a valóságos kétezer forintnak ráadás is kell. „Cuvág”, mint a mészárosok mondják. Egy kis csont és mócsing a húshoz, hogy kiüsse a fontot.
Most értette már Kálmán a dolgot. Kalender úrnak a szobája csakugyan tele volt olyan kárba veszett értékpapírokkal, miket tized-, huszadárban, papírosértékben elkótyavetyéltek. Ezeket aztán arra szokta használni, hogy mikor jött valami tékozló fiú pénzt felvenni, négyötöd részben szolgált neki ilyen jó „mócsing”-gal; a két tanú, ki a kötelezvényt aláírta, egész jó lélekkel bizonyíthatná, hogy az átvett összeg annyi volt; a hitelező is megesküdhetett rá, s még maga az adós sem tagadhatta.
Kálmán szépen vette a kalapját, s azt mondta, hogy köszöni alássan a barátságot.
– Mondtam, uram, hogy ezer forintot kérek. „Ezt” a tízezer forintot nem használhatom.
Kalender úr ismét nevetett; nem volt megsértve, visszahányta a nagy tárcába a csomagait.
– Tehát ezúttal nem egyezhettünk meg – szólt szívélyes nyájassággal a távozóhoz. – Egyébiránt mindenkor szolgálatjára állok.
– Köszönöm.
Kálmán bizony nagyon kedvetlenül ment el a tőzsértől. Olyan naiv volt, hogy még neheztelnivalót is talált az ajánlatban.
Föltenni róla, hogy ő ilyen könnyelmű ember! Tékozló fiú!
Valami tervet főzött ki agyában. Ami vágyait is kielégítse, az eszközöket is megszerezze hozzá.
Csak két nővel kellene boldogulnia: Katinkával és az öreganyjával.
Ó, te nagy poéta!
Az egy tőzsérrel nem bírtál boldogulni, s majd, azt hiszed, hogy két asszonyon kifogsz.
Egyenesen Katinkához ment. Már fél nap óta nem látta. Nagy idő!
Szabad bejárata volt már hozzá minden időben; számára sohasem volt a delnő se beteg, se távol, se piperénél. Nem is szokta már kérdezni az inast, hogy bemehet-e.
Hanem amint a lovagvesszejét az előszobában letette az asztalra, úgy látta, hogy ott már fekszik valami. Egy másik lovagvessző.
„Hm. Ez bizony egy lovagvessző – mondta magában. – No, hát legyen kettő!”
S azzal a magáét keresztbe tette rája.
Már a szalonba áthallotta csengeni Katinka kacagását. Olyan gyönyörteljes hang volt az, mint a fülemile csattogása! – Magában senki sem kacag.
Mikor benyitott a szobájába, Katinka a kereveten ült, két kezét feje fölé téve, s úgy kacagott, karjaira hajtva fürtös szép fejét; a lábainál pedig, a furcsa kis rokokó székben ült báró Bálvándy.
Ugyanabban a kis furcsa székben, amelyben Kálmán szokott mindennap felolvasni a szép hölgy előtt.
A báró valami tréfás világi eseményt regélhetett az úrhölgynek, aminek az olyan nagyon kacagott.
Kálmán eddig azt hitte, hogy a szép hölgy csak olyankor tud ilyen szépen kacagni, mikor ő mesél neki valamit.
Amint őt meglátták, a szép hölgy azért nem szakította félbe kacagását, hanem Bálvándy felugrott helyéről, s baráti öleléssel szaladt Kálmán elé.
– Szervusz, pajtás!
Kálmán ezt egy kicsit furcsának találta. Mi szükség és mi illem egy idegen helyen egy harmadik embernek egy vendégül belépőt ily familiariter fogadni?
Hát még azután mi szükség annak a harmadik embernek abba a kis guggolóba visszaülni, amelyben ez az idegen ember szokott otthon lenni?