EGY RENDŐR GENIE
A VÉN Fodor János, a vidék legmódosabb mágnás parasztja ült bent nehéz vasban a szegedi várban.
Nem vallott semmit a vén kópé – pedig tömérdek jel azt mutatta, hogy sok terhes állapotnak ő a fősrófja. A hurok folyton kisebb karikába fonódott a nyaka körül, de még sem olyan szükre, hogy megfojthatta volna.
Laucsik az elhiresült vizsgálóbiró megpróbált mindent, elindult száz szálon is, de mindig csak odaért, hogy semmi bizonyosat nem tud.
Hát egy nap – mikor már jóformán lemondott minden reményről, megnyilik a kanczellária ajtaja s gyönyörü paraszt menyecske lép be rajta, módos piros czipellőkben, sarkig érő selyem kendővel, ezüsttel kihányt kaczabájban.
– Jó napot kivánok tekintetes uram!
– Adjon isten szép asszony lelkem? mond Laucsik hanyagul felpillantva. Mit hozott galambom?
– Hát én bizony az uramhoz jöttem volna, ha beengedne hozzá a tekintetes ur.
– No és kicsoda a maga ura?
– Hát bizony az a szegény Fodor János.
– Ah! A Fodor János? szólt Laucsik csodálkozva. Bizony nem hittem volna, hogy ilyen szép felesége van.
Laucsiknak most villant eszébe, hogy nini, nini, hiszen neki a szerelmi szálon kellett volna indulnia mindjárt eleinte. De ki az ördög gondolhatta egy hatvannégy éves emberről?
– Aztán hallja-e szép asszony, hogy mehetett fiatal létére ilyen vén emberhez?
– Hja, a szegénység tekintetes uram! Ő tett engem urrá. A szemétből emelt fel a nagy gazdaságba. Én jártam jól, nem ő.
– No, hanem rosszkor jött menyecske, mert az ura beteg most és az orvos megtiltotta, hogy beereszszek hozzá akárkit is. Hanem jőjjön el a jövő héten… az az, hogy akkor meg én nem leszek itthon. Tudja mit, jőjjön el ugy két hét mulva.
A szép asszony eltávozott. Messze lakott valahol a szatymázi tanyákon, be sem jött a városba, csak a mondott időben.
– Eljöttem kérem alásan – szólt a Laucsik szobájába nyitva.
– Eljött? Hát kirendelte be? Kezdé Laucsik idegenül tekintve rá.
– A tekintetes urnak tetszett mondani.
– Én? Nem is ösmerem magát. Hát ki maga?
– Hiszen tetszik tudni, voltam itt a multkor.
– Hja lelkem, nem káptalan az én fejem, hogy minden embert az eszemben tartsak, megfordul itt ezer is napjában! Mi a neve?
– A Fodor Jánosné vagyok, kérem alásan.
– A Fodor Jánosné? Aha tudom már. No hát mit akar Fodor Jánosné?
– Eljöttem az uramhoz, a hogy mondva volt.
– Az urához jött el? – hebegé Laucsik csodálkozó szemeket vágva. Hát nem kapta meg a levelemet?
– Nem kaptam, kérem.
– Hogy lehet az? Pedig megirattam galambom, hogy az ura meghalt még a mult hét elején. Értesítve volt.
Az asszony elpityeredett s ziháló mellel mondá:
– Nem, semmit sem kaptam.
– Ejnye, ejnye, de restellem. Ez már mégis csak nagy rendetlenség! No ezt nem hagyom annyiba!
Laucsik csengetett. A belépő hivatalszolgának megparancsolta boszankodva:
– Küldje be Mihály, az irnokot!
Az irnok bejött.
– Hallja amice, elküldte maga a levelet Fodor Jánosnénak a férje haláláról?
Az irnok zavarba jött.
– Igazat mondjon! – menydörgött Laucsik haragosan.
– Bocsássa meg főnök ur, de elfelejtettem… Kiment az eszemből.
Laucsik most már nagy méregbe jött. Indulatosan csapkodta az aktákat jobbra balra s lármázott, hánykolódott.
– Ez már mégis sok. Ezt már nem tűröm. Ez a szegény asszony el se jöhetett a végtisztességre. Mert tartsuk meg a törvényt, de a mi emberi dolog, az emberi dolog. Takarodjék a szemem elől haszontalan fráter!
Azután a menyecske felé fordult szeliden:
– Lássa, én nem vagyok az oka. De az ember soha se végezheti a kötelességét ezek miatt a rendetlen emberek miatt.
Lassan-lassan az asszony is beletörődött.
– Hiszen ha már ugy esett, ki tehet róla… szólt sóhajtva… az isten ellen nem tehetünk.
Kötényével törülgette könyeit… vagy hogy talán csak markirozta, mintha törülné, mert az asszony hamis portéka s keresztényi megadással távozott a várból.
De nem mult el két hét sem, ott volt megint Laucsiknál nyalka gyászban.
– Ejnye! – kiáltott fel a vizsgálóbiró, mert most mindjárt megösmerte, maga már megint itt van Fodorné? Mit akar itt szüntelen? Hát hányszor mondjam már, hogy meghalt az ura?
– Nem is a végett jöttem most tekintetes uram, hanem hát…
– No csak szaporán mondja el, mert nincs időm…
A szép özvegy lesütötte szemérmetesen a szemeit.
– A pap küldött ide… vallogatta ki apródonkint.
– A pap? miközöm nekem a pappal?
– Nem is a tekintetes urnak hanem, hogy aszongya, hozzam el előbb a halotti levelet, mert ő addig engem össze nem esket.
– Össze nem esketi? De hát kivel esketné össze? Mit beszél itt össze-vissza bolondokat!
– A Rigó Palival.
– Ki az a Rigó Pali?
– Egy jóravaló legény, tekintetes uram.
– Ejnye, de hamar beleszeretett?… No lám, lám… ilyenek az asszonyok… de hát tán még sem illő volt ilyen hamar.
– Szerettem ám én azt azelőtt is… Tetszik tudni, régen jó szivvel vagyunk egymás iránt.
– Persze, igy már más, igy már értem. Aztán miféle foglalkozásu ember az a Rigó Pali?
– Kocsis volt a szegény megboldogult uramnál.
– Ha igy van, – szólt Laucsik nyájasan – nekem semmi kifogásom ellene, hanem az nem olyan kurtán megy, a halotti levélre stempli kell, ki kell iratni a halálozási könyvből. Egyszóval, ez csak ugy öt nap mulva lesz kész s akkor is elég parádéval jár. Jőjjön el négy nap mulva.
Addig a négy napig jól használta fel Laucsik az idejét.
Vallatás közben ráért kedélyes csevegésbe is ereszkedni Fodor Jánossal.
– Ej János, János, de szép felesége van… Nem csodálom, hogy az a szép asszony olyan keményen köti az élethez.
A vén betyár szemei megcsillantak.
– Bizony van annak, a ki meg nem issza, – mondta rá kevélyen.
– Kár, hogy olyan félrelépő jószág.
De már erre elfutotta Fodor szemeit a vér.
– Ne mondja azt a tekintetes uram! Kinozzon engem, csináljon velem akármit, de a feleségem tiszta becsületét be ne feketitse, mert az már nem tartozik az igazságszolgáltatáshoz.
– No-no-no… ne tüzeljen bátyó… mert ugy van, a mint mondom. Mikor hazudtam én magának valamit?
– Tudom, hogy nem hazudott, de ez még sem igaz! Hamarabb lehet báránynyá az ördög, mint az az asszony ördöggé.
– Pedig a kocsis a csábítója! Vele tart, vele tartott.
– Ne tovább! – bődült fel a betyár fájdalmasan.
– No, majd meg fogja hallani a saját füleivel. Akarja-e?
– Ha akarom-e? Inkább lássam leszakadni a mennyországot. De azért ott leszek, – tudom, szégyenbe marad a tekintetes ur.
Laucsik gúnyosan kaczagott fel erre s ez a kaczaj sokkal jobban szurta, döfte a szerelmes vén betyárt, mint a rettenetes «Ráday bölcső».
A megállapodáshoz képest negyednapra ott volt a szép asszony. Laucsik megtartotta szavát. A betyárt odaállította a szomszédszobába két rendőr közé, hogy mindent hallhasson, de ki ne léphessen onnan.
A szép asszonynak pedig igy szólt a rögtönzött törvényszékre mutatva:
– No mondja el az uraknak, mit kiván, ismételje még egyszer, a mit nekem elmondott, hogy ismerkedett meg Rigó Pállal s jelentse ki, hogy férjhez akar hozzá menni.
Fodorné elmondta himezetlenül még egyszer azt az egész szégyenlős históriát… csak néha sütötte le szelid kék szemeit, vagy a kendőjét taszitotta lejebb a szemére.
Mikor az utolsó szót is kiejtette, egyszerre felpattan a szomszédszoba ajtaja, s előrohant csörgő lánczaival, a rendőrök kezéből kiszakítva magát, Fodor János s fölemelte ökleit.
– Verjen meg az Isten Zsófi!
– Jaj nekem, jaj nekem! sikoltott fel az asszony. – Irgalom, könyörület!
– Beszélhetsz már! – szólt megvetőleg tompán. – Tekintetes uram pedig fogja meg azt a tollat és irjon. Majd beszélek én már.
Mialatt Laucsik hirtelen papirt vett, még egy lesujtó tekintetet vetett az asszonyra.
– Megyek már az akasztófára szivesen, hanem te is velem jösz Zsófi… velem jön a latrod is. Szépen együtt megyünk jó gerlicze párom!
– Én ártatlan vagyok – rebegé az asszony halálra váltan roskadozva.
– Ártatlan! Az ám! Csakhogy épen a te fekete hajaddal fojtottuk meg a horgosi zsidót… mert nem volt kötelünk. Te nyirtad le kötélnek a hajadat. Nézzék meg kérem, hol a haja ennek a személynek? No, de hadd kezdjem az elején. Tessék csak irni tekintetes uram…
APABÁCSIKA
(A SZEGEDI ÁRVIZ IDEJÉBŐL.)
EGY uszó deszkán találtak egy csecsemőt. Nem volt már pólyákban, de mégis igen kicsiny. Kék szemeit bámészan hordta szét a tenger fölött, mert valóságos tenger volt akkor a szegedi «budai országút» – s üdegömbölyü arczán egy bájos mosoly nevette azt a regényes képet, a mit annyian sirattunk.
A kormánybiztos épen arra siklott el könnyü csónakján s észrevette az elhagyott csecsemőt.
– Vegyétek fel az istenadtát a csónakba!
A gyerek mintha értette volna a kormánybiztos szavait, örömrepesve terjeszté feléje kis kezecskéit és tapsolt.
Izmos fiucska volt. Tagjait egyetlen ingecske fedte, mely nyakánál piros zsinórral volt összehuzva.
– Jó erős fiu – mondá a biztos – ha apja, anyja nem akad, magaménak fogadom.
– Engedd át nekem bátya! – szólt a kormánybiztos öcscs, aki mint országos képviselő szintén parancsosztogató volt a mentési munkálatoknál.
– Hagyd el; majd találok én neked másikat. Lesz itt elég.
Talált is mindjárt másnap egy másik fiut, körülbelül hasonló korut és elnevezte Csongrádi Mihálynak. A tegnapi, minthogy épen Gergely napja volt, Szegedi Gergely nevet kapott. Szüleik nem jelentkeztek, a két csecsemő megmaradt hát a két képviselőnek.
Épen egy kupéban utaztam a képviselő urakkal, midőn a gyerekeket hazavitték. Vagy nyolczan voltunk benn, a gyerekeken kivül, mert menekülőkkel volt tele a vonat. A mi kupénkban csupa képviselők voltak.
A két gyereket ölibe vette a kormánybiztos s mindenféle gyügyelő szavakat talált ki nekik; de azok nem feleltek semmire; nem tudtak még beszélni.
– Azt restelném – mondja a kormánybiztos, – ha valami ráczgyerekeket fogtunk volna össze.
– Biz az pedig nem lehetetlen; hátha valami szőregi asszony tette ki. Gergely urnak ugyis olyanforma a kinézése – találgatta az egyik utas.
– Nem szeretném pedig. És kivált Gergelynél, a ki az enyim. Hanem tudod mit öcsém, mondok neked egy pompás tervet. Neveljük a két gyereket közös kaszszára…
– De hisz az mindegy…
– Nem ugy értem. Csináljunk egy tréfát a sorssal, neveljük a két gyereket közösen, de az egyiket közönséges parasztnak, a másikat pedig előkelő úrnak.
– Jó, ebben van valami érdekes. Én ráállok.
– Mindenkinek tetszett a dolog s abban állapodtak meg, hogy döntsék el szavazat utján, melyik legyen ur és melyik paraszt.
Jól megtekintve a gyermekeket, Csongrádi Mihálynak vékony arcza sokkal uriasabb volt mint a Gergelyke czipó-feje.
Majdnem egyhangulag Mihály nyerte el az «uri jövőt».
Gergely tömzsi állapota azonban sokat nyomott a latba a szavazásnál, pedig ez az állapot nem volt természetes. A kormánybiztos 15 forintot adott a hajdunak elindulás előtt, hogy Gergelyt equipirozza ki s az, a mit vett, mind a gyerekre huzta: négy inget, két lajbit és két kaczabajkát: persze, hogy nem lehetett szegényke oly karcsu, mint Csongrádi Mihály (kinek ezentúl már «y»lonnal irjuk nevét).
Czegléden Gergely ur fészkelődni kezdett s minden jelekkel földre kivánkozott. Elértettük s hat parlamenti tag rohant hozzá ruhácskáit kikapcsolni s ekkor sült ki tulajdonképen, hogy egy egész ruhamagazin van rajta.
De ugyanakkor kisült az is, hogy Gergely ur magyar ember, egy csikót látván ugyanis épen az indóház előtt, kis ujjacskáival, mintha valami kedves ismerőst pillantott volna meg, odamutogatott.
– Ló! Ló! mekegte, száját egészen kinyitva s lábaival dörömbölve. A «ló» szót tisztán ki lehetett venni s okozott is olyan örömet a képviselő urak közt, mint egy jól elsült «névszerinti szavazás».
Igy értek be a gyerekek Budapestre, a hol a következő intézkedések történtek ő rájuk vonatkozólag.
Gergely számára ezer forintot tettek le a takarékpénztárnál, hogy midőn felnő, ebből és kamataiból egy kis telket vehessenek számára valahol falun.
Nehogy elpuhuljon, egy napig sem tartották otthon, hanem odaadták kosztra egy házmesternéhez a zöldfa-utczában, onnan jár a kisdedóvóba, oda, a hová a közönséges szegény gyermekek.
A megállapitott rendszerhez képest bezzeg egészen más sorsa lett Csongrády Mihálynak. Ő otthon nevelődik az uri háznál, bársony ruhácskában jár és a bonne vigyáz rá, az neveli.
Néhány nap előtt találkoztam a kormánybiztossal.
– Hová megy? – kérdem tőle.
– A Gergely gyereket nézem meg – felelte.
– Nagy-e már?
– Beszél mint a folyóviz és pajkos mint az eleven ezüst.
– Hát Miska?
– Azt nagyon elkényeztetik a feleségem, meg a leányaim. Soh’se lesz belőle semmi. Beteges, sápadt és el van kényszeredve.
– No hát nézzük meg a Gergelyt. Ha megengedi, én is önnel megyek.
Gergely épen az udvaron szaladgált mezitláb, midőn oda értünk. Két macskát kötött össze madzaggal s azokat kergette szilaj kedvteléssel.
– Apabácsika! – kiáltá örömteljesen s a kormánybiztos elé futott.
A házmesterné is kijött a fiu felkiáltására s nyájasan köszönt.
– Nos, hogy viseli magát a kis hunczut?
– Semmi panaszom rá; nagyon szeretem, csak ne beszélne olyan csunyán. Maig sem birtam leszoktatni.
– Hát hogy beszél – kérdém.
– Csupa «ö»-vel uram, a hogy a szegediek. Én nem tudom, kitől tanulta. A vérben hozta magával. Mert közülünk senki sem beszél ugy.
– Hogy hinak fiam? – kezdé vallatni a kormánybiztos.
– Szögedi Gergöly – felelte bátran.
– Kell-e czukor, hoztam?
– Köll, – mondá Szegedi Gergely s hirtelen elkapta a csomagot s vigan futott a macskái után.
FELFÖLDI EMBEREK
UTAZÁS PALÓCZORSZÁGBAN
1. A kesely rögeszméje
AZ UTÓBBI időkben jó nevet szerzett fiatal illusztrátor, Dörre Tivadarnak volt meg az a kivánsága, hogy ő, ki már nekem annyi palóczot rajzolt ide-oda, lásson egyet egyszer elevenen is.
Elutaztunk. Mondtam neki, hogy csináljon odahaza testamentumot előbb, mert noha nem esik Palóczia a világ végén, itt mégis meg fogja kóstolni azokat az utakat, a melyekről az annálékban meg van irva hogy sarat raknak a sár fölé s nevezik egymás közt «országút»-nak.
Minthogy ez a leirás egyszersmind hasznos kalauza kiván lenni a jámbor olvasónak, kénytelen vagyok kiterjeszkedni a részletekre is. Nevezetesen elindultunk Budapestről este a bécsihajón, mely Váczig vitt bennünket, hol szépen megháltunk a «Csillag» czimü vendéglőben s csodálkozva tapasztaltuk reggelre, hogy a pénzünk több egy forinttal, mint a mennyivel elindultunk.
Mikép lehetséges ez, ha sem nem kártyázik, sem nem lop, sem nem talál pénzt az ember?
A pénz ezen megfiadzását talán a boldog éghajlat okozza! Oh nem! Palóczia sem tündérország ennyire! Ilyen tartomány nem fordul elő talán még a népszinházban sem!
Nagy fejtörés után birtuk csak megfejteni a csodát. Eszünkbe jutott ugyanis, hogy tegnap este a váczi hajóállomásnál fiakkerkocsist fogadtunk, a kinek nem mi adtunk foglalót, hogy pontosan ott legyen reggelre, hanem ő adott nekünk egy forintnyi foglalót, hogy biztos passagieroknak vehessen.
– Hogy hivják? – kérdé tőlem az én piktorom, egészen elmélyedve vonásainak nézésében.
– Én Roth Salamon vagyok.
– Palócz ez? – szólt a piktor halkan, hozzám fordulva.
– Dehogy! Hát nem látja, hogy zsidó?
– Lehetetlen! Soha nem láttam még zsidó kocsist.
– A palóczok kevély hetyke nép, nekik derogál az, hogy pénzért szállítsanak valakit. A zsidó vagy uruk nekik, vagy – szolgájuk…
A ki ösmeri azokat a bérkocsikat, a melyek Váczról Gyarmatra szállítják az embereket, azok már régen szamárnak deklarálták azt a bölcs embert, aki először állitotta fel, hogy «lassan járj, tovább érsz».
Két nyomorult gebe (ezuttal Kesely és Sármány) van befogva egy-egy özönviz előtti batárba, melyről minden földi ékesség lekopott.
A gebék nyakán csengetyű, melynek zörgése idegessé teszi az embert és a feje is okvetetlen megfájul tőle.
– Nem lehetne levenni azt a csengetyüt Salamon? – indítványoztam a kocsisnak.
– Nem lehet kérem alássan, mert az nagy mulatság a lónak. Nagyon megszokják ezek a kedves állatok és szórakoznak vele igy utközben. Olyan az nekik kérem alássan, mint az abrak… mint a vászoncselédnek a muzsika.
A minthogy igaz is. A szt.-katalini állás alatt mikor a Kesely nyakát megrángatta Salamon, leesett a csengetyü-szijról a csatt, minélfogva nem lehetett többé felcsatolni. A Kesely megindult, de nagy zavarba hozta a csengetyü hang hiánya s minden tiz lépésnyire megkötötte magát, hogy ő a herkópáternek sem megy igy gyalog. Salamon végre is kénytelen volt madzaggal kötni oda a büvös kolompot.
– De iszen – mondá – nagy esze van ennek a lónak. Higyje meg teens uram, az embert sokkal könnyebb rászedni.
S miért ne hittem volna, ha ő mondta?
2. A palócz-föld flórája
Szép őszi nap volt a hétfői nap. Aranyos sugarak fénynyel öntötték be a völgyet és a rónákat. A vén Naszály-hegy egészen neki zöldült a mult heti esőzések után s mig nagy darabon velünk futott, hol közeledve, hol távolodva előbukkantak kék ruhában Nógrádvár regés romjai, Drégely is azon az oldalon s balra a távolban ködösen, mint egy karabélycső, a vén Szanda.
De jó volt ezekben lakni valamikor!
Hanem iszen nem a daliás időket keressük most. Az én piktorom oda se nézett a sasfészkeknek!
Többet ért annál egy rozoga kunyhó a rétsági szőlőkben.
– Nini, a Lapaj kunyhója, – kiáltá a piktor lelkesedve. Menjünk oda! Hadd vegyek róla vázlatot.
Leszálltunk s megindultunk a hegyi gyalogúton a kunyhó felé, mely galyakból és vesszőkből volt összetákolva.
Utközben jobbról-balról, ismerős füvek és virágok mozogtak, susogtak harmatosan. A vad komló felfutott a csipkebokrokra s egészen körülfogta a karcsu hajtásokat, mintha szoknyákat varrna belőlük. A fekete bodza, egész nagy táblákat lepett be… mosolygó gyászmezőket csinált.
Még a virágok is milyen egyszerüek itt!
A marmancsok, a tormalevelek, hogy összekeverednek, összebujnak; a bajnokfű kiemelkedik közülök magasra, a farkastej buján szegi be az utakat s még a halványpiros virágu bogáncs is dísz itt.
Oh, kedves virágai a palóczföldnek! A tündérkert se szebb tán, a kelet gyöngyei se bájolóbbak, mint a ti boróka-bogyóitok.
Ez a szőnyeg, a mely az én bölcsőm alá volt terítve, a melyet én annyiszor megtapodtam.
Valami édes csiklandozást érzek a talpamon, ha rátok lépek… vagy hogy talán a szivemben van az…
– Milyen szomoru virágok és füvek! – mondá a piktor.
– No, ugy-e gyönyörűek!
Még egyszer megnézte őket, futólag, lenézőleg.
– Nem találok rajtok semmi különöset. Minden mező ilyen.
Ilyen? Oh, dehogy ilyen! Vagy igaz, a piktorral ők egy cseppet sem törődtek, hagyták elmenni magok közül idegenül.
Valamennyi engem nézett, kidugták kiváncsian fejeiket az apró füvek és a lóherés bokrok közül, integettek és kiabáltak, csalogatón magukhoz szólitottak… Nem ösmersz? Nézz csak! Itt vagyok… Látsz-e? Én is. Mi is. Mindnyájan. Nem öregedtünk semmit… semmit azóta…
Szivem hangosan dobogott szavaiktól… talán a könyem is kicsordult; soha nekem még nem volt ilyen nagyszerü fogadtatásom.
De a piktor nem értett abból egy betüt sem.
Dunántuli ember, szegény!
3. Az uj üstökös
Lerajzoltuk a kunyhót. A csősz a mint meglátta, hogy a kunyhójáról mappát veszünk föl, gyanakodó szemekkel mért végig s közelebb lépegetve hozzánk, szürét a földre teritvén, félkönyökére dülve, kihivó tekintetet vetett ránk mintegy várakozó állásban.
– Osztég mire való lesz az? – szólt hosszu hallgatás után boszusan.
– Semmi rosszra. A kunyhó nagyon szép. Le akarjuk rajzolni.
Megcsóválta bozontos fejét.
– Dejszen engem el nem bolondítanak az urak. Már micsoda szépség volna ezen la? Nem vagyok én mai gyerek. Ha az urak valami szépet akarnának festeni, ott a tiszttartó háza a faluban, – hanem hát jól tudom én mi lesz ez…
– Ejh, ugyan mi lesz?
– Az lesz, hogy megmondta nekem a rétsági főkoldus, a kinek a fészke ott vagyon az országuton a vén nyárfa alatt…
– Mit mondott meg?
– Azt, hogy a biró megfenyegette, jövedelmi adót fog vetni a vármegye ő rá is: – mert már a vármegye rászorul az ilyen szegény párákra is.
Nevettünk a csősz észrevételén, a mi ugylátszik, még csak jobban elkeseritette.
– Nevethetnek, tudom. Látom ám már az uj üstököst negyednapja. Mindig hajnalban jön a nagy farkával… Égi jel nem hazudik.
– Hiszen az üstökös háborut jelent barátom.
– Az ám, valamikor – szólt meggyőződéssel, kalapját szemére huzva, – háborut jelentett még a jó világban, de most már mindig az uj portiónak a forspontja. Nem vagyok én mai gyerek, megvigyáztam én azt már.
És az öregnek körülbelül igaza van. Mert ha az üstökös háborut jelent is, az uj adókat meg a háboru jelenti.
Csak egyet nem vigyázott meg csősz uram; hogy az adószedők néha be se várják az üstökös csillagot.
Felállt, közelebb lépett hozzánk s inkább kiváncsisággal, mint gyülölettel tekintett a vázlat könyvbe s a mint lassan-lassan kikezdte venni a körvonalakat, még tetszett is neki a dolog.
– Az istenugyse, – mondá.
– Kivettem szivartárczámat s megkináltam egy szivarral.
– Hát iszen… iszen… szólt békülékenyebb hangon, mialatt a szivart a nagyobb összetartozandóság okából megnyálazta – ha már rászorul király ő felsége… mert hallom, hogy nagy szegénységben él ő is… én bizony nem ódzkódom… csak arra kérem szeretettel az urakat, hogy ha már ugy van, hogy legalább minél kisebbre rajzolják.
Azt gondolta, hogy ugy kevesebbet kell majd fizetni érte. S szörnyen hálálkodott, mikor egy féltenyérni darabkára látta oda teremtve.