19
És megláttam újra a nagy, szérűs udvart a szárazmalommal, ahol valamikor, nagyon kicsi gyerek koromban még én is játszottam a béresek fiai, pendelyes lánykái közt az apai nagyszülőim életében. Zavarosan, mint valami álomra emlékeztem mindig az ősi házra, ahonnét nevem szerinti véreim elszármaztak; de későbbi álmaimban mindig téresebbnek tetszett az udvar; súlyosabbnak, hatalmasabbnak a kőcifrás, szürke ház csúcsos ereszű homlokzata, a reves lépcsők, s az ámbitus nagy, tömzsi oszlopai. Bizony, mintha minden megkicsinyült, megkopott volna! De mégis ez az; a régi, régi ház, ahol szorongva, idegenül settenkedtem át a szobákon, és kicsi kezemet magasra nyújtottam a nagy, cifra kovácsoltvas ajtókilincsek után. Emlékszem az igen-igen tágas ebédlőre, aminek a pádimentumát nyolc asszony súrolta hamuval hófehérre, és nádszecskát szórtak rá vizesen, hogy fel ne járódjék; és csak harmadnap, szárazon seperték össze. És tudtam, hogy meg fogom találni azt a kiugró ablakú kerti szobát, ahol Pórtelky nagyanyám, a szelíd nagyasszony kerekes rokkája állt… Régi, régi itt minden, tán több száz esztendős; az idők bizonytalan messzeségében itt regnált, ellenszegült, nyakaskodott ez a kemény, kis úri nemzetség. Mondják, sohasem mentek oda, ahol rangot, elgazdátlanodott földeket, idegenes csínt és magas összeköttetéseket osztogatott a régi versengő királyok, új udvart ülő fejedelmek csalogató kegye. Itthon maradtak, körülbástyázottan vadvizek, zsombékos erek, náderdők gyűrűjétől a lápvidék e dús, kicsiny félszigetén, ami örökük volt; kiskirályok voltak, és féltették úr voltuk e szuverén érzését; ezért váltak sokszor különc vagy zárkózott, mérhetetlen és lobbanó gőgű figurákká, akiknek furcsa dolgairól legendák szálltak ott beljebb a megyében. Volt egy régi Szaniszló, a Gutkeledek és Balog-Semjének osztályosa, aki valami asszonyért levágta a kisujját, hogy gyűrűstül vethesse elébe; mert egyszer megfogadta volt neki, hogy ott lesz a gyűrű örökre az ujján.
Egy másik bolond magánosan élt itt, és egész életében sose váltott szót paraszttal, csak a kutyakorbácsot suhogtatta köztük; de a nagy kolera világban minden haldoklónak maga fogta le a szemét. “Minden Pórtelky fuzsitos!” ez közmondásképp járta messzi földön. Negyvennyolc után egy távolabbi, Tyukodra átszármazott ág báróságot kapott, jól meggazdagodott; de a valódi lápi Pórtelkyek rebellis nemzetes urai még sokáig erőlködtek, hogy megtagadják, lenézzék, semmibe vegyék az elpártolt, “áruló” rokonhadat. De a világ tovább folyt, feledett; a rang és több vagyon pedig megtette a magáét. Lám, Melanie bárónő főispánné ma!… Az ittmaradtak közt pedig lassan oszlott, osztályodott az ősi drága jó, gazdag föld. Testvéreket kellett kielégíteni, lányokat férjhez adni; már zsidó kézen is volt egy szép telek a gencsi oldalon. Az én apám volt az első, aki elszakadt hazulról, Patakra ment jogásznak, és ügyvédségbe fogott. Bizony, hallottam suttogni itt-ott, hogy nemigen ismert irgalmat; nyúzta, akit lehetett; holmi boldogtalan asszonynépek, tán kofák, egyszer letérdepeltek a porba a szinyéri piacon a kocsija előtt, és úgy átkozták meg, égnek emelt öklüket rázva, még a maradékát is… Istenem, ez így volt! A hármunk kis jussát meg az anyámét pár esztendő alatt szedte jóformán össze; akkor érte utol az ital mániája, tán csak éjszakai ébrenléthez, munkához erősítette magát a szesszel eleinte… Rákapott, nem bírta, esztendőre vége volt… Ábris bátya meg azalatt elvett igen messzi földről valami gazdag és csúnya lókupeclányt, azzal visszaváltották, összevásároltak, rendbe hoztak itt mindent; de senki sem látott a kártyájába egészen. Elözvegyült rég, az egyetlen leánya Pest megyében volt férjnél. Ő meg az utolsó esztendőkben már zsombék fedte, víz alatti földeket is vásárolt bolond olcsón. “Vén huncut az!” – mondogatták észbe kapva az emberek, mikor egy időben sűrűn kezdett bejárni a megyebizottságba, és a szegény uramat hirtelen pálfordulással “kedves öcsém”-ezte, látogatta az alispánjelöltsége idején. Most, mondják, Melanie-val atyafiskodik nagyon; és lám, a nyáron már vízimérnököket szállásolt hozzá a vármegye, és kiépült a szekérút Szinyér felé az eltisztított mély réteken át. Harmadfél órát mentem mindössze kocsin; szinte hihetetlen volt ez! Piciny koromban emlékeztem, hajnaltól délutánig rázódtunk, és kétszer kellett átkelni kompon; akkor még megkerülte az egész Szamosközt, aki Pórtelekre igyekezett.
Ábris bácsi az ámbituson csibukolt, amikor megérkeztem; egy szolgáló aludttejet hozott fel nagy cserépbögrékben, mázas tányérokat és fakanalakat.
– Van ezüst is néhány pár, majd előkeresheted, bár Júlia jóformán mind elhordta már, ami az anyjáé volt. Én meg nemigen vásárlok, tudod, azelőtt tíz esztendeig is alig húztam ki a lábam innét. Most vót egy kis sűrvités, igaz, míg a földigazítást kijártam; itt kezdik legelébb, a grófi uradalommal meg a Kendyekével egyszerre!… Na, azért nem csődítem ide éppen a Sisera hadját! Majd előszeded, majd meglátod, mi hol van! Nekem bizony így esik jól az aludttéj!… Csuhaj, húgám! Az mind a te motyód? Láda, kettő-három kosár! Mi az istennyila van abba’ mindbe’? Csupa krinolin? Holtig se viselhetsz itt el annyit! Kertbe, mezőbe bokorugrós kékfestő szoknya kell!
Elcsudálkozva néztem rá. Hiszen ő volt vagy kétszer az én házamnál Szinyéren, látta, hogy élek, hogy öltözöm. Tréfál most vajon?
Elkezdődtek sorjában a napok; hirtelen, sáros, esős ősz, pállott, nehéz ködök a vizes tájak felől, hosszabbodó esték, csend, és körültem csupa idegen ember. Csupa mord és bizalmatlan paraszt, rideg és buta arcok, megrögzött, kedélytelen szokások ez özvegyes házban. S a nagy, rosszul fűlő szobák esti némaságában, füstös olajlámpák alatt vastag szőrpamutból harisnyákat kötöttem, csizmába valókat az öregúrnak. Szemben ült velem, a csibukját szívta; a szopókával néha kétfelé törülte a nagy fehér bajuszát, és messzire köpött a padlóra. Néha beszélt is valamit, régi dolgokat, meg hogy ki, hogy s mint atyafia a másiknak; ehhez néha előkereste a polcról a bőrbe kötött, nyűttes Nagy Ivánt, abból böngészte a családfákat. Ha én beszéltem, nemigen figyelt rám, abba is hagytam rendesen. De így, hallgatva néha magamon éreztem az erős sötét szeme tekintetét. Lopva megnéztem ilyenkor az arcát, borzas szemöldökét, göbös, de szép vonalú, kemény sasorrát; nagy, dús fehér szakállát. Mennyi idős? Lehet vagy hatvanöt; de miért gondolok erre? A szél zörgette a pusztai kastély ablakát, a szabad kéményen beszállalt a tőzeg finom pernyéje, zsongott, zizegett a csend, kinn a kutyák ugattak… Néha lopva szöktem le egy negyedórára a cselédházba, ahol a béresasszonyok fontak, danoltak, és egy-egy bevetődött kóbor cigányasszony rongyos viganókért kártyát hányt nekik. Faggyas, bagószagú, furcsa ábrás képes kártyából mondta a csíziót; nekem is olyankor. “Olyan írat tudok, ha megeteti avval, akit szeret, soha többet, míg a világ, meg nem menekedik a keze közül, ha elveri is visszajön; meg is csalhatja, kutyája lesz. Én csak főzök, főzök valamit, mikor zubog, itt terem az, akit a szíve kíván, pántos ajtón, ablakon, beesik akár a kéményen is!…” Súgva lihegte a tarka hazugságokat, és kiforgatott szeme fehérébe világított a piros tűzparázs.
– Ábris bácsi – mondtam fojtottan, szinte félve —, holnap be kell menni nekem Szinyérre!
– Minek megint? Két hete voltál!
– Az rég volt. Fűszer kell, mosdószappan, kávé, meg nekem is kötőpamut, apróság. És hát a kocsisnak úgysincs dolga!
– Mit tudhatod te azt? Nincs dó’ga! Adhatok én neki dógot! Mire az a sok furikálás? Rend az? Nem jó az itthon főtt szappan? Elrontja a szépséget, ugyi? Szagos mosdókkal kentefitélni magad! Meg kávé… káávéé… mintha a jó kifejt tej nem is volna jó! Hát csak eriggy, ha mán nem férsz a bőrödbe!… Héjnye, az akasztófáravaló istenit annak a dögnek, hogy vonít! Nem oldták el?… Héj, az apátok hétfánfütyülő!… Na, megájjatok!
De másnap benn voltam, és kipanaszkodtam magam, és megpihentem a vállán valakinek, aki még mindig úgy tudott megcsókolni és megsimogatni, mint valami drága, szomorúan becézett, törékeny kincses jószágot.
Úristen, csak tavaszodna, tavaszodna már! Sose lesz vége ennek a borzasztó télnek! Szakad a hó, és kavarog, porzik a puszta világra, betemeti az utakat, elvág, megszakít mindent. Ez a nagy, halottas vakfehérség! Valami, ami mozog, és nem ad hangot, néma nesztelen, ijedelmes! És idebenn ugyanaz a csend, füstös lángok kormoznak, csak a kötőtűm zörög, és egy havas szakállú, tűzkőszemű öreg egyre néz mereven engem… Vajon ébren vagyok-e én most? Hátha csak álomkép mindez? Azt hiszem, borzasztóan ideges lehettem akkoriban.
Március elején engedett az idő, megdagadtak a messze vizek, és egy darabig a sár miatt nem lehetett mozdulni. De legalább valami készülődés kezdődött, a faluból leveleket hozott ki a posta: pallérokkal alkudozott, levelezett a bácsi, mert tatarozni készült a házat; és Júliát, a leányát is várta a nyárra két gyerekével.
Mintha jobb kedvű lett volna ő is, izgett-mozgott, szaporábban káromkodott.
– Sebesen, hé, a teremtésit a kis bokátoknak, úgy jó a fehérszemély, ha mozgolódik!
És a kis szolgálók megriszálták a ráncos szoknyás derekukat, arcukba húzták a keszkenőt, de kuncogva vihogtak össze, és a kerek válluk vonaglott a csiklandós jókedvtől.
– Na né! Mennyi csillag van már, milyen tiszta az ég! Gyere csak, Magdi, nézd el! Ne bújj mán mindig a kucikba, mint egy beteg macska! Na ládd-é, lehet énmellém is húzódni egy kicsit! Gyere idébb, na! Lelkem, be jó kis…
– Pfuj!… Utálatos, undok vén!… Rögtön kiáltok!
– Ne bolondulj, hisz csak!…
– Pusztuljon, alávaló! Eresszen!… Nem szégyelli magát!
– Jaj, de kényes vagy, galambom! Na jó, hogy tudom mégis, hogy nem mindenkivel ilyen rátartós a menyecske!
Undorodva, reszketve, nyomorultul ültem a szobámban, és sírtam. Mi lesz már most? Mit fog szólni reggel? Borzasztó! Én nem tudtam, hogy az ilyen korú férfiak is…
Semmit sem szólt, mintha semmi sem történt volna. Egyébről beszélt, parancsolgatott, ahogy szokta, nyersen, kereken. Pár nap múlva aztán odalökte egyszerre az ebédnél.
– Na, jövő héten jönnek a pallérok. Hát itt a nagyházba csak három szoba lesz olyan, amit nem bolygatnak, az nekem kell meg a lányoméknak a nyáron. Hanem a gazdáék régi háza üres most – azok a juhászokkal mennek együvé —, hát azt lakhatod, ha tetszik. Egypár bútort levitethetsz. Nem rossz hely az, soknak olyan sincsen!
Keményen, kitartóan nézett rám, várta, hogy felcsattanok, hogy sírok és panaszkodom, és akkor megtörhet, megalázhat. “Nem – gondoltam —, egy szót sem! Jöjjön, amit akar! Valahogy csak vége lesz egyszer.”
Szinte keserű, dacos örömem telt a szenvedésben, a nyomorúságban már. Földes cselédházban kellett laknom, és a régi, szép, tükrös és selyempárnás szalonomra gondoltam, a virágokra és a zongorára. A nagy tavaszi esőkben az ágyamig csurgott éjszakán a víz, és egyszer befolyt az alacsony küszöb felett a zápor, zavaros, szennyes víz úszott a tapasztott padlón, és felvetette az ócska asztalt, kimustrált székeket.
De szép, ragyogó húsvéti idő jött, száraz, napos napok, frissen kalandozó, jó szagú szelek megint, és a faluból harangszó hallatszott kék egű, üde délelőttökön. Nagy sétákra indultam a határba, és a keresztútnál a Horváth bérkocsija várt… Nem volt semmim, senkim rajta kívül abban az időben.
Májusban megérkezett Júlia a két kamaszos, pajkos gyerekével.
Nem volt hozzám szeretettel; éreztem, hogy nincs kedvére az ottlétem, és hogy már messziről gyanakodott, félt, istenem, a vagyon miatt!… Hogy én majd úgy megkedveltetem magam az öreggel, hogy egyszer talán még osztoznia kell!… Ó, isten ments, gondoltam, csak azt ne higgye, hogy erre pályázom. Ezentúl még hidegebb és tartózkodóbb voltam; és most már lassanként kihúzódott a kezemből a házi kormányzat is. Júlia felülvizsgált, szóvá tett mindent, én pedig nem intézkedtem többé olyasmiben, amibe ő beleártotta magát. Nem akartam veszekedni, de két úrnő nem rendelkezhetik – gondoltam, és úgyis látható, hogy ez a szándékuk, és hogy megbeszélik ezt ketten ellenem. Már egészen fölbiztatta az öreget. Jó, magamtól nem megyek, nem szólok, nehogy elhíreszteljenek, majd csak megérik ez magától. Lássuk, mit tudnak! Már alig beszéltem velük; de nagyon keserves, lelkemig zaklató, idegesítő állapot volt ez. A cselédeket is ellenem hangolták. És magam voltam egy ilyen szövetséggel szemben.
Sokszor bolyongtam egyedül a réteket, és ha találkára indultam hosszú, szép szürke köpenyemben, ernyős csipkés pongyola-kalapban, megfrissültnek, összeszedettnek, városinak éreztem magam újra. Nem, lehetetlen volna még egy ilyen borzasztó telet tölteni itt!… Már zsendült a fiatal búza. Messziről sokszor láttam felcsapó füstfelhőket, s az alkonyatban szinte naponta felpiroslott az ég alja, és lángcsóvák szikráztak szét a távolban. Tanya égett vagy csárda, vagy a nádas gyulladt ki egy-egy végében. Csendőrök kerülték a határt: gyújtogattak valahol.
– Rossz idők, jaj, nehéz idők! – sopánkodott a csárdásasszony a keresztútnál, ahol megszálltunk néha Horváthtal, és túlfizettük a kis szalonnát, rossz bort a kocsisnak. – Zajlik a vidék, uraim, nagy dolgok lesznek itt. Tyukodon szörnyet ellett egy tehén, kérem! Haj, a föld népe, a szegénység, amelyik a nádas után élt eddig, kosarat font, csíkászott, halászott; mi lesz most azzal, hova menjen? A lápföldhöz való jussukat meg, egész falura valót megvette száz forinton Ábris tekintetes úr… még három esztendeje, mikor hírét se vették szegények, hogy mi készül. Jaj, nagy a keserűség, hallani kéne csak, mikor beboroznak egy kicsit, hogy beszélnek. Azt mondják, messziről jött emberek is járnak köztük, biztatják őket. Azt beszélik, hogy a király fia nem halt meg, csak a képmását temették el; az, aki Szinyéren is járt harmadéve, nyugodjék szegény, hogy az itt bujkál a nép közt, és kitanulja a baját. Akkor is hogy azért jött volna, mert látni akart mindent a maga szemével, de az urak kimeszeltették a házak külső falát neki, és felöltöztették a népet, hogy kedvét lelje… Bizony csak megholt az, kérem, mesebeszéd az ilyen! Hanem ha ezek a népek megbolondulnak, vasvillára kapnak, mi lesz itt! Ki tudja, mire épül a Pórtelky-kastély! Bár a megyei urakra még jobban haragszanak!… Tessék a bor, pünkösdi kalács, kérem!
– Nem tudom, lehet, hogy van valami a dologban! – mondogatta félig súgva, eltűnődve Horváth. – Bár az ilyet felfújják rendesen! Hisz akkor mindig ribillió volna a világon, ha minden igazságtalanságot így lehetne megbosszulni… De ha így van megírva, nem lehet elkerülni semmit.
Engem nem nyugtatott meg az ilyen bölcsesség, reszkettem a végsőkig feszített idegességben, féltem kinn maradni a pusztán, legjobban szerettem volna a forrongók közé állni, egy hitet vallani az elnyomottakkal, az elkeseredett, kisemmizett haragvó szegényekkel. És teltek a napok. Egy júliusi délután kegyetlen szél süvöltött át a pusztán. Ruhámba kapaszkodott, hajam tépte, és megint hordta szemembe a pernyét valamerről. A fejem fölött vércse kerengett vijjogva. A csárdásné a kerítésig jött elém, és sápadtan, akadozva kérdezte.
– Tetszik már tudni?
– Mit? Micsodát?
Kézen fogott, átsegített a léckerítésen, némán, reszketve került velem a szekérút felé, és előremutatott a kezével. Messze, messze, fekete sűrű füstoszlop állt, vérvörös, izzó magja villózva sugárzott fel a szürkülő, borús égre. És süvöltött, kavargott a szél.
– Az… az ott?
– Szinyér ég! A város!
Megszédültem, és eltakartam a szemem halálos borzalomban. Nem is gondolkoztam, hogy mim is van ott becses vagy veszteni való. Messze, rémesen, véresen kavargott a szörnyű vész, mint valami szodomai ítélet a város… az én városom felett.
Az út megtelt néppel; az új víziművek napszámosai jöttek Gencs felől s az Ábris bátyám kőművesei, mészporos, sarkatlan cipőjük kattogott a lihegő, veszett futásban, lemaradt a lábukról, rohantak lélekszakadva a város felé. Mindenük, mindenkijük ott van.
Végre, végre ott jön a kocsi értem.
– Siessen, drága, hamar! Üljön be, ahogy van! Hajts. Nem, ne reszkessen, mamáéknál semmi baj, a Cifrasor kertes út, a nagypiac és a park védi… de a többi utcák. A maga bútora is, minden holmija. Telekdy, azt mondják, mentett belőle, amit tudott. Ó, már dél óta! Alig kaptam kocsit. Ez a rettentő szél! Némelyek látták, hogy a bolond báró kannát fogott, és öntözött, mikor mindenki elvesztette a fejét. Tűzoltók jönnek este a debreceni vonattal. Mi lesz addig Szinyérből! Hogy terjed! Ne, ne sírjon, édesem, tegye ide a fejét!
Szorosan simultunk össze. Éreztük valami igen nagy, rettenetes és rohamos dolognak a történését magunk előtt, és izgatottságtól kábultan, fél öntudattal, különös erősen éreztük egymást. Átkarolt, és az ujjai forrón reszkettek a fekete csipkefátyol ruhámon át, de szinte mozdulatlanul maradtunk így egész idő alatt.
Füsttel, sűrű, fojtó és rémületes bűzével az eleven, égő dolgoknak, fekete pernyék kavargásával a pokoli szélben; így jött gyorsan az alkonyborulat. A lovak horkanva és ijedezve, alig fékezhetőn rángatták a kocsit. Előttünk izzva fel-felvillanó, borzasztóan mozgalmas, őrületes, lihegő, vérszínű áradat; zsarátnokutcák, lángtornyok, lobogó üstökű tűzkígyók! Mint a láva folyt és vonaglott az egész, és lobot vetett, villámlott körül az égbolt fele. És bódult lárma, távoli összemosódó üvöltözés, zuhanások robaja messze! Körül lihegő, lelkendező alakok rohantak, lélegzetfogyott, kétségbeesett futásban, felsebzett meztelen lábakkal és jajongva, néhányan megfogták a kocsi oldalát, vagy felkapaszkodtak hátul egy pillanatra, de mások letaszították őket, elmaradoztak, az öklüket rázták csak utánunk.
A szőlőskertek közt voltunk már, magas fagyalbokrok sövénye egy ideig elzárta előlünk a szörnyű képet, csak a vérszínű ég villámlott, és a zajongás jött közelebb. Csak lépésben mehettünk, mert tolongva jöttek már menekülő csapatok: asszony, férfi, gyerek.
– Jaj, vége már! Nincs többet a város! – kiáltozták felénk csodálatosan élénk kézmozdulatokkal, mint valami nagy újságot.
– A Börvely utca szabad még? – kérdezte a kocsis visszafordulva, de nem mert megállni a tolongásban.
– Jaj, már átcsapott! A csizmadiaszín ég, nem lehet arra!
– Kálmándi kapu felől mehet a piacnak! A nagypiacon nincs baj!
A temető mellett robogtunk; a tűz világossága oldalvást és mozdulatlanul, szinte nyugodtan feküdt el a sírkövek fehér márványain, a néma mezőn. A kis utcákon alacsony sváb házak szepegtek, a lakók őrt álltak előttük felkészülten, összeszedett butyrokkal a karjukon, egybeverődve, összedugott fejekkel, mint a rémült csorda. Az állataik elkötve szabadon lézengtek utcán és udvaron. Végre láttuk a víztorony bevilágított sivár négyszögét s a cédulaházat a piac közepén. Ott leszálltunk.
A messze, óriás térségen feketén nyüzsgő emberraj és zümmögő, szinte lágy sírású panaszhang, asszonyi zokogás, mélyen megviselt lelkek rezignált és tompa hangja, amint szinte idegenül figyelték már találgatva és tájékozódva a vész útját, lejáratát. A szél csakugyan szűnt, észrevehető rohamossággal, ahogy támadt. Az egész térség teli volt hordva idegen, százféle bútorokkal, edény és egyéb holmi hevert szanaszét; tolvaj, ha akad is, nem tudta volna hová rejteni őket. Idegen csoportok ismerősként beszéltek és zokogtak idegen díványok, székek és asztalok tetején megtelepülve, összekeveredve; minden különködés megszűnt a veszteségek szinte lelkes és érdeklődő testvériségében. De elmosódtak egyéb közösségek, szokott összetartozások szálai; emlékszem, hogy jó ideig bolyongtunk már, és haladó csapatok árja előre-hátra hajtott; és még nem jutottunk el az anyámék lakta házig. A Cifrasor kiskertes, formás udvarai csakugyan védettek voltak és sötétek; és szemben a grófi park fekete lombsűrűje sötét tömegben rajzolta ki a fák kemény árnyékát a rózsaszínellő ég hátterébe. A rács mögül éles és különös, szinte emberi kiáltozások hallatszottak; a felébresztett pávák rikoltoztak rémülten ott, és valami el nem felejthető vérfagyasztó volt a hangokban.
– Hol kezdődött, jóemberek? Mit tudnak? Mi égett le?
– Jaj istenem! Hát most jöttek? Minden… majd szinte… hát látja! A Papszertől a Hétsastoll utcáig a kis Hajdúváros, az Árokpart és azon túl már minden! A szegények városa, a nádfedeles házak! Ott legelébb végigszaladt. Ott már minden üszök!
– A gazdák fertálya is, a mesterrész is! A Kisvíz utcáig, a cigányvégig minden! Még ebéd után!
– Emberhalál? Jaj, ki tudhatja azt most? A népek kisereglettek a mezőkre, a faluk felé. Meglelte-e minden asszony a gyerekit?
Odább néhány paraszt állt egy csoportban a cédulaház oszlopának támasztva fürtös gubába takart, vaskos alakjukat, mely feketén, egy tömegben mozgott a rőt félhomályban. Az egyik kar felnyúlt, és ököllel fenyegette meg a kastélyt.
– De bezzeg annak meg nem árt, a cudarnak! Az égbe sincs igazság!
– A keserves istenit! – zúdult a másik. – Az vót a barom, aki nem ott kezdte, ha mán belefogott. Így kin áll bosszút? Bánják is azok a várost!
Egyikük észrevett minket a közelben, és én ijedten karjába akaszkodva húztam odább Horváthot a pillantásuk dühe elől. Megint sopánkodó asszonycsapatba keveredtünk.
– A Megye utca csak feléig égett! Jaj, csuda, nem hiszi, hogy csuda! A Könyök utcán a régi kis összezsúfolt zsidó házak közt felszaladt; de a Megyeház tűzfalát hajdúk meg zsandárok első perctől kezdve fecskendőzték. Csak a porkoláblakások égtek a kertben. És ott balra szaladt.
– A Zimán-ház is?
– Igen, bizony. Az eleje! De a templomtól tízháznyira megállt… Eltérült a promenád mellett, és a boltok során ment végig. Jaj, az ott, borzasztó! Arra, nézze, még most is lángol. A kastélybeli tóból mind kihordták a vizet! A Templom utca is villódzik még. Ha! Mi az!
– A tűzoltók! A debreceniek!
Egy lélegzésre szakadt fel a megkönnyebbülés, és nyüzsgő morajlás szaladt végig a téren.
– Menjünk! – mondta Horváth, és erősen fogta a kezem. – A Megye utca templom felőli oldala ép. Ott lakom én is. Elnézünk arra?
Lassan és reszketve haladtunk a Várkert aljáig. Eszembe jutott hirtelen, hogy ott, a templom közelségében van a Zimán Ilka háza is.
– Nem bírok tovább most. Pihenjünk! – mondtam a kis Promenád akácfái alatt, és hirtelen egy padra ültem. Ez a kis tér csudálatosan néptelen volt most; innét mindenki a piac felé húzódott. A templom gyönyörű kupolája nyugodtan, érintetlenül domborult szemben, és a merev kőszentek kísértetiesen álltak sorba a cifra ormokon. A piciny tér fáin túl még tolongtak az embercsapatok, aztán zenés tülköléssel jött vágtatva a tűzoltók kocsisora. A boltok irányába tért el.
Csudálatosan egyedül, magunkra hagyva ültünk ott. Lestünk étlen-szomjan az éjszakában, láttuk a rémes színjáték egész folyását, lezajlását; és nem mozdultunk fel, hogy mi is részt vegyünk benne… Miért? Mintha az ő fatalizmusa átragadt volna rám. Menni és tolongni tovább és hajszolódni, hogy hamarabb tudjam meg pár órával, hány darab széket vagy szekrényt rángattak ki az égő házból az enyimek közül. Ejh! Úgyis csak terhemre volt az a sok lom, bár mind ott veszett volna már! Csudálatos nagy szabadságot, könnyűséget éreztem ennél a gondolatnál!… Mindegy! Koldusok vagyunk mi ketten, nincs nekünk mit félteni! Így, itt együtt vagyunk legalább!… Elszunnyadtam egy-egy rövid időre a vállára hajtott fejjel, majd fázva riadtam fel a szürkület hidegében; de ő takargatott a köpenyével, és vigyázva melengetett. Hideg harmat volt minden; de a nyirkos fapadok feketére festették a tenyerünket a rájuk szállt sűrű korommal. Dermedezve álltunk fel, és kimerülten, átázva, idegesen és végtelenül levert, züllött érzésekkel indultunk meg a hajnali, elüszkösödött, fekete utcákon át.
Ezek az emlékeim abból az országraszólón szörnyűséges éjszakából. Nem is tudom, miért vésődött mindez olyan élesen belém, hol függött össze oly erősen az életemmel. Hisz nem volt nekem Szinyéren házam, sem fekvő vagyonom… semmim! A bútoraimból is kihúzgált egyet-mást a kocsisával Telekdy mostohám; megmentettek vagy két szobára való limlomot, hogy velem maradjanak, és átkísérjenek az életen. Körültem van ma is még néhány viharvert darab. Ami bennégett, a ripszselyem, amorettes garnitúra, a láda szőnyeg, a szép zongora; mindennek fejében busásan osztatott nekem a Széchy alispán tüntető jóakarata az egész országból küldött segélypénzekből; szinte hasznom volt még a káron… És épülni kezdett az én elpusztult, régi városom szinte hetek múlva már; új házak, cseréptetővel és vasrolós ablakokkal; új, üvegkirakatos boltok; új, cifra vasrácsok és fedett kapuk; egy év alatt megfrissült, kiszépült, nekilendült minden itt! De az emberek élete mintha elvágódott volna az emlékeiktől, a gyerekkoruktól, különös színes hagyományoktól, amelyek jelölik és megkülönböztetik a maguktól lett, eleven dolgokat. Mesterséges és mondvacsinált város készült itt nemsokára, szép, egyenes utcákkal és egyforma, takaros házakkal; végül a jólét meg forgalom meg minden csak nyert e csapással; de annyi sok régi, meg sem nevezhető szépség és különösség nincsen itt azóta. És ma is legjobban szeretek azokon a girbegörbe, régi utcákon végigjárni, melyek a tűz előtt épültek még, és megmaradtak a régiben. Hogy is volt aztán?…
Anyámék közelében, a Cifrasoron vettem ki egy kis kétszobás udvari lakást, és odaköltöztem a megmaradt bútorommal. Pórtelky bátyámhoz bizony nem volt kedvem visszamenni, de nem is lehetett volna már. Az öreg elhíresztelte itt Melanie meg néhány más ismerős által, hogy én a tűz előtti nap titkon, búcsúzás nélkül megszöktem tőle Horváthtal. Hogy előre kitervezett dolog volt ez. “Szökés”!… igen, így kell csak nevezni az eltávozást, és különösen érdekes, veszedelmes, foglalkoztató és romantikus színt kap az emberek ítéletében a dolog. A megindult szóbeszéd e zavaros hetekben is ráért lezuhogni szegény fejemre.
– Mit szóljak? – éleskedett anyám. – Ide, énhozzám hajnalban jöttél… ki tudja, hol jártatok reggelig; ki tudja, hány ismerős látott éjszaka barangolni. Nem is szólhatok a beszédek ellen. Oltalmazzon meg ő már most, ha olyan nagy lovagod!…
Megint éreztem, hogy szorosabbra fogódnak rajtam a sors hálószemei. Megint rabja voltam; én szegény asszonyéletem!… megint kiszolgáltatva egy férfinak, mert tőle kell várnom védelmet, helytállást, helyrehozást, becsületet. Mit tehettem volna mást, mint hogy teljes, asszonyi szívóssággal, ravasz, palástolt akarattal, egész erőmből ezt akarjam tőle.
Igen, itt laktam már, és semmi egyéb tervem, célom vagy lehetőségem nem volt. Itt laktam, hogy ő naponta járhasson hozzám szabadon, és csak annak éltem, hogy élesszem és ébren tartsam a vágyait és szerelmét. Láttam és tudtam, hogy ő is belebonyolódik lassan, és egyéb kiút nem marad számára. Mert a közvélemény kegyesen már eleinte is fordult. Az emberek látták ki-be járni nálam; észrevettem, hogy rendszeresen lesnek az ablakomra idegen, alig ismerős sétálók is, és közbeszéd tárgya vagyunk megint. Az utcán tisztelettel, kíváncsisággal és ijedten néztek rám, mint valami bélyegesre.
Nem is volt okuk pedig!… Bizonyára… nem történt meg közöttünk minden, ami asszony és férfi között megtörténhet; bár én ma már sejtem, hogy a határok nem annyira élesek itt, mint általában hiszik. Sokszor, ha védekeztem a vágya ellen, feltámadt bennem valami szilaj, keserű elszántság hazárd szenvedélye, és azt gondoltam: “Ejh! Ki kellene fizetni, elébe dobni mindent egy dacos és büszke mozdulattal, és elbocsátani, hadd menjen! Kegyes lenni és ajándékosztó! Menjen békén, ne érezze megalázottnak magát, és ne higgye, hogy kis szatócs módjára őrizgetem magam tőle, és fontossá teszem magam és becsessé így, hogy becsaljam valamibe, amihez bizonnyal nincs szándéka vagy hajlandósága…” Sohase tanított senki erre a gondolatra, de éreztem, hogy ez úgy szebb, büszkébb, emberebb és úribb volna… De én nem tehettem úgy! Az én életem zsákutcába került. Minden, amit a magam emberi erejével próbáltam, összedőlt, sikertelen volt. Lehet, hogy az én hibámból jószerint; úgy látszik, nem voltam küzdésre és függetlenségre alkalmas! De más révén, egy férfi révén tudtam akarni erősen, mindig. Igen, a feleségévé kell lennem; újra férjes asszonnyá, úrnővé; eltartott, védett élethez jutni, magam háztartását vezetni, és itt, itthon, Szinyéren megint. Szinte a régi életem visszatérését vártam ebben. Hogy Horváth másféle ember… hogy az anyagiak… ejh, majd csak lesz valahogy! Az különben sem az én dolgom!… Most csak védekezni, megállni tisztán, szívósan és számítva; és önzően és éberen vigyázni, nehogy valami szörnyű kényszerhelyzetbe kerüljek; a szegény leigázott és megalázott asszony, a vigyázatlan, könnyelmű postamesternéhez hasonlóba. Nem, nem akartam.
A másikat akartam! És láttam és vártam, mint habozott, küzdött; néha elodázta a könnyelmű és lágy emberek gesztusával, néha váratlanul csaknem a végső elhatározásig hajszolta magát, hogy másnap újra késlekedve élvezze a felelőtlen jelent. Végre is úgy lett, ahogy elképzeltem. Valami kívülről jött dologra (a vén Vodicska írt nekem megint dorgáló levelet, a fiamat emlegetve, akire a rossz hírem hárul), az én felháborodott sírásomra hirtelen, gyöngéd felindulással mondta: “Hát most már lesz, ahogy lesz! Ennek így kell történni!”
Az egész városnak izgalmas, nagy szenzáció volt a váratlan egybekelésünk!
És az emberek egyszerre nyájasak, melegek, jók és megbocsátók voltak velem szemben! Mintha csakugyan helyrehoztam volna valami hibát, kiengeszteltem volna őket valamiért, és ők jóleső-kegyesen visszafogadtak volna engem. Minden elsimult egy időre!
Furcsa egy cirkusz ez a világ!