A pénzszámlálás, a nyugták és ellennyugták kicserélése délig elfoglalták az időt; akkor aztán Korcza úr félreinté Kálmánt, s suttogva adá neki az utasításokat, hogy patvarista kötelességéhez képest minő, hová eldugott palackokat hozzon fel ez alkalommal a pincéből. Maga nyitogassa fel, és szedegesse ki a dugóit.
Kálmán ugyancsak haragudott magára. Kedve lett volna ma nem adni magának ebédet. Alig akart előkerülni a pincéből.
Aztán azt a nagy hirkust még csak jóvá sem lehet tenni semmiképpen!
Mire visszakerült a palackokkal, már akkor a két úr az ebédnél ült: a levest el is költötték. Az ajtón keresztül hallhatá, hogy nagyon kacagnak valamin.
Amint belépett az ajtón, egyszerre elhagyták a kacagást. Világos, hogy a két garasnak nevettek.
A gróf ugyan egyszerre oly komoly szelídségbe hozta arcvonásait, hogy azokon semmi gúnyt nem fedezhetett fel; hanem Korcza úrnak idő kellett hozzá, ha egyszer az nevetésre kuszálta képe ráncait, míg azokat megint más konfigurációba bírja összerendezni.
Az egész ebéd fölött valahányszor Korcza úr rápillantott Kálmánra, minden tekintetéből kiolvashatta a „két garas” fatális esetét.
Alig várta, hogy vége legyen az ebédnek, s aztán osonhasson valamerre.
De pedig nem adatott meg neki az elosonhatás; amint felkeltek az asztaltól, Korcza úr megfogta Kálmánt fejénél fogva, ez volt nála a bevezetési formaság, s odaállítá őexcellenciája elé, e szavakkal mutatva őt be:
– A főispán úr őexcellenciájának leendő jurátusa.
– Van szerencsém – mondá őexcellenciája. – Sok jót hallottam uramöcsém felől beszéltetni. Szép készültségű, jó erkölcsű ifjú. Nagyon örülök, hogy a fiamhoz jő jurátusnak. Nekem is volt már szerencsém egyszer találkozni. (No most!) Jó szívéről akkor is meggyőződtem. Hanem azt jegyzem meg uramöcsémnek, hogy ha minden koldusnak két garasával fogja osztogatni a pénzt, akkor ön sohasem lesz gazdag ember.
Korcza úr röhögött, mint valami erdei manó: őexcellenciája is mosolygott nagy szelíden. Hanem azért a két garast csak nem adta vissza.
Ebéd után rendesen minden ember más ember, mint ebéd előtt. Ezt a százesztendős naptár is bizonyítja. A terített asztal kiegyenlíti az emberek között a rang-, kor— és pártkülönbségeket.
Ebéd után a patvaristának szabad a principálisa anekdotáin nevetni. Ha jó nevető publikumot szolgáltat magában, még kedves embernek is fogják mondani.
A nyájas, alázatos excellenciás úr is kivetkőzik az eddigi feszes hernyóbáb hüvelyéből, s a feketekávé és pipa mellett átalakul a régiekre visszaszállongó lepkévé.
Diákul beszélnek.
Decséry gróf Tacitus válogatott nyelvén; Korcza úr annál keresetlenebb konyhalatinsággal.
Ó, milyen jólesik mind a kettőnek, hogy kibeszélheti magát az édes anyanyelvén! Azon a nyelven, amelyben nevelkedett; amelyen gondolkozik, amelyen éjjel álmában beszél, amelyen az Úristent megszólítja és viszont megérti; amely a királynak és a nemesembernek a nyelve; amely megkülönbözteti az urat a paraszttól, a férfit az asszonytól; amely a „Corpus Juris” és a privilégiumok nyelve; a holtak és az örökké élők nyelve: a világnyelv, mely előtt minden nemzet meghajol, s a „senki” nyelve, mely senkit meg nem aláz.
Korcza úr csak akkor volt beszédes, akkor volt közlékeny, ha diákul beszélhetett, s Decséry gróf tündökölt, ékesen szóló lett, úr volt, ha latinra fordult a beszéd; magyarul csak alázatosan tudott megszólalni. Ha latinul szól hozzá Kálmán első találkozásukkor, bizonyosan nem kerül a két garasra a sor.
No, de miután ez a tréfa olyan jó hangulatba hozta az urakat, Kálmán is engedelmet kért, hogy szinte latin idiómában előadja azt az előzményt, mely a fatális két garast az asztalára hozta.
Kiderült, hogy ebéd után őneki is sokkal jobb előadása van, mint ebéd előtt.
Őexcellenciája nem győzte tarka zsebkendőjével törülgetni a szemeit, oly pompás derültségben tartá az a tréfás quidproquo, amibe Tóth Máté uram Kálmán félreértése folytán került.
– Ad vocem! – mondta a gróf, kiverve pipáját. – Azzal a Tóth Mátéval még énnekem valami végeznivalóm volna.
– Parancsoljon velem excellenciád – mondta Korcza úr; ismét nyújtva a dohánydöbözt az illatos vidéki dohánnyal.
– A neki eladott jószágomon van valami tárgy, amit szeretnék tőle visszanyerni.
Korcza úr futott fidibuszért. Kálmán látta, hogy irónnal a vékony papírszeletre valamit firkant a principális a gróf háta mögött.
– Kálmán fráter! Gyújtsa meg őexcellenciája pipáját.
Kálmán a neki nyújtott fidibuszon e szót olvasá: „taceat!” (hallgasson!)
– Mi legyen az a tárgy? – kérdezé Korcza úr.
– Egy kőfeszület.
– Egy kőfeszület? – Korcza úr úgy tett, mintha hasonló tárgynak hírét sem hallotta volna.
– Igen; egy fogadási emlékkereszt, melyet nagyatyám állíttatott oda, midőn a pusztát donációba kapta. Én bizony egészen megfeledkeztem róla, mert már húsz éve nem voltam azon a pusztán; hanem nőm, a hercegnő annál jobban emlékezik rá, s most egészen fel van háborodva miatta, hogy a családi szent ereklye a jószággal együtt egy skizmatikus paraszt birtokába került; és semmiképpen meg nem akarja engedni, hogy az a kereszt kálvinista kézen maradjon.
Korcza úr füstfellegeket fújt a pipájából, s nézett a maga alkotta ködbe.
Hja! Ez pedig nehéz dolog! – monda farizeus képpel. – A szerződésben minden ingatlan át van adva; a keresztet pedig sem lábas, sem ingó-bingó jószágnak nem lehet nevezni: az oda van építve.
Kálmán kezdte érteni Korcza urat; az meg akarja menteni Tóth Máté számára annak az ezer forintját. – Dehogy értette! A poéta!
– De talán ideadná azt Tóth Máté uram szép szerével? Hisz ő semmi hasznát sem veszi.
– De igenis veszi hasznát. Azon szent ereklye egyúttal búcsújáróhely; a pusztán levő csapszéknek főfőconsumensei éppen a búcsújárók. A kereszt eltávolítása által Tóth Máté a regálejában fog nagy csorbulást szenvedni.
– Hát tudja mit, fiskális úr; egyezzék ki azzal a becsületes emberrel. Én nem merek a hercegasszony szeme elé kerülni a nélkül a kereszt nélkül. Tudja, hogy e tekintetben milyen szigorú nézetei vannak; s megszoktam már, hogy minden kedvét teljesítsem. Átadok önnek e célra egyezer forintot. Talán ennyivel megelégszik?
– Már nem tudom. Meg fogom kísérteni – mondta Korcza úr; otthagyva heverni az asztalon az előkerült ezerest. – Hanem egytől óvom excellenciádat; nehogy személyesen érintkezzék ezzel a paraszttal; mert a paraszt nagyon furfangos! Ha észreveszi, hogy excellenciád micsoda pretium affectionist helyez abban az ereklyében, hogy a kegyelmes asszony azt minden áron vissza akarja szerezni, majd tízszer annyival sem elégszik meg. Ó, azt csak én tudom, milyen furfangos a paraszt!
A gróf tehát ráhagyta Korcza úrra, hogy kerülje körül azt a furfangos parasztot, s ígérte, hogy kedvező siker esetén ő sem lesz háladatlan e nagy szívességeért.
Kálmán most már többet kezdett érteni.
A diskurzust és negociátiót félbeszakítá azon jelenet, hogy az ajtón benyitott Tóth Máté uram. Most már minden bejelentés és alázatos kocogtatás nélkül. Hja, ő is ebéd után volt már, s olyankor Tóth Máté uram is más ember.
Szemei ragyogtak, s fél bajusza ki volt pödörve, a másik fél csurgóra állt.
– Jelentem alássan, megjöttem.
Őexcellenciája fel is kerekedett mindjárt, s igyekezett mentül távolabbra retirálni Tóth Máté uram elől; nehogy abba a kellemetlen helyzetbe jusson, hogy valami szót kelljen váltani személyesen azzal az emberrel, akinek a jószágát eladta. Háttal ment kifelé a pipázószobából az irodába, ahová Kálmán kikísérte. Korcza urat nem engedte maga után jőni; csak maradjon, végezzen azzal a furfangos paraszttal! Őexcellenciáját az irodában szépen felöltözteté Kálmán a hétgallérú köpönyegbe; az ócska redőnyös hintó a vén szürke négyessel már ott várt a kapu előtt; őexcellenciája hetvennégy éve dacára könnyedén szökött fel a magas hintóba, s még egyszer biztosítá Kálmánt afelől, hogy alázatos szegény szolgája marad.
Mire Kálmán visszatért az irodába, már akkorra Korcza úr készen is volt az egyezményi irattal, melynek értelmében a kérdéses kőkeresztet Tóth Máté uram Decséry grófnak visszaadja; az pedig saját költségén elhordatja azt onnan.
– Nehéz dolog volt ezt kicsinálni! – mondta Korcza úr, vállára veregetve az örömtől tündöklő Tóth Máté uramnak.
– De meg is szolgálom az úrnak – monda a boldoggá tett férfiú —, mihelyt hazamegyek. Küldök az úrnak egy süldő malacot.
S azzal ő is sietett a fakó szekerére felkapni, melyet három szilaj mén vitt hegyen-völgyön odább.
Mikor aztán Korcza úr és patvaristája egyedül maradtak, az ügyvéd így szólt patvaristájához:
– No, domine frater! Vegye elő naplóját, s írja be sub rubro „sportulák, accidentiák”: „a szent kereszt ügyéért Decséry gróftól 1000 forint, Tóth Mátétól 1000 frt”.
Kálmán összeharapta az ajkait; Korcza úr észrevette nemtetszését.
– Hát maga mit tenne ez esetben?
Én? Visszaadnám az egyiknek is az ezer forintját, a másiknak is az ezer forintját, s kívánnám tőlük a honoráriumot.
– S akkor aztán kapna a paraszttól egy süldő malacot; a gróftól pedig azt a kétgarasost, amit a patvaristája adott neki. Ó, maga poéta!
Biz úgy volt az. Tóth Máté uram megküldé a malacot; de biz az is csak olyan nyársra való malac volt. A gróf pedig oly módon fejezé ki Korcza úr fáradozásáért való háladatosságát, hogy a hercegnő saját kezű köszönőlevelét küldé el neki, saját kezűleg címezett borítékban – hanem a két garas nem volt hozzá mellékelve. A levelet pedig el sem olvasta Korcza úr, mert németül volt írva, s valahányszor német levelet kellett neki elolvasni, mindig úgy érezte magát, mintha új, szűk csizmát kellene kijárnia.
A PERSIETTETŐ
Korcza úr a legközelebbi törvényszünet első napján így szólt patvaristájához:
– Domine frater! Én holnap elutazom Bécsbe, a hajdún kívül senkit sem viszek magammal; mához két hétre pontosan visszajövök. Azalatt magára marad a háztartás minden gondja. Itt a két hétre való konyhapénz; csak úgy kell főzetni, mintha itthon volnék. Ha ezalatt jőnek a kliensek, fogadja el őket, hallgassa ki, s vezessen a dolgaikról diáriumot. Hogy pedig a hosszú idő alatt meg ne unja magát, itt a pertár kulcsai, vegye elő sorba a percsomagokat, s olvasgassa azokat végig. Az egyik szekrényben vannak a polgári perek, másikban a bűnvádi perek; a harmadik szekrény kulcsát még nem adom oda, abban vannak a válóperek. Vegye ön sorba a csomagokat, s csináljon belőlük magának kivonatot, olyformán, mintha referálni akarna a törvényszéknél. Amelyik még folyamatban van, ahhoz írja meg saját belátása szerint a következő replikát, duplikát vagy triplikát. S mindezeket nekem, ha majd visszajövök, terjessze elő.
Az ilyen megbízások Korcza úr fő-fő tréfái közé tartoztak; oda szokta ő adni a pertára kulcsait, mikor maga törvényszünet alatt kéjutazásra rándult, mindig a patvaristájának, mert sokszor megesett, hogy az ellenfél ügyvéde követelte azoknak kiadatását; hanem tíz közül kilenc esetben az történt, hogy a patvarista azt mondta magában erre a megtiszteltetésre, hogy „Dehogynem! Majd én itt neked beleülök a te dohos aktáidba, s csinálom a kivonatot a nagy bolond processzusokból, s kanyarítok replikákat, amikre az ördög se kért! De alig várom, hogy kihúzd a lábadat az ajtón! Kereshet aztán, aki meg akar találni, a Hét Választónál, a biliárd mellett!”
Tíz közül kilenc bizony ezt mondta magában, s ha mondta, bizony meg is tette.
Hanem néha akadt egy olyan tizedik fajta ember is, aki belefeküdt a rábízott periratokba, mint az új fűszeresinas a mandulába és mazsolaszőlőbe, s aki aztán Korcza urat hazatértekor egész halom kivonattal és replikatöredékkel örvendeztette meg. Azokat a munkálatokat ugyan Korcza úr mind egy betűig hallatlan hiábavalóságoknak nyilatkoztatta rendesen; hanem magáért a tényért erősen felmagasztalá az audiatot. „Magából lesz prókátor; látszik, hogy van kedve hozzá!”
Az ilyen ritka species azután mindig kedvence maradt; azt jurátusnak is olyan helyekre ajánlotta be, ahol legtöbb gyakorlata lehetett. S amint ügyvédnek felesküdött, az apróbb pereit ráruházta; úgy vezette bele a magasztos pályába.
Kálmán is ehhez a tizedik fajtához tartozott.
Amint főnöke eltávozott a háztól, bezárkózott annak irodájába, s onnan azután csak enni és aludni jött elő. Egész nap a pöriratokban búvárkodott.
Hanem ezek a pörök őbelőle nem csináltak prókátort.
Érdekelte bennök a lélektani szemlélet, az emberismeret tanulmánya; a magánviszonyok: a históriai bonyolulat: de ezek mind azt taníták neki, hogy őbelőle nem lesz jó ügyvéd.
A költő missziója mindig az igazságot védelmezni; az ügyvéd kötelessége a bűnöst, az igaztalant védelmezni – ha ez a védence; oly melegen, oly eréllyel, oly furfanggal, mint ahogy az védelmezné magát; mert ő a bűnös „alteregó”-ja, s erre esküje, hivatása kötelezi, s ez is becsületes, szent hivatás. Hanem a költői igazságszolgáltatásnak meg kell halni benne.
Aztán minő lélektani tanulmányok ezek az óriási perek.
Testvérek veszekesznek azon a vagyonon, amit jámbor szülők azért kuporgattak össze, hogy gyermekeik boldogok legyenek. Átkot hagytak nekik.
Nagyurak pörlekednek szegény emberek ellen, kik éhezve, nyomorogva költik a pörre az utolsó szántóföldecskéik árát.
Szegény árvákat ravasz rokonok kiforgatnak minden vagyonukból.
Világos követelések elnyújtatnak két emberöltő időn keresztül.
A pörbe fogott fillér megnő tallérrá a végén.
Furfangos szerződések kétséges pontjai miatt nagyurakból koldusok lesznek.
Vagy pedig saját hihetetlen bolondságaik miatt lesznek azokká.
Jőnek emberek, akiknek elemük a veszekedés; s nem élhetnek anélkül, hogy minden velük érintkező halandó ügye bíró elé ne kerüljön.
Határvillongások százesztendős folyamának bíró nem bírja végét vetni.
Márkális, urbáriális perekben torlatot képez a hatalmasabb sérelme a gyöngébbek fölött.
És végül „plus valet favor in judice, quam lex in codice”. (Többet ér a bíró kegye, mint a törvény hegye.)
Hát még a bűnvádi perek! Mily iszonyú tanulmány! Mily sötét országa a föld alatti világnak! A hamisítások, végrendelet-sikkasztások, másvilágra küldések bonyolult tragédiái, mik a magasabb mívelt körök selyemfüggönyös ablakai mögött játszattak le: alacsony birtokhajhászvágyak rémeseményei.
És aztán az a nyelv, amin a prókátorok maguk beszélnek egymásról – ott a papíron! Mikor már kifogytak egymás klienseinek földig való ócsárlásában, akkor nekiesnek egymásnak kölcsönösen, mint két gladiátor, aki egymást szétmarcangolja bérért. Méregbe mártott tollal szurkálnak egymás májába. Elmondják, ki mi rosszat tud az ellenfél ügyvédéről. Nem maradhat olyan pici kis bűne titokban, amit valaha gyermekkorában elkövetett, hogy szemére ne vetnék. Ha kisdiák korában szilvát lopott: rásütik, hogy tolvaj; ha egy közönyös levelét megkapták, melyben a dátum ki volt igazítva: rámondják, hogy hamisító, ha szüleit sokat keserítette: kiderítik, hogy apagyilkos; ha a mészárszékben a szolgálójának egy hamis húszast adtak vissza: hamispénzverő a neve; ha liberális nézetei vannak, akkor rebellis; ha a kormányhoz szít, akkor hazaáruló; ha templomba jár, akkor farizeus; ha nem jár, akkor ateista; ha kártyázik, akkor „spiller”; ha nem kártyázik, akkor „schnorrer”; ha van felesége, akkor „hahnrei”; ha nincs felesége, akkor nőcsábító; ha van pénze, akkor uzsorás; ha nincs pénze, akkor csirkefogó; ha szép ember, akkor festi magát; ha nem szép, akkor madárijesztő; ha a kéménye kigyulladt, akkor gyújtogató; ha az orra veres, akkor részeges; s jaj annak, amelyiket egyszer valaha valami iskolából kicsaptak! Bizonyos lehet róla, hogy mindegyik ellenfele azon fogja kezdeni a replikáját, hogy ámbár köztudomású dolog, miszerint az ellenfél érdemes ügyvédjét az iskolából kicsapták stb. – Néha aztán annyira megy a kölcsönös nyájaskodás, hogy a bíró nem állhatja tovább a dolgot, s veszi a veres plajbászt, s „bíróilag” kitörli a gorombáskodásokat; sőt némelykor odáig megy a dolog, hogy egyik félnek „emendát” (nyelvváltságot) kell fizetni; de legtöbbször kölcsönbe esik.
Kálmán mindent megkísértett, amit főnöke rábízott. Csinálta a kivonatokat a hosszú perekből; de azért mégis azon vette észre magát, hogy mikor este, a hosszú napi munka után lefekszik, nem bír aludni; valami nyugtalan vágy, valami határozatlan érzet felkölti; nincs kielégítve, nincs kifáradva; gyönyörei követelnek; s újra papírt, tollat vesz kezébe, és amikből nappal kivonatokat írt, a csodaperekből, éjjel regény— és drámatöredékeket teremt.
Mert ez gyönyör!
Sokszor kérdezik a költőtől: hogy tudsz dolgozni olyan sokat?
„Hiszen nem dolgozom – élvezek!”
Miért dolgozol éjjel-nappal?
„Hiszen ha nem teszem ezt, meghalok!”
Csak egy hiányzott neki még. Az ideál.
Kálmán nem tudta még, hogy mi az az asszony!
Van egy betegség, amiben a szenvedő semmi tárgynak sem látja a színét. Minden fehér és fekete előtte.
Azt hiszem, Ádám apánk lehetett az első ebben a nyavalyában, mielőtt Éva alkotva volt.
Az ember csak akkor tudja meg, hogy milyen színe van a világnak. A nő a szivárvány napja. Azért nem lehet a nő költő. A napból nem látják a szivárványt.
Egy délelőtt hatalmas kopogtatásra riadt fel Kálmán szétterített aktái közül az irodában, s midőn sietett a szokásos „szabad” jelszót elkiáltani, azzal egyidejűleg, egy kategorikus csizmaorr-rúgás az ajtón, kényszeríté az utóbbit gyors felnyílásra, s az iratai közül felmerülő ifjú előtt ott állt egy martiális alak; zöld huszárdolmányban, karmazsin nadrágban, kardosan, kifent bajuszosan és mérgesen.
Mi már ismerjük ezt az alakot. Ez Sátory őrnagy, Csollán Berti sógora – hanem Kálmán még csak ezután fogja megismerni.
A hatalmas férfiú zengő sarkantyús dobbanásokkal járult a fiatalember elé, s mikor odáig ért, hátravetve lószőr kravátlijában nyakát s kardja hegyével megdobbantva a tintapettyes földet, mennydörgé:
– Itthon van-e a fiskális?
Kálmán hivatalos készséggel s amellett egész udvarias mérséklettel viszonza, hogy: „Biz az nincs itthon.”
– Hát hol csavarog ilyenkor? – mennydörgé a kardos úr. – Mikor megírtam neki, hogy ma jövök. Mért nem tartja itthon az orrát? Mit hagyja nekem idehaza maga helyett az íródeákját? Ezt a mamlaszt.
Kálmán erélyesen remonstrálni készült e kifejezés ellen.
– Jól van, jól, öcsém! Kiabálhatsz nekem! – némítá el a nagy vitéz. – Olyan süket vagyok én, mint a föld! Akárcsak a kalamárisod lyukára tennéd a szájadat, s abba kiabálnál bele. Beszélhetsz énmiattam, amit akarsz. Akár az apám lelkét szidod, akár válogatott hízelkedésekkel traktálsz, az énnekem mindegy. Én nem hallom. Hanem amit én mondok neked, azt te meghallod. No, hát azt mondom neked, hogy a te principálisod egy gézengúz pernyújtó gazember. Te pedig annak a bimbója vagy, s éppen olyan akasztófa virága lesz belőled, mint amilyen a principálisod.
Kálmán kővé volt meredve erre a csodálatos megtiszteltetésre, s nem tudta, hogy mit feleljen rá.
A süket úr pedig folytatá nagy hangon:
– Beszélj! Beszélj! Tátogathatod énmiattam a szádat, akárcsak a csizmám talpának beszélnél. Mármost én itt leülök a kanapéra, s megvárom, míg a principálisod hazajön. Azt pedig kifordítom akkor a bőréből.
Azzal a kegyetlen úr szétcsapott a pamlagra kiterített pörös okmányok között, s miután rohammal elfoglalt egy pozíciót, abban megerősítette magát, s bal lábát a jobb térdére, arra meg a kardját vetve, várta az ellenséget, aki őtet e pivotbul ki fogja mozdítani.
Kálmán most érzé még csak magát megakadva. Mit csináljon egy ilyen hatalmas emberrel szemben; akinek az az előnye van, hogy huszonnégy fontos gorombaságokkal lövöldöz, míg saját füleit négyhüvelykes vaspáncéllal vértezte fel minden ellenséges löveg ellen.
S még azzal biztat, hogy meg fogja várni, míg a principális hazajön: az pedig Bécsben van, s csak egy hét múlva jön haza.
Kálmán arra a bölcs expediensre jött rá, hogy a süket úrral a maga rendes útján, tudniillik írásban fog correspondálni.
E szándéka kiviteléhez leült íróasztala mellé, s elkezdett egy válaszfeliratot szerkeszteni a betörő jövevényhez, melyben előadta neki mind a tényállást, mind az abból következő corollariumokat; végezendő levén azt egy erélyes tiltakozással minden hasonlatos törvénysértések ellenében.
De nem készülhetett el vele.
Mert alig járt a közepe táján, midőn új ajtónyílást hall, s erre felugrik a pamlagon ülő mérges úr, s elordítja magát.
– Ahán! Itt jön a kópé valahára! Szervusz, fiskus!
Kálmán kíváncsian tekinte hátra, vajon ki lesz az a szerencsétlen, akit a harcias látogató Korcza úr helyett elfogott. S nagyot bámult, mikor meglátta, hogy az bizony Korcza úr maga. – Ő érkezett meg hamarább a kitűzött időnél, egész úti készületestül.
Hanem Korcza úr ismerte már a vendégét.
Csúnya intrikus képet csinált, mikor végignézett rajta, s aztán elkezdte köpönyegét, esernyőjét lerakni egy szegletbe.
A vitéz úr azonban ráment egyenesen, s kravátlimásliját helyreigazítva s mereven hátrafelé egyenesedve mutatá be magát.
– Én vagyok Sátory főstrázsamester, uram!
Kálmán megtudta hát, hogy ki ez az úr.
Most következett, hogy azt is megtudja, hogy hát Korcza úr kicsoda.
A kis vézna fiskális e szóra egész szorosan odaférkőzve a haragos úrhoz, fölemelkedék lábujjhegyein hozzá úgy, hogy a fülét a szájához tarthatá, s azt mondá neki:
– Hán?
A vitéz úr hátrahajtotta a derekát s elbámult.
– Azt mondom, hogy én vagyok Sátory főstrázsamester! Major a huszároknál.
Korcza úr most már egész hozzákészülést engedve magának, hajtá hangtölcsérül alkalmazott tenyerét a bal füléhez s bal szemét összehunyorítva s a szája bal szegletét csúnyául felhúzva, kérdezé:
– Micsoda?
Az őrnagy elszörnyedt e természetkívüli tüneményen. Hogy még egy második ember is lehessen a világon rajta kívül, aki nem hall semmit.
Odatartá aztán a száját a fiskális füléhez, s két tenyerét kétoldalt tartva, hogy a hang másfelé ne illanhasson, ordítá bele a fülébe, ahogy a torkán kifért:
– Sátory major vagyok! Ördög bújjék a süket füledbe.
Korcza úrnak még csak a szempillája sem mozdult.
A vállát vonogatta, s a szétterjesztett tenyereivel mutogatá, hogy az neki még mind kevés.
A vitéz úr kétségbeesve tekingete széjjel. Micsoda fegyver nemével ölje meg mármost ezt az embert?
Megtalálta!
Egy nagy darab kréta hevert az asztalon. Azt felkapta, az ajtóhoz sietett vele, mely barna színűre levén festve, hatalmas nagy betűkkel ezt a kérdést írta fel rá:
– Süket az úr?
Korcza úr aztán kivette a kezéből a krétát, s ugyanazon fegyver nemével ezt lőtte vissza:
– Kissé nagyot hallok.
Az őrnagy kivette a krétát a fiskális kezéből, s írta a kollokvium folytatását az ajtóra.
– Pervesztő úr! Mit csinál Csollánné pere?
Korcza úr előkeresett egy másik darab krétát a fiókból, hogy ne kéregessék el minduntalan ugyanazt a darabot egymástól. Írta aztán a választ.
– Azt, amit a májor úr: nyugszik.
Kérdezett ismét a major.
– Mért nyújtjátok ezt a pert olyan nagyon?
Felelt rá Korcza:
– Mert nyúlik.
Az őrnagy mérgesen firkantott az ajtóra:
– Az alperesi ügyvéd éppen olyan gazember, mint te vagy.
Korcza úr replikázott:
– Magadra mondd, goromba.
Az őrnagy krétagorombasága így folytatódott.
– Egy kézre játszotok mind a ketten.
Korcza úr moderálta magát.
– De nem az úr kezére.
Az őrnagy krétája így fogott.
– Tolvajok, rablók; mikor akarjátok a pert elvégezni?
Még rettenetesebb volt rá a válasz.
– Majd ha az úr meghalt.
És mindez teljes hallgatás mellett mondatott így egymás után krétanyelven. A kérdések és feleletek lassankint megtöltötték az egész ajtót hosszában, úgyhogy az utolsó párbeszédnél már a vitatkozó félnek le kellett térdelni a padlóra, hogy az ajtó aljára írhassa a folytatását a hallatlan csúnya nagy gorombaságoknak. Kálmán, ki a néma veszekedésnek szótlan tanúja volt, minden percben azt várta, hogy amint az egyik ott térdel, s írja a sort az ajtó aljára, a másik egyszer csak felkapja a nádpálcát onnan a szegletből, s olyan sort ver az egyiknek legmagasabban álló részére, ami ilyen helyzetben éppen nem a feje, hogy azt a süket is meghallja. Az őrnagy guggolt éppen az emléktábla előtt, írván:
– Gyilkosok! Méregkeverők! Meg akartok ölni!
Korcza úr nem maradt adós.
– Aki fél a megöletéstől, akassza fel magát.
Az őrnagy dühösen hasalt neki még egyszer a táblának.
– Én titeket összeaprítalak kuty – (de már ez nem fért oda).
Minthogy pedig több sor nem fért már az ajtóra, Korcza úr fogta a krétát s keresztülírta az előbbeni sort a maga palimpsestjével:
– Eb fél az úr rozsdás fringiájától.
Az őrnagy kitalálta a módját a diskurzus folytatásának. Meglelte a nyúllábat az asztalon, letörülte vele az ajtó felső részéről a már elmondottakat, s oly magasan kezdé, hogy nagyon is magasan.
– Én föladlak benneteket a császárnak!
Korcza úr sem volt rest.
– Nem félek én a császártól sem.
De már erre a mondásra megszűnt a némasága a vitéz huszárnak. Földhöz csapta a krétát, s ráütött tenyerével kardjára.
– Micsoda! – ordítá rettentő sebzettoroszlán-hangján. – A császárról merte ezt írni! A császárról! Megyek! Sietek! Megyek a generálishoz, megyek a vicispánhoz! Hozom a prófuszt! Le ne törölje addig onnan az úr azt a blaszfémiát. Le ne merje törülni, míg újra visszajövök. Aztán ott maradjon! Aztán el ne tagadja, hogy az úr írta. Egyszeribe itt leszek a patrollal! De el ne szökjék addig. Jövök a patrollal mindjárt.
S azzal nagy csörömpölve kivágta az ajtót, s vágtatott kifelé, folyvást fenyegetőzve generálissal, auditorral, prófusszal, patrollal, Kriegsgerichttel, míg csak ki nem ért az utcára; hanem aztán amint az utcán végigment, csak mégis meggondolta a dolgot, hogy hát hiszen tulajdonképpen miért is félne valaki a császártól, hiszen nem ijesztget az senkit; meg aztán, hogy akkorra, mire komolyan menne a dolog, régen letörülnék arról az ajtóról azt az írást; azért hát csak nem ment se generálishoz, se vicispánhoz; hanem hazacsörtetett szépen a vendégfogadóba, ott előhívatta hű trombitását, Csuka Ferit: „Gyere, fiam, tedd a trombitádat a fülemre, s fújd el nekem rajta azt a nótát, hogy ne szomorkodj, légy víg; nem lesz az mindég így!”
Azzal aztán végigfeküdt a pamlagon, s hagyta a fülébe trombitáltatni ezt az egyedül vigasztaló hangot.
Korcza úr pedig diadalmas kézdörzsöléssel járta a pulykatáncot a megtartott csatatéren.
– Lássa, domine frater – monda Kálmánnak —, az ilyent is meg kell szokni a prókátorembernek.
Kálmán csodálkozva rázta fejét.
– Nem értem ezt az egész dolgot.
– Hja, biz ez furfangos eset. Egyike azoknak a furesa bonyodalmaknak, amikben mindenik félnek igaza van.
– Tehát az őrnagynak igaza van?
– Tökéletes igaza van.
– És nekünk?
– Nekünk is igazunk van.
– Az lehetetlen.
– Majd megmagyarázom ezt önnek egyszer, s akkor meg fogja érteni. De most még nem látom idejét. Sietek vissza. Gyorsparasztokkal jöttem, s azok csak éppen lovat váltanak; sietek vissza a Fehér Farkashoz. Látom, hogy ön szorgalmasan tanulmányozgatja a percsomagokat. No, majd ha hazajövök, megnézem, hogy mit dolgozott. Most csak azért szaladtam haza, hogy önnek kiadjak egy pert abból a szekrényből, amit zár alatt hagytam: mert kitelik ettől a hóbortos embertől, hogy az ellenfél ügyvédét is megrohanja e perért, s az engem kompromittálna, ha a pert bírói parancs adatná elő velem. Itt van, átadom önnek, ha érte jönnek, térítvény mellett szolgáltassa ki. Ez a Csollán-Sátory-féle válóper. Tudja ön, válópereket zárva szoktunk tartani. Azokban olyan családi titkok foglaltatnak, miket a hallgatás pecsétje őriz. Ilyeneket egy ügyvéd sem ád gyakornokai kezébe. Én oda merem azt önnek adni: ön komoly ember. Ha akarja, elolvashatja, ha nem olvassa el, még jobban teszi. De ha hozzáfog ön az olvasásához, akkor azt a tanácsot adom: ne olvassa azzal a kíváncsisággal, amivel egy fiatalember egy szép asszony dolgait megtudni hevül, hanem a jogtudós hidegvérével, ki egy kétséges ügyben az igazságot fürkészi; s ha kedve talál önnek támadni, hogy véleményt mondjon benne: nem bánom, kísértse meg akár az alpörös, akár a felpörös védelmi állását elfoglalni. Írjon benne tetszés szerint védbeszédet. De akkor ismét azt tanácsolom: ne a lobbanékony ifjú fantáziájától engedje magát elragadtatni; hanem vezesse tollát az óvatos ügyvéd paragrafusismerete. Itt szabad rabulistának is lenni. Majd meglátom, a két ügyvéd intenciójából rájön-e a dolog velejére.
– Nem fogok belenézni – monda Kálmán.
– No, ezt legjobban teszi. Ámbátor Tamás vagyok benne.
Korcza úr nem is időzött tovább. Sietnie kellett vissza Bécsbe, hol nagy perek megújítása s bonyolult kancelláriai ügyek kívánták jelenlétét. A bérkocsi ott várta már az ajtó előtt, mely Budára átvigye a Fehér Farkashoz.
Kálmán ismét egyedül maradt a háznál.
De a szép asszony perével csak nem mert egy szobában megmaradni. Azt bezárta az irodába, s maga elvonult kis kerti szobájába, ott elővette félbenmaradt költeményeit: jertek, múzsák, jertek, ti szűz szellemek, oltalmazzatok meg!
Másnap korán reggel bezárkózott az irodába Kálmán azzal a feltett szándékkal, hogy ma sokat fog dolgozni. Az iroda egyik ajtaja a folyosóra nyílt, a másik a többi lakosztályhoz vezetett, melyeken át egész a konyháig fenn volt tartva a szabad közlekedés, azon célból, hogy mikor Jutka asszonynak valami jelentenivalója van, azt megtehesse.
Jutka asszony volt a szakácsné.
Jutka asszony nem tudott sem írni, sem olvasni; sem a számok összeadásához nem értett.
Minden reggel kapott Jutka asszony konyhapénzre két húszast, ha a principális úr és a hajdú is otthon voltak; ha pedig maga volt a patvarista, akkor kapott egy húszast. Boldog világ volt az. Korcza úr abban a hitben élt, hogy Jutka asszony ebből az egy húszasból nemcsak elegendő húst, tojást, és zöldséget vásárol be, hanem félre is dug belőle. Ennek ellenőrzése végett Jutka asszonynak minden reggel, mikor a piacról hazaérkezett, a patvarista előtt élőszóval el kellett számolni, mit vett és minő áron, abból az egy és illetőleg két húszasból; mennyit hozott belőle haza. Azt nem cselekedte soha, hogy visszahozzon belőle – és hogy meg ne károsodjék, gondja volt rá minden fogyasztási cikknek egypár krajcárral feljebb tenni a tarifáját; úgyhogy mikor a patvarista összeszámította a sorozatot, rendesen az jött ki belőle, hogy Jutka asszony az egy húszasból, mely áll 50 váltókrajcárból, képes volt 55 váltókrajcárt kiadni. Ezen aztán mind a ketten elcsodálkoztak egy kicsit – s azután csak megnyugodtak benne.
Mikor tehát Kálmán a benyíló ajtó felől nagy papucscsattogást hall közeledni, már tudja, hogy most Jutka asszonytól kap hivatalos vizitet.
Ezúttal azonban Jutka asszony nem lép be az ajtón, csak a fejét dugja be, meg az egyik kezét, azzal integet nagy titkosan, hogy jöjjön csak hamar.