Az a pogány Filcsik
Olyan bolond gyanú van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy az öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, kérkedik vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája, s talán nem is volt soha.
Márpedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött mihozzánk) nagyon jól emlékeznek rá, kivált az öregebbek.
Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybőr gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két szép ezüstcsat tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolc városa számtalan házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon.
Igazi remekmű ez, melynél nem kímélt sem fáradságot, sem anyagot a szűcs.
De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szűcs egész Miskolc városában. Még ha félrőfnyit hajt is föl Filcsik, gombokra szedve alul, akkor is a földet söpri a világ e kilencedik csodája. Egyszóval ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás lajbi.
De bármilyen nevezetes ruhadarab is, s akármit büszkélkedett vele Filcsik István, azért az idő vasfoga előtt mégsem volt respektusa. Az csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha a nótáriusék jurista fiának téli bekecse lett volna. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga alapbőr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magukét, kivált a bélésben és gallérban okozva botrányos kárt.
De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki észre nem veszi, felesége arcán a rózsák hogy fogynak, pedig ő maga tépdeli… nem vett tudomást e szomorú átalakulásról; ő mindig a régi bundát látta az ócskában, s rendes szójárása: „Fölteszem a bundámat”, sohasem veszített kevély jellegéből körömnyit sem.
Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy ha a kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa.
No, az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen azért csúfolták az „Isten csizmadiájának”, mert tulajdonképpen nem volt más kuncsaftja, csak maga az Úristen.
Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt csizmát, szinte kegyelemképpen tette azt is. Nemigen háborgatták hát a megrendelések, mert még ezenfelül gorombáskodott is az emberekkel: „Mire való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek mezítláb!”
Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, semmit, azon a bundán kívül.
Hát ‚iszen nem lehet égbekiáltóbb kegyetlenség, mint amit a saját egyetlen gyermekével tett: a Terkával.
Pedig mi volt a vétke? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta erőltetni. Egy cserépbe ültetni a rezedavirágot a csalánnal.
Nem csoda, ha elbúsulta magát, ha elfacsarodott a szíve, elszédült a feje, félrelépett a lába. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval.
Nagy hiba volt, de hát fiatalság, bolondság. Az egész világ követ dobhatott volna rá, csak éppen az apja nem.
Azóta még komorabb, vadabb lett az öreg, s mikor egy idő múlva, bűnbánó arccal hazajött a Terka látogatóba, hogy szüleit kiengesztelje, az öreg Filcsik elfordult: „nem ismeri a kisasszonyt”, leakasztotta a bundáját a szögről, s úgy elment hazulról, hogy vissza sem jött addig, míg el nem ment a lánya.
Azután már nem mert hazajönni soha többé a szegény Terka. Mindössze egyszer látta még az apját, mikor a falun keresztülkocsizott a szolgabíróval. Filcsik éppen a Patyolat-inghez ballagott, ahogy a kocsiról utána kiáltott: „Apám, édesapám!”
Az öreg fölnézett, lekapta nagy alázattal a süvegét, aztán odább ment szó nélkül. Bizony kő van az öregembernek a szíve helyén.
Ahány majornoki ember a szolgabírónál megfordult, az mind nem győzte elbeszélni, hogy milyen jó dolga van Filcsik Terkának: akár ő lenne a nagyságos asszony. Biz’ az a lelkem egészen eltanulta az úri módot. Azután micsoda becsülete van azóta a falunak! A majornokiak igazsága bezzeg lenyomja most a többi faluét. Meg azután azt is elmondták az öregnek, hogy mit izent súgva: látogassa őt meg az ő édesapja, kocsit küldenek érte, selyemvánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik éjjel-nappal, megbecsülik, megtisztelik, maga az úr is szívesen cserél vele parolát, csak jöjjön el minél előbb, mert már a Terka nem mer elmenni többé.
De hát az öreg Filcsikkel semmire sem lehetett menni.
Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját sorsán segíthet, de a nemes helység szerencséjét is megalapíthatta volna örökre.
Mert… de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu az egész környéken. Egyrészt, hogy legszegényebb a népe, de kivált mert nincs egyetlen kövezett útja, hídja, még csak helységháza sincs.
Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még sohasem volt szeretőjük Majornokon, minélfogva arrafelé építették az országutat, amerre jártak.
Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló; a szép Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágy-mellék, míg a Karancsalja a deli Vér Jánosné tejszín arcát áldhatja.
Mert hiába, olyan a világ, egy szépasszony arca szebb formát adhat az egész határnak.
No, ennek a Majornoknak ugyan nem adott.
A megyei vicemérnök, ki mappát csinált a vármegye ábrázatáról, úgy beszélik a környéken, kihagyta belőle. Sőt a tekintetes megyei karok és rendek száznyolcvan váltóforintot ígértek volna a szomszéd Hont vármegyének, ha elvállalja a magáénak; de annak bizony még ráfizetéssel sem kellett. Majd bizony, őt érje mindaz a csúfság és szidalom, ami Majornok után háramlik a nemes vármegyére!
Hanem ha Filcsik akarta volna… lett volna Majornokon út, még tán vörös márványból is… Mindnyájan boldogok lehetnének most. De visszautasította a szolgabíró úr nemes indulatját. Pedig ugyancsak ráfért volna egy kis jólét. Az Isten csizmadiája nagyon vékonyan állt a földi javak dolgában. A múlt hetekben már az ezüstcsat is lekívánkozott a bundáról a Patyolat-inghez. Ott is van azóta a Száli szekrényében.
No de nem azért volt az Isten csizmadiája, hogy ez a „kuncsaft”-ja legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni kezdtek névtelen levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal terhelve. Rendesen valami régi ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását, nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mégiscsak sok becsületes ember van a világon.
Egy ideig hitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is ővele, de az apjával, ki szintén István volt. Csak az a csodálatos, honnan adta kölcsön apja azt a sok pénzt.
S amint gyanúja fölébredt, mindjárt kitalálta a dolog nyitját is. Egyenként visszaküldte az érkező pénzesleveleket a szolgabírónak. Hogy mer az Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? Tudja-e, hogy az ő nagyanyja a híres Becsky famíliából való asszony s a többi.
Nem is jöttek hát pénzeslevelek többé ezután, hanem szomorú híreknek akadt elég hozója.
A szép Filcsik Terka halálosan megbetegedett. S amiben kedvét lelte eddig, megvetette a fényt, a pompát, eltolta magától a drága ételeket és a medicinásüveget, hanem az édesapját kívánta látni. Mégse volt hát olyan rossz lány az a szegény Terka!
S annyira ment ez a forró kívánsága, hogy végre is maga a szolgabíró volt kénytelen eljönni az öregért.
– No, öreg, most én magát viszem, ha akar, ha nem. Ne tagadja meg beteg lányától…
– Nekem nincs leányom!
– Velem jön, punktum.
– Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgős dolgom van. Nem lehet!
– Tegye meg az én kedvemért! – szólt a főszolgabíró úr nyájasan.
Filcsik sóhajtott. Talán ez volt az első sóhajtása, mióta él.
– Nem jön? Ön megtagadja tehát gyermekét?
– Igenis, kérem alássan.
– Ön a társadalom söpredéke!
– Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen magamforma vén csizmadiától kitelik minden.
Most már szép szóra, ígéretre fogta a fiatalúr, de bizony minden visszapattant arról a márványszívről, még a fenyegetés is.
– Fogasson el, tekintetes uram, veressen láncra. Akkor aztán megyek, ha visznek, akárhová.
Bizony végre is a csizmadia nélkül kellett hazamennie annak a hatalmas úrnak, ki az egész környéknek parancsol.
Hanem hát nem azért volt a hajdúja Suska Mihály, hogy ki ne gondolt volna valami ügyes haditervet útközben.
– Ösmerem én azt a Filcsiket, tekintetes uram! Úgy jönne utánunk, mint a malac a kukoricás szakajtó után, ha…
– Beszéljen kend.
– Ha ellopatnánk a bundáját. Mert él-hal ezért a bundáért. Nagyon különös ember az.
– No hát, lopassa el kend, minél előbb!
‚Iszen egyéb sem kellett az öreg kiszolgált obsitosnak, csakhogy őrá bízzák. A revolúció óta úgyse volt már a kezében ilyen nagy dolog. Bezzeg akkor… de nem mondja el, mert még el sem hinnék.
A beteg nő nyugtalanul hánykolódott ezalatt selyempárnái között, megrezzenve, valahányszor kocsizörgést hallott. Félkönyékre emelkedett, hallgatózva, megsoványodott kezeit fekete, hosszú hajába mélyesztve, mely körültakarta a fehér hálóköntösét.
Mindennel el van látva, amit szeme-szája kíván, s mégis a legszegényebb a világon, mert az egészség hiányzik s még valami: a szeretet.
A szerelem éget csak, őt már elégette, a szeretet melegít, s ő sohasem fázott még ilyen nagyon.
Semmi sem jó neki; a férfi hangja, kit szeretett, oly kiállhatatlan, inkább ne is virrasztana mellette, hagyná magára; az ágy kemény, hiába van selyemből, lágy pehelyből, hiába igazgatják minduntalan a cselédek.
Milyen más lenne most, ha otthon feküdhetnék a szegényes atyai kunyhó fedele alatt, a búbos kemencénél, a nyitott ablakon ha hallaná, hogy szólnak vecsernyére a majornoki harangok, s be lenne takarva hidegülő lába az atyai híres bundával. Erről beszélt, erről álmodott az éjjel, s íme – reggelre a sors meghallgatta, amikor fölébredt, a szép piros paplan fölébe oda volt terítve kedves, régi ismerőse, a bunda.
És azok a rózsák, piros tulipánok, amik a gallérját olyan széppé teszik, Terka halovány arcára másokat vetették. Az utolsó öröm éppen olyan édes, mint valaha régen az első lehetett.
Suska Mihály hamar váltotta be szavát, s nagyon jól számított. Mikor Filcsik éjjel hazajött a „Patyolat-ing”-ből, lakását feltörve, s a bundának hűlt helyét találta. A nagy szög üresen, árván volt, megfosztva minden ékességétől. Pedig október végét mutatta a kalendárium. A tél küszöbön várakozott.
Filcsik kétségbeesve, sötét homlokkal, mélyen szemére húzott kalappal járt-kelt a faluban. Nem evett, nem ivott, és nem beszélt. Ez a csapás végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, mert mindenkinek ajkán ott látta lebegni azt a gúnyos kérdést: „Hát a kegyelmed híres bundája ugyan hova lett?”
De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág előbb-utóbb megkerül. Nem veszhet el, aki ellopta, nem használhatja, az egész vidék tudja, hogy az övé.
Nem is csalatkozott. A hír meghozta, hogy a tettesek csakugyan kézre kerültek, s a bunda most ott van az igaz hivatalban. Négy nap alatt átveheti a tulajdonosa, ellenkező esetben elárverezik, mint gazdátlan tárgyat, a kórház javára.
Nyomban útra kelt a kastélyba. Nem habozott egy percig sem. Hiszen csak az igaz jussát megy keresni.
A szolgabíró nem tett semmi ellenvetést, beismerte, hogy a bunda itt van, s némán intett Filcsiknek, hogy jöjjön utána. Sok fényes, szőnyeges benyílón keresztül vezette a sáros csizmájú Filcsiket, ki félénken tipegett utána, míg végre egy félig sötét szobába értek.
– Ott van a bundája! – szólt reszkető hangon, egy szögletbe mutatva. – Vigye el!
Az öreg szemek lassanként szokták meg a homályt. De azért önkéntelenül is odatalált, ahonnan a halk nyöszörgés hallatszott.
A szolgabíró odalépett, s széthúzta az ágyfüggönyöket. Filcsik hátratántorodott. Ott feküdt Terka haloványan, mint a letört liliom, hosszú fekete szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával letakarva.
Szép volt így haldokolva is. Egy a földtől búcsúzó angyal. Vajon hová siethet? Hiszen az égből már lebukott egyszer!
Lehet, hogy fel sem nyitja többé azokat a bűbájos szemeket, melyek olyan hamisan tudtak kacsintani, azokat az édes ajkakat, melyeket olyan gyönyör volt csókolni.
Filcsik némán, mozdulatlanul állott egy percig, mintha gondolkoznék; azután szilárdan lépett az ágyhoz, és levette a haldoklóról azt a takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. Meglehet, úgy sem lesz rá szüksége többé. A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Filcsiknek még csak a keze sem reszketett. Még csak egy utolsó pillantást sem vetett a szegény leányra. Némán, szótlanul ment ki, mintha nem fájna neki semmi.
Még arra sem fordult vissza, mikor a szolgabíró borzalommal sziszegett utána, hogy „pogány”.
Ott künn nyakába kanyarította igaz jussát, annak dacára, hogy esteledett, hazaindult járatlan utakon. Nem akart most emberekkel találkozni. Talán érezte, hogy ő nem az.
Arcáról nem lehetett leolvasni semmit, úgy látszott, nyugodt. Talán még némi megelégedés is van rajta, a bunda megkerülése miatt. Csakugyan kő van ennek az embernek a szíve helyén.
Egy cserjéhez érve, a majornoki hegyszakadéknál (ott, ahol éjente, mint mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon) megbotlott valamiben a gyalogúton.
Egy koldustarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal megrakva. Jól imádkozhatott a gazdája, holnapra is maradt neki a mindennapi kenyérből.
De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonosa is a fa alatt: egy rongyos koldusasszony, ölében gyermekével.
Melléjük tette a tarisznyát, és gyufát gyújtott, hogy jobban lássa, nincsenek-e meghalva?
A mély lélegzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad anya és gyermek. Öldöklő fáradtság altathatta el így. Mert a csípős idő, hideg szél és a rongyos ruha nem alkalmasak az álomhoz. Csak az alhatik így, aki el van csigázva. Arcuk, különösen a gyereké, már most is kék a hidegtől, s parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya.
Filcsik előkereste a pipáját a dolmányzsebéből, megtömte, rágyújtott, és leült a földre – az alvók mellé.
Nézte, sokáig nézte őket. Jól láthatott. Az ég tele volt csillagokkal. A csillagok őt nézték, és talán integettek is neki, biztatták. Egyre lejjebb hajolt az alvókhoz, homlokárul izzadság csurgott, feje lehanyatlott, a híres bunda lecsúszott válláról. Jó volt az így; olyan melege van különben is. Aztán sohasem nyomta még így, sohasem volt még ilyen nehéz az a bunda.
Amint lecsúszott, fölemelte, s hirtelen végigterítette az alvókon. Azzal felugrott, s lassan, gondolkodva megindult a gyalogúton. Egyszer megállt, megfordult. Hátha mégiscsak visszamenne érte?
Nem, nem! Mit szólna hozzá az a millió szem az égen?
Most már sietni, majdnem futni kezdett hazafelé.
Az éj csendes volt, de hideg; az öregember pedig bunda nélkül, és mégsem fázott.
Egy gondolat melegítette ott belül, azon a helyen, hol szíve szokott lenni más embernek, de ahova neki ahelyett csak egy követ tett – a közvélemény szerint – a gondviselés.
Azóta nincs meg a bundája. De ő azért mindig csak úgy emlegeti, mintha megvolna. Fogad rá, henceg vele.
Az emberek tudják már, s ha nem félnének a nagy szájától, csak nevetnének, de így mindössze nem törődnek vele. Isten, ember elfordult tőle, mert istentelen rossz keresztény. Ha maholnap meghal a lésza alatt[1], holló, varjú lesz megsiratója, a temető árka lesz pihenő ágya.
A bágyi csoda
Kicsi a bágyi patak. A keskenyebbé vált ezüstszalag széles homokrámát kapott, és a csillogó homoknak is, melyet a népregék tündéreinek pici lábai taposnak, sehol véget nem érő füzesek a kerete.
A bágyi malomban nem tudnak őrölni. Tele van zsákkal az udvar, s türelmetlen férfiak, asszonyok, Gózonból, Csoltóról, ülik a Bágy partját a malom környékén, és a vizet várják.
Ha nem jön, tesznek róla. Kocsipál Gyuri, a molnárlegény már Szent Mihály lovát is ellopta a majornoki temetőből, lévén annak az elégetése csalhatatlan módja a záporeső kierőszakolásának az égi hatalmasságoktól.
Legyen is foganatja, mert a zsilipek le vannak ugyan eresztve, s minden éjszakára gyűjt is annyi vizet a gát, hogy a kereket megmozgassa, egy-két óráig – de mi az ennyi életnek? Kieszi a penész az utolsó zsákot, mire sor kerül rá.
Mindenki bosszankodik, csak a molnárné, a gyönyörű Vér Klára jár-kel mosolyogva az őrlők között, pedig neki van a legnagyobb kárára az idei szárazság.
Ha így megy, elpusztul a bágyi molnár, kivált, ha sokáig odamarad a katonaságnál, mert hiába, nagy az árenda is – de meg, csak asszony az asszony, ha aranypaszománnyal övezi is derekát.
Hanem ezt a véleményt nem hagyja szó nélkül Pillér Mihályné Gózonból.
– Asszonya válogatja biz azt. Igaz-e, Tímár Zsófi. Ámbátor a molnárnéért magam sem teszem kezemet a tűzbe, mert a veres haj… hej, az a veres haj… Igaz-e, Zsófi lelkem?
– Nem igaz, Zsuzsi néni! Jó asszony az, ha szép is.
– Látod is te a fekete kendőd alul!
– Itt voltam, mikor férje elment… hogy megsiratta, százszor megölelte.
– Minden okos asszony úgy viseli a viganóját, húgom, hogy a színes oldala van kívül. Ej no… hát csak érzékenyen búcsúztak?
– A molnár azt kérdezte Klára asszonytól: „Hű maradsz-e hozzám?” Vér Klára így szólott: „Előbb folyik fölfelé a bágyi patak, mintsem az én szívem tőled elfordul.”
– A Bágy fölfelé? – kacagott fel Pillérné gúnyosan. – Ehhez tartsd magadat, Gélyi János!
A többiek is nevettek. No ‚iszen az kellene még, hogy az a kevés víz is visszaforduljon… Jámbor bágyi patak még lefelé is csak ímmel-ámmal folyik. Maholnap nekigyürkőzik a homok, s megissza az egészet egy kortyra.
Mindenik jól mulatott a patakon és a molnárné fogadásán, csak Gélyi János nem. Elpirult a Pillérné szavára, mélyen a szemére húzta a kalapot, de mégsem olyan mélyen, hogy el ne láthasson alóla a sövényig, ahol a molnárné ruhákat terítget a karóra száradni.
A napfény kiöltött nyelvecskéi végigtáncoltak a sövényen, s ahol megnyalják a nedves vásznat, fehérebbé válik.
A Gélyi János szeme is arra vet sugarakat, s a Vér Klára arca pirosodik tőlük.
Észreveszik… hogyne… az őrlő asszonyok az odanézést is, a visszanézést is. Szóba rakják… hogyne… s amit nyelvük érint, nyomban feketébb lesz.
De nini, mintha ők beszélték volna hirtelen össze azt a sötét felhőt, egyszerre elborítja nyugat felől az egész égboltot. No emberek, gózoniak, majornokiak, mozogni fog itt a garat estére.
Kis uzsonna táján olyan záporeső kerekedett, hogy még a barázdák is patakká dagadtak. De ‚iszen mégse bolond ember Kocsipál Gyuri, hogy elégette Szent Mihály lovát.
Három nap, három éjjel járt a malom, megfogyott az őrölni való meg az őrlő. Harmadnap estefelé nem maradt más, csak Gélyi János tíz zsák búzája.
Talán szándékosan hagyta utolsónak a menyecske, hogy ő maradjon a legtovább? De hátha csak incselkedik vele? Hátha az akácfa virága a kacsintása… Mindenkire hullatja, de olyan magasan nyílik, hogy nem lehet ágat szakítani róla…
Alig várta, hogy kijöjjön a szép molnárné.
– Hallod-e, Vér Klári… Magunkban maradtunk. Jól tetted, amiért utolsónak hagytál…
– Nem én hagytalak. Öregeké az elsőség a malomban – felelte Vér Klári sértődve, s hátat fordított Jánosnak.
A köpcös, zömök legény eléje állott, s szép nagy szemei mámoros fényben égtek.
– Ne menj be. Azt akarom mondani, négy napja vagyok itt már szekérrel, elfogyott a takarmányom, éhesek a lovaim. Adj egy köteg sarjút a padlásról.
– Akár kettőt.
– Én pedig már két éve vagyok szomjas egy csókodra – suttogá, s szemei bámészan tapadtak arra a liliomderékra, mely megtörni látszott ettől az egy szótól. – Adj egy csókot, Klára!
– Egy felet se, Gélyi János. A te szeretőd voltam valaha, de csókot mégsem adtam. Most másnak a felesége vagyok.
Fölszakadt a sóhajtás a Gélyi János melléből:
– Verje meg hát az Isten azt a csillogó veres hajadat, mely a nyugalmamat megint elsöpörte.
Befutott az asszony, még az ajtót is magára zárta. Nem is jött ki többet, csak az ablakról törülgette le egyszer belülről az őszi könnyezést.
János ott is megpillantotta.
– Hej, majszterné asszony! Mikor lesz már lisztté az én búzám? – kérdé fojtott gúnnyal az ablakhoz lépve.
– Nem lesz az, csak derce – vágta vissza csintalan mosollyal a molnárné. – Vagy igaz, hisz te a zsákjaidat érted! Éppen mostan őrlik, a fele már megvan.
Ajkaiba harapott Gélyi János, s zavartan hebegte:
– Hát a másik fele?
– Egy-két óra alatt az is meglesz, s mehetsz isten hírével.
– Hanem addig legalább eressz be magadhoz a melegre. Otthon felejtettem a ködmönömet; fázom.
Klári megsajnálta, oly szomorú, panaszos hangon kéri. Aztán igazán hideg lehet ott künn… hiszen ő is fázik, reszket az ablaknál, mikor azt feleli:
– No, gyere be hát, ha szépen viseled magad…
Bement Gélyi János, és akár ki se menne többé soha. De takaros asszony, de mindene módos, járása, nézése, szava, mosolygása. Csak meg ne őrölnék hamar azt a búzát!
Gondolt valamit, s kiosont a molnárlegényhez. Rátalált a sötétben a füttyéről. A gádorhoz volt támaszkodva.
– Te, Kocsipál Gyuri! Tied lesz a furulyám, ha megáll a malomkő, és meg nem mozdul reggelig.
– Hüm! De mikor annyi vizünk van!
– Mondd az asszonynak, hogy nem elegendő, hogy gyűjteni kell, s ereszd le a zsilipeket.
A pörgettyű meg a pitle zaja elnyelte fojtott hangját, de Kocsipál Gyuri mégis megértette.
– Ühüm! Csakhogy akkor átcsap a gáton…
– Ne törődj te azzal, neked adom még a selyemvarratú dohányzacskómat is.
– Szurkálóval, acélostul?
– Mindenestül.
Mikor leeresztette a zsilipeket Gyuri, megállt, várakozott. Hátha figyelmessé teszi a molnárnét a kerék megállítása, s kijön, megindíttatja?
Senki sem jött sokáig. Egyszerre a gyertyavilág is elaludt bent a szobában. És a nagy némaságban csak mintha messze, nagyon messze csikordult volna egyet egy kulcs a zárban.
Gyuri vigyorogva húzta szét nagy száját, kivicsorított apró fogai, amint bozontos fejét megrázta, úgy néztek ki, mintha valami fehér lepke vergődnék a fekete éjben.
Nagyon meggyűlt a víz éjjel táján a malomgátnál, s amint a két sziklás hegyoldal között megtorlódott, megduzzadt, de mert nem áradhatott ki, zúgva csapkodta egy darabig a gátat, majd a partokat, hanem aztán meggondolta magát, s szép csendesen visszafordult.
A hold most bukkan ki, s végighúzza ezüstös fényes haját a bágyi patak tükrén.
A szél fölsivít bámulatában, felülről fúj, simogatni akarta a vizet – s íme, fölborzolta. A füzesek, a sás, a mogyorófabokrok reszketve hajtják le fejeiket, s gúnyosan suttogják: fölfelé folyik a bágyi patak!…