Kaland
Csüggeteg délutáni árnyékok vonultak meg az ősi romfalak barázdái mögött, fátyolos csíkokat vetve a szabályos terepvonalak közé s a hajdani házküszöbökre, ahol most aranybronz hévséggel izzott a szikkadt fenyértalaj a lomhán pazarló nyári fényhullásban. Az ezeréves szobasarkokból forróvá hevült kövek melege szállt fel; benn a csukott fabódék rácsai közt pedig hűs és nedves homály gunnyasztott. Az ég kék volt és redőtlen, mint valami kínosan kifeszített, mély színű, száraz és ragyogó selyemkárpit; a messzeségben kalásztól sárgán feküdtek el renyhe domblejtők, és apró síkok nyújtóztak a távol hegyek elé. Ám a hegyek vonala ott üdén halovány volt, csak mint üvegre fújt lehelet harmatos foltja. Túlnan a folyó felől most kelt útra az első pici alkonyati szélhullám; megkóválygott és eloszlott nyomtalanul. A római telep kicsi múzeumát ebben a percben csukta be mára az őr felesége, és a nagy kulcs hangosan megcsikordult a zárban.
– Kár – mondta hátrarezzenve a fehér napernyős asszony kísérője. – Szerettem volna még egyszer bemenni az előcsarnokba, és megnézni a karcsú leányszobrot – a sírszobrot a két keblére kulcsolt kezével. Mindig szeretném újra nézni, és ha mozdulatlanul előtte állok, megtalálom a hiányzó fej formáját is, és a szép kelta arcél metszett oválját kiérzem. Úgy a test egészéből, a kebel kövébe mélyült finom kézreliefekből, a lepelből, mely a kisded, puha csípőkhöz szorul – nem érzi maga is ezt, Marietta? Az a kis redves kőbálvány egészen csodálatos – ugye?
Az asszony csendesen forgatta a nagy selyemernyő csipkés korongját, és az arcát szótlanul fordította el a bedeszkázott templomrom hűs mélye felé. Az ablakrács falécei között végig lehetett látni a bódé belsejét, az istenkép tört reliefdarabját, az oltáremelvényt és az áldozatok csarnokát.
– Mithrasz isten – szólt megint a férfi, és az asszony karjára tette a kezét. – Mennyi érdekesség van ebben a kései kultuszban, mennyi finom romlottság, milyen érzékies dekadencia. Vagy tán csak mi érezzük bele mindezt a históriai kövekbe? Néha úgy érzem, órákig kellene itt állnom, hogy minden gondolnivalómat fenékig gondolhassam. Így ketten együtt, Marietta!
Az asszony feléje fordult egy pillanatra, és az arcába nézett idegesen tűnődő, szomorú kis mosollyal. Elhallgatott; – gyorsan, egyértelműen fordultak meg, és elindultak tovább az ösvényen, az ásatag, csonka falak tövében, az őskori város legdúsabb polgárainak házai előtt. Egy hajdani vízcsatorna kőgarádja megomlott a lépések alatt, és a mállott törmelékben ezer csodálatos kis bogár riadozott szét a napfény elől. A férfi levette a kalapját, és végigtörült verejtékes homlokán; most megint érezte a napszállat kicsi, könnyű fuvalmát.
– Mikor először itt jártunk – mondta félig önmagának az asszony —, milyen zöld és fűszagú volt minden, és hogy fújt a szél! Miért is nem jöttünk ide azóta?
– Igen – felelt a másik —, az korán tavasszal volt, áprilisban. Emlékszik – maga akkor kacagott és lihegett —, és felkapaszkodott egy csonka pillér tetejére. Itt volt az? Nem – odébb valahol! Olyan volt, mint valami bolondos gyerekleány. Kék ruhát viselt – ugye?
Buzgón és sietve mondta ezt; mint akit meglep és elégedetté tesz, hogy minderre pontosan emlékszik. Már túljártak a fürdőromok vásott mozaiklépcsőin, és keresztülszelték a nagy csarnok terét, ahol szabályos falak csonkja az árusok apró boltjait jelölte. Itt – itt rajzott, süvített, alkudott, elevenkedett valaha a nappali élet; a bérmunka, üzletek – kenyér. A telep kerítésfalánál az ajtóban megállt és visszanézett az asszony. Azután elhagyták, és az országút fehér mészkőpora szállongott fel a lábuk nyomában. Lassan úszott a nyugati hegyek kék fátyolrajza felé a nap.
Már látszottak a nagylombú fák, a tornácos, kicsi vendéglő kékterítős asztalaival a hűvös, árnyékos félszer alatt. Az asszony felrezzent, és újra megállt.
– Odamegyünk? – kérdezte majdnem ijedten.
– Jól fog esni valami jeges innivaló – meg vajas kenyér, hónapos retekkel – mint akkor.
– Nem – talán mégsem lehet most —, annyi ember jár ilyenkor a városból – valami ismerős meglátna.
– Ahogy parancsolja! – mondta hűsebben a férfi; – aztán mégis a szemébe nézett.
– Ma ideges, Marietta! Történt valami?
– Nem – dehogy!
A könnyeivel küszködött, maga sem tudta, miért. A kocsmát elkerülték. A fák közt, a patakban ezer karcsú hal surrant és siklott egymáson át – és a léptek zajára, mint homályosszürke, kicsi árnyékok illantak el a fodros víz alatt az iszalagba. A férfi megfogta egy pillanatra az asszony kezét, lazán tartotta csak, és az ellenkezés egy gyönge mozdulatára leejtette megint. És újra letértek az ősi országút ásatag nyomára, amely bizonytalanul, kanyarodón a folyónak tartott. Szó nélkül mentek, már szűnt a hőség – az asszony összecsukta az ernyőjét, és puhán lóbálta az aszú füvek és útszéli kórók felett.
Egy összetörött terméskőoszlop darabjára ült le pihenni; mérföldkő volt, barna az időtől és a régi betűk, számjegyek rovásaival tele. Félrehajtott fővel nézett el messze, végig a síkságon.
– Így – mondta tompán és különös bánattal —, az ember mehet sokáig, és egyszer meg kell állni, és nincs tovább az út.
A férfi cigarettára gyújtott, és a füst oszlását nézte.
– A sorsunk – folytatta megint – most egyszerre meg fog állni velünk. Hová is lehetne még tovább?
– Mondtam, hogy hova, kértem! – hangzott halkan és tán bizonytalanul a válasz. – Miért nem akar szabad lenni?
Az asszony ingatta a fejét.
– Mire volna az már most? Közelebb már nem visz bennünket az élet. De mindegy, mindegy, ennek ez a sora, ugye, nincs másképp! Felnézett rá hirtelen elszánt józansággal. A férfi fölérzett egy kicsit.
– Mostanában – hallom – sokat jár társaságba; új emberei vannak, ugye? – kérdezte, de nem várt feleletet. Megint mentek, lassan a folyó felé, nagy lombú, ritka fák között, tocsogós, árvizes rétek alján.
– Április volt akkor, és én kacagtam, mint egy leány. Beh régen…
– Másfél éve sincs annak. Miért mondja ezt így, Marietta?
– Mégis, milyen régen! Most már minden csupa beteljesülés, eljutás, túlélés.
– Kis filozóf, már megint! Nem tűröm! – És az ujjait gyöngéden húzta végig az asszony homlokán, a haján. – Jöjjön le a vízpartra, akkor is jártunk itt. Még nincs hat óra. A doktor hétig rendel, ugye?
– Ma igen. És a klubjában vacsorál. Azt mondtam, a nővéremhez megyek.
– Elég, ha kilencre otthon lesz. Még nincs hat.
Fenn jártak a partmenti töltésen, zöld gyepségbe vesző keskeny gyalogúton: az asszony ment előre. Már halványpiros csillámfejei játszottak a vízen a fénynek, ezer szilánkra törve, úszva, kergetőzve, és lemerülve a habok gyönge sodrán. Odaát, a túlsó parton öreg tölgyek és üde égerfák hajladoztak az est szelében; túl rajtuk, messze a gyér külvárosi utcák homályba, vesző sora, nagy, feldarabolt, üres telkek, kémények és raktárak sivársága és sűrű, nehéz füst. Néha látni lehetett köztük a villamoskocsi szaladó kis sárga papírdobozát, amint surranva szökik egyre messzebb – egyre parányibb —, be az élet sűrűje, keskeny utcák robogó érlüktetése felé. Balra a vasúti híd gyalogjáróján fáradt munkások bandukoltak át, és lenn, távol a híd mögött – ahol tán valamerre elkanyarodik a part, felborzolt lombsűrűjével ott sötétlett a kicsi sziget, mint valami gyöngén lélegző, elterült vízi állat.
– Lám, a sziget! – mondta csaknem élénken az asszony. – Most ráismerek! Akkor, tudja, sokáig néztük, és maga azt mondta: ha ott kellene laknunk egyszer egy télen át! Egyedül. A víz befagyna körülöttünk – egy barlangot keresnénk, tűzifát meg vadat! Emlékszik?
– Nyilván így mondhattam. De miért mondtam éppen téli időre? – mosolygott a másik. Valóban nem jutott mindjárt eszébe, hogy miért.
– Mondja – igazán nem lakik ott senki?
– Nem tudom. Erdős helyecske egészen, valamelyik uradalom birtoka lehet. A város térképén átmegy rajta a piros határvonal.
Lekerültek a kavicsos lejtőn, egészen a víz mellé. Néhány üres, szürke halászladikot láttak imbolyogni a part közelében: távolabb, egy fűzfához kötve magányosan pihent még egy. Ölébe hajtott fejjel, a két izmos karján fekve, aludt benne egy fiatal legény.
– Asszonyka – mondta egyszerre a férfi —, most beülhetnénk a csónakba egy órára. – Majd később átevezünk a túlsó partra, le a vámig; – ott kikötünk, és mindjárt villamosra szállunk. Jó lesz, ugye? Hej, fiú!
Egy mozdulatra felocsúdott, talpra szökött, és öklével végigdörzsölt a szemén: azután megnézte őket. Nagy darab embernyi kamasz volt, éles vonalú, barna képe csupa himlőhely; a szeme apró, mozgékony és okos.
– Csónakázni akarunk – kiáltott rá az úr. – Odaát szállunk ki a vámnál.
A legény egy percig gondolkozott.
– Forint! – mondta aztán röviden. Helyet mutatott a csónak orrában, és besegítette az asszonyt, aztán az utas elé nyújtotta tenyerét a pénzért. Az meglepetten, sietve húzta elő a tárcáját; a ladik megingott – ott benn néhány arany villanása rémlett a vörös selyemhüvelyben, mellette a préselt bőrfal mögött összehajtott bankók duzzadt csomója; egy pillanatra csak – Köszönöm! – mondta a suhanc, a kalapjához nyúlt, és kezébe vette a lapátot.
Ők középen helyezkedtek el. Marietta felhúzta szoknyáját kissé, mert lenn a ladik feneke sáros volt és vizes – aztán oldalt fordult a part felé, és az ölébe nyugtatta a két kezét. A kicsi utazás csakugyan nem volt ellenére. Különös, tompa nyomást érzett egész nap az idegeire nehezedőn; a lelkiállapota csupa ellentmondás volt és nyugtalan, bántó zavar; minden szavánál úgy érezte, hogy egészen mást kellene mondania – szebbet, jobbat. És gyötörte a társát és önmagát. Most hallgatni akart, örült a hűs alkonyatnak a vízen, a halk himbálásnak; – talán egy harmadik, idegen és semleges lény közelségének is. Megnézte az evezőst, és találkozott a tekintetük. Különös képe volt, rút – és talán ellenszenves, de olyan, akit jól meg kell nézni. E fürge, éber és átható nézésű kis, fekete szemek, a csapzott, sötétszőke haj alatt dombos, széles és kemény homlok. Az asszony egy pillanat múlva döbbent, kényelmetlen érzéssel fordult félre. Az útitársa gyöngéden és gyakorlott kézzel segítette rá kis szürke köpenyét.
A lehulló nappal fordultak szembe akkor, és az asszony tágra nyílt, nagy szemekkel meredt bele az óriás, vörös tűzgolyó káprázatába. Most bukik – lejjebb, egyre lejjebb. Már csak fél – egynegyed. Most vége! Akkor akaratlan egymásra néztek, és a férfi közelebb húzódott.
Az evezős fiú szemben állt velük – az arcát félig elfordítva dolgozott —, inas, sötét bőrű karján feltűrte volt a csíkos vászoninget is, a balon mély és vörös, idétlenül összenőtt sebforradás látszott. Ár ellen dolgozott, keményen, de megerőltetés nélkül – úgy látszott, mindig egy irányban távolodva a parttól. Mikor el-elnézett a fejük fölött, messze a víz síkjára, visszafordulóban gyorsan, röviden esett feléjük a tekintete. Ügyelve, kémkedően, futtában aztán buzgón elkapta megint a fejét.
– Mintha láttam volna már ezt az arcot! – súgta az asszony elgondolkodva, idegen nyelven.
– Már megint! – nevetett a társa és tréfás feddéssel legyintett felé.
Némaság szállt rájuk… Csaknem mozdulatlanul ültek. Egyenletes ütemre csobbant a lapát alatt a víz; csend volt és egyre mélyebb homály. Ott messze, a város fölött kigyúlt lámpák sűrű fénykoszorúja villogott, és ezernyi hosszú csíkban tükröződött vissza a folyón, mintha valaki vékony, tüzes aranygombostűket szurkált volna a víz acélhideg testébe. Mozgó fénypontok, szaladó járművek kigyúlt jánosbogár-testei kergették egymást a tündéries távolban, a sötétség ködén túl. Ott a város: ahol most, tikkadt augusztusi nap estéjén fellélegző, mámoros embersokaság tolong a zsúfoltság nyugalmában, az erős fényben. Milyen messze ők; a néma folyó közepén, egyedül. Nem, nem egyedül – gondolta az asszony, és megint a legény felé nézett, akinek szikár alakja egyre sötétebben rajzolódott bele a homályba.
– Talán már vissza is mehetnénk – súgta felrezzenve. – Rég túl járunk a hídon!
– Bízzuk rá – felelt a férfi, és hátulról rejtve és szelíd biztonsággal nyúlt az asszony derekához. Szájon csókolta, majd egyszer az arcán és a kezén. Különös, néma és meglepett tűnődés járt keresztül azalatt a lelkében. Az asszony szó nélkül tűrte a csókokat, aztán hosszan és merőn néztek maguk elé a folyóba. Kéz kézben, csodálkozva és szomorúan.
A férfi magános estéire és céltalan, borús délutánjaira gondolt, mikor – csak az utolsó hetekben is – forrón, kitartón, a lelke mélyéig vágyakozva kívánta maga mellé az asszonyt, hasztalanul. És eszébe jutott a pontos időre kiszabott találkák idétlensége, a fárasztó nekikészülés, robotolás sokféle járműveken valami idegen, siváran kényelmetlen vagy veszélyes rejtek felé; a futtában csókolt csókok fanyarsága, el nem talált szavak, össze nem hangolódott érzések nagy szakadékai. Amikor folyton az órára kell nézniük…
Pedig milyen szépen indult, milyen másképp – gondolta tovább az asszony. – Mennyi édes, rejtett ígéret volt – álmatag, messze lehetőség. – De ők elvesztek – tán hamarább —, mint ahogy meg volt írva felőlük. Még várni kellett volna.
Most egyszerre a férfi is ilyenformát érzett vagy gondolt. Behunyta a szemét. Igen, még várni, tovább álmodni – tán küzdeni —, messze, magasra értékelni az elérhetőt; beleélni a lelke darabját, mint ott a fejetlen kis szűzi kőszobor nézésébe. A feltétlen bírás terhét érezte. Mostanig ő volt az, aki hősibb jószántsággal tudta rejteni, tagadni ezeket; ám e percben fáradt volt. – Milyen gonoszul csodálatos az ember! – tépelődött szomorúan.
Riadtan, ideges, görcsös szorítással fogta meg a karját az asszony. Fölérzett.
– Nézd – súgta rémülten —, merre megyünk? És milyen messze van a város.
A fiúra néztek, aki verítékes erővel, szakadatlanul dolgozott. Lendülve suhant velük előre a csónak – eltökélten, kitartóan —, egyre tovább. “Vissza már!” – kiáltott, az úr, de a fiú nem felelt mindjárt.
– Majd fordulunk – de itt most kerülni kell! – mondta később foghegyről, és nem nézett rájuk.
Az asszony hátrafordult. Mögöttük mozgó lombú fák sötét tömege, már egészen közel. A sziget! – A part egy kicsiny, tisztás foltján ebben a percben valami tűzpontot látott hirtelen kihunyni. Mintha alakok sötét foltja is rémlenék – mindössze kettő vagy három – a fák előtt, a meszes kőparton; talán csak fatörzsek vagy azok árnyéka. De nem – mozdulni látta.
– Segítség! – sikoltott hirtelen.
– Vissza! – parancsolta még egyszer a férfi.
A legény egyik lábával a csónak peremére hágott.
– Ne mozduljanak! – kiáltott rájuk élesen – mert a csónakot menten felborítom. Én ki tudok úszni a partra – az urakat beléveszejtem! Üljenek békében!
Diadalmas vigyorgás torzult a különös, vad és ördögi gyermekképen. Sziszegő, hosszú és éles füttyöt hallatott a szorosan egymásba szívott két ajka között; rögtön felelt rá ugyanaz a hang a sziget felől. Már nem lehetett kétség.
Ebben a percben dördült el egy lövés. A víz színe fölött visszhangos, mély robajjal zúgott végig a hang; a csónakban ülő ember maga elé szegezve tartotta a revolvert, és eltakarta testével az asszonyt. Akkor néhány fojtott, zavaros emberi szó foszlánya csapott feléjük a szélben a sziget felől, majd tisztán lehetett hallani a riadt szétrebbenés zörejét a sűrűből. A férfi egy pillanat alatt megértette, hogy mentve van. A csavargóknak odaát nyilván nincs lőfegyverük.
A csónak állt – az evezős mozdulatlan karral, mereven nézett farkasszemet velük. A teste lihegő meggörbülésében, a szeme fehéres villanásában vad és veszedelmes beidegzés látszott, mint az ugrásra készülő ragadozóké. A férfi észrevette.
– Ha felém mozdulsz, lelőlek! Vedd a lapátot, és indíts teljes erődből a város felé!
Még egy szempillantás, amíg átmérte a távolságot közöttük. A ladik hossza. – Talán ha az asszonyt! – Nem, hisz a lövés gyorsabb! Az ügye veszve volt!
Szó nélkül hajolt le az evezőkért, és kicsit fáradt, de ütemes tempóban távolodtak a folyó árjával a veszedelmes tájékról.
Már látszott a vámház sárgavörös lámpája, a kis trafikosbódé kivilágított ablaka szemben; valami külvárosi kioszkban zagyva, rikoltó zene szólt. A ladik a három néma emberrel halkan locsogva közeledett a parthoz. A legény szemben ült utasaival, és a víz, mint a híg olaj, nehézkesen csillant meg a lámpafényben a fáradt karok ütései alatt.
Kissé leszegett fővel egy darabig merően szembenézett velük, aztán kiemelte a lapátot, és keresztbe fektette maga előtt.
– Mi lesz! – szólt rá nyersen a férfi, és ösztönszerűen fogta erősebbre ölében a fegyver agyát. Az asszony erősen rettent föl, és kiáltani akart a part felé.
– Ne, ne tessék! – mondta gyorsan a ladikos; valami szinte csúfondárosan nyugodt éllel a durva hangban. – Csak valamit akarnék mondani az uraságoknak, mielőtt kiszállnak.
Meglepetten csendben meredtek rá.
– Kérem – folytatta lassan, érthetően a legény —, ennek a csónaknak a száma hamis; – amint gondolni is tetszik, a halászatbérlőhöz semmi közöm sincsen. A szegénynek is élni kell, uram! De – sohasem szoktam embereket… szállítani; holmi apró portékával volt egy kis bajom, hát felcsaptam egy darab időre ladikosnak. Tudom, kérem, hogy most könnyen elcsípnének, ha valaki figyelmeztetné a rendőrséget. De – még valamit, könyörgöm!
– Pimasz! Alávaló!
– Mindjárt, uram! – folytatta felháborítóan nyugodt ál-alázattal a legény. – Csak még ezt. – A nagyságos asszonyt itten én jól ismerem! – Mikor, kérem, tavaly a nagy robbanás volt az olajfinomítóban; – még akkor munkás voltam bizony, vízhordó-kölyök – én is rosszul jártam a karommal. Összeégett. A mentők akkor az új egyleti doktorhoz vittek minkre seregestül: Kelemen doktor úr volt a neve. Kelemen István, ugye, kérem? A kedves felesége is segített kötözni akkor, meg később is. – Isten jutalmazza – mert vagy három hétig jártam oda.
– Nyomorult! – sziszegett a férfi a fojtott dühtől magánkívül. Tompa, szégyenletes fájdalommal ütődött a lelkéhez a gondolat, hogy az asszony itt mindezt hallani kénytelen; tudta, hogy összecsuklik, hogy megsemmisül a perc iszonyatos durvasága alatt. Nem mert felé fordulni, a kezéért nyúlni.
A fiú bámulatos hidegvérrel még mindig szembenézett vele. Az arcán megint valami mosoly torza vibrált keresztül, a szeme villant, mint a tűzkő.
– Egész tisztelettel kérem az uraságokat – mondta végre sokkal halkabb hangon, amelyből érezhető nyíltsággal pajkoskodott ki a vakmerő gúny —, hogy ne erősködjenek feljelenteni ezt a kis esetet. Mert aztán, ha az embert vallatják-faggatják, el kell mondani tövirül-hegyire mindent.
– Indulj! – lihegte a férfi fojtottan, és fejével intett a part felé. A legény némán engedelmeskedett; egy perccel később megkapcsolta a ladikot a kikötő oszlopláncához…
Itt már zörögve élte gázvilágos életét a városi este, csilingelt, robogott, csábított és kufárkodott. Az utcán felsütött hajú gyári lányok hancúroztak a bolti legényekkel, a trafikos bolt előtt, a parton sűrű tolongás, a villamosra nagy csapat ember várt. Egyszerre ültek be mind helyért tülekedve, munkások, cukorka-árusok, kofák, gyárhivatalnokok. Az asszony egy sarokba szorult, reszketve és félig lázasan; homályos félrévületben látta csak az idegen arcokat, a kocsiablak mellett elfutó házak, lámpák, utak sorát. A férfi kinn cigarettázott a peronon. Messze bent, a körút sarkánál kellett csak leszállniok.
Egy percre megálltak együtt az utcán, a tolongásban. A férfi lelke megsajgott valamitől – beszélni akart, de érezte, hogy fáradt és zavarodott. – “Most – gondolta féltudatosan – el kellene őt vinni valahová, megnyugtatni, vigyázni rá, szembeszállani mindennel!” Meghatott részvéttel nyúlt a keze után.
– Mikor jöhet megint – Marietta?
– Nem tudom!
– Hát ne így! – Mondja meg, kérem, hogy mikor?
– Majd írok!
– Biztosan?
– Igen!
Érzett a hangján – tudták mind a ketten, hogy nem lesz igaz. Egy pillanatig otthagyta még a kezét – aztán gyorsan megfordult; besurrant a sötét mellékutcába. A másik utána nézett egy darabig, az arcán lehangolás volt, majdnem bánat. Megfordult lassan, gondolkozva; – új cigarettát sodort, és megvárta a következő villamost.
1909
Felszabadultan
A szomszéd ebédlő ajtaja nyitva volt, és a langyosra fűtött gyermekszobában egyre mélyülő lassú, téli szürkület. A két kisleány némán moszatolt egy bababölcső meg egy dominós doboz mellett; a nagy ingaóra keményen és szomorúan tiktakolt odaát, és a cserépkályha ajtócifráin rózsaszínű, formátlan fényábrák hulltak ki a szőnyegre meg a homályos falakra… A mama valahol a villaház túlsó szárnyában üldögélt ilyenkor, a nevelőnő boltba ment, és Zsofka, a szobalány végül is ürügyet talált, hogy visszaosonjon a cselédszobába, és magára hagyja a két gyereket. Csendesen voltak. Egyszerre a nagyobbik, alig tízesztendős – halkan, valami szívtépően oktalan bánattal, monoton – szinte dallamosan sírni kezdett.
– Lenke? Mi az? – Drágám!…
– Nem tudom! Olyan rossz nekem most – olyan nagyon rossz…
– Méla, búgó zengéssel, hosszan nyújtotta el a szókat. A másik átölelte a nyakát, csókolta, magával húzta a kicsi díványhoz, úgy simogatta végig, amíg a vállára hajoltan pihegett, és puha, édes arcbőre, illatos szőkesége, szinte testies szeretettel tapadt hozzá… Pedig lassanként valahogy őt is elfogta a zokogás vágya. Milyen jó lenne – gondolta —, de nem szabad. Valakinek csak lenni kell, aki nem sír – és őhozzá nem is illenék… A másik halkan, szepegve csitult el mellette.
– Olga – súgta egyszerre még jobban megbújva, és valami kedvesen színészkedő keresettség is volt a hangjában —, Olga, nézd, mi az? Az a fényes a sötétben!
– Az ezüstállvány sarka a kredencen. Jöjj, nézd meg. Ha az ember fél valamitől, rögtön oda kell menni és megnézni.
Most már nyugodt volt megint – fölényes, kisanyás —, arra gondolt, amit a nevelőnő mondott az ilyenekről; – és tudta, hogy Lenke csacsi gyerek. Hisz az a virágállvány sarka, amelyre az utcalámpás rásüt az ablakon át.
– Nem, nem megyek! – zümmögte a szőke. – Mert az nem a kredencen van, hanem az egy szem, amely egyenesen ide néz – és a másik be van hunyva. Csak a fél szemével néz minket az a valaki, az a rabló, aki az erdő közepén lakott, és a feleségének – tudod – tudod, mit adott első nap, hogy főzze meg ebédre?
– Egy levágott orrot, két fület, két szemet, ajkat. Jaj, ne beszéljünk ilyeneket!
– De, de! Az a szem, amit odaadott, meg volt halva, ugye, és ki volt nyílva, és nézett…
– Lenke – édes Lenkice! Most hallgass! Most odamegyünk és megnézzük – hogy csak a kredenc – a tál —, hát látod, te csacsi – csacsi, látod…
És egymást átölelve, sírva és kacagva reszkettek mind a ketten az ebédlő közepén az utcai ívlámpa függönycsipkéken átszűrt, réveteg fényében.
Olga, a kemény arcú, mély hangú, különös szemű gyerek, alig egy évvel volt fiatalabb a nénjénél – de mindenki úgy bánt vele, mintha tízzel volna öregebb. A ház kis okosa, mondták neki sokszor méltányosan és engesztelőn; és ő elfogadta és komolyan vette ezt, tudatosan, szinte fanatikusan, mint valami hivatást. Ha sétálni mentek, mindig őrá volt bízva a másik – nehogy kigombolja magán a kiskabátot, amilyen szeles csacsi egy gyerek, ugye – és mindjárt meghűl és mindjárt köhög. Olga – csak Olga tud bánni vele —, mondta a kisasszonyuk, és négyszemközt bizalmasan megbeszélték, amit nem volt tanácsos elárulni Lenkének karácsony előtt. Olga szinte szertartásos fensőbbséggel és büszkén díszítette a nagyokkal a fát – hogy Lenkice nagyon örüljön, hogy előre meg ne tudja, hogy sejtelme se legyen… Mennyit kíváncsiskodott, könyörgött, kacagott, repesett a másik. Milyen szép volt…
És egyre szépült – átlátszó, finom és üde lett, mint egy lazán csüngő, rózsaszín-barkás tavaszi gally; – az anyjuk pedig derűsen nézett a nagylányos-esztendők elé. Jó, hogy ez az idősebb – előbb sorra kerülő… Amíg tanultak, csupa gyakorlatiatlan, lélekvirágoztató finomkodás – muzsika, nyelvek, literatúrák —, mindig otthon, sok pénzért, nagyon hozzáértő emberektől; egészen könnyedén és egészen jól. A Lenke halovány kis virágujjai, puha és álmatag Chopin-melódiákon lebbentek végig a billentyűk fölött, és leheletszerű, halványpiros álomrózsák hevítették át különös arcbőrét a babaragyogású, fekete szemek alatt.
– Te, ugye, nem szereted nagyon a zongorát, Olgus – mosolygott vissza, ha elfáradtan hátradűlt. – Miért tanulod? Ne kínlódj!
– Tudod, szegény miss úgy örül, ha velem is halad egy cseppet. Nem nagyon jó lehet missnek lenni, ugye?…
Néha már a tükörbe néztek. Az egyik mosolygott, megnyalta és beharapta az ajka elevenpíros szélét, fehér homlokába húzott egy csillogó hajhullámot, és előbbre hajolt képmása fölé. A másik hátravetette a fejét, megnézte jól széles tövű orrát, nagy homlokát, erős száját és arcélét… és valami konok, fellobbanó keserűség tán először tette e percben egészen rúttá. Most eszmélt rá – egyszerre, egy reggelen; és az különös volt. De nemsokára beleszokott. Mit árt az? Azért mindenki jó és kedves volt hozzá, és a kis nénje átölelte forrón, édes, rajongó ragaszkodással. – Úgy szeretlek!
Ezen a nyáron történt, hogy először kellett elválniok egy időre. Lenke fürdőre ment. Nem volt semmi baj – nem, Isten mentsen —, csak nem árt, e kritikus életévben, és mert nagymama úgyis délre megy – mondta az öreg háziorvos. – A kisasszonyt is egészen szabadságolták e hónapokra, és Olga most először járt-kelt őrizetlenül és szabadon a pusztán, ahol a nyarakat töltötték. Akkor lett tizennégy esztendős.
Első napokban üresen és magavesztetten lézengett a házban, a messze nagy kertben és a cselédudvarok körül; – aztán lassan észrevette, hogy ő most azt tehet, amit akar. Idáig sohasem ismerte a szabadságot – olyan új volt ez —, hogy most senkinek sem kell jó példát adni, vagy örömet szerezni a viseletével; – és agyonfegyelmezett gyereklelkében egyszerre különös, kamaszlányos csikóösztönök támadtak fel – egészen átmenet nélkül. Egyszer csak a nagy, nagy mező közepén elkezdett szaladni – eszeveszetten, lelkendezve és lihegve – és a merev szálú, dús, erős haja pásztásan zilálta be a nekipirult arcát. Igen – minden szabad volt. Felkapaszkodott a vén igáskocsis mellé, és megtanult tőle hajtani, beszédbe eredt a hátulsó udvarbeli asszonyokkal, és megkóstolta a málékenyerüket; magához szoktatta a szép, nagy kutyákat, és addig és olyan ambícióval próbálgatta a füttyentést, amíg végre egészen jól sikerült… Ha beleunt, elhozott az apja könyvtárából valami könyvet – mindent nyitva talált, semmit sem kérdezett —, és milyen érdekes, komoly, furcsa nagy könyvek voltak ott… Szép, ragyogó reggeleken, kávé után levitte a szilvásba, és egy-egy régi fa terebélyes ágai közt csinált magának szellős, árnyas, kényelmes fészket.
Egyszer felpillantott a könyvből, és onnan át az ispánkertből egy szalmakalapos, nagyobb diákfiú nézett vissza rá nyugodt kíváncsisággal. Megemelte a kalapját, és a leány jó reggelt mondott; aztán tovább akart olvasni.
– Az nem jó fa ülésre – szólt át egy idő múlva a fiú. – Nincs támaszték. Én ide padot is csináltam, és a palánkhoz lehet dűlni – nem jön ide?
– Köszönöm, de itt is jó.
– Igen – mert nem tudna átlépni a kerítésen addig a gallyig. Nagy dolog is lyánynak!
– Na! – mondta a másik és felegyenesedett – belefogódzva az ágba, merészen lépett kettőt a palánk ereszén, aztán baj nélkül átszökkent a szomszéd körtefára. A fiú nem segített neki, hanem odábbhúzódott, hogy helyet csináljon a furcsán eszkábált kis ülőkén.
– Nevem Balogh István. – Ez jó volt – maga tanult tornászni? – Mit olvas, mutassa! Ugyan – nézze meg az ember! Hát mire kell ez egy lyánynak? Megérti ezt maga? – Hamarosan meggyőződött róla, hogy igen, és ez zavarba hozta eleintén. Lyány is meg fiatalabb is ő már a hetediket végezte akkor.
Na lám – evvel legalább lehet beszélni, nem irul-pirul mindjárt, meg nem bambáskodik az ember szemébe; ez derék egy lyány.
– Máskor is átjöhetne egy kicsit diskurálni – vagy együtt kószálhatnánk valamerre.
– Jó.
– Tudja, itt nincs fiúbarátom – tette hozzá mentegetőzve —, olyan unalmas – itt nincs egy intelligens ember se.
A lombok közt el lehetett látni a napos, széles útra, ami a kertek végén húzódott fel a szőlőgarád megett. Két halványkék kartonruhás, búzavirág-kalapos felnőtt leány jött a mezsgyén a falu felől.
– Tudja, kik ezek? – intett Olgának a fiú. – A jegyzőéké – a kisebbik jóképű —, de olyan ludak! Jaj!
Nevettek. Már értették egymást, és azután egyre jobban, szinte elválhatatlanul összeszoktak ezen a nyáron. Elmentek néha le, messze a Homoród patakig, ahol csikót lehetett fogni, a fiú begázolt, és a leány könyékig vájkált a sáros iszapban, megtámaszkodva félfekvőn a parti fűzek tőrzsén. Mindent mert, amit a pajtása mert, soha nem lett előbb fáradt; és hallgatag büszkeséget érzett, hogy a másik ezt természetesnek találja, szóvá sem teszi. Alapjában komoly gyerek volt mindegyik és magára hagyott; barátkoztak és megbecsülték egymást emberségesen, egyszerűen, minden kihívó versenykedés és feszélyezettség nélkül. A “kastély”-ban meg az ispánéknál alig figyelt rájuk valaki. A leány sokat mesélt Svájcról, ahol tavaly voltak, és filozófiai könyveket hozott ki; a diák pedig vezércikkeket olvasott fel néha az apja újságjából, és megmagyarázta barátnőjének a közgazdaságot meg a politikát. Nem is vették észre, hogy mikor – csak egy időtől kezdve már tegezték is egymást.
– Látod – mondta augusztus végén szomorúan a fiú —, látod, kutyát se ér az egész élet! Most megint bemenni a városba, járomba – küszködni; ostoba tanárok előtt reszketni, jön az érettségi.
– Hisz tehetséges vagy. Nem érdekel az, amit tanulsz? – Akkor derült fel a leány —, akkor majd itt lesz a másik nővérem is – Lenkice – hárman leszünk. Az egy aranyos…
– Nem nagyon szeretem az aranyos kisleányokat – mondta a fiú, aki a tizenhét esztendejéhez valóban gyerekes volt még némely dologban.
Elmosolyodott és hozzátette:
– Tudod, a leányok nem valók barátkozásra – csak úgy, ostobáskodni a táncórán. Te – persze hogy te más vagy; – fiú vagy.
Olga elpirult az örömtől, a büszkeségtől; jó ideje már érzett olyanformát, mintha szégyenleten és terhes volna neki a leányvolta. A fiú észrevette, elgondolkozott – úgy érezte, valamire nagyot és bensőségeset kell mondania most, a búcsúzáshoz oly közel, és azt mondta:
– Te olyan vagy… mint egy dzsentlmén!…
Hazajöttek. Budapesten már várta őket Lenke a kisasszonnyal; új volt, friss, csattogó, édes – és gyönyörűbb, mint valaha.
– Tudod, a fürdőn – mesélte —, ott az egészen más. Nincs az a csacsiság, hogy “kisleány” meg “bemutatott leány”. Egy tizenöt évessel éppen úgy beszélnek, mint egy húszévessel. Jaj, annyi érdekes dolog volt – és nagymamucival úgy lehet bánni…