De most már vége! jön a reggel, az új nap, az év! Emberek, elejtett szavak, új érdekek, dacok, emlékek; új ijedelmek és hóbortok megint. Minden újra kezdődik, és ennek vége-hossza nincs. Hiába, sohasem lesz többet ilyen tiszta és egész perce!
Így – öt perc múlva már csaknem komolyan hitte önmagának, hogy ezúttal – éppen most, így – meg bírta volna tenni.
1911
Példa egy igaz emberről és az ő két igaz asszonyáról
Élt vala az időben egy istenfélő férfiú, Bethékiel nevű a cofeusok tartománybeli Khálelben; ki is kalmár vala, és a fügefák gyümölcsével kereskedék. Az Úr köntösének szegélye terült vala pedig őrá és egész háza népére. Az ő felesége, Pennina szép volt, mint a virágzó almafák és kedves, mint a tejben feresztett galambok; az ő kisded férfigyermeke pedig jámbor és kezes, mint az áldozatra való szelíd juhocskák a templom udvarának aklában.
Egy napon hajóra volt szállandó eme Bethékiel, hogy elmenvén a tengerentúli Tharembe, bevégye a fügefák tavalyi termésének árát a kufároktól, kik írott szerzéseket hagyának arany – avagy ezüstpénzek fejében. Szomorú vala az ő szíve, mikor eltávolodék házának kapujától és kevésség menvén, visszafordula, fennszóval mondván az ő feleségének: “Asszony, ügyelj az én pajtámra és csűreimre, jól eszedbe vegyed a szőlőkben való munkákat; s az öszvérek seregét, a gyümölcsök zsákjait számlálva tartsad!” Ismét kifordula akkoron, és röstelkedék magában, mondván: “Lám, azért szólék csak, mert látni akartam még egyszer az ő barna hajának fonadékit, kicsinyded kebelét és az ő lábainak járását, mely mint a fiatal zergék szökellése Edon hegyének oldalán!”
Azonközben megerősíté magát a fügekalmár, és felszálla egy tirsusi ember hajójára, mely utasokat viszen vala, és elefántcsontért mene Tharem városai felé.
Másodnapon, estennet üle ama tirsusi hajójának fedelén; egy drágálatos szőnyegen, melyet Pennina kezei szőttek tele bársonyos liliomokkal, kék— és violaszínű virágokkal. Elnézegete messze a partok felé és az ég verestüzű fellegeibe, melyek olyanok valának neki, mint Edon ormai a tavasznak és harcoknak ünnepén vagy ama tüzek, melyeknél ifjú pásztorok alszanak mátkájukkal a favirágzás éjszakáin; – eközben szép szakállát kezébe eresztvén, simogatta és húzgálta azt. Akkor egy asszony ment vala el megette a hajófedélnek sátora felé, karja az ő vállát súrolta, és fátyolának nárdusszagú szegélye az arcához csapódott. Erre felijede az ő gondolataiból, és utánanéze a kárpit visszalebbentéig, mert ifjú és gerjedelmes vérű férfi vala.
Ama tirsusi hajósember pedig mondó neki aznap még, hogy egy özvegyasszony volna a hajón, kincses, ifjú és ékes ábrázatú, bizonyos Miléda nevű, ki szintúgy az ő földéről utaznék napa-asszonyával Sikurba, az ő bátyjainak házához.
Harmadik napon támada felette igen nagy szélvész a tengeren, és kiveté a hajót ösméretlen vizekre, messzire minden földtől. És a tengernek habjai hovatovább úgy megnövekedének vala, hogy dobálák és verdesék a hajót minden oldalon, mígnem összetörének annak bordái, és szétmene egészen derékban, majd egy zátonyhoz ütődvén, hirtelen süllyedni kezde. Koromsetét éjszaka vala akkor, és az utasok jajveszékelének, ki-ki az ő istenéhez, a halál előtt. Bethékiel, a kalmár is felfohászkoda egyszer még – aközben szörnyű lármát halla zavarosan az ő fülében és borzalmas recsegést-ropogást; azután el kelle eresztenie a gyapjas zsákot, melybe fogódzkodék, mert ujjai elgémberedének a hideg víztől, és szeme lezáródott.
Mikorra pedig kinyitotta volna őket, látá, hogy egy fövenyes parton feküdnék, és ama hajóbéli asszony, kit Milédának mondottak, napon melegedett iszap homokjával dörzsölgeti homlokát, testét vízzel locsolja, és az ő szájának leheletével élesztgeti ajakát. És mondá néki akkor az asszony: “Uram, az éjszakán elveszett a hajó minden népestül, és én csodaképp menekedtem egy deszkaszálon úszván – téged pedig hajnalban leltelek holthideg testtel, fennakadva a parti hínárban!”
Az idegen asszony ábrázata fedetlen volt akkor, és halmos mellei fölé vizesen tapadt a köntöse gyolcsa. Az ő szemöldöke olyan volt, mint a kadárénusok surranó ívű, fekete íjai – arca, mint a drágakővel rakott elefánttetem, szemei zöldes szafírok és hiacintusszínű veres az ő lobogó haja sörénye. A szája úgy nevetett, mint éretten meghasadott gránátfagyümölcs.
– Merre vagyon innét a te hazád és az enyim, asszony? – kérdezte a férfiú, mikor az banángyümölcsöt szede neki, és megerősíté, itatván kókuszdió tejével. “Egyedül vagyunk ketten e szigeten, uram – felelte az asszony —, és emberektől lakatlan, puszta ez a hely!”
Mondá pedig a fügekalmár három nap elmúltával: “Asszony volnál-e te, és én nemdenem férfiú volnék!” Az asszony megcsendesedve néze rá, és lehajtá fejét.
Hetednap éjszakáján pedig megölelé őt egy szikomórfa alatt a jóillatú füvekből készült nyoszolyán; környös-körül akkor hiacintok illatozónak, és az Úrnak énekes bogarai hívták szerelemre egymást zümmögő esdekléssel, vörös és zöld lámpáikat felgyújtva a fűben. – És mondá az asszony: “A tied vagyok én, szerelmesem, és áldott legyen az én születésem napja, mert tenéked lettem akkor; szeretlek téged! És kiontanám érted az én két látó szememet, és a két karom tőből le tudnám vágatni érted!”
És felele a férfiú: “Mi végből cselekednéd azt? Nézz rám a te szemeiddel ellenembe, hogy azok engemet megvidámítsanak – és a te két karoddal átölelj engem!”
Másnap egy tejelő vadkecskét foga az asszony, és a férfiú ólat építe annak. Máskor az ember vadat ejté el doronggal, és az asszony tüzet gerjeszte revült fából, hogy megsütné neki. Az eső ellen sátrat építének, és homokból falat emeltek a szél iránt. Az éjszakák hévségeiben pedig ösmerék egymást és szereték egymást az ég alatt, mint ifjú vadkecskék, mint fényes bőrű párducok párja vagy a füvek lámpás bogarai.
És hogy az évnek szakai telének, estenden mégis megszomorodék néha az ember, és üle a parton, szakállát kezébe eresztve; néze a távoli földek felé, melyeket nem láthata és a felhők tűzveres fényességeibe.
És szóla: “Immár nem látom többé az én szülötte földemet, fügefás szőleimet és atyámfiainak házát!” Gondolá akkor ijedező szívvel az asszony: “Addig akarok csak élni, amíg ővele élhetek!” Mondá pedig fennszóval az embernek: “Bátorodjál! Álmot láttam, és az én álmom megjelenté nekem, hogy el fog jönni egyszer egy szép hajó a te megszabadításodra!” Akkor az ember megölelé őt a jó prófétálásért, és mert két karja úgy nyílott felé, mint a liliomok szárai, és hiacintusszínű haja úgy lobogott a szélben, mint lángból való sörény. A két szeme olyan volt, mint két szafírszínű bogár, mely egymás szerelmét keresi égve a sötétben.
Mondá pedig más napokon a férfiú: “Kegyelmes lészen-é hozzám az én uram Istenem, akinek törvénye idáig is elér? És mondá ő: ki nem házastársad, bűnre ne kívánjad az asszonyt! – Nem fog-é úgy cselekedni vélem az Úr, ahogy én az én egyszülöttemmel cselekedtem, kinek immáron feledém gyermeki arca kedvességét?”
Felele pedig az asszony nevető szájjal: “Én uram, tudod te, hogy nincsen törvény asszonyi állatra. Mert írva vagyon: felebarátod háza, ökre, felesége és szolgája; de hol vagyon az, hogy asszonybarátja urát ne kívánhatná asszony? És ez itten csak az én vétkem vala, mert te jámbor és igaz férfiú vagy! de én céda hajakkal és meleg csípőkkel járék mögötted, és nem tehetél másként. A te urad Istened ada neked engemet, hogy tápláljam és vidámítsam a te egyszülöttednek atyját.”
Így tréfálkoza nevető szájjal és megápolá őt az ő csókjával, mely illatosabb vala és tüzesebb a bornál. Pedig szívében nagy asszonyi félelem gerjedeze és szorongattatás, mert már magzatot rejtegetett vala az ő testében, de eltitkolá azt, mert nem akará még inkább nehezíteni az ő urának gondolatait.
Azonközben pedig annak felesége, Pennina, beszéle némi elszabadult hajósokkal, kik élve láták vala az ő urát ama hajnalon a sziget fövenyén; mikor is úszó gyapjas zsákokon menekülének ketten-hárman, és harmadnap csudamódon meglátó és felvevé őket egy fűszerszámos miletiszi hajó az Edoni partok tájékán. Eme hajósok szavára eladá az asszony minden jószágát az ő atyjának földeivel és marháival egyetemben – hajót és népet szerze, és nem nyughata, míg fel nem keresé és meg nem találá ama sziget partját, melyen az ő ura vala.
Mikor pedig egy napon látná Miléda a partról, hogy hazájabeli hajó közelednék, béfuta az ő sátorukba, és szóla Bethékielhez: “Imé, most búcsúzz el tőlem, én uram, mert a te szabadulásod órája itt vagyon!” Az ember pedig nem érkeze már megölelni az asszonyt, mert nagy örömében kifuta a hajó látására.
A Khálel-beli hajó pedig kiköte, és felvevé őket; és Pennina szerelmes sírással borina az ő urára, és csókolá őt tejnél és méznél édesebb csókjával. Barna hajának fonadékai simák és fénylők valának az ő halántéki mellett, mint az ében ragyogó darabja, és kicsinyded keblei kellemetesek, mint friss és kemény almák.
Amikor pedig az úton örvendezének egymásnak, Miléda messzire üle tőlük a hajó orrában, és nevetgélni kezde annak – kapitányával – csakhogy ne zavarja és ne szomorítsa az embert, kit szeret vala.
Minekelőtte hazaérnének, hírül hozák azonban Bethékielnek szolgái, hogy e napok alatt fekélyes betegség támadá meg, és megölé az ő egyszülött fiúgyermekét, az ő feleségétől valót, ki jámbor vala, okos és kezes, mint az úr templomának áldozatra való kosocskái. Ő pedig megszaggatá köntösét, és fejére hamvat szórván, gyászolá egyetlenegyjét.
Mikoron pedig közelíte megint az ő feleségéhez, Penninához – nagy sűrű könnyhullások fakadozának az asszony szeméből. Mondá pedig az szívbéli sírással: “Ember, amaz idegen özvegy nagy jót cselekvék teveled. Megszabadíta tégedet halálnak halálától, és vidámított tégedet az ő testének gazdagságával, hogy ne békétlenkedj az Úr ellen a nyomorúságban. És nem adhatál te neki mit sem ezekért. Nem szabad őt elfelejtened; menj el őhozzá!” Így szóla, sírván az ő felesége – mert szívében jó és igaz asszonyember vala.
A férfiú pedig gondolá: igaza vagyon. És felkelvén éjnek éjszakáján, kerüli vala az várost szomorodott szívvel és az utcákon és szorosokon keresi azt, akit elhagyott: míglen eljuta annak házához.
Mikor pedig meg akará ölelni, könnyeket láta annak szemében is, és szóla az asszony zokogó, nagy sírással: “A te feleséged áldott legyen minden asszonyok között; ő legfőbb jót cselekvék veled, hív marada hozzád az özvegység esztendejében, és eladá minden gyümölcsét, és az ő apjáról maradott jószágait is mind pénzzé tevé, hogy visszahozhasson téged apáid földére. Nem szabad néked elhagynod őt!” Így beszéle Miléda, mert szívében ő is jó és igaz asszony vala. És gondolá a férfiú: “Igaza vagyon!”
Hányattaték pedig az ember az ő elméjében, és sóhajtá magában: “Ó, én két gyönyörűséges asszonyom, minden asszonyok szépei! Két fényeskedő drága paripa Faraónak szekerében – selyemgyapjas kecskék kettős ellése Gileád hegyéről —, egy szafír és egy rubinkő kösöntyűbe foglalva egymáshoz – mirrha és nárdusgyökér ugyanegy kötésben, gyümölcsös ágnak színesebb és édesebb páros szemje! – Ó, mely igen szeretlek titeket! Ha véletek fekhetném egyazon virágos nagy fa jószagú sátora árnyában – az én jobb kezem az egyiknek feje alatt és az én bal kezem a másiknak a feje alatt. Avagy nincs-e két felem, hogy táplálhassam, őrizzem és melengessem mindkettejüket? És miért, hogy egyikük csókja megkedvelteti és ízesíti szájamban a másikét?”
Idő múltán pedig, mikor ismét betére Miléda anyjának házába, látó, hogy figyermeket ringat ölébe az asszony, és kebele tejét adja neki. Megtántorodék akkor a férfiú, és hódola az asszony előtt, ki szüle az ő véréből való vért és testének testét. Akkor pedig, hogy hazamene az ő feleségiéhez, látá – hogy az ő nagybeteg apját gondozza és ápolgatja ő azalatt, és vidámítja halála előtt. Mondá akkor magában Bethékiel: “Kicsoda amaz a férfiak közül, ki boldognak nem mondana engem e két külömb-külömb asszonyért, akik engemet szeretnek? És mégis szomorú az én lelkem, és meg vagyon bolygatva nyugalmam!”
Mondá pedig megint Pennina, némi idők múltával: “Hallám, hogy amaz asszonynak gyermeke vagyon tőled, fimagzata, ki már kisded íjjal és tegezzel játszadozik; ki erős és eleven ínú, ügyes és fürge, mint a kőszálak fiatal zergéi. A gyermek mindennél több és drágább, és minden őérette vagyon. Menj és lakjál vele, az Úr örvendeztessen meg unokákkal tégedet, és légy szerencsés mindhalálig. Én pedig a halált keresem már most, és a földben vágyom nyugodni, hogy ne rontanám életedet!” Így beszéle Pennina, mert szívében érezé, hogy nem bírna egy nappal sem tovább osztakozni a másikkal az ő szerelmében, és nem viselheti el a férfiú sóhajtásait a másik után.
Ama Miléda mondá ugyanezen napokon: “A te hitvesed elvesztette az ő egyetlenegyét, míg a te életedért fáradott; és néki most nincs vigasztalása tekívüled. Fiakat kell adnod neki és unokák reménységét, mert a gyermek mindennél több és drágább, és minden őérette vagyon. Én pedig ne legyek utadban, szerelmes uram! Elviszem e gyermeket atyáim nemzetségéhez, hogy szolgálna nekik – magam pedig a halált kívánom és keresem most már, a sír adjon nyugodalmat nékem!” Ezt mondá Miléda, mert szívében érezte, hogy örök szánással sajnálná az ember az asszonyt mindhalálig, ha netán el is hagyná őérette. Gondolá: “Én legyek-é az ő rossza és sátánja, ki szeretem őt? Így talántán szeretettel őrzi emlékezetemet, és könnyhullatva gondol énrám!”
Akkor pedig kiméne az ember az utcára hajadonfőtt, és kerüli vala a várost, és bolyongja az utakat megzavarodva az ő belsejében. Végezetül kimene és a pusztaság felé vevé útját, a sivatag hegyeinek ösmeretlen vadonjai felé. És soha többé ama Khálelben, a cofeusok földén nem látta senki sem ama Bethékielt, az elbujdosott fügekalmárt – amaz utolsó igaz férfiút —, kinek két jó és mértékfelett szerelmes asszonya vala.
1911
Kijegyzések egy mémoire-könyvből
Akkor volt, hogy egyszer még – a végső okosság és minden egyéb tönkretettségek előtt, a megöregedés előtt – utoljára ígért nekem valamit az ősz. Egy ősz az enyim: városi, csalóka és gyönyörű; hosszú, hangtalan folyó aranyszín délutánokkal és lámpafényes, izgalmas, szezon előtti estékkel érkező. Jártunk a délutánban, és meleg; édesen erjedt illatú halott levélszőnyeg süppedezett, súrolt, zizegett a lábunk alatt; bokáig gázoltuk – puhán és együteműn lépve, finoman susogtattuk, zenéltünk vele; és nem volt egyéb hang a szép, elhagyott, városi ligetben és miközöttünk is akkor csaknem ennyi volt minden. Mert a szókat, a kérdést, felesküvést és elszámolást már a múltunkban, régen elvégeztük másvalakikkel – már ígértünk és feledtünk néhányszor; és csak értő, nagy őszi hallgatás mélye vagy ösztönös mozdulatok egyszerűsége nem tűnt fel szégyenletesnek előttünk: “Egyszer még – gondoltam az oldalán haladva, és nem néztem rá —, ennyi még kijárt nekem az életből. Már semmit sem kerestem; ez önként, váratlanul adódott. Most csak gyöngéd kézzel nyúlni érte, csak nem zavarni, nem kérdezni semmit – vigyázva járni az aranyos avarban! Mert ennyi az enyim még!”
Elhagyott, nyári varieték, üres mozgószínházak cifra stukkós homlokzatai közé tévedtünk, és oly különös volt e csend, a körhinták lebegő gipsznimfái mozdulatlanságuk méla és nemesült, furcsa melankóliájában – a nyári vad és izzadó keringés, az émelygős zene hajszái után. A kezemért nyúlt itt. És imádkozni tudtam volna valami áradó, hálás áhítatban, oly csodálatosan zavartalan, egymásba hangolt és kielégítő volt minden mozdulatunk, kevés, letompított, vigyázó szavaink. Hát ez az, aminek el kellett jönnie – gondoltam. Most éreztem a mély, hallgatag, végzetszerű jelentőségét sorsomban. El fog múlni ez is, igen – (már ismertem az évék túlélő erejét), de ez most már döntő lesz minden hátralévő éveim fölött. Mert az emlékeivel ez fog átnyúlni az öregedésbe, ami ezután már következik. Ilyen egyszerű, látó, tudatos voltam akkor a boldogságban – ilyen szerény, kicsivel beérő. Mit is akarhattam volna még? Egy szép, finom, megbékélt öregség – ez van itt szóban. Igen, boldognak mondhatnak engemet minden asszonyok. Mert ki az, aki ennyit megőrizhetett magában idáig? Tán erre vártam tévelygések és erőltetett átélések között – fiatalos, póriasan és rikítón végigbeszélt szerelmeken át, és mikor kárhoztattam magam, hogy nincs erőm egész áldozatra és egész magamfeledésre; lám, én tudattalanul is erre gyűjtöttem és készültem talán. És csak így jöhetett – így megállapodások, nyers kifejezettségek, gyerekes közhelyek nélkül; ilyen halk léptekkel, ilyen aranyló, hosszú ősszel – a legutolsó szerelem. Mennyi sose álmodott szépség van még számomra itt! Milyen jó hozzám az élet!… Így mentünk egymás mellett délután hosszat, el sem tervezve előre ezt; és aztán egyik sem mondta: “Most ég veled, mert lámpák gyúlnak, és egyéb dolgok következnek; és nem kell, hogy az emberek együtt lássanak!” Az első utcaszélen csaknem egyszerre nyújtottunk búcsúzóra kezet – nem sajnálkozva, sem kérve, sem ígérve; csak különösen szép mosollyal. És amikor egyedül haladtam néhány lépésnyire – megint a torkomig szaladt a forró, nagy meghatottság, “gyönyörű este – mondtam —, szép villanyfények, város; mozgó, meleg város odabent, dús boltkirakatok, könyvek, színházak, kedves, puha olvasóhelyek, kultúra – minden érett, kész és emberi dolog együtt —, és hogy fog lüktetni a szezon alatt; – és mi ily emberi dolgokban találkoztunk. Ó – szép utcák, villanyfények, rikkancsok, gesztenyések —, drága, drága élet egyszer még!”
A gesztenyeillat az utcasarokról ütődött felém. A gázlámpa alatt, egy cafatos sátor öbléből akkor valami fojtott, zümmögő, különösen dallamos hang is, egy asszony sírása… Ott ült gyümölcsei mellett, a parázsszén kivilágított a kék kötőre, amibe eltakarta arcát és fakó hajára az elcsúszott keszkenő alatt. Úgy zokogott – oly odaadón, bensőleg, oly átolvadtan ebbe gyámoltalanságával s oly kifejezőn —, melódiásan, szinte kedvtelve – szinte kacérul már. A gesztenyés kofa.
– Nagyon sajnálom – keménykedett ellenében egy férfihang —, de amit nem lehet, azt mondom, hiába! Holnapra itt legyen a cédula!
A rendőr mondta ezt, és kihúzott mellel, peckesen, de kicsit megzavartan odábbtopogott a poszt felé. Az asszony felnézett – szipogva és panaszló búgással kérdezte meg, hogy mennyiért veszek! Akkor láttam, hogy a sírása szép csak e nagy, fakó, vastag munkásasszonynak – e reszketeg csüggedés zenei lágysága, ahogy kérdez és kér. Ez is valami, bizony; ha ide nem lépek, a sarki rendőr tán mégis enged – vagy legalább beszélteti, panaszoltatja még egy ideig. De ő most felém forgatta vizes, nagy, bús szemeit, és az arcán bő, zavartalan, enyhe szivárgással gördültek végig a könnyek.
– Mi baja? – kérdeztem felelet helyett, és a hangom akkor valami érthetetlenül áradozó, lelkes és forró együttérzésben remeghetett. Még egyszer kérdeztem föléhajolva, mert újra sírni készült.
– Ó, minden, minden – mondta, és a két ökle csüggedetlen, furcsán esett a térdeire. – Most, hogy fizessek helypénzt, az is zaklat! Minden rajtam. Miből? Nem keresek én itt annyit! Az a cédula egy hétre előre van; – este tíz óráig szól az. De én, ki tudja, jövök-é holnap? Tán kiterítnek. Reggelenkint nagyon hideg van – átfázok. Este szaladok én nyolc után haza enni adni a hat gyereknek – és karácsonyra itt a hetedik. Hogy az uram iszik-e – ó istenem —, hát melyik nem teszi azt? Hát bizony ver néha – melyik nem verne? Minden énrajtam. És most még ez is!…
Csukló ritmusban, szólamonkint szaggatva úgy mondta, mint a falusi asszonyok az ősi siratóverset. De ebben az igazság volt – egyszerűn, bután, mint az ő elmeredt bámulása a nagy, nedves szemekkel – súlyosan, formátlanul, mint elnehezült, suta teste a merev nagykendő mélyén. És akkor – éppen akkor a lelkem gyökeréig megrendültem, és minden rejtett, titokzatos forrása a jóságnak megfakadt bennem. Kinyújtottam felé a tárcámat, mintha szívem volna, megnyitottam adakozón, primitív emberérzésben. Le akartam fejteni szegény, átázott és elterpedt állatasszony arcáról a piszkos, könnyes kötőt; de oktalanul elszégyelltem kesztyűs voltom, és lerántottam hirtelen. Simogattam a haját és beszéltem neki. Ne sírjon, ne! Abba nem halunk bele! Majd átesik; – azután meg – jó az Isten, majd segítünk. Igen – itt van még egy kevés – nincs sok nekem sem —, de aztán ne jöjjön ide árulni már addig. Így, lássa, lássa!
Figyeltem, ahogy enyhül és halkul a megejtő bánatú, szép hangú sírás; és alig tudtam elszakadni onnét, mert valóban szerettem őt és önmagamat e percben; naivul, szinte iskolásan; – és az úton is, hazamenve, különös mód nem éreztem kiábrándulást, nevetséget ezért. Hogy segíthetnék rajta – tűnődtem komolyan. Egy kis akarat kellene csak, egy kevéssel több munka, vagy csak utánjárás, törődés a dologgal. Ha kiválasztanám ezt a százezrek közül, mert a sors épp ma dobta elém váltságul talán valamiért. Meglátogatni – keresztvízre tartani a kicsinyét és gondoskodni róla —, valami ilyes. Próbáltam tárgyilagosan gondolni minderre – de oly különös volt, egyszerre meg kellett állnom meglepetten, majdnem örömmel és eltörülni arcomon a könnyeket. Még ez is – ez is adódott ma nekem. Milyen teli voltam! Akaratlanul gyorsan haladtam – mintha az élet, a várt jövő felé! —, s a belső utcák jöttek már – könyvesboltok, szép kirakatok, jó meleg olvasóhelyek a tükrös üvegek mögött. Sóhajtottam egyszer még – aztán azon erőlködtem, hogy felidézzek egy kézszorítást, egy mai mosoly emlékét. Mert minden percnek oly más arca van.
Oly külön arcúak a napok, a hónapok és mi magunk egymás arca előtt. Mit érezhetünk meg egymásból? Benézhetünk-e szép, drága mosolyuk mögé, és mérhetjük-e ott benn a múltat, az élettel elkészültséget, a rejtett szándékot vagy a rákövetkező napok tükrözését! Mennyi sokfélét kell egy néven nevezni, hányféle arcú fantomot – eltökélést, vérhullámzást, életkíváncsiságot, szép játszókedvet – idegtornát, érthetlen vonzást – és egy szó: szerelem —, csak egyféle a szó és minden bajok tán ezért. Egy percben egynek érzik a mosolyunk, a mozdulatunk, a lelkünk, s azt hisszük – mire a szó? De honnét tudhatnók, hogy ugyanolyan ünnepeket szentel-e meg a másik, és percei, igazi nagy percei találkozók-e a mieinkkel. Egyszer csak az ő élete fog meg és ragad, sodor magával minket az ő szertartása szerinti ünnep lakomája felé – és hol vannak akkor szentelt perceink és más arcú álmok?
Télen, nagy fehér téli éjszakában haladt el egyszer a kocsink, és rémlett, mintha megismerném az utakat, amiken jártunk. Úgy hullott a hó kinn, csomósan, kavarogva – a leheletpárás ablakon át vastagon-prémes gallyak kuszáltsága forgott, vibrált keresztbe-körbe fonódtan a villódzó sötétség mélyén – és a szaladó kocsi előtt egymást követve tűntek, suhantak mögénk visszafelé a fehér, halotti fák. Lehunytam a szemem, és alig hallottam, mit beszél. – “Milyen kuszáltság – bámultam kifelé káprázó szemmel —, milyen eszelős, vad kép, ragyogó zűrzavar – az életem!” De ő nem hallhatta a gondolatom.
“Hát így – szóltam akkor magamhoz egészen másformán —, hát mindegy! Ez jött! Ez legalább valami, amit nem én akartam. Amit nem én idéztem akarva az életembe, programszerűtlenül, idegenül jött, hullt reám – ezt legalább nem én teszem: ez történik velem most. Nem vagyok itt én – hanem az élet, idegen, őrült, kusza és kiszámíthatatlan.”
“Ezek a fák állottak-e egyszer hallgatva a szép, csendes, folyó arany őszdélutánban? Most rohannak, tűnnek kísértetin fehéren, visszafelé, mint az idő – mint ez ismeretlen, életemtől különszakadt percek. Mindegy! Most ez van, elfogadom. Ott nyári képszínházak és cifra ormú körhintabódék fehér ködárnyai – a múlt. S az ott az utca széle!”
“Én nem ismerem ezt az embert, akivel valami itt összedobott. Ki lehet? Ő volt-e csakugyan, aki szelíden és érteni látszón fogta egyszer a kezem? Mindegy – egyszer énnekem is szabadjon a szemem behunyni!”
“Az öregség – az majd úgyis jön, mindjárt-mindjárt, és száraz lesz, szikkadt, álomtalan; – fogatlan szájjal nevető mindenen, ami ma érték. Semmit sem érdemes az emlékekért tenni vagy elhagyni; csak percek vannak, és bennük meglepetés, kavargás, őrület – az élet!”
“Ott – ó, ott az utcasarkon, már tudom, hogy jártam egyszer – és hallottam valamit – búgó, enyhületes, felszakadó zenéjét egy sírásnak. És az az asszony – nem, üres a helye! – Karácsony előtt! – mondotta akkor. Talán épp most – most éli a legszörnyűbb órát! Neki is percek-é ezek vajon? De miért gondolom így: ő meg én? Mi közünk egymáshoz e rohanó, zavaros áradatban – amiért össze-összehajt néha vak éjszakai szél. Itt két idegen ember egy kocsiban!”
Így elrohantak mind azután a napok és hónapok – és már igazibb percek is jöttek, mérve tudatosak, amikor újra látni bírtam, tudni, keresni és összemarkolni múltat és mát. Eltisztult a hó akkorra. Egyszer magamraéreztem egy napon, és megtudtam, hogy mégis én voltam itt mindezekben. Az életemnek nem ez volt a híja, nem ez kellett ide, hogy egésszé teljesítve és új szépségeket adjon – de mégis —, én elfogadtam. Idegen dolog; de most már belepazaroltam mindent, amim volt még; – tudva és látva, mert már úgyis mindegy volt, már hová tehettem volna. Jön az öregség és annak, ó, uramisten, annak be mindegy, hogy harmóniásan, szépen illő akkorddal záródott-é le egy asszonyélet. Nem én, én voltam-e mégis, aki bársonyos, szép batárnak, úri, magános, mélyillatú fogatnak bírtam látni valami zörgő, szegény, fáradt és idegen konfliskocsit? Vagy még ez sem volt – túloztam akkor keserűn, konokul —, csak valami kültelki körhinta hátán sallangos, színesre mázolt buta ló. – Mindegy! Életemben egyszer, az öregedés előtt, legalább úgy tudtam látni!
Most pedig nyitva a szemem, gyalog járok, egyedül és bensőmben elkészülten. Most világosak a tavaszi fák, és én kiszabtam magamra, hogy végigjárom mind a régi utakat így. Kell ez nekem! Tulajdonképpen ez jó – ez kellett épp és illik az én eddigi egész korcs és koldus életemhez; ez a szegény és suta regény! Én voltam az egyetlen szereplője, mondjuk így – semmi! Legalább értője, bírálója is csak én.
És ez a liget – barkás, fűvirágos tavaszi liget. Hát most már lehetőség sincsen, sem álom – semmi; és minden érték egyenkint veszett el az újraértékelésben. De lám, hogy bírok itt járni így; – bírtam megállítani a haladó fogatot a vég előtt még, kiszállni, talpraállni, továbbmenni a fakón, nyitott szemmel, gőgösen mégis. Lezárni az életet és elég tűrhetően tovább élni azért és végezni egy és más apró dolgokat még itten. Élni mindenhogy lehet – beleszokni. De szabad-e önmagamból olyan nagy dolgot csinálni, hogy most már megvessem a lábam, és végig meg akarjak maradni a dacos szomorúság mozdulatában. Talán még erőlködni, próbálni is fogok párszor önmagam ámítani.
Itt jártunk – igen, most már világosan, siváran ismerősek e helyek. Nemsokára kijönnek ide ünneplős cselédek, facér bonnok, unatkozó úrinők – párok, kis párok —, és következik az undorító, émelygős körforgás, táncba fognak a poros, aranyozott képű gipsznimfák; – nyár jön, nehéz szagú, súlyos, forró és éles verőfényű és a buta, ősrégi mocsárláz – szerelem. Én akkor már, bizony – nem leszek itten.
Így beszéltem önmagamhoz, és haladtam konokul, tiprón, kegyelettelen végig valamennyi utakon. De bensőmben forrón, lélekvesztetten áhítottam valamit – valamit, a sírást; a nedves, felfakadó, könnyítő zokogást – egy búgó, zümmögő, együgyű, melódiás hangot, amilyent hallottam egyszer. Hol van az a hang, az asszony, a régi utcasarok.
Ráleltem, láttam messziről, hogy ott ül megint. Valamivel karcsúbb volt most, piszkos, törökszínű blúz volt rajta és a fején, lám világos, könnyű kendő. Most limonádét árult és tarka papirosba göngyölt cukrokat. És akkor odamentem és elhaladtam előtte, de nem nézett arra; – egy sötét rendőrköpeny árnyéka elébe terpeszkedve – amint a lámpavasnak dőlt amaz és föléhajolt – egészen közel —, elvette előle a kilátást.
Nem járt arra senki, és én csak azért is, harmadszor elmentem mellettük, jól odanéztem, de nem vettek észre. Akkor visszafordultam keményen, gőgösen nagy egyedülségemben a barkás bokrok között – és keserűn, vagy irigyen, gonoszan —, vagy csuklón, nagy nyomorúságomban görcsösen, sírón felkacagtam.
1911