Kedvtelve csomagolta ki a nagy ládát. Volt bizony ott mindenféle csipesz, kés, vágó, varrószerszám, karbolos kristályüvegcse, vattás szelence; s mind gyönyörűen berakva a maga külön szarvasbőr tokjába. Az ember szinte sajnálta volna bepiszkolni ezt a sok ragyogó holmit. Ilyenformát gondolhatott Rózsika is, mert egyszer csak elkacagta magát.
– Min nevetsz?
– Tudod, azon gondolkoztam, hogy ez a szép körömkefe mirevaló lehet itten? Nézd, elefántcsont nyelű! És hozzá kiskés meg ráspoly!
– Hiszen tisztátalan kézzel nem lehet sebekhez nyúlni, te azt nem tudod?
Az asszony vállat vont.
– Csak azt tudom, fiam, hogy ennyi móka mellett tízszer is elfolyhat annak a vére, akit a gép megsebesített. Meg aztán, hogy öreganyám tanított engem egy-két balzsamot főzni borsmenta leveléből, holdritából – jaj, de sokat ér az! —, a liliomzsírtól meg a leggonoszabb seb is beheged, az istenfű-virágtól minden vérzés eláll, ha sohase látott is kefét meg körömollót!
– Ejnye! Hát az én feleségem beszél így?
– Jól van, no! Tán te mondtad, hogy nem maradhat minden a régiben! Habár voltak régen is jó szokások! – De mindegy – persze —, haladnunk kell!
– No látod!
És szépen visszapakolták a késeket és csipeszeket – kit-kit a maga reteszébe. Nem volt rá szükség ez aratásnál, hál’ Istennek. Szép holdvilágos, nyár végi estén vitték be az utolsó zsákokat a négyökrös szekéren, s a zsákok tetején összehajolva, álmatagon nézték a csillagos eget meg a sarjú réteket Pál úr s az asszony.
– Milyen szép a föld – suttogta a férfi. – És a szép, nagy darab síkság, mintha halkan, pihegve lélegzene! Nem érzed az érés, a tenyészet szent illatát?
– Nyers fűszagot érzek, no meg a kőrisbogarak is bűzlenek itt a fasor felől. De te még verset csinálsz, úgy látom!
– Nem olyan nagy szégyen a versírás, Rózsika. A téli estéken majd elolvasgatom veled Goethét, Heinét, Béranger-t; – meglásd, milyen szép lesz.
– Télen is lesz azért dolog – mondta a menyecske fontoskodóan. – Én szövetek, tollut fosztatok, kukoricát töretek. Nem lehet lustálkodni!
A magtár elé értek. Öreg, vályogfalú épület volt, még a Pál öregapja tákolta össze, de megtette a szolgálatot.
– Igazad van – mondta Pál, és megszorította a nő kezét. – Gondoljunk praktikus dolgokra is! Látod, például épp most okoskodom, hogy ezt a magtárat újra építsük. Képzeld csak, kicsim! Az ablakai nem az uralkodó szelek felé vannak fordítva.
– Hát az mi?
– Majd elolvasom neked otthon a Bartóky-féle gazdaságtanból ezt a fejezetet. Fiacskám, soha nem lehet jó az olyan magtár, amelyiknek az ablakai nem az illető vidéken uralkodó szelek irányába néznek.
– De hát nem kár emiatt lerontani? Eddig is jó volt.
– Eddig nem folyt itt rendszeres gazdálkodás. Én nem fogom elvesztegetni búzámat, mikor jó a termés, s lehetőleg nem a környékbeli kiskereskedőknek, hanem esetleg eltartom pár esztendeig, s egy gyöngébb évben egyszerre küldöm vagonszámra külföldre. Példát akarok adni, hadd lássa ez a sok maradi gazda, mit lehet csinálni ötszáz holdon.
Már a ház előtt voltak. Rózsika sietve cihelődött le, meg akarta még nézni lefekvés előtt kedves szárnyasait – ülőre mentek-e rendben, letojtak-e? Pál úrnak erről is jutott valami eszébe – mikor a tornácon a terített asztalnál ültek, elő is adta.
– Tudod, galambom, kár neked ezekkel a közönségesfajta baromfiakkal vesződni. Kár a munkaerőért, amely mint tudod, szociális értelemben vett anyagi érték. Minden termelőképességet lehet fokozni. Hozatok én neked tavaszra a nürnbergi állatkert igazgatósága révén újfajta kanadai és northumberlandi tyúktojásokat, amiket ott költőgépekbe raknak, s a csibéket vatta közt nevelik egy hétig. De aztán milyenek azok!
– De hisz itt nincs olyan masina! Tudod, hogy még kotlósom sincs elég; kappanokat kell néha pálinkás kenyérrel lerészegíteni s alárakni a tojásokat, hogy mikor felébred, kotlósnak képzelje magát. De milyen hűséges anya lesz az ilyenből!
– Ez erőszaktétel a természeten. Venned kell annyi kotlóst, hogy tavaszra háromszáz tojással elbánhass. A tojások számozottak, s rájok van bélyegezve a dátum s a valódiság védjegye.
Róza asszony nem felelt; valami különös gondolat fészkelődhetett bodros homlokfürtjei alatt – ki tudja, miről jutott most eszébe. Egészen halkan, elmélázva szólalt meg egy időre:
– Tudod, Pali, szeretem én a szárnyasjószágot – de azért dehogy tennék velük ilyen komédiát, babusgatást – hogyha volna más, kit babusgatni – akit érdemesebb. Aki “értékesebb”, ahogy te mondtad. Az első urammal fél esztendeig sem élhettem – egészséges vagyok, mint a dió —, de nagyon szeretném, ha Isten megajándékozna!
– Ez a természet gondja, asszony; mert Istennek nevezték el az egyszerű nép kedvéért a természet tenyésztő erejét, mely korlátlanul és tudatlanul ellenőrzi és mérsékli önmagát. Ismeretlen ellenerők eredője az, hogy nincs sehol túltenyésztés a természetben; a szaporaság titokszerű módon vet gátat néha önmaga elé…
Róza maga elé nézett, komolyra vált kerek arcocskájával, elfátyolosult tekintetével; még bólintott is az ura magas filozófiai elmefuttatásaira; – pedig egy szót se értett belőle; és dehogyis lelt benne vigasztalást.
Folyt tovább a falusi élet őszi gondja: őrletés, töretés, földjavító munka; Róza asszony úgy sürgött-forgott mindenben, mintha országuk sorsa fordulna meg az ő szemességén, óvatosságán, szigorán. Egy reggel már nem állhatta meg, hogy oda ne mondjon az urának valamit, ami hetek óta forrott benne.
– Te, Pali! Ez a te – atyádfia, vagy tudja a kő, micsodád —, ez a Nikita János uraság nagy léhűtő ám. Figyeld meg: nem dolgozik ez naphosszat semmit, csak hever, pipál a hársdíványon az eperfa alatt, meg a lyánycselédekkel élhetetlenkedik. Ráfoghatnád valami munkára, ne csapja itt a lábszárárul a legyet!
– Még nem szokott bele a falusi életbe, azt se tudja, hol kezdje. Majd belejön! Egyelőre: – az írószobámban nem használhatom, trágyát hordani meg csak nem küldhetem a béresekkel a Berei János fiát. Majd télen tanítgatni fogom. Suszter korában használható, szorgalmas legény volt, mondta a gazdája.
– Bizony, Palikám – ne haragudj, de én is amondó vagyok —, inkább hagytad volna a maga megszokott mesterségénél, segítetted volna egy boltocskához. Ki tudja, jó-é az neki, hogy itt se úr, se paraszt! Nekem ugyan nincs beleszólásom…
Az utolsó szavaknál észrevette, hogy Pál úr már nincs a tornácon. Észrevétlenül, felelet nélkül beballagott a dohányzóba. Hanem, azért “János ifiúr”, ahogy a cselédség csúfolkodva hívta, ezentúl is csak tétlenül pipált, s nyeglén vont vállat, ha a ház asszonya rászólt miatta. Szegény, tudatlan kamaszgyereknek már akkor a fejébe szállt az ő úrvolta, a Berei-juss; hogy lustálkodhat ő, teheti: – hisz úri vér csergedez őbenne.
Jött a tél néma estéivel, hosszú csendjével, tétlen ünnepeivel. – Bizony, rideg dolog egy gyermektelen falusi ház! – sóhajtott néha Róza a kötése fölött, ám Pál úron nemigen lehetett unalmat észrevenni. Nagy gondolatokba merülve járt-kelt a szobában, mindennap volt valami kedves, új eszméje, minden friss tervét sietett lelkendezve, részletesen elmondani az asszonynak, aki egyszerű lelkével, természetes kedvességével csakhamar megszokta, hogy bizonyos egykedvű türelemmel végighallgasson s ráhagyjon mindent. Úgyis hasztalan lett volna az ellenkezés.
– Látod, kicsim – szólt Pál egy napon —, kötelességünk volna törődni a népneveléssel, az iskolával, amelynek kegyurai is volnánk!
– A tanító derék ember, a községben szeretik, alig van, ki írni-olvasni ne tudna!
– Igen – de ez még nem a magasabb értelemben vett népnevelés. Lásd például, ha így elnézem az ablak üvegén át a téli égről leragyogó csillagok ezreit, sokszor jut eszembe, hogy az összes földi tudományok közt a csillagászat emeli fel leginkább a lelket – túl a rögön, magasabb szférák felé. S hogy a nép gyermekei milyen tökéletesen járatlanok ebben a tudományban. S képzeld – ma írtam is Bécsbe egy hírneves látszerésznek, karácsonyra megérkezik egy pompás kis teleszkóp – mindössze százharminc forint —, azzal akarom meglepni az iskolát. Ugye, ez jó gondolat?
Róza mondta volna, hogy a falitérképek cafatokban lógnak ott a falról, az ablak fáján ujjnyi repedés, a kályha füstöl, s a szűk teremben a tanító asztala alá is jut gyerek. De nem szólt semmit. Mert ismerte az urát.
Az udvarról különben is ebben a percben hallatszott be valami apró recsegés zaja; az asszony éles figyelmét semmi sem kerülhette ki. Odafigyelt, majd kinézett.
– Hallod-e, Pali, megint törték a kerítést a lucernás felől!
– Kicsodák?
– Hát kicsodák? A gazdaember-formában biztosan van annyi emberség, hogy legalább az erdődet lopja, azt tüzeli. Alvégi koldus zsellérség, akiknek nincs fuvarozásban módjuk; – mégiscsak közelebb éri a kerted sövényét, mint hogy gyalog menjen rőzsét szedni.
Erre a halk gúnyra felnézett egy kicsit a férje.
– Bizony, Pali, jó lenne ezt a népet egy kis csillagászatra megtanítani. Hátha emelkednének valamire.
– Ejnye, ejnye! Ez már mégis sok! Majd beszélek én a fejükkel. Holnapra iderendelem az egész zsellérséget. Csak fűttesd be, kérlek, a hátulsó ház pitvarát; ahol a fonókat, fosztókat szoktad tartani; hadd gyűljenek oda; okosan akarok a fejükkel beszélni.
Hát olyan beszédet igaz, hogy még sohase hallottak a berei zsellérek. Volt abban szó közös tulajdonról, eljövendő új világrendeződésről, kooperatív munkáról, s olyan szociális közösségről, melyben majd hiányzó fogalom lesz a “lopás”, mert minden mindenkié lesz, s amit közösen termelnek, közösen fogják fogyasztani. Ámde, míg az idők méhében magától megérnek a változások, addig nem lehet a haladás útját erőszakos tényekkel siettetni. (Sehogy se tudta ezt mostanáig Varga Gyuri meg Kispál Jani, hogy ők a haladás útját siettették erőszakosan, kitördelve a kerítés léceit.) Csak dolgozzék a mai nemzedék a mai formák közt lehető eszközökkel; haladjon, fejlődjék előre – késő unokáik majd megízlelik az ő fáradságuk gyümölcsét. (Mármint hogy az unokáim, hogy fognak melegedni, ha engem megvesz az Isten hidege, és fagytól pusztulok, mielőtt megházasodtam volna, hogy porontyaim lennének! dünnyögte a vén, szélütött Hudákné legényfia.) De azért végighallgatták emberséggel, meg is áldották végül jártában-keltében, mikor a Julcsa szolgáló egy kis savanyú borocskát, kenyeret, szalonnát, édes málét szolgált nekik a tanítás végeztére. Csak Róza asszony hajolt mélyebben a munkája fölé, mikor Pál a szónoklat hevétől nekipirulva belépett.
– Azt gondolom én csak, Palikám, hogy ha a minap este mégiscsak kimentél volna a karikásostorral – tudod, hiába; ki mihez van szokva —, csak többet használt volna az nekik is, neked is.
Csendesen folytak tovább a napok és benne, a megye székvárosában hasztalan várták e farsangon az özvegy korában oly “mulatós” asszonykát a bálok és farsangok. De még a megyebeli cimborák is hasztalan vártak meghívást egy-egy vadászlakomára, kártyaestélyre, névnapra, disznótorra. Keringtek is felőlük olyan csodálatos hírek nemsokára, hogy széles vármegyében rajtuk mulattak minden összejövetelen. Közmondássá váltak. Ha valamelyik háznál ottvénült az eladó leány, azt mondták rá: “Nem jó szélre néznek a ház ablakai, akárcsak a berei magtáré!” Ha meg valaki nagyon nagy ostobaságot talált mondani, az emberek csövet formáltak a kezükből, belekukucskáltak s azt mondták: “Ennek is jó volna Berei Pali teleszkópja!” Hanem az ilyen beszédek, ha visszaszivárogtak hozzá, csak fokozták lenézését, idegenkedését a megyei társaság s legkivált közeli rokonai iránt
Tavaszra Róza asszonynak új gondja került. Megjött a háromszáz northumberlandi meg kanadai tyúktojás. Ki is kelt belőle százhatvankettő. A szolgálók kezén, amíg vattába göngyölgették, jó kemény marokra fogva a pihés állatokat, elpusztult tizenkilenc kis csirke, etetés közben valahogy megfelejtkeztek vízzel is jól tartani valamennyit – összecserélték a sorjázást, ki ivott, ki nem ivott, közülük szomjan veszett huszonegy. Maradt százhuszonkettő. Tizennégy lábra sem tudott állni, mikor a vattából kiszedték őket, nyiszlett, girhes volt, elhullott az első napon. Tudja Isten, hideg volt tán a pitvar földje így kora április reggeleken, vagy nem vált egészségükre a nyirkos fundamentom; húsvétra valami ismeretlen vész esett beléjük; – pedig akkor már gömbölyödtek volna szegény kis drágák – abban elpusztult több a felénél. Már csak negyvennyolcan voltak. Akkor Pali kiolvasta a könyveiből, hogy főtt tojás sárgájával kevert saláta jó táplálékuk; de ez sem sikerült, felfúvódtak tőle. Akkor már elvesztette kedvét tőlük az asszony – haragudott, rájuk se nézett, nem bánta, ha lopják is, héja is kárt tett bennük, a költőanyjuk se igen vállalta őket idegen formájukért, nem őrizte, hamar védetlen hagyta. Akkor aztán Zsuzsa szakácsné javaslatára kezdték levagdalni őket, kirántott húsnak, hogy legalább haszonra pusztuljanak. Hanem egy mohikán – egyetlenegy furcsa, hosszú nyakú, tövig tollas lábú jércike valahogyan mégis megmaradt. Tojt is, nem sokat, igaz, de szinte öklömnyi tojásokat, hogy csudájára jártak. Csak egy baja volt, amin szegény Róza asszony nevetni is, sírni is tudott a bosszúságtól. Nem kellett a kakasnak a jámbor. Hasztalan járt utána, kotyogott buzgón, elnyújtott nyakkal, furcsa, kérő és rosszalló pislogással; de még a faluban sem akadt olyan vállalkozó kakas, melyik befogadta volna a háremébe. Hiába, megszokták ezek itt a maguk kendermagos, bóbitás, puha tollú menyecskéiket, amelyek irigyen elmarták a jövevényt; szegény kis árva northumberlandi, így vész ez itt már magtalanul ezen a szaporátlan portán! – mondta Róza asszony, és befordult, hogy ne is lássa.
Nyár elején új esemény hozta izgalomba a falut. Hozták a viharágyút! Ez volt a csudálatos szerszám. Angol cég szállította, kockás plédű, szürke cilinderes ügynök magyarázta meg Pál úrnak a vele bánást; a cselédség azalatt szájtátva bámult az udvaron, akárcsak medvét táncoltattak volna. Pedig nem volt rajta sok látnivaló, egy hosszú, üres, ferde cső meredt széles torkával a felhőtlen ég felé. “Kicsiben ippeg ilyen a tyelecskopia az oskolában, amibe benne van egy hódvilág, de akkora, mint egy görögdinnye, oszt rovátkolva is van, de még mozog is!” – magyarázta a húgának egy nyolcéves nebuló. – A katonaságnál valóban másforma kapszula jár bele! – okoskodott műértő szemmel egy tüzérviselt legény. Pál úr pedig egyszeribe kinevezte “János ifjúr”-at fő-fő ágyúkezelőnek, megbízva őt mindenféle teendőkkel a ravasz szerszám körül. – Na – nyelvelt Zsuzsi szakácsné —, legalább az ifjúr se eszi ezután ingyen a búzakenyeret; hivatalba van, ő fogja a jégesőt, istennyilát riogatni a pusztáról, mint az igazi garabonciás diák!…
Hanem úgy május vége felé, mégiscsak nagyot nőtt a viharágyú becsülete. Gyönyörűen állt a vetés, mikor a ragyogó kék égen délfelé apró fellegfodrok kezdtek gomolyagba verődni, s úgy három óra tájt már egyetlen nagy, iromba fellegszörny vonszolta ormótlan testét nagy sebbel-lobbal át a nyugati égen, egyre közeledve. Jég, jég! A jeles ágyút akkor gördítették ki először a számára készült fészerből, egyenesen a szérűskert közepére, s ott az uraság felügyelete mellett kezdte el a bömbölést. Igaz ugyan, hogy a körülállók egy hétig se hallották meg utána a nevükön szólítást, de – hogy, hogy nem – a jégverés csakugyan megkímélte a berei határt. – Egyszer aztán aratás előtt arra vadászgatott Rétfalvy Zoltán, a szomszéd falu birtokosa; a kis bricskából kiszállt egy-két szóra, bár az ámbitusnál beljebb nem hagyta tessékelni magát, mert Pál úrék éppen csak a kötelező első látogatást tették meg nála. Azt kérdezi akkor Rétfalvy Bereitől:
– Pali te! Mennyibe került neked az a fene ágyú?
– Nem volt drága! Csak nyolcszáz forint. De nem is tett kárt énnálam a jég!
– Látod! Énnálam bizony elvert mindent; de én bebiztosítottam háromszázötven forintért, s bizony megkaptam a teljes árát aratásköltség, vesződés nélkül.
– Jó, jó – de ez sok évre szól!
Ennyiben maradt. A búzát az évben is behordták a már újonnan épített, jó szélnek fekvő magtárba. Bizony az ára most sem volt különösen nagy, mert a szomszédságban is mindenütt s az egész szép magyar rónán bőven volt az áldás. Pedig pénz kellett a gazdaságba is, meg a tehertörlesztéssel is jöttek sürgetni a bankok, hitelezők. – Hiszen mentek is levelek külföldi nagy gabonakereskedő cégekhez, nagy hazai gőzmalmokhoz, pesti tőzsérekhez; de sehogy se haladt előre a dolog. Legtöbb helyen kevesellték a szállítandó mennyiséget, hogy annyiért nem érdemes az út, a vesződés, ellenőrzés. Ha az egész környék termését összevásárolná, és szállítását vállalná valaki: – üzente egy nagy részvénymalom. Bereinek rá kellett jönnie, hogy kis eszközökkel nagy dologba fogni, még nálánál keményebb akaratú, környezetével bánni, rájuk hatni tudóbb, üzletibb ügyességű embernek is nagyon bajos. Vége az lett, hogy elkelt a búza helyben, árán alul – a késedelmi kamatokat is fizetni kellett a banknak, s egyévi munka árán csak a teher nagyobbodott meg a berei birtokon.
A második tél elején már a rendesnél is töprengőbb, magánykeresőbb volt Berei Pál. Még többet olvasott; s csak vacsora közben vagy ebéd utáni pipaszó mellett bírta közlékenységre Róza asszony is. Igen, most egy végső, nagy erőfeszítésre készült.
– Ez öli meg a magyar embert – ez a sok búza, mindig búza, mindenütt búza! – mondogatta.
– De hát mit csináljon a magyar ember?
– Istenem, mi mindenre jó a föld! Megtermi az, amit beléje vetnek hűségesen. Olyat is, ami ritkább, kelendőbb, értékesebb; ami nincs minden határban dögivel, amit szállítani is könnyebben lehet.
– Például?
– Például látod, a Homoród mentén, ott a Szélesárok-dűlőben, a jó, vizes, kövér talajon gyönyörű torma teremne.
– Az egészben? Hisz az rengeteg sok.
– Mindegy az. Mi kell annak? Az a kevés napszám?… Aztán lenn, a falu széléig s az erdő alatt meg, lehetne próbálni – mondjuk – cukorrépával. Annak kapa se kell. Végre a lucernás megett s az urdolyás földekig végig dinnyét kellene ültetni. Az ott nagyon háládatos volna; – most annak a tenyésztését tanulmányozom.
Róza ránézett a férjére, és nem felelt. Nem is próbált ellenkezni, már tudta, hogy ez nem puszta “feltevés”, hanem hogy minden éppúgy fog történni, ahogy tervezi; s minden ellenszegülés csak makacsabbá tenné.
Az új magtár egyelőre betöltötte tehát hivatását. Tavasszal elkezdődött a sokféle ültetés szokatlan, babrás, vesződséges munkája. Nagy dolog pedig még fizetett napszámosmunkába is belevinni olyan embereket, akik azt a munkát nem kedvelik, célját, hasznát nem értik, nem javallják, s a gazda szándékait magukban hóbortnak ítélik. Az ember nem gép, akit úgy és oda lehet beállítani, ahogy éppen akarják. Az ilyen kényszeredett napszám, tanulatlan emberekkel kétszeres idő, panasz és mérgelődés. A föld népének vannak öröklött és természetadta hajlamai bizonyos munkanemekhez egy-egy vidéken, s azokkal számolni kell; új dolgokra rávenni egy egész tömeg embert, kivált alsóbb néposztálybelit, csak hosszú előkészítés, türelem és legalább egy emberöltőnyi idő árán lehet. Így ötletre, gondolatra, bizony keserves mesterség volt az. A tormával különben is elkéstek, mert Bereit sok huzavonával járó kellemetlenség érte akkoriban. Valamelyik kehes lovát kellett agyonlőni, s a faluvégén tanyázó cigányság, neszét véve, mindjárt bekullogott elinstálni a dögöt. De már ekkora barbárságra felforrott Pál úrban a nyugati műveltség. Lehetetlen, hogy kultúrállamban valaki döghúst egyék. Menten megparancsolta, hogy a lovat el kell ásni a lucernásvégi árok szélén; s hogy a cigányhadat elriassza, kidoboltatta a faluban, hogy a tetemhez nehogy nyúljanak, mert sztrichnin méreggel van behintve. De hát a pusztai farkas is csak akkor fél, mikor nem éhes. Tán sejtették is a cselt, elég az hozzá, hogy a szabadság, kóbor fiai alig várták, hogy beesteledjék. Kiásták bíz ők a szegény “Szellő” földi maradványait, jól belakott belőle az egész sátoralja, s a dolog el volt intézve. Csakhogy három nap múlva történetesen el talált halálozni egy vén, falábú cigányasszony, a híres, kártyavető Dojla. Valahogyan súgás-búgás támadt méregről, kiásott döghúsról, miről; – s egy hét múlva már kinn volt a megyei főorvos a hozzátartozókkal. Bizony, meglátszott, hogy volt ellensége elég a berei uraságnak. Két hét is eltelt; míg a cigánynét, lócsontot megvizsgálták, s az uraság házi gyógyszertárát felkutatták, igazán tart-é tiltott minőségű és adagú mérget magánál. Mire kiderült, hogy Dojlát harmadnapos hideglelés vitte a sírba, Berei pedig látni se igen látott még sztrichnint: akkorra egy heti késedelem volt a munkában.
Hát ne űzzük-fűzzük soká ezt a felemás, furcsa történetét. Az egész tavasz eltelt a dinnyével való mesterkedésben, gödrök ásásában, különös fajtájú műtrágyadarabok elhelyezésében a tövek alatt. S az egész nyár elment öntözéssel, gyomlálással, kapálással; az egész falu népe pedig kedvetlenül, orrát lógatva járt-kelt, egymástól kérdezve szontyolodottan: “Hát mi lesz velünk? – Vége a világnak, ha aratás sincs! Ezentúl nem aratunk?”… Mert az alföldi magyar embernek az aratás munka és ünnep, erőpróba, szórakozás, néha még szerelmi alkalom, mátkásodás kezdete is; mert ott mutathatja meg ifjú leány, legény egymásnak, ki mennyit győz az élet nehéz harcában testi erővel, szívóssággal az édes, drága kenyérért, édes övéiért.
Ősszel aztán elkövetkezett az, amit a környék birtokosai rejtett kárörömmel előre láttak. A sok tormát tizenhat újságban is hirdették, mégsem akadt vevője. Kicsiben eladtak belőle itt-ott elenyészően keveset, de erre meg több volt a költség. A répának sikerült eladni szerencsésen és jó áron a felét egy hazai régi cukorgyárnak. Többet nem akart. Azt mondta, míg egy termelőt meg nem ismer, első esztendőben csak próbaképp vásárol tőle. Jövőre valószínűleg többet fog, mert a termény valóban elsőrendű – De mikor szegény Berei nem ért rá bevárni azt a “jövőt”. A termés fele a nyakán rohadott. A dinnyét is elhordták fuvarosszekerek messze földre, egész a felvidéki városokig, de hazakerülve úgy számoltak el az uraságnak, ahogy kedvük tartatta. Mit volt mit tenni, mint elhinni a sok gézengúznak, hogy Lőcsén vagy Selmecen három krajcárért adták a szép, vérbeli görögdinnye darabját. Nem volt sem kikötés, sem szerződés! Az uraság nem tudta volna embertársait akkora bizalmatlansággal megbántani. – S így történt, hogy ez az év, a második – utolsó éve lett az ő híres gazdálkodásának, melynek szomorúan humoros emléke ma sem veszett ki a megyei anekdoták gyűjteményéből.
Néhány szomorú hét! Hivatalos ceremóniák, üres formaságok; hiszen úgyis mindenki tudta már, hogy Berén a szomszéd Rétfalvy fog aratni mához esztendőre. Berei Pál nem várta meg otthon a dobpergés szomorú zenéjét; sebbel-lobbal összecsomagoltatta, ami bútort, házieszközt magáénak ismert még, s utolsó sétára indult apai szülőhelyén, ősi falujában.
Szegett fővel ballagott végig a sövénykerítéses parasztporták előtt. Itt minden a régiben fog maradni; az asszonyok jövő ilyenkor is így fognak tereferélni kendertilolás közben, a gyerekek éppígy hancúroznak a szalmakazalok tövén; a tornácokon s az ereszek alatt így fognak piroslani a száradó kukoricacsövek; minden, minden folytatni fogja régi életét közömbösen, változatlanul; – s őneki semmi köze sem lesz többé hozzá. De hát nem mindegy-e a földnek, hogy ki az, aki életerejét kiszívja – nem mindegy-e a föld népének, ki uraskodik felette, ki dolgoztatja? És Berei Pál nem érzett különösebb fájdalmat e gondolatokra. Igen, átültetett növény volt már az ő lelke, korcs, felemás; nem kötötték érzéseit széttéphetetlen szálak az anyaföld rögéhez. Inkább fáradtságot, csaknem ernyedt megkönnyebbülést érzett. “Mindent megpróbáltam jó szándékkal – mondatta önmagának —, a végzettel nem lehet küzdeni!”
Visszajövet a községháza előtt csoportosulást vett észre; el akarta kerülni, de akkor két paraszt kivált a többi közül, elébe jött s tisztelettel kérték, ne restelljen közéjük fáradni egy-két szóra, fontos mondanivalójuk volna. – Most látta csak, hogy alvégi zsellérekből áll a gyülekezet.
– Tekintetes nagyjó urunk! Nem jól van ennek a sorja, amint mondám! Nem engedhetjük mi, hogy ez a falu, amelyik a Berei urakat uralta, idegen fajzat prédája legyen; hogy egy jöttment Rétfalvy regnáljon felettünk, kiknek még a nagyapját és ükapját is – megkövetem a Bereiék hajdúja fenyíté meg, ha hibába estek. Elég szépen prédikált nekünk tekintetes urunk a télen, szívünkre is vettük minden szavát, hallgassa meg immár a miénket. Eltökéltük mi egy akarattal, hogy felfegyverkezünk annak rendje szerint, s elkergetjük innét az idegen fajzatot; visszaültetjük jussába azt, akit illet…
Berei Pál szemét mégiscsak elfutotta a könny, amíg hosszú magyarázgatással meg tudta győzni a nekibuzduló öregeket, hogy a dolog mégsem olyan egyszerű, hogy ilyesmi nem lehetséges a mai törvények szerint, s egy fejlett kultúrájú állam polgáraihoz különben sem illenék erőszakos ellenszegülés. – Értették is, nem is, amit mondott, de nem emeltek szót ellene, hanem – bárhogy ellenkezett is – igazi, öröklött jobbágyalázattal, de régifajta, nemes cselédragaszkodással sorba csókolták búcsúzóra gazdájuk kezét; némelyik még könnycseppet is hullatott rá.
Mikor a ház elé ért, már az utolsó rakott szekér is elindult a város felé, s a nagy, családi fogat (szintén lefoglalt jószág) előállt, hogy utoljára szállítsa mély ölében Bere urait. Mikor a lucernás alá értek, igazítnivaló került a lőcs körül – vagy tán egyéb okért állt meg, s babrálgatott kissé az öreg János. Valóban, innét el lehetett látni a temető kapujáig, ahol túl, az alkonyodó nap bágyadt világa két magas márványkő-keresztre esett. Berei Pál mély tekintettel búcsúzott valamitől; szülői sírja volt itt.
– Nézd, nézd – rezzentette fel Róza asszony —, nézd ezt a bolond jószágot! Hát nem megérezte a nyomunkat, hát nem utánunk baktatott a szérűskert felől? No gyere, szegény árva; ha semmi más eleven állatot, de téged magammal viszlek emlékül erről a drágalátos két esztendőről!
És kihajolva, maga mellé emelte be az ülés alá a “szegény árvát”. A gatyás, hosszú nyakú, tudákos, fekete szemű kis northumberlandi tyúk volt.
Mikor aztán a gebei csárdához értek, ahol itatni kellett, még egy emléke tolakodott eléjük a “drágalátos két esztendő”-nek. A csárdás sok kerülgetés után, de azért igazsága érzetében kellő nyomatékkal hozakodott elő a “rovás”-sal, amit a “téns János ifjúr” költségeiről jegyzett. – Az ám! Az utolsó időkben szinte megfelejtkeztek a derék “öcs”-ről. Nagy szabadságában, unalmában lassanként italra adta a fejét, el-elkószált hazulról hetekig, s a környékbeli falusi úriházakat látogatta sorra, ahol egy kis friss pletykáért, a berei “esetek” kiszínezett, megtoldott előadásáért, amihez csudamódon értett, szívesen jóltartották, vendégül itt is, ott is – persze a cselédasztalnál —, Berei Pál szó nélkül nyúlt a tárcája után, hogy kifizesse a Nikita János úr szórakozási költségét, még egyszer, utoljára.
– Legutoljára nem magában járt itt – toldatta meg sunyi, pislogó mosollyal a csárdás. – Valami cifra némber is volt vele, piros viganóban, gyöngyösen, rézgyűrűsen – úgy néztem, a szegény kártyavető valamelyik unokája volt. Azt mondták, elmennek erről a tájékról, már be is szegődtek egy cirkuszos bandába, avval fognak járni messze, faluról falura; – kötélen ugrálni, bukfencet vetni a leány – csepűt rágni, kótyagos beszéddel népet kacagtatni a fiú. No, mondok, sok szerencsét hozzá!
– Isten áldja kendet is! – fejezte be gyorsan Pál úr, és szó nélkül hajtatott tovább. Talán ebben a percben mégis belátott valamit az ő örökös ábrándokban ringó, maga igazában konokul hivő lelke. Hogy a saját életünkkel tán szabadosak vagyunk, elhibázhatjuk, tönkretehetjük fantazmagóriánk kedvéért; – de hogyan számolunk el a lelkiismeretünknek, ha másnak egyszerű, szűkkörű, de munkás és tán boldog, összhangzatos jövőjét fordítottuk rossz irányba miatta. Érezte-e vajon a felelősség súlyát? – Mindegy! Vannak ballépéseink, melyeket sohasem hozhatunk helyre, mert új és új tévelygések sarjadtak, bokrosodtak belőlük, és ki győzné utolérni, visszafogni vad hajtásaikat…
A Berei Pál további élete közelebb áll-e sorok írójához, mint annak a két esztendőnek históriája, melyet néha tán túlzottan kiélezett furcsaságú adomákba fogott össze egy ellenséges és értelmetlen társaskör unaloműző szóbeszéde. – A vármegyénél nem keresett többé megélhetési módot, büszke volt ehhez; pedig talán csak annyiba került volna, hogy urambátyámék előtt nyíltan elismerje tévedését, és végighallgasson töredelemmel egynéhány atyafiságos szemrehányást vagy intelmet: “Látod, öcsém, mire mentél a tudományoddal. Mégis bölcsebb a próbált módi, ha nem külső országban tanítják is!” – De erre nem lett volna képes. Egy-másfél évig tengődtek még a maradék összegecskéből; akkor valaki mégis eszébe juttatta Pál úrnak a régi szobatársát a későbbi, pesti jogászidőkből; egy kemény koponyájú, bikanyakú, szőke sváb fiút, aki egy pihent vad mohóságával vetette volt magát az államtudományokra, és közben sokszor koplalt titokban, míg Berei valamilyen ravasz, baráti fortéllyal rá nem erőszakolta itt-ott a segítségét. Ez az ember ma az ország egyik minisztere volt. – Valaki beszélt neki a Berei Pál sorsáról, s egy hónap múlva már benn volt a kinevezés valamelyik pénzügyigazgatósághoz titkárnak.
Polgárias, rendes, németes felföldi város utcáin láttam én a korán öregedő Pali bácsit végigballagni reggelenként a hivatala felé; kezében furcsa, turista kinézésű bot, lábán higiénikus vászoncipő, nyaka lehetőleg szellősen hagyva a keskeny gallér és bogas nyakkendő alatt; fején likacsos fonású szalma— vagy puha nemezkalap. Megszoktuk őt így látni, s tudtuk, hogy a könyvek, amiket a hóna alatt cipel, valami újfajta hidegvízkúráról, természetes gyógymódról, bacilusok életéről vagy módszeres tornagyakorlatokról szólanak. Mert Pali bácsi egészen a népszerű orvostudománynak adta magát ez időben. A saját testével, egészségével gazdálkodott, kísérletezett, mesterkedett; ez az egy terület maradt jogos tulajdona, hát erre vitte át kipusztíthatatlan hajlandóságát a teóriák iránt, melyeknek gyakorlatba való átvitele, áterőszakolása volt élete fő szenvedélye. Hát itt legalább senki másnak nem árthatott, az igaz! Felszerelte lakását mindenféle nyújtó, testedző, izomerősítő szerszámokkal; örökös gondot okozott szegény jó Róza néninek vegetariánus, növényi kosztjával, nyitott ablaknál hált téli időben, hószánkóval a talpán szaladgált a környék hegyvölgyes útjain; tavasszal meg a legfurcsább mezei gazoktól összekotyvasztott vértisztító teáit a hivatalba is utánahurcolta két óránként a kis fiúcseléd, mi pedig iskolába menet sokszor láttuk a kerítésen át, mint futkos Pali bácsi reggelenként mezítláb kicsi udvara harmatos gyepén alá-fel, míg a szolgagyerek egy vödör jéghideg vizet cipelve nyomában, időnként oda-odaloccsant belőle egy fogvacogtató zuhatagot a meztelen lábszárakra. Már Pali bácsi ilyen volt; s a közömbösebb, hűvösebb, nagyobb város népe megszokta őt ilyennek látni; sőt szíves, közlékeny modoráért, becsületes jó szívéért meg is szerették bogarai mellett is.