– Mi baj, mi kell?
– Csak jöjjön hamar – suttog Jutka asszony. – Egy szép asszonyság van itten.
– Hol?
– Hát hol? Itt a vizitszobában.
– Hogy jött oda?
– Én eresztettem be.
– De hát minek eresztette be?
– Hát hiszen ismerem, sokat jár ide. Gazdag kliens!
– Miért nem mondta neki, hogy nincs itthon Korcza úr?
– Mondtam neki. Hogy csak az ifjú úr van itthon. Arra azt mondta, hogy az mindegy. Beszélni akar valami dologban sürgetősen.
– Ejnye! – évelődék Kálmán, hogy mármost félbe kell hagynia a dolgot. – Mindjárt megyek.
Egy kicsit körülnézte magát a tükörben (valljuk meg, a fiatalember egy kicsit hiú), aztán ment a díszterembe, az asszonysággal értekezni.
Mekkorát dobbant a szíve, amint a hívatlan látogatót megpillantá.
Katinka volt. A szép asszony, azokkal az igéző szemekkel.
Annak a rejtélyes pörnek a védencnője, amire még eddig igazán rá sem mert nézni: sem a pörre, sem a védencnőre.
– Ah! ön a fiskális patvaristája? – szólt a delnő kacagó hangon, amint Kálmánt meglátta. – Ej, nem is mondta az öreg úr, hogy ön itt van. Nem szép öntől, hogy nem látogatott meg azóta.
Kálmán vörös lett, mint a rák, a nagyon kegyes megemlékezés miatt.
– Nálam minden héten van táncestély, s ott a fiatal táncosokat mindig szívesen látjuk.
Ez egy kicsit lehűtötte. Mint táncost! Hiszen csak hivatalos funkciókról van szó. Valami olyat mondott rá, hogy ha megengedtetik, hát majd él szabadságával.
– Önt most is dolgában háborítottam? Megbocsásson. Valamit meg akartam tudni a peremből.
Azzal a hölgy odaült az asztal mellé egy karszékre, s lekönyökölt, és maga elé bámult.
Kálmán most volt még csak kegyetlenül megakadva. Talán még másféle pere is van őnagyságának.
– Miféle perét méltóztatott érteni nagyságod?
A hölgy erre a kérdésre vidáman felveté fejét.
– Hála istennek, csak egyféle perem van a világon. A válóperem.
No ez szép kelepce.
Kálmán elhatározta magát, hogy valami kegyes csalásban fog keresni kibújó ajtót.
– Én úgy tudom – szólt szemeit lesütve —, hogy ez a főnökömnél el szokott zárva lenni.
A hölgy egymásba csapta a két keze tíz ujját, s elkezdett dévajul kacagni.
– Hahaha, milyen rosszul tud ön füllenteni! Hiszen az ellenfelem ügyvédétől tudom, hogy a pert Korcza úr kinn hagyta a gyakornokánál, attól elvétetheti. De ugyan mondja meg, miért akart ön most nekem hazudni.
Kálmán erre nagyobb zavarba jött. Ezek a kacagó szemek megverték, mint egy gyermeket vesszővel.
– Igaz – vallá meg —, a per kezemben van; de főnököm azt bizonyos utasítások között bízta rám, s ez utasítások között nincsen az, hogy nagysádnak megmutassam e pert.
– Hogyan? Ön maga olvashatja, ami engem érdekel, én pedig nem?
– Én bele sem pillantottam abba.
– Azt nekem hiába mondja, mert nem hiszem. No, ne is esküdjék rá, mert nem hiszem. Ön olvasta, tudja már, mi van benne. És én is meg akarom tudni!
– Becsületemre mondom, nem olvastam belőle semmit.
– Annál jobb, akkor együtt fogjuk azt olvasni. No, én akarom! – A hölgy dacosan dobbantott lábával. – Az én lelkemre megy ez a játék. Akarom tudni, hogyan játsszák!
Olyan jól illett neki a parancsolás.
– Menjen, no, hozza ide azt a pert!
Kálmán úgy érezte, hogy az a bűvalak szédítve lódítja őt maga körül; ámolyogva ment parancsára a végzetes perért.
Katinka nyugtalan mohósággal kapta azt el tőle, s sietve oldá fel a percsomagot őrző hurkokat; kitárva az asztalon a mindenféle alakú irományt, s asszonyi szokás szerint hátulján kezdve az olvasást.
Azazhogy az olvasásból nem lett semmi.
Durcásan csapta össze az egész paksamétát.
– Hisz ez diákul van.
Kálmán megnyertnek vélte a játszmát.
– Hát persze, diákul van.
– De hát én ebből most hogy értek meg valamit?
– Azt én nem tudom.
A hölgy bosszúsan csettentett nyeIvével.
– Ön nem is tud semmit.
Azután megkísérté, hogy hátha megtudna belőle mégis valamit, tán egyes szavakat. Nem ment semmire.
Akkor összetette a kezeit, s olyan bánatos hangon könyörgött Kálmánnak.
– De lássa ön, legyen olyan jó, fordítsa le nekem, olvassa el magyarul csak a vád— és védiratot. Hiszen nekem fog az fájni, nem önnek.
– Én nem merem magamra vállalni a felelősséget érte.
A hölgy suttogva monda neki, s megfogta kezét:
– Én nem fogom soha senkinek megmondani azt, hogy ön nekem felolvasott belőle.
Kálmán úgy érzé, hogy ez a hölgy képes lesz őt rábeszélni, hogy most menjenek el valahova valakit megölni, azt titokban elásni, sohasem fogja őt elárulni. Most mindjárt bűntársa lesz.
Van benne valami csábító: egy szép hölgy bűntársa lenni. Kálmánnak valami ravaszság jutott eszébe. Hiszen okos embernek arra való e tudománya, hogy amíg latinból magyarra valamit lefordít, azalatt ne csak ruhát, de kezet, lábat is mást adjon a történetnek. Hiszen teheti ő azt, hogy megkímélje a szép delnőt az arcpirulástól.
Előkereste tehát legelőször is a felperesi vádlevelet, s elkezdett annak tartalmán keresztülbukdácsolni. Igazán bukdácsolt. A sok botrányos kifejezés közül alig tudott száraz lábbal kimenekülni.
A delnő figyelve hallgatá az ellene felhozott vádakat, fél lábát az asztal zsámolyára nyugtatá s két kezét fölemelt térde körül kulcsolá. Egyszer csak felpattant.
– Ah, ön engem csal! Ön nem azt oIvassa magyarul, ami diákul ott van. – Azzal odalépett Kálmán mögé s vállán keresztülhajolva, kísérte finom rózsás ujjával az olvasott sort: Mit tesz ez a szó? Hát ez a másik mit tesz? Hát itt egy név van; amit ön el sem mondott. Mi van ezzel összeköttetésben?
Utoljára Kálmán megbosszankodott; azt mondta, hogy: tessék hát leülni a karszékbe, majd elolvas mindent úgy, ahogy van.
Pedig azután kegyetlen dolgok voltak írva. Kálmán érzé, hogy arca ég, midőn azokat olvassa: a vádlott előtt, az angyalarcú szép hölgy előtt.
Hát a szép hölgy mit csinált, mikor a vádat végighallgatta? Nagyot ásított. Ásított, mint egy szép tigris, liliomfehér két fogsorát mutatva.
Kálmán csodálkozva és remegve tekinte a szép ásító nőre, ki unja magát, mikor azt hallja, hogy mily szörnyen rágalmazzák.
Neki keblét szoríták össze a titkok, miket a vádirat feltárt előtte, s megtudta azokból, hogy a bűbájos nő férjét odahagyta a menyegző éjszakáján; s ki volt mondva a gyanú, hogy a hűtlen megszökés oka báró Bálvándy volt.
Kálmánnak a szíve arcába kergette a vért e név hallatára, s a hölgy – hangosan ásított.
A felolvasó letette maga elé a vádiratot, s kérdőleg nézett a hölgyre. Tán véleményét várta.
– Unalmas és ostoba beszédek – kiálta az fel, hirtelen felvillanyozva. – Olvassa ön fel, mit felelt mindezekre Korcza úr. Hogy védelmezett?
Ó, Korcza úr replikája remeke volt az ügyvédi művészetnek, szándékosan mondtam művészetet, nem tudományt; mert törvénytudós lehet sok ember, de aki e tudományt plasztikai alakításra tudja használni, aki azzal festeni tud, aki abból architektonikai remeket tud építeni, az már művész; s aki éppen hegedülni is tud rajta, az már virtuóz!
Száraz volt az a replika, és unalmas az elaltatásig; de amellett oly furfangos, oly bonyodalmas, hogy mire annak az elejétől a végéig ért az olvasó, nem tudta, merre van dél, merre észak. Elővette az elkövetett formahibákat, mik okot adnak a per leszállítására, megtette a kifogásokat az ellenfél tanúi ellen; belekötött azoknak erkölcsi múltjába, a vádlóhoz való viszonyába, érdekeltségébe, nem józan állapotjába. Kívánt ellentanúkat előidéztetni, kiknek tartózkodási helyét kitudni ötvenkét vármegyének dolgot ád; szembeállította az egymást megcáfoló nyilatkozatokat; bebizonyította, hogy ami reggel volt, az este volt, s ami nappal volt, az éjjel volt. Kiderítette a lehetetlenségeket, a világos alibit, excipiált a testimonium contra pudicitiam ellen; megragadt makacsul egy teljesen sötétségben maradott egyórai időközt, melyről semmi tanúbizonyság nem szólt, s abban megfészkelve magát, onnan szétrombolá az ostromló fél minden ütegeit; elővette az összes környezetet, mely bele volt keveredve e pörbe, azt oly kegyetlenül megfésülte, hogy egy jó szál hajat nem hagyott rajtuk. Végre meghurcolta az olvasót a Corpus Juris minden valamiképpen idevonatkozó paragrafusain keresztül úgy, hogy az teljesen meg lehetett nyugodva afelől, hogy ezeken kívül a Tripartitumban nem maradt semmi.
Hanem…
Két dolgot szorgalmasan kikerült a replika: a nő jellemének a védelmét s a férj jellemének a vádolását.
Pedig négy egész sűrűen teleírt ívre terjedt Korcza úr védirata.
A hosszú felolvasásnak az a hatása lett a szép védencnőre, hogy türelmetlenül fölkelt ülhelyéből, s elkezdett alá s fel járkálni a szobában, kezeit összetéve háta mögött.
– Nincs több hozzá? – kérdezé aztán, mikor Kálmán elvégezte a felolvasást.
– Eddig van.
Katinka odalépett az ifjú elé, s kezét azon szék támlájára nyugtatva, amelyen Kálmán ült, szemébe mélyeszté mély tűzű szemeit.
– Mit szól ön ehhez a védirathoz?
Kálmán zavarodottan felelt:
– Főnököm műve.
– De azért szabad önnek véleményt mondani felőle. Mondja meg, hogy tetszik önnek! Titokban fogom tartani, amit mond.
Kálmán úgy találta, hogy a tortúrázó szép szemek szent inkvizíciója előtt vallani kell bűnös fejének. Ki kell mondania a herézisben találtatást.
– Megvallom, hogy én nélkülözök benne valamit.
– Mit?
– Ami életet ád embernek és betűnek, a melegséget.
– Ugyebár?
A hölgy szemei úgy ragyogtak e kérdésnél, hogy a szegény élő parázson pirított lélek még többet is vallott tőle.
– Aki szeretni és gyűlölni tud, az másként írna e tárgyról.
A delnő kitalálta, hogy van valaki, aki másként tudna írni erről a tárgyról. Gyöngéden érinté Kálmán vállát ujjai hegyével, és suttogva mondá:
– Írjon ön egy másik védiratot nekem. Olyant, aminőt ön gondol; hogy élet van benne és meleg. Senki sem tudja meg kívülem soha.
– Ó, semmi okom sincs a titkolózásra – mondá Kálmán. – Főnököm azon bizalommal van irántam, hogy a legbonyodalmasabb ügyekben kísérleteket tesz velem, minő védiratot tudnék szerkeszteni; ezen perben is rám hagyta, hogy írjam meg az adatokból akár a vád-, akár a védiratot.
– S ön nem választotta a vádiratot?
– Még nem olvastam a pert.
– Oly közönyös volt iránta?
– Csak tegnap kaptam rendelkezésemre.
– S tegnap óta nem volt rá ideje?
– Nagysád kegyetlen vallatóbíró. Kényszerít kivallanom, hogy rettegtem azt elolvasni.
– Mitől rettegett?
– Rettegtem attól a gondolattól, hogy mocskot lássak szóratni egy olyan alakra, kit előttem csak fény vett eddig körül.
– És most, miután ezen átesett?
– Meg fogom írni a védiratot.
– És megmutatja azt nekem?
– Elébb közölni fogom főnökömmel.
– Köszönöm – szólt a szép hölgy, sálját szorosabban húzva karcsú termete körül, s aztán levetett fél kesztyűjét vonta fel piciny finom kezére, mint ki indulni készül. – Majd meglátom, milyen ügyvédem fog ön lenni! Aztán ha valami felvilágosításra szüksége lesz: keressen föl.
A szép hölgy távozott. Kálmán a főajtón bocsátá ki, s az utcaajtóig kísérte. Jutka asszony a konyhaajtóból leskelődött utána.
– Hej! – nyelveskedék. – Ugyancsak sokáig elinformációzott a téns úr odabenn azzal a szép asszonysággal!
Kálmán sértett érzékenységgel tekinte végig a nyelves cseléden.
– Jobb lesz, ha a konyhapénzről számolunk.
Erre aztán Jutka asszonynak is elment a nyelvelési kedve. Azt hitte már, hogy afölötti örömében már eszébe sem jut az úrfinak megkérdezni, hogy mi az ára a sóskának.
Kálmánnak minden gondolatját lefoglalta ez a jelenet.
Megálmodta már az asszonyt; de még nem ébredt föl rá, hogy mi az.
Úgy akarta képzeletből kitalálni ezt az isteni rejtélyt. Mintha lehetne az! Látni kell azt és érezni és idvezülni és szenvedni érte.
Foglalt magának egy magas álláspontot, amely ifjú kedélyeknek, mikről az ábrándok szűz hamva még nincs letörülve, oly kedvenc régiója: a magasztos, lovagias, angyali felfogást.
Ezt a nőt, ki oly szép, oly kedélyes, oly gyermeteg: méltatlanul rágalmazzák; vádlói undok, ördögi méregkeverők; a bűnök, miket szemére vetnek, csalóka látszat káprázatai; amit véteknek mondanak, az csak szeszély; a botrányok: jogos önvédelme egy üldözöttnek.
Kálmán kifőzte, mint védené ő e hölgyet, ha ügyvéde volna. Fel volt szólítva rá, két oldalról is, hogy tegye azt. Hiszen csak jogászi tanulmány volt.
Elővette azt a pert, végigolvasá nagy figyelemmel. Mikor elkezdte olvasni, akkor reszketett és fázott, mikor végigment rajta, izzadt és égett. Valóságos forróláz volt rá nézve ez a per.
Azután hozzáfogott a védirat készítéséhez. Mikor belekezdett, reszketett és félt, mikor elvégezte, lángolt és kihívta harcra az egész világot.
Ha színbíráló kezébe adták volna a védiratát, s azt mondták volna a kritikusnak, hogy ez monológ egy nagyobbszerű drámából, azt mondta volna rá, hogy remekmű! Lehetetlen, hogy ha ezt meleg hangon, érző kedéllyel, hevülő arccal egy művész előadandja, az egész közönség együtt ne hevüljön, ne sírjon vele, s végül tapsaiban ne fejezze ki rokonszenvét; s ha mégis akad oly intrikus színész, ki mint színpadi bíró a vádlottat ennek dacára is el meri ítélni: bizonyos lehet felőle, hogy a házigazdája rögtön felmondja neki a szállást.
Élénk képzelemmel volt abban rajzolva egy hölgynek szívvilága, ki tele ifjúkori ábrándokkal, gyöngéd érzelmekkel, oktalan szülői intézkedés folytán egy olyan jellemhez köttetik, mely mindennek ellentéte, ami szeretetreméltó. A nő helyzete ékes dialektikával volt feltüntetve, midőn mindenütt szennyet talál, ahol fényt keres; durva bántalmat szerelem helyett ott, hol maga a szerelem is a legdurvább bántalom. Ellentétbe állítva egy belső világ a környező külvilággal. A nő tapasztalatlansága, elhagyottsága, a hozzá legközelebb állók ravaszságával, szándékos gonoszságával. Minden hibának, botlásnak kútfeje egyedül a férj. Kiszámított, előre készített cselszövény maga a nő megszökése a háztól. A férjet terheli a szándékosság gyanúja: több, mint gyanú, a következményekből eredő tapasztalat. Ő maga is örülni látszik annak, hogy neje megszökött tőle. Az indok minderre teljesen világos. És a nő gazdag hozománya. Ekörül fordul meg az egész ördögi cselszövény. A férj az ördög, a nő az angyal.
Kálmán egészen meg volt elégedve védiratával. Alig várhatta Korcza úr hazajövetelét. Nem ment ő azalatt Katinkához értesítéseket hozni magának. Mit kérdezősködött volna tőle? Jobban látott ő ily magasból mindent, mint az saját maga.
(Pedig, barátom, az asszony egyedül az, ami nem alkalmas madártávlati panorámának!)
Korcza úr végre hazaérkezett. Elmondatott magának mindent Kálmánnal, ami távollétében az ügyeket érdeklő történt.
– Hát a Csollánné peréért nem jöttek el?
Kálmán kikerülte, hogy Katinka látogatásáról beszéljen neki, ha nem kérdezi tőle egyenesen. Csak annyit felelt, hogy a per még itt van.
– Olvasta ön?
– Elolvastam.
– No, azt előre mondtam. Hát aztán csinált benne valamit?
– Egy replikát.
– Persze a vádlott mellett?
– Igenis.
– No, azt is előre tudhattam. No, majd vacsora után elolvassuk.
Este volt az idő, Jutka asszony már hívogatta az urakat vacsorálni.
Kálmánt nagyon kezdte bántani a lelkiismeret, mikor a szakácsné behozta a levest; bánta már, hogy elhallgatott valamit a principális előtt. Jutka asszony ki fogja azt pletykázni mindjárt.
Persze hogy kipletykázta.
Alig várta; hogy letegye a tálat az asztalra, már kifúrta az oldalát a titok.
– Ugyan sokat vesztett a ténsúr, hogy nem volt idehaza. Ugyan volt ám szép látogatója: a Csollánné nagyságos asszony. Peres dologban jött a ténsúrhoz, aztán én beeresztettem a vizitszobába. No, csak tudom tán, hogy mi az emberség. Aztán behívtam hozzá az ifjú ténsurat. Annak mondta el, amit mondott. Legalább másfél óráig itt volt. Nem tudom én, mit beszélhetett olyan sokat.
Korcza úr nevetett.
– No, majd megtudom én mindjárt a replikából, hogy mit beszélhetett!
Kálmán a forró levesre fogta, hogy úgy elveresedett, s magában a Sz. Gellért tetejére kívánta annak a megfőzőjét.
Korcza úr aztán az egész vacsora alatt válogatott grimaszokkal tekingetett Kálmánra, anélkül hogy egy szóval magyarázta volna, hogy mit fintorgatja annyit az ábrázatját.
Még csak azt sem tette, hogy megkérdezze, mi hozta hát ide a szép kliensnőt. Amivel Kálmán ugyan meg is lett volna akadva.
Arra nem számított, hogy egy maliciózus tanú még az óranegyedeket is kiszámította, melyeken át e találkozás tartott.
Amint a vacsorától fölkeltek, Korcza úr megtömte selmeci pipáját a jó véki dohánnyal, mit Bécsben olyan súlyosan nélkülözött, s azzal bőrpamlagján végigheveredve, monda Kálmánnak:
– No, domine frater, hozza azt a védiratot, s olvassa fel előttem.
Kálmán végigolvasta azt, s gyakran nézegetett principálisa arcára, mintha mondaná neki: „Ugye, ez nem olyan taplóból faragott száraz történet, mint amilyen a te replikád abban a perben!”
A principális nyugodtan pöfékelve hallgatá.
Mikor aztán vége volt a felolvasásnak, kifújta a pipájából a tüzet, kizavarta belőle a pipaszurkálóval a hamut, kicsavarta a szárából a szopókáját, megfordította a végén a tillanglét, csak azután, hogy mindezzel készen volt, simítá végig Kálmán fejét, visszafelé borzolva a haját, s azt mondá neki:
– Ó, maga poéta!
Kálmán ingerelve volt azáltal, hogy legjobb tulajdonságát gúnyra emlegették, s elszánta magát, hogy azt védelmezni fogja.
– De hát mi vétke az én védiratomnak az, hogy poéta vagyok?
– Igen nagy vétke – felelt Korcza úr, házisipkáját homlokára húzva. – Hiszen ha ön ilyen replikát ád be a védencnője mellett, akkor azt a férjétől menten elválasztják!
Kálmán egyik bámulatból a másikba esett.
– Hát nem az a válóper feladata, hogy a feleket elválasszák?
– Hohohó! De nem ám! Az a feladata alperesi és felperesi ügyvédnek, hogy klienseiket a törvényszék el ne válassza.
– Soha?
– Egy bizonyos ideig. Addig az ideig semmi esetre se! Akárhogy kívánná maga a férj vagy a nő, hogy fel legyen oldva a házasság kötelékei alul, az alperesi fiskálisnak éppen úgy, mint a felperesinek, a maga védence érdekében folyton azon kell fáradoznia, hogy a törvényszék elhatározását megnehezítse, a tárgyalást messze nyújtsa, a kibonyolítást lehetetlenné tegye.
Kálmán rázta a fejét, mint aki nem bírja felfogni a dolgot.
– Gondolkozzék ön a körülményeken egy kicsit – mondá Korcza úr, ravaszul behunyva egyik szemét. – Nemrég tanúja volt domine frater annak a heccnek, mit azzal a huszár őrnaggyal ketten elkövettünk itten. Nem jött ön azóta arra a gondolatra, hogy itt a két perlekedő félen kívül még egy harmadik titkos peres fél is van, akinek érdekében áll, hogy ez a per mentül előbb be legyen fejezve? S ez a harmadik mind a kettőnek közös ellensége.
Kálmán még most sem értett a dologból semmit.
Korcza úr új pipára gyújtott.
– Tehát, domine frater, tudja meg legelébb is azt, amit hogy még eddig nem tudott, az nem a maga hibája. Az ön védencnője egy „praefecta”. Ön tudja, hogy mi az? Egy családnak egyetlen gyermeke; ki, hogy a család neve fennmaradjon, atyja által, királyi kegyelem útján s az ország beleegyezésével mindazon jogokban részesíttetett, amiket törvényeink szerint egy férfi élvez. Jószágainak önálló birtokosa; nevét a férje neve előtt viseli, s gyermekei mind a két nevet öröklik. Sátory Katinka már gyermekkorában tudta azt, hogy ő családjának leendő feje; a törvény előtt férfi; akárki lesz férje, arra nézve és az egész világra nézve, úr! Nem úrnő, de úr! Így nevelték. Atyja közel rokon, jó barát és szomszéd birtokos volt Csollán Berti atyjával. Mind a két úr nagy birtokszerző, földéhes, gazdaságban telhetetlen uraság. Egynek-egynek a birtoka rámegy negyvenezer holdra. Ez a két úr, hogy roppant birtokaik még nagyobbak legyenek, azt csinálta ki egymás között, hogy gyermekeiket eljegyzette egymással. Akkor Csollán Berti huszonöt éves volt, Katinka pedig ötéves, Berti délceg, hetyke legény, Katinka vidám, csevegő gyermek. Azt persze senki sem mondta meg előre a családapáknak, hogy tizenöt év múlva Berti egy piszkos, cinikus cimborává fog vénülni, Katinka pedig egy minden gyönyörűségre termett amazon lesz. No, úgy tíz év múltával már kezdett valamit sejteni az öreg Sátory István abból, hogy ezek a nyughatatlan szemek, amiket semmi gouvernante nem képes ellenőrizni, még elronthatják az ő jószágegyesítő plánumát. S ebben a tekintetben uralkodói kérlelhetetlenséggel járt el. Ahogy egy princesszt feláldoznak országos tekinteteknek, összekötve ifjat vénnel, tüzet a jéggel, azért, hogy két országból egy legyen, oly makacsul ragaszkodott az apa a megkötött családi frigyhez, s erőltette mindenképpen a dolgot. Katinkának igen fiatal korában meg volt mondva, hogy máshoz nem mehet nőül, mint Bertihez, ahhoz pedig okvetlen hozzá kell mennie. Katinka pedig ki nem állhatta Bertit soha; amit nem is lehet neki rossz néven venni. Ez volt az oka, hogy a szép leány – dacára heves véralkatának – húszéves koráig nem akart férjhez menni. Pedig őrzése ugyancsak sok bajba került. Mikor az atyja haldoklott, odahívatta magához a leányát, s még egyszer tudatta vele, hogy ha ő meghal is, Bertit kell férjül választania. Megmutatta neki végrendeletét. Az akként volt szerkesztve, hogy Katinka akkor lépjen minden birtokának független rendelkezési jogába, amikor Csollán Bertalan úrral megesküszik. Csollán Bertalan úrhoz menyasszonyi hozományul roppant mennyiségű ezüstöt, készpénzt, gulyákat, méneseket, kondákat, juhnyájakat visz a fiú-leány. De még jobban meg volt kötve a csomó. Az öreg úr tudta azt, hogy van Erdélyben, Zsibón egy kis ház egy hold kerttel; amely kis ház arról nevezetes, hogy minden esztendőben más gazdája van, illetőleg minden esztendőben visszakerül egyszer az eredeti gazdájához. Az új vevő sohasem lakik benne tovább hat hétnél. Ennek a háznak pedig nem az a titka, hogy kísértetek huhognak benne, hanem az, hogy erdélyi törvények szerint hat hét alatt minden protestáns házasfelet elválasztanak; hanem ez idő alatt erdélyi lakosnak vagy birtokosnak kell a váló félnek lenni. Tehát aki komolyan el akar válni, nem kezdi a perét a magyarországi törvényszékek előtt, hanem megveszi a zsibói kis házat, benne ül hat hétig; s mikor elválasztották, a régi gazda visszaveszi tőle egy kis veszteséggel; míg ismét jön egy másik, aki megveszi hat hétre jó nyereséggel. Ezt a zsibói ház történetét Sátory is jól ismerte, s azért azt a megkötést tette végrendeletében, hogy ha netalán valamikor Katinka és Berti törvényesen elválnának, egész szerzemény birtoka szálljon azonnal János testvérére, a huszár őrnagyra; a praefectának maradván csupán az elhagyományozhatlan ősi birtok, tízezer forintnyi jövedelemmel; Berti pedig tartozzék az egész hozományt visszaadni szinte az őrnagynak. Mármost, fráter, kezébe kapta ön a gubancnak a fonalát, ugyebár? A házastársak, azon a napon, amelyen megesküdtek, el is váltak. Az okokat már tudhatja ön a per adataiból. Szabad vitázni afelől pro és kontra, a kettő közül melyik volt a hibásabb, melyik a bűnös. De eközben itt jön a fejünkre a harmadik. A legjobban érdekelt fél. Az őrnagy nagybátyja ősi vagyonrészét még gárdista korában elprédálta, s most egész kravátlija széléig úszik az adósságban. Hitelezői mindenünnen szorongatják. S neki, mint Tantalusnak, úszkál a szája előtt a gazdagság, a kincs, a dynastai nagybirtok. Csak a válópernek lenne vége. Úgy, de a két prókátor a férjnek és az asszonynak a prókátora, olyan furfangos két ravasz csont, hogy nem engedi a pört eldöntésre kerülni, amíg az őrnagy el nem határozza rá magát, hogy meghaljon. Amíg a praefecta el nincs törvényesen választva, addig az őrnagy a praefecta ellen pört nem indíthat a neki testált vagyon végett, s ha meghal az őrnagy, a birtokjog róla megint a praefectára száll vissza. Ebben a circulus vitiosusban keringelünk előre-hátra. Mi válni nem sietünk, az őrnagy meg halni nem siet. Ezért aztán az őrnagy szid bennünket, mint két tolvajt, s fenyeget emberöléssel és császár haragjával; ami rajtunk mind nem fog. Érti ön mármost a dolgot gyökeresen?
– Értem.
– Hogy az őrnagynak is igaza van, meg nekünk is?
– Nekünk nincs.
– Nincs? Hadd halljam még egyszer!
– Nekem egészen más felfogásom van erről.
– Igazán?
– Én most is azt állítom, hogy az én vádiratom jobb, mint a főnökömé.
– Kutyánszki!
– Én ott kezdeném a pert, hogy megvenném azt a zsibói házat.
– S elválasztaná a dominát hat hét alatt a dominusától s hat hónap alatt a domíniumától?
– Visszaadnám neki a boldogságát.
– Hahhaha! – nevetett térdeit verve tenyereivel Korcza úr. – No, ez szép prókátornak indult, mondhatom. Hm, hm! No, hát hogy annál sikeresebb legyen a replika, itt adok még önnek egy dokumentumot hozzá. Használja fel ezt is. Döntő hatása lesz, mondhatom.
Korcza úr erre előkeresett egy levelet iratai közül. Kálmán a Csollán Berti által Katinkának írt levélre ismert benne. Most már elolvashatá. Őróla volt benne szó. A férjet terhelé az a levél.
Kálmán ismét lesütötte szemeit, s visszagondolt az első találkozásra.
– No és aztán, ha készen lesz önnek a replikája: vigye el, domine frater, s mutassa meg a szép özvegynek. S ha az azt fogja rá mondani, hogy ez az ön replikája jobban tetszik neki, mint az enyém, kiveszem a perből a magam replikáját; helyébe teszem a magáét. Becsületemre mondom.