Ezt tette. És most, túlesve és kinn a lágy felhős nappal enyhe világosságában, egy percre még tisztábban és egészen nyugodtan érezte, hogy nem tehetett másképp. Mi állt egyéb előtte? Segítségül hívni vagy csak beavatni is azt, aki a “természetes kötelesség” konvenciója szerint helytállással tartozott?… A leány szinte mosolyogni tudott e gondolatnál. Mennyire, mennyire nem lehetett köze annak az embernek az ő dolgaihoz, sorsához! Milyen senki volt a szemében! Még nem is gyűlölte. Miért? Meg sem vetette, csak egyszerűen és simán eltávolította az életéből. Akkoriban gondolt néha egy képre, amit gyermekkorában látott; egy égő várból lobogó hajú alakok zuhannak menekülve a rőtfényű éjszakában egy sáncárok sekély és zavaros, csúnya vizébe… De menekülnek! Igen, az első, idegenszerű brutális férfiölelések mégis felrázták, elterelték és levezették akkor a lelki élete szinte beteg feszültségét; a testét, lelkét, minden idegszálát lekötő függést egy nagy szenvedély elhatalmasodott kényszerképzeteitől. Nem, az ő nyíltszemű és független úrnő-morálja előtt nem szabad alacsonyabbnak látszania e dolognak, mint a legtöbb hites nász, mint kisleányok dacból férjhezmenése vagy férfiak szurrogátum-szerelmei. Undorodott ettől, de az undorra szüksége volt. Igen, megúszta a posványt. Idegenül, rövidesen küldte el úgyszólván napok múlva a férfit, akit ámulatba és haragba ejtett ezzel. “Hisz már az enyém!” – mondta ingerülten, a férfiak házasság nevelte, különös rabló-jogérzetében megbántva. Úgy érezte, hogy ezután már csak neki van jussa elhagyni, újra felkeresni, megvárakoztatni és új percekkel megajándékozni e nőt; mert élete és nőiessége kulcsát kezében tartja egy zavart és kényszeredett alkonyati óra véletlen kegyéből. Addig, amíg ő úgy akarja, a sorsán nyugtatja kezét. De a leány könnyedén és csaknem gonoszul rázta le a színésznő-szerelmekbe ékesedett urat, ki pedig egy idő tájt jó barátja is volt, és tekintélyével segítette itt a sikerét. Mindegy – végzett vele.
És amit később megtudott, valahogyan semmi összefüggésben nem érezte ez ember személyével. Egyéni bajnak inkább, téves véletlennek, min segítenie kell önmaga érdekében. Nem volt sem gonosz, sem lelketlen, de nem érzett semmi közösséget annak az idegen és leendő kis lénynek a még pusztán fogalmi életével, aki valami külső és vak törvényszerűség által épp az ő testén és életén át volt az életbe törendő. Most látta, mennyire iskoláskönyvi érzelgősség vagy társadalmi babona az, hogy anyaérzés már i t t elkezdődik. Meredt szemű, pici, buta rovarnőcskék vak és kegyetlen kényszertől hajtva iramodnak szét tavaszidőn, hogy azokról gondoskodjanak, akiket soha nem fognak látni, kik belőlük támadva, jövő évre helyettük futkosnak majd éppilyen vakon, ismeretlen cél érdekében. De az emberi nő valahogyan, egy kevéssé mégis tudatos állat. És e legelső időszak érzései még csak lázadó idegenkedés és maga-sajnálás nehéz és rossz dolgoktól, mik úgy jönnek, mint idegen kór vagy ismeretlen élősdi a testi életre. “Ne legyünk hazugok önmagunk előtt!” – gondolta a fiatal asszonyleány.
Aztán hirtelen megint valami kicsit zavart lelki ellágyulással egy egészen más dologra gondolt. Ha az, akit szerettem…! Mert ez a dolog v a n, most már tudta, és mindentől külön van. Tán kultúra termette emberbetegség, tán fejlődéseink titokzatos célú útja – asszonyban mintha fejlettebb volna már —, valami pazarló összefogó, egész-emberes és egész-igazságú nagy dolog; az élet szintje, legmélyebb mélyeink felvirágzása, nagy ünnep, ahol minden a legcsodálatosabb rakétafényben ragyog fel, és színeket, tüzeket kap minden fakó és közömbös pillanat. Most így tudott gondolni rá, mint múltra – kívülről. Sokszor szenvedett azóta, és nagyon erősen akart. “Valamirevaló ember életének mégsem szabad e z e n fordulnia!” – gondolta most az ezerszer elgondolt végső józanságot, aztán hirtelen elterelt és lerázott a lelkéről sok éles, még mindig oly közeli emléket. Az elmúlt!… De az ő gyermekét valami kötelességes örömmel, büszkén tudta volna megtartani és nevelni. Ha a jövendő kis életbimbón az ő vonásaira ismerhetne, és a magáéival együtt láthatná; keskeny, szoros ajkait és a szeme különös, kék csillámát, egy életen át a közelében érezné fojtott elevenségű mozdulatait az ő rejtélyes és szívós energiáinak… Akkor kiegészülne, egységessé lenne az élete, és játékos, fölényes, könnyű volna a küzdelem az uralkodó rend hanyatló ítéleteivel. Ki volna inkább hivatva igaz és emberséges asszonyéletre, mint ő, az erős, edzett idegű, magában-biztos és független lény?… Vállat vont, valami kicsit gúnyos nemtörődömséggel, de elszoruló érzésekkel. Buta élet! Egy véletlen kuszálja össze közelmúltját – vak és együgyű végzet —, tragikomikum. Az ilyenekről nem beszélünk, az ilyeneket gyorsan elintézzük.
Elintézni, lerázni, nem gondolni rá tovább! Minden életben vannak ilyen gonosz és hideg perspektívájú fokok – igen, lezuhanni vagy továbbhaladni, feljebb! Mert a halál…? Ez megkísért pillanatra, és ha egészen, igazán élünk önmagunk ítélete előtt, jó néhányszor szembetaláljuk magunkat vele. Ha erőszakos és merev konzekvenciát akarunk szinte akármelyik napunk végén… Igen, eltávozni önként, ez egyszerű! De nem tesszük meg, közülünk a hangosak, szavakba kötöttek végig morálosak a legritkábban. Csak a színpadon játsszuk és élvezzük a tragédiát. De kinn az utcán közönséges tavasznap süt langyosan, és bogárkák bújnak elő téli odúkból, hogy mászkáljanak egy kicsit a föld hátán, bizonytalan számú napokig a meleg verőfényben, s a napok maguktól is mennek! Hát így! Elég fontos dolog-e bármi ahhoz, hogy ne fogadjuk el úgy, amint van?… Túlélni, túlélni szépen – ezt kell megtanulni. Hallgatni önmagunk előtt is, hogy ne kelljen hazudni önmagunknak; feledni, elodázni, végig nem gondolni, élre nem állítani semmit, mert az életet csak vagy i g a z u l vagy t ű r h e t ő e n lehet élni, és az utóbbi mégis fontosabb… Egyszerre megint maga előtt látta a pap hallgatag, redős arcát, ujjongón fiatalos felnézését és mélázó, elgyönyörködő mosolyát. Talán… így kell nézni a dolgokat, átesni, elsiklani, fel nem verni a mélységeket, csak könnyű, lágy kézzel játszani csinos hullámokat a szinten. És ebben a pillanatban szinte megértette és igazolta azt az embert, aki életében mégiscsak a legnagyobb hatással volt rá. Átformálta volna? E h h e z a látáshoz szokni kell a szemnek, ehhez el kell jutni és lám, kegyetlen dolgokon keresztül. Így jutott-e ő is? Az a “nihil”, mely minden letörések u t á n jön, már a bölcseké s nem a gondtalan léháké talán! De vajon mindig fejlődési fok az, ahová későbben jutunk?…
“Őrültség, hisz most is rágondolok!” – kapta rajt magát még egyszer, hátraszegte a fejét, és ideges, szilaj gyorsasággal, megújult akaraterővel haladt át egy keskeny utcaközön. Még mindig nem volt teljesen szabad és oktalan, makacs, önmagától is szégyellt asszonyérzése ott vesztegelt az elsőnél, aki érthetetlenül könnyen rázta fel és bontotta ki legbensőbb, igazi nőiségét. Mily kevés fáradsággal, úristen, milyen lefokozott, kevés gesztusával a bírni-akarásnak, milyen kevés szóval! Kinyújtotta érte a kezét, mintegy ajándékul szánva őt önmagának, aztán várt még, nem siettette, ó, biztonságból-e vagy közönyből lelke fenekén, ahol tán mindegy is volt már minden dolog? Már látta, hogy minden érzésével az övé, és játszott még vele és önmagával. A vágyaival, tán e játékot élvezve már leginkább. De néha egy csók, egy heves lüktetésű perc arcába kergetett minden emberit, küzdelmeket és lázongást, fékezett, szörnyű, gyönyörű életenergiákat. Már csak napok lehettek hátra… Ó, ha az övé lehet egészen, nem változott volna-e meg minden, az életük is!… Vagy feloldódtak volna ott rettenetes lefogott és megkötött erők, az igazi szenvedély. De nem – nem! Egy negyvennyolc éves férfi, aki már túl van lehetőségeken, szerelmeken, válságokon; már elkészült magával és az életével, és csak üdítő, felszínes, könnyű játékra van szüksége: vigyáz, hogy igénybe ne vegye, és meg ne zavarja semmi túlságosan, mert e g y fantomnak él már csak, s ez az igazi, oktalanul férfiúi eszmény, az ambíciók, a pályán haladás.
Elment búcsú nélkül akkor – heteken át hírt sem adott —, mennyire elfoglalták idegen, gyűlöletes ügyek! Aztán kedveskedőn udvarias, óvatosan baráti hangon pár búcsúsort. Most Rómába kell utaznia, hónapokra, talán továbbra; viszontlátja-e még? Az ő korában olyan kétséges ez!… Visszaemlékszik-e majd az idei szép, nagy, havas télre? Ilyesmit írt! – Ah, hol van a tavalyi hó? – idézte gúnyos sóhajjal a leány, vállát rándította, nevetni akart, de olyan nehezen sikerült ez még most is. Pedig már az álmoktól, az emlékektől is elszigetelte őt a másik, az idegen, csúnya, merő véletlen viszony minden zavaros utóíze és buta nyomai. Hisz ma ott volt, a rettenetes helyen… Mindegy, mindegy, csak nem sokat tűnődni rajta most már!
Ösztökélte, kényszerítette, villanyozta akaratát, mert nem ok nélkül félt valami belső összeroppanástól ez órában. Annyi minden hullt rá mégis, a rokontalan árvalány nagy elhagyatottságát is mintha érezte volna most. Ha komolyan beteg lenne e z u t á n! Nem – nem akar! Semmi! Most csak futkosni, sétálni még, amíg bír, aztán hazamenni jó, meleg ágyába, fűttetni, forró teát inni és e l ő r e gondolni csak. A jövőbe. Innét maholnap el, el, ki tudja merre, s a világ e kis zuga olyan lesz neki nemsokára, mint egy régi, használt kulissza, amit örökre eltoltak. Más dolgok jönnek, egészebb regények talán. Ó, a fájdalom nem illett az ő erős és büszke fiatal lényéhez, gyűlölte, nem akarta.
…Már nagyon fáradt volt, amikor elszánt erőfeszítéssel nekivágott a lépcsős hegyoldalnak. Ezt megmássza még. Ismerte e helyet, bár még nem járt erre; mert a meredek oldal bokros csalitjaival a város közepéből emelkedik szinte, s a szobor körüli kertes főtérre lelátszanak a borospincék apró tetői s a fehér és sötét fejfák a régi temető sírjairól… Mindjárt fölér és látni fogja. A gallyak meztelenül meredtek, de lába alatt a kövek közt néhol még hófolt fehérlett. Látszott az évszázados kicsiny templom tornya, de pillanatra minden oly zavarosan, homálylón; már a legelső lépcsőfokon állt, könnyű szédülést érzett, testi fájdalmakat, s az arcát el kellett takarnia egy percre.
– Iza! Hol jár itt? Csakugyan maga az? Iza!
Örvendező és aggodalmas, meleg, fiatal hang szólt rá a háta mögül. Schönherr Pista volt mellette, az újságíró.
– Hol jár erre?
– Csak úgy sétálok.
– Halvány!… Iza, beteg volt?
– Nem.
A fiú befelé tartott volt már, és kérdezés nélkül visszafordult vele, fel a széles alig-lejtős szerpentin úton. Itt már könnyű volt a járás, és alattuk, a hegyoldal levéltelen gallyain át már felhődző alkonyfátyol alól piroslottak fel halványan a háztetők, és látszottak a mozgó kis emberalakok feketéllve a szobor négyszögű terén. Lassan lépdeltek, de együttes ritmusban, a leány szinte elfeledte a szörnyű fáradtságát és elgyöngültségét, olyan igazán átvillanyozta e percben a véletlen, őszinte öröm. Olyan jóleső meglepetés volt neki a fiú látása, akinek a létezését is elfeledte e napokban; maga sem értette, miért, egyszerű benső melegséget érzett, hálát, mintha hirtelen jött volna rá, hogy van mégis valakije, hozzája tartozó, részvevő, közeli embere most. Egyébként is rokonszenvezett a fiúval; vele tudott legjobban elbeszélgetni, elokoskodni komoly dolgokról, ahogy senki mással nem. Most oly régen nem látta. Vagy hetek óta csak – igen, de ezalatt annyi minden történt, oly hosszúnak tűnik most ez az idő.
– Mi van vele, Pista? Hol kószál mindig? – kérdezte szinte feledve önmagát és felszabadultan gondolataitól, olyan rezgő, őszinte kedvességgel, hogy a fiú fölérzett e hangra. Megnézte oldalvást a leány profilját, kérdőn és gondolkodón, aztán hirtelen elkomolyodott.
– Magát kerülöm.
– Miért? – nyitotta tágra a szemét a leány.
– Hogy miért? Hogy kérdezheti, Iza? Jó nekem magát látni, azt hiszi? Már nagyon megokosodtam én azóta!…
Iza csaknem fölnevetett önkéntelen, de egyszerre az ajkára fagyott ez. Nagyon meglepődött és elröstellte magát, mert egészen, egészen feledte volt már, és csak ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy mit jelent ez, hogy “azóta”. Több hete annak már. Együtt vacsoráltak, csak hárman a szőke kis komikával, csak diákosan és inkognitó valami városvégi, kis helyen; akkor hazakísérte Schönherr, és furcsa, kedves csacsi dolgokat beszélt, nyílt és könyörgő célzásokat és olyan komolyan, hogy szinte nevetséges. “Becsípett egy kicsit” – vigasztalta magát akkor a leány hazaérve, és aztán úgy megfeledkezett róla. Most pedig érzékeny és keserű megszégyenülés futott át rajta. Istenem, hát így meg lehet felejtkezni!…
– Hát azért szólhat hozzám egy jó szót! – mondta a fiú azzal az egyszerűséggel, ahogy mindig tudta viselni a meg nem hallgatott imádó nehéz szerepét. Ha ketten voltak a leánnyal, egyébkor is levetkőzött minden álcinizmust és kultúragőgöt, szeretetre méltón természetes volt, nyílt és jónevelésű, mint egy derék és szolid kisdiák.
– Úgy megörültem most magának, igazán, Pista! – felelt a leány örömmel, hogy őszintén mondhatja.
Fölértek a kis históriai templomig. Lám. A színésznő egész ittléte alatt hallott erről, nézte a tornyát, és vágyott és készült, hogy egyszer majd eljön ide. Félóra út sincs a színháztól, és ha ma véletlenül erre nem téved, elmegy a városból, anélkül hogy látta volna. Mindig jön közbe valami, vagy a vágyak nem elég erősek. Csak azt s z e r e t j ü k, ami magától jön el hozzánk, és csak azt k í v á n j u k, amihez tilos, tilos menni, ami lehetetlen… Már megint Nordrauth volt az eszében. Mindenen át őt próbálta menteni és magyarázni. Hát így lehet megfeledkezni!…
Felhágott a templomküszöbre, és megfogta a kilincset; zárva volt. Itt, ezen a kis fennsíkon és a barnult, nagy tölgyajtó előtt folyt le az apró, históriai vérengzés a templom birtokáért; Kálvin zsoltáros hívei énekeltek ott benn halálraszántan a gerendás famennyezet alatt, és kinn csákányos, baltás, dühödten igazát érző csapat feszegette fel a kaput, és velük volt a tömjénfüstölő s a szentségtartó. “Úgy szeretném megnézni belül!” – rázogatta a zárt ideges csökönyösséggel a leány. Maga sem tudta, miért; vérnyomokat szeretett volna ott látni, visszaálmodni ama zsolozsmák fenséges és puritán zengzetességét, együttétezni a m a z o k k a l a csákányos és kelyhes vérengzők ellen, oly dacos és kihívó rokonszenvvel, mintha valakivel vitázna, ki oly messze van… Visszacsattantotta a kilincset, kacagott kicsit mereven, és Schönherr felé tartott.
– Nem fázik maga, Iza?
– Nem fázom, azt hiszem.
– Nagyon halvány. De nincs hideg igazán! Jöjjön egy kicsit még velem!
– Szívesen.
Elkerültek jobbra a sírok közt, aztán keskeny, csúszós kis gyalogútra léptek. Itt korhadt, régi fejfákon vagy reves köveken furcsa, tréfás, rigmusos sírfelírásokat lehetett még kibetűzni. “Olvasnám é n; – nyugodnál t e!”… Esteledett, nagy csönd volt itt körül, és a városból zümmögve és összemosódva hallatszott fel kutyaugatás, kerékzaj, álmatag nyüzsgés a reszketeg, párás márciusi szürkületben. A fiú ment elöl, némán kanyarodott le a szűk ösvényen, s egy süppedős, régi hant előtt megállt. Iza lehajolt, és halkan olvasta: “Schönherr Károlyné, élt huszonhárom évet.” Szemben álltak akkor, Pista lehajtott fővel nézte a nedves göröngyöket a lábai előtt; a leány a kőpárkányhoz támasztotta fejét, komoly arca megrándult néhányszor; egyszerre csak átfutotta szemét a könny. Árnyékban volt, nem láthatott arcába a fiú. Ő a felöltőjét húzta le magáról, gyorsan összegöngyölte, és eligazította a kőtalapzaton Iza számára.
És leültek egymás mellett, nagyon csendesen és szelíd-szomorúan, mint két jó kis árvagyerek. Nagy benső meghatottság, összetalálkozott pillanataik ereje összefogta őket e különös magányban.
– Húsz éve, hogy meghalt anyácskám, de egészen jól emlékszem rá. Szép, szőke hajú asszonyka volt. Ilyen fiatal korára már heten voltunk gyermekei; és azért ráért olvasni is, zongorázni, a nénéimet tanítgatni. Hirtelen halt meg a legkisebb öcsém születésekor… Rövid szoknyás gyerek volt, tizenöt éves, mikor az öregem egy kertben kezet csókolt neki, összeverte a sarkantyúit – katona volt akkor —, s azt mondta: “Kisasszony, legyen a feleségem!” És nem is házasodott meg másodszor apám!
Iza hallgatta a mélázó ritmusú, furcsa, halk beszédet, kihúzta a kesztyűből fehér kezét, és öntudatlanul elmerülve simogatta, a nedves, alig sarjadt, hideg fűszálakat a halott asszony sírján. Jólesett ez, szokatlanul száraz és forró volt a tenyere most.
– Ugye, maga elmegy innét nemsokára? – kérdezte Schönherr szelíden a nagy csendben.
– Két hét múlva, igen.
– Hová?
– Még nem tudom. Talán sikerül a szerződés Pesten. A nyáron pihenni akarok…
– Hát én meg itt maradok, itt veszek el örökre. A lapomnak szubvenciót adat Rába vagy más; húsz év múlva is én fogom takargatni a panamáikat a helyi sajtóban, és vezércikkezek a decentralizációról, amit utálok.
A leány komolyan hallgatta és fejet csóvált:
– Micsoda beszéd!
– Mit képzel? Azt hiszi, nem vagyok tisztában vele, hogy féltehetség vagyok, sokra úgysem vihetném. Nem baj!
– Pista – mondta a lány kedvesen oktató, meleg hangon —, lássa, én már mondtam magának; tegye le azokat a rongyos vizsgákat! Mi az magának? Itt összeköttetései vannak, és a politikai pálya, lássa, ez az öreg úrnak is tetszenék! Ilyesmit kellene!…
– Igen – mondta a fiú hálásan és leverten. – Igaza van, de nem lesz ebből semmi. Most úgy érzem. Az ember itt ellustul még arra a kis erőszedésre is, hogy alájegyeztesse az indexét. Kellene valaki, akiért… Ne is bántson!
– Jaj! Hát ennyire gyerek?
– Hiába! Te nem érted az ilyet! Te erősebb ember vagy, mint én; tán azért kellenél nekem. Asszony, aki különb, aki ambicionálna, akiért érdemes volna!… Te nem tudhatod, mire volnék képes. Nézd, nekem nem szerelem az, hogy engem szeressenek. Te tudod, mennyi most itt az eladó lány, ozsonnás házak és kacér kis bírónék. Kedvesek néha. De ahhoz, hogy ki tudjak vergődni ebből a hínárból, a jelentéktelenségből, ehhez csak te volnál jó, Iza! De hát ez ostobaság tőlem, természetesen!
– Gyerek, gyerek!
– Igazad lehet. Te okosabb vagy, és bizonyosan megokosodom én is az életben még egynéhányszor. Az utam sokfelé eltérhet, el is fog, de ez vinne legmagasabbra, bizonyos.
A leány hallgatott.
– Azért neked van igazad, Iza. Mert az én önzésem ez, de te egymagadban is erősen állsz, külön és messze utadra indulsz; bűn volna áldozatot hozni; én beszélnélek le, érted?… És ha csak egy kicsit akarnád, én mondanám, megyek utánad, amerre akarod, csakhogy a közeledbe legyek. Valahogyan – igen, ezt akartam mondani —, ha kicsit akarnád!…
Már nem a fűszálakon nyugodott a leány keze; a fiú lehajtott fején babrált, és simított fényesfekete hajszálak közt. Homloka a kis szürke lódenköpeny fölött a térdein pihent már, de nem volt ez bántó így! Az alvó asszony közelsége most naiv meghatottsággal és tisztelettel ihlette át őket. Egy fiatal anya becézett és biztatott itt értőn és okosan az ő szeretetteljes hangján. És féltudatosan magára érzett eközben, hogy így adja igaz-magát, hogy ebben a vonatkozásban fejeződik ki a lénye legőszintébben. Az alázatos szerelemre, tűrésre és rezignáltságra, várásra és bocsánatra, lám, nem volt elég tehetsége. És ez a hang önkéntelenül jön.
– Kedves, jó barátom – beszélt halkan s a lelke legmélyéről —, ezek nagy bolondságok, de a legszebbek és legjobbak. Addig örülj, míg tudsz ilyeneket beszélni. Te kis gyerek! Látod, nem is olyan bolond! Látod – mondok valamit, Pista —, az én mostani helyzetemben, a mai napom érzéseivel és amiket átéltem; igen, minden más asszony másképpen szólna talán hozzád. Mert nekem te vagy az első, igazán jó emberem. De te jól ismersz engem, amikor azt mondod magad is, hogy lehetetlenség. Pedig szép dolgok az ilyenek, és szinte kár, hogy nagyon hamar nevetni fogsz rajtuk magad is.
– Igazad van! Valószínűleg már holnap! – mondta Schönherr, és fölemelte a fejét. Akkor csendesen és együtt elnevették magukat, hallgattak egy darabig, és a leány mozdulatot tett, hogy felálljon. De a fiú még egyszer a keze után kapott.
– Te! – mondta és keserves-keményen szorította át a finom csuklóját. – Mondj még valamit nekem! Mondj valami erőset és szépet, hogy melengessem még a szavaidat egy ideig. Mit várhatok én, mit tegyek! Nincs anyám, se asszonyom, se tehetségem, se erőm. Mondd meg, mi az, ami t e b e n n e d legtöbb, én is azt választom. Vagy olyan nagy dolog az, ha csak így mondod: élet, vagy: jövő? Talpra állsz és tovább mégy! Hát úgy általában – érdemes?
Nem volt világos, hogy mire akar feleletet, de a leány e percben mindennél jobban értette őt. Mint egy okos testvérnéne, úgy nézett rá, szeretettel és fájdalmasan, és szavakat keresve, de nem tudta megtalálni az igazi, összefoglaló igét.
– Ó, hiszen mi még mind a ketten csak huszonnégy évesek vagyunk, barátom! – mondta végre eltűnődve és habozón. Aztán még egyszer, sokkal több biztonsággal ismételte ugyanezt. Már akkor mintha önmagához is szólna.
Lenéztek. Már este volt, lenn ragyogtak a gázfények a sűrű párázat gőzkörétől körülvetten, fogatok robogtak el a kis dübörgő hidakon s a Fő utca burkolata fölött tompa, távoli zörejekkel. A leány egyszer még arrafelé fordult a sötétben, ahol a villasor egy faragott, szép rácsos kapuja mögött fenyők és örökzöld bokrok és fényes tuják sötét csoportja hallgat. Most már onnét is elment a hó, de néma és csukott és sötét az a ház, a kedves, izgalmas, üde csengettyűszó elhangzanék a teraszon, és siket csönd felelne rá. Senki sem jönne siető, boldog alázattal. A kis Pierre!… És a meleg, nagy kályha bent, a barna bőrszékek s a szép szőnyeg-függönyök!… Hogy megzilálódik, szétesik minden, ami e g y volt és összetartozó a múltunkban, a lelkünkben örökre. Hallotta valakitől, hogy eladó Nordrauth báró villája… El, el kell innét menni hamar és soha vissza nem térni, arccal sem fordulni e tájnak. Akkor talán megmenthet valamit!…
El – másfelé nézett. A főtér lámpái alatt kocsik indultak, lenn sürgött a még kissé télies esteli élet, s e percben villant pirossá a karcsú óratorony világító, nagy, kerek számlapja. Ott lenn most kezdődik a színház!
A színház, ami élete lesz, érezte, mindvégig. Ahová mindenből visszatérhet, ahová mindent elvihet és odaadhat; félbetörött regények és kusza életévek öntudatlan tanulságait, lezuhogó fejszecsapások edzettségét, szenvedélyek mélyét és tartalmát, bánatok reszketeg és finom hangulatait. Mindebből itt új mozdulatok lesznek, hangárnyalatok elevenülnek, új, teljesebb életérzés; tán nagy, döbbenetes, gyönyörű művészet… Valami hirtelen felujjongást érzett a belsejében, aztán elöntötte arcát, karját, végig az egész testét a fizikai forróság. Magához tért, megrettenve kissé, félreismerhetetlen volt, ez: a láz. Most látta, hogy a fiú is aggodalmas, félig ijedt és rajongó ámulattal nézi őt. A szeme távoli, különös, beteg életfényben ragyogott, s az ajka majd kicsattant… Egy rebbenően gyors, indulatos mozdulattal fogta a két tenyerébe a fiú fejét, hirtelen homlokon csókolta és felugrott. Majd elszédült, és erősen kellett fogódznia, aztán különösen megtántorodó, de egyre szilárdabb léptekkel, lihegve, sietve indult lefelé a bizonytalan, csúszós lejtőn. Bőruhás, karcsú alakja imbolygón rajzolódott lámpafényátjárta köd hátterébe. A fiatal férfi alig felocsúdva, lelkesen, zavartan és megrémülve botorkált utána a sírok közt. Úgy érezte, mindjárt-mindjárt lezuhan valahová, vagy szétfoszlik alakja a homályba – és örökre eltűnik a szeme elől.
1910