Süppedő talajon
– Nem alszol egyet, Klári? – szólt át az öregasszony hangja a szomszédos szobákon.
– Nem vagyok álmos, nagymama.
– Jó lenne pedig; még csak négy óra. Szebb volnál estére.
A leány csak a tükörből vette észre, hogy rándít egy picinyt a vállán. Nem felelt – a léptek úgyis eltopogtak; messzebb egy ajtó nyikordult óvatosan még, és a széles, téres falusi házon már pihegett a lomha nyárdélutánok meleg, szendergő csendje.
Mindenki lepihent.
A tükör előtt ült, és lassan, ütemes hanyagsággal húzta a puha hajkefét át meg át a homlokon szétfésült, dús, fényesbarna haján. Csakhamar abbahagyta, hátradőlt a nagy plüssfotőjben, ölébe ernyedt kezekkel elmerülve; nézte egy darabig az arcát, a régi, gyakori tűnődéssel: szép-e csakugyan? Úgy szerette így figyelni a vonások mozgalmas, kifejező játékát, hogy mi minden telik egy arcból, kipróbálni mosolyokat és nézéseket: – ez figyelés, megvetés, ez kíváncsiság – milyen nagy csuda egy arc, és milyen szép tudva úrkodni minden rezdülésén. Kurtán sóhajtott – kinyújtóztatta meztelen karjait, és átkulcsolta velük felhúzott, fehér-alsószoknyás térdét. Már milyen réges-rég nem volt ilyen zavartalan magányos, elpihenő perce.
Előrebámult most magafeledten és elnyitott szemekkel. Szemben a kitárt kerti ablakon át elevenen érződtek be a meleg illatok; heves bazsalikom és langyos, finom verbéna – a kertszéli kőrisfák éles bogárszaga is néha és a gyógyszervetemények ágyai felől ismerős ménfáké, ezerjófüveké. A szürke fapalánk mögött messzi, mozdulatlan, mélylő kék nyári ég és nagy, telitarka, álomszínes világ odakinn a napon! Hányszor látta így, erről a helyről, ugyanily órában – mennyi sok zsongó csendű, édesen-tétlen nyáron – enyhületes pihenőheteken a nagy falusi ház gondtalan, békés bőségében! A kerti lugas és az ülőkés-gallyú szilvafák, ahol fenn, az ágak közt ülve olvasta az első regényeket, derült és kielégítő Marlittokat gyermeklánykorában még – és a nagy, szellős szobák; az orvosság szagú ebédlő magos cifrájú székeivel a patika mögött; a hűvös, zongorás szalon, ahol zöld redőkön át zöld szőnyegekre vetődik megszűrten a nyári fény s a lengő, világos függönyű udvari szobák itt, vendéghálók; – mennyire ismert, megszokott itt minden zugot!… “Hát ennek is vége!” – gondolta furcsa félöntudattal – de egyszerre szökkenve eszmélt magára, felütötte a fejét, és bizonytalanul mosolygott bele a tükörbe. Ó, hiszen, hisz épp ellenkezőleg! Nem búcsúzik – ő most már itt fog maradni ezentúl mindig – egész, egész életen át!
Különös zavart érzett, mintha maga sem volna tisztában a helyzetével egészen. Olyan szokatlan még; hisz ezen gondolkodni kell, hisz ez mégsem olyan egyszerű! Eszébe jutott, hogy igazában ma este fog csak hivatalosan eldőlni a sorsa, és az a szinte kellemes izgalom nyilallt át rajta, mint régen az iskolai vizsgák előtt, amikről bizonyosan tudta, hogy egyesre fognak sikerülni. Ma megkérik a kezét – ennyi! És odabenn alszanak most elégedetten és megnyugodtan a rokonai – a háznép, akik összefogva, ilyen szerencsésen megcsinálták ezt számára.
Szerencse, érthetetlen, buta nagy szerencse, amin esztendőkig tűnődhet majd otthon a kisvárosi álmélkodás. Csánky Klári. – Hát esnek még csudák? Oly ritkán gondolkozott, elszokott ettől; de most akarta. Lehunyta a szemét, és szántszándékkal idézte fel a napokkal ezelőtt elhagyott otthonát; – fájdalom nélkül, fásult, szinte közönyös utálattal, halálos beleuntsággal. Mostohaapja, a félig züllött, korhelyes, öregedő fiskális, ideges, boldogtalan anyja, a zagyván nevelődő, vadóc féltestvérkék; – az egész úrinyomorúságos, rendszertelen, máról holnapra élet sivár reménytelensége; – ebben érte el a huszonnegyedik évét, és a jövője, az ő külön jövője felől már réges-rég nem volt egyéb érzése, mint hogy: – Itt lesz valami. Így nem lehet sokáig! – Néha már – mint anyja – valami véres és rémes újságdráma vízióit látta és várta ellenetehetetlenül, konok érzéketlenséggel önmaga iránt is. A megoldás! – Hát ez. – Hát ennyinek kellett történnie csak, hogy a szendrői patika hirtelen gazdát cserél? – Most szinte gyötörve foglalkoztatta ez – az asszonysors vakesetszerűsége, érdemtől, akarattól nem függő, buta véletlene. Ma este egy okos “igen” – és itt arra minden – a tarka kert és a szilvafák, a zöld vendégszoba és a nagynénje tornyos, dupla ágya odabenn – az övé lesz, úrnő lesz itten. Az újgazda – szegény – ez a szegény itt ellenvetés nélkül, jámboran vált magához mindent – házat és darabföldeket —, az ócska bútort a nyakába varrják és őt is és nagymamát. Azután – lehet, hogy az otthoniak is jönnek csakhamar.
Hát azért? Valami tompa kelletlenséget érzett, arcáig szökő, gyors vérhullámot – de nem nyitotta fel a szemét. Csak ösztönös gőgje szisszent, hogy ez a vásár így rosszhiszemű, talán – szégyenletes. Miért? Az ajka s a válla gúnyosan rándult. Hogy nem becsület?… Nevetséges! Aztán meg – talán csak most, az utolsó fél év miatt érzi ezt ilyen sorskegyelemnek, egyetlen menedéknek – és még így is…
Igen, ő tulajdonképp sohasem gondolt ezzel; jövő, későbbi évek! Nem szoktatták erre. Otthon – amióta csak emlékezett – előtte volt a legborzasztóbb házasélet képe, elmérgesedett szünetlen harca két visszás és nehéz emberléleknek. Micsoda éjszakák! A boros ember és a hisztériás, féltékeny asszony vad összecsapásai, és milyen reggelek, mikor a férfi nem bírt vagy nem akart adni piacravalót! De ő már érzéketlen volt, elfásult. Így tudta fésülni a haját, lassan, hanyag ritmussal a szomszéd szobában; – őrjöngő káromlások és rémült gyereksírás közt is megvolt a lélekjelenléte. A házat rendbe szedte, és nem avatkozott a dolgukba; csak várta nagy belső undorral, hogy a mindent nyomorultul feledő – lányésznek megfoghatatlan – kibékülések szerelmes csendje mikor borul megint a hálószobára. Az anyját sem szánta – már tudta, hogy vérévé vált ez az élet, az izgalmak levezették bomló, beteg idegei feszültségét. És akkor – hosszabb szélcsendek idején tudtak élni, vigadni is. – Az apja cipőtalpalást elvből nem fizetett neki soha – ezt úgy lopkodták ki tőle —, de ha pénzt hoztak a régi kliensek, színházjegyekkel jött haza és jó parfümökkel. Sok kedvesség volt e vidéki bonvivánban, akit minden idegen ember szeretett – az anyját is ilyenek foghatták meg józan, rendes első férje után az eladósodott, asszonybarát, mulatós agglegényben… Vitte őket, és a kaszinókertben pezsgőt fizetett a katonatiszteknek, akik a mostohaleányát körülvették. És Klári vak, mámoros feledséggel élvezte e kiragyogó órákat – sokszor idegesen feszült, sikongó jókedvvel. A gazdag nagynénje tavalyi ruháit ha magához formálta, néha merész ötletekkel kellett rejteni az átszabás kénytelenségeit – a megjelenésében úgyis volt valami szokatlan, felötlő; – barátnőtlen, magános lányságával, nyers, dzsentrileányos modora, csípős, meglepő ötletei különcködéseivel, az otthoni életük torz híreivel a kisvárosi botránypiacon; – igen, csupa tisztekből telt csak az udvara, és néha, hajnaltájt a velebánásuk ott mozgott a veszedelmes határon, az úrileánynak és a könnyű nőknek való modor között. – Mi lesz belőled így! – nyögte néha az anyja, de a leány kissé hűvös gúnnyal juttatta eszébe: – Miből is adnál egy vánkost, egy törlőkendőt, ha valami jámbor megyei írnok megkérne hirtelen? – Merő ijesztgetés – ez az írnok nem is mutatkozott sehol —, és teltek az évek.
A kliensek is ritkultak – mennyi új, stréber kölyökügyvéd a városban —, csupa művészet volt már, ahogy az életük úri látszatokkal továbbtengett. A kicsik nőttek – a nagyobb leány tizenöt éves már. Nemsokára ezek kapják a szendrői néne viselt ruháit. – Itthon maradni vénülő félcselédnek, mosni, vasalni rájuk! Nem – itt kell hogy valami jöjjön! – Csakhogy pár hónapja már mindannyiuk sorsa fordulását vagy a várt katasztrófát jelentette ez a gondolat. Az öreg beteg volt. Elpetyhüdt, lefittyenő ajkakkal, zacskós, bamba szemekkel közömbösen ült a mély fotőjben, állat-mohón evett, és üres félmosollyal, alig reagálva hallgatott kérdést és szidást. ,,Fél évig is elhúzhatja!” mondta a kegyeletből be-benéző, régismerős doktor. A kicsiket kivették az iskolából – a fiú úgyis mindig bukott, boltosinas lett —, cseléd se volt már, az anyjuk nem akart az utcára kilépni többet – a fűszeres csak készpénzért adott lisztet vagy sót… – Itt ezt már be kell várni – gondolta ilyenkor a nagy leány, de semmi továbbit vagy határozottat. Ez volt – idáig volt —, valami egy hete még. A rokonság is hallgatott, bajt sejtő eltávolodással – a szendrőieket most elfoglalta a maguk ügye. És egyszer mégis jött a kis gyógyszerkocsi, és a laboráns neki hozta a levelet. Rögtön felülni, jönni! Egy hétig maradnak még. Az új gazda megjött, nőtlen; – egy hét alatt minden meglehet!… Az anyja sírógörcs-rohammal kapkodta össze az egy-két elhanyagolt ruhalomot. Estig rázta a kis szekér ismerős, országúti falukon át – olyan bódult volt, mire is gondolt egész úton?… – És egy hete lesz már, hogy itt van Szendrőn. – És itt a nagy, meleg nyári csend – falusi csend, mint régen, virít a kert verbénák, bazsalikomok —, alig libeg az ablak fehér függönye – jó szag van itt, tisztaság – egy légy zümmög, és alszik mindenki —, most már minden nyáron. És mindig…
– A kisasszonynak idehoztam a kávét! Ó, aludni tetszett?…
– Igen, Teri, azt hiszem! Köszönöm! Már ennyi ideje?…
– Nem baj! A princi se jött ki az uzsonnához a teraszra. Hallottam, hogy mondta a segéd úr, dél óta öltözik, és nagyon izgatott!
– Kiről beszél? – kérdezte Klári kurtán, már elég éberen a rendreutasításra.
– Ó – pirult fülig a leánycseléd —, az új nagyságos urat gondolom. A segéd úr nevezte el így, mert a régit, a miénket, principális úrnak szólította. Csak nem tetszik haragudni?
– Nem. – Elmehet!
Kedvetlen volt – a szunnyadástól megkeseredett a szájíze. Erőltetve jött-ment, hogy gyújtót leljen a hajsütőlámpáshoz. – Hát ez… az Isten verje meg… valahogy mégiscsak utálatos.
A segéd tavaly alázatosan hevült érte; – eljátszott vele kicsit ő is, foghegyről, nyári időtöltésül – most az is üti a vasat. Hm! Tetszős, fiatal principálisnét kap. Teri meg akar maradni szobalányul – vőlegénye a laboráns… és mindenki az ő bőrére. Pfuj! A karja meglendült hirtelen, levegőbeszelőn… aztán lassan, elszégyellve ejtette el. A rizsporos doboz volt nála – szétporlott volna az idegen szőnyegen. Idegen?… Az anyja szokott így földhöz vagdosni! A mosdó elé lépett, megmártotta a hűs vízben arcát és kezét, és visszament a tükörhöz.
Jó későn, este a nagyebédlőben túl voltak épp a vacsorán, mikor – egy héttel ezelőtt – a kis sárga bricska megállt Klárival az akácos udvaron. Holdtalan este sötétjéből, szénaszagú, nagy rétek frisséről beszökkent a családi lámpa bőséges fénye alá; csókok és kacajok szaladtak elébe, kibontották a nénje bő selyemköpenyéből, amit úgy küldtek a kocsin – és már csókolt, kacagott ő is gyorsan, fölengedett rokonisággal, a szeme felragyogott az apró kalap fátyola alól. Ünnepi bensőséggel hajolt meg a fiatal segéd, mikor keze felé nyúlt az asztalsarkon át. – Csak akkor vette észre az idegent a bácsi oldalán, bemutatásra várón. Feltűnt, milyen váratlan, ütődött mozdulattal rándult vissza tőle ez a kéz – és hogy a tenyere – hideg és nedves; ezt már első percben megérezte a lány. Az arcába alig nézhetett. Igen, szőkés bajusza van és hunyorgó, gyönge szeme. Túlzottan áradó kérdések, városi hírek és az otthoniak hogyléte… közben alig észrevetten eltűnt közülük. – Nem akart alkalmatlankodni, nagyon tartózkodó; és ti mindjárt családi ügyeket…! – Ede bácsi mondta ezt, percre mind elhallgattak, a fiatal Barthos is hamarosan – ajánlta magát. Klári arra gondolt, hogy holtéhes, finom kis pecsenyét hoznak neki mindjárt, és az asztalon vaj, hónapos retek.
Már maguk közt voltak, nyíltan, egyértelműen mesélték el neki a dolgot.
Egy kedves, okos öregember jött ide levélváltások után a vásárt megbeszélni. Egy nyílt eszű, nagyvilági modorú, egy ízig-vérig gavallér – igaz-e, Mariska? – Az apósnak való. – Nem is alkudott komolyan. – Nagyon gazdag földesúr Veszprém mellett – ugye, Veszprém, Edus? Egyszóval a végin, áldomásvacsorán ezt mondta nekik:
– Jó, becsületes, csendes gyerek a fiam, Pali. Ugyan csendes! Hát ez a legkisebbik, szegény anyja beteges volt már akkor. Bizony, bajos így – egy vén nagynénje nevelte – a bátyjai mind nagy lókötők —, de ennek tífusza volt nyolc esztendős korában, utána valami vitustánc-féle, sokat kínlódott. Az iskolákkal is megkésett, de mindig szorgalmatos volt szegény, jó közepes lett. És a mesterségét, azt imádja, az éppen neki való, elkotyvaszt csendesen, pontosan… Úgy értem, hogy ez békességes, zajtalan hivatás, igaz-e, instálom? – Hanem, ezt akartam mondani – szinte féltem így egymagára —, valami nekivaló feleség is kéne. De ez nem tréfa, instálom! Valami szemrevaló, okos, egészséges menyecskét neki – nem éppen gyerekleányt —, aki összetartja a házat, cselédséget, urát; nem hagyja meglopni, és kineveli kicsit – emberek közt forgásra, tempókra. Idevaló leány kéne, aki ismerős a környékbeliekkel. Egyszóval ezt rájuk bízom, kérem – gondoljanak valamit. Ha holtszegény is, nem bánom – neki annál jobb. Mert ez a fiú – ménkű tudja —, asszonyok közt nem tud… igen, talán egyáltalában… nemigen barátkozott még…
Mondták, ismételték, színesen és híven, a családjukbeli élénk, szemléletes beszédmóddal, ami megkülönböztette és kedveltté tette a közülök való asszonynépet. A bácsi véges-végig járt a hosszú szőnyegen, néha szólt ő is, és összedörzsölgette a tenyerét, ahogy a patikában szokta. Klári retket hámozott – pompás volt, ropogós – néha felnézve rájuk.
– Hát nagyon szerény, igénytelen ember, az bizonyos! Meghúzódik a segédszobában, és olyan hálás a vendéglátásért, mintha nem is ő volna itt már az igazi gazda. Mindent lefizettek – csak formaságok vannak hátra.
– Persze, nem valami ügyes szalonfi – tódította nagymama. – Nem ír párbaj-kódexet, mint Cseresznyés főhadnagy. Az olyan fajta mindent kiad magából idegenek közt. A kedves emberek nem valók férjnek.
Klári ismerte már az effajta bölcsességet.
– Elég “kellemetes” cimbora volt mostohád mindig – próbálhattad a fajtáját.
– Elég parádés szerelem volt anyádék közt, láthatod, mennyit ér az.
– Ugyan! – kacagta el magát végül is a leány, és okosan, egyszerűen a szemükbe nézett. Mit beszélnek neki? Szerelem – meg hogy Cseresznyés! Honnan veszik? – Hát érzeleg ő? Azért jött ide, tudta, mi végből hívják. Bánja is ő, bánja is ő!
– Na hisz okos vagy te, Klári. Csak legyél is mármost – minden tőled függ.
Másnap reggelinél már újságolta sebbel-lobbal a fiatal Barthos, hogy mit mondott neki a princi lefekvéskor az újonjött kisasszonyról. Micsoda remek alakja van, milyen gyönyörű haja! És a szeme!
– Ládd, milyen jól megnézett két perc alatt – hagyta helyben nagymama jókedvűen. – Van annak esze!
És alig leplezett szántszándékkal hagyta kettesben őket a teraszon, mikor az új gazda is reggelihez ült. Erős parfümökkel locsolta tele magát a patikában, és fura kis kék selyemkendő kunkorgott a mellényzsebéből elő.
Éles, gyakorlatias, kíméletlen szemével az első pillanatokban meglátta az apró sutaságokat a leány. Látta; és elnyelte a gonosz gúny sok asszonyos kacaját, okos akart lenni, magára parancsolt. – Talán csakugyan léha vagyok én – hisz mindez csakugyan nem fontos – Akarni akart, és arra gondolni, hogy ez az egyetlen út. E napokon késő éjjelig igazgatta magához a Mariska néni elszűkült blúzait; – és naphosszat nem tett, nem gondolt egyebet: görcsös szándékossággal, pihenéstelen idegerővel feszítve tartani a férfi könnyen-lobbant, olcsón elért hevületét. Ráfigyelni – elrejtve gyötrődő unalmat és kicsinylést —, kihúzni belőle a szót, érdeklődő és vágyat ingerlő nézéssel kísérni és kivárni akadozó, száraz mondatait; soha ki nem fakadni halálos türelmetlenséggel minden mozdulata, pillantása félszeg szokatlanságán. Végtelenül kínosan nehéznek érezte mindezt; nem, őt nem nevelték türelemre, jóságos, értő elnézésre. – Csak már vége volna! Csak biztos volna már! – Mintha a z u t á n megpihenhetne majd!
– Én, én igazán alig mozogtam hölgytársaságban, kérem – alig mozogtam. A tanulmányaim elfoglaltak. Én nem szeretem a nagy barátkozást – komoly dolgokból tréfát űzni; csak arra való! Kegyed az első, akivel kiváltképpen szeretek lenni. Én idáig nem bíztam nőkben, de kegyed meg tudna érteni. Ha nem néz le engem azért…
– Dehogy nézem! De lássa, Bólyai, már kértem délelőtt; ne mondja ezt így: kegyed. És szólíthat a nevemen, ez a szokás!… Ezen a vidéken…
Mosolyogni próbált hozzá, ahogy bírt, olyan kedvesen. De a lelke tele volt lázongó méltatlankodással. A félművelt vidéki leány görcsös gőgje ágaskodott benne, mely minden életjogát szólásmódok, formák és osztálybeli tolvajnyelv megkülönböztetéséből veszi. És nőízlése is így alakult, így értékelt csak. “Aki ennyit sem tudott megtanulni harmincéves korára, lehet-e egyéb dolgokban derék vagy érdemes ember” – gondolta néha jó ösztönnel. “És én a nevelőnője legyek egy életen át!…”
Mariskáék búcsúlátogatásokat jártak a környéki falukon e napokban; – csak nagymama volt velük; fekete selyemblúzos, gömbölyű, csinos alakja járt-kelt körültük, nesztelen és mosolygós odaadással szolgálva kényelmüket, mintha már nászhetes ifjú házasok volnának. Igen hiszen átlátszó volt ez a dolog. Tizenöt éve lakik Edééknél; a legjobb anyós ugyan – de az elég nagy idő! Pesten, ahol élni fognak, szűkek a lakások, készpénz az élet, nagyot számít egy családtag… A rokoni buzgalomnak egyik rugója, igen; – de hisz nagymama kedves, okos, halk öregasszony. Hanem a többiek – az otthoniak? Azokért? Hát szerette őket, vagy köszön valamit nekik? “Csak önmagamért, igen – hogy élhessek. De hát csakugyan nincs más mód?”
– Mariska itt élt tizenöt évig! – mondta nagymama megelőzve a gondolatát. Mariska! Kapós leány volt pedig annak idején odabenn – sokszor hallotta az anyjától —, megyebálokon táncolt még hajnalokig, és a birtokos rokonok a falukról még tartották az atyafiságot az elvárosiasodott családdal. A “legjobb fiúk”-ból tellett udvara – de férjhez ki vette volna az agyonosztozkodott kis néhányezernyi vagyonával? És ez a derék sváb itten, az ura, tizenöt éve tartja áldott bőségben, hordja neki a városból a jót – Marlitt-regényt, dobostorta lapokat, drága ruhát, finom porcelánt… És mindennel elégedetten, koravén, ideges és elhízott asszony lett belőle. Gyűlölte, lenézte a falut, az úrinépét – a “cselédhadat” fenn a lomban, az uradalmi tisztházakban —, lenézte az urát is, pedig az normális – igen, becsülni való és kellemes, okos sváb. Hányszor hallott Klári ideges, panaszhangú sírást este a hálószoba falán át. – Megnyugodni, cicuka, eljön az ideje! – Ez jött; tizenöt évig várt véletlen: egy jó vásárló a patikára. – Mariska harmincnégy éves volt, fáradt arcú, szétesett és hervadó szőkeség. – Mire ennek már Pest? – gondolta a leány titkos irigységgel.
Esténként megjött a házaspár nekividámodva, felvillanyozottan; és ilyenkor a réginek, kedvesnek érezte a szép falusi házat Klári. Milyen jó volt itt megpihenni minden nyáron; hányszor biztatta, vigasztalta a nagynénjét: – Próbálná csak az ő életüket ott benn, azt próbálná csak!… – Hát most itt maradhat a helyén, mosolyogta ideges örömben az asszony. Igen, átveheti a zsúfolt kamrát, csinálhat ő is tortákat a szálányi nagy konyha rézedényei közt – az asztalához ül, az ágyába feküszik —, ó, az ő tizenöt évét fogja folytatni itten. Néha szinte belerémült. Így van! Majd folytatja a barátkozást a doktornéval, aki szolgai szeretettel húz hozzájuk, mert egyszerű családból való; folytatja a gyűlölködést a gőgös uradalmiakkal; könyökölni fog a zöld zsalu mögött, és nézi a piacteret, a kékre mázolt parasztházak suta sorát, nyári napszállat porában, fehér hóba takartan, cuppogós tavaszi sárban – ezer estén, minden estén – mindig. Ezek elmennek – Pest vár reájuk, ismeretlen, várt, új élet… Pedig ő a fiatal!
De Bólyaival azért rohamosat haladt előre az ismeretségük minden új napon; a sok környező, idegen akarat szuggesztiója láncolta és kényszerítette egymáshoz a vadidegen emberpárt. A férfi már úgy tapadt a sarkához, mint a bojtorján; – félve, röstelkedve, szenvedve; – szinte nem is vágytól, hanem valami érthetetlen obligótól kényszerítetten. Mintha ölő szégyen lett volna visszalépnie ettől, mintha rászolgálna azzal mindenkinek az eddig visszafojtott, gyilkos hahotájára, mintha meg kellene mutatnia, verítékesen bizonyítania valakinek, hogy állja a próbát, és vállalja ezt a gyönyörű, magánál annyival fölöttibb leányt. Egy délelőtt nyakig pirosodva, tétovázó elhatározással hozta ki az emlékkönyvét; írna bele őnagysága! A Klári ajkán kiszökkent egy éles, véletlen kacaj – aztán le se téve a hímzést, sebtiben odafirkálta a nyitott lapra irónnal a nevét; szálkás, unalomig divatos betűivel. – Hebegve és ámulva köszönte meg, már értette, hogy megint ügyetlenséget művelt, de sejtelme sem volt, hogy miért.
Hát így lesz ez mindig? Vigyázni, félni, függni tőle – öltözni, erőlködni, igazodni e nő kedve szerint, hogy kiérdemelje, hogy el ne veszítse! Miért? Hát annyival különb? Számítgatta, szinte dühösen acsarkodva magában. Egy tanulatlan, csak öltözéshez értő semmi-lány, üres és csúfondáros lelkű. Különb ember lesz őbelőle, ha ez után igazodik? Neki is megvoltak a fogalmai értékekről, és mint minden lény, önmagán mérte őket. Dolgozni, tudni a mesterséget, becsületesnek lenni a pénzzel! Aki pedig asszony, az házias legyen, hű, takarékos, vallásos. – Mi köti hát ide mégis? – Igen, igen – hogy például száz férfi közül hány tudna ebbe beleszeretni; – talán valamennyi; – és száz nő közül ugyan hánynak akadna meg a szeme őrajta? Ez, csak ez számít férfi és nő között.
Háborgó, reszketeg gondolatokkal jött rá ősi igazságokra, amik merő újság voltak az ő hirtelen kinyílt életének. Csaknem mozdulatlanul ült a leány mellett a teraszon, szőlődomb-szűrte napmelegben – oly közel, oly hatalmába esetten. A homlokán néha verítékkel futott át a bénult, esengő, forró és ügyefogyott kívánkozás. Reszketett érte, és tőle reszketett. Sokallotta őt önmagának. Rémülten ismételgette magában a kényszerképzeletet, hogy ez a pompázó női valóság, e teli szépség oda lesz adva őneki, kiszolgáltatva férfiúi kényének és ő… Hogy meri majd, hogy merheti?… A keblén libegő fehér csipkékre meredt gyorsan pislogva homályló, vöröses pillájú, gyönge szemével. Hát így lesz, ez a keserves feszültség, e nyomasztó kényszer és tiltó gát; – egy életen keresztül!
Miért húzza be úgy a szerencsétlen mind a két lábát a szék alá – begörbítve, összeszorított térdekkel. Hisz jó cipője van. Miért nem rakja szabadon egymásra? Vagy a könyöke furcsa mozdulatai teszik?… Ezeken tűnődött azalatt mellette ülve a leány, és hófehér szálakat húzott keskeny keze a hímzés vásznán.
Fellélegzettek mind a ketten, ha nagymama visszaült közéjük a kötéssel. És ha vele maradt együtt néha a fiatal férfi, olyan ragaszkodó tisztelettel bánt vele, hogy az öreg nő meghatottan fogadta szívébe az “új vőt” a mókás és néha csúfolkodó előbbi után. Ilyenkor Kláriról beszélt rendesen, az árvaságáról, a drága, jó szívéről, amit csak ismerni kell; s a boldogult édesapjáról, aki bizonyosan szolid, komoly férjet kívánna neki, ha még élne. És amilyen képet így színezett naiv és meleg fantáziája a leányról; ezt a Klárit, ó, hogy tudta volna szeretni a férfi; mérhetetlen, dagasztó boldogsággal, bízva és gyöngéden – elgondolta, hogy férfias támasza, erőssége lenne ő és mindene… és a szeme megtelt könnyel. Ilyen percben, erre a Klárira gondolhatott az előző estén, amikor – hát végre – komolyan szólt nagymamának:
– Igen, hát azt gondolom, nagyságos asszony, hogy igen; hogy megfelelne nekem – hogy a kisasszonnyal egymásnak… Tetszene szólni – talán méltóztatna —, hogy valamit fogok mondani. Igen – hisz tudom, hogy nekem kell szólni erről…
Nagymama értette – eligazította sebeiben, könnyedén; mosolygósan. Hát persze, ez a sora önök, fiatalok közt. Na lám, milyen nagy mesterek; így kifőzték az ő háta megett! Hát igen – legjobb lesz, ha ő nem is szól előre —, hanem itt lesz holnap a Mariskáék búcsúbankettje – tud róla, ugye? Nagy este a Goldschmied-kocsmában. Az ő nézete szerint legjobb lesz akkor nyélbe ütni, muzsikaszónál, bálias kedvben; hajdanában is úgy ment az. – És akkor lehetne is mindjárt nyilvánosságra – no, úgy félig-meddig —, tudja, sejtetni, már úgy viselkedni az itteniek előtt…
Nem fejezhette be, tettető palástolással fordult félre a hálás és megolvadt pillantás elől; álszorgos élénkséggel más beszédtárgyba fogott. Klári jött, korai szilvákat hozott be szőlőleveleken, kis ezüst tálon, és otthonias, laza mozdulatokkal igazított a vacsorához terített asztalon. Első pillanatban mindent megértett; – nem nézett a férfira, és érezte az alakján; arcán, a két elfoglalt, fehér kezén legkivált – hódolatos és hálás, ellágyult, mégis egyszerre csaknem közelséges; birtokló és magabízott pillantását. A kezén. – Elkapta és szerette volna letörölni titkon, mintha valami állat – egy kutya – nyalt volna végig rajta hideg nedvességgel. Elfordult gyorsan, és a nyitott ablakhoz ment. Nehéz léptű inas, tagbaszakadt alakok, dologról lehúzott vállú sváb leányok mentek libasorban, vizeskantákat cepelve, végig a pallón; nyújtott érdeshangú beszéd, nehéz parasztszag szállt fel utánuk a nyáresti porral.
Igen, hát szépnek lenni estére!
A tükör előtt ült megint, és gyakorlott kézzel nagy, laza hullámokat sütött a hajából a két halántéka fölé. Sietni kezdett, bár még nem volt oka rá, rázva lengette a túl forró vasat; az iménti feszültséget szeles, gyors mozdulatokkal repkedte ki magából. Már kész is volt, ráfújt a lángra, összecsapta szerszámait. Hátrább lökte a forgótükör lapját, és vízszintű síkjában egyszerre állva végiglátta egész magát. Szinte meglepte most ez; – a nyaka, vállai fehérsége a nyitott ablak esti fényeiben átrózsállóan, elevenen; a gyöngyházfényű két karcsú karja, ahogy ívelőn feje fölé emelte, utánanyújtva sugár és teli, hajlós derekát, amíg keblei kirajzolódtak az ing csipkeáttörésén. Lassan lejjebb húzta vállán a lágy fodrokat. Szép!… Nézte elmerülve, lányos, idegenes csudálkozással – hogy villódzik fehéren és színjátszón az alkonyat előtt, egyre sugárzóbb a homályban a fiatal női bőr. – Ez ő. De ezt, ezt is – ó, mindent szabad lesz – csókkal és mindenhogyan —, utánanyúl majd, és neki engednie kell, az övé lesz!…
Visszaült hirtelen, mintegy megszédülve, előregörnyedt ültében; – akaratlanul mélyen a tükörlap fölé. Másra gondolni, másra gondolni most!… Ó, hisz már agyonfáradt, már olyan, mint valami idegbeteg! Kimerült hosszú lelki feszültségében a magakelletésnek, akarni akarásnak; és már előbb a gyilkos, lélekveszett reménytelenségek otthon! Pihenni kellene, csak legyen már valami biztos körülte! Lám, az előbb elaludt itt a fotőjben, semmit se gondolt, és tejszínű, jó falusi szendergés volt az. Lehet majd aludni sokat, nyugodtan; testies, zsibbadt kényelem lesz itten és illatozó kert, kőrisfák, libegő fehér függönyök! Abbahagyni, nem zaklatolódni; gond nélkül – csak élni! És ami jön, majd lassan fog, magától; – egyesével, szépen jönnek a napok…
Összeszedődött; – már tudva nézett megint, és meglátta az arcát nagyon közelről a tükörben. Egészen odafigyelt most, újra magafeledten és érdeklődve. Most megint valami új, egészen csodálatos kifejezés verődött ki rajta – az iménti percekből még, talán, és már akarattal, tudva maradt meg ebben. Lusta, szép nőstényvadak busa és királyi morcossága nézett elő a homályba árnyékolt nagy szemekből, és rándulás nélkül, szinte összenőtten vonalzott el a két különös rajzú ajak, mintha soha többé már semmi érdemeset nem találhatna a megnyílásra. De nézte magát. “Most megint újféle vagyok! Százféle is tudok lenni!” Még jobban előrehajolt – csend és homály volt körülte —, valami eszébe jutott.
Amiket tegnap gondolt, este, lefekvés után. Ilyenkor mindig szokott. Egészen másokat, mint a nappalok igazlátó és rendbe fogott gondja, akarása; de olyankor szándékosan engedte bele magát pihentető álmodásba, szinte időt szabott magának erre, és a napi valóságok satnya képeit alakította, játszotta át heves színekkel, lobogó, különös történetekké; – gyermekkora óta már – és ő volt a főszereplő ezekben. Most ilyet! Ha ma este valahogyan itt teremne valaki – véletlenül; egy egészen idegen, új, erős és hozzáillő. Báró Rédey! Ez jutott eszébe! Évekkel ezelőtt kis ideig szolgabíróskodott itt, forma kedvéért, és Mariska akkor még üde asszony volt, szőke és fehér, kedves hangú és tiszta illatú. Azóta tudta tőle, hogy betyáros, szilaj ritmusban – színes, színpados, de szép csatázásuk volt, csak vágyölelkezések, nekibúsult, magukért szép szenvedélyű beszédek, jelek; a körülimádás dacos és fantasztikus, céltalan szépségei. A nénje életében ez a fél év volt minden tartalom, érték, drága asszonyi bizonyság; – ennek az emlékei. Ő kislány volt még akkor, nyurga és rövidszoknyás – milyen sok éve annak már! Barna bőrű, daliás – szép, szép egyenes ember volt, nem nagyon fiatal; – ha jött, ő a szilvafa tetejéről leste mindig. Marlitt-könyvel az ölén, és minden vére akkor a torkában lüktetett. Észre se vette őt azon a nyáron; – a másikon már elkerült innét. Hát hogy ha az csak úgy valahogy kihajtatna ma erre az estére —, épp erre járna a megyében, és régi barátságból… Jönne a városi bandával, hangos, keserű kedvben; a hajában egy-két ősz szál már – hogy átpiroslana, iparkodna Mariska, szegény! Tíz éve annak már! Végignézne rajta titkon, nyers részvéttel, bajuszát pödörve. Aztán… “Ó, abból a régi kis süldőleányból nőtt ilyen pompás teremtés! Csakugyan a régi Klárika?” – És már haladna lüktetve, lobogva az este, cigány húzná az ő régi, híres nótáit – már mellette ülne az asztalsarkon, szemébe mélyült szemmel; és milyen összevágó, egymáshoz találó volna most a beszédük, feleselő, csatás szavaik kardos, kedvéntölt szellemessége, a virtusos kacajok mély, jelentős bánata. Most értenék egymást; most tudna olyanféle emberrel bánni! Vizet zavarni, kötekedni a világgal; együtt utálni, szép gőggel lenézni mindent, mindenkit. Csak ők egymásra méltó királyi pár. Mariska elgyűrött arca keservesen meredne utánuk; – de őt vinné, már vinné bandaszóval, bolondul szöktetné prüszkölő paripákkal, címeres hintón; más mátkáját rabolva, úrian…
Bolond – bolondság! Elvesző, messzi muzsikaszó… Vagy hát nem ezt! Egy más, egészen másféle álom is van; még ennél különösebb, csudásabb. Az úgy kezdődik – igen, valódisággal kezdődik az is. Hogy egyszer, a télen még, a városbeli vasútállomásnál ismerősen köszönt felé Goldschmied, a szendrői kocsmáros, és ő bólintott némán. “Az a másik a sógora – mondta valaki súgva a közelben —, a sógora Bécsből. Nézd, milyen érdekes, művészképű!” Kíváncsian megnézte akkor a Goldschmied kísérőjét. Borotvált arcú, nyúlánk és fehér kezű ember volt, elevenpiros száját harapdálta, míg beszélt, horgas és keskeny, libegő cimpájú orra mögött mélyen ült két okos, ép nézésű madárszeme; aranykeretes üveg leplezte a pillantása élét, de megnézte őt élénken félrekapott fejjel, felvillantva és elgyönyörködőn. De azalatt tovább beszélt, mosolygott, állát simítgatva és hosszú, művészies haját; volt valami ideges és finom nyughatatlanság rajta, minden sebes mozdulatán… Bécsben, azt mondják, színházigazgató vagy valami ilyes a kocsmárosné testvérbátyja. Hát az – mi volna, ha az ma idetévedt volna éppen! Goldschmiedet addig kényszerítik ilyenkor rendesen az urak, míg közéjük ül az asztalhoz – gazdag ember, nagy kortes; – most szabadkozna, vendége van, mondaná. – Végre bejönne a vendég is; kutatón, kicsit arrogáns bizalmatlansággal nézne szét, óvatosan meghúzódna először egy asztalsarokban. – A pap joviáliskodna, poharát koccintanák, a doktorné édeskésen kötne bele, s a lapos tiszttartóné emlegetné Wient, ahol nászúton volt. – De az idegen tekintete őrajta pihen már. Valami új operett szerelemdalát húzza a cigány – és ő váratlanul, merészen énekbe fog – hátradőlve a széken a kocsmakert hársfája alatt, a feje fölé emelt karjain támaszkodva —, dacos, hazárdos illetlenséggel, már senkivel sem törődőn. Csendítve tisztán, nedves ajakkal a sziréndal alattomos, forró és megfogó dallamát. “Én leszek az életed, italod is én!…” Nem tanult énekelni… semmi! Érezte – biztos volt benne, hogy van valami megejtő, érdes, ingerlő szokatlanság a hangjában is; – és az arcával, a testtartásával azt tudta tenni, amit akar – ha volna, aki megértse, észrevegye azt egyszer. Valami ismeretlen, távoli és magános szenvedély fojtottságába merülne akkor az alakja, összezáruló, lázpíros ajkai. Döbbent csendességben egy halk, rövid taps! Az idegen felé indulna, a közelében ülne már, és kurtán, óvatos udvariassággal kérdezne egyet-mást. Arcán, műértő, okos szemében a felfedező, az üzletember palástolt öröme. – Aztán táncolna is neki ott. Barthosnak szólna, de csakhamar elválva a pártól, csodálatosan, külön lengene a fák alatt; a kopott bosztonütemre új, meglepő, maga találta táncot – graciózus tudatlansága, ösztönös, ritmusos teste minden mondanivalóját kiadná ebben; – hajlana hátrafeszült derékkal, lebegő karokkal; az arca, a tekintete, minden hajszála lejtené a tétova és cselekvő, szegény és gőgös, szép, szép életet. Pihegve ülne vissza mellé, és az felé nyújtaná a kezét. Most már komoly dolgokat magyarázna, mérséklőn és mérlegelve – terveket, utat, a jövőt. Talán úgy szólítaná meg, őt: “Kegyed!” – de ez annyira más – egy más világból szól hozzá. És ő vele mehetne a jövőbe, nagy idegen életmozgásba – mögötte maradna minden…