Egy régi eset
Akkor tavaszidő volt, emlékszem, májusi hurcolkodás előtt, és anyám már sokat zsörtölt és csattogott: mert hallottuk, hogy a szomszéd lakásba, a kétszobásba most be fog költözni egy kilencgyerekes család, valami igen kicsiny postahivatalnokné. Eddig magunk laktunk a Könyök utcai gazdag zsidó házában; a mi részünk volt a homlokzati oldal, s az anyám, aki életét szentelte az otthona csinosságának, ügyes fortélyokkal, naiv és ösztönös, szinte népies üde díszítőtalentumával és fényűző, szenvedélyes tisztasággal a maga kedvére formálta az elhanyagolt, kisvárosi háztájat. A mi oldalunkon kis díszkert is volt, a nyírott üde fű közt már kitelelt pelargóniák és violapalánták iparkodtak; az otromba fatartószínek dús vadszőlővel voltak futtatva, az ágyak közepén színes üveggömbök csillogtak az eleven napfényben; a pirosra mázolt téglájú tornácban ragyogó színű lakkfestékekkel átmázolt kertiszékek álltak és szép agancsdíszek a bejáró fölött. Minden agyonsöpört volt nálunk, rendes és kedves harmóniába összefogott; s a három apró testvérem is nagyon gondosan volt öltöztetve mindig, noha az nálunk is sok áldozatba és vesződségbe került. És most jön ide ez a jöttment koldusnép (akkor helyezték csak a városunkba őket), a lomha és puha német asszony s a nyaranta mezítlábas sok kis szurtos gyerek; majd összetévesztik őket idegenek a mieinkkel; majd itt fognak lábatlankodni a mi oldalunkon, szép kis mulatság a nyárra! Anyám kemény csatákra készült mindjárt eleinte, hogy rendre szokjanak, és őrizkedjenek minden határsértéstől. De csodálatos módon hamar kiderült, hogy minderre nincsen szükség.
Berkoveczék csakugyan szép számmal voltak, szegények, de sajátságosan kevés baj lett velük azért. Pedig az asszony valóban lompos, lágy és szétesett, kérődzőállatszerű német nő volt, s a sok gyerek szegényes és elhanyagolt öltözetű, de szerényen és becsülettudóan megmaradtak az ő oldalukon, mint kisebb lakók, mélyebb főhajtással köszöntek, és váratlanul csendes népek voltak általában. A picinyek is – szegénykék. Pedig nekik csak egy keskeny tornácuk volt a bejáró előtt, sem kert, sem udvar, mert odaszögellt a papék kertje meg a kőfalas cinterem. De a fal s a házhátulja közti résen, egy elszögezett utca-ajtó rácsa előtt volt egypár lépésnyi zug a padfeljáró árnyékában, ott játszottak boltocskát, vagy átmásztak a cinterembe, átemelték a legkisebbet, és ott üldögéltek a mezei füvön egy csomóban, nem is szaladgáltak, csak ültek szépen és mindig együtt a sok orgonasíp testvérkék. Anyám utóbb megenyhült irántuk, sőt a tornácról néha szóba ereszkedett a szomszédnéval, de csakugyan nagyon ostoba és ügyefogyott volt őhozzá; hamar megunta, le is nézte egy kicsit.
Én tizenöt éves voltam akkor, rendesen hímzéssel ültem vagy tanultam a kertfelőli tornácon, és néha láttam belőlük egyet-egyet, ha jöttek vagy mentek, mert a mi utcaajtónkon kellett járniok. Az apjuk szikár, gyors léptű, száraz fejű és ideges mozgású ember volt, az órát az ő hivatalba indulása után igazítottuk; az asszony alig mozdult el hazulról, csak a velem egykorú lánykájukkal álltam szóba néha. Ez a kis fakó, szőke lány, az Ida, már nem járt iskolába, ő főzött otthon mindnyájukra, és reggelente bevásárolni járt; szegény, sohasem beszélhetett magakorúval rajtam kívül, és olyan készségesen és szolgálatkészen felelgetett mindenre, amit megkérdeztem dolgaikról. Ha ott látott, mindig jött megmutatni a piaci kosarát, hogy mi lesz ebédre; aztán idegenkedve és kíváncsian belekandikált a könyvembe, a munkámba. Ő már nem szeretne iskolába járni, ilyen nagy korban, mondta olyankor, de én vállat vontam, mert igazán nem kívántam magamnak az ő sorsát.
– Holnap – mondta egyszer kicsit szégyellős büszkélkedéssel —, holnap hazajön vakációra a bátyám is, aki Pesten tanul, az Albin.
El kellett mosolyognom ezen a furcsa, csúnya fiúnéven, amely petyhüdtséget és gyámoltalanságot jelentett a hangzásával már.
– Hány esztendős a bátyja? – kérdeztem aztán fölényesen, csak oldalt pillantva a könyvből.
– Tizennyolc éves már. Felsőkereskedelmit végez most, és őszre már kondícióba megy. Ő a legnagyobb köztünk…
Már virágzott két orgonabokor a fáskamra előtt, már kiírták a hittanvizsgákat az iskolában, és megkaptam a díszünnepélyre az új fehér ruhát, és éppen nagyon féltem az ásványtantól, mert a kristályokat egyre összezavartam, és akkor láttam először ezt az Albint. Délben az utcaajtóban találkoztunk, ők is jöttek valahonnét Idával, az kicsit elpirosodva félreállt, és a fiú, mint aki tudja, hogyan kell, egész rendesen bemutatkozott. Csúnya fiú volt, bizony! Nyurga és keskeny vállú, mint az apja, de anyja után egyenletesen pirosas arcbőrű és kegyetlenül himlőhelyes. De nagyon mélyen árkozott, és néhol forradásosan félrehúzódott volt a képe, vizenyős színű szemei voltak és keskeny szája. Emlékszem, az első percben végérvényesen diszkvalifikálta a szememben mindez; kurtán kezet nyújtottam, rá se néztem nagyon, és bementem.
Késő délután azért mégis átjött a mi oldalunkra Albin. Nyilván unatkozott már egy hete otthon, Pestről jött, nem ismert itt senkit, és minket általában tekintélynek éreztek egy kicsit övéi, hát ismerkedni akart. Egyedül jött át, lassan, határozatlanul, mintha csak a házkörnyéket nézdelné, aztán megállt előttem, és illedelmesen megkérdezte, hogy mit tetszem tanulni. Aztán még néhány ilyenformát kérdezett. Akkor lépett ki anyám, és azt mondta neki, hogy foglaljon helyet, hát leült a másik székre. Igen csudálkoztam anyámon. Ő jött-ment egy ideig még, aztán varrást hozott ki, és leült hozzánk, és furcsán, kicsit tűnődve nézett rám egy ideig.
– Hát tedd le most egy kicsit azt a könyvet! – mondta majdnem vontatottan, mintha nem tudná, hogy jó-e, ha ezt mondja nekem. Őneki tizenöt éves korában nem kellett volna mondani ilyesmit, ezt gondolta tán. Engem tanulásra nevelt, és idáig csakugyan nem juttattam még eszébe, hogy szép, fiatal fővel idestova nagylányos mama lesz. És most először ült le mellém így, éppen az én kedvemért, valami fiúember. Valami meglepett, gyanakvó és kicsit kényszeredett él is volt az anyám hangjában. Hát letettem a könyvet, és beszélgettünk.
Mint két szégyellős, erőlködő gyerek, akik nagyoskodni és főleg egymásnak imponálni akarnak; nagyon helyesen beszélgettünk. Bennem mélyen aludt akkor még minden asszonyi, az a kacagós, nyegle kis kokottéria is, ami legkorábban ébred e korban. Csak zavart és kellemetlenséget éreztem, mérges voltam. Ma olyan kedvvel fogtam neki a kőszénkátrány szénhidrogén-vegyületeinek, híres jó tanuló voltam, és ez volt énnekem a fődolog; most meg itt lábatlankodik ez. De hát beszélgettünk az iskoláról, arról, hogy milyen Pesten az élet, és milyen jövőt biztosít a kereskedelmi tanfolyam, ilyen komolykodásokat. Albin elég érthető mondatokat tudott alkotni mindenről, csak kicsit németes kiejtéssel beszélt, és valahogy semmi, de semmi érdekes nem volt abban, ahogyan mondta. Anyám szíves volt hozzá (már eltalálta a rendes mama-álláspontot, hogy a leányok unalmas gavallérjait kell jobban pártul fogni; a mamák tudói, hogy miért), némán öltögetett mellettünk, s ha kellett, kisegített minket, vagy engem helyreigazított. Később elment, hogy kávét rendeljen, és a kerti asztalra a vendégnek is tétetett egy csészét. Én pedig nagyon elkedvetlenedtem, mert arra gondoltam, hogy ha a napokban eltörök valamit, vagy elfelejtek, vagy ilyes, anyám azt találja mondani haragjában:
– Persze, kisasszony, már udvarlókon jár az esze! – és ez a lehetőség előre az arcomba kergetett minden vért, ingerültté tett, elkeseredetté. De azokon a napokon véletlenül nem törtem össze semmit, vagy anyám volt okosabb, és nem említett ilyesmit. Egy reggel aztán, mikor iskolába indultam, a Könyök utca sarkán láttam állni Berkovecz Albint. Kurtán és elvörösödve biccentettem a köszönésére, átsíeltem a másik oldalra, hogy kikerüljem, és megiramodtam sebes léptekkel. Egy kicsit oldalt fordultam közben, és láttam, hogy ő mögöttem siet. Még jobban iparkodtam, a hosszú lila szalagba kötött hajfonatom verdeste fiatal csípőimet, ahogy tipegtem begyesen és haragos, kipirult arccal; Pecz úr, a fűszeresünk a boltajtóban állt, köszönt és nevetett. Nagyon szégyelltem magam. Albin akkor utolért, köszönt, és most már tűrnöm kellett, hogy mellettem halad. Azt kérdezte: hogy aludtam, mit álmodtam, miért sietek annyira és ilyen zöldeket.
– Elkések az iskolából! – mondtam, csak félig fordulva felé. Akkor láttam, hogy az iskola előtt két osztálytársnőm áll, hogy bevárjanak, most már észrevették ezt a dolgot, és bámulva, kíváncsian tanakodtak rajta, aztán kacagtak. Akkor egyszerre a torkomig szaladt a kegyetlen szégyenkezés.
– Maradjon el, kérem, mert a leányok látnak! – mondtam szinte fuldokolva a zavartól. És hirtelen szaladásba fogtam, amolyan igazi, gyerekes, nagylánytalan futásba, a hajam repült utánam, és kurta szoknyám fel-felcsapódott. A két leány közrefogott a kapuban, és egyszerre mind a hárman hahotázni kezdtünk. Csak az enyém hangzott egy kicsit kényszeredetten.
Mert éreztem, vigyáznom kell, hogy ne essem magam is áldozatul a nevetségnek. Nagyon komoly, okos lánynak, osztályeszének, tanítónők kedveltjének tiszteltek odáig a társnőim, és semmi ilyes diákdologban nem voltam benne. Még csak ez kellene, hogy éppen most, vizsga előtt… Az osztályba jutva, hirtelen elmondtam a lányoknak az egész dolgot, a másik kettő úgysem hallgatott volna, és hangoztattam, hogy mennyire rút és hogyan utálom. Utáltam, ez igaz volt! A többi osztályban is elterjedt délig a hír, de nagy megnyugvásomra csak tréfás, rokonszenves részvéttel vontak bele engem. Legalább azok, akik sokba néztek és szerettek, bár néhány nagydiákos leány kételkedve és gyanakodva bólogatott, hogy:
– No lám, a kis szent, a tökéletes! – És mind nagyon kíváncsiak voltak Berkovecz Albinra.
A következő napon, fényes délben aztán megláthatták. Megint ott ácsorgott a Megye utcán, mi csapatban vonultunk ki és a kis Komlódy Ila legelöl, a fekete, piros pántlikás, rossz kis gyönyörű fejével. A múlt reggeli két leány figyelmeztette a többit, mind a Berkovecz fiút nézték, nevették, és Ila visszakiáltott merész, falusilányos hangján:
– Nézzétek, milyen ripacsos! Tudjátok, hogy híjjuk? Paszuly!
– Jó! Paszuly! Paszuly!
Kacagott, csilingelt a sok szép kis fiatal liba, és kacagtam én is a csapattal szívtelenül, fiatalosan. Azontúl ez volt a csúfneve köztünk. De ő gyanútlanul visszanevetett ránk, tán még nekibátorodott, mert néhányunk után befordult a sarkon. Nekem el kellett volna válnom a többitől, de inkább nagy kerülőt csináltam, hogy ne térjek az utcánkba egyedül, és ne kísérhessen. Akkor későn értem ebédhez, kikaptam: “Jó lesz vigyázni, kisasszony, az utolsó vizsga előtt!” – intett az anyám kurtán.
Albint pedig a lányok most már mind ismerték, tudomást vettek róla, vihogtak utána az utcán – már elmondták a gimnazistáknak is, akik velem sohasem boldogulhattak a táncórákon. De ő nem értette el a csúfságot – tán tetszett neki a közfigyelem, és délutáni kézimunkaórákon, mikor mi nagylányok az iskola verandájára vittük a hímzőrámákat, és alkonyatig szorgalmasan dolgoztunk a vizsgai darabokon; – láttuk őt néhányszor a rácskerítésen át. A kis népkert forgóajtaján ült, cigarettázott tüntetően, mert a gimnazistáknak azt nem szabad, és nézett kitartóan felénk.
– Téged les az udvarlód! – lökdöstek könyökön a többiek, de ők kacagtak vissza rá. Hanem, én akkor igen komolyan és sértődötten kikértem magamnak az ilyeneket, és azt mondtam, hogy kénytelen leszek az igazgatónőhöz fordulni, ha nem hagynak békét. Akkor elhallgattak, és néhányan jámborkodva igazat adtak nekem, mert megszeppentek, és belátták, hogy ártatlan vagyok az egészben.
Aznap este, lefekvés után és jó későn már, a cselédet sem hallottam zörögni a konyhán, egy borzasztó furcsa dolog történt. Az én ablakom a tornácra nyílt, és ott egyszer a nagy csendben énekszó zendült fel. Öblösen és erősen, valami dalárdás, mély zengzetű dallam elnyújtott és érzelgő, csinált szöveggel a holdas éjről és az ébren álmodásról. És egyebek, németek is. A folyamatos és erős torokhang olyan kimíveltes, kellemetlen volt, s a dalok olyan nevetségesek. Szerenád, nekem. “Na!” – mondta anyám a szomszéd szobában, álmából felriadva. “Na lám!” – tette hozzá még, aztán elhallgatott, tán újra elaludt. De nekem rettenetes volt – felháborítóan, émelygősen utálatos, ízetlen az egész dolog. Szinte téptem a párnám a bosszúságtól. Egyszer eszembe jutott, hogy néha már én is gondoltam nagy titokban eljövendő, különös és szépséges dolgokra, hogy valaki egyszer majd szeretne engem, és milyen lenne az, és mit mondana akkor nekem. De hát ez, ez hasonlítható ahhoz? Hát ilyen az, hát ez az? Pfuj, utálatos, utálatos! Dühömben és szégyenemben sírni kezdtem, és szerettem volna arcul ütni, megrúgni, ellökni onnét ezt az Albint, vagy valami nagy becsmérlést tenni vele mindenki előtt. Másnap reggel nem fogadtam a köszönését. Délben a szomszédné szóvá tette ezt anyám előtt, s ő az illem okáért meg is szidott érte. “Micsoda helytelenség, hol tanultad azt?” De neki is eszébe juthatott, hogy ilyenekre odáig valóban senki sem tanított engem, lányos modorra, formákra; mert anyám nem szerette a saját életét, és velem mást akart egészen. Könyveket, vizsgákat, függetlenséget. Hát így volt… és én minden erőmből igyekeztem, hogy ne találkozzam vele, és sikerült is ez egész héten át. Közben a hittanvizsga is megvolt…
Hétfőn délelőtt, mikor már a magyarból készültem a kert felőli tornácon, láttam megint hivatalba sietni az apjukat, de olyan dróton rángatott mozdulatokkal, olyan előreszegzett, furcsa fejtartással, hogy meglepetten utánanéztem. A kaput nem bírta becsukni, erőlködött reszketeg, ideges kézzel; akkor láttam, hogy az arca rettenetesen dúlt és kikelt. Később kijött Ida egy edénnyel a szivattyús kúthoz, mert az is a mi oldalunkon volt, és láttam, hogy csaknem sír és reszket.
– Mi baj van maguknál? – kérdeztem akkor egy kicsit küzdve a kíváncsisággal. A kislány közelebb jött a vízzel, és nagy ijedelem nézett a szeméből.
– Jaj, olyan nagy baj van… azt hiszem. Apának most reggel kézbesítették az Albin bizonyítványát, ami Pestről jött, és azt hiszem, valami nagy baj van benne. Mi lesz itt. Most el kellett neki menni hivatalba, hát nem is szólt, de ha délben hazajön, hát mi lesz itt! Úgy félek!… Szegény Albin!…
Bement, lecsüggesztett fejjel; szomorúan. Én pedig tovább emléztem Vörösmartyt, és valami gonosz kárörömet is éreztem ezalatt. És megvetést. “Persze, tanulni nem tudott a nagy ostoba, csak szerenádokat adni, szamárkodni. Megérdemli!…” De később nem értem rá erre gondolni, mert azon a délelőttön valamiért egészen komolyan és nagyon keserűn megszidott az anyám. Ő, ha haragudott, sok mindent tudott mondani, igen súlyos és szenvedélyes dolgokat a jövőről, a másikfajta családomról, kikre hasonlítok, s kik nem az ő vérei, és mindenről, amivel születésem óta, akarva vagy nem, megbántottam őt. És ilyenkor sírtam, szenvedélyesen, lelkendezve, csontig-velőig ható nagy zokogással, és kisírtam magamból egy fél esztendőre való feszültséget, lázongást, keservet és megindulást. Enyhületes, szép békekötés lett mindig a vége, de az arcom napokig kikelt, a szemem dagadt és vörös maradt egy ilyen idegviharzás és könnytenger után.
Mikor pedig végre betálalták nálunk a levest, akkor rohant át a kis Ida olyan dúltan, halálra rémülten, olyan kitárt két karral és szinte felmeredt, szőke hajával, hogy ezt az arcot soha el nem felejtem.
– Néni, jöjjön, néni! – csuklotta elfulladva, pedig azelőtt sohasem merte volna így szólítani anyámat.
Egy perc… Anyám már szaladt is vissza, és az udvari ablakon át kapta fel az én ágyamról a kis kék batiszt fejkendőmet.
– Ki ne ereszd a kicsiket! – kiáltott be hozzám siettében.
Mindjárt láttam a hosszú postatisztet végigloholni szédelegve, szinte előrebukva az ablakok előtt, be a lakásukba. A papék kertje felől nemsokára Wertz doktor szaladt, az ismerős orvos az átelleni utcából: ügyesen átugrotta a kerítést, de mellette, a tyúkketrec tetején volt a mi uborkásüvegünk, azt fellökte a lábával. Vissza se nézett, eltűnt Berkoveczéknál. Akkor a kicsikhez beküldtem a cselédet, és lopva, remegve átmerészkedtem, hogy benézzek, de anyám jött ki tőlük, megfogta a karom, és visszahúzott erővel, hogy ne láthassam azt… A cselédünk pedig bement és megnézte.
Elmondták aztán. Berkovecz Albin reggel a kis rácsos utcasikátor elé, a padfeljárójukhoz tolt egy ócska hintaszéket, beleült, hogy kilásson az utcára, egy könyvet kezdett olvasni, és elzavarta onnét, ha jöttek, a kis testvéreit. A zsebében lehetett a revolvere, ami Pestről volt neki még. Ott ült délig, leste az apját, és amikor az éppen a rács előtt haladt hazafelé tartva, abban a percben lőtt a jobb halántékába, hogy az apja láthassa. A bal oldalon kijött a golyó, és belefúródott a cinteremfal téglái közé, ott meglátni a helyét; ő pedig még lehelt néhányszor, amikor az apja körülkerülve bejuthatott. Fellármázták a házat, s a papék cselédje, ahogy kapált a szomszédos kertben, orvosért szaladt. Még mozgott kettőt a szemhéja, mikor anyám bent a szobájukban a szivárgó, véres halántékra rákötötte hirtelen az én kis kék kendőmet…
…És nekem aznap délután el kellett mennem az iskolába kézimunka-kiállítást rendezni, és olyan rettenetesen ki volt még sírva a szemem a délelőttről, hasztalan öblögettem és szívattam hideg vízzel. Az én sírásom egy hétig is meglátszott. És látott az utcán Pecz úr, a boltosunk, és láttak mind a diákok, akik már tudták a nagy esetet. Mint a futótűz terjedt szét a rémhír, és mindenki nagyon nézett engem.
– Hogy sírt! – zúgta szinte karban az osztály, és gúny, csodálkozás vagy megilletődés volt e hangban. Pedig a tanítónő is benn volt már.
– Nem, ó, nem azért sírtam! – kiáltottam szenvedélyesen, haragos szégyennel.
Fiatal, húszéves nő volt a tanítókisasszony, épp akkor menyasszony, és a vőlegénye távoli rokonom.
– Igaza van, ha sírt – fordult dorgálón a lányok felé —, nagyon szívtelen volna, ha nem siratná meg egy ismerőse vagy szomszédja hirtelen halálát! – Így védett, mert nagyon kedvelt engem, és én most már végképp nem tudtam, hogyan viselkedjem.
Mire estefelé hazamentem, már elvitték a szegény Albin testét a kórházba, ahonnét temették vasárnap.
Sok, sok mindenféle beszéd volt még azután. A cselédünk hallotta a mészárszékben, hogy mikor felboncolták a szegényt a doktorok, leltek valami kis göböt a fejében, és attól volt az egész baj. Az anyja később azt kérdezte egész komolyan anyámtól, hogy nem tetszettem-e én a fiának; és a lányok mind és a diákok is, az utcán néha egész hangosan mögöttem ilyesmit fecsegtek, hogy miattam volt, és ez a buta, hazug, émelyítő legendakör nem hagyott békémet jó ideig. Zsuzsó pedig, a bejáró asszonyunk, mikor egyszer mosott nálunk, azt mesélte, hogy kár volt anyámnak az én fejkendőmet odaadni, mert ha eltemették vele, akkor az visszajár amiatt. Ezen az estén reszketve bújtam az ágyba, és riadtan gondoltam a szerenádos estére, a folyamatos, dalárdás, harsány énekszóra az ablakom alatt. De nagy csendesség volt kinn.
És akárhogy akartam, nem bírtam rokonszenvesen vagy kegyelettel gondolni szegény Albinra, szegény világos szemű és forradásos képű, kicsúfolt vagy félreértett Paszuly diák oly idegen és elmosódott mivoltára. A halála, az elmúlása, emlékké válása, majd az emléke áttisztulása idővel a kisvárosi köztudatban; a szép virágkoszorúk, amiket a nővére hordott ki mély gyászban a sírjához, aztán az évek, megértések, a saját életemnek is sok tragikomikus árnyalata és semmi, semmi nem volt képes rá, hogy befényezze és átértékelje szánalmas alakját, és sohasem bírtam rá másképp emlékezni, mint a serdülőkori ideges, megvető ellenszenvvel, amiben nincs részvét, megértés, emberies szempontok, mely testies, kegyetlen, igaztalan és éppen oly jogosult és logikus, mint elkövetkező vérrokona, a szerelem.
1911
Temetés
Átázott, fekete, tavaszi földek nyúltak el messzi a ház körül – sután és fázósan, elmeztelenedve, mint egy kitakart, síró arc nyomorúsága; s a gyászos rögök sziszegése hallatszott, amint beitták a hó piszkos levét és egyéb rohadt nedveket. A szomszéd faraktár deszkarakásain nesztelenül, bágyadt és búsan kecses melankóliával lépdelt át egy gémberedett, fiatal szürke macska; tétován és céltalanul – elnyúlt, belapult bordáival —, a legszélső léc tetején végigment, és megállt a messziségbe tükröző, nagy kerekablak szemekkel. Arra, a raktáron túl egy temető következett, attól jobbra vizes háztetők, utcák.
– Mert minden olyan ma, mintha fekete üvegen át…
Az asszony mondta ezt, és nem fejezte be. Az ablaknál ült egy varrógép mellett, és a két kicsiny keze fakón és rezignáltan pihent a vásznak réveteg fehérségén. A szeme most fényevesztett volt, mintha finom pókhálót húztak volna el előtte. Az udvart és az ólakat látta csak odakinn, levéltelen loncok és indák zavaros rajzát a deszkabódék szürke falán, s a messzi puszta kertet a tavalyi kórókkal. Halálos mozdulatlanság volt ott abban a percben a rőtszürke, estére hajló ég alatt.
Egy férfi állt fel az átelleni szobasarokban, és megindult az üveges ajtó felé. “Hja – szólt vissza ellenségesen, és egy percre megállt —, erre nincs orvosság! Ez nosztalgia… A fény nosztalgiája.”
Akkor már jó ideje ültek így együtt, csaknem némán, kínlódva, hogy egy-két szavukba, miket a mai napról vagy egyéb látszatokról ejtettek, nem tudták belefakasztani a kedélyük lappangó feszüléseit, oktalan epét, ideges gúnyt, ami egyszer megint felgyülemlett.
Az asszony a küszöb felé fordult arccal, és utánanézett, szinte megütközve, hogy most kimegy, és minden ennyiben marad; ez a fülleteg csend, ez a névtelen elégületlenség így feloldatlan, kibeszéletlen… Bágyadt mozdulattal hajtotta le a fejét, de titokban valami megfejtésen töprengett egy percig; akkor hirtelen eszébe tűnt egy kellemetlen, nyomasztó, szinte rémületes dolog a máról, valami, aminek még előtte vannak.
Az állat, az a szegény, kedves kis állat!…
Mosolyogni próbált, hiszen gyerekes, oktalan érzés ez, hisz csak egy kicsi beteg kutyáról van szó, egy buta csöpp jószágról, amelyiknek olyan mindegy, nem is tudja, hogy él, és nem veszi számon, hogy szenved. Most csendesen, hunyt szemmel pihen az ól nedves szalmája közt, lágyan emelgetve fekete szőrű, meleg bársony, kis testét és gondolattalan állatlelke nyugodt… Mint egy kicsi gyerek!
– Palkót sétálni küldted? – hallatszott a csukott veranda felől, és a férfi feje egy pillanatra megint megjelent az ajtóban. Egy konok tekintetű, szándékkal keménykedő fiatal, szőke tüskés arc.
– A nagynénihez vitték. Estig ott tartja.
Megint magára maradt a csendben, és kicsit megzavarodott az iménti gondolaton. Hogy mint egy gyerek!… A Palkó kis kutyája volt, neki hozták esztendővel ezelőtt, éppen hároméves volt a kisfiuk akkor, és a pici állatkölyök egészen apróka, gyámoltalan és megható, ahogy dideregve az anyja után sírdogált. Hogy dédelgették akkor meleg rongyokkal, és gondozták a tűzhely alatti vackán, amíg felvidult, falánk és játszós lett, és csudálatos, kacagtató bukfenceket hányt. Palkót rajta tanították gyöngédségre, részvétre, az érzéketlen kis embervadat. “Nem szabad úgy fogni, az fáj neki! Lásd, neked is fáj, ha így!… Csak szép csendesen, csendesen simogatni a szőröcskéjét, de nem visszafelé, és a kis szemét kikerülni, így!”… És megtanulta, és emberebb lett a kutyabarátságban; egy esztendő alatt egymáshoz nőttek, és hogy szerették egymást! Reggelenként hívta a kutyát, amint felébredt, és kis fehér ingében csudálkozva ült az ágyán. A Csóré akkor a paplanra szökkent, szembekerült szépen, és fekete pofácskáját jobbra-balra hajlítva, mozgó fülekkel; igen, fékezett, nevelésbe szorított indulattal leste a kávéba mártott süteménydarabokat. Palkó majd az egészet neki osztotta néha, de lassanként, egyre apróbb morzsákra tépve szét, az adás fensőségét kiélvezve. Téli szürkületekben hányszor látta őket így!… Istenem! Egyetlen örömemléke tán ennek a süppedt, nehéz, télies életének. Valamikor a fényben járt!… “Most a doktor bácsinál van, mert egy rossz nagy kutya bántotta, de ott meggyógyítják.” – Ma ezt mondták a kicsinynek, de holnap újra keresni fogja és siratni. “Majd azt mondom, hogy az égbe ment a nagyapóhoz!” – találta el ma a dajka.
Lomha, felleges tavasz, szétmálló föld, erjedt szagok felszabadultan a hó alól és ez a szürke kőház itt; a füstös falai, a mély ablakok vaksi félhomálya és kinn üres ólak, fekete ujjú, csupasz fák, üres telek, raktár, temető, súlyos, álló csend. “Mintha fekete üvegen át…!” És ez most már az élet és mindig ez, és soha többé ragyogás! Ez a nosztalgia, igen!
Az a kis árva, boldogtalan, fájós állat tán sír most odakinn elhagyatottan a nedves hidegben. Már nem becézik, bezárják és elkerülik önző félelemmel, és nem is gondolnak vele. Az emberek röstellik az ilyen érzékenységet. Hisz csak egy kis rongyos ebkölyök, hoznak másikat helyette.
Kinn a verandán neszelt a férfi, akivel együtt ültek ma itt órák némaságában, gyötrődve az egyszer megint összegyűlt, tehetetlen keserűségtől, vádtól és védekezéstől, mely nem fakadhatott szavakba, nyers, szenvedélyes vagy keserű vitában fel nem szabadult; holott mind a ketten kitalálták egymás vádjait, és ismerték az ellenvetéseket, a mentekezést. “Ide kellett jönnöm, és ez most már az élet nekem; a szomorú csend, a fekete tájék; és… te! Mit adhatsz te nekem ezért?” “Kényszerítettelek-e? Magad is akartad! Én tartom, amit vállaltam, és dolgozom, és neked gyermeked van már!”
Örök útvesztő, hiába vergődés – keresztre feszítettség a napok, évek merev kénytelenségein, de néha halálos gyász ül egy-egy alkonyaton és szörnyű csend, szégyenkező, meztelen nyomorúság, ha elmegy a hó, és mindent oly fájóssá vetkőztet a tavasz.
Ott a korhadt deszkák megett, sáros szalmán halálraváltan nyöszörög egy szegény kutyus, egy mindenben ártatlan semmiség, egy kevés életmeleg, egy kevés ragaszkodás itt. Vajon ez fáj-e szinte könnyekig ebben a percben, vagy csak ürügyet akar lelni a nagy, fázó, kielégítetlen gyász? A gyerek, a kisgyerek is majd sírva keresi piciny pajtását! Most oda kell menni hozzá, megsimogatni, elbecézni legalább. Vagy csak hogy átmehessen a verandán, és szólhasson valamit a férfinak, aki ellen keserű indulatok feszülnek benne. Szólni valamit, hogy az feleljen, hogy folytathassa; kiöntse, szavakba oszlassa a fullatag, nehéz, tehetetlen szomorúságát.
Kilépett, és látta a férfit, amint a nyitott szekrényajtó előtt állva a revolverén babrált valamit. – “Ó, már most?” – kérdezte egyszerre megriadva, lábai megreszkettek, és az ajtóba fogódzott.
– Hiába, ki kell végezni szegényt! – mormogta a férfi még elfordulva és a szerszáma fölé hajoltan. – Csakugyan ebzárlat van, és nem tudni, nem volt-e beteg, amelyik megharapta. És Palkó miatt is veszedelmes. Most már úgysem játszhatna vele… De te… ej, de milyen ideges vagy! Ki látott ilyet! Milyen halvány!… Ejnye no – asszony!
A keze után akart nyúlni hirtelen, mindent feledve az ámuló, kicsit lenéző részvétben; de az asszony elkapta előle, és arcára szorította mind a két kezét, szemét eltakarta, füleit is leszorította a nyugodt, részletező, értelmes szavak elől. A férfi mozdulatlanul állt mellette egy ideig, tűnődött, megnyugtassa-e előbb; de ez oly kényelmetlennek tetszett. “No, hallod!” – mondta végre is határozatlanul, hirtelen sarkon fordult, kiment.
Megöli, most öli meg! – reszketett át még egyszer az asszony idegein a rémület. Bemegy hozzá, megfogja a nyakörvén és kivonszolja. Most céloz rá; nem talál, a test véresen vonaglik, és ő újra lő, egészen közelről… De nem, még nem hallatszott lövés! Kinn zúgó, egyenletes, fullasztó bongás terjedt, és betölt mindent siket zengéssel; harangszó, valami ünnep vigíliája van. De a lövést mégis hallania kell majd!… Várt, úgy maradva, arcára takart kezekkel, tán sokáig. De már érezte, hogy egyenletesebben lüktet a vére, már csillapult a mozdulatlanságban, a csendben, és lassan, meglepően merült fel az új útra terelt gondolat: “Ezt meg kell tennie – de hogy meg bírja tenni! Milyen kemény, erős; de lám, a világon erre van szükség! Az asszony mégis elnyomorodott, gyenge, csonkított lény, cselekvéstelen, semmi! Ő képtelen volna, tán beleőrülne. Lám, nem is tudnék élni már magára hagyottan, nélküle, a zordon, szükségképpeni dolgok közt, a vad, gyilkos világban! De lám, visszajön… visszajött!… Tán nem kell megtenni mégis?”
A férfi egyszerűen lépett be, és valami hirtelen gyöngédséggel mosolygott az asszony rámeredt, kérdező arcába. Letette a fegyvert előbb vigyázva, óvatosan a helyére, és bezárta a szekrényt. “No hát?” – kérdezte akkor szinte lágyan, és feléje ment, megállt a közelében.
– Mi van vele? Nem kell megölni?… Mikor fogod?
– Ó, csacsi! Hisz már nyugszik szegényke!
– Már meg…
– Ejnye no! Hát milyennek gondolsz engem? Annyira ügyetlennek? Semmit nem érzett, elhiheted! Cukorral csaltam ki, és ugrálva szaladt a nyomomban a kertig. A fák közt, a palánknál vigyázva félrefordítottam a kis fejét. Egy fél másodperc volt, agyat ért a golyó, nem is vergődött. Az ásót már odakészítettem, most lágy, porhanyó a föld, nézd, milyen sáros lett a csizmám! Még meleg volt, mikor betemettem, és rátakartam a száraz leveleket is. Tudod-e, hogy harangszó kísérte a sírjába, megvolt a végtisztesség. Meglásd csak, hogy fog örülni Palkó az új Csórénak, amelyik megint kicsiny és kedveske lesz. Na!… Ugye, mosolyogsz már – asszonyka!
Nem mosolygott, de lágyan, tehetetlenül adta kezébe a kezét. Akkor érezte, hogy a férfié is reszket. Hát mégis – felizgatta ez! Tán őneki is nehéz volt, hiszen szerette a kis állatot, tán ő is borzadt, de erőt vett magán, mert tudta, hogy ezt neki kell megtennie, helyette nem végzi más; hogy ő a földi gondviselés e magányos házban, és kell hogy az legyen, kemény, részvétlen, de felelős, magárahagyott, erős. “Ő állja, amit vállalt!” És ellene már minden hiába!
Az alkonyat összesűrűsödött már, és az üveges falak kockaablakai enyhén keretezték a tájékot, a fázósan meztelen, tavaszi földeket, gőzölgő rögök lucskos, fekete gyászát, s a lomhán szétnyúló síkvonalak tétova távlatát a homályos horizont felé. Este, a lámpafényt ígérő, feloldó, melegítő este már itt van. Már minden úgyis hiábavaló, tán egyre kevesebb a fájdalom mégis, jön a hozzátörődés, a belebékülés! Lám, a kis beteg kutya nem vonít többet kínjában, csendesen alszik, és mindez milyen gyorsan, könnyen!… Milyen egyszerű a halál!… És az élet.