Pár hétig csakugyan valami alig észrevehető idegenség volt köztük, de hamar visszatért minden a régi mederbe. Ezen az éven még tanultak; ám csak úgy – dallozva, olvasgatva, sohase kényszerítve, inkább szelíden élesztett ambícióval. Kivált Lenkére vigyáztak – erőltették evésre, soká aluvásra, és elszólították a zongorától, ha áthevülten, ideges gyönyörűséggel játszotta bele magát valami lihegően végtelen dallamvariációba. Ilyenkor álmatagon suhant át az alkonyatba burkolt szobákon, és ha egy ablak mellett meglelte a húgát, amint könyvre hajoltan erőltette még a szemét; némán kivette a kezéből, mellésimult, hozzábújt, mint azelőtt egészen kicsiny korukban, és furcsa dolgokról suttogott.
– Tudod – ha engem egyszer valaki nagyon fog szeretni, de nagyon – imádni, mint valami szentet, és mindenre, mindenre képes lesz értem; és ha én is nagyon fogom szeretni… és nem nézem, majd, hogy ki lesz, ha paraszt vagy valami börtönviselt, vagy egy néger is – csak én szeressem; vele megyek, és nem nézek senkire, és elhagyok mindent…
Olga megrettent és elbámult. Az “elhagyás”, a válásuk gondolata a szívéig ütött; – de másképp egy kicsit olyan… ízetlennek, röstellni valón regényesnek érezte ezt a hangot. “Gyere!” – mondta és egyébről beszélt… Úgy tervezték, hogy Lenke a jövő tél elején kapjon először bokán alul érő szoknyát, és akkor már elviszik egy-két zsúrra, házibálra. De valami különös fondorlattal azt is keresztül tudta vinni, hogy a tavalyi, nyári vászonruhácskákat és tenisz-szoknyákat is már meghosszabbítsák egy arasszal a szünidő előtt: – “A tanyai kutyák kedvéért!” – zörgött félbosszúsan az öreg házvezetőné a varrógépén kattogva.
Egy hétig voltak már odakinn, és a lassan társalkodónővé igazodó miss miatt nagyon kevésszer volt zavartalanul együtt a két leány.
– Olga, jer csak ide! – hívta egy délelőtt az ablakhoz Lenke a húgát – nézd, az a Balogh fiú, akit emlegettél? Ott megy – most befordul a malomközbe!
– Az! Persze hogy Pista – kiáltott örvendezve a másik. – Úgy látszik, csak most jött meg érettségi után. Ejnye, hogy nem nézett erre!
– Nézett – mosolygott a szőke… – Én már tegnapelőtt is láttam – és az este – már sötétedett – éppen nyolcszor ment itt el meg vissza a ház előtt. Én zongoráztam – tudod —, és az ablak nyitva volt… Elég érdekes arcú fiú – szép a szeme; – csak persze nem visel valami jó cipőket…
Aznap alkonyattájt kiügyeskedte, hogy a miss nélkül menjenek el a postáig újságért, levelekért. A malomkőnél egyszerűen bevárta őket, és odacsatlakozott a fiú. Melegen szorított kezet Olgával, és a másiknak bemutatkozott.
– Balogh István, jogász… Már napok óta lesem, hol láthassam meg magukat; és megismerjem Lenke nagysámot, akiről Olgácska tavaly annyit beszélt. Nem haragszik, ugye – szólt át Olgához —, hogy csak így mondom a keresztnevén; hisz mi roppant jó barátok voltunk tavaly, ugye?… Szabad?
Cigarettatárcát vett elő, és szakértelemmel sodort ki egyet, aztán rágyújtott. Beszélgetve haladt tovább a Lenke oldalán, és Olga tűnődve, zavarodottan figyelte meg egy-egy oldalpillantással az út túlsó feléről. Most vette csak észre, milyen más lett, amióta nem látták egymást. Nagyobb, erősebb – a beszédhangja is változott —, az ajka fölött leendő bajuszka rajzos árnyalata; kezében sétapálcát tartott, flanellnadrágján friss vasalás, a fején egészen csinos, gavalléros puhakalap.
Aznap este megint sokáig zongorázott a szőke leány, és az ablak nyitva volt. – Hűvös lesz! – szerette volna Olga mondani, de valami visszatartotta – elfordult – bement a szobájukba, és vetkőzni kezdett. – Igen – bólintott egy kicsit sápadtan a tükör előtt, és valami szorította a torkát – igen, csak hadd legyek csúnya! – Bár még csúnyább lennék, az volna jó. – Legalább, aki egyszer szeretne, biztos, hogy nem az arcomért – azért kell engem megszeretni, amilyen belül vagyok. Vagy inkább ne szeressen senki!…
Leült az ágy szélére, és azt hitte, mindjárt sírnia kell, de egyszerre nagyon megszégyellte magát. Sietve igyekezett Lenkére gondolni – igen, mégis —, az ablak nyitva van. Az a csacsi gyerek!
– Lenkice – szólt át egy kicsit reszketve a félig nyitott ajtó résén —, meghűlsz, Lenkus!
– Megyek – már megyek.
Becsapta az ablakot – jött, összeölelte, ölébe simult – bolond dolgokat duruzsolt —, de a másiknak most több gondja volt arra, hogy szokatlanul forrónak és nedvesnek érezte a nénje kezét…
– Úgy szeretlek – kezdte rendesen egy forró öleléssel egy hét múlva, és azontúl majdnem minden második nap. – Édes, drága kis Olgám – ugye, kijössz ma is velem? Tudod, egyedül nem szabad… Nem egész a kertig – csak ide a park szélére, ahol a hinta van… Az a szegény – valami bolondot csinál, ha nem láthat. Ugye, Olgus.
A park vaslécei közt szorongatták egymás kezét, egymás szemébe merültek, és a suttogásuk halkabb volt, mint az alkonyati szellőcske zaja a nyesett bokrok levelein átsurranva. Néha az ajkuk mozgása sem látszott – hosszan, sokáig csak hallgattak és néztek… Olga a hintán ült, nem messze tőlük – a maga sálját is a Lenke vállára dobta volt —, és fehér ruhácskáját halkan, hízelgően libegtette a jó illatú, szénás mezőkről szálló nyári fuvalom. Csendesen ingott a hinta – a gyerekleány mint lelkiismeretes őrszem tartotta szemmel azokat – de néha, egy-egy percre hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Elpirult – úgy érezte, mintha egy kicsit erősen lüktetne a szívverése – milyen különös!
– Hiába – mondogatta magának csaknem félhangosan – hiába —, ez már így van. Ezt a szépségért adják. Hát ezt adják a szépségért… Semmi!…
Egy ilyen estén történt – de jó későn – nyár vége felé – valaki tán észrevette a cselédségből, elárulta – az anyjuk értük jött a misszel, az édesapjuk patáliát csapott, az ispánt áthívatták – ezért történt, hogy valamivel hamarabb csomagoltak, és felzavart családi hangulatban dúlt arcokkal és kisírt szemekkel jártak-keltek a málhák és ládák körül. – Csak fel, haza, Pestre hamar!… – De milyen komédia! – ingatta a fejét ijedten és botránkozón a szegény miss.
És a csodálatos – átizzott idegű, korán érett, színes és forró álmoktól megzavart – szegény, szegény szép kis komédiásnő még csak most kezdte igazán beleélni magát egy veszedelmes, izgalmas és bolond színjáték szerepébe… Nem evett. Nem evett és nem aludt, hallani sem akart szórakozásról – hullott, virágfinom kis alakjával mozdulatlanul süppedve, némán, halványan, csukott szemmel és ajakkal feküdt egy-egy mély karosszékben – és titokban, belül élvezte tán e szívettépőn szomorú pózok együgyű szépségeit – és hogy járnak körülte mind – becézik, engesztelik, remegnek érte… Igen, mindez gyerekes oktalanság volt – másvalakinél elmúlik, önmagába fullad egy-kettőre —, de itt – tán kórjel volt már öntudatlanul – tünet, ami nélkül is elkövetkezett volna a legrettenetesebb – néhány gyönge, tompa kis köhintés – az első vérfolt… Azután minden gyorsan ment – a nagy szerencsétlenségek iszonyatos, kétségbeesett sietésű tempójában jött feléjük, és robbant be mégis váratlanul és szívet fagyasztóan a vég, Olga, a kisebbik leány alig pár nappal töltötte be a tizenhatodik évét, amikor Lenke hófehéren, szőkén, édes, halovány, néma szájával árnyékba esett, hunyt szemekkel feküdt a terítőn, és törékeny, finom kis leánytestével a szörnyű, idegen, koporsópárnákra simult.
Egy év – a gyászidő – úgy telt el, mint valami nehéz, végtelenül fullasztó börtönéjszaka. Mintha mindegyikükben abbamaradt, bennfagyott, megszakadt volna a legelevenebb élethajtás – az érzés legmelege, amit nem tudtak többé hova tenni, kire halmozni. A szegény elszállt kis tünemény volt az egész családban az, aki igazán e l f o g a d á s r a és nem a d á s r a volt teremtve, rá annyi fért az önfeláldozó szeretetből, olyan kecsesen és természetesen fogadta – és most nincs —, és akik itt maradtak, jó ideig idegenül érezték üres helyét, és nem tudták, mihez fogjanak egymásra utaltan, szenvedve – örökre vesztesen… Olga volt mégis az első, aki megérezhette az első vigasztalást, hogy valakinek szüksége van rá – mert az édesanyját betegeskedővé tette e télen a lelki szenvedés.
Megint tavasz volt – a szomorúság évfordulója —, mikor az első félgyászos ruhát hazahozták neki, és az édesanyja gyönge mosollyal – szomorúan és szerető bensőséggel magához emelte:
– Milyen jól áll ez neked, fiacskám! Bizony no – nagyon jól áll!
A csíkos szövet valóban karcsúbbá tette amúgy is megnyúlt, izmos alakját. Az arcbőre halványabb lett az utolsó évek alatt, és eltűntek a fejlődés korának piros pörsenései; erős, nagy haját fodrászné tartotta rendben mostanában, a fogai nagyok, de egyenlők voltak és ragyogó fehérek – szeme pedig melegen, barnán, kifejezőn csillogott elő a sötét árnyékú pillák alól.
– Hogy csinosodik ez a gyerek! – mondta az apja ebédnél, csaknem jókedvűen, mikor a leány fölkelt egy percre, hogy valami kis zavart eligazítson a szobalánnyal.
– Egyetlenünk! – felelte az asszony tompán, és könny futotta el a szemét.
– Kiformásodott. Most nézem, milyen szép, sugár növése lett. Most már nagy leány…
Sóhajtottak – nem néztek egymásra.
– Azt hiszem – mondta aztán meggyőződéssel az asszony —, hogy kevés ilyen értékes leány van a mostaniak közt. Mennyit tud ez – mennyit össze nem olvas —, amellett kedves, szerény, jó. Egy kincs.
– Csak legyen, aki megérdemelje! – bólintott az apja.
Nyáron elvitte magával, hogy utaztassa, szórakoztassa egy kicsit, míg az anyjának valami csendes kis üdülőhelyre volt inkább szüksége. Ők ketten aztán hihetetlenül összemelegedtek az úton. Egymásra leltek. A fiatal leány büszke ragaszkodással simult az ő gavalléros, világlátott, idegen népekkel bánni tudó apjához; az meg csodálkozva élvezte a gyermeke nagy tájékozottságát múzeumok és könyvtárak labirintusában, elmúlt korszakokban és jelen kultúrában. Olga a lelkes, visszaható természetek közül való volt, akinek nagyon sokat tudnak adni a dolgok, látások, tájak, emberek és a művészet; és az élvezőképességét bámulatosan tudta megosztani, átszármaztatni arra is, akivel együtt volt. Az apja egészen beleszeretett.
– Ez a csitri – ez csakugyan arra született, hogy valami svihákot boldoggá tegyen.
A télen – bár nem nagy kedvvel – mégis el kellett mennie egy-két mulatságra. A kedvetlensége onnét volt, mert nem szeretett táncolni, és érezte, hogy nem is tud jól.
– Tudják, mit – mondta mosolyogva, kedvesen egynéhány fiatalúrnak —, én nem táncolok szívesen, de maguk úgyis fáradtak – nem ülnék le itt mellettem azt a tíz percet, amit nekem szántak?…
Vállalták – sőt divatba jött ez a módszer, és a leány rendesen négy-öt mulattató közt ült mindig kicsit komoly, magas nyakú ruháiban, kedves mosolyával, nyugodt, rokonszenves fesztelenségével.
– Olyan szeretni való, helyes leány ez! – mondogatták őszintén a gavallérjai, és vele szemben a saját emberséges jószántságuknak hízelegtek, hogy lám, nem is kell ahhoz valami nagy szépség, hogy ünnepeltté legyen egy kedves, okos, jó modorú teremtés… – Ám része van egyébnek is benne! – súgta egy-két mindenttudó gardedám. – Hja – százhatvanezer korona hozomány, készpénz, nagy szó az! Igazában a fele volt egy-egy leány számára letéve, de most a testvére halálával annak a része is ezé…
– Ahhoz fog menni, akit megszeret – mondta otthon határozottan az édesanyja, és elfacsarodott szívvel gondolt a másiknak a furcsa kis szerelmi epizódjára a halála előtt. – Ezt igazán odaadom; nem nézem, akárki lesz is, csak szeresse… – És elérzékenyülten csókolta meg egyetlenét.
Így minden szépen, természetszerűen elő volt készítve arra, ami egyszer minden baj nélkül magától és logikus rendben elkövetkezett. – Nem mindjárt. – Az érett gondolkodású, öntudatos, gazdag és kedvelt leány kiélvezte előbb a lánysága szabadságát – sokszor utazott, értékes ismeretségei és hírneves barátai akadtak külföldön és itthon; utóbb már az egyre fejlődöttebb és egyénibb ízlése szerint válogatta meg a társaságát, és a zsúrjain hírneves emberek, írók, művészek, zenei kitűnőségek kerültek össze. Bálint, a fiatal színműíró is így lett bejáratos hozzájuk, – tehetséges, élni – okos és a jobbfajtájúakhoz tartozó ember volt ez – a dolgokat még mindig eléggé komolyba vevő és emberséges; és egész lelkével és okosságával érezte, milyen nagy szüksége van egy jó, kedves asszonyra és az élet biztos, felvértező anyagi támasztékaira. A két szülő már akkor régen és egészen az Olga gyámsága alatt állt, minden úgy volt jó, ahogy ő intézte, és az életük az ő ízlése után igazodott… Egy szép, színházas tél, diadalmas premier, aztán a tavasz hosszú, hosszú meghitt sétákkal a szigeten és a bástyákon – és az idő meghozta szépen, apró, jelentős, kedves eseményeit.
– Nekem szép vagy – mondta az író eltűnődve, de őszintén. – Csak téged nem kell épp közép-európai szemmel nézni. Olyan vagy, mint valami nagyon idegen race-nak a legfejlettebb és legfinomabb példánya.
Olga hálás örömmel pirult bele a vőlegénye felfedezésébe – aztán egy pillanatra valami nagyon régi és fájó emlékezés döbbentette össze; de mindjárt utána érthetetlenül könnyebbült, kibékülő sóhajtás szállt fel a lelkéből. Szépség!… A szegény, gyönyörű kis nénjére gondolt, és a szalmapárnás, rettenetes koporsóra, ahol ragyogó szőkén, habfehéren – és lengén, édesen, mint egy virág, kiterítve feküdt. Milyen sok éve már… E percben tiszta szemmel látta, hogy azon a szörnyű koporsón keresztül jutott önmagához, az élethez, a boldogsághoz. Minden napfényhez.
1909
A nem mindennapi ember
Virágát hullatta az akácos a kert alatt, és messze, ki a határba érezni lehetett a fiatal nyár havának ez érett és csábító illatát. Halvány sárgászöld búzatáblák szellő ingatta hullámai, friss hangú, reggeli harangszó zengése, lobogós, pántlikás ünnepi gúnyában a parasztság; így fogadta az ifjú uraságot szülőfaluja, az elhagyott ősi fészek, amikor jobbján a formás, csillogó szemű, nevető szájú asszonyával berobogott a kékre-zöldre meszelt falusi házak közt a rég látott kúria elé.
Bizony, egészen kisdiák korában látták őt itt utoljára, és a fiatalságból kevesen emlékeztek a tizenöt éves, komoly és halovány arcú fiúra, aki összeszorított szájjal, sötéten meredt a fiatal édesanya virágos ravatalára. Tíz-tizenkét éve is van már annak; – hogy szalad az idő! Hej, de nem is jó fába ringatták az öreg, megboldogult János urat, Isten nyugosztalja – hogy nem volt szíve a tulajdon édes véréhez, neve egyetlen örököséhez sem. Sok mindent tudtak a viselt dolgairól már abból az időből is, mikor szegény, fiatal úrasszony járt-kelt még az oszlopos ambituson, kisírt szemével, lenge törékeny nádszáltermetével, mint egy szomorú tündér. Talán a serdülő fiúgyerek is látott-hallott akkor egyet-mást. Hogy aztán a fiatal, fáradt asszony hulló virágteste fölé a temető füves hantja borult: csakhamar elvitték az ifjú Pál urat messze, külországbeli iskolákba, minél messzebb. “Hisz úgyis mindig a könyvet bújja!” dobta oda nyersen és kurtán János úr a fejét csóváló tiszteletesnek, akit vele küldött, hogy kísérné ki a fiút, aztán hagyja magára az idegenben. “Hadd tanuljon emberséget, maga lábán járást, idegen beszédet, idegen tudományt – lássuk, különb ember lesz-é az apjánál?” Aztán elkezdődött itt a dáridó – boros vendégségek, kártya hajnalig, még annál is rosszabb; sok derék falusi legény szeme vérbe fordul, képe szégyenpirosra válik, ha eszébe jutnak egynémely mendemondák az úri lakomára felszolgálóul berendelt szép béreslányokról, fiatal cselédekről; annyi igaz, hogy színes selyemkeszkenő készült akkor gömbölyű leányvállakra, amelyek eredetéről gonosz mesék keringtek a faluban. Az ősi birtok pedig lassan, holdanként mállott, húzódott ki az ősi név viselőjének ingatag lába alól; egy darabban volt még, látszatra – de csak az Isten tudja, meg a telekkönyv teherlapja, mennyire csal néha a látszat.
Pál úr, igaz, rendesen megkapta minden hó elsején az ispán kezétől azt a pénzösszeget, amiből elég urasan élhetett, tanulhatott odakinn. Hanem azután ez volt minden hazulról – egyebet ő se várt, nem is kért. Korán-érzékenységéhez apja csökönyösségét kapta természetül. Tanult, álmodozott – sokszor kószált el egyedül a Majna-parti német egyetemi város sétányán, vagy maga köré szedte a pajtásai legfurcsábbjait, hosszú hajú poétákat; pápaszemes, egyre Kantot bújó fiatal professzorjelölteket; nagyhangú, álmodozó forradalmárokat; ez volt a rendes környezete. Az ügyvédi vizsgára aztán mégis hazajött a magyar fővárosba, aztán a friss diplomával egyenesen szülőmegyéje székhelyére, az alispán elé. “Hivatalt kérek, bátyámuram!” A kedves, mosolygó szemű öregúr elmerengve, kicsit tán szomorú megilletődéssel nézett végig rajta. Ismerték itt minden ijafiját, családja történetét száz meg száz pergamen, okmány őrzi a megyei levéltárban, s a környék úrinépe eleget súgott-búgott az apja dolga felől.
– Hozott Isten, öcsém! Anyádra hasonlítasz! Kinek volna itt hely a szülötte földjén, tulajdon vármegyéjében, ha nem Berei Pálnak!
Nemsokára már csendesen percegett a toll az ifjú megyei jegyző ideges kezében a mindenféle hites, úrbéres, kihágásos akták felett. Percegett – egyre álmatagabb ütemben, egyre több apátiával, utóbb már egykedvűen, mint a taposómalom járása. Bizony, a vármegyei hivataloskodást nem forradalmi hajlamú, újító kedvű, idegen, nyugat-európai műveltség ízével – mázával telített ifjak számára találták ki. Beréből is furcsa hírek jöttek. Az egresi pusztát el kellett adni. János urat szél érte – már másodszor; a lábán sem állhat már, és az ajka csak némán mozog, de azért “nem”-et int fejével, ha a fiát említik. “A vén cudar”, suttogták itt is, ott is, és pipafüstfelhőik közül részvéttel hümmögettek a fiatal jegyző felé. Berei Pál ajka összerándult egy percre az ilyen hírekre; valami megmozdult benne. Odamenjen? Meg bírja-e csókolni búcsúszóra azt a hűdött kezet, mely édesanyját, azt az áldott angyalt a halála előtt egy héttel —? – Aztán eszébe jutott az utolsó jelenet közte és apja között, mikor már terítőn feküdt a szent halott – ó, tizenkét éve már! S az ősi, családi dac egy hulláma újra átrezgett a fiú lelkén. Vállat vont, összecsapta az írásait, és kihajolt az ablakon az üde, tavaszi délelőtt derűjébe: Épp jókor. Odaát a Kétkutyák kertjében (milyen pompásan odalátni, mégiscsak jól építették ezt a vén rezidenciát), mondom, éppen a virágos ágyak palántái között ebben a pillanatban vetette fel az ablakra gyönyörűséges kék szemét a világszép asszony, a fiatal özvegy. Ma is úgy, mint tegnap – mint sok-sok napja már —, mosolygósan, frissen, ingerlő kacsintással, nevető csillámmal. Nosza, legelőbérletek, regálék, tagosítások! Öt perc múlva a kellemes, hűs ebédlőben, egy pici pohárka meggylikőr, egy-két friss pogácsa illatában, közelről, egészen közelről nézett bele a két csodás szemcsillagba; halk szókat váltva, boldogan, s a család titkos egyetértéséből oly zavartalanul egyedül – ma úgy, mint tegnap és sok napja már. Bizony, az ilyesminek egy a vége – “szerelem az evezője, főkötő a kikötője” —, s már háromhónapi házasság mézes boldogságát szürcsölgették, mikor a gyors halálhír odaszólítatta az ifjú férjet, ahová annyi éve a lábát sem tehette: – haza.
Nem ment egyedül; – azt akarta, úgy gondolta – az első lépést is új életük felé együtt illik megtenniök szerelmes párjával, felvidító lelkű, nevető galambjával. Egyébként is sietniök kellett, és kettejük gondját összeszedni, mert sokféle baj, nyűg várt reájuk az első időkben. Az öreg Berei nem otthon halt meg, hanem a harmadik vármegye kórházában, ahová – egy elhíresztelt új főorvos tudományában bízva – görcsös, erőszakos élni akarással, szalmaszálba kapaszkodó reménnyel az utolsó héten vitette magát. A holttestet most haza kellett hozatni, itthon, az ősi házból kell eltemetni illő, úri pompával, szép búcsúztatóval, ahogy a templom kegyurát illik; aztán mindjárt jönnek a többi, tán sokkal zavarosabb intéznivalók. Ám a menyecske biztató, egyszerű mosollyal nézett ura összeráncolt homlokára. “Meglásd csak, kis tudósom, milyen egykettőre eligazodunk!” Ám a felhős homlok most az egyszer nem derült fel: sötét emlékek raja szálldosta körül, míg a falu utcáján az udvarház felé robogott velük a nagy, családi batár.
– “Pi, pi, pi” – gügyögte az asszonyka leszökkenve, s egyszeribe észrevette, hogy a szegény baromfiak ugyancsak koplalókúrán vannak az istenadták. Nem csoda, a nagy felfordulásban. A haláleset hírére a kackiás “gazdasszony” egyszeriben kereket oldott, magával vive, amit megkeríthetett; a többi cselédnép hancúrozva léháskodott, vagy bambán ődöngött volt azóta az elhagyott udvaron. Az új uraság fogadtatására most felcifrázva álltak sort az első kapunál; de itt, a hátulsó udvarban! – “Úristen! Micsoda piszok, milyen elhagyottság! Trézsi! Zsuzska! No! Kit hogy hínak? Egy-kettő, ocsút, kukoricát!” Már pörgött a nyelve, csípején volt a keze, pörölt, intézkedett, parancsolt; – elemében volt.
Az ura pedig azalatt észrevétlenül nyitott be a rég látott szobák ajtaján; dohos, füstös termeken keresztül meg sem állt, csak a kiskertre nyíló kék tapétás, kicsi szoba ajtajában. Ez volt az anyjáé! Itt minden úgy maradt, ahogy tizenkét esztendeje a halk léptű mártírasszony kiköltözött belőle. Puha selyemvánkosok, régi, aranyas képek, terítős ottomán, száraz virág a majolika vázában; s ott a finom kis ébenfa íróasztal, ahol a boldogult naplóját írta, amit egyetlen emlékül vitt magával a fia messze idegenbe, s olvasta ezerszer a könnyáztatta sorokat: “Mi lesz veled, szegény gyermekem?” Pál leült a sarokottománra, szembe az ággyal, ahonnét a Madonna szelíd fájdalmú arca nézett le rá; és kezébe takarta az arcát. Furcsán, idegenül rajzattak végig a lelkén ebben a percben az ő felemás ifjúságának, megmételyezett gyermekkorának, csonka életének zavaros képei, s e percben tisztán vélt látni valamit, amire eddig sohasem gondolt. Hogy valahol elhibázta az életét; – észrevétlenül, de tán soha helyre nem hozhatóan. Továbbtenyészhet-é a hazai földben a növény, melyet bimbó korában ültettek idegen világ melegházi talajába, ott érleltek csenevésszé? Vagy mindaz, amit tanult odakinn, nem rendszertelen, gyökértelen, az élettől távoli, igazi “úri tudomány”-e, melyet itthon megbámultak tán, de hasznát senki nem veszi? Mindez csak ködlő sejtésként rebbent át agyán e meghatott és különös percben, új élete küszöbén. Mit kellett volna tennie? Ottmaradni talán az idegenben, és megpróbálni az érvényesülést az emberiség hasznára. Egyszerre döbbenten érezte meg a gondolatnál, hogy a tehetsége voltaképpen csekély, és elenyészne ott a nyugati művelődés teljes sűrűjében. De hát most, hazakerülve, úgy folytassa-e, ahogy apja elhagyta, a könnyelmű, vendéges, nemtörődöm-életet, pulya uraskodást, holnappal nem törődést, míg a szent ősi föld az utolsó holdig idegen kézre vándorol? S akkor egyszerre eszébe jutott mindaz, amit ott kinn, nem annyira az iskolák padjaiban, mint inkább szép, vízparti esti séták közben az ő furcsa barátaival szívott fel fogékony, rajongó, de sok öröklött tehetetlenséggel megvert lelkébe. A forradalmi eszmék az emberi jogokról, egyenlőségről; poétai ábrándok szeretetről és igazságról, újnevű, furcsa politikai eszmék és még szokatlanabb, merészebb gazdasági teóriák. S valami elhatározás fészkelt meg benne rövid percek alatt. Igen, neki itthon a helye – itt kell maradnia és dolgozni —, de nem megadva magát és alkalmazkodva az itthoni, maradi előítéletekhez, amelyek, lám, csendes pusztulásba viszik a régi fényt. Akár sok, akár kevés az, amire képes – itt kell érvényesülni, s megpróbálni, mit vihetnek keresztül a v a l ó s á g b a n azok az elméletek, melyek olyan tetszetősen hangzottak lelkesült, fiatal szájakból, meggyőződéstől rezgő hangon a német város ódon falai között. Igen, újítani! Másképpen csinálni, mint az elődök és a többiek itt – megpróbálni mindent! Lássuk hát a híres Berei-makacsságot! Felütötte a fejét, s onnét a falról megint az istenanya szelíd arca nézett le rá. Eszébe jutott a sírban porladó asszony, aki ábrándokra hajló természetét, szinte túlzottan, idegesen fogékony és rajongó lelkét hagyta rá örökül. Vajon látja-e az most őt – helyesli-e? És már hitte, hogy igen! Felállt, és határozott, erős léptekkel hagyta el a szobát.
…Mi lehetett volna ebből az életből, ebből a történetből, ha a birtokszerző ősök ez utolsó unokája lelkébe talán csak egy hajszállal több pozitivizmus, egy unciányival mélyebb belátás, kicsit hajlékonyabb megalkuvás vagy humor adatott volna részül. Vagy tán épp e látszólag kis hiányok a döntők embersorsok felett, s ezek választják el épp a minden sorsban megállni tudó, friss energiájú lényeket, újonnan feltörekvő családok kemény tagjait a hanyatló nemzetségek pusztulására szánt ivadékaitól. Milyen szomorú gondolat! Hogy a komoly elhatározások e perce a Berei Pál életében döntő lehetett volna a leghelyesebb irány, a legsikeresebb törekvések réve felé; – s tudj’ Isten, hogyan, valaminek hiányoznia kellett az emberből, a viszonyokból, a környezetből vagy józanságból. Valami bús, évszázados “magyar átok”-e, hogy ez tán nem is lehetett másképp. A Berei Pál élete ettől a perctől kezd egy igazi “furcsa ember” élete lenni, kiről nevetve suttogtak, majd hangosan, csúfolódva pletykáztak megyeszerte, akinek dolgai azontúl mulatságosan hangzó adomák sorának tűnnek fel a hallgató előtt; s akinek emlékét ma is olyan mendemondák őrzik a vármegyében, melyeken az otthoniakkal együtt kacag a “nagyvilágból” hazalátogató ismerős, s csak utánagondolva érzi meg, mennyire szomorúak!
Hozták a halottat, ónozott koporsóban; gyászba öltözött az udvar, hulló akácvirág, akáclomb szőnyege borította a földet, mikor a vén eperfa alatt felállították a sötét posztós ravatalt. A vármegye úrinépe kíváncsian szorongott, tolongott a térségen, s a búcsúztató beszédre készülők torkukat köszörülték. Ebben a percben lépett közéjük a ház ura, Berei Pál; – s a karján ismeretlen tizenöt-tizenhat éves, szintén mély gyászba öltözött fiú. A vendégek kíváncsian néztek feléjük, ő pedig egyenesen az alispán felé tartott.
– Bátyámuram – szólt megállva előtte, s a fiúra mutatott —, ez itt az én öcsém, apám fiatalabb fia!
Az öregúr levette pápaszemét, és kimeresztett, furcsa szemmel nézett hol Pálra, hol a másikra, aki félszegen, látszólag restelkedve, lesütött szemmel állt ott, és erősen vörös kezét próbálgatta a kabát ujjába húzni. Míg egyszer aztán zsebre dugta az egyiket.
– Ne ütközzenek meg, kérem – folytatta Pál —, társaságban való járatlanságán – mostanáig kézi mesterséggel foglalkozott, cipészsegéd volt, de mostantól itt lesz mellettem, és együtt dolgozgatunk a gazdaságban. Különben a neve Nikita János, mert mint házasságon kívül született gyermek, anyja nevét kénytelen viselni a mai helytelen törvény szerint. Az édesanyja szakácsnő volt; ő ma egészen árva, mint magam. De apámnak éppúgy vére, mint én, s itt a helye, velem együtt a koporsó fejénél!
Erre odavitte a húzódó, zavarában furcsán mosolygó fiút, és leültette a koporsó fejéhez, maga pedig szembe ült vele.
Mondanom sem kell, hogy sok könyök taszigálta ott jelentősen oldalba a szomszédját, és sok szép emlékbeszéd bennrekedt a megyei urakban erre a konsternációra. S a halott ott a koporsóban megfordulhatott-é vajon elszörnyedésében, hogy végtisztességéből “vásári komédiát” csináltak?
A koporsó le volt szögezve, a halottak némák és tehetetlenek, mikor a pap elénekli fölöttük a zsoltárait, és a kemény rögök rádübörögnek egy gőgös és tévedő emberi élet csendes maradványaira. Hát így folyt le Berén a híres temetés.
Ott, az ősi házban nem volt sok idő elmélkedni rajta. Jöttek másnap, harmadnap az ügyvédek, hitelezők küldöttei; Pál úr az ebédlőben számadásai közt fogadta őket. Estére azt mondta Róza asszonynak.
– El kell adni még a Csorti-tanyát és a gebei malmot. Itt nem maradhat a kezünkben egyéb, mint a belsőség és ötszáz hold fele értékig megterhelve. Avval azért elboldogulunk, ha bírjuk. Megválik, érünk-e valamit.
Az asszonyka egyszerűen, komolyan nézett rá.
– Ejnye no – Pali! Hát az én húszezer forintocskám mire való? Valamit az is segítene.
– Az a tiéd, fiam! Az asszony nem lehet annyira alárendeltje az urának, hogy még külön vagyona, akarata, függetlensége se legyen. A nő is önálló emberi lény, aki…
– Bánja a kő az önállóságot, be furcsákat beszélsz! – kacagott fel a Rózsika, és csókkal fogta le a száját. – Ha az enyim – annak adom; akinek akarom. S én neked akarom adni – adta csudabogara!
– Az más! Ha nekem adod, jól van. De akkor én meg holnap a nevedre íratom Berének és mindennek, amim van, a felét. Így csakugyan könnyebben leszünk, édes társam!
– Bánom is én! Értek is ehhez! – De ugye, szereted a lúdtepertős pogácsát? – És már kiperdült a konyhába, onnét hallatszott hangos danolása.
…A húszezer forint csakugyan sokat lendített a helyzeten. A tanya se, a malom se került dobra, kéz alatt adódott el, s az árából egyelőre rendezni lehetett az ügyeket. Ami maradt, teherrel ugyan, de édes-övék volt. Új életet lehetett kezdeni.
Szép, aranyos ősszel takarították be az első termést. Róza asszony ott ült az urával reggeltől estig a cséplőgépnél. Kis kalyibát raktak – Pál könyveket hozott ki, többnyire német folyóiratokat vagy komoly, feketébe kötött szakmunkákat a belterjes gazdaságról, földmívelésről. Azokat olvasta, magyarázgatta asszonyának, aki csendesen kötögetve hallgatta. Néha el-elnyomott egy ásítást, néha meg-megkívánt egy cuppanó csókot, és odatartotta piros ajkát az urának; de volt mégis perc, mikor ki-kikandikált néha sokfelé-látó, élénk kék szemeivel a munkások felé. Mintha látott volna is itt-ott valami furcsát; egy-egy korán bekötött félzsákot például, amit két béresgyerek sietve hurcolt hátra a kazal mögé, vagy tereferélő, ácsorgó lányokat, amint lassan, időt húzva lézengtek az etető körül.
– Te, Palikám – kérdezte egyszer kicsit elkomolyodva —, mondd, igazában minek vagyunk mi itt? Ezek úgy lophatják a napot felőlünk, ahogy akarják.
– Ne bántsd, kincsem! Késő délután van, ilyenkor az emberi szervezet az emésztés munkájával van elfoglalva és ernyedtebb, mint egyébkor. Nem dolgozhatnak mindig egyformán! Gyere inkább, nézzük meg az új baleset elleni felszerelést, amit most hozattam négyszáz forintért. A múlt héten olvastam róla, nagyszerű dolog – ilyennek egyetlen cséplőgép mellől sem szabadna hiányozni, hogy mindjárt kéznél legyen a segítség, ha valami szerencsétlenség éri egyik-másik munkást.