A Kirilláné múltja
A Rigó utca meg a Papszer sarkán egy csüggedt és öreg, pici trafikosboltban ült – míg leány volt; – sok párnavéget horgolt, egészen belegémberedett, és nem várt semmire. Azt gondolta – ha néha mégis gondolt valami tompát, ködöset a csipkeminták kusza póklábai és fehér, egyenletes pamukláncai szövevényében – gondolta: ahogy így mostan él, ilyen drágalátosan már csak mindig is ellesz életében – mert mi is történhetne vele egyébként? Legfeljebb elmegy szolgálni – nem, házikisasszonynak vagy olyas; – vagy talán Amerikába, mint az özvegy tanítóné meg egy fiatal leány is, aki ide a szomszédba járt varrni; – vagy hátha meg is maradhat így a trafikban, bár a nagynénje mogorván hallgatott a halála utáni körülmények felől. Az orra nyergén ráksebet viselt évek óta már – Irma kezelte, mosta esténként, és egyre nagyobbodó, szörnyű, szürke flastromot ragasztott reá. Nagyon fájhatott szegénynek – mindig, mindig fáj egy ilyen gonosz, rettentő baj, és biztos, holtbiztos, hogy el nem múlik soha, mindig csak nagyobb lesz, végül is el fogja borítani az arcot, a szemeket, szétroncsolja az ajkakat, amik fásultan és fakón szorulnak egymásra ma még. A leány félve, tisztelve és utálkozva nézett rá néha a párnavégek mellől, amint szikáran és kegyetlen-keserű némaságban jött-ment a pult előtt, bódítón éles szagú fadobozokat nyitott fel, sárga ujjaival rakosgatta a kurtaszivarok csomóit, vagy zörgette a pénzt a kasszában. Hivatalnokok reggel és délben be-benéztek, újságot, cigarettadohányt vettek; ezeknek a feleségük vagy a lányaik csinálják otthon, mert úgy olcsóbb. Irma szolgálta ki őket, a fáradt, szőke leány horgolásban kifehéredett, finom és tiszta körmű kezeivel – ezért volt ő itt —, mert a néni kezéből tán nem is szívesen vennék el már, hiába. Estefelé inkább munkásfélék tértek be a fűrészgyárból jövet, vagy kubikos parasztok, pipával a foguk közt. Ezeknek már az öregasszony is eléjük vetette a Drámát meg az olcsó paklidohányt. Így volt. Nyáron fülledt hőség rekedt meg a szűk boltban, és a leány szemére ólmos fáradtság nehezült, elbóbiskolt; a nénje szótlanul hagyta. De este a nyitott ajtón szénás, mezei illatok is jöttek, vagy meleg, kerti gyümölcsszagok messziről; ilyenkor néha fel is állt Irma, és a küszöbre lépett, megtámasztotta nyúlánk, de rugalmasság nélküli, tönkreült alakjával az ajtófélfát, messzire elnézett a gyepes piactéren át, a boltokon, a patikán, a házak fedelén is túl; olyan mindegy, hogy merrefelé bámul az ember.
Már túl volt a húsz éven. Járt ide egyszer egy diák, nyolcadikos – aki néha bolondságokat sugdosott —, a színtelen arcáról azt mondta, hogy érdekes, sokat kifejező; a kölcsönkönyvtárból regényeket hurcolt neki, és a tenyerébe fogva szépen, gyöngéden simogatta a nagy, nehéz, fakószőke hajfonatát, amikor a leány fejét fájtatva nem bírta már, és lebontotta a kontyát előtte. Hanem akkor a néni szigorúan bánt vele, és a fiúnak is odaszólt hamarosan: “Jobb lesz tanulni, hagy meg ne bukjék az egzámenen; mert majd följelenti a tanárjának. Egyéb cifra komédia se hibázik még!…” Irma elszégyellte magát a pirongatásra nagyon, és világért se lépett volna a küszöbre alkonyatkor akkortájt, míg csak meg nem voltak a diákok vizsgái. “Olyan bolond egy fiú, nincs is annak tiszta esze. Azt gondolta, mindjár’ odaleszek tőle!” – mondogatta magának röstelkedve… “Ha látni akarna, ha nagyon kellenék neki, úgyis bejönne, nem ijedne meg a nénitől. De hát mind csak ilyen!” – ezt gondolta legmélyen, önmaga előtt is rejtetten… Megint nyár jött, megint tél. De a kölcsönkönyvtárba ezentúl elküldte néha a kis szolgálót, és a regényekért nem szólt a néni semmit; hagyta, mintha nem látná, hogy olvasta néha vasárnap délután vagy téli estéken, amikor ételszaggal keveredett a vaskályha pörkölt melege a dohos kis odúban, és zizegett a csendben a petróleumlámpa égő kanóca. Néha úgy rémlett, fel kellene olvasnia neki; a fájós orrára már nem vehet pápaszemet, és mogorván, szenvedésbe és némaságba süllyedten ül a kassza mellett. “Majd szól, ha akarja! Kitaláljam a gondolatát? Még hogy összeszidjon ezért is?” tűnődött a leány a belefáradtság önző közönyével, és magának olvasott. Már nagyon sok-sok regényt; el se tudta volna számlálni valamennyit, és összecserélgette emlékezetében őket. A címlapja hiányzott is némelyiknek, vagy az eleje, de azért meg lehetett érteni a továbbiakból. Mindegyikben férfiak és nők beszéltek egymással; eleinte furcsa volt neki, hogy olyan nagy dolgot csinálnak abból; de későbben belejött, folytan olvasott, kábultan és gémberedve a könyvek fölött, mint a horgoláson azelőtt. Mit is csináljon már annyi párnavéggel! És a néni, szegény, a jobb szemére nemigen látott már, kékes daganat terjedt lejjebb a homlokáról.
Akkor megint nyár jött egyszer, és Irma sokszor gondolt a régi diákjára. Az ő boldogtalan szerelmükre, amit megölt, széttépett a sors; elválasztotta őket, akiket tán egymásnak rendelt a szívek szent és örök törvénye. Úgy érezte néha, hogy közük van egymáshoz, és egész életükön megőrzik szívükben a múltat, noha nem tudott semmit a fiúról: él-e és mi lett belőle azóta…
És épp akkor nyáron történt, hogy szerencséje akadt. Valami jóakarója kommendálta bizonyos Kirilla úrnak, az adóellenőrnek, aki özvegyen maradt volt egy éve már a három gyerekével. Párszor eljött a trafikba, hamarosan rászánta magát: “Milyen tisztességes, derék, türelmes leány, és még nem is csúnya!” – gondolta. A nénivel beszélt, aki rövidesen, keserű készséggel egyezett bele. “Csak menjen! Ő nincs ráutalva! Ad neki stafírungot, ne mondja, hogy ingyen volt nála!” Mindjárt írt is egy másik, fiatalabb szegény rokonhúgnak helyette. “Most majd az örökli a trafikot és a kis pénzt – gondolta Irma —, pedig már nem húzza egy évnél tovább a néni! De mindegy! Őt úgysem szerette soha! És már nagyon belecsömörlött ő is az életbe. Mégis jobb lesz úgy, mindenki azt mondja!”…
Így volt. Ezentúl a három mostohagyerekét mosdatta, fésülte; azután lett neki magának is egy, kettő, három. Összesen hat. Kicsit megtelt az alakja; nem volt rossz sorsa éppen, az adóellenőr szelíd és józan ember volt, megbecsülte; cselédet is tartott neki, egy-egy rendes, templombajáró szövetruhája, kalapja is volt mindig. És az ura nem zaklatta érte, ha a háztartása nem volt túlságosan rendes, mint a felhúzott óra; ki győzte volna hat gyerekkel? De jól bánt velük; a mostohákat sem üldözte, és Kirilla úr érezte, hogy lekötelezettje ezért. Regényt is a kölcsönkönyvtárból, annyit hozathatott ki, amennyit akart.
Csakhogy már majdnem mindet kiolvasta; egynémelyiket kétszer is.
És az évek csak jöttek sorjában.
Ült, üldögélt az ablak mögött; amelyik a Toronyalja utcára nézett; nagy, fakószőke haja lehullott két fonatban szinte földig, álmatag szeme messze tévedt, túl a tornyon, a piacon, a boltokon és a házak fedelén; ki tudja, merre? De mintha most már várt volna valamit néha. Mert sok esztendő múlt el felette és sok-sok szép, forró, izgalmas, kalandos vagy szózatos regény, amiket nem ő élt át… De már tudta a szavak hátmögötti értelmét, és újra olvasva, egészen másat, igazabbat jelentett neki egy-egy zsíros fedelű, címlapja vesztett kölcsönregény. Tarka, tarka élet! Hisz ez mind megtörtént, megtörténhetett, emberekkel és asszonyokkal, mint ő…
S az ő élete most már csak így lesz mindig! Gyereket öltöztetni, fésülni, a szolgálóval vesződni, főzni, takarítani lassan, unottan, ablakban ülni ölbe eresztett kezekkel, templomba ballagni vasárnap délelőtt, és látni a nálánál szebben öltözött, rangosabb asszonyokat, akik parfümösek, mosolygók, érdekesek, zártkörű és gőgös társaságukban bizonyosan élnek is át heves, izgalmas, érdekes szívregényeket; és tudnak az egymáséról is; és az életük eseményekkel kitöltött. De ki törődik a városban Kirillánéval, a szegény, hatgyermekes adóellenőr asszonyával, aki trafikban árult azelőtt… Az írnok feleségével barátkozzék vagy a végrehajtónéval, akik soha egyetlenegy könyvet el nem olvastak, és cseléden meg főzésen kívül egyébről nem tudnak beszélni?… Nem, az ő élete vigasztalanul szegény, üres és kárbaveszett; meg fog már öregedni, és nem lesz soha egy napja, amire visszaemlékezhetne majd. Egy élet, amelyben semmi sem történt. Mert a diákkal való régi, lánykori dolog – most már tisztán látta – egészen gyerekes és idétlen semmiség volt…
Az ablaknál ült és várt. Untában néha megnézegette sorban az arramenőket.
Egyszer arra pillantott fel, hogy valami cselédes női hang mondja lenn az utcán, csak úgy közbevetőleg: “Ni, ott megy az új táncmester, aki most gyütt ide, hogy az úrikisasszonykákat tanítsa a nyáron!” Utánahajolt; már elhaladt, de még látta csíkos nadrágját, világos kabátját és a nagy, kerek, puha vajkalapot. Megint visszaült, és nézte tovább az akácfák porverte leveleit, a háztetőket s az eget. De harmadnap este megint az ablaka előtt ment el a csíkos nadrág és világos, furcsa, nagy kalap. Az illemtanár felnézett rá; az arca sovány volt, barna és barázdált, de a szeme dióbarna, mély tekintetű és komoly. Kirilláné csak percek múlva vette észre, hogy belepirult a tekintetébe. Egypárszor így volt. Egy nap valamiért elhívták az ablaktól, elmulasztotta, és rosszkedvű lett azon az estén. Másnap korán odaült, álmodozni akart reménytelenül, a messzeségek, az elérhetetlenek, a regényhősök felé; és ijedezve érezte, hogy a táncmestert várja.
Ha ő volna az, Úristen, ha ő volna! – gondolta egy nap hirtelen elszorult szívvel, meglepetten, szégyenkezve és ujjongva. – Ki tudja, milyen a múltja, ki ő, micsoda sors van mögötte. Nem lehet közönséges ember, az meglátszik!
Ő az, ő az! – dohogta, zakatolta, harsogta belül minden érzése, minden gondolata a harmadik héten már. Akkor a szemükkel már mindent, mindent megbeszéltek egymással.
Nem sok idő múlva már találkoztak titkon a Városerdő aljában, napos és csendes délelőttökön, mikor minden tisztességes asszony otthon van, főz, takarít az urára meg a gyermekeire, és minden városbeli, tisztességes férfi hivatalban dolgozik a családjáért. De ott kinn a napfény csudálatos, ólomszínű sávokat festett, és villanó csíkokat vetett végig az úton, a zöldbe-szűrt erdei félhomályba, friss fűszőnyegen jártak, hallották a madarakat, és egy-egy fa mellett bolondul, ámultan és sietve megölelték egymást.
– Drága szép kincsem, asszonyom! Olyan gyönyörű a szerelem, de… nem lehet megérteni. Mi van mivelünk? Ilyen gyorsan, így egymásra leltünk, én magam sem tudom már… ez csoda, ez csoda!
– Nem! – mondta Irma, a szőke asszony halkan és nagyon biztosan.
– Ez természetes! Mindig téged vártalak. És te, ugye, érezted titkon, hogy felém jössz a messzeségből?…
Igen, igen! Az erdei út hűvös volt, tiszta és titokzatos homályú; szivárványlottak a napfény álmatag sávjai a fű közt, és a fákon madár dalolt. Ilyet nem lehet mindennap látni, sem a trafikosboltban, sem a konyhában nem mutogatnak ilyen kápráztató csudákat.
– Nem, nem, így nem! Az nem lehet! – Tördelte reszketve és zokogva. – Nem bírnám el így, lopva, titokban, és azontúl megint nem tudni rólad. És holnap újra kezdeni a régit, és egyedül maradni a szerelemmel, a titkommal, a bűnömmel. És ne légy mellettem te, hogy vigasztalj és bátoríts…
– De hát mit, édes?… Mindenre kész vagyok.
– Elmenni innét. Nem tudom, hova, nem tudom, hogyan, de el; ki mindenből, egészen új élet felé. Ha romlásba, ha a halálba. Te tudod, te vezess, a messzeségek felé…
Így beszélt lihegő ölelésben a nagy, szőke asszony, és titokban, a lelke mélyén a beteljesülés boldogsága ujjongott, lelkendezett. Ó, ez volt minden, amit valaha is álmodhatott. Hogy egyszer így beszélhessen, ilyen lendülő szózatokat, ilyen regényien szép, döntő, élményes, tragédiás mondatokat fuldokolhasson el! Hogy az élet egy valóságos helyzete így igazalja és felszabadítsa a lelkében feszülő e pompás színháziságokat! Mintha könyvből olvasná most, olyan kegyetlenül szép és érdekes a sorsa. Hát csakugyan van ilyesmi, lehetséges, történhetik; nemcsak a regényírók találják ki.
Menni, elmenni… szökni együtt! Ehhez ragaszkodott. Mit lehetett tenni most már!… Egy reggel hát bérkocsi várta a Városerdő alatt. Mindent elintézett előre; szép, hosszú levelet írt fél éjszakán, könnyekbe fúltan az urának, és összecsókolta titokban búcsúzva mind a hat gyerekét; a mostohákat csakúgy, mint az édeseket.
– Ne mondd meg, hogy hova viszel! Nem akarom tudni! A tied vagyok, és a világ előttünk van!
Estére egy faluba értek, amelyiknek a nevét – mi tagadás! – sokszor hallotta már az asszony; bár maga nem járt még erre soha. De a fiákert vissza kellett küldeni már most.
Nem akart széjjelnézni, nem akart gondolkodni és kizökkenni. Még mindig eltöltötte az életén, önmagán való izgalmas csudálkozás. “Hát ez is lehetséges?…” A férfira is alig mert nézni; és a nagy parasztfalu kocsmájában lesütött szemmel várta, míg az különszobáért veszekszik az ámult és gyanakvó vendéglőssel.
Ez a szoba dohos volt, pállott levegőjű és nedves. Volt benne egy politúros asztal horgolt terítővel, egy viaszosvászon dívány, az ágy, egy rezes komót sok olcsó üvegneművel és három szék. Az egyiken egy mázas cserépmosdótál, félig vízzel. A falakon cifra, aranyos és fancsali szentképek, továbbá a kocsmáros és becses családja fotográfiái. A párnák fülledtek és utálatosak voltak, és Irma most vette észre, hogy a legszükségesebb holmikat mégiscsak magával kellett volna hoznia. Hacsak egy kis kézitáskában csomagolt volna!…
Hajnalban kukorékolt a kakas, hápogtak a ludak, nyikorgott a kút gémje, vihogtak a leányzók a kocsma udvarán… Hát később mégiscsak fel kellett kelniök, megmosakodni a fél lavór vízben, felöltözni, kimenni. “Valami csak lesz – én nem sokat veszíthetek egészben!” – gondolta cipőgombolás közben a férfi. Az asszony arra gondolt, hogy mire gondol vajon a másik e percben; de nem merte megkérdezni. Kimentek, megreggeliztek. “Sétáljunk!” mondta a táncmester, és finoman karját nyújtotta a kedvesének; így ődöngtek egy ideig a kocsma előtti szikes térségen, majd a szekérszín és a góré között lementek a csűrökig, s a libalegelőt kerülgették. Az asszony a szerelemről próbált beszélni; és csakugyan ez volt még a legokosabb. Erről legalább lehetett mondani egyet-mást; hogy milyen titokszerű, hatalmas és végtelen.
Végigmentek a falu utcáján, de a parasztok nagyon bámulták őket; visszajövet meg két gyerkőc elkiáltotta: “Hé, komédiások gyöttek!”… Erre sietve visszamentek a kocsmába. Szerencsére délfelé volt már, és megrendelhették az ebédet. Az illemtanár titokban beléleskedett a bugyellárisába: “Még nincs baj!” – konstatálta némileg megnyugodva. Krumplilevest kaptak, sült tyúkot (ez jó volt!) és derelyetésztát. A férfi már a húsnál elhatározta, hogy beszélni fog az asszonnyal.
De szerencséje volt. Mielőtt hozzáfogott volna, pont három órakor megállt a kocsma előtt az a fiáker, ami őket hozta tegnap. Kirilla úr ült benne…
– Szépen vagy te, Irma, szépen vagy! – mondogatta az adóellenőr csendesen, tanácstalanul és szorongva, és a bajuszát rágta. Az asszony kanokul és félszegen nézte merőn a szennyes fehér terítéket. Csakugyan szinte csúnya volt ebben a percben fakó, dúlt arcával és zöldessárga szemei határozatlan, de ellenszegülő hunyorításával. “Tegnap sokkal jobb színben volt!” – vigasztalta magát a táncmester.
– Hogy jutott eszedbe, Irma, ilyet cselekedni? Csak legalább tudnál mondani valamit rám, csak tudnál! Rossz voltam hozzád, bántottalak, agyondolgoztad mellettem magadat?
– Biztosíthatom, tisztelt uram, hogy őnagysága…
– Maga csak hallgasson! Magához nincsen szavam; nem ismerem az urat!… Hát kellett ez neked, Irma? Hát mit akartál, mit gondoltál, csak azt mondd meg? Hát van teneked teljes eszed?… Az asszony szájaszeglete megvonaglott, lesütött szőke szempillái gyanús gyorsasággal rezegtek. A táncmester felállt, és kifogástalan bókot csinált az asszony felé, mély piével, térdkalácsbehajtással, két könyökét szögben kifelé fordítva.
– Úgy látom, bizalmas megbeszélni valóik vannak. Nem zavarom addig, intézzék el maguk között. Uram!… Asszonyom!…
Kirilláné az arcára takarta mind a két tenyerét, és hirtelen zokogni kezdett. Kirilla úr nézte egy darabig, vissza se köszönt az illemtanárnak; nézte tanácstalanul, kínlódva, elkeseredetten… Ilyen dolgot, ilyen dolgot! Ilyet cselekedni ővele. “Csak hadd sírjon – gondolta csaknem kegyetlenül —, csak hadd bőgje ki a lelkét is! Van mit siratni neki!”
De jó idő múlva, mikor már csak szipogott a nő, megtörülte szemét és orrát a zsebkendővel, és mindenre elszántan, meredten és megerősödve ült megint előtte; azt mondta neki fáradt enyhüléssel:
– Tudod mit, Irma! Egyebet kéne, hogy mondjak erre neked, bizony egyebet érdemelnél. Rád se kéne nézni nekem, Irma, mikor ilyet tettél. De mit csináljak? Szegény ember vagyok én, nem gavallérkodhatok; és otthon sír a hat gyerek. A legkisebb még nem is eszik mindent, a Gáborka sérvét nem tudja kötözni a cseléd. Hej, hej, Irma! Megboszorkányoztak téged, nincs az másképpen! Hát itt ez a kocsi… mit tegyünk, Irma! Sír az anyja után a hat gyerek!…
Beültek, hazamentek. Estére bekötözte a sérves Gáborkát, és tejbegríz papit tőzött Nusikának. A könnyei csendesen, enyhületesen hullongtak bele a grízbe…
Mikor hetek múlva először lépett az utcára, észrevette, hogy az ablakok sorjában kinyílnak utána, és mögötte suttogás kél. “Ez az, ez az!” – mondogatták egymásnak olyanok is, akiknek sejtelmük sem volt róla azelőtt, hogy melyik az a Kirilláné, az adóellenőr felesége. Akik ismerték, kikerülték az utcán; de a szemközti oldalról érdeklődő, ámuló, részvétteli vagy gúnyos kíváncsiság pislogott feléje; voltak, akik valamilyen ürüggyel megálltak a sarkon, bevárták, hogy jól megnézhessék. A templomban üresen maradt az ő padsora, de az imakönyv fölött az asszonyok némán integettek egymásnak. Az érdeklődés középpontjába került, nevezetes lett, számba vették; mint eddig még soha. Egész lázban tartotta hosszabb ideig a várost.
Gőgösen és tűrve, némán, de tragikai öntudattal viselte sorsát. Otthon sokkal buzgóbban fésülte és mosdatta a kicsinyeket, mint eddig; de az utcán úgy ment végig, összeszorított ajkakkal és büszke fejtartással, mint a vesztőhely felé haladó királyné az ámult vagy gúnyolódó csőcselék között. Igen! Őt visszahívta a kötelesség szava a szerelem gyönyörűséges, ragyogó útjáról. Igen, ő elszakadt az imádó férfi szívéről, mert az utolsó percben erősebb volt az anyai érzés, mint az életboldogság hívó szava… Igen, az az ember imádta őt; de igazi gavallér volt, nemes szív, mely le tudott mondani, ha megszakadt is belé; igen, az tulajdonképpen egy tartalékos tiszt volt, nemcsak olyan táncmester, egy vívótanár, egy igazi úr…
Évek múlva valami új ember került a városba… talán a törvényszékhez. Kirilláné tisztán hallotta elmenőben egyszer a cukrászda előtt, hogy az egyik itteni albíró ezt súgta neki felőle:
– Ezt nézd meg jól! Vigyázz, most erre fordul! Érdekes arcú, ugye? Te, ez egy nagy múltú asszony!…
1912
A tarzusi
Forró és tusakodó szenvedéllyel, kutatva, küzdve és viaskodón lépett az új Útra: megvárakoztatta az Igét, mielőtt mindenestől, fenntartás nélkül odaadta volna magát. Még azután is, hogy mint minden mély, közönytelen, vagy-vagyos, acélos természeténél, egy nap érlelő, döntő ereje határozott sorsa fölött, a lelki csoda válsága után is még és Damaszkusz után; csaknem egy évet élt magába süllyedten a békés városban, mely szülőhazája volt; és várt. Érlelte a lelkét, tanult is tán a kedves pergamenekből, amiket élete végén is olyan sürgetve kéret egy levelében Timotheustól – vagy tán csak várta a lélek szózatát: mit kell tennie? Mert a gyülekezetben csend volt és áldott béke azóta, hogy őt az idős atyák szerető kényszerítése megszöktette Jeruzsálemből. Büszkék voltak rá, becézték, és meg akarták tartani súlyosabb időkre. Mért vesszen el hirtelen, oktalanul és alig használva még, mint a fiatal diakónus, aki szintén lángoló szavú volt, tűzlelkű, eszes, tanult és bátor; ugyanazzal a farizeusi komolysággal, epés, keserű, kérlelhetetlen és tiszta lélekkel, s akinek megkövezésekor tarzusi Saul (a későbbi üldöző, a törvényes rend gyűlölködő és szigorú katonája majdan) már ifjúi keménységgel és acsarkodó érdeklődéssel őrizte a hóhérok köpönyegét. Most súlyos és drága ajándéknak ítélték, nemes és termő gyümölcsnek, mely a maga titkos törvényein, rejtett és külön gyökerei útján érik meg majd az Úr asztalára. Mire taníthatták volna az írástudót, prófétai és pogány tudományban jártas autodidaktát ők, az egyszerű, kevéssé mívelt, kételyektől kísértetlen kézmíves szentek és külvárosi halászok; akiknek erőssége és bástyája volt az egyoldalúság és jámbor egyszerűség. Biztonságba küldték, de szemmel tartották; egy idő múlva Barnabást küldték el hozzá, ki elvitte először Antiokhiába.
Vele maradt akkor, és vigyázott rá mint atyai barát. Jámbor és száraz, bekerített eszű, fantáziátlan és évődő lélek volt; betöltve és lefoglalva már az első komoly probléma, a zsidózás kérdésének válságot sejtő ijedelmével. Ó – gondolta ő mindig, hogy ez lesz a baj! Lám, a görögből lett atyafiak már első időkben, tíz évvel ezelőtt viszályt támasztottak a héberek ellen az özvegyeik ellátása felett. Akkor kellett volna szigorúan fellépni, döntő igazságot szolgáltatni, egyféleképp ítélni. Igen, fel kell venni a zsidók valahány szertartását és minden szigorú törvényét a pogányságból megtérőknek, hiszen őközülök támada a várt Krisztus, és az új tudomány majd szinte ennyi még; bizonyítani ezt; és a zsidók prófétáinak minden szavát, az Írás minden jósigéjét összefüggésbe hozni ama Názáreti életével, kit felfeszítettek. Micsoda zavar lesz majd a százféle, idegen, tisztátalan és zavaros elem keveredésével; ha mind követelni fogja külön jussát és igazát, törvényei megtartását, tán bálványos szertartásai egy-egy legkedvesebbjét az új szövetkezésbe átvivén. Elvész, összemosódik, felszívódik a becses tanítás így, az őrzött, drága igazság; mint ama Tendás négyszáz hívének vallása, kik szétszórattak nyomtalanul, vagy a galileai Judásé, ki szintén valaminek mondá magát, tanított, és gyors szövetséget támasztott az összeírás évében még. De az ő Útjuk már nem valami zugban kelt dolog, már tudnak róla mindenek, és számba veszik az ellenségek is. (Ó, boldog kiválasztottság, szólás ihlete, tömegek fölé rendeltség, hír, szerep, tisztelet, kilépés a homályból, valakikké levés, az összetartozás boldog zárkózottsága, a közlött titok értéke a kiválasztottság szent büszkeségében!) És most jöjjenek idegen színű és szavú, idegen istenű osztakozók, és egy légyen hatalmuk, szabadságuk és minden lehetőségük az első, igaz atyafiakkal, akiknek némelye még maga beszélt a Jézussal, és akik már üldöztettek és sanyargattattak, bizonyságot tévén Heródes alatt.
Tépelődött, féltékenykedett, aggódva buzgólkodott száz kicsi formaiságon és mikor rokona, Márk is hozzájuk került, ők ketten versengtek egymással az apró böjtök, szertartások és előírt áldozatok kicsinykedéseiben. Lázadozott-e a Pál-Saul szárnyasabb, végig elmenőbb lénye már akkor ezek ellen; amíg minden férfiúi érzése fojtott hevével építgette, színezte, elevenítette, végzetes, halálos szeretettel ápolta lelkében igazabb képét annak, kit testi szemével sohasem láthatott? Rajongása tüzében is választó, tiszta, erős intelligenciája végigment minden szándékon, célzaton és lehetőségen; és már tudta, hogy ő mindezeknél jobban megérti a Názáretit. A templomrombolót, az egy akolról álmodó pásztort, a vámos házánál ebédelő rabbit s az embert, ki a császár képét tisztelte a római pénzen, hogy lelkében szabados lehessen tőle.
Mikor Ikonómból jövet Márk elkeseredve mégis elmarad, Barnabást inkább tudja befolyásolni. Majd Jeruzsálemből az ifjú Szilás kerül hozzájuk; e derűs és hajlékony szív, friss és csudálkozó elme. Ez neki való bajtárs. A második körútra már csak ketten mennek; Barnabás, ki megint erőlteti a Márk felvételét, azzal indul külön Ciprus felé.
Utak, igen! Messzi földek, sosem látott vidékek, vizek és erdők, országutak és arcok, ismeretlenséggel teli városok! “Szabadosai vagyunk az Igének!”
Menni! Fáradsággal és törődéssel dolgozni ki a földi testből netalán tisztátalan hévségeket; szegényes és böjtös életbe szelídítni az ifjú vér okozta indulatosságot, hirtelen haragot, türelmetlen sokat akarást! Menni idegenbe, elragadtatva és mindig újra újulva; úrnak lenni minden tartományokon, miket gond nélkül szemlél a szem; utasnak lenni és nem függni egy város törvényétől sem, melyeket köszöntvén áthalad a vándor; lerázni a port a sarukról oly határban, ahol keserűséggel tetézték a szívet; lerázni, otthagyni, továbbmenni, most már nem tudott sokáig megmaradni egy helyen.
A jeruzsálemi zsinatban keresztülvitte igazát: a pogányságból megtértek ne zsidózzanak! Talán ezért is neheztelt lelkében a más kettő. De Szilás vele van, és Lisztrában megtalálja a fiatal Timotheust, a nemes és finom, tartózkodó és nyájas, szerény és mégis önálló értelmű barátot, ki pogány volt, és ő nyerte meg a hitnek, miután kétszer-háromszor szólt vele, és szíveik testvéri ihletéssel kapcsolódtak össze egy életre – nem, az öröklétre.
Milyen egyszerűen, küzdelem és erőszak nélkül, elfogultság, akadékosság nélkül hitt neki ez a kereső, fogékony, értékes lélek! Igen, pogány volt, aki odáig nem sokat évődött törvényen és kinyilatkoztatáson. Friss volt és illetetlen az igazság befogadására. De nem úgy tulajdon honfitársai és hitsorsosai: a zsidók.
Már az első útján is sokszor tűzött össze velük. Pizidiában is azok ellenkeztek, s ő kénytelen volt az áttértekhez intézni szavát; Páfuában a pogány helytartó egy jelre megtér, de Ikonómból újra a zsidók űzik ki. Lisztrában a pogányok Jupiternek és Merkurnak vélik őket, s a papok ökröket hoznak koszorúkkal, hogy áldoznának. Pál rémülten fut a tömeg közé, lelkendezve és hadonászva magyarázza a félreértést, már-már hozzájuk férkőzik, mikor ismét Ikonómból jött zsidók lázítják ellenük a népet, és félholtra kövezve vonszolják ki a városból. És most, újra utazván, ismétlődik ez majd mindenütt.
Galáciában érik meg benne a tán régi, vágyott és titkolt elhatározás. “A lélek eltiltja őket Ázsiától!” Európa felé! A másik világba, tengeren túlra, a káprázatos földre, hol Róma trónol a világ felett; hol kőtörmelékkel és márványhomokkal elegyes földben régi, ragyogó szellemű és érlelt tudományú nemzetek emléke alszik. Nyugat felé.
Macedónia kikötőjében száll partra legelébb, és jól érzi magát a gazdag bíborárus hivőasszony, Lídia vendégies házában. Összetűz itt is a közigazgatással, de itt jut először eszébe, hogy római polgár voltával éljen, melybe ő már beleszületett. A bírák ijedve kémlelik meg a testi fenyítés után. Tessalonikában megint csak zsidók térítik el a már-már hivő görögöket s főasszonyokat; Bereában szelídebbek, de naponkint nyomoznak az Írásban, hogy ellenőrizzék szavát. Végül mégis menekülnie kell újra. És hívei akkor elvezetik – a tenger felé, messze – egész Athenéig.
Itt volt tehát, a városok városában, mely mint kívántató, ékes és gyönyörű asszonyszemély, hervadozóban is a szépek elseje, bágyatag, finom fényesség; ószínű, homályos arany és sárgálló alabástrom avatag, lágy színe. Káprázó szeme haraggal akar elfordulni a bálványozás förtelmességétől, de kíváncsi és szomjas lelke elevenen fogad be minden látványt. “Semmi egyébbel nem foglalkoznak, hanem csak újság megbeszélésével és hallgatásával!” állapítja meg magában dacos lenézéssel, figyelvén a fórum mozgalmasságát naponta; de naponta kijár oda és szóba ereszkedik minden rendű népséggel. Némelyek figyelnek rá, fél-füllel, néhol gúnyos fölénnyel, szórakozva; néhol furcsálló és felvillanó érdeklődéssel. Bölcselők – stoikusok és epikureusok – szóba állnak vele, cáfolnak, vitáznak, okoskodnak. Csalékony tudományuknak, szemfényvesztő ékesszólásuk fogásainak hírét sem hallotta odáig; az ő görögsége nem is volt a tudomány kifinomult nyelve, csak hajósok, kereskedők és utazók számára való, gyakorlatias világnyelv; megzavarták, elhallgattatták, szócserében legyőzték és megmosolyogták bizony; de némelyeket érdekelt és megdöbbentett e naiv és tiszta tanítás egyszerűsége és csudálatos komolysága. Lélek, Isten, Feltámadás! Néhány száz éves újdonságok – de ahogy ez mondja, abban van valami szokatlan, üdítően általános és egyetemes; mindenki számára való.
Az ő lelke pedig bámulatosan mozgalmas, ezerfelé rezdülő, ezer új dolgot megsejtő volt e különös napokban. Maga sem vette észre, hogy szomjasan szív be és dolgoz fel agya száz idegen, új és emberi gondolatot. Közeledni akart a lelkekhez itt, és zsenialitása életek vagy korszakok munkáját hidalta át e rövid idő alatt. Egyszer az Areopágusnak közepette megállván, ezeket mondta:
“Athéni férfiak! Én titeket mindenek fölött istenfélőknek látlak! Amidőn ugyanis szertejárván, megszemlélvén a ti tárgyaitokat, akadtam egy oltárra is, amelyre ez volt írva: Az Ismeretlen Istennek. Ezt hirdetem én tinéktek! Nincsen messze miközülünk senkitől sem, mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk; amint némelyek a ti költőitek közül is mondották. Mert az ő neméből is valók vagyunk!”
Panteizmus! – mondották akkor az utcai hallgatóságból némelyek, és bólintván tovább mentek. És igazuk volt.
Kedvetlen lett, zavart, számos évei óta a kegyelemnek most először bizonytalan és önmagában tusakodó. Nem vétett-e vajon, hamisat hirdetvén, vagy álságos, ördögi tudománnyal fertőződvén. Alig várta, hogy távozhassék a városból.
A félsziget felé tartott, és meglátta Korinthoszt. A reggel ködében kékfehéren, tisztán felhőzött előtte a Heraklidák ősi városa a hegypárkány északi fennsíkján. Egyedül volt, társait Macedóniában elhagyta volt még s itt akarta bevárni. Egy Itáliából menekült zsidó házaspárra akadt, Agnillára és a feleségére, Priscillára. Náluk maradt, miután megtértek; és mert sátorkészítők voltak, mint ő maga, házukban lakván, velük együtt dolgozott. A pár fiatal volt és gyermektelen; a férj jámbor és istenfélő, az asszony eszes, szép, serkentő szavú, fürge akaratú és tanulékony. És náluk lakott kemény önmegtartózkodásban, munkában és fegyelemben.
Különösen ingerlékeny, heves és haragra lobbanó lehetett ez időben. A zsinagógában egyszer, hogy szokás szerint “ellenkedének” vele a zsidók, kirázta előttük ruháit az eltávolodás jeléül, és kifakadván azt mondta: “Véretek a fejetekre! Én tiszta vagyok! Mostantól fogva a pogányokhoz megyek!” És nemsokára azután mégiscsak elköltözködött Agnilla és Priscilla házából Jusztuszhoz, egy istenfélő emberhez. Böjtölt, imádkozott és megnyugodott; és másfél évig maradt azontúl még Korinthoszban. “Én a harcot megharcoltam!” Mikor végre Szíriába készült, már nyugodt szívvel maga mellé vehette a hajóra Agnillát és feleségét, a kedvelt atyafiakat az Úrban. De az ő szeretetteljes, jámbor tanácsára volt, hogy a férfiú elébb megnyíratta fejét Kenkherében a tartózkodási fogadalom jeléül. “Akik házasságban élnek, nem vétkeznek; de szorongattatásuk lészen testükben. És én titeket kímélni akarlak! Jó az embernek asszonyt nem érintenie! Jó annak, ki úgy maradhat, mint én. Mert elmúlik a világ ábrázatja!”