Hallgattam konok, megmerevített arccal az emelt hangú, szószékies beszédet. Mit mondjak? Csak itt volna Jenő. Vajon van valami igaza? De így beszélni, ilyen utálatosan! És mikor jól tudom, hogy úgyis mindenképp ki nem állhat engem. Egyszerre, türelmem vesztve, kirántottam a kezem a tenyeréből.
– Apa, hagyja el, kérem… mi tudjuk ezt… mi jónak láttuk. Én nem bírom eltűrni a prédikációkat.
Elakadtam hirtelen, és éreztem, hogy elhalványulok. Már ki volt mondva, tudtam, hogyha száz évig él is, soha-soha meg nem bocsátja, holtáig felemlegeti. Hát mindegy! – gondoltam akkor dacosan. Láttam, hogy feláll, és int a feleségének.
– De apám, miért ilyen hirtelen? – sürgölődött Jenő. – Hisz a lovászmesterék kocsit küldenek…
– Nincs helyem a házatoknál, fiam – mondta fagyos-kegyetlenül, és röviden búcsúzott a többitől. Én ideges sírással ástam a díványvánkosba a fejem, grószinak Ilka beszélte el lihegve és megbotránkozva, mert ő fél füllel ideleskedett az imént.
– No, már megengedj, nászom, kicsit jobb időt kereshettél volna ki erre, bizonyos! – mondotta döntőn és komolyan.
– Kedvesem – szólt bele lágy asszonyhangján a napám is, amíg a lornyonját gyorsan kapkodta szeme elé —, kedvesem, Jules mégiscsak vendég. És az ura apja.
– Nem volt igaza ebben.
– De azt másképp kellett volna megmondani.
Egymásra nézett a két öregasszony, olyan idegenül, mint az egész lényük, fajtájuk, életük.
– Magda – mondta grószi anyás szigorúsággal, amiből a legnagyobb szolidaritás érzik —, ki kell kísérni!
Egyszeriben felkeltem, hogy utánuk menjek. Kinn voltak a hideg, havas tornácon, a többiek is kiléptek utánuk elnémultan és értetlenül. Apósom a befagyott kilincset rángatta már.
– Békítsd ki! – hallottam az asszony könyörgő, szinte alázatos suttogását, ahogy a fia vállát simogatta félénken. De Jenő ebben a percben vette észre, hogy én kendő nélkül mentem a hidegre. Ijedten lépett hozzám, hogy bevigyen.
Csabát, az öcsémet láttam akkor, ahogy dülöngélve, részegen botorkált a többiek előtt, egyszer csak Vodicskáék elé került, és harciasan próbálgatott megállni, szemükbe nézni.
– Mit ok-okoskodnak maguk, mi-mi-mit bugriskod…
Az öreg némán kerülte ki. Akkor a fiú botlott egyet, a kerítésnek esett, és belefogódzott. Feje lekonyult, és száján utálatos büfögő hangokkal ömlött az undokság.
– Ez, látod – mondta akkor Vodicska a fiának —, ez nálatok a rendje! Ide keveredtél!
Elmentek.
A megzavart, méltatlankodó, boros, hangos, pártomat fogó társaságban hirtelen hűvös idegenséget éreztem akkor.
Alig vártam, hogy induljanak ők is.
– Micsoda újmódi lesz ez, pocsék, piszlicsár világ! – hangzott fékezetlenül már az István háborgó hangja az utcán, az alacsony ablak alatt. – Miféle új szentenciák, amiért egy fiatal legény jót iszik.
– Hát a házisült-torta olcsóbb bizony, bor is elég lett von’ a mi termésünk; de ezeribe egyszer! Jót akart! Majd kikoplalják maguk közt – mondogatta grószi, mintha a rendesnél picinnyel határozatlanabb hangon.
– Nagy vendégségek vannak pedig őköztük is, csak hát persze könnyű úgy, a gróféból!
– Így felizgatni a szegény asszonykát, hogy tudhatják, hogy nem ártalmas-e már? – hallottam éleskedni az Ilka hangját még a búcsúzó, oszladozó csoportban. Végre csend lett. Jenő egy fotelba süllyedve, kedvetlenül, némán, kínosan rágta a szivarját.
9
A Béltekyné vacsorájára készültünk, és Hanika egész héten igazgatta a tavalyi, kelengyébe kapott meggyszín selyemruhácskám. Kicsit kellett bővíteni, szív alakra kivágni, kedves, komoly asszonyos holmi lett. Éreztem, vártam-e valamit akkor – sejtés volt-e az a furcsa, édes, nyugtalan nyilallás; vagy türelmetlenség csak, életszomjúság. Néha úgy van az – az idő olyan, vagy az ember belső elkészültsége —, valaminek jönni kell, és akármi, akárhonnét jön is, fog rajtunk: megragad.
Tabódy Endrével találkoztam Béltekyéknél.
Hát ennek úgy kellett történni. A sors hozta – és az én közbeeső időm, ez a kötelességes, begubózott, otthonülő esztendő —, az első házasságév szokott fásultsága; az ijedelem, hogy most már soha, semmi nem fog történni többé, és a mi kicsi regényünk befejezetlen volt még. Sőt, szinte megegyezően akart, szándékolt velünk valamit a környezet is, a regényre éhes, családi romantika. Ilyesmi csillogott ki akkor az Ilka lelkes, mozgékony szemeiből, hirtelen élénkülő, sovány arcára kiült a furcsa, bolondos együttérzés, és ilyesmi volt bizonyos ez – a Bélteky tánt szemet hunyó, bocsánatos mosolyában s az ünnepi elcsendesülésben, ahogy ránk figyelt mindenki akkor. A helyét mellettem jelölték ki az asztalnál.
Nem történt semmi különös akkor este, csak valami biztos várakozás izgalmát és örömét éreztem, és tudtam, hogy őt ugyanaz foglalja el. Alig néztem a szemébe pedig. Mellettem ült, és halkan váltottunk ártatlan, egyszerű szókat – mégis rejtőzködő, gyors, rövid szókat pillanatok alatt —, a titok, vétek és édesség abban volt csak, ahogy egymás felé loptuk, mikor senki nem figyelt ránk – mint két közös titkot őrző, régi cinkos.
– Hát boldog, ugye?
– Jó uram van!
– Legalább maga legyen nagyon, biztosan az. Kell.
Egy idő múlva én kérdeztem sebtében megint.
– Hol jár? Meddig marad?
– A világ úgy tudja, hogy eladó birtok után nézek a környéken, mert megosztoztunk.
– És feleség után?
– Lehet, hogy úgy hiszik!
– És ami igaz?
– Valamit keresek. Magam se tudom. A tavalyi esztendőt – valami régi rosszat —, valakit.
– Aki már nincsen?
– Tán csak hogy ráemlékezni tudjak jobban. Amiért temetőbe megy az ember. Fájás kell néha!
Milyen furcsa, szégyellős dolog így, öreg fővel, keserű-nevetőn leírni az ilyen régi, együgyű szavait a szerelemkezdésnek. Hisz ezek sablonok, hisz ezt meg lehet tanulni, színészmunkának is rossz volna az ilyen egyszerű pátosz! De hát vannak-e külön ismertető szavai az igaz érzésnek s a szándékolt léhaságnak? Mint ahogy nem lehet kétféle szájjal csókolni – ahogy nincs mértéke asszonynak soha a férfi szerelméről. “Minden szerelem testiség!” – mondják ma —, de éppúgy lelkiesnek is lehetne mondani a leghitványabb kalandot is, mert amíg van, nem lehet képzelet és megindulás nélkül. Hisz egészen hazudni olyan fáradság és áldozat volna, amilyenre nem is képes férfi. Miért tennék? – Nem tudni ezt. Ötvenéves vagyok, és jól megnéztem a világot, de bizonyos, hogy a férfiakat nem ismerem eléggé.
Akkor – hát akkor a lelkembe hasított minden sejtető, lihegő szava – váró, ujjongó gyönyörűséggel. A szók forróvá hevítették a levegőt körültem, és én – magam se tudva tisztán – ezt akartam, erre áhítoztam, és egyébre sem talán.
Ilka búcsúzáskor heves szeretettel ölelt meg, és fülembe súgta, hogy harmadnap meglátogat. Egész délután fésülködtem – álmodozva és magamban mosolygón —, a szép sárga bársonypongyolámba bújtam, és soká fényesítgettem a körmeimet. “Lám, az asszonyélet – ilyesmit gondoltam —, az sem végső lemondás és elszakadás mindentől; van esélye, története, vágya – fájdalma is tán!” – Tabódy csakugyan elkísérte hozzánk Ilkát.
Hárman ültünk a kis vizitszobaasztalnál, a divatos állólámpa alatt, amit rózsaszín tüllcsipkével fodroztam körül. Ezekre a percekre emlékszem – legszebbek voltak, tán minden! Ülni így védetten – egy szép, meleg, otthoni szobában, a csendben —, lágyan nyilalló szomorúságokkal; regényesen, elérhetetlenül, elválasztva – és rejtelmes, izgató, titkos kötöttséggel egymáshoz tartozni, és egymásra érezve tudva-véletlen mozdulatokon, elejtett és elértett szavakon át.
Percig se gondoltam ilyesmire: “Bár Ilka néni ne volna itt.” – Sőt hozzá beszéltem szívesebben – meghitten, asszonyos komolyan —, néha emlegettük az életet, sorsot; Ilka sóhajtott, és én a lámpafénybe néztem merőn. Endre elkomolyodva, a fotelba ernyedten, kitartón és csaknem mindvégig némán figyelt engem.
Az uram hazajött – frissen, jégcsaposan, kedélyes köszöntéssel. Felé nyújtottam az arcomat, és nem bántam – és akartam, hogy Endre lássa, mikor megcsókol.
Percek múlva komolyan, belemelegedve beszélgetett a két férfi már. Odafigyeltem kicsit; földekről volt szó, amiket az uradalom elad vagy bérbe ad.
Ezek ürügyén járt el hozzánk Tabódy pár héten át – elég gyakran, és mindig hamarabb, mint Jenő a kaszinóból.
– Nem tehetek róla. Nem tudok elmenni a városból. Tudom, hogy semmit se várhatok, csak tűrjön el egy kicsit. Hogy nézzem magát, magukat.
Bólintottam, és végighúzgáltam a kezem a fotel rojtján. A lámpa sercegett halkan, a tűz fel-fellobbant – kinn léptek ütődtek tompán a havas kövezeten —, messze a konyhán edénnyel csörömpölt a cseléd. – Olyan drágák voltak ezek a negyedórák, olyan szépek, így. Egy ember, aki szeret engem – akivel mégis bátran lehetek így egyedül, épp azért tán, mert szeret —, pedig gondolatban vagy álmában valaha rám rohant bizonyosan – csókolt, ölelt.
És akkor, másfél esztendős asszonyfővel tökéletesen kielégítettnek éreztem magam egy ilyen néma, izzó félóra után. Jenő jött, nyájasan, barátkozón – vacsorára marasztotta a vendéget.
– Jól érzem magam nálatok! – mondogatta Endre mélázón egy-két pohár bor után. – Jólesik igazi boldogságot látni!
– Hát igazán boldogok vagyunk, mi, boszorkám! – nevetett Jenő a kezemért nyúlva. – Akkor kövesd a jó példát, pajtás, házasodj te is egykettőre. Az az igazi, hiába!
– Nem tudom, lesz-e az valaha!
– Ej, na! Tán elvittek előled valakit.
– Olyanformán!
– Miért engedte? – merészkedtem bele én is a játékba.
– Gyáva, bolond az ember néha. Aztán viselheti holtig a baját.
– Ojjé, öcsém, akad még olyan több is, ahol az termett! – nevetett igazi férj-gyanútlansággal Jenő, és töltött a poharába.
– Pedig ennek a keserves jónak is vége nemsokára! – mondta Endre másnap leverten. – Már félve jövök, hátha feltűnik az embereknek.
– Én biztosan érzem magam, felőlem beszélhetnek! – feleltem védekezve és ijedten.
– Biztos! De én, én nem bírom! Mit gondol, mi vagyok én?
Hallgatott egy ideig, gyorsan, hallhatóan szedve a lélegzetet; aztán hirtelen felállt, és elment. Néhány napig nem láttam akkor, és éjszakánként nyitott szemmel, mozdulatlanul fekve hallgattam a Jenő gyönge horkolását. Egy délután elindultam a Bélteky néni látogatására. A Megye utca sarkán, téli szürkületben, csendben ráismertem a lépteire a hátam mögött.
– Hova megy?
– A nagynénjéhez.
– Tíz perc múlva ott leszek, véletlenül. Kell, hogy beszéljek magával.
Félóráig ülhettünk ott feszélyezetten, szórakozott és türelmetlen beszélgetésben, aztán egyszerre indultunk. “Most bizonyosan feltűnik, szóvá teszik – gondoltam —, de most ez egyszer nem bánom, mindegy!”
Az alkonyat fátyla alatt surrantunk végig az utcaközökön – a sétatér zúzmarás fái közt csak a hó világított már —, aztán a Várkert aljába értünk, ahol mérföldes vaskerítés szegi az uraság parkját. Nyáron sétahely az, de ilyenkor lélek se jár. Távoli, pislogó lámpafények, a boltok sora világos ajtajai felől, messziről törtek át a ködön – megettünk hólepetten, nesz nélkül álltak a nagy vaskos tölgyfák s a fehérbe öltözött kicsiny fenyők. Egy padon ültünk, és Endre csókolta a kezem, csuklóm fehérjét a kesztyű fölött. “Jaj, milyen messze vagyok otthonról!” – gondoltam kissé megriadva.
– Magda, ne higgye – nem vagyok őrült, sem gonosz. De lehetetlen, lehetetlen, hogy egy tévedés elrontsa az életem. Az életünket. Jöjjön velem.
– Endre, maga…
– Váljon el, legyen az enyém!
– Endre, hogy beszélhet így?
– Igen, velem jönni! Így, ahogy van, Magda – nem bánok semmit már. Egyikünk sem fog így szeretni soha többet. Jöjjön!
A szavai úgy hulltak a lelkemre, mint erős, nagyszerű villanásai az életnek – megnyílt lehetőségek —, különös, mozgalmas álmok, mint valami egész élmény. De egy pillanat feléig sem voltam kísértetben, hogy követni fogom, amit mond. El tudtam választani a szép percek színjátékát a valóság nappalias és közömbös szcénáitól. “Hisz ő is bizonyosan másképp fog gondolkozni holnap reggel már!”
– Nézze, Endre – mondtam a lelkem mélyéből és hittel —, meg kell hogy mondjak valamit magának, ami mindent megváltoztat. Én, két hónap múlva… nekem egy kicsi babám lesz akkor, és… én nem lehetek szabad most már…
Nagy csendesség szállt ránk, gyönyörű, meghatott, fájó és búcsúzkodó. De mintha valami felszabadulás is…
Éreztem, hogy ez az alig támadó kis élet már védett engem, elhárított felőlem tán valami félelmes, válságos, erőszakos fordulatot – tettet, döntést. Az már sok lett volna nekem. De így – ez kellett. Egy szép és gazdag este emléke.
Némán, lehajtott fejjel kísért haza. A szűk zsidóközben hirtelen szétnézett, és megszorította a karom.
– Nézzen rám egyszer még!
Mikor felé fordultam, a szájamra szorította száját oly hirtelen és erőszakosan, hogy nem védekezhettem. A másik pillanatban felzaklatva és megszégyenülten, ijedve löktem el magamtól.
– Menjen, most rögtön! Nem akarom látni többet!
Futva értem ki a sikátorból. A Hajdúvároson a harmadik ház volt a mi lakásunk. Benn tiszta volt minden és meleg, és a cseléd terített vacsorához. Lélekszakadva dobáltam le magamról az utcai ruhát, fűzőt – két perc múlva a bő, szokott háziruhában, álságos nyugalommal varrogattam az ernyős lámpa alatt, és az uramra vártam.
– Voltál ma valahol? – kérdezte egyszer odavetőleg.
– Ilkánál! – mondtam közönybe rejtett, nagy, belső ijedelemmel. Hazudtam, pedig a szóban nem is volt hazugság.
– Képzeld – mondta másnap délben Jenő —, a mi Endrénk hirtelen elutazott. Az irodába jött búcsúzkodni, hogy sürgősen hazahívták. Kezedet csókolja!
Megkönnyebbülten, szinte boldogan ültem az ebédnél. Délután a cseléd beszólt, hogy menjek ki egy percre. Valaki beszélni akar velem.
– Kicsoda? – kérdeztem ösztönszerűen megrettenve.
– Az újságos fiú.
– Na! – nevettem csudálkozva és megnyugodtan. – Ugyan, kérlek, Jenő!
– Levelet hozott neked, nézd csak. Az Endre írása? De bolond az! Így búcsúzik, tőled!
Átadta és kibontotta a nagy lepedő pesti újságot. Csak percek múlva szólt fel belőle.
– Na, hát mit ír?
– Semmi különöst!
– Hol az a levél? – És még ártatlan csudálkozással rám nézett kérdőn.
– Tűzbe dobtam!
– Tűzbe!… Olvasatlanul!… Miért?
– Csak!
– Magda!…
Nagyon sápadtan, minden részemben reszketve támaszkodtam egy szekrénynek.
– Magda, hát beszélj!
Felállt, közelebb jött – elrémült, megváltozott arccal meredt a szemembe.
– Beszélj! Valami… valami volt köztetek? Miért titkolódzol? Kellett, hogy oka legyen, ha tűzbe dobtad előlem. Tudod, mit ír!
– Hagyj békén! – nyögtem reszketve, de már felgerjedő dacos haraggal is. – Ne kérdezz, látom, úgyse hinnél nekem! Bánom is én!
Megfogta a két vállam, eltorzult, tehetetlen dühtől vicsorgó arccal, megrázott, és magát fékezve, hirtelen, gyűlölködőn lódított el az útjából. Véletlenül-e, éppen a török díványon estem végig. Ő bement a hálószobába, magára zárta az ajtót.
Egy darabig ültem ott felocsúdva, reszketve és undorodva. Hát itt most mindennek vége? Ez az élet visszája, a regényes, érdekes, gyöngéd szépségeké. Jenő így!… Ó, szegény, szegény! De megütött – és most —, és nem is kérdve. Milyen gyarló a férfi ebben; kötött, gyámoltalan és csakhamar nevetséges. Mit csinál odabenn most? Felálltam, és lábaim reszkettek, mint valami halálos fáradtság után. Megmozgattam a kilincset, és vártam egy kicsit, szóltam is, semmi válasz. Akkor szédelegve öltöztem prémes kabátba, kalapba, és elindultam hazulról, gondolattalan a grószi háza felé.
Ágnes fogadott. Leültem, és szó nem jött ki belőlem a rejtegetett izgalomtól. Nem vette észre. Szokott csendes, nehézkes módján beszélgetett házi bajokról, gyerekről. István milyen ideges, ha a piciny sír éjszaka, dugdosni kell előle, mert még meg is verné talán. Ő néha fél éjjeleken ringat. És már útban van a második. Hát hiába, ez az élet!… És bólongatott szép kis madonnás fejével a nagy, dús hajkorona alatt.
– Hallottam, jól mulattatok Béltekyéknél! – mondta később hirtelen.
– Ti miért nem jöttetek? – kérdeztem, csak hogy épp mondjak valamit.
– Grószi nem akarta! Hogy hiábavaló költség most egy új ruha. És hogy – nem jó, ha egy fiatalasszonyt mindenütt ott látnak.
Hallgattam valami különös lelki felémelyedéssel. Hisz ez egy titkos ellenség. Irigyel engem! A fülem zúgott, lehunytam néha a szemem. Jólesett, hogy nem kellett semmire gondolnom percekig. Mindegy, mindegy! Csak ne kérdezzenek, ne bántsanak! Végezzék el felőlem, amit akarnak! Ők tudják! Mi közöm hozzá?…
– Hogy van urad? – kérdezte nagyanyám később, mikor közénk jött.
– Jól!
– Mikor mentek Telegdre, anyádékhoz?
– Nem tudom.
– Nekem bizony – beszélte lassanként, szokatlanul megeredő bizalmassággal —, bizony nem sok kedvem van feléjük nézni. Furcsa híreket hallok.
– Ugyan!
– Na, hát csuda egy isten állatja még az is egyszer… Péter mostohád! Be kellene csukni a bolondokházába – a sok zagyva, bolond könyvét meg máglyán égetni el a nagypiacon. Egyebet se csinál, mint azokat bújja, az eszi meg az életét.
– Ugyan!
– Az anyád kis vagyonát, tudod-e, hogy beleölték már mindenféle haszontalan drága gépekbe, építkezésbe! Hogy a “földmunkásnak” is – így híja a parasztot – egészséges meg száraz meg fene tudná, milyen lakás kell. Minden béresfamíliának külön kis kertes ház, pádimentomos, cifra – amilyet képen látott, valahol. Na – és a régi magtárat, az apjáét azért építtette újra, mert nem az “uralkodó szél” irányába esik az ablakja. Ilyen barom!
– Istenem!
– Na, osztán úgy is bánik a parasztjaival, mintha ispotályba vóna. Kézzel nem nyúl egyhez se, az istállókölyket is virgács nélkül kezeli. Mert hogy kár az emberi méltóságért. A télen meg a kerítést is lelopták, kitördelték tüzelőnek; akkor az udvarba hívatta a zselléreket, és valami ríkató prédikációt papolt nekik jussról meg “tulajdon”-ról. Mit szólsz ehhez?
– Borzasztó!
– Jövőre meg – azt mondja – nem búzát fog vetni, mert hogy az öli meg a magyar földet, meg hogy mindenki azt vet. Hát ő répával fog gazdálkodni. Répával. Na, az istenit! Anyádnak is már valami német állatkertből hozott újfajta tyúktojást, rá vót nyomtatva mindenre, hogy milyen tyúk, milyen kakastól, mikor tojta; hogy hát olyat tenyésszen. Ki is kelt, el is hullott mind a drága csibe, pedig tejbe aprított gyenge salátával kínálgatták, mint valami kisasszonyokat.
– Ilyet!
– Na, osztán a fő megháborodottság még ezután jön. Tudod, vót az ő apjának, a vén istentelennek valami zabikölyke egy szolgálótól, akit ott tartott. Az is elholt már, a fiú meg suszterinas volt benn Váralján, dolgos, jóravaló inas, ha néha elszíjazták kicsit – mondta a mestere. – Hát ő ezt odahívatta magához; már az öregember temetésén is, most hallom, lábtul ültette a ravatalnál, maga meg fejtül ült, hogy: “Te is olyan vére vagy apámnak, mint én!” Na, most meg kivette a mesterségből, és ott tartja ingyenélőnek, hogy részeljen az apai jussból, elcábérodott a legény, iszik, pipál, cselédekkel cicázik egész nap, csapja a lábszárán a legyet, anyád tűri ezt is és minden egyebet; Klárival mindenki azt csinálhat, amit akar. Olyan ostoba! Szerelmes bele. De mi lesz a vége ennek?
– Mi lesz?…
– Te, hát téged… mi lel téged?
– Nem tudom, nagymama!… Istenem!
A szemem előtt kavarogva sötétült el egyszerre minden – lassan forogni kezdett —, valami enyhén csörgedezett a fülemben; olyan jó volt magam elengedve visszadőlni, elfelejtkezni, megszabadulni szavaktól, terhektől – az egész kemény és nagyon-nagyon nehéz élettől.
Csak félig tudtam róla később – jó sokára talán —, hogy az ebédlő díványán feküszöm, a nagy óra tiktakol, lámpa ég, és Ágnes halkan járkál körültem. – Majd ajtók nyílása kívül, halk és heves beszédek.
– Drága asszonykám! – hajolt fölém a Jenő ijedt és gyöngéd arca. A földön térdelt mellettem, és a kezem, arcom simogatta kérlelő szeretettel.
– Kis boszorkám, betegem, egyetlen anyácskám! Ne haragudj, mindent tudok! Anyám épp jókor toppant be ma. Látod, már őhozzá bizalmasabb voltál, mint hozzám, az uradhoz? Illik ez? Hisz igaz, ő a legjobb tanácsot adta, hogy elküldjétek hamar azt a szegény bolond fiút, aki lángra lobbant érted. De miért nem szóltál mindjárt. Milyen félreértés lehetett volna, ha mama nem tud mindent, ha meg nem magyarázza. Csak az nem helyes, hogy nem nekem szóltál; ti mindjárt párbajtól, ilyesmitől féltek. No, csak most vigyázzunk rád, az egészségedre, boszorkám!
És én elfogadtam mindent némán – jótevő hazugságot, ápolást, gondot; az élet szelíd, természetes visszazökkenését körültem. Nyugodtan tűrtem, hogy babusgat, becéz, gyöngélkedik körültem az ő legigazabb természete szerint, atyásan, neki magának is jólesőn…
És így láttam egyszer, nagy sokára megint – hosszú, emésztőn beteg, lázas éjszakák végtelen féléberségében —, míg mozdulatlan feküdtem orvosságszagok, súlyos árnyékok, tompa szenvedés között; és ő járt-kelt nesztelenül, fehér köntösében a mécsvilág előtt – mint egy darab vaskos, meleg, eleven életszobor —, mint valami, ami tart, megmaraszt, gondot visel rám, és amíg látom, nem kell félni. – Járkálva a szobákon át a mécses fátyolos világa előtt, puhán ölelt fehér köntösébe, és hurcolt buzgó-szorgosan, csitított és rengetett egy nyugtalan, síró csöppséget – a fiát.