– Tehát nem lehet tudni.
– Csak reményleni lehet, ha jó ápolása lesz. Ha, teszem azt, a kisasszony meghozza azt az áldozatot…
– Örömmel! – felelte Apolka.
Estefelé bekövetkezett a láz, elvesztette eszméletét s három álló hétig hányódott élet-halál közt. Apolka híven, ernyedetlenül ápolta, virrasztott felette, tűrte a szeszélyeit. A huszadik napon kijelentette az orvos, hogy a beteg túl van a veszélyen.
Apolka reszketett attól a naptól, mikor teljesen felgyógyul és esetleg bevallja szerelmét, és mégis szerencsétlen lett volna, ha sebébe belehal. Ragaszkodott ehhez a hóbortos emberhez, mint jótevőjéhez, s mindig erősebben, jobban, pedig gonosz és kegyetlen volt betegségében. Az orvosságos üvegeket hozzávagdalta a környezetéhez. Egyszer odaintette magához az őrültek álnokságával Pruzsinszkyt, megfogta a kezét, simogatta és hirtelen beleharapott, de oly erővel, hogy vér buggyant ki a fogak helyén, még most is be van kötve a keze. A katonadoktort hasba rúgta, hogy elájult; csak az Apolka simogatására szunnyadt el benne a vadállat. A doktor nem titkolta, hogy István gróf, úgy lehet, teljesen elborult elmével lábad fel.
A huszadik napon elmúlt a láz, s a beteg mély, jótékony álomba merült. Az orvos megparancsolta, hagyják magára, hadd aludjék, hadd gyűjtsön erőt.
Ez volt az első eset, hogy Apolka elhagyta. De a beteg, aki megszokta szabályszerű lélegzését hallani maga mellett, ennek kimaradásán fölébredt.
A szokatlan csendesség megdöbbentette. Azt hitte, már a sírban van. Szétnézett és megösmerte a szobát. Élek tehát, gondolta magában. De nagy fantáziája egy percig se pihent, az a sajátságos gondolata támadt, hogy be van itt zárva és éhen kell elvesznie. (Éppen akkoriban volt friss a befalazott apáca: Ubrik Borbála története.) A várbeliek összeesküdtek ellene és elpusztítják.
Felvánszorgott az ágyból s gyenge, ingadozó léptekkel, a bútorokhoz fogózkodva botorkált az ajtóhoz, kinyitotta nesztelenül és a másik szobában ott látta térdepelni Apolkát a szűz Mária képe előtt, amint a kezeit összetéve hangosan imádkozik.
– Oh, szent anyám, aki az égben vagy s édesanyám helyett énrám is vigyázol, köszönöm neked szívemből, hogy a szegény István grófnak már visszaadod az egészségét, de ha egészséget adsz neki, add vissza kérlek az elméjét is. Mert látod, ő jó ember, és én úgy szeretem, mintha a tulajdon apám volna.
A napfény beömlött a nyitott ablakon s igazi glóriát font a leány feje körül, éppen olyan volt most, szinte megdöbbentően hasonlított hozzá az a szelíd, szent arc a falon, amelyhez imádkozott, csak valamivel idősebb, mintha a mamácskája lenne.
– Apolka! – nyöszörögte egy gyenge hang kimondhatatlan lágy érzéssel.
Összerezzenve fordul hátra és elpirul a hangos imádságért, megpillantván István grófot, ki dideregve állt egy szekrényhez fogózva s szemeiben könnyek csillogtak.
A bibliai legenda megismétlődött, Apolka vizet fakasztott a fénylő, piros erekkel befuttatott szürke kövekből.
– Az istenért, mit csinál? – kiáltott fel halálos aggodalommal. – Hogy mert fölkelni? Ezért most én kapok ki az orvostól. Lássa, milyen engedetlen! De ilyet tenni! Szent isten, az ablak is ki van nyitva.
Csípős, nyirkos őszi levegő özönlött be, s a betegen nem volt semmi felső ruha. Hirtelen hozzáugrott s visszavezette a szobájába olyan szeretetreméltó duruzsolással, mint egy kedves fecsegő mama az ő engedetlen gyerekét.
– Menjen! Milyen bánatot szerzett most nekem. Nem is tudom, mit csináljak magával? Támaszkodjék hát a vállamhoz, hiszen olyan gyenge, hogy nem tud menni. Lássa, lássa, mit tett.
A beteg pedig nem bánta ezeket a szemrehányásokat; mosoly jelent meg viaszkszínű arcán. Olyan boldog volt, de olyan boldog, hogy őt valaki szereti. Ilyen se történt vele még soha.
Apolka visszafektette az ágyába, a beteg megfogta a kezét.
– Ülj te is ide. Nem, nem a székre, ide az ágy szélére.
– Leülök, de csak úgy, ha megígéri, hogy elalszik, mert az orvos azt mondta, hogy aludnia kell. Oh, istenem, ha megfázott.
– Nem lesz kutyabajom sem. Nem akarok meghalni. Tudod-e, mit tesz az? Ha én nem akarok meghalni, szeretném tudni, ki kényszeríthetne rá? Dolgom van, most már dolgom van a világon, temiattad.
Az ablaküveget egy fehér pillangó verdeste kívülről.
– Hess! Mit keresel itt? Mit kéredzkedel be? Tán valamit hoztál?
Az óra kísértetiesen ketyegett a falon. A pillangó pedig csak egyre kopogtatta kopott szárnyaival az ablakot.
– Énmiattam? – kérdé a leányka bágyadtan, haloványan és bársony tekintete rémülten siklott végig a beteg arcán.
– Úgy van, miattad. Komolyan akarok veled beszélni. Már eddig is hiba volt tőlem, hogy halogattam, mert mi lett volna belőled, ha például meghalok, ha teszem azt, lelőtt volna az a gazember… Vagy hova is beszélek. Oh, hát nem vagyok én futóbolond? Álmodtam valami bolondságot és most összekeverem a valósággal. Magam vigyázatlansága okozta a sebemet, mert ügyetlenségből sült el a fegyverem, de a betegségem alatt azt képzeltem a lázban, hogy lelőtt valaki.
– Mindent tudok – szólt a leányka tompán.
– Ne beszélj, ne beszélj! No, hát mi az, amit tudsz?
A leány lehajolt, megcsókolta azt a fonnyadt, aszott kezet. Ebben volt a felelete.
– Jó, jó, hát mindent tudsz. Ugyan eredj, ne csókolt a kezemet, mert megütlek.
S csakugyan ütésre emelte fel a kezét, de bizony csak megsimogatta vele azt a gyönyörű állacskáját. Följebb már nem bírta emelni.
– Bontsd ki a hajadat, Apolka. Az egyik varkocsot aztán add ide, terítsd szét a paplanon, hadd gyönyörködjem benne, hadd babráljam. Így ni, de ki ne nevess… Azután beszélgessünk, mert nagyon fontos mondanivalóm van, nagyon fontos.
Hiszen éppen ettől fázott Apolka.
– Meg kell állapítani a jövődet, férjhez kell menned, punktum.
Szavak tolakodtak fel a leány vonagló ajkaira, de nem bírta elmondani. Leesett a feje, mint egy letört liliom-virágé.
– Ugorj csak fel, fiam, és csengess – folytatá a beteg -, hogy jöjjön azonnal Pamutkay.
Csengetni sem kellett, hiszen ott pikettírozott az előszobában Pruzsinszkyval; rögtön bejött.
– Ezredes! – szólt hozzá István gróf – fogasson be kegyelmed azonnal és hozzon Zsolnáról egy fiskálist.
– Melyiket?
– Mind egyforma ördög – felelte a várúr és a sok beszédtől kimerülve dőlt a fal felé.
Úgy aludt el, hogy az Apolka haját a kezében tartotta; az aranyszálak csillámlóan folytak ki az ujjai közül.
Mély, üdítő álomba merült. A leány kötött mellette kis kosárkájával az ölében, melyben ott volt a pamutgombolyag, a gyűszű és a szabadító fegyver, az olló. És elgondolta, hogy nem jobb volna-e, míg a beteg ember alszik, hozzányúlni ahhoz a fegyverhez, elvágni vele azt a szép hajkévét, hogy föl ne ébredjen, ott hagyni a markában emlékül és elmenni, elfutni innen, amerre a két szeme viszi és a két lába bírja. Hiszen nagy a világ, csak elférne benne valahogy, de hát mit szólana hozzá ez a szegény beteg, aki csak őt szereti. Talán bele is halna.
Érezte, hogy nem hagyhatja el álnokul, csalfa módon, hálátlanul, hanem inkább megmondja a szemébe őszintén, hogy nem tud, nem akar a felesége lenni. Úgy van, megmondja. Már miért ne mondaná meg? »A macska fél, nem én« – ismételgette magában a bátorító mondatokat. »Behunyom a szememet és megmondom neki, történjék velem akármi.«
Hanem mikor aztán arra gondolt, hogy Pamutkay már valahol Zsolna felé jár, vagy tán már vissza is fordult és hozza magával a fiskálist, s hogy a fiskális bizonyosan az ő jövendő sorsával van összeköttetésben – szorongató érzések marcangolták. István gróf furcsa ember. Hátha rögtön ideparancsolja a káplánt, mihelyt az ügyvéd megjön és meglesz az esküvő. Vajon lesz-e ereje ellentmondani? Lesz, lesz! – kiáltá egy hang a szívéből, egy búgó, érces hang, mint a harangé.
A beteg sáfrányszínű selyem paplanján apró ördögöcskék táncoltak, pajzánkodtak, vigyorogtak az Apolka szeme közé: Hahaha, hahaha! Ne hencegj, Apolka, mert gyáva vagy. Elfakadsz sírva és nem fogsz mondani semmit. Bizony semmit.
Hosszú órák múlva ébredt fel a beteg és enni kért. Apolka el akart sietni, de nem bocsátotta.
– Csak maradj te itt, mert unnám magamat nélküled. Majd behozza a szakács, vagy a kulcsárné, vagy a leánykáid. Igaz, mint csinálnak a leánykáid?
– Táncolni tanulnak.
– No, az szép lesz, szeretném őket látni.
– Majd, ha jobban lesz.
– Nem; mindjárt most ebéd után.
Egy kis csirke-becsináltat evett és egy pohár vörösbort ivott meg.
– Most pedig hozz nekem hamar egy szivart!
– Nem hozok.
– Parancsolom neked – mondá haragosan.
Apolka a lábával toppantott:
– Nem kap s vége.
A beteg nagy szemeket meresztett rá, s aztán nyöszörgő, szelíd hangon szólt:
– Hozd ide, kérlek alássan, a tükröt, hadd nézzem meg magamat, én vagyok-e Pongrácz István, hogy így mertek velem beszélni.
– Bizonyára ön Pongrácz István, a hatalmas Pongrácz István, de most a doktor parancsol és az nem engedte meg. Mit szólana nekem a doktor?
– Ej, mit a doktor! Hiszen mondtam már, hogy lefejeztetem a gazembert; nagyon megkínzott.
– Hálával kell lennie iránta, ő gyógyította meg.
– Jó, hát hálával leszek a kedvedért, de adj akkor egy szivart.
– Nem.
– De ha nagyon kérlek.
– Akkor se.
– Ne légy olyan zsarnok, kis férgecském.
Végigment a gyerekes könyörgések minden skáláján, de szivart mégsem kapott. S ez az eset, hogy egyetlen-egyszer nem történt meg az akarata, egészen félénkké, szelíddé tette. Ezentúl semmit se követelt, hanem bizonyos reménytelen félénkséggel fejezte ki a legtermészetesebb kívánságait. Mert, mint a betegek rendesen, minduntalan kívánt valamit.
Ahogy az Apolka kis udvarhölgyei eljárták fehér ruhában a táncot, az az ötlete támadt, hogy a kedvenc paripáját, a »Waterloo« – t szeretné látni. Hozzák fel neki a Waterloot ide a hálószobájába. Hasztalan próbálták lebeszélni, hogy a paripa nem szereti a garádicsokat. Azután Pruzsinszkyt kívánta és Kovácsot, kikkel a gazdaságról és a vagyoni viszonyairól beszélgetett, mindenféle rózsás terveket eregetve a jövendőkre nézve.
– Szeretnék gazdag lenni – sóhajtá -, nem magamért, hanem e miatt a kis zsivány miatt, aki nekem szivart se adott. Hidd meg, Pruzsinszky, hogy őmiatta. De hiszen majd meglátjátok. Még ma meglátjátok. De miért is ne lehetnék én még gazdag? Hozd ide csak fiam, Apolka, a »pénzügyminisztert«, hadd lássuk, mit operált azóta.
Apolka elszaladt a negyedik szobába és elhozta a »pénzügyminisztert«, az egyetlen komoly faktort, akire István gróf anyagi helyzete javításánál számított.
Egy üvegedényben, melyben valamikor befőttek lehettek, volt a pénzügyminiszter bezárva, t. i. egy keresztes pók, kinek az volt a hivatása, hogy a hólyaggal betapasztott üvegben remete-életet élve, unalmában hálót kössön s abba az üveg aljára szórt kilencven parányi papírkockából, melyek mindenikén egy szám volt felírva, felhúzzon spekulatív ésszel ötöt, amit aztán Zsolnán vagy Trencsénben a lutriba lehessen tenni.
István gróf megnézte a pókot, ki az üveg felső részére szőtte finom hálóját, melynek láthatatlan szálain nagy himbálózást, futkározást vitt végbe.
– Szorgalmasabb is lehetne – motyogta. – Még csak két számot húzott fel a lusta kutya.
Valóban, mindössze két kis papírkocka fityegett alá a hálóból.
E pillanatban kocsirobogás hallatszott künn.
– Pamutkay uram érkezett meg a fiskálissal – vélte Kovács uram.
– Hadd jöjjenek be – szólt felvillanó szemekkel a beteg s eltolta egykedvűen a pók üvegpalotáját a medicinás üvegek közé. – Hídd be kérlek, Pruzsinszky, a káplánt és Bakrát is… Legyetek itt mindnyájan. Mert fontos lépés az, amit most akarok elkövetni, illő, hogy mindnyájan tanúi legyetek. Te pedig, Apolka, ülj ide mellém a székre. De mért sápadtál úgy el, miért reszketsz? Valami bajod van, férgecském? No, ne ijessz meg, mosolyogj, hiszen mosoly való most, majd meglátod.
– Hát nem látja, hogy már mosolygok?
De nem volt már ideje se mosolyogni, se reszketni, a mosolyt, a rémületet egyszerre elfújta a meglepetés, megnyílott az ajtó, és belépett rajta Pamutkay uram, elöl bocsátva Trnowszky Miloszlávot.
Az ám, a Miloszláv az – ha nem álom. De már azért sem lehet álom, mert a bajusza is nagyobb, a szakálla is megnőtt, úgy, hogy már mégsem a régi Miloszláv, akit az álom rajzol, hanem egy másik, csinosabb.
Apolka rögtön megösmerte, csupa láng lett az arca, fel akart ugrani, de azért mégis csak ülve maradt, mohón falta a kedves, ismerős vonásokat a szeme, de azért mégis behunyta. Csak a szíve ugrált, dobogott olyan hangosan, hogy megijedt, talán mások is meghallják, leszorította a kezével, meg akarta állítani. No, iszen jóval kezdett ki. Lehet is a szívet megállítani! Józsua is csak a napot tudta.
Ezenközben előre tuszkolta Pamutkay a jöttet, bemutatván őt illőképpen.
– Dr. Tarnóczy Emil köz— és váltó-ügyvéd.
A fiatal ügyvéd meghajtotta magát és csak most pillantotta meg Apolkát, sietve lépett hozzá.
– Jó napot, édes húgocskám! Ejnye, de megnőttél!
A gróf különös szemeket meresztett rá, félkönyökre emelkedve. Apolka halkan, elfátyolozott hangon felelte:
– Régen láttuk egymást, nagyon régen…
Volt valami fájó szemrehányás ebben a csengés nélküli, szürke hangban.
– Úgy? – kérdé a beteg a leányka felé fordulva. – Valami ismerősöd a fiskális, Apolka?
– Rokonok vagyunk – felelte helyette az ügyvéd. – Közeli rokonok, együtt töltöttük a gyermekévek egy részét.
– Hát úgy is jól van. Üljön le, kedves fiskális. Melyik Tarnóczyakból való ön?
– Az ötforintosakból – felelte az ügyvéd mosolyogva.
Valóságos rémület ült a főúr arcára.
– Csak talán nem…
– Nem, nem – sietett az ügyvéd felvilágosítani. – Nemes ember vagyok, azelőtt Trnowszkyak voltunk.
– Hála istennek! (Nagy kő látszott leesni a szívéről.)
– Az a nevünk volt, ami az Apolkáé, de a megboldogult apám megmagyarosította.
Apolka élénken kiáltott közbe:
– Hát meghalt a szegény Gáspár bácsi? Istenem, nem is tudtam. Engem nem is értesítettek…
S egyszerre megeredtek szemeiben a könnyek. István gróf fitymálólag intett a kezével.
– Ugyan ne pityeregj. Ha meghalt, meghalt. Mi közöm neked az atyafiaidhoz, nem szeretem, ha a szemedet rontod miattuk. Hát kedves fiskális, tudja-e, miért hívattam? Ámbár iszen nem is hívattam. Jobb szerettem volna, ha Pamutkay uram valami öregebb embert hoz. Mert az öreg róka mindig többet tud, mint a fiók róka. De ha már itt van, maga is jó.
– Parancsoljon velem a méltóságos gróf.
– Írt-e már maga valamikor instánciát a királyhoz?
– Írtam.
– No, az derék, akkor hát tudja a módját, mert képzelem, hogy sok hókusz-pókusszal jár.
– Ügye válogatja, gróf úr.
– Hát arról van szó – mondá ünnepélyesebb, emelkedettebb hangon, Apolkára mutatva -, hogy én, szentmiklósi és óvári gróf Pongrácz István, ezt a leányt a magamévá fogadom, ősi nevemet reáruházom és a többi, meg a többi. Érti-e a fiskális úr?
A jelenlevők ajkáról a csodálkozás elnyomhatatlan moraja szakadozott fel. (Oh, te nemes lélek! – kiáltott fel Pruzsinszky, szemeit az égnek fordítva.) Az ügyvéd arcán egy felhő húzódott, csak az Apolka pattant fel székéről örömteljesen s térdre vetette magát a gróf ágyához, úgy csókolta a nagy, lelógó kezeit, ahol érte, majd az egyiket, majd a másikat.
– Mivel érdemeltem én meg ezeket, mivel, mivel?
A beteg kiszabadította az egyik kezét és megsimogatván vele a fejét, szeretetteljesen mondá:
– Keljen fel, Apollónia grófné. Csak semmi érzékenység, semmi érzékenység…
De bizony mégis elfakadt Apolka sírva a nagy örömtől. Ezt a megoldást meg se merte volna álmodni, mert nemcsak a veszedelemtől szabadult meg, hanem még grófkisasszony is lesz belőle. Ez már csakugyan sok volt. Kicsordult a szíve, nem bírt tovább vele, odaborult egész önfeledten az ügyvéd nyakába.
– Látod, látod, Miloszláv, milyen jó az isten.
– Micsoda modor ez, Apolka? – kiáltott rá ingerülten a gróf. – Nem szeretem, ha csak egy percre is elfeledkezel ezentúl, hogy ki leszel.
Az ügyvéd hamvas barna arcát elöntötte a pír s némi hevességgel emelkedett fel székéről:
– Méltóságos uram, mindenekelőtt szíveskedjék engem kihallgatni.
– Hát beszéljen, amice. Hiszen éppen azért hívattam, hogy beszéljen.
– Amit én akarok mondani, ahhoz nem kell annyi tanú.
– Az ördögbe is, mit akarhat mondani? Nos tehát, menjetek ki, Pruzsinszky! Apollónia, menjen be ön is a szobáiba.
– Nem, ő itt maradhat.
Mind eltávoztak, csak a leány maradt.
– Hát mármost mit akar?
– Azt akarom tudtára adni méltóságodnak, hogy én nemcsak mint ügyvéd vagyok itt.
– Hanem?
– Hanem mint kérő is.
– No, no – kérdé a gróf csodálkozva -, és mit kér?
– Az Apolkát.
– Az Apolkát és mi végre?
– Hát feleségül – felelte egyszerűen.
Apolka a kezeivel fedte be az arcát. Azt hitte, mindjárt összeomlik ez az egész nagy vár a fejük felett ettől az egy szótól, szakadt is már a bolthajtás és hullani látszott a vakolat… A beteg pedig felugrott dühösen, meg akarta ragadni torkánál fogva az ügyvédet, de visszatántorodott az ágyba.
– Hát megbolondult maga? – rikácsolá. – Honnan veszi azt a vakmerőséget?
Tarnóczy egy csöppet sem ijedt meg, egykedvűen játszott a kalapja pántlikájával.
– Egyszerűen szeretem őt, ez az én bátorságom forrása, és azt hiszem, ő is szeret.
– Az lehetetlen! – hörögte Pongrácz István. – Felelj neki, Apolka!
Apolka leejtette a gyűszűjét és elkezdte keresni mindenfelé, mintha nem lenne annál most fontosabb dolog a világon, az ágy alá is lehajolt, nagy sopánkodva: Ugyan hova is gurult? Ej, ej, te csúf gyűszű!
– Hát nem felelsz, Apolka? Hagyd a pokolba azt a gyűszűt, ne bújkálj most utána! Hiszen csak nem ment el az eszed! Itt hagynál engem, kis férgecském? (és egészen elérzékenyedett, meglágyult a hangja). Egy fiskális vegyen el? Oh, dehogy adlak, dehogy. Ha adlak, egy hercegnek adlak. Az se valami apró oláh vagy német hercegnek, legalább is egy Esterházy legyen, aki a kezed után nyúl. Még az is köszönje meg. Hát mégse felelsz, Apolka?
Bizony nem jött ki annak a torkán egyetlen hang se, csak egyre kereste azt a gyűszűt a lesütött szemeivel a padlón.
– Apolka – szólítá meg az ügyvéd fájdalmas, szívbe lopózó hangon -, hát csakugyan nem szeretsz többé? Légy bátor, mondd meg az igazat.
A leányka megrázkódott, fölemelte azt a szép fejét és így szólt megdicsőülve, szinte mámorosan:
– Szeretlek, mindig szerettelek. Mindennap terólad gondolkoztam, felhőtől, fecskétől neked üzengettem.
Miloszláv édesen, boldogan bólingatott:
– Felhőtől, fecskétől mindennap megkaptam.
– Szamárságok! – mordult bele István gróf. – Ebből semmi se lehet. Gyerekkori szerelem, ostobaság, olyan, mint a márciusi hó. Igen sajnálom, hogy effélével fárasztotta magát. Pamutkayt jól össze fogom szidni, amiért éppen önt hozta ki a zsolnai ügyvédek közül, pedig annyi van, mint a tarka kutya. De ön tán nem is ügyvéd?
– Az vagyok, atyám halála óta, de Pamutkay úr nem hibás, hogy elhozott, magam ajánlkoztam neki, minthogy beszélni akartam önnel, gróf úr, és hazavinni innen a menyasszonyomat…
Olyan vakmerőség volt ez, hogy most már mulattatni kezdte Nedec urát. Az ördögbe, hiszen ez egy eredeti ember! Érdekes objektum. Szép história fejlődhetik, ha ez így megy.
– No, ebből ugyan semmi se lesz, ön kosárral megy haza.
– De hiszen hallotta méltóságod, hogy szeret.
– Az mindegy, én oda nem adom, punktum.
– Uram – szólt az ügyvéd a szenvedélytől fojtott hangon -, Magyarországon törvények vannak.
A főúr ajkán gúnyos mosoly szaladgált.
– Persze, persze.
– És nincsen joga visszatartani; ön se apja, se gyámja.
– De igenis, visszatarthatom. Ő nálam haditúsz. Csak cserébe van egy más hölgyért. Elhozta ön magával azt a hölgyet?
– Úgy? Haditúsz?
És most az ügyvéd mosolya lett ironikus. Úgy látszik, ösmerte a túsz történetét.
– Igen, most haditúsz, nemsokára pedig gróf Pongrácz kisasszony lesz. Tehát távozzék, fiatalember, azt tanácslom.
Tarnóczy makacsul rázta meg a fejét.
– Egy tapodtat se, uram, a leány nélkül. Gyere, Apolka, fogd a kezemet. Kövess!
S odalépett a nagy üvegszekrényhez támaszkodó leányhoz, ki olyan fehér volt, mint azok a porcelán edények bent az üveg alatt.
– Nem jó vége lesz ennek, domine – figyelmezteté a főúr kedélyesen. – Mire való az a nagy lelkesedés?
De Tarnóczy nem tágított. Átölelte félkarjával a leány nyakát és úgy vonszolta az ajtó felé. Apolka bizonytalanul tett egy-két lépést, mint az alvajáró, majd visszafordult, s megtört fényű tekintettel mintegy bocsánatot kért a betegtől:
– Ne haragudjék rám. Nem tehetek másképp. Szeretem. Az övé vagyok.
Pongrácz fölvetette a fejét az őrültek idegbántó, száraz kacajával, s aztán kivett a vánkosa alól egy fehér csontsípot és belefújt.
Az éles süvítésre villámhirtelen megnyílt két láthatatlan tapéta-ajtó s mindeniken két-két alabárdos vitéz toppant be szinte észrevétlenül.
– Testőrök! – parancsolá nyugodtan – fogjátok el ezt az embert és vessétek tömlöcbe. Az életeddel játszol érte, Makovnyik!
Makovnyik és társai rávetették magukat az ügyvédre, hiába tiltakozott az a személyes szabadság ilyen eklatáns megsértése ellen, hiába ütött szét ökleivel az alabárdosok közt, ámbátor Makovnyiknak akkora pofont adott, hogy valami érnek kellett megpattanni a halántéka táján, mert a bal szeme tele lett vérrel és kijjebb ugrott, de azért mégis legyűrték a markos fickók, s Apolka minden könyörgése dacára elhurcolták abba a börtönbe, ahonnan évek előtt báró Behenczy Károlyt szöktette meg Estella.
A dulakodás robajára előrohantak a várbeli urak. Pruzsinszky a roskadozó Apolkát kísérte át a szobáiba, Pamutkayra pedig a gróf förmedt rá:
– Szamár kend, ezredes. Hozzon hamar másik ügyvédet.
A jó úr tehát szép csendesen kifordult az ajtón, felült újra az urasági bricskára, de most már okosabb volt, mert mindjárt két ügyvédet hozott Zsolnáról, akik elkészítették a kérvényt a királyhoz az Apolka adoptálása iránt.
*
Minden kisváros bizonyos vonásokban egyforma, van egy híres prókátora, akinek az eszét csodálják, van egy legszebb háza, amelynek falai fönséget, méltóságot látszanak lehelni a járókelők előtt, vannak kikapó asszonyai, vannak szépek és hozzáférhetlenek, van egy gazdag kereskedője, akinek vagyonáról beszélnek, van egy gavallérja, akinek az öltözködését, modorát utánozzák, s ha nagy volt, még halála után is él egyes mozdulataiban, amint a sétabotját lóbázta, amint a kalapjával köszönt a hölgyeknek. S éppen úgy megvan a hatása emberöltőkön át, mint egy szónoknak, vagy színésznek, szokásai, formai allűrjei, sőt még az arcfintora is tovább élnek.
Minden kisváros, akármilyen icipici legyen, még ha Zsolna is, egy egész bevégzett világ, ahol minden megvan, ami az öt érzéket foglalkozásban tartsa. Az események, tragédiák, konfliktusok igen kicsinyesek, de éppoly idegizgatók. Hogy például Malinák János városi tanácsos nem kapott meghívót a főispáni bálra, az volt olyan esemény, mint a porosz király inzultálása a francia követ által. Szegény Malinákné, majdhogy meg nem bolondult szégyenletében. Ennél csak a Pongrácz hadai tettek nagyobb szenzációt. Az Apolka eltűnéséről már nem beszélt senki.
Azóta csak kisebb rangú dolgok történtek. Klivényi írnok elítélése (rajtakapták valami enyves dolgon, és most ott csücsül őkelme a trencséni tömlöcben), Tarnóczy Gáspár halála (egyébiránt nem nagy kár érte), s Emil fiának a leköszönése a városi hivatalról.
Bizony bolondot tett, mert polgármesterségig is fölvihette volna, olyan becsületes, derék fiú. S még azt mondják, hogy az alma nem esik messze fájától!
Emil megkapta a vagyont és ügyvédi irodát nyitott, elhatározván, hogy amint a gyászév letelik, fölkeresi kis unokahúgát és feleségül veszi. Még egyre emlékében éltek a kerti idillek, még egyre melegítették a szívét azok a bogarakért, növényekért kapott csókok. Minden nyíló növény, minden röpködő bogár ezekről beszélt neki… Hej, de nehéz volt azt az egy évet bevárni. S még más dolog is aggasztotta. Az öreg Blázy, akivel közölte a tervét, ráijesztett ezekkel a szavakkal:
– Nehéz lesz azt, öcsém, abból a várból kihozni.
– Talán hallott valamit a bácsi?
– Hallottam egyet-mást, éppen azért mondom.
– Jó, jó, de csak nem sárkány őrzi, mint a mesékben?
– A sárkánynak hét feje volt, azért volt veszedelmes, Pongrácznak ellenben az az egy feje se jó, ami van, azért aztán még veszedelmesebb a sárkánynál. Bolond embert nehéz kapacitálni.
– No, én mégis kihozom azt a leányt egy év múlva.
Hanem alig egy pár hónapra a Gáspár halála után, halálosan megbetegedett Trnowszky Péter is. Mintha csak azt gondolná magában: Utána megyek annak a gazembernek a másvilágra, hogy ott is üldözhessem, bosszanthassam.
Trnowszky rosszullétének gyorsan híre futott, még annak is, hogy délutánra magához hívatta Kurka ügyvédet (Kurka volt a leghíresebb prókátor Zsolnán), mert végrendeletet akar csinálni. Tudni vélték azt is, hogy mi lesz a végrendeletben. Némelyek szerint kibékül halálos ágyán testvéröccse szellemével s minden vagyonát Emilnek hagyja, mások szerint a Matica örökli az egészet. De a legvalószínűbb verzió az volt, hogy a világba szórt Trnowszky Apolka lesz az általános örökös. Maga az öreg állítólag már pedzette is a környezetének:
– Ugyan ne sírjatok, bolondok. Tudom, hogy úgysem sajnáltok. Szép fehér kezecskékbe kerül itt a gyeplő, semmit se féljetek!
No, ha így lesz a dolog, és bár csak így lenne, micsoda parti lesz abból a leányzóból!
A becsületes Emilt nagyon megijesztette ez az eshetőség. A rosszhírű apák gyermekei, ha jók, sokkal érzékenyebbek a többi jó embereknél, mert őnekik megsúgja az ösztönük, hogy a szülei hibáit is expiálni kell, s hogy őróluk emiatt jobban lerí minden szenny.
Szinte belesápadt abba a gondolatba, hogy ha Apolka örökli Péter nagybácsi vagyonát, mely jóval nagyobb volt a Gáspárénál, akkor talán hozzá se megy, nagy nevű nemes urak versenyeznek a kezéért, de el sem veheti, hivatkozni se mer régi szerelmére, mert az egész világ kapzsinak tartaná. »Persze – fogják mondani -, előkereste a hamupipőkét, mert már rajta van a lábán az aranypapucs.« No, ez is csak olyan cudar jellem, mint az apja.« Még talán az Apolka is azt hinné.
Pedig Tarnóczy Emil nemes érzésű ifjú volt, tele idealizmussal, aki úgy nézte a világot, mintha éppen most kelt volna fel az Arthur király kerek asztala mellől, mintha csak az imént koccintotta volna össze a kupáját Lancelot lovaggal.
Hiszen persze, minden csak hiúság, ostobaság, az élet, a világ, a törekvés, a tudás, a pénz és minden, de igazán minden. Csakhogy ezek az ostobaságok és hiúságok nem egyformák. Az élet például olyan ostobaság, amelyhez mindenki ragaszkodik. A többi apróbb ostobaságok közül azonban ki-ki az egyéni ízlése szerint választ. Egyiknek abban telik a kedve, ha gazdaggá lesz, egy másik arra dolgozik, hogy okosnak tartsák, másik a hatalom után fut. Van olyan csacsi is… akarom mondani, van olyan ember is, aki abban találja az ambícióját, hogy ő jó. Találkoznak egyéniségek, akik a földi boldogság összes eszközei közül a »csász. és kir. kamarás« címet szeretnék. Sőt ennél is nevetségesebb alakban hegyeződik ki a hiúság. Ösmertem egy urat, aki arra volt hiú, hogy az ő sógora megveszett. Éveken át beszélte mindenkinek a kutyaharapástól támadt veszettség fázisait, amint azt megfigyelte rajta, hozzátevén nem minden kevélység nélkül: »A tulajdon sógorom volt.« Egyszóval mindenkinek van egy főbolondsága a mellékbolondsága mellett. A Tarnóczy Emilé az volt, hogy ő talpig becsületes.
És az is volt. Egyenes, nyílt, jóakaratú, tiszta lelkű, nemes érzésű. De ezzel nem elégedett meg; nem érte be, hogy ő valóban becsületes, hanem annak is akart látszani. S ez néha kényelmetlen feladat, mert éppolyan könnyű nem lenni becsületesnek és mégis annak látszani, mint becsületesnek lenni és nem látszani annak.
Tarnóczy, mihelyt neszét vette a végrendelet-csinálásnak, átszaladt a kollégájához, Kurkához, s minthogy pár nap előtt vesztette el tífuszban Róza nevű hajadon leányát, mindenekelőtt meleg szavakkal fejezte ki részvétét a kedves kisasszony halála fölött, mire a híres prókátor szeméből kibuggyant a könny.
– Köszönöm, kedves kartárs úr. Igazán jólesik. Meghalt, meghalt. De hát mit tesz az? Hiszen nekem fáj, nagyon fáj, de a világ azért tovább megy.
Kivette a zsebkendőjét, megtörölgette a szemeit, de azok újra átnedvesedtek. Kezeivel az ablakra mutatott, melyen át láthatók voltak a jövő-menő furmányos szekerek, káposztafejekkel megrakva, kofák a kosaraikkal, csintalan menyecskék enyelegtek a kapuajtókban a budetini katonákkal. Egy ember egy hordót gurított maga előtt a piac felé nagy énekszóval.
– Lássa, az emberek élnek, járnak és nevetnek. Ők semmit se tudnak arról. Rá se gondolnak. Fogadni mernék, hogy az a hordós ember ott nem is ösmerte a Rózát. Olyan nehéz a szívem, kolléga, olyan nehéz, pedig nincs igazam. Nincs, nincs. Mert mi az voltaképpen, hogy Róza meghalt? Hát meghalt. S minden egyéb maradt rendjében. Pedig úgy szeretném, ha valami nagy szög kiesett volna a világ küllőiből, hogy valami történt volna. Mert szamár vagyok, hogy ilyet szeretnék. Miféle jogon? Hiszen Napóleon is meghalt. Az volt a nagy eset! Jézus Mária, csak kimondani is sok. Napóleon meghalt. És mégis meghalt. De Kurka Róza! Ugyan bizony! Hát nem mindegy az ennek az országnak, hogy él-e, vagy meghalt? Hát micsoda egy Kurka Róza? Semmi. Az már más, ha egy Deák Ferenc hal meg. Micsoda katasztrófa, micsoda csapás százezreknek, millióknak, és mégis meg kell benne nyugodni. De Kurka Róza! Az csak bliktri, kartárs úr. Az csak olyan, mintha egy morzsa leesik az ember tenyeréről és megint földdé lesz.
Igyekezett magát elnyomni, legyőzni. Az emberi állat küzdött a filozóffal és legyőzte a filozófot; zokogva borult az asztalra, amiért az a morzsa leesett a tenyeréről…
– Bocsássa meg, Kurka úr, hogy talán szomorítottam, de egy különös ügy hozott ide.
Ügy! Ügy! Az »ügy« szóra felemelte fejét az ősz ember, hosszú, nehéz lélegzetet vett, mint a harcsa, ha pálinkás kenyeret tesznek a szájába. Rózáját eltemette a földbe, magát pedig eltemette az ügyekbe. Nagy könnyebbülés volt ez neki.
– Beszéljen, kartárs úr.
– Ön ma délutánra, úgy tudom, Trnowszky Péter nagybátyámhoz van elhíva végrendeletcsináláshoz.
– Hm, igen. De nem látom át, mit segíthetnék én ott önnek?
– Oh, nem is azért jöttem, Kurka úr. Én nem törődöm a végrendelettel.
– No, no. Hisz ön esetleg örökséghez juthat ezen a réven.
– Azt kevésbé érdekel, hogy én kapom-e, vagy más valaki. Ha valami óhajtásom lenne, az nem oda vág, hogy melyikünk kapja, hanem, hogy melyikünk ne kapja.
– Ugyan? – kérdé Kurka úr kíváncsian. – Ki lenne a kitagadott, ha öntől függne? No, persze, mindjárt eltalálhattam volna, hogy a Matica.