– Felpróbáltunk bizony vagy húszat – vallotta be Csire elpirosodva.
– Azt hiszem, mindkettőjüknek ez illik legjobban, amit viselnek. Klára sokkalta királynőbb, mint a szegény királynő lehetett, és az ember irigykedve gondol a szerencsés lordra… És olyan sötét hajban mennyire erős a csehüvegek ragyogása. Különös…
– Mi a különös? – kérdezte Klára.
– Arra gondoltam, hogy azok az asszonyok, akik hivatásszerűen viselnek gyémántot és csipkét, többnyire fáradtak, egyhangúak és érdektelenek benne. Miért?
– Mert nekik az megszokott, és már nem szerez örömet – bölcselkedett naivul Csire.
Ilyen együgyű beszédek folytak, amíg Liza egy sültet és süteményt tett az asztalra. Akkor a bárónak eszébe jutott valami.
– Nézze, kérem – fordult a házvezetőnőhöz egyszerű természetességgel —, ehhez később valami hideg innivaló is jó lenne. A jégszekrényben még lesz néhány Heydsick Monopol, hozhatna nekünk egyet!
A leány habozni látszott egy percig, azután engedelmeskedett, és kevés vártatva elpukkant a közelükben egy felnyitott pezsgősüveg dugója. Az egész pedig olyan könnyedén és kevés szóval történt, hogy a két vendég nem ért rá ellenkezni. Halkan koccintottak, és belekóstoltak a pohárba. Liza megint nem volt sehol.
Az erősen befűtött, kellemes szobában, a jól vacsorált és szépen öltözött emberek közt intim, vörös fényű lámpa körül pedig lassan, egyre villódzóbb, játszi sugarakban remegni kezdtek az esti órák finom ingerei. A férfi behunyta félig a szemét, és csinos, halovány arcát oldalt fordítva, a Csire szőke haját, gömbölyű karját nézte.
– Most meséljenek valamit az intézetről. Mit csinálnak ott benn ilyenkor?
– Hány óra most?
– Azonnal!… Fél tíz!… Hát én már úgyis elkéstem. Tehát mit csinál ilyenkor az a nagy kas leány? Talán már szépeket álmodnak?
– Kilenckor csengetnek lefekvésre, de sohasem alszunk tizenegynél előbb. Némelyik mamlasz még éjszaka is tanul, legtöbben trécselünk a vízvezetéknél, a hajunkkal bajlódunk, sokszor zongorázik valamelyik és táncra kelünk a mosdóasztal körül. Vagy kinézünk az ablakon a Stefánia útra.
– Mit néznek a Stefánia úton?
Csire elhallgatott, és Klára finom, kaján mosollyal nézett rá.
Aztán elfogulatlanul beszélt helyette.
– Éjszakai asszonyokat nézünk, hogy mennyit fázódnak ott kinn szegények, és a férfiak milyen durván ellökdösik őket.
A háziúr leplezetlenül elcsodálkozott.
– Lássa, kicsi orvosnövendék – szólt szinte mohón —, ez nagyon érdekes dolog. Én még sohasem beszéltem erről magukforma, hivatásbeli nőkkel, és sokszor gondoltam rá: hogy vélekedhetik egy felvilágosodott és mégis tiszta asszonyszemély a bűnről.
– Nagy b-vel írja ezt a bűnt? Ha nem volna rájuk szükség, nem ácsorognának ott szegények. Mi testvéri vonzalommal szánjuk őket. Csirének különben egyéb gondolatai is támadnak ilyenkor.
– De, Klára! – szégyenkezett Csire.
– Például a múltkor ledobott a Stefánia útra egy gombostűt – folytatta a másik merészen.
– Klára!…
A báró kacagva nézte a szőke leány zavarát, és egyre sürgette.
– Csak mondja, Klárika. Miért dobta le a gombostűt?
– Azt mondta, hogy akinek a fejére esik, persze férfinak, ahhoz ő lekiált, hogy jöjjön fel, és vigye el őt, és szeresse őt…
– Az nem is úgy volt, Klára – nevetett félig sértődötten a másik. Először is csak tréfáltam veletek, másodszor – hát igen – az ember néha egészen elsavanyodik odabenn. Folyton csak könyvek és lányok, irigy csukák, az utoljára is nem természetes. Huszonkét esztendős korában egy leánynak sem szabadna tanulni.
– Igazsága van – hagyta helyben a férfi. – Szavamra mondom, sohasem ismertem még ilyen okos és kedves leányokat. És milyen szépek!
Újra töltött, és koccintottak.
Egy percre szinte megdöbbenve konstatálták magukban, hogy a pezsgőztetés nem tartozik éppen a vendéglátás köteles udvariasságaihoz. De ebben a különös idegzett hangulatban a megtévesztett ítéletük hamar megbékült vele. Most már csak a nyelvük hegyével szopogatták az italt, de a tudatuk köré valami finom, kissé ingó, rózsaszínű fátyol szövődött – oktalan, könnyű örömből és a biztonságuk hitében jóleső izgalomból.
És koccintottak újra meg újra.
– A mi barátságunk még nagyon rövid – mondotta csillogó szemmel a férfi —, de az igazi rokonszenvnek nem is kellenek évek. Ha valamikor szükségük lesz egy őszinte jó barátra, ígérjék meg, hogy eszükbe jutok, és hozzám fordulnak. Ígérik? Adjanak rá kezet!
Odaadták mind a ketten, és a férfi sima, hízelkedő ajkát hosszasan rányomta mind a kettőre, miközben erős és forró lélegzetet fújt rájuk. Azután a kezébe vette a fehér és barna kacsót.
– Érdekesek! – mondta tűnődve. – Az egyik kemény, gömbölyű, erős fogású kis magyar menyecskekéz – az embernek a kakastejjel, varjúvajjal kalácssütés jut róla az eszébe —, a másik barna; hosszú ujjú, lazán ízelt és finom. A körmük egyformán rózsaszínű, csakhogy nagyon csúnyán vagdalják. És itt… tintás. Jéé!…
Ijedten kapták el mind a ketten, pedig csak az egyik volt tintás.
A férfi megint nevetett, azután hirtelen megcsendítette a poharát.
– Kedves kicsi barátnőim, Klára és Csire, most a barátságunkra iszom. Hátha még egyszer összesodródunk az életben úgy, mint most.
Két ragyogó leányszempár tüze biztatóan villant bele az övébe.
– Az egészségetekre iszom – súgta hirtelen, majdnem bájosan kérkedő merészséggel.
Ez a pohár a második üvegből volt már.
– Téged hogy hívnak, báró? – kérdezte Csire önmagát erőltetve a hazárdjátékra, miközben csodálkozva evickélt a józanság és a mámor határán.
– Józsi vagyok.
– Szervusz, Józsi, Jóska!
Halkan, egy cseppet sem közönségesen, félig csúfondáros engedékenységgel, de mégis úgy mondták: te, Józsi.
És ebben a válságos percben, mikor a jelenet még mindig finom és esprit-vel teljes beállítása, a véletlen játékos szellemessége még nem jutott el a köznapi duhajkodás határaihoz, még egészen idejekorán és alkalomszerűleg, mint deus ex machina – szólalt meg az előszoba csengője.
– A feleségem! – szólt a báró megdöbbenve, és hirtelen felállt.
Csak egy pillanatig tartott a zavar. Egy pillanat alatt átlátta a helyzet furcsaságát, félreérthető vagy érthetetlen voltát, végignézett az asztalkán, az üres üvegeken, széthányt ruhákon és a leányok színpadi öltözetén. El is mosolyodott rémült, könyörgő arcuk láttára.
– Semmi baj – mondta. – Én megyek elébe, maguk zárják be belülről kulccsal a ruhatárt, a villanyt le, ott az az ajtó a Liza szobájába visz, majd nála átöltözhetnek. Adieu!
Menet még visszamosolygott, félig gúnyosan, félig szégyenkezve, bocsánatkérően vagy hálásan…
Kinn csípős téli levegő áradt az arcukba, amikor a hóhányók apró kupacait kerülgetve siettek a villamos állomása felé. Csire szólalt meg, nagyon sokára.
– Furcsa! Azt mondta, hogy be fogjuk várni a nénit. És mégis el kellett szökni előle. Miért?
– Megint magyarázatot akarsz olyasmire, amit magad sokkal jobban meg tudsz magyarázni – felelt a másik csaknem rosszkedvűen. – Különben, azt hiszem, meg lehetsz az estebéddel elégedve. Tojástáncot jártál a szokatlan és illetlen dolgok fölött.
– De vajon érintettük-e a veszedelmest? – töprengett Csire, és elgondolkozva bámult a villamoskocsi fehér lámpájára.
1905
Nyár
A gyorsvonat egész nap ijedten loholt egyik alagútból a másikba, és zihálva rohant át nagy mélységek fölött a hegygerinceken. Fülledt volt és kőszénportól tisztátalan. Egy asszony – hímzett szárnyas kerékkel a vállán – keservesen futkosott a folyosón, törülte a port, és a nehéz szolgálatot panaszolta mindegyik utasnak. Azok pedig számlálni kezdték a csomagjaikat, asszonyok fátyollal, kesztyűvel babráltak, egy-két zökkenés még, és elhangzott a galíciai kis állomás furcsa, lengyel neve, amit a magyarországi tót kalauz rossz kiejtéssel üvöltött végig a kocsik során: Lavocsnééé! – s a vonat megállt.
Magasra nőtt, sötétkék ruhás leány szállott ki. A peronon megállt kicsit, nem zavartan, csak úgy, mint akinek semmi sem sürgős, és szétnézett az alkonyodó ég és a szép, zöld hegyek finoman, könnyen lendülő vonalai felé. Mennyire új itt minden! – gondolta a keveset utazott emberek naiv, kedves örömével, és a puszta nyírségi homokhalmokra gondolt, az egész alföldi képre, amely most olyan végtelenül kiaszott és vigasztalan lehet a júliusi estében. Itt friss, hűvös szél csapta meg; ő mosolyogva kerítette vállára világos, angol köpenyét, és tévelygő, lusta kis gondolatait erővel serkentgette: Ejh! hát valamerre mégiscsak mennem kell! Igen, kocsit keresni. És mert senkit se látott, akire bízhatná, ő maga kapta fel hirtelenében, csinos, sárga bőröndjét, és megkerülte az indítóházat. Két rozoga, szurtos bérkocsit lelt is az országút felől, az egyikbe beült, és megmondta a kis nyaralótelep nevét, ahova menni akart. A kocsis nagyon sokat és nagyon vidám dolgokat pletykázhatott neki, de ő egy szót se értett lengyelül: hanem azért bólingatott, leste a jó ember képén, hogy mikor kell nevetni, mikor szörnyülködni, és jól mulatott ezen az együgyűségen.
Később hátradőlt a kocsijában, és arra gondolt, hogy most nem fog semmire gondolni, miközben egyre kóvályogtak az eszében a bárányfelleges, könnyű, tarka ötletek. Hogy amit most csinál, az remek dolog, habár alapjában véve nagy csacsiság! Valami Baedeker-féle jegyzékből, még Pesten, egyszer egy könyvesboltban kiírt két helységnevet a zsebkönyvébe, két nevet azok közül, amiknek eddig a hírét se hallotta, aztán megnézte a menetrendben, hogy milyen vonatra üljön. Ettől függ a boldogulása itt. Ha véletlenül elveszíti közben a könyvét, vagy elfelejti a telep nevét: alkonyodik, s az idegen paraszt viszi őt, amerre akarja, kígyós, kanyargós országúton, és vagy megértette a kívánságát, vagy nem.
Az első faluban – olyan közel vannak itt a faluk – megállt az embere, és megint hosszasan magyarázott valamit, amiből megütötte a fülét egy nemzetközi szó: doktor. Ha nem csalódott, útitársa lesz. Most még ez sem kedvetlenítette, most mindent érdekesnek és természetesnek talált. Míg várnia kellett, elnézte a szép, testes rutén leányokat, a világos szemű litván menyecskéket, akik nagy zajjal várták, fogadták a kapukban a hazatérő jószágot. Ni! Itt minden tehén nyakában van kolomp, és milyen szép muzsika ez!
Vagy tíz perc múlva a kis zúgó patakmalom hídján egy ember jött a kocsi felé.
Aha! – gondolta az utas – ez lesz a doktor!
A közeledő úriember pedig alighanem ilyesmit:
Aha! Megint valami nyaralóvendég? – Aztán könnyedén meghajolt, bocsánatot kért és bemutatkozott. Winder Jánosnak nevezte magát.
Nagyon udvariaskodtak, s lopva egy kicsit megnézték egymást. A férfi harmincöt-negyven évesnek látszott, szőke volt, kék szemű és jó arcú, a leány kellemes, nyugodt, egyszerű és huszonnégy évre becsülhető, habár igazában már huszonhat múlt.
E megállapítás után majdnem egyszerre hangzott el a legtermészetesebb kérdés.
– A telepre megy, nagyságos asszonyom?
– A telepen lakik?
Utóbb minden kiderült. Hogy Winder doktor nem lakik a telepen, hanem az állomás közelében, hogy ide a faluba a molnárhoz jött, akinek a fia kanyarós, és hogy ez a rozoga, “Fuhrwerk” is, amin ülnek, a molnáré, ő szállítja az orvost mindennap a telepre az ottani betegeihez, akár van egyéb utas, akár nincs. Kiderült továbbá, hogy a nagyságos asszony nem asszony, hanem egy leány, aki Pestről jött, és pihenni akar.
– Rokonai vannak a Kornyitzky-telepen? – kérdezte az orvos.
– Dehogy, még ismerősöm sincs! Nem is tudom, hogy miféle hely.
– Hogy kerül ide, mégis?
– Egész találomra, egészen ismeretlen, csendes helyet kerestem. Nem kértem semmi tanácsot, mert egészséges vagyok, csak egy kicsit fáradt. A tátrai fürdőben csupa ismerősöm nyaral most, és én egészen idegenek közt akarnék lenni. És mindenáron hegyes vidékre vágytam.
– Tetszik?
– Nagyon, nagyon, most látok először olyan igazi hegyeket, és gyermekkoromban azt hittem, hogy nem is léteznek, csak a földrajzi könyvekben. De sokkal szebb ez a világ, mint amilyennek álmodtam.
– Csodálatos! Alföldi ember itt rendesen azon mérgelődik, hogy mindenütt az orra elé tolja magát valami hegy, és nem láthat messzire tőle. Az állomásnál van két tiszt a magyar alföldről.
– Hát hogy kerül ide magyar ember? – csodálkozott a leány.
Az orvos azt akarta mondani: – Csacsi! – De inkább megkérdezte:
– Ugye, még nem járt külföldön?
– Nem – szégyenkezett a leány.
– Mindjárt gondoltam. Azt hiszi, hogy most a világ végére került. Pedig Lavocsne csak egy félórára van a határszéltől, és a magyar vasutak végállomásnak tekintik. Én magam is szepességi vagyok, de Bécsbe mentem az egyetemre. De most már megszerettem Pestet, és leutazom, amikor csak ráérek.
– Tud magyarul?
– Jawohl!
– Hát úgy beszéljünk! Hová való?
– Lőcsére!
– Igazán? Egy nagybátyám volt ott városi mérnök, Bakó, ismerte?
– Hallottam a nevét.
Most már bizalmasabbak voltak, mint a rokonszenves emberek mindig, ha úton, véletlenül összekényszerülnek. Kivált a leány volt friss jókedvében, apróra megfigyelte a kicsi részleteket, minden érdekelte, és mindent tudni akart.
– Mondja, miért van itt valamennyi tehénnek a nyakán kolomp?
– Hogy a fenyvesben el ne tévedjenek!
– És nézze! Annak a lejtőnek olyan sávos a háta, mint a tigrisé. Csak olyan kicsi föld jut erre egy gazdának?
– Nem éppen. De itt még nincs rendben a tagosítás. Bajos az itt, némelyik parasztnak negyven darabban is van földje, nem messze egymástól.
– És a házak! Milyen meredek rajtuk a tető. Ez furcsa!
– Hja, az azért van, hogy könnyebben lesuvadjon róluk a hó, mert itt annyi esik télen, hogy behorpasztaná a tetőt.
Mosolyogva felelgetett a szapora kérdésekre, és a másik érdeklődése jókedvűvé tette. Most ő is jól megnézegette e százszor elunt dolgokat.
– Lássa – mondta – azt a meredek hegyoldalt? Ugye, milyen recésre be van drótozva?
– Látom. Mintha apró, araszos sövénykerítést húztak volna keresztül-kasul. Miért?
– Találja ki!
– Már tudom. Ugye, azért, hogy a törmelék le ne hulljon, hogy kopár ne legyen a hegyoldal?
– Az úgyis kopár. Csakhogy az országutat kellene egyre tisztogatni a kövektől.
A leány tágra nyitotta a szemét, és szerette volna egyszerre beleszívni az emlékezetébe, állandósítani a látásába ezt az egész új és szép világot, a félig lehanyatlott nap enyhe fényében, a hangulatok e frisseségével, a vonalak gyöngéd simulásával e dombokon, melyek mintha a föld egy halk lélegzetvételéről emelkednének föl, és a távoli, magas bércek zárkózott egykedvűségével együtt.
– Ezentúl többet fogok utazni! – mondta mintegy önmagának, és a doktor csaknem megkérdezte, hogy miért nem utazott eddig.
– Most beszéljen a nyaralótelepről – kérte a leány. – Mi az tulajdonképp?
– Egy krakkói nemes, ez a Kornyitzky, a gazdája. Ez a kis darab föld maradt meg neki a birtokából, kies völgy, szép kis patakkal egész le a Poprádig, egy dróttal bekerített rész a fenyvesből, ahol sok az újságpapiros elszórva és körül a gyönyörű, nagy hegyek. Vagy nyolc kis gyufaskatulyát építtetett a felesége pénzén, itt olcsó az, keresztbe recésen tákolják a fenyőlécet, és úgy vakolják paticcsal. No, és az egyik házban ő maga lakik a családjával, a többit kiadja nyáron. Vendéglőt is tart, és kitűnően főz az asszony, annyi igaz, most pedig teniszpályát is csinálnak.
– És kik nyaralnak ott?
– Egy operaénekes Prágából a feleségével, két lengyel asszony, egy bányamérnök Bochniából, a másiknak a pereputtya, egy öreg német asszony, aki mindig idejár és két zsidó család, az egyik nagyon kellemes.
– És a drótkerítésen túl nem lehet sétálni az erdőn? – kérdezte a leány kedvetlenül.
– Dehogynem, sétálhat, ahol tetszik. Az embernek nem kell észrevenni, hogy észreveszik, különcködhet, ahogy akar, én is azt teszem. Meddig marad itt?
– Amíg jólesik, amíg meg nem unom. Semmit nem akarok most tervezni, csak csinálni, ahogy “magától jön”.
– Úgy hiszem, ez az igazi pihenés magának. Nekem pedig az, ha két hétre felszabadulok valamelyik fővárosba, minden percet kihasználok, beosztok, minden ismerőst, képtárat, színházat, egyesületet megnézek, aztán könyvekkel és élményekkel megrakodva jövök megint haza.
A kocsi megállt valami park rácsos kapuja előtt, és egy öregasszony vígan döcögött elő a csinos teraszról, amelyikre postaszekrény volt akasztva, aztán barátságosan a leány karjába kapaszkodott.
– Ugye, Bakó Klára őnagysága? Ma takarítottam ki az Emma-lakot.
– A viszontlátásra! – kiáltotta útitársának a vendég, és megindult a sötétülő fasorban.
Az “Emma-lak” éppen oly szellős, rozoga kis fenyőfadoboz volt, mint a többi ezen a tájon. Két szobája volt emeleten, a földszinten konyhaféle meg egy nyílt oszlopos csarnok. Az oszlopok az erkélyszobát tartották, ahova nem volt szabad nehéz utazóládát vinni, mert le talál szakadni a padló. Ám elvadult, gyönyörű parkra hajolt az erkély, és a hátulsó ablakok a fenyvesre néztek.
A fenyves! A leány kihajolt, és hallgatta az este zümmögését az új világban. Milyen más ott lenn, a lápok vidékén, ahol békák zenéje meg távol kutyaugatás olvad össze a tücsök pri-pri dalával és a nádak zizzenésével.
Itt, amikor elhallgatott a pásztorkürt és a kolomp szava, csak valami halk zúgás kél a gallyak közt, és látni lehet, amint csendesen ingatja a hegy derekán a fenyőágakat a szél, mely a völgybe érve úgy elkallódik, úgy kifárad, hogy csak a fehér virágos pongyoláját libbenti meg egy kicsit, és a fekete haját csapja a szemébe a leánynak. És látni lehetett fel messzire az egész hegyoldalt, amint sűrűn, ifjú teljességében borította be a jóleső színű erdő. Úgy látszott, mintha egy nagy, sűrű tollú madár teste volna, és szinte jólesnék végigsimítani a könnyedén felborzolt, fényes, merev tollazatán. Lenn, a közelben még világosan rajzolódtak a fák vonalai.
Itt egy ifjú gyerekleány-fenyő, amint kedvesen, ügyetlenül mereszti szét sugár alakban vékony, fejletlen karjait, ott az a magányos, telilombú szál, tökéletes, finom és bágyadt, mint az érett asszonyi szépség.
Az ölelésre kitárt karok meghajolnak egy kicsit könnyű ívben, a rojtos tűlevélzet súlyától, mint ahogy leomlik egy redős, bő, puha köntös a karon, és benn, ágak sűrűjében látni lehetne itt is, ott is az elhalt, barnás kocsányokat, régi nyarak, elmúlt virágzások emlékét.
Bakó Klára elkacagta magát, és egy tanára jutott eszébe, még a mintarajziskolából: kisasszony – mondta neki sokszor —, mérsékelje a fantáziáját! Az istenért, piktorembernek nem szabad ilyen szépliteratúrai vonatkozásokat megérezni a dolgokban. Maga csak lásson a két szemével foltokat, vonalakat, és ne gondoljon egyébre.
Megint valami könnyű, pajkos virágos gondolata ébredt, amilyenek mindig környezték az utolsó időben. Hogy most már nem kell törődnie tanárral, szerkesztővel, kritikával, semmi kényszermunka, semmi protekciókeresés. Úgy élek, úgy festek, ahogy akarom – gondolta örömmel —, pénzem, pénzem van!
Pénze valóban alig egy-két hónapja volt még Bakó Klárának. Az apja, afféle előkelő és szegény hivatalnok, meghalt, amikor ő még kilencéves volt. Akkor nagyszámú rokonság fogta pártul, de szerencsére nem tartották házi árvának, hanem kijárták neki az ingyenes helyeket különböző leányinternátusokban, azután a rajzakadémiát végezte. A tanárai biztatták, és a Műcsarnok akkor állította ki az első képét. A turfra kószált abban az időben örökké, és lótestekkel bajlódott, a karikatúráit pedig erős, egyéni és finom dolgoknak mondták. A csarnokban mégis az “Utcá”-ja tűnt fel. Igen, a nedves, ködös őszi estéje a Belvárosnak, a villamos lámpák sápadt világa körül pókhálós ködudvar, és összetört, szétmállott visszfényük a nedves aszfalton. A téma nem volt új, de az volt a levegő, a köd, amelynek minden szemecskéje fénytörő, az elmosódott, körvonalak nagy igazsága, a kép illata, ahogy az újságok írták. De amikor kezében a friss diplomával végigjárta még egyszer a protekciós helyeket, egy külföldi ösztöndíj elnyeréséért, azt mégis a tanácsos feleségének az unokaöccse nyerte el. Azután állást próbált keresni, rajztanárnak menni vidéki leányiskolába.
Most világosan emlékezett egypár jelenetre az akkori időből. A jó öreg mágnásasszonyra, aki eszményien preparált arccal, fésülőköpenyben fogadta, és a gyönyörű himalaya, amit a vállára terített volt, elbűvölte akkor a leányt. A grófnő csókra nyújtotta az ujját, franciául, fuvolázva beszélt. Hja, ő még a régi gárdából volt, nem az angolosan modern sportladyk fajtája, akik kézzel-lábbal temperamentumosak, és a lótenyésztés műszavait szalonképesnek ismerik. Keskeny, aranyszegélyű levélkét írt a kedvéért a miniszternek, s a címzésnél azt kérdezte rossz magyarsággal: “Ugye, vallásoktatású miniszter?” A kegyelmes úrnál pedig lila öves főpapok és tanár deputációk várakoztak, vagy ötven ember, amikor a leány belépett a fülledt váróterembe. A miniszter idegesen kapta el az írásait. “Alfást szeretnék… a méltóságos asszony!” egy sietős kézmozdulat, pár sztereotip ígéretféle: “Gondom lesz rá!” – és ő dobogó szível, pirosan, kinn volt az utcán.
Elmúlt a nyár, és nem keresett többé állást, nem kért semmit. Elunta! Pesten maradt, és órákat adott. Az első évben azokkal nyomorgott, szaladozott; azért nem volt az nagyon rossz, csak elfelejtett festeni. Később mégis kapott egynéhány megrendelést, könnyebben élt, és igazán festeni még jobban elfelejtett. A harmadik esztendőben munkatársa lett végre egy élclapnak, szép jövedelme volt, kezdett a rokonainak imponálni, és abbahagyta a leckeórákat. Azt hitte, így tisztességes polgári módra fog élni ezentúl, és megnyugodott ebben; jó társaságba járt, rendes, művészbogarak nélkül való természetéért szerették is, leginkább az asszonyok, mert nyugodt, északi temperamentuma valahogy nem ismerte el, nem fogadta életföltételül a szerelmet és a férfiakat. Sajátságos, túl finom szégyellőség volt a jellemében, gyűlölte a női poétákat, kik a belső énjüket “kitálalják”, undorította a nők alattomos, gonosz csatája egy férfi érdeklődéséért, kényelmetlennek találta a társaságban szövődő szerelmeket, és csodálkozva kerülte azt, aki foglalkozni próbált vele a jelentéktelen, rendes emberek közül. Az asszonyok bizalmasai voltak a szívügyekben, és ő érezte objektív fölényét; csak ismerősei voltak a társaságban és csak jó barátai a szerkesztőségben, ahol valamelyik azt mondta rá: “Csipkerózsa alszik, soká aluszik!”
A foglalkozását megbecsülte, és nem élt benne a súgók és kellékesek ingerült, forró ambíciója a hős szerepei után. Egészséges lélek volt, és belenyugodott a változhatatlanba, a nagy természeti túlterhelést látva abban, hogy ő is afféle fölöslegnek maradt, és ki nem képződött alkotótehetség. “Mindenre kell ember – mondta magának —, a kutyapecérségre is!” De a karikatúrái nem táplálkoztak a véréből, nem tették modorossá, és nem rontották el a gondolkozása tisztaságát, hogy mindent ferdén, túlozva és torzképben lásson. Gondolkozva és nem szenvedéllyel dolgozott, és bensejében jóravaló embereknek tisztelte az államférfiakat, akiket figurázott. Az átkozott szépirodalmi stílus sokszor uralta a dolgait, és az ötlet inkább hatott néha, mint a látnivaló; például a sovány ellenzéki vezér, akinek hazafias könnyeiből patakvíz támad, és vidám kacsák úszkálnak abban.
Szóval, Bakó Klárának rendbe kezdett az élete jönni, amikor egy nagy változás mindent felforgatott. Gazdag lett.
Volt egy anyai nagynénje, akit valami gazdag örmény kereskedő vett feleségül. A néni rút volt, mint egy vén cigányné, és gonosz, mint egy boszorkány. Egy huszártiszt fia is volt, aki néha holtrészegen került haza, és revolverrel a kezében követelt pénzt az anyjától, de két évvel ezelőtt el kellett hagynia a katonaságot, és Amerikába ment. Most pedig, hat héttel a néni halála után egy hivatalos jegyzéket kézbesítettek a leánynak, a hagyatéki leltárt, és felszólították az átvételre. Akkor tudta meg, hogy az unokabátyja elpusztult San-Franciscóban.
Kinyitotta mind az ablakokat, és a friss, hajnali szelek át— meg átrohantak, egymást kergetve s megmozgatva a rendetlen kis szobában széthányt minden batisztot és kristalint. Hujjé! Csak hamar, öltözni, nekivágni a hegynek, úgy sietni az erdei úton, mint a sürgős dologba járók, aztán megint gondolattalan lézengeni egy mohos vándorszikla körül, vagy állni a hídon és nézni a suhanó vizet. A víz, a nagy rejtély, a végtelen örök megújhodása, az egyre változó, tüneményes plasztika, amelyet mégiscsak a zenével lehetne néha megérzékíteni. Órákig elállt mellette, megbabonázva, mindent felejtve, és érezte, hogy vár valamit, valami megfoghatót és állandót, ami egyre készül, és nem jő el soha e mozdulatok izgató refrénjeiben. Most lassan elsimulva, majd szikrázva, hahotázva buzgott, zuhant át a fafogó gerebek nyílásain a víz. Néha úgy tetszett, mintha lenn, a folyó közepén, a hídfő körül menekülő, fehér asszonykarok nyúlnának előre, küszködve, esdekelve, mégis elmerülve, amint fehér színű tajtékcsíkok törtek össze a hullámvölgyben. Itt, a part közelében pedig a simán, óvatos kegyelettel csuszamló, széles hátú habok mintha megannyi csendes halottat takargatnának, és domboruló tetemek fölött suhannának el a felszínen, halkan, áhítatosan.
Csaknem egy hete élt már így. Korán reggel magához vette a festékdobozait, egész nap kinn kószált, és ha elért valamelyik közeli, kicsi faluhoz, tejet meg vajat vásárolt a három szóig terjedő lengyel tudományával és tót idiotizmusokkal, a parasztasszonyoktól. Mindazáltal egy percig se gondolt arra, hogy ő most komolyan dolgozni fog, amíg egy napon valami sajátságos, nagyon rég nem ismert érzése támadt.
Egy erdei kis cserkészút közelébe ért, amely a sűrűből egyszerre bukkant fel, és valami különös kígyós távlatban fehéren iramlott neki a messze, titokzatos, zöld sötétségnek, a gótikus ívek összehajló vonalai, a fenyőerdő borús színei között. Mindegyik fa hallgatott, elmélyedve állt és komolyan, mint egy szent misztériumot, őrizte a létezése titkát. Az ösvény pedig halkan, elveszően surrant beljebb és újra beljebb, a legsűrűbbe, a rejtelmek közé, és a végtelenség érzését keltette megszűnni nem akaró szalagjával. Ahol már nem látta a szem, ott is érezni lehetett, hogy van még, csak a látásunk gyönge a végtelennel szemben.
A leány hirtelen megállt, visszafojtotta a lélegzetét, aztán leült egy kőre, és bontogatni kezdte a vásznait. Már rég idő óta hitte, hogy neki igazában a szépirodalommal kellett volna próbálkoznia, amikor most egy pillanat alatt igazi festőösztön fogta el. Nem gondolt semmit, nem próbálta szavakba foglalni, amit érez, nem disztingvált, és nem csinált hasonlatokat, hanem kifeszítette a vásznat, és vázolni kezdett. A keze reszketett, és elfogta a láz. Megint az a régi, semmihez sem hasonlító izgalma volt, mikor sajátos, éteri illatját érezte a színeknek a pesti utca ködös estéjében. A látásában mámor, érzéki csalódás, gyönyörűség és igazság volt, és érezni vélte az erdő rejtett életét, mohó, lüktető lélegzését. Íme, ez a szent hely, amit mindenki keres és ő megtalálta – hamar, hamar, vászonra lopni, amíg szét nem párázik, lekötni, amíg el nem illant lelkének ez a beidegzett, hullámos állapota.
Ha most hirtelen belopóznék egy józan, fehér fénysáv a fák közé, és egy tisztás halványzöldje bukkannék elő: megtörne, összezavarodna a hangulat. Klára nem mert egy lépést sem tenni, és önkéntelen behunyta a szemét, amíg ecsetet váltott, vagy terpentint keresett elő.
Ujjongó lelkében ott volt még a kétely. Hátha csalódik? Nos hát, most vagy soha! Áhítat rezgett a színeiben, nem gondolt, nem akart gondolni semmi teóriára. Lehunyta a szemét, és a hűs ezüst-tónusban kék csillámokat vélt látni, aztán gépiesen nyúlt a festékek után. És minél tovább haladt, annál inkább érezte, hogy most elevenre tapintott, most megérti a természetet és önmagát.
Mind jólesőbben, könnyebben szabadult fel a lelke feszültsége.
Egyelőre nem dolgozhatott tovább. Fölfogta az állványt, és nagy bajjal odáig vonszolta, ahol egyenletes, közvetett napsütés érje. Nem merte megnézni most, hanem a kezébe takarta az arcát, és sokáig mozdulatlanul várta, hogy lecsillapodjék.
A nap már túljárt a delelőn, a leány alig evett még aznap, és itt az erdőn kívül fullasztó volt a hőség meg a por. Lerántotta a cipőjét, és égő, fáradt lábát lassan becsúsztatta a hűvös, tiszta patakvízbe, míg a fejére ernyős, könnyű szalmakalapot tett.
Csinos lábam van! – gondolta szórakozottan, és lejjebb húzta a szoknyáit, egész ösztönszerűleg.
Abban a percben kocsi fordult be az országút kanyarodóján, és a bennülő két férfi egyike utánafordult, amíg nevetve köszöntötte. A doktor volt. Valamit kiáltott is az igazi nyaralásról, de azt már elnyelte a kocsi zaja.
Otthon nem nézte meg a vásznát, és kora hajnallal kinn volt újra. Az értelme tisztább volt és a keze nyugodtabb. Világosan látta, hogy a talaj kettős lejtése adja a vonalak sajátos rajzát, érezte, hogy mit akar, és el tudta volna szóról szóra mondani az egyes ismertebb kritikusok megjegyzéseit a képről. Most már beosztotta magának a munkát, és érezte, hogy erőt és frisseséget ad a kis lakoma, amit a konyhafiúval maga után hozatott minden délben. A nyaralóvendégeket alig ismerte, azok valószínűleg gyűlölték vagy gúnyolták a különc, idegen leányt, de ő nem tudott róla, és nem törődött vele.
Egyszer, egy ilyen delelő idején lepte meg újra Winder. Fegyver volt a vállán és rajta könnyű, zölden szegett, szürke vadászruha.
– Őzlesre? – kérdezte a leány.
A férfi elmosolyodott, és hirtelen bevallotta:
– Tulajdonképpen magát kerestem.
– Engem? Hogyhogy?
– Kell, hogy megmagyarázzam? Hát a telep végre is az én körömhöz tartozik, és magáért is felelős vagyok. Ott teli vannak pletykával, hogy a magyar “gnädige” folyton az erdőt bújja, egyedül, és én még azt sem kérdeztem meg, hogy nem nagyon ideges-e maga?
– Egy cseppet sem! – nevetett a leány.
Az orvos fürkészve nézte az arcát.
– Lehet, hogy indiszkrét vagyok, de ki fogom vallatni. Mondja, miben fáradt idáig, mert ugye jól láttam, hogy dolgos leány maga?
– Mostanig abból éltem, hogy kiforgattam az emberek lelkét, mint az üres zsákokat, de nem ártottam nekik igazában, csak elcsavartam kicsit, hogy kiütközzék a szeg a zsákból.
– Rébuszokat mond?
– Bocsásson meg, ízléstelen voltam.
– Színésznő?
– Nem. Rajzolgattam idáig.
– Ezután nem fog?
– Nem tudom.
Klára később mégis gondolt egyet, és egyszerűen elmondta, hogy ki ő és mit művelt eddig. A keservesen nehéz időkről egy kicsit szomorú gúnnyal, de azért mosolyogva beszélt, olyan ember módjára, aki röstellne nagyobb kázust csapni a saját dolgából. És valami önmaga előtt is érthetetlen asszonyi ösztönnel hallgatott az öröksége felől.