AMIT A PATVARISTÁK TANULNAK
Egy hét múlva már ott volt Kálmán Korcza úrnak tintaszagtól keserű-savanyú irodájában.
A legelső, aki megérkeztekor agyba-főbe ölelte, Biróczy volt. Mondta neki, hogy már várták; a principális kapta nemcsak az ő ajánlkozó levelét, hanem a nagymamáét is, amely pedig ugyancsak meg volt bélelve; száz forint volt benne.
Még nem beszélhették ki magukat, amidőn Korcza úr is megérkezett. Az aztán még jobban örült Kálmán megérkeztének.
– Hahá, domine frater! – kiálta, mind a két kezével vállára veregetve. – Hát megérkezett? Megérkezett? Letette az exament?
Kálmán sietett a kivívott testimoniumot előadni zsebéből.
– Tudom, tudom: „eminens ex omnibus”. Mintha látnám. Pataki bizonyítvány?
– Igenis.
– Volt ott?
Kálmán szörnyű sértett arcot csinált erre. Ez mégis nagy megbántás mind Patakra, mind őrá nézve.
Korcza kinevette a neheztelésével.
– Jól van, jól, domine frater (ez már nem „audiat”), nem kell mindjárt megapprehendálni. Patvaristának semmiért sem szabad megapprehendálni. Mindegy az nekem, akárhogy tanult, akármennyit tud: nálam semmi egyéb dolga nem lesz, mint reggel addig aludni, ameddig tetszik; a haját szépen felfrizíroztatni, délben az ebédhez rendesen compareálni, délután elmenni biliárdozni; este teátrumba vagy a Nagy Gárdistához, lesz külön szoba, külön kapukulcs; csakhogy éjjel ne danoljon, mikor hazajön, s a fejét be ne veresse, ha a mészároslegényekkel összeverekszik. A pénze itt áll nálam; csak parancsoljon vele, s diktálja fel, hogy mire kellett. A nagymama küld, amennyi kell. Aztán ha megkíván valami írásfélét, csak szóljon, majd keresek ki valamit; ha pedig meg találja unni, csak adja oda az „audiat”-nak, az majd lekörmöli helyette. A hajdúm fogja kiszolgálni: hanem azt már kérem, hogy le ne itassa mindennap.
Kálmán hagyta ezt a szép instrukciót mind a fejére kiönteni, s nem tett ellenészrevételeket: ismerte már a principális furcsa szokásait.
Hanem aztán ő is megismertette azt a maga szokásaival.
Először is ő volt legelső felkelni a háznál, s mire a hajdú felébredt, ruháját, szobáját maga kitakarította; s mire a principális az irodába került, ő már régen ott ült az íróasztalnál, és dolgozott. Nem is járt se mulatni, se korhelykedni; ült egész nap otthon.
Élvezte az egyedüllételt.
Ez az első foka az uraságnak, mikor az ember kivívta az életben, hogy saját szobája legyen.
A második aztán az, mikor saját kenyere van.
Végre elérte Kálmán azt a boldogságot, ami után oly régen vágyott, hogy van egy kis félreeső odúja, kertre néző ablakkal; ahol senki sem gondoz rá, nem lesi, nem becézi, ahol átadhatja magát annak a gyönyörnek, amit gazdag kedélyeknek az egyedüllét nyújt.
Mikor üres ideje van, mikor az irodai munka elfogyott: ő hátramehet kis szobájába, bezárkózhatik, előveheti ládája fenekéről rejtegetett kincseit, az átokkal tiltott verseket, elolvashatja őket fennhangon, deklamálhat, lelkesülhet, könnyezhetik: senki sem látja meg. Írhat újat. Drámát, vígjátékot. Mennydöröghet magas pátosz hangján; kacaghat a humoros helyzeteknél: nem leskelődik utána senki, aki azt kérdené: megbolondultál-e?
Majd megint, mikor a művészi vágyak veszik elő: rajzónja, festékei jelennek meg az asztalon. És fest ábrándos tájképeket, szörnyű jeleneteket saját drámáihoz, fantasztikus alakokat: miket nagyon szégyenlene, ha valaki meglátná. El is titkolja jól. Mikor szobája nyitva van, semmi nyoma festéknek, képnek, írásnak; a kard is a maga helyén, mintha nem is harcolt volna azelőtt egy órával Csák Máté kezében Róbert Károly ellen!
Senki sem sejti az ő titkos gyönyöreit!
Az irodában oly prózai szorgalommal másolja az okiratokat, mint egy gép. Teszi magát, mintha azok a pörök őt nagyon érdekelnék. Eljár Korcza úrral, ki nagy uradalomnak jogigazgatója, az urbarialis törvényszékekre, s oly szorgalommal vezeti azoknak jegyzőkönyveit, mintha őt érdekelnék legjobban azok az aprólékos nagy bajai az egymás közt veszekedő két parasztnak, amiknek a vége rendesen az, hogy egy se kap semmit. Vannak azután megint másforma perek, amikben mind a két paraszt kap valamit: mogyorót – a fáját.
Az ilyen pereket nemigen szerette Kálmán, mert neki kellett rendesen a deresnél jelen lenni és számlálni a kiszolgáltatott adagokat, ami nem az ő kedélyéhez való mulatság volt.
Egyszer megsokallta az igazságszolgáltatásnak e nemét Kálmán, s mikor az úritörvényszéken a krimináliákra került a sor, megmondá Korcza úrnak, hogy ő már hazamegy, s majd elküldi maga helyett Biróczyt. Hanem akkor éppen nagy szükség volt rá, mert jegyzőkönyvet senki sem tudott olyan jól fogalmazni, mint ő. Korcza úr tehát azzal biztatá, hagy ne menjen el, holnap érkezik haza a tiszttartónak a leánya, aki egy olyan gyönyörű teremtés, aminőt még sohasem látott; aztán mindennap a tiszttartónál szoktak ebédelni, vacsorálni. Erre a kecsegtetésre hát csak ott maradt még egy nap, s csinált jegyzőkönyvet estétől reggelig, s dirigálta a streich-terzettet, vocal-solo kísérettel reggeltől délig – hanem a szép tiszttartóleány nem érkezett meg.
S ezzel a biztatással még néhány napig ott tartották: a szép tiszttartóleány még akkor sem érkezett meg; valószínűleg nem is volt a világon; hanem aztán Korcza úr jutalmul az ötödik napon egy papírba tekert csomagot nyújta át titokban a dominus fraternek, mint „diurnumot”, mit az szerénykedett elvenni; de a principális csak a markába nyomta: „Megérdemlette, domine frater, azért a közrend és törvény érdekében elnyűtt sok mogyorófáért.”
Mikor aztán Kálmán megnézte, hogy mi van a papirosban, talált benne öt szem mogyorót. Tehát ötnapi hivatalos fáradságáért kapott öt szem mogyorót meg egy biztatást, hogy majd látni fog egy szép leányt. Mai világban azt a diurnumot kevesellnék.
De hiszen Kálmán nem volt szorulva az akcidenciákra. Korcza úrnál ott hevert az első hónapra küldött száz forintja. S még egy húszast sem kért ki belőle. Korcza úr gondolá: még hazulról van neki pénze, s jól tud vele gazdálkodni.
Hanem egyszer egy jogi perben hirtelen sok pöriratot kellett lemásolni, melyre az illető fél rászánt húsz bankóforintokat, csak hogy másnap reggelig meglegyen. Korcza úr elmondá e körülményt patvaristáinak, s azt ajánlá nekik, hogy majd a királyi táblától ideszólít egypár írnokot, hogy segítsenek a leírásban. Nagyon meglepte azután, mikor Kálmántól azt hallá, hogy majd leírják azt ők maguk ketten Sándorral, nem kell osztozó. Le is írták az okmányokat reggelig, s a húsz forinton megosztoztak.
Ekkor kezdte a joggyakornokát közelebbről ismerni Korcza úr.
Mindjárt közölte tapasztalatát a nagyasszonnyal.
Minek következtében azután nemsokára kapott Kálmán hazulról egy ötpecsétes levelet, melyben volt száz forint meg ezek a sorok:
Te kevély Kámbizes!
Csak nem akarsz ahhoz a pénzhez nyúlni, amit Korczának küldtem számodra, hogy ne kelljen kérned, számot adnod róla és megköszönnöd. No, hát itt küldöm most egyenesen a kezedbe. Ne adj róla számot; ne köszönd meg.
Alázatos szegény nagyanyád
Erzsébet
Kálmán mit csinált ezzel a pénzzel?
Nagyanyjának csak a virágoskertjében volt még öröme. Tavasszal már kezdődött a tulipánidény, az ő büszkesége eddig. De tavaly óta, hogy a főispán kertében meglátta a szép Wellingtonokat, azokat a magasra növő tulipánokat, miknek szirma rózsaszínű, zöld szegéllyel s sötét csokoládészín és sárga csíkokkal, azóta egészen elromlott a kedve. Azokat pedig csak Harlemből lehet kapni, s darabja öt forint. Ily tömérdek pénzt a nagyasszony a maga gyönyörűségére ki nem ád.
Kálmán meg akarta lepni nagyanyját. Hogy a meglepetés annál tökéletesebb legyen, a megszerzett húsz darab tulipánhagymát Béni bácsinak küldé, azzal az utasítással, hogy a Wellingtonokat titokban ültesse el a mama tulipános virágágyába.
Béni bácsi értette az ilyen tréfát, hiszen olyan jó gyerek volt szegény. Egyszer, mikor nagy eső volt, nem félhetett, hogy a mama meglepi a kertben; maga lement oda, s húsz régi, egyszerű tulipánhagymát kiásott az ágyból, s helyébe kaparta a Wellingtonokat. S nehogy a kiszedett hagymákról rájöjjenek a kegyes csalásra, kenyeret szelt le hozzá s megette őket kenyérrel a becsületes jó ember. Egy kis német hast kapott tőle, hanem elmúlt az magától.
Milyen nagy volt aztán a mulatsága, mikor egyszer csak látta a nagyasszony az idegen pompás Wellingtonokat kinyílni, amikről semmi tudomása nem volt.
Persze Béni bácsi csak kacagott és táncolt, mikor vallatóra fogták, hogy mint kerültek ezek oda.
A legközelebbi havi pénzét aztán a következő sorok kíséretében kapta Kálmán:
Te csúf ember!
Azt gondolod, nem kitaláltam, hogy ez is a te mesterséged volt? (Ide egyiptomi hieroglifképpen egy gondosan megszáraztatott és lenyomtatott tulipánszirom volt közberagasztva a Wellington kelyhéből.) Hej, de kevély vagy! Az apádtól maradt rád. Az meg tőlem örökölte. Hanem azért haragszom rád – szerető nagyanyád
Erzsébet
A haragos levelek aztán sohasem maradtak el; telve büszkeséggel, telve szeretettel, megtömve gorombasággal és pénzzel.
Kálmán válaszai pedig annál rövidebbek voltak. Egyszerű köszönet. Nem tudott hízelkedni.
S valami titkolnivalója volt.
Minden gondos szülő, ki a nagyvárosba ereszti fiát, gondosan lelkére szokta kötni, hogy óvja magát a csábító szép hölgyektől. Hány óvja magát aztán? Bizonyos, hogy egy sem vallja meg.
Kálmánt pedig mindennap meglátogatták a legcsábítóbbak, a legveszélyesebbek a hölgyek között, s éjfeleken túl élveztették vele az olympi gyönyört, melyet nem jó megismerni emberi idegeknek: a múzsák.
Kálmán lázadó volt nagyanyja parancsai ellen. Ezt titokban kellett tartania. Még principálisa is csak úgy véletlenül jött rá egyszer-másszor a poétázásra. Szorgalma az irodában példaszerű volt. Hanem ügyességéről a pörös dolgok elintézésében nem lehetett hasonlót mondani. Korcza úr föltette magában, hogy majd ebbe is beleoktatja. – Amint Biróczynak a gyakornoki ideje letelt, s feljebb szállt királyi táblai jegyzőnek, Korcza úr annak a teendőit is Kálmánra bízta. Az ő dolga volt azontúl a látogató klienseket elfogadni, azoknak pöreik mibenlétéről fölvilágosításokat adni, következőleg pöreiket tanulmányozni, kívánságaikat kihallgatni s azokról főnökét értesíteni; az átadott pénzeket átvenni, nyugtatványozni; azokról naplót vezetni, ami fiatalemberre nézve a legveszedelmesebb próba. Azután versírás és számadás, az két különböző dolog. Nappal prókátor, este poéta? Ez nem megy. Valamelyiknek meg kell bukni.
Egy reggel Korcza úrnak személyes információra kellett menni valamennyi septemvirhez; délig megtartott a munka, annálfogva a teendők egész sorozatát elszámlálta eléje, miket Kálmán sorba följegyzett naplójába.
– Igaz! – szólt Korcza úr, még egyszer visszatérve az ajtóból. – Majd elfeledtem. Ha az a molnár el talál jönni, Tóthnak hívják, akiről már beszéltem, hogy valami erőszakoskodási esete van Decséry gróf ellenében, hát már kiegyeztem vele a gróf nevében. Tóth fizet húsz forintot, én pedig csapatok rá huszonötöt, s azzal kvittek vagyunk. Hát ha idejön azalatt, csak abszolválja, domine frater. A hajdú lássa el az embert oda hátul a fakamrában; de maga ott legyen, mert különben megteszi a paraszt, hogy egy üres zsákot fog maga helyett püföltetni, s ő jajgat hozzá. Hanem addig el ne eressze, míg meg nem fizet; ha le nem teszi a bírságot, tartsa csukva a fakamrában, míg hazajövök. Ha pedig fizet, adjon neki a pénzről nyugtatványt; viszont a huszonöt botokról Tóth adjon nyugtatványt, hogy megkapta. Értette? De aztán valami poétaság ne jöjjön ki belőle.
Korcza úrnál ez volt a megbántás legmagasabb mértéke, ha valamire azt mondta, hogy poétaság!
Alig ment el Korcza úr hazulról, Kálmán még jóformán hozzá sem fogott a napi munkához, midőn a kettős ajtó külsőjén elkezd valaki kocogtatni, azután a két ajtó között nagy cihelődés támad, valaki erősen zsúrolja a talpát, köhécsel, mint mikor az alázatos paraszt készül bekopogtatni, s nagy ceremóniát csinál hozzá.
– Szabad már, no! – kiált eléje Kálmán türelmetlenül.
Azzal lassan felnyílik az ajtó; egy halványkék posztóruhás alak, fontos talpú csizmában, fején a szürkés hosszú haj nagy görbe fésűvel hátrafelé simítva, oldalán posztószél tarisznya, megkísérti, hogyan lehetne felényi ajtónyitáson beférni, mint amekkorát a termete elfoglal, míg végre csakugyan megengedi magának, hogy átfeszüljön a megnagyobbított nyíláson, s akkor aztán elkezd hálálkodni, mindenféle jó reggeleket kívánva a nemzetes ifjú úrnak, míg végre kisüti, hogy itthon van-e a tekintetes fiskális úr.
– Nincs itthon. Mi tetszik?
A kopott dolmányú alaknak olyan hamis alázatossággal mosolygó képe van, mintha mindig valami tréfán törné a fejét, amiről maga semmit sem akar tudni. Ott megáll az ajtóban, s nagy jámborul elkezdi:
– Hát kérem alássan, én vagyok az a Tóth.
– Á! Tudom. Kontra Decséry. Fizetni jött?
– Igenis, fizetni jöttem.
– Meg kapni valamit?
– Igenis, kapok valamit.
– Hát hallja, kedves földim, engem az egész dolog elintézésével megbízott a főnököm. Kendnek huszonöt botot kellene kapni.
– Huszonöt botot, ugye? Kérem alássan. Ó, köszönöm alássan.
– No, az egyezség szerint. Hanem hát én azt abszurdumnak találom kiszolgáltatni, s elégnek tartom: ha kend nyugtatványozza előttem, hogy megkapta.
– Hogy megkaptam a nehéz botokat? Értem, igenis. És hát nem kell megkapnom? Ó, milyen kegyes a nemzetes patvarista úr.
– No, hát itt a kész nyugtatvány! Tud kend írni?
– Valami keveset.
– Hát csak firkantsa alá frissen. Mert ha haza talál jőni a főnököm, az nem fogja ilyen simán elereszteni.
– Ejnye, hát ugyan siessünk vele.
A kopott ember odament az íróasztalhoz, s igen szép gömbölyű betűkkel aláírta a nevét annak a nyugtatványnak, melyben elismeri, hogy mai napon az egyezményes mogyorósújtásokat fogyatkozás nélkül a szó minden értelmében felvette.
– No, ezen átesett kend. Mármost csak fizesse kend még le azt a kis pénzt; aztán elmehet isten hírével.
A kopott ember csak ravaszul mosolygott az állát simogatva.
– De már azzal a kis pénzzel majd csak megvárom a fiskális urat.
Kálmán mérgesen csapta le a tollat kezéből, amivel éppen nyugtatványt akart írni a húsz forintról. Ez mégis nagy parasztság. Húsz forintot nem merni az ő kezébe letenni.
– No, hát ha meg akarja kend várni a fiskális urat, akkor menjen ki, a hajdú be fogja zárni a fakamrába, míg a fiskális úr hazajön; ez a parancsolat. Ott várhat kend délig.
– Köszönöm kegyes jóakaratát.
Kálmán csengetett a hajdúnak; az elvezette a kopott embert a kapott utasítás szerint. Mármost hadd izzadjon ott a fakamrában délig, ha olyan pimasz.
Hanem Korcza úr jóval hamarább hazajött délnél, valami szükséges iratokért.
Kálmán jelenté neki, hogy itt volt a Tóth; megkapta, ami neki dukált, itt a nyugtatvány róla.
Korcza úr bele sem nézett az írásba, azt mondta: jól van.
– Hanem a pénzt nem akarta másnak lefizetni, mint a fiskális úrnak. Annálfogva becsukattam addig a fakamrába, míg haza tetszik jönni.
– Nagyon jól tette. Hát csak hozassa elő a hajdúval frissen, mert még vissza kell sietnem. Várnak őméltóságaik. Azokat egy rossz paraszt miatt nem várakoztathatom.
A hajdú nagy hirtelen előtermett a kopott emberrel, ki ismét csak oly mosolyogva és alázatosan lépett be a szobába; de akinek láttára Korcza úr ijedtében felrúgta a háta mögött őgyelgő karszéket.
– Ezt csapatta meg, domine frater! Tyűh! Kutya-kutyánszki! Hisz ez nem Tóth, a molnár, hanem Tóth, a hódmezővásárhelyi compossessor!
Korcza úr az üstökéhez kapkodott, s fél lábon táncolt dühében, ijedtében.
– Kutya-kutyánszki! Lába-labánszki!
S végre kiterjesztett karokkal rohant Tóth nyakába, azt kérlelgetve ölelvén összevissza: „Ne haragudjék, kedves, édes Tóth uram. Lássa! (szólt szörnyű megvetéssel mutatva Kálmánra.) – Ilyen a poéta.”
Tóth uram csak mosolygott. Kálmán pedig igen okosan képzelte magát védelmezni, ha fölfedezi, hogy hiszen nem csapatta ő meg Tóth uramat, csak éppen nyugtatványt vett az „elvben” kiszolgáltatott botokról.
– Micsoda? – kiálta Korcza úr, mérgesen csapva a botnyugtatványra. – Hisz ez a védelem rosszabb a vádnál! Eszerint ez a nyugtatvány egy falsum! Domine frater eszerint bevallja, hogy egyhuzomban hamisított, csempészett, és egy kézre játszott az ellenféllel.
Kálmánnak csak nyitva maradt szeme-szája; ennyi kriminális bűnt fedezve fel magában.
Hanem akkor már közbelépett Tóth uram.
– Ne tessék zsörtölődni – mondta, Korcza úr kezét megfogva. A nyugtatvány igazat mond. Itt a bizonyság; szóljon a hajdú. Megkaptam-e a huszonötöt?
– Igenis meg – bizonyítá a hajdú. – Mikor kijött nemzetes Tóth uram, azt mondá nekem: „Jöjjön kend velem a fakamrába, János, s hozza a pálcáját. Én most odabenn aláírtam egy nyugtatványt huszonöt botról; ha én azt meg nem kapom, vagy nekem lesz miatta bajom, vagy annak a becsületes patvarista úrnak. Hát csak adja kend ki; de ne üssön kend nagyon, mert ha felkelek, olyan olvasatlan huszonötöt verek kendre a saját botjával, hogy ötvenről adhat quietánciát.” Ekképpen történt.
Korcza úr elkezdett kínjában fütyülni, s a tarkóját meg a tomporát ütögette a tenyereivel.
– Jajajajajajajaj! S még becsukatja a fakamrába! Tóth Máté uramat Tóth Mátyás helyett! Tudja-e, domine frater, hogy ez a leggazdagabb úr egész Csongrád vármegyében?
Kálmán meg akarta mutatni, hogy a szóbeli perlekedésre is készült, s előadá védelmét.
– Én kérdeztem az illustrissimétől, mikor bejött, hogy gróf Decséryvel való ügyben jött-e. Azt mondta: „igen”. Fizetni jött-e? Azt mondta: „igen”. Kapnia kell-e valamit? Azt mondta: „igen”. Kérdeztem, huszonötöt kell-e kapnia. Azt mondta: „köszöni szépen”.
Erre mind a hárman nevetni kezdtek: kliens, principális és hajdú.
Tökéletes igaza volt a poétának.
Korcza úr diákra fordította a szidást; úgy tett, mintha Kálmánt szidná.
– Sed bene ipsi contigit. Quare portat tales braccas cucuricinas? Vellem, quod accepisset quinquaginta solidos!
Ami magyarul annyit tesz, hogy: úgy kell neki, bár ötvenet kapott volna keményül, minek jár kukorica nadrágban!
Aztán folytatta magyarul.
– Persze hogy a gróf Decséry-féle ügyben jött Tóth uram; persze hogy fizetni jött; persze hogy kapni jött valamit. Üljön le, domine frater, az asztalhoz, s segítsen a pénzt megszámlálni. Tessék, Tóth uram.
Tóth uram tehát előbbre lépett, s mosolygó hunyorgással vont elő a szeredásából egy szatyinggal átkötött nagy csomagot, odahelyezve azt Kálmán elé.
– Ennek kétezer darab ötforintosnak kell lenni.
– Számlálja meg, domine frater.
Kálmán sorba rakogatta a bankókat egymás hátára. Milyen nagy határ pénz. Megvan! A principális átvette, s ő is megszámlálta újra.
Ekkor Tóth uram egy másik csomagot vett elő a posztószél tarisznyából.
– Ennek meg ezer darab tízforintosnak kell lenni.
Az is hasonló mustrán ment keresztül.
Aztán még egy harmadik meg egy negyedik, megint ötödik és így tovább következő csomag került elő a zsíros iszákból, megannyi tízezer forintok egy felmarkolásra. Mikor már a tizedik csomót számlálta Kálmán, aggódva tekintett a bűvös szeredásra, vajon adja-e még. – De már lappadni kezd.
A következő csomagot ezzel a szóval kotorászta elő a kopott ember:
– Itt van pedig ötszáz darab százas.
Ötvenezer forint.
Kálmán izzadt a pénzszámlálásban. Újonc embernek nagy hőséget okoz az, mikor nagy bankjegyek futnak végig az ujja hegyén.
Ez is megvolt. No, az excellenciás urak ugyan várhattak Korcza úr visszatértére.
– No, még ez a kevés. Ez már az utolsó csomó. Harminc darab ezeres.
Attól izzadt még csak Kálmánnak az üstöke.
S mekkora volt a diadala, mikor kétszer is végigszámlálva a veszedelmes nagy bankókat, a felfedező heuréka hangján kiálthatá:
Ez nem harminc, hanem harmincegy darab!
Tóth uram nemhogy meg lett volna lepetve e felkiáltás által, sőt inkább ravasz, előre kigondolt mosolygással mondá rá:
– Igenis. Tudom. Annak a fölösleges ezeresnek van valami története. Ha nem sajnálja a tekintetes úr meghallgatni, elmondom. Én ezen lefizetett summáért megvettem gróf Decséry úr őkegyelmességének azon pusztáját, mely az én másik két pusztám között feküdt, hogy onnan könnyebben gazdálkodhassam az egész birtokom fölött. Annálfogva az ottani lakásba szándékozom beleköltözködni. Hanem hát megvallom, hogy egy dolgot nem vettem észre, csak mikor a feleségemmel megvizsgáltuk a vett birtokot. Hiába: az asszonynak csak hamisabb szeme van; mindjárt meglátta. Hát a lakás kapujával szemben van egy domb, azon a dombon egy négyszegletű kerítés, annak a közepében egy márványkő feszület, amelyet a Decséry grófok állíttattak oda. Tetszik tudni: én kálvinista vagyok. Engem ugyan nem bánt a más vallása, s én a plébánusnak is köszönni szoktam az utcán. Hanem hát tetszik tudni, hogy az asszonyféle milyen portéka. Annak nem lehet befogni a száját. Amint az asszonyom meglátta ott a feszületet, elkezdett darálni, hogy az őneki oda nem kell! És mindenféléket beszélt. Tetszik tudni, nagyon szabad szája van az asszonynak. A feszületet úgy híja, hogy „a fanyelű szent”, ami elég csúnyaság tőle. Elégszer megszidtam érte, de nem fog rajta. Mármost találja ezt egyszer valami idegen meghallani, még feladnak, még becsuknak érte mind a kettőnket, s aztán ülhetünk a tömlöcben nagy méltán. Hát én arra könyörögném a tekintetes fiskális úrnak, venné rá az eladó gróf urakat, vinnék el a jószágomról a maguk jószágára azt a tiszteletreméltó szentképet. Jobb lenne az mind a hármunkra nézve.
– Hja, kedves nagyuram, Tóth uram! – mondta Korcza úr. – Ez nehéz állapot lesz. Az servitus. Az együtt jár a jószággal. Azt bizony nem tudom, hogyan lehetne onnan elmozdítani. Ahhoz nagyhéten búcsújárók szoktak seregleni, meg búzaszenteléskor, aztán körösztjáró héten…
– Még processzió is! – szörnyedt el Tóth uram.
– Aztán az az egész domb szentelt föld. Ha a keresztet el akarják vinni onnan; a dombot is el kell hordatni. S hol van az eladott jószághoz a Decséry-uradalom? Négynapi járó föld. Hisz ez pogány pénzbe kerülne a grófnak!
– Hát hisz arra való ez a harmincegyedik ezres! – szólt hunyorogva Tóth uram. – Ezer forintból csak kikerül a költség. Ennyivel fizetek többet a vételáron kívül, ha a gróf urak olyan kegyesek lesznek a maguk körösztjét elvitetni tőlem. Elég köröszt már énnekem az a nyelves asszony.
– No, jól van. Én megpróbálom – mondta Korcza úr fontoskodó képpel. – De az nehéz dolog, nagyon nehéz dolog; nem ígérhetek semmi bizonyosat.
– No, csak tegye meg a tekintetes úr. Nem leszek ám érte háladatlan.
– Megpróbálom. Tessék ma estére visszajönni. Addig is, domine frater Kálmán, fogalmazzon egy ügyvédi meghatalmazást e tárgyban, s Tóth uram írja alá. Én pedig megírom a nyugtatványt erről a kis pénzről.
Ez volt tehát az a „kis pénz”, amit Kálmán nyugtájára nem akart átadni Tóth uram. Tóth uramnak igaza volt. A fiskális nyugtáját aztán megköszönte.
Kálmánnak is motyogott valami köszönetfélét, de ez nem is nézett felé. Restellte az egész történetet.
Tóth uram aztán nagy hálálkodások után odábbállt; Korcza úr a pénzcsomagokat elzárta egy vasas ládába, aminek a nagy kulcsai egy szarvasbőr zacskóban álltak, azokat megint elzárta a szekrényébe, a szekrénye kulcsát aztán végre bedugta az íróasztala nyitott fiókjába. Ilyenformán aztán, mintha el se zárta volna a pénzt. Csak környezetének folytonos becsületessége őrizte, hogy mindennap ki nem rabolták.
Akkor aztán szaladt a félbehagyott információt folytatni.
Amint principálisa eltávozott, akkor kezdett csak Kálmán papirosaiból felnézni. A legelső tárgy, ami szemét megszúrta, egy papirosba takart valami volt az asztalán. Valami lapos gömbölyű, amilyen a pénz szokott lenni. Ezt bizonyosan Tóth uram tette ide a nagy hálálkodás közben, mint fáradsági díjt a patvarista számára.
Kálmán felbontá, mi az. Egy kétgarasos volt.
Hogy felugrott a helyéből mérgesen!
Hiszen az is nagy bosszúság, ha az embernek egy tallért ajándékoznak, mikor nem hajlandó azt elfogadni, de pláne egy kétgarasost! Egy vastag veres rézpénzt!
Hogy nem ütheti a hátához!
Tréfálni akart a gazdag paraszt, vagy igazán két garasra becsülte Kálmán hivatalos karakterét?
Ez már mégis nagy bosszúság!
Most már hova szaladjon utána?
Hanem hiszen majd visszajön estére! Addig hadd álljon ott a kétgarasos.
Amint efölötti rossz kedvében nagy mérgesen lépdel végig a kis szobában, egyszer csak halk kopogást hall az ajtón.
– Szabad!
A kopogtatás ismétlődik.
– Szabad már!
Meg újra kopogtatnak.
– Ejnye, ki az már?
Odasiet, feltárja az ajtót. Ki az, aki nem tud bejönni? Egy alázatos, összetöpörödött öreg emberke áll az ajtóban; egész termetét egy hajdan kék, most már fakó, hétgallérú köpönyeg fedi. Kalapját jó előre levette, és a kezében tartja. Kopasz fejének haja szálai hátulról előrehúzva takargatják mostohául a deficitet. Arcának soványsága azt látszik hirdetni, hogy íme egy ember, aki mások irgalomkenyerén éldegél. Alázatos modora mindenben megegyez külső megjelenésével. Még a bajusza is oly kurtára van nyírva, s csak az orra előtt van egy kis darabon, mintha az is bocsánatot kérne, hogy bajusznak bátorkodott születni.
Az alázatos kis emberke szerény meghunyászkodással mondja:
– Alázatos szegény szolgája az úrnak.
Kálmán okulva a legközelebbi felsülésén, gondoskodott róla, hogy ezentúl minden kopott külsejű látogatóval a legnyájasabban bánjék, s annálfogva még annál is szerényebben viszonozza:
– Legalázatosabb szegény szolgája uraságodnak! Mit tetszik parancsolni?
A szerény emberke fél tenyerét ajkáig emelve, suttogá szemérmesen:
– Lehetne-e szerencsém a tekintetes fiskális úrhoz?
Kálmán pedig mind a két tenyerét mentegető mozdulatra emelve, suttogá még szerényebben:
– Nagyon sajnálom, de most nincsen idehaza.
A szerény látogató erre valódi ínséges szupplikáló hangon könyörge:
– S mikor lehetnék szerencsés itthon találhatni, kérem alázatossággal?
– Bizony nem tudom az idejét megmondani, kérem alázatossággal.
A kis kopott ember azalatt folyvást a kezében tartá a kalapját, s a nyitott ajtó küszöbén állt.
– Egyébiránt mit kíván uraságod a principálisomtól? – kérdé tőle Kálmán, mert már be szerette volna csukni az ajtót.
A szerény emberke alázatosan félregörbítve nyakát s két tenyerét egymás fölött simogatva nyögé ki:
– Egy kis pénzecskét, kérem alázatossággal.
No, biz ezt Kálmán is hamarább kitalálhatta volna. Az első rátekintésre kivehette, hogy ez is egyike azoknak a kóbor kéregetőknek, akik mindennap benyitogatnak Korcza úr irodájába; először munkát kérve, s minthogy az nincs, egy kis segítségért esedezve, s akiket Korcza vagy kikerget, vagy kielégít egypár krajcárral, ahogy éppen kedvében találják.
Nosza eszébe jutott az elkárhozott kétgarasos.
Menten sietett az íróasztalához, s aztán nagylelkű pártfogói arccal jött vissza az öreg úrhoz.
No, hát itt van egy kis pénz, öreg uracskám – szólt markába nyomva a két garast, mármost az isten áldja meg békével.
Az öreg nagy háladatossággal fogadta az emberbaráti adományt.
– Köszönöm alázatossággal a tekintetes ifjú úr gráciáját. Az isten adjon érte ezer annyit; magamat kegyes jóakaratába ajánlom. Alázatos szegény szolgája.
Még a becsukott ajtón kívül is hálálkodott. Kálmán utánanézett az ablakon. Az öreg úr még az utcán is levette a kalapját előtte, mikor az ablakban megpillantá.
Kálmán azután leült a hivatalos munkáját folytatni.
Egy óra múlva visszakerült Korcza úr; még a folyosón elkezdett kiabálni a hajdúnak, hogy tudassa a szakácsnéval, hogy ma úri vendég lesz itt ebéden.
– Nem keresett valaki azalatt? – kérdezé azután Kálmántól, amint benyitott.
– Valami kéregető. Elutasítottam – felelt Kálmán, fel sem nézve az írásból.
Korcza úr át sem öltözött, mikor hazaérkezett, sőt még a kopott bőrsipkája helyett is a hímzettet nyomta a fejébe.
Kis idő múlva megint hangzott az a gyanús kopogtatás az ajtón, háromszor egymás után, s a sok „szabad! tessék! herein!” biztatásra végre ki is nyílt az ajtó, s nagy alázatosan tolakodott be rajta az iménti kopott öreg úr.
Kálmán bosszúsan csapta le a tollát, s már a nyelve hegyén volt, hogy azt kiáltsa Korcza úrnak: „már megint itt van!” – de Korcza úr átváltozása elég jókor elvágta az útját.
A mindig pökhendi arc, mellyel Korcza a világot fogadta, egyszerre udvariassá változott a belépő láttára, ugrott a székéről, futott az érkező elé, útközben bókokat csapva kurta mazurka-lépésben.
– Á! Alázatos szolgája excellenciádnak!
Excellenciádnak!
Kálmánnak elakadt a lélegzete.
Ő ezt az excellenciás urat éppen most expediálta ki az ajtón egy sustákkal!
Az excellenciás úr pedig minden bókot kétszeresen visszaadott; egyszer Korcza úrnak, másodszor Kálmánnak hajtva meg magát, finom, de mindig alázatos nyájassággal.
– Frissen, domine frater! – kiálta Korcza úr. – Segítsen levetni őexcellenciája köpenyegét.
– Ó, kérem alássan, meg nem engedhetem – tiltakozék az excellencia. – S nem engedte, hogy valaki szolgálatot tegyen körülötte. Maga leölté a köpenyét, azt összehajtva letette egy székre, s maradt egy szál kabátban, mely szinte olyan kék volt, mint a köpönyeg, szinte olyan kopott és bársonygallérú, állig begombolva; úgyhogy a gyémánt keresztnek, melyet nyakában viselt, csak a belső hegye látszott ki rajta.
– Méltóztassék ide a pamlagra leülni excellenciádnak! Kálmán fráter; adjon egy zsámolyt őexcellenciája lába alá.
– Ó, köszönöm alássan; meg nem engedhetem. Egészen jól van így. Csak hadd folytassa a munkáját a generosse domine Kálmán.
Kálmán szeretett volna kiszaladni a szobából; de nem lehetett. Korcza úr inte neki, hogy maradjon; szükség lesz rá.
Mintha tövisekre ültették volna le!
– Vártam már excellenciádra – mondta Korcza úr. – Lesz szerencsém ebéden itt tisztelhetni.
– Ó, enyém lesz a szerencse.
– Tóth Máté elhozta a pénzt. Pontos volt. Méltóztassék azt rögtön átvenni.
Tóth Máté! Akkor ez hát Decséry gróf!
Most szerette volna már aztán Kálmán a fejét a falba verni! Hisz ez a kopott öreg úr, akinek ő két garast ajándékozott, az apja annak a főispánnak, akihez őneki majd jurátusnak kell menni. No, ez szép első találkozás volt. Égett még a füle hegye is.
S őexcellenciája mindezt nem látszott észrevenni.
Korcza úr előadta az átvett pénzt; a gróf összeszámlálta azt, s azután még negyven darab ezerest tett hozzá, úgy adta vissza az ügyvédnek, ő is egy jószágot vásárolt azon, melynek rögtön le kellett tenni az árát.
Ez volt az a „kis pénz”, amiért az ügyvéd urat kereste.
Kálmán az ökle hegyével kommantgatá a homlokát, s mondogatta magának: „Ó, te poéta! Ó, te bukfejes! Nem volt elég egy nap egy bakot lőnöd, még rá is kellett dupláznod?”