13
A málna elérett, augusztus volt, és Hanika most már hétszámra nálam ült és varrt. Menyasszony volt a szegény kis szeplőkirályné, ahogy Csaba öcsém csúfolta, ajánlásra, arckép után kérte meg a Lipi szenzáltól, a családfőtől egy pozsonyi órás, Feinsilber úr. Hanika hát eljegyzésre készült, várt, lihegett, szinte fűlt a belső eltitkolt, boldog izgalomtól, és lelkendezve, valami képzelt jóságokért, hálásan, szenvedélyes odaadással varrta olcsón, gyönyörűn, művészettel az én ruháimat.
Már akkor az ősz elé indultunk, várt események, remélt nagy változások, küzdések, diadal elébe.
Jenő egészen beásta magát a dolgai közé; néha alig lehetett szólni hozzá egész nap: volt úgy, hogy már Pityut is kiküldte, mikor az irodába kéredzkedett. Pedig néha meglestem; nem is dolgozott mindig, hanem járkált fel-alá a szobában órákon keresztül.
Olyan sok minden összejött akkor. Csaba főhadnagy volt lenn valahol Temesben, nyakra-főre csinálta az adósságot; Jenőt zaklatták érte. Azt felelte, már csak három hónap választja el a nagykorúságtól, akkor minden rendeződik. Nekünk most a magunk ügyében kellett dolgozni. Olyan nagyon számítottunk grószira, az ő szorosabb és régibb összeköttetéseire a vidéken, de ő éppen akkor ágynak esett. Régebben betegeskedett már, titkolta, nem engedett orvost magához; most végre Jakobi bácsi elszomorkodva jelezte, hogy alighanem gyomorrákja van. És mi nem, nem akartunk ezen törődni, jajgatni most, hisz annyi volt a gondunk. Nekem diktált néhány levelet Jenő – Ábris bátyámnak és Piroska férjének, anyám sógorának —, még az öreg Tyukody bácsinak is, akinek a két hóbortos vénleánya volt. Másoknak ő maga írt, Kendyt, a volt kliensét és a fiatalabb Kehidayt maga kereste fel. Egyelőre csak csínján, többet beszélve a főhercegfogadásról, mint a mi dolgunkról; de a közel rokonokkal bizalmasan közöltünk mindent. Néhol, vigyázva, tudom, hogy olyanfélét is sejteni engedett Jenő: hogy nem lesz azért minden az uradalom füttyszava szerint abban a megyei kormányzatban, ha ő egyszer végképp kikerül a gróf hatásköréből. De ezzel a kortesfogással nagyon óvatosnak kellett lenni, mert Scherer inspektorok egyre leskedtek, szimatoltak utánunk. Besúgtak-e vajon a vén árulkodónak valami ilyen beszédet?
Valami parcellázott földek eladása ügyében – amit Jenő csinált egyre irkált a nyakára, és küldözte az Imre fiát. Hogy őneki aratás utánra rendbe kell lennie a számadással! Jenő végre a grófnak írt, és persze szó nélkül megkapta a haladékot. Tudtam volna, csak egyszer mosolyogva nézni erre a hosszú Imrére, ha nem is úgy, de legalább a hiúságot legyezgetőn! De könnyen engedett volna a nagy hivatalos tartózkodásból, családi feszültségből! Hanem, akárki másra inkább; úgy gyűlöltem ezt a konok, német parasztfiút – mert olyan volt – a nyers ridegségbe és néha sértő illetlenségbe is oly rosszul palástolt bárdolatlan áhítozásával. Csak egy intés kellett volna neki.
Az idő úgy sietett. A Sándorka öcsém első miséjére sem tudtunk átjutni a szomszéd, püspöki városba, Klári mama egyedül ment. Gyönyörű fiatal pap volt, szelíden és fehéren állt az oltárnál, mint Isten báránya, reszketett, és felemelte a megszentelt ostyát. Ájultan esett össze úrfelmutatás után. “Idegbajos – mondták a doktorok —, gyógyulnia kell!” – Pedig jelölve volt másodtitkárnak a püspöki rezidenciába.
Mennyi zavaró, összevissza esemény! Árverésre került Telegd csakugyan, sokkal hamarabb, mintsem szerettük volna. És Tabódy Endre váltotta magához, Béltekyné, a nagynénje hozta nekem nagy sebbel-lobbal a furcsa újságot. Házas volt már akkor, a kis Pongrácz Anna volt a felesége, akit abban az évben mutattak be a megyebálon, mikor én férjhez mentem; akkor helyes kis bogárszemű, gömbölyű libácska volt. Hát Tabódy Endre az új földesúr, a Szinyér menti birtokosok új vezére! Azoktól kívánt legtöbb áldozatot a leendő vízszabályozás – amit a gróf kedvéért csinált a megyei kormány: Jolsvay meg az én uram majd —, bárhogy is, kötelezve lesznek keresztülvinni. De hisz Tabódy maga nincs eladósodva – a feleségével is kapott —, és így tizenöt-húsz év alatt hatszorosan térülhet meg az a költség! Vajon, vajon, hogy fog viselkedni az uram ügyében?
Mert érezhető volt azért egy lassanként összeálló ellenzékiség is már. A Tótfalussyak, az Ecsedyek, a nagyhangú Berey Gábor és Széchy, az anyám régi udvarlója. Valaki már olyanformát is említett, hogy ő volna az emberük az alispánságra.
De a mi táborunk is erősen együtt volt. Szeptember végén bizalmas vacsorát adtunk, de nagyon fényeset, impozánsat. Az új főispánékon kívül bejött és összejött mindenki, aki hozzánk tartotta magát, rokonok, barátok és érdekfelek. Ábris bátyánk akkor először közeledett a családhoz újra, sokévi haragoskodás után. Tüntető szívességgel fogadtuk. És itt voltak Hiripyék is – a falusi rokon család —, akiknél leánykoromban jártam utoljára a holdfényben, a jegenyék alatt. Hogy megforgatják az embert az évek, más álmok, célok, színváltozások! A bácsi most képviselő volt, a kerületében sokat jelentett nekünk. Meghíva, de alig remélve megérkezett, szinte tálalás előtt már, a hatalmas Kendy Péter kocsija is. Ő volt az egyetlen a megyében, akit a gróf meghívott a készülő főhercegi vadászatra. De jól sejtette, hogy titokban a Jenő műve volt ez is.
Kicsit feszeskedő, bizalmatlan és hűvös volt eleinte a hangulat a virágos, ezüsttől ragyogó asztal fölött. Az összeszokott, pletykás, hamiskodó városi asszonyok helyett most csak két-három korosabb néni vagy furcsán, szinte a mellőzéstől féltükben gőgös falusi menyecske volt itt – elszokott, távolodott rokonok. A férfiak is kertelve kerülgették az “ügyet”, a nemesi bandérium kérdése sehogy se akart kiigazodni. Családi politikából, részben bizalomból, elismerésből is már, készek voltak tolni az uram szekerét a megyénél, de hogy éppen ők járjanak a gróf kezére most, amikor legjobb alkalom volna tüntetően éreztetni az ősi háromszáz éves ellenkezést!
A Szinyéryek birtokszerző őse is így tányérnyalóskodott a német körül – sok császári cseléd, sok sunyi labanc —, úgy harácsolták össze a megye harmadát, osztályos atyafiak, máig is öt-hatszáz holdon küszködő vagy leszegényedett nemesek igaz vagy képzelt jussát. “De legalább függetlenek voltunk mindig. Eb ura!”
Az asszonyokat próbáltam szórakoztatni, és csak fél füllel figyelhettem – csudálva és elismerőn —, milyen ügyesen tereli át Jenő a szót, az ingerültséget az országos kormányra. Tisza Kálmánt meg a többit szidni vagy pártolni, ebben inkább megegyeztek, összetaláltak vagy feltódultak a hangulatok. A két vármegyei hajdú, akiket Melanie rendelt át, bontogatni kezdte a pezsgőket.
Éjféltájban a szalonba mentem át a nőkkel. Odabenn az urak már hangosak voltak, egyre sűrűsödött a dohányfüst, élénkebb lett a vita.
Már sokan beszéltek egyszerre és összevissza heves gesztusokkal el-eltérve a tárgytól, és ki-ki a szomszédját próbálta kapacitálni. Egy idő múlva benéztem egy percre az ajtón, mikor feketekávés tálcát vitt be a lány. Ábris bátyám szinte ordítva szónokolt már a fojtó füstfellegben, szidta a jobbágyfelszabadítást, és a karcsú üvegpoharat úgy verdeste az asztallaphoz, hogy összeroppant, és szétmállott a kezében. “Én nem csaltam, nem loptam soha!” – ismételgette Kendy Péter sírásba csukló hangon, pedig senki sem mondott neki ellent. “Isten a tanúm, ujjal se nyúltam akarva a máséhoz! Nem hazudok, pajtás! Mert volt úgy, hogy elmentem a más ember tagja mellett aratás után, mikor keresztben állt az élet. Leszálltam a szekérbül, és kihúztam négy-öt szál búzát, hogy meglássam, milyen volt arra a termés. Ennyi volt az én lopásom életemben. Ugyi, ez még megjárja?” Az egyik Kehiday átölelve tartotta a Galgóczy fiú nyakát, a vállára borult, úgy fogadkozott: “Soha én téged, pajtás, soha!” – Jenőre néztem. A józanság lehangoltságával ült a helyén, mint rendesen ilyenkor, tanácstalanul, fáradtan, majdnem szégyenkezve. És ebben a percben hasított belém először világosan ez a gondolat: “Milyen idegen ezek közt, mennyire nem való ide! Ahová behurcoltam!”
Melanie kocsija előállt, Piroska nénémet meg a másik két asszonyt elszállásoltam a vendéghálóban. Szürkült már a reggel, mikor még egyszer, holtfáradtan megálltam az ebédlő küszöbén. Már csak Hiripy bácsi ült ott nagyon komolyan és meredten, hallgatva; az asztal másik végén még ketten voltak a félhomályban; hátradőlve a székben, lepittyedt szájjal, lógó fejjel szundikáltak. Az egyik halkan horkolt; ez Gencsy Tibor volt, a másik Galgóczy. Már kialudt minden lámpa, a virágok szétzilálva és lekonyultan, halottan hevertek a borfoltos, szivarmocskos abroszon. Jenő lassan, szelíd-szomorúan cirógatta ölében Sport, a barna foltos vizsla fejét.
Hetek voltak még hátra, és én készülődésbe, ruhaügybe, apróságon való, nagy, heves lelkendezésbe öltem azt a nyomasztó bizonytalanságérzést, feszült aggodalmat, ami eltöltött, és halálos idegessé tett. Leginkább az a gondolat kínozott, hogy nem tudhatom meg biztosra mindenki szándékát, igaz véleményét; hogy nem lehetek jelen mindenütt, ahol a választásról beszélnek, ahol a hangulatok irányítódnak, véletlen érdekek újra-újra összeverődnek. És hogy láttam az uramon, mennyire komoly, szinte létkérdés neki ez a dolog. Mintha mindent erre a kockára tett volna fel.
Az irodába sokszor láttam ki-be járni Lipi zsidót, az ügynököt, és tudtam, hogy pénzdologról van szó; sürgős kölcsönről, ha uzsorára is. Már tisztában voltam, hogy Jenőnek semmi készpénze nincs a választási és egyéb költségekre. Nem lehetett sokról szó pedig! Néhány nagyobb vacsora, egy társas ebéd; pár utazás idáig, az én ruháim (egyet mégis Gáchtól kaptam), egy kis reprezentálás a királynapok idején! Úgy látszik, ennyi pénz sem volt kéznél.
– Jenő, lelkem, akarom, hogy megmondd őszintén nekem! Valami nem megy jól?
– Dehogy, fiam! Sőt… azt hiszem! Jolsvay zártkörű tanácskozásra hívta a bizottsági tagokat, hogy az ellentétek kiegyenlítődjenek. Azt hiszem, így majd tisztázódik a helyzet, a mi javunkra. Minden arra mutat.
– De… valami bánt téged mégis. Ne tagadd, láttam, hogy levél jött az öregeidtől.
– Hát az jött! Semmi különös!
– Mutasd meg!
– Azt hiszem, el is dobtam már.
– Mit írnak? Mi hatott rád? Ha nem mondod meg rögtön, azt fogom hinni, hogy rólam van benne szó. Valami rossz! Hogy megrágalmaznak Schererék!
– Magda! De hogy jut ilyen eszedbe? Miért, mivel, hisz semmi okuk?
– Hát akkor mutasd meg az apád levelét. Nem tűröm, hogy titkolózz komoly dolgokban. A feleséged vagyok.
Némán tette elébem a kassai levelet. Nem csalódtam! Válasz volt Jenőnek, ki úgy látszik, valami nagyobb összeget kért kölcsön. Mintha háromezer forintról lett volna szó! De miért ilyen sokat? Megtagadta az öreg, kérlelhetetlenül, kemény, szigorú dorgálásokkal. Feddette, hogy térjen eszére, ha ugyan még nem késő, hagyja abba a nagyzoló fényűzést, dolgozzék – mint ő —, gyűjtsön öregkorára, és gondoljon a gyerekére. Hogy lám, előre tudta ő, mire fog vezetni a nagyravágyás és uraskodás, figyelmeztette elégszer, nem vethet a szemére semmit; lám, ide sodorta az a léha környezet, melyben él, és amelynek züllöttsége átragadt rá. Itt engem értett, lám, és a családomat! És az ilyen utálatos, utálatos szófortyogással intézi el az egyetlen fia életbe való, komoly dolgát. Hát apa az ilyen?
– Édesanyám biztosan nem is sejt a dologról! – mondta Jenő halkan.
– Hát írjunk neki! Őszintén!
– Nem, azt nem akarom. Meg ne próbáld, Magda! Ő úgysem tehetne semmit, a vagyon apámé! Csak felzaklatnók.
– De mi lesz veled, Jenő? Mondd igazán, segíthetsz magadon? Nincs nagyobb baj? Hisz valakitől lehetne… váltót!
– Semmiképp! Erről szó sem lehet most választás előtt. Azután majd… mindenesetre… és akkor az könnyen is megy, mondja Lipi. Mint alispánnak, a vízrendezés vezetőjének akármennyit szerezhet; és akkor egyéb források is nyílnak hirtelen, addig is, míg magam rendbe szedődöm. Hisz gyerekség az egész, rövid idő kérdése.
– De odáig?
– Odáig ad annyit Lipi, amennyi éppen pillanatnyira kell. Egy ilyen zsidó többet ér, látod, mint a legközelebbije az embernek!
Pityu rohant be, nagy papírsárkányt tartva szét magasra emelt vézna kis karján. A rojtos farok zizegve húzódott utána a küszöbön.
– Nézzed, apa, mit csinált nekem a Mitru hentes! Mikor szél van, akkor ez felmegy ám, az égig. Csak most nincs szél, várni kell. Addig ide teszem a te asztalod mögé, a sarokba, mert te tudsz rá vigyázni, apa!
– Gyere ide, gyere, drága kis jószágom! Ölelj meg hát, nagyon! Én vigyázok, hogyne! Amíg szél nem jön! Apád lesz a sárkánylovag!
14
Fényes október délelőtt. A kis vasútállomás tele virággal, mozgalommal, szép, új őszies asszonyruhákkal, tükörfényes cilinderek és szalonkabátok fekete tömegével, uniformiscsillogással; valami szinte gyerekes, ünnepi kikészítettséggel mindenen. A városban – mosolyogtató ez – legtöbb háznál megmosták az utcára nyíló ablakokat is, friss cserepes virágokat raktak ki, és felaggatták az esti világításhoz való lampionokat. És kinn, messze a vadaskert majorjáig – amerre a vadásztársaság útja vezet majd másfél órányira – a vármegye költségén hengerelték le a szekérutat, vakoltatták, kimeszeltették a parasztházak arra néző elejét három közbeeső faluban. “Játékkulisszák!” mondta Telekdy Péter fanyar-mogorván a Rousseau-ja mellől.
A parádés vonat berobog, tömeges előremozdulások, küldöttségek – távolabb elmosódó szavak egy-egy rövid szónoklatból —, hirtelen hármas éljenek kimért harsanása, megszakítva a nagy tömeg fojtott csendjét. Most a Melanie üdén rezgő, kellemes beszédhangját hallom, ahogy a fejedelmi asszony felé fordul, fehér, komoly arcával, hátrafésült, dús hullámú aranyhaja megcsillan a reggeli napfényben, az ő imponáló, keresetten egyszerű, tiszta szépsége kiragyog a ruhája hamvaszöld, finom színei közül. A nagy kaméliacsokrot emelve tartja kicsit, kesztyűs kezében, én mellette állok, és el sem pillantva még a beszélő arcáról, az ösztön biztosságával érzem magamon az idegen férfi tekintetét. Most a virágok árnya véd, visszanézem az elszántság egy egyszerű és ujjongón hazárdos ötletével – kérdő és kereső, megértő és elintéző pillantásával —, amilyenhez nem elég az akarás, a játékkedv néha: ritka felhangoltság perce kell hozzá és az a biztosság, hogy ennyi minden: és nem zavarhat meg a folytatás kétsége vagy kockázata. “A királyfi!” – gondoltam ellenőrizetlenül és különös megdöbbenéssel. Mélán kék, komoly férfiszemeket láttam, hosszúkás lágy vonalú arc bágyadt fehérségét, szinte betegesen felpirosló ajkakat a sötétszőke bajusz alatt. A két aranysas csillogott, vakított a búzavirágkék atilla kihajtóján, a nyúlánk, fiatal alakon végigsurrant a vörös stráf. Így, most átadják a virágokat, a nőegylet éljenez mögöttem, pár rossz magyar szó; mennek.
Az utcákon az egész város; új ruhás asszonyok korzóznak a Várkert alatt; a helyőrség bakái mozdulatlan sorfal, kínosan ragyogó parádéban. Most a fogatok sora jön, ó, hogy elsurrant; az anyagrófné, a fiatal az udvarmesterrel, ősz fejű főkatonák, és akkor a bandérium. Ügető, szép, csótáros lovak, kényes, cicomás jószágok – milyen szép, milyen szép —, emberhez való, pompázatos, eleven szerszám a ló; mennyire hat, a női érzésre szinte! Az ott fiatal Hiripy, a szolgabíró, nagynéném fia; Kendy beh pompás! A két Kehiday együtt; a Galgóczyék, apa és fiú! Ó, az Tabódy! Csakugyan ő? Megtette… mit jelent ez? Jaj, az ősz hajú Bojér, a szép, violaszínű, aranyos mentében, nagy, türkizes forgóval, négy csatlós utána; Gencsy Tibor, egy-kettő még. Már vége! Nem, nem voltak sokan bizony; egy impozáns, de kicsiny töredék!
Az egész nap egy készülődés volt azután – kialvás, fésülés, öltözködés – az esti mulatságra.
Jótékony vásárt csináltunk a nőegyleten, a sok benn időző, telt zsebű és mulatni vágyó vidéki családra gondolva. Fel a kastélybeli, főúri vacsorához csak Kendy Pétert és az öreg Bojért hívták meg közülük: azt is csak asszonya nélkül.
Oláh szőttest árultunk, parasztnép faragta gyerekjátékot, katrincát, mézesbábot, egyéb bolondságot. Volt lacikonyha, szivarárulás, cukrászbódé és pezsgőssátor. Én ebben foglalkoztam két rokon leánnyal; cigányputrinak utánozva a selyemponyvás, aranyos odú, és mi piros és ráncos selymekben, aranypénzesen, napkeleti, tarka cicomában, szétbontott, ékszeres hajjal ültünk a bejárat előtt.
Horváth Dénes mindjárt kezdetben odajött, meghúzódott mögöttem az ülőkén, és engedelmet kért Jenőtől, hogy ott maradhasson. Pedig Zimán Ilka a szivarnál volt odaát.
Nagyon fényes, pompás volt ez az este. Vajon csak énnekem olyan éles az emlékem felőle, hogy semmit nem feledtem annyi esztendő alatt? Mindenki ott volt a vidékiek közül, de szabad járása volt a városi polgárnépnek is; özönlött a sok ember a megyeház nagy termében, az oszlopok közt, végig a bódék és boltocskák szegte szőnyeges úton. A két unokahúgom osztotta a pezsgőt; én kártyát vetettem, tenyérből jósoltam. De nem akárkinek és nem olcsón.
– Nem fél így játékba fogni a sorsot? – mormogta mögöttem Horváth az ő lassú, kicsit telt szájú beszédén. – Maga még azzal is kikezdhet büntetlenül. Milyen ijedelmesen szép így cigánynak, szinte túlság, nem is szabad, hogy valaki ilyen lehessen! Idegesítő, nyilalldosó, mint a villámcikázás! Fáj a nézése.
– Ritkán udvarol nekem – legyintettem felé kacagva, de jól a szeme közé nézve —, hanem aztán kiadja apait-anyait. Hogy megint békén legyen fél esztendőre.
– Mit tudja maga azt az én nagy békességemet! – mondta, és végigállta a nézésem komolyan. Elfordultam, de most, a nagy körülrajongottság közepett is éreztem, hogy jólesik az ő állandó, biztos hódolata.
Éjfél előtt volt. A teremben parfümös zsúfoltság és meleg. A nem társaságbeli, városi népek lassan visszahúzódtak, eltávoztak önszántukból, a mulatság most már a szokott, zártkörű esték színét kezdte felvenni. Széchy állt előttem most, és leeresztett karokkal várta, míg a kártyát kikeverem.
– Emelje meg!
– Melyik kézzel?
– A ballal!
Az arcába néztem merőn. Deresedett már a halántéka körül, és a kicsit hanyagul szabott szalonruhában nem látszott olyan daliának, mint délelőtt, díszmagyarban a táncos, cifra lovon. De így is érdekes volt még kemény, barna kurucfeje, sasos, nyerges orra, éles nézésű madárszeme; és az a kicsit nyers, kicsit bánatos hányavetiség rajta, amivel az anyámat hatalmában tartotta tíz esztendővel ezelőtt; ami halálba kergetett hajdan egy álmodozó, fiatal leányt. Még most is tudhat ártani egy ilyen ember!
– Hát sokáig élek-e még?
– Tovább, mint szeretné! De nézzük sorjába! Ami volt: sok nagy mozgolódás, vizet zavarás, de kevésszer igaz pihenő, igaz elfelejtkezés. Ami van: most valami fanyar beteltség és olyanforma várás, mint mikor valami megbicsaklik, és megáll, és azt mondja: “No, most aztán vagy semmi tovább, vagy minden még egyszer: de akármi is, magától jöjjön helyembe, tapodtat se megyek érte!” Ami lesz…
– Nem engedem, hogy végigmondja, boszorkány! – Egy kézmozdulatra összemarkolta kezemben a laza kártyacsomót, a csuklóm is átfogta vele együtt, és két kemény, barna ujját súlyosodni éreztem a karperec fölött. Aztán kivette a kezemből a kártyákat, és letette a padkára.
– Nem kell azt így, szavakba hurcolni, szem elé tartani. Nekem, higgye el azt, olyan egyre megy igazába! Könnyű ellenfél vagyok én már! A dolgok viszik az embert, ellene tenni is fáradságos; hát hagyom, de olyan egyre megy!
Pénzt tett az árva gyerekek kasszájába, továbbment. Fiatal fiúk, katonatisztek gyűltek oda a Reviczky leány meg a húga köré, a pezsgő jeges habja fehérlőn, forrva csordult, az egyiknek könyökig futott az atilla ujja alá, a lányok kacagtak, ezüstpénzt zörgettek; új csapat jött.
Egy óvatlan percben akkor előttem termett Tabódy Endre. A piros bársony sátorfának támaszkodtam féloldalt, szembeszálltam vele; és csak néztem rá, komolyan és mozdulatlanul, nem nyúlva a kártya után. Mintha semmi egyéb nem lenne már ahhoz, és nem hiányoznék semmi belőle; itt van, és mi szótlanul néztük egymást.
– Mondhat-e még nekem valami jövendőt, Magda?
– Semmit! – mondtam valami mély, csudálatos ellágyulással halkan, és lehajtottam a fejem. – Már minden megvan.
– Pedig milyen szép lett volna mégis!
– Nagyon szép volt!
– És most is tudom, hogy az igazi!
– Két bolondos gyerekember játéka. Túlhaladtuk.
– Lesz még idő, hogy visszagondolunk mind a ketten rá, tán öreg fejjel egyszer, és megtudjuk, hogy mi volt.
– Legalább lesz mire visszagondolni. Azért jó, hogy ennyibe maradt. Tegyük el öregkorunkra!
A kezemre hajolt, és megcsókolta gyöngéd mozdulattal, hosszasan, de alig lehelve rá. És elment.
Egy idő múlva, hogy akaratlanul kerestem a szememmel, láttam, hogy egy oszlophoz támaszkodva loppal és elkomolyodva figyel egy nagyon is bensőleg beszélgető párra. A felesége volt, régi táncosával, a fiatalabbik Kallós fiúval. “Most féltékeny!” – nyillalt belém valami fanyar elkedvetlenedés. Milyen százfelé bogozódnak is az érzések, a kötelékek… Hogy hátrafordultam, megint ott láttam a közelben Horváth Dénest; csendes elgyönyörködéssel kísérte szemmel minden mozdulatom.
Akkor sajátságos, zajtalan tolongás indult meg a bejárat körül. Messze volt, és nem láthattam odáig a szála közepén végigsorakozó sarkos pillérek kettős rendje között. A zene elhallgatott; aztán láttam, hogy a szembeni emelvényről leszállnak a második banda cigányai, akik itt húzták mostanáig, mert Bankóék a kastélyi vacsorához voltak szegődve. Most megjelentek a szép új, aranygombos, piros egyenruhában, és elfoglalták a helyüket. A mozgolódás halk sziszegéssé csitult, és a tolongó csapatok gyorsan kettéválva nyitottak sorfalat az oszlopok közt, a széles szőnyegen. “A fenségek!” – suttogták mellettem ijedező ámulat hangján.
Láttam, hogy közeledik a kis csapat, végighaladva az árusok közt. A főhercegasszony paraszthímzést vásárol, majd játékokat válogat, és már ide hallom, ahogy az anyagrófné tréfálkozva alkuszik helyette. A férfiak egy része előbbre jön pár lépést, és egyebütt nézdegél. Akkor ér az én cigánysátorom elé a király fia. Rám ismert. Unatkozó arca felélénkült egy pillanatra, valami gyors nembánomsággal a mozdulatában hirtelen odafordult, mosolygott, és elém tartotta a kezét. Udvarmestere, az olasz gróf hátrább állt két-három lépéssel.
– Meine Zukunft! – kérte szinte félénk szelídséggel, majdnem súgva. A kinyitott tenyeremmel könnyedén, de merészen alátámasztottam az övét, a másik kezem ujja hegyét mókásan, mutatva tartottam a tenyere közepén; de a szemébe néztem. Nagyon akartam palástolni az elfogultságom, minden lélekjelenlétem összeszedtem gyors akarattal. Éreztem, hogy távolabbról is, lopva mindenki arra néz, bár a szavaimat nem hallják.
– Tökéletes élet! – kezdtem összeszedett és eléggé sikerült németséggel, és csak nagyon kevéssé remegő hangon. – Biztos, és erős élet, mint egy becsukott, pompás fehér torony egy nagy hegyen, amit sok-sok millió ember szíve fölöslegéből, pici, porszemnyi kis fölöslegekből raktak fel magosra. Szép élet az, pompás torony, csak soha egy pillanatra sem szabad levágyni vagy beljebb ásni a szívek fölöslegéből való szép, gyémántos homok mélyébe.
– És én?
– Nem is fog akarni felséged soha! Erős lesz, mert máris tudja… és én is bizonnyal mondom, hogy nem nagyon érdemes!
Az utolsó szavaknál eleresztettem már a kezét. Nem felejthetem a meglepett, komoly és eltöprengő, tartós nézését, ahogy rám csudálkozott egy percig, nem is játszó férfi módján, inkább az emberkereső felérzésével. Olyan ember szemével, akinek vannak magános, gondolkodó órái, testvéries pillantás volt az. Meghajolt, katonásan összevert sarkantyúkkal:
– Köszönöm, madame! – mondta magyarul, szalutált, és csatlakozott az asszonytársasághoz.
Sokszor gondoltam az életben azóta csudálkozva, szinte értetlenül az akkori magamra. Micsoda hirtelen sugallat formáltatta egybe akkor bennem mindazt a sok eleven gondolatot, amellyel akkor, napokon át foglalkozva vele, kifestettem, és az életismerésembe elhelyeztem egy királyi sors, fejedelmi öröm és külön való, királyi nyomorúság képét? És annak a “nem nagyon érdemes”-nek fanyar és kiábrándultan odavetett biztosságát vajon már az akkori izgalmas pár hét tapasztalása érlelte olyan készre az én fiatal, még nemrég gyermekies és mindentől dédelgetett lényemben? Vagy a magam jövője kísértett? Amióta öreg vagyok, tudom már, hogy a legrosszabb dolog sem olyan rossz, hogy óvni és ijeszteni érdemes volna vele magunkat vagy egymást.
Egy percig még kábultan álltam a főherceg után nézve. Elhaladt a csoporttal, búzakék atillája feltűnt még távolodva, mint egy színes folt, és látni véltem a két nagy aranysas ragyogását. A püspökhöz s az ezredeshez intézett valami kérdést; az udvarmester a selyemrojtos jótékonysági perselyért nyúlt felém, és belegyűrte a nagy papírpénzt. Bankó cigány egy intésre rázendítette még egyszer a királyfi nótáját: “Éjszaka font, nappal mosott…” Már a túlsó, udvari kijáratnál volt, ahol a kocsik vártak rájuk, a vállrojtja megcsillant még, de beleveszett a szemem káprázatába, ő ment soha meg nem jövendölt, ismeretlen sorsa elébe…
Egyszerre körülözönlött engem a sok ember. Kíváncsiság, irigység és csudálkozás sistergett körültem percekig; és én mosolyogva élveztem, már megint a régi, tapasztalatlan és elkábított fiatalasszony fejével. Csak a grófék távoztak az udvarral, a többi meghívott, vacsorai vendég itt maradt most, és körülvettek, tízen is vártak a jóslásomra. Beszéltem, most már mindjobban beletanulva a szibillai stílus talányszerű zagyvaságába. A megyés püspök is kezembe tette a kezét. Hihetetlen nagy felmagasztalásról beszéltem neki; itt a földön valóról még – bíboroskalapról, nagy palotákról —, s a hívői és leányi kedvezés ürügyén picit szorosabban melengettem a két tenyeremben a nagy, kövér, fehér ujjakat. “Nekem úgyis mindegy ez a vén pap, gondoltam egyszerű józansággal, holnap elmegy, tán többet se látom, de szegény kis öcsémnek hasznára lehet!”
Bankó cigányprímásnak, régi, néma hódolómnak is jósoltam végre tenyeréből – cigányosan. Némán és kifogástalan, úri tartózkodó mozdulattal nyújtotta elém a kezét; finomabb meghajlással köszönte meg, mint akárki itt az urak közül. A helyi újság szerkesztője jött, és lelkendezve faggatott, mit jósoltam a trónörökösnek? Valami egészen mást mondtam – hadi dicsőségről és boldog családról való hétköznapiságot —, tegye be az újságba. Az uram is a közelemben maradt már, talán fáradtnak látott, féltette az egészségem, vagy egyéb tette idegessé; egyre jobban és szokatlanul sürgette a hazamenést. Hajnalodott már, s a maskarában nem is akartam táncba menni; a kocsiba ültetett. Mint egy színes káprázat, olyan tarka és eleven bennem még ma is ez a régi, ünnepi éjszaka.
Aztán elmúlt. Fanyar és álmos nap jött utána, mint rendesen.
Három napon át aztán még ki-kivonultam az esti sétára a Várkert alá; mindannyiszor vadonatúj, szép ruhában a többi új ruhás, szép ruhás asszony közé; s a vadászatról megtérő kocsik végigrobogtak még három estén a fényben úszó városon, a kivilágított diadalkapu alatt.
De már semmi sem történt! Mozgalmas és teli volt pedig a város, a vidékiek nagy része idebenn maradt a hét végére kitűzött tisztújítás napjára; és sok meg nem szokott arcból fürkésztem akkor utcákon és tereken titkolt izgatottsággal az irántam, irántunk való indulatot. És valami előre nem várt, égető, ideges bizonytalanság fészkelt meg bennem, és már csudáltam önmagamat, hogy idáig olyan nyugodtan és hittel tudtam várni a sorsom fordulását. Nem tudtam volna magamnak sem beszámolni, hogy miért; de egyszerre borzasztóan fontosnak, mindenen keresztül, életre-halálra elhatározónak kezdtem érezni azt, hogy az uram alispán legyen a hét végén. Már nemcsak játszós asszonyambícióból akartam, hanem nagyon komoly és ijedt felelősségből is az uramért. Én lovaltam bele – gondoltam —, most már exponálta magát, most már lehetetlen, hogy ne sikerüljön.
Horváth Dénes szimatolt, és hordott nekem híreket a közhangulatról. A magas vendégek elutaztak, már ki sem mentem a vonathoz a búcsúztatáskor, és a város is másnapra mintha feledte volna őket. Most már minden figyelem az új szenzációé volt, a választásé. A grófok most visszahúzódtak; pihenték a vendégies fáradságot és a nagy költekezést is tán; úgy hírlett, hogy elutaznak hamarosan. Jolsvayt a kastélyba kérették egyszer, talán tájékozódni az ügyekről, de senki sem tudott felőle, hogy mit tárgyaltak.
– Tabódy Endre is bennmaradt, ugye? – kérdeztem egyszer váratlanul Horváthot.
– Dehogy! Az még nincs benn a bizottságban. Hisz csak most került ide, két hónapja. A többi Szinyér mellékiek itt vannak.
– Elég baj az!
Félénk és elfogódott voltam már, és nem mertem nyíltan elővenni Horváthot, hogy mondja meg őszintén a véleményét: biztosak lehetünk-e? Már két nap hiányzott csak. A benn rostokoló vidékiek nagy lumpolásokat rendeztek; korteskedtek bizonyosan. Nálunk ebéden volt majd mindennap egy-két rokon vagy vidéki ismerős, este magukkal vitték Jenőt, alig beszélhettünk egymással. Ábris bátyám nem volt benn “királyfilátni”, őt csak a választás reggelére vártuk. Az utcára sem volt kedvem már kilépni odáig.
Aznap reggel kilenc tájban nagy zenebonával jöttek az emberek Jenőért. Hűvös reggel volt, szilvóriumot ittak, meg pogácsáztak hirtelen az ebédlőben; felhangoltak voltak, nagykedvűek és bizakodók; egyszerre lelket, vidámságot öntöttek belém is. “Mindjárt hozzuk a tekintetes alispány urat!” – kiáltott vissza Galgóczy a kapuból, mikor elindultak.
Gonddal, kedvvel öltöztem megint a szép, szürke selyem otthoni ruhámba.
– Hírt hozott-e? – szaladtam Horváth elé, pedig még alig telt el egy félóra.
– Még csak magát jöttem megnézni; hogy van? Most megyek, megpróbálok felszaladni a karzatra. Szólt Jenő a hajdúnak? Tán be is nézhetek, hírt hozok, amint lehet.
Egy órába is betelt, míg visszajött,
– Mi van? Hamar!
– Még semmi! De hát ne legyen ilyen ideges! Nem élet-halál ügy ez!
– Mit tud?
– Úgy látszik, Jolsvay mégis kénytelen volt Széchyt is kandidálni. Mindamellett, azt hiszem, csinos szótöbbségünk lesz. Egy dologról mégis megfelejtkezett Jenő: a városbeli virilisekről; mint a gazdag Korporák kékfestő, Korbuj, az oláh pap doktor fia, Hankó, a rőfös. Pedig vannak egynéhányan, és mind berukkoltak. Széchy maga nem is ment fel, de a pártja nagyon handabandázik. De azért nincs baj, Jolsvay már betétette az ajtókat; lehet, hogy azóta már ki is kiáltották Jenőt.
– Menjen hát, tudjon biztosat az istenért! Kérem!