Egy negyedóra
Történik: a tanárképző-iskola épületében egy nagyobb vidéki városban. A folyosón hegyes bajuszú, fiatal tanárnövendék szíves buzgalommal kalauzolt végig egy 15-16 éves, zavart és félős gyereklányt. Aztán kitárta neki a nagy, szárnyas ajtót.
A TANULÓ. Ez a fogadószoba, kisasszony. A nagyságos igazgató úr benn van a következő szobában, de mindjárt kijön, csak méltóztassék itt várni.
A LEÁNY barna hajú, csínosnak ígérkező, sugárnövésű, de azért teljes, mint egy fiatal búzaszár. Egyedül. Egy nagy, mély támlájú karosszékre ül, de csak a szélére, onnét lesked szét a szobában, és csaknem szavakkal gondolkodik. Milyen szép íróasztal, csupa simaság, egyenesség. Itt szokott dolgozni. Sok dolga lehet – mégis, két ilyen nagy intézet! Nálunk ugyan minden írást az internátusbeli őnagysága csinál, de azért mégis. Most tanít is. Nagy jövője van neki, a nagyságos úrnak; a többi öreg papok mondták Pali bátyámnak, hogy ez hamar püspök lesz. Olyan gavalléros, szabadelvű püspök – olyan is kell! Furcsa ember, furcsa szeme van, szinte szúró és mégse rossz, én nem félek a vizsgán se a szemétől, pedig szigorú, de azt mondják, társaságban és otthon ennivalóan kedves. Nem is félek. Sok finomság van benne, azért hívják itt szalonkígyónak. Valami kígyós van rajta, de nagyon jószívű, mindenki mondja. És nem is kell nekem valami nagy dolog tőle. Milyen jó ez a nagy ottomán! És fenn a kályhán az a szobor, Diana, gipszből. Hol is van az eredeti torzó – Louvre – nem, Vatikán! Pedig tanultuk. Csak a fél keze van meg a nyilakkal. Sikerül a dolgom, Diana istennő?
DIANA mélyen hallgat.
A benyíló ajtaja felcsattan, és az ajtóban megjelenik a nagyságos főtisztelendő igazgató, címzetes kanonok, pápai kamarás stb. Magas, nagyon szikár alak, keskeny, szinte aszkétás arc és ajak és nagyon eleven, mélyen néző világoskék szempár. A kora negyventől hatvanig, pontosan meg nem határozható, hosszú mutatóujján nagy pecsétgyűrű, derekán lila színű cingulus.
AZ IGAZGATÓ a finom kenetesség hangján, miközben mindkét kezét nyújtja a belépő felé. Aá, egy kis leányvendég! Hát mi újság maguknál? Tessék beljebb kerülni. A belső szobába vezeti.
A LEÁNY. A városi felsőbb leányiskolából jöttem – az internátusból —, nagyságos úr!
AZ IGAZGATÓ jókedvűen. Azt látom a kalapján, csak maguk viselnek most ilyen kis kereket. Ide üljön, kisleány, az öreg díványra, ne féljen, nincs ott tükör. Afelől férjhez mehet!
A LEÁNY. Ó!… Megint szétlesked a szobában. Meglátja a nagyságos úr ágyán a gyönyörű kézihímzésű terítőt, az imazsámolyt és a dohányzóasztalt tiszafa berakással.
AZ IGAZGATÓ tapintatosan az ellenkező oldalon ül le egy karosszékbe, szemben a leánnyal. No, most már elmondjuk szépen, hogy mit akarunk, nemde, kisleány?
A LEÁNY magában mosolyog, mert eszébe jutott, hogy egy mértanórán éppen hetvenkétszer mondta a nagyságos úr ezt a szót “nemde”? Ők megszámolták. Aztán elkomolyodik. Kéréssel jöttem, nagyságos igazgató úr! Nagyon szépen kérem, legyen olyan kegyes, és írja alá nekem ide, hogy érdemes vagyok-e stipendiumra. Azért folyamodtam. Itt az igazgatónő őnagysága kártyája. Átadja. Magában. Csakhogy már elmondtam. Túl vagyok rajta!
AZ IGAZGATÓ átnyúl az asztalon az írásokért. A kezük nem ér össze. Ahá, látom. Hát elintézzük, persze, persze! Lássuk csak! A neve Bognár, ugye?
A LEÁNY. Bognár Mariska, kérem.
AZ IGAZGATÓ. Várjon csak! Rokona az a Bognár, nemde, aki itt főtitkár a biztosítónál?
A LEÁNY. Az a nagybátyám…
AZ IGAZGATÓ. A Pali, ismerem jól, az derék fiú. Most házasodik, nemde?
A LEÁNY. Igen, megházasodik, és én épp azért szeretném az ösztöndíjat. Eddig ő taníttatott engem. Aztán itt már a hatodikba járok, jövőre el kell valahová mennem tovább tanulni.
AZ IGAZGATÓ tüntető jóakarattal, amíg kedvtelve nézegeti a leányt. Persze, továbbtanulni, tanulni! Egyebet sem tudnak ezek a kisleányok, míg egész bele nem sápadnak, beleöregszenek. Okvetlenül kell az, hogy maga pályára menjen?
A LEÁNY egyszerűen. Kell! Nincsenek szüleim. Mosolyogva felnéz rá. Aztán meg, nekem igazán nem árt.
AZ IGAZGATÓ nevet, és felhúzta a szemöldökét. Azt látom. Hát persze, persze! A magam részéről a legszívesebben segítek. Várjunk csak, hisz én emlékszem magára. A harmadik padban ült, középütt, és magácska volt az, aki üdvözlőbeszédet mondott a névnapomon, most fél éve, nemde?
A LEÁNY szerény mosollyal. Én voltam.
AZ IGAZGATÓ töprengve. Igen, igen! Az nagyon szép beszéd volt. A Röntgen-sugarak is benne voltak, nemde?
A LEÁNY. Igen!
AZ IGAZGATÓ. Hogyha az ember lelkébe is bevilágítanak, a maguk lelkében csak tanítványi hálát lehetne látni.
A LEÁNY. És szeretetet… ijedten elvörösödik.
AZ IGAZGATÓ nagyon jókedvűen nézi a zavart gyereket. Haháá! Tehát szeretet. No, várjon, Mariska, most kérdezek valamit, de egészen őszintén feleljen. Most én nem vagyok az igazgató úr! Mondja, kérem, ugye, az ember sohasem lehet szeretetre méltó, ha a katedrán ül? Ugye, nagyon kiállhatatlan minden tanár?
A LEÁNY nekibátorodva, hangosan. No, azt nem mondhatnám. Különösen az igazgató úr!… Azelőtt mind utáltuk a mértant, bizony, most mindenki örül, hogy az igazgató úr helyettesíti a Kérészyt, Kérészy tanár urat.
AZ IGAZGATÓ akin mindjobban meglátszott, hogy ma egyébként is különös jó hangulatban van. No, ez derék, derék! Erre a vallomásra iszunk egyet, egy kis jó narancslikőrt. Magam csinálom. Most inni fog az egész hatodik osztály nevében… A szép könyvszekrény csukott oldalából kicsi poharakat emelt ki, tálcát, tiszta terítőt, üveg, mellette sütemények.
A LEÁNY magában. Milyen kedves hozzám, igazán nagyon kedves. Majd fogok mesélni a leányoknak.
AZ IGAZGATÓ miután mindent elkészített, leül, most már közelebb a leányhoz, a dívány melletti karosszékbe. Így, most koccintsunk! Tölt.
A LEÁNY óvatosan bizalmaskodva. Kinek az egészségére?
AZ IGAZGATÓ nevet. A Kérészy tanát úrért, hogy minél hamarabb meggyógyuljon, és folytassa a mértant. Isznak.
A LEÁNY. Oó! Hiszen felőlünk meggyógyulhat, de még ez idén jobb volna üdülni neki. De persze, mi terhére vagyunk a nagyságos úrnak!
AZ IGAZGATÓ. Dehogyis! Korán is volna még, csak két órán próbáltam magukat kisleányok. Sokkal jobbak, figyelmesebbek a fiúknál. Aztán maga, maga valódi kis tehetség, Mariska.
A LEÁNY. No, a mértanban…
AZ IGAZGATÓ. Hát nem a mértanban. A fogalmazásban. Az irodalom tanára el van ragadtatva magától, és mindenütt emlegeti. Én is megnéztem az utolsó dolgozatát, Mikesről, nemde? A bevezetés gyönyörű, pedig az iskolai dolgozat volt.
A LEÁNY. Jé, hogy emlékszik a nagyságos úr!
AZ IGAZGATÓ. Meglehetősen tudok emlékezni. Például magukat ritkán látom, de el tudnám sorolni mindnyájuknak a nevét, úgy, ahogy sorba ülnek a padokban.
A LEÁNY bátor és kötekedő mosollyal. Hát ki ül a második pad szélén, a kályha felől?
AZ IGAZGATÓ. A szélén, várjunk! Egy jóképű, szőke leány, olyan nagy koszorúban van a haja, szép, magas termetű, Appel Melanie, nemde?
A LEÁNY. Nagyszerű! Ugye, ő okos leány, igazgató úr?
AZ IGAZGATÓ. Hogy okos-e, nem tudom éppen, de olyan öntudatos, értelmes nézése van. Szimpatikus leány, nemde?
A LEÁNY. Jaj, ezt megmondom neki – hogy fog örülni! Jaj —, de mennyire fog örülni neki a Melanie!
AZ IGAZGATÓ előrehajol, érdeklődve. Hát miért fog örülni annak?
A LEÁNY újra pirosan. Azt nem mondom meg, az csak olyan gyerekség. Az iskolában…
AZ IGAZGATÓ még jobban fölé hajlik; és a dívány karjára könyököl. No, nézze meg az ember! Mosolyog. Nekik titkaik vannak. Ez forradalom! Majd erősebb eszközökhöz nyúlok! Keskeny állát húzogatja a kezével, és kitartón, erősen nézi a leányt.
A LEÁNY. Jaj, Istenem! Hát az semmi! Csakhogy ezelőtt Appel Mela is utálta a mértant, most pedig csupa egyesekre felel, és egyebet se tanul. Az úgy van – nálunk mindenkinek megvan a maga – kedves tantárgya…
AZ IGAZGATÓ egyre mosolyog, és merőn néz rá, szinte fogva tartja a tekintetével. Hát magácskának persze az irodalom!
A LEÁNY elfogódva. Igen, de – nem ú g y !
AZ IGAZGATÓ felkacag. Hogy?
A LEÁNY. Nem tudom.
AZ IGAZGATÓ a két ujjával egyszerre átfogja a leány karját, és erősen tartja. No, nos! Meg kell magyarázni!
A LEÁNY nem mer mozdulni, nagyon zavartan. Csak úgy, hogy én nem sütöm ki a hajam magyar órára, sem a legszebb blúzt nem veszem fel.
AZ IGAZGATÓ. Melanie fölveszi?
A LEÁNY. Föl, a mértanhoz. És titokban olyan hideg vasba csavarja a haját, mert sütni tilos az internátusban, a szőke leányok azt majd mind csinálják.
AZ IGAZGATÓ egyre erősen fogja a karját. Csak a szőkék? Ez baj! Tehát a maga haja sütetlen marad?
A LEÁNY érezni kezdi, hogy a karja átmelegszik. Ó, az magától is borzas! Mint egy megbűvölt madárka, zavartan, sebesen csicsereg. Én nemigen göndörítem. Csak egyszer soppal csináltam meg, az önképzőköri ülésre, mikor szavaltam. Akkor Margit nagyon lebírált, de az igazgató úr megsajnált, és azt mondta, hogy a bírálat hibás, és megdicsért engem. Pedig igazán nem tudok szavalni, csak beugrattak. Gyönge a hangom.
AZ IGAZGATÓ. No, ahhoz nem is kell kiabálni. Maga a szívhez tud szólni. Gyönyörű beszédhangja van, halk, behízelgő, ezer modulációt, az egész kedélyvilágát kifejezi. Milyen szép az, mondja csak a “Welszi bárdok”-ból: “Ah, lágyan kél…”
A LEÁNY valami különös zsibbadtsággal dől a szék karjára, elfogódva, lágyan, szinte remegőn. “Ah! lágyan kél az esti szél Milford-öböl felé; szüzek siralma, özvegyek panasza…”
AZ IGAZGATÓ piros homlokkal. No? A másik kezével a dívány háta felől a leány derekához ér, a leány hátrahanyatlik kissé. Nos? Maga kis boszorkány. Kedves kicsi boszorkány! Arcával a haját érinti.
A LEÁNY magában. Ez nagy dolog, tudom. Ilyen még egyikkel sem történt! Talán nem is mondom el egy leánynak sem. Fel kellene ugorni, de nem lehet! Aztán még van idő! Hisz ez még nem baj, ennyi még nem baj!
Kívülről zaj hallatszik, és a növendékfiú hangja, aki a külső szobába bevezet valakit. Tessék, tessék! A nagyságos úr odabent van!
AZ IGAZGATÓ még egyszer görcsösen megszorítja a leány karját, aztán elengedi. Halkan, fojtott indulattal. Várjon meg itt, csak várjon, majd visszajövök. Ki akar menni az első szobába, az új vendég elé.
Késő. Egy termetes kövér arcú asszonyság támít be az ajtón. Bámész arcot csinál. A szeme ki van sírva, a hangja vontatott, éneklő.
A TERMETES ASSZONY. Nagyságos igazgató úr! A fiam dolgában jöttem, annak a rossz fiúnak. Szegény özvegyasszony…
AZ IGAZGATÓ erőt vesz magán, elrejti kedvetlenségét, sápadtan és sztereotip mosollyal nyújt kezet a vendégnek. Azalatt a kisleány feláll, hirtelen, elsimítja a haját, gyűrött ruhaujját, és vörösen, ziháló lélegzettel kifelé fordul. Az igazgató hellyel kínálja az újonnanjöttet, aztán pár lépést tesz a kisleány után. Szárazon és jó hangosan. Tehát az ügye rendben van, nemde, kisasszony? Az írásait holnap átküldöm a directrice-nak, a legjobb ajánlatot írom rá. Isten önnel. Üdvözlöm a bácsit, Pali bácsit!
A CSONKA DIANA az átsuhanó leányhoz. Szaladj, siess, siess! Int a nyilakkal.
A NAPOS TANULÓIFJÚ miközben kaput nyit, ránéz a lihegő, arcából kikelt leányra, és a bajuszkája alatt fiatalos malíciával, gúnyosan mosolyog.
1905
A Soha-ember
Megesik néha, még mostanában is, hogy álmodom felőle. Ilyenkor éppolyan homályosan, olyan szorongó lélegzettel látok, mint nyolcesztendős koromban. A rejtelmes félsötéttel látom, rézsútos ívben elhajló, mély pincetorok homályát, amit csak nagyon halványan szürkített meg egy hasadékon át az alulról beszüremlő, pici napfény.
A kulcslyukon kellett benézni. Egy örökké elzárt és legendásan mély üreg volt az a várdomb oldalába ásva, nyirkos penészszag és ijesztő, barlangi hűvösség áradt belőle a réteges terméskőfalati közül. De legföljebb ha egy méternyire lehetett benn látni valamit – ott is csak semmit és üres pincefalat. Azt mesélték, hogy az uraság bora van lenn és a kulcs a kasznárnál – de az nem volt igaz. Nagyon mélynek mondták; egyszer lementek néhányan a faluból, és egy órányira is jártak benne, de a közepén valami elfújta a fáklyákat, és visszaszaladtak. Ennyit tudtam akkor a várpincéről.
Kinn pedig, a domboldalon napfény özönlött, ibolya kéklett a sáncárkokban, és a romok málló kövei közt madárdal hangzott. A várudvarban, a csonka szégyenoszlop tetején is volt egy fecskefészek, mert a kis madaraknak nagyon megtetszett az a széles, rozsdás vaskarika, amihez a rabokat láncolták hajdan.
A kulcslyukon néztem be, és körülöttem egy sereg apró, kenderszőke buksi fej tolongott, aranyosan csillogott-villogott a tavaszi napfényben. Ökölnyi svábbogarak voltak, néhány Liszka, Ágnet, Póli, Léni, Hanz meg Szep – a mi udvartartásunk – az enyim és a Marikáé, mert mindenhova jobbágyi hűséggel követtek minket, a “két plébános-kisasszonyok”-at. Szinte látom őket most is, amint köribém húzódnak, mert a legnagyobb voltam és legbölcsebb, és a bizalmas, komoly, aggódó kis buta képüket hozzám emelik.
– Ugye, ott lakik valami?
– Lakik – feleltem igaz meggyőződéssel.
– Hát nem jön elő onnét?
– Nem – az nem jön ki onnét —, soha.
– Soha – heisst er – soha.
Rájuk néztem. Azt hiszem, nem értették ezt a szót; egy kicsit gondolkoztam rajta.
– Soha! Igen, úgy hívják, az a neve. Soha-ember a neve.
És újra a kulcslyukhoz toltam az arcom. Huh! Lebbent felém a hűvös, penészes lehelete, és valami pókhálós, furcsa árnyékot láttam elsuhanni a pince falán. Ijedten kaptam el a fejem.
– Gyerekek – mondtam súgva —, innét most hamar el kell menni nekünk. A Soha-ember nem szereti, ha itt hangosan beszélnek, és amiért a nevét hallotta, most haragszik. Majd holnap kibékítjük.
– Haragszik! – suttogta rémülten valamennyi Liszka, Ágnet, Hanz meg Szep.
És a könnyű, pici gyereklábak nesztelenül iramodtak le a domboldal puha füvén, egész az országútig. De még ott is valami nyomott, feszengő hallgatás fojtogatott mindenkit, talán mert én is hallgatva és töprengve ballagtam előre. A fordulónál magamhoz hívtam őket. Suttogva beszéltem:
– Ide hallgassatok! Most csinálunk valamit, hogy a Soha-ember ne haragudjék, mert az nagy baj volna. Azt kell csinálni, amit én mondok.
– Mit?
– Holnap reggel mindenki hozzon el hazulról valamit, amit tud. Egy darab kenyér is jó, vagy bábruha vagy piros papiros, vagy olyan gyertyadarab, amilyet az anyátok gyújt rorátén. Ami van. Mind odamegyünk hozzá, és neki adjuk, akkor nem haragszik.
– Jó lesz – mondták lelkesedve, mint minden új játékon, amit én találtam ki.
Ott voltak másnap mind, és szorongva, megilletődve, hang nélkül adták elő a zsákmányukat. Nekem egy fél kiflim volt a kávétól, Marikának egy kis gombolyag rózsaszínű fejtő; volt, aki szalonnabőrt hozott, Hanz egy nyúllábat és Léni egy kék üvegmécsesnek a törött fülét. Az volt a legszebb. A Marika babakocsijába rakattam mindent, sok ibolyavirág közé, és gajdolva húztuk fel az egészet a pincegádorig.
Ott én megálltam a kulcslyukkal szembe. Belenéztem soká, mélyen, szuggesztív, rejtelmeket fürkésző nézéssel, aztán lassan a tömeg felé fordultam.
– Guggoljatok le mind, és hajtsátok le a fejeteket!
Megtörtént. Akkor az áldozati tárgyakat egyenként a kezembe fogtam, és mélyen lehajolva becsúsztattam a vasajtó alatti nyíláson. A várpince lépcsőfokai fel voltak szedve talán, vagy jóval a küszöb alatt lehetett az első lépcső, tudja az ég, hogyan, de a fél kifli nagyot koppanva eltűnt. Utána a nyúlláb, az üvegcserép és a többi. Újból kifelé fordultam.
– Mondjátok utánam hangosan, amit mondok. De úgy maradjatok, guggolva; Marika vegyen a kezébe egy csomó ibolyát, és azalatt üssön rá vele a kilincsre, annyiszor, ahányat szólunk.
Most előmondtam nekik.
– Dodoláma! Baburéka! Antoméda! Helgorába!
A hívek utánam rebegték illő áhítattal, aztán ünnepélyesen szorongva, megilletődve, mély benyomásokkal hagytuk el a szent helyet.
Így lettem én egy mélységesen miszteriózus, erkölcsben pogányul egyszerű, szertartásaiban fantasztikusan merész új vallás papnője. Én mutattam be mindig az áldozatokat, krumplicukrot, bábruhát, döglött verebet, aztán a kulcslyukhoz nyomtam a fülem – a nép álmélkodó suttogása közben szívtam fel a kinyilatkoztatást, és közöltem velük. Ítélkeztem, büntettem és jutalmaztam az Ő nevében, legendaköröket engedtem képződni köréje, és papi rendet válogattam magam mellé. Marika, a testvérem segédkezett leginkább, és mindig Hanz, a hosszú, ábrándos szemű suhanc tolta az áldozati kocsit.
Ámde, és erre egészen világosan emlékszem, egyáltalában nem voltam én csaló, és hovatovább még kevésbé, mint az első percben. A természetfölötti gondolat megrázta, elkábította, megtermékenyítette az én kicsi valómat is; hittem, talán még erősebb lángolással, mint a többiek. A hitem szuggesztív erejével hatottam, jóhiszemű, kegyes, igaz apostol voltam én.
Eleinte nagyon jó hatással volt ránk az új kultusz – és otthon nem győztek eléggé csodálkozni.
– Marika! – szóltam fel a szilvafára. – Maga megint teleeszi magát zöld gyümölccsel. Ha beteg lesz, akkor más fog a küszöbnél állni a virággal.
Vagy:
– Szep! Már elszakítottad az új pruszlikot. Mocskos vagy, azt a Soha-ember egy csöppet sem szereti.
De lassanként túlságosan beleéltük magunkat a dologba, legkivált én magam. A parasztgyerekek maguk közt csak úgy verekedtek, firkáltak a falakra, szedték a madárfészket, mint azelőtt, de én benne éltem a misztériumokban, amiket a semmiből életre hoztam, és éreztem, hogy túlnőnek rajtam. Minden gondolatomban, játékomban, rettegésemben ott szerepelt nyomasztó, félelmes hatalmával ez a láthatatlan szellemszülött, beköltözött a kicsi agyvelőmbe, és megdöbbentett annak bizonyosságával, hogy létezik. Most már nyugtalan voltam, és az egyre erősödő kicsi szektával rettegve jártam a csodabarlangjához. Már akkor borzasztóan féltem tőle a semmiből felrázott természetfelettiségtől. Bizonyosan tudtam, hogy egyszer meg fog jelenni nekem, és igazán meglátom. Álmomban gyakran láttam már, és mert mindent neki tulajdonítottunk, ami érthetetlen és csodás, tudtuk, hogy az álmoknak is ura ő. Ő ura a szeszélyes sorsnak, mert ma kikapunk egy letépett gombért, és holnap újra leszakad a gomb, de észre sem veszik. Féltem tőle. De persze, nem tudtam volna én semmiképpen érthető szóval kifejezni azt, ami bántott, egyre ködösebb, szörnyűbb nyomással feküdt a lelkemen.
A nyár is elmúlt, és csatakos, felleges napok, fehér deres hajnalok jöttek. Már alig lehetett kijárni a pincéhez, aztán Szep a hordásnál az apja mellett dolgozott, Liszka pesztonka lett a jegyzőéknél. Marika köhögött, és ágyban feküdt egy hétig. Homályosan éreztem, hogy ez valami átmeneti válságos idő lesz, és a kicsi zsámolyszékemen estig is elültem mozdulás nélkül, nézve a szürkés eget meg a fekete sarat odakünn. És egyre gyötrődtem, tépelődtem.
– Fáj neked valami? – kérdezte Marika szürkületkor.
– Nem fáj.
– Hát mi bajod?
– Félek.
– Mitől? – kérdezte kerek szemekkel, és már ő is félt.
– Én nem tudom, Marika – mondtam fogvacogva, és mozdulni sem mertem. – Én nem tudom, de mindig azt hiszem nappal is, hogy álmodok. Most is azt gondolom, hogy te nem is vagy az igazi Marika, aki az én testvérem. Te csak álomból vagy, mert én álmodlak. Én most alszom a párnámon, és a rablók is megölhetnek, mert éjszaka van, és én nem tudok felébredni. Te sem vagy Marika, mert az igazi Marika most a fiókágyban alszik mellettem, én…
– Én nem alszok, én igazi vagyok – visította szegény, és elhúzódott ösztönszerűleg. Mikor pedig utánakaptam, hogy megfogjam, igazi-e, rémült kiáltással szaladni kezdett tőlem, én meg utána, a sötét tornácon át, anyához.
Anya már lámpánál ült és foltozott. Mint két őrült, úgy rohantunk az ölébe, és nagyon sok szó meg simogatás kellett, míg halk szepegésbe fúlt a görcsös sírásunk. Marika még az anya öléből is riadtan pislogott rám a nagy, kerek szemével. Bejött a bácsi is, az anya testvére, mosolygós, piros papbácsi, az is megtudta a dolgunkat.
– Micsoda fantázia – töprengett pöfékelve —, milyen erős fantázia! Hisz így keletkeztek az eretnek szekták! Te kis égetni való boszorka, te! De azért mosolygott és pipált. Anya is mosolygott, és hát ki okosabb, mint az édesanyánk. Aznap “kopasztást” rendezett lefekvés előtt a nagy, mázas fürdőkádban. A meleg, szappanhabos vizet, ó, be szerettük este, az ő puha kezét a kicsi testünkön, a lubickolást, amihez eleve víg, kacagós hangulatot csinált anyuka, utána puha, tiszta ágy, okos beszéd, imádkoztatás nyugodt, komoly fennszóval – és anyuka itt benn marad, amíg elalszunk.
Hanem azért valami homályos borongásképp velünk maradt még a rejtelmesnek árnyéka egy darab ideig. Elmondom azt is, hogy tűnt el végképp.
Advent előtti vasárnap volt, és mifelénk ilyenkor is szoktak valami ricsajt rendezni a falusi népek, olyan farsangfarka-formájút. A böjt előtt még egyszer fánkot sütnek, mézes málét esznek, táncolnak, vigadnak a cselédszobában. Úgy volt aznap is. Anya és a bácsi elnéző jóakarattal tűrték a komédiát. Egyszer csak berohan lelkendezve, kacarászva a Mári szolgáló, és ránk kiált:
– Tessen kigyünni, kezit csókolom, ott van a Soha-ember az udvaron. A maguk embere, kisasszonykák, nézzék meg hamar.
Már akkoriban az egész cselédház ismerte és vihogta a Soha-ember legendáit.
Megütközve néztem Marikára, ő meg félénken pislogott vissza. Egy idő óta már nem emlegettük egymásnak a Soha-embert. De anya jószívűen mosolygott a bolond Márinak, és felcihelődött a bácsi is pipástul, hát mi is kimentünk a Mári kezét fogva.
A tornác végében, az istállók és cselédházak felől hallatszott a jókedvű lárma, viháncolás. Egy óriási tök üres héja volt ott egy nagy póznára feltűzve. Orrot, szemet, fület vágtak ki rajta, aztán kibélelték piros hártyapapírral, és gyertyát gyújtottak a közepébe. Furcsa volt, groteszk, vigyorgó, buta és hétköznapi. A cselédség lármázott, vicogott körülötte, a férfiak a fehérnéphez nyúlkáltak, és együgyűségeket szóltak a vigyorgó tökfilkó felé. A Soha-ember!
Egymásra nézünk Marikával, és mi is nevettünk – közönségesen, bambán, cselédesen, és az jólesett.
Azon a napon megszűnt létezni és kísérteni a mi hatalmaskodó szellemünk. Nevettünk, és többet sohase beszéltünk róla.
1905